Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Nacume Szószeki
MACSKA VAGYOK
[Wagahai-wa neko de aru]
Fordította Erdős György

 

Harmadik fejezet

Cirmoska halott, Setét nem jöhet szóba társnak, így kissé elhagyatottnak érzem magam... de ez nem is kínoz annyira, ha belegondolok: igen jól összeismerkedtem az emberekkel. Valaki például a múltkor megkérte a gazdámat, hogy küldjön személyemről fotográfiát neki, a napokban pedig egy másik különleges okajamai kölesgombócot juttatott el külön az én számomra. Ahogy egymás után szembesülök az ember szimpátiájának jeleivel, lassan megfelejtkezem róla, hogy macska volnék. Egyszer - nem is tudom már, mikor - olyan érzésem támadt, hogy létem a macskáétól az emberi felé közeledik. Épp ezért mostanában már eszem ágában sincs, hogy harcba hívjam fajtámat a kétlábúak ellen.
Néha-néha már mintha ember volnék magam is... reménnyel tölt el önnön fejlődésem. Nem mintha lenézném népemet, mégis odafordulok inkább, ahol rokonszenvet és kétségtelen erőt érzek. Ez nyújt számomra biztonságot. Ezért aztán dühítene persze, ha az ember iránti növekvő hajlandóságomat egyesek állhatatlanságnak, álnokságnak vagy hűtlenségnek bélyegeznék. Vannak ugyan, akiknek folyton ilyesmiről jár a szájuk, pocskondiázzák az embert - élhetetlen, prűd alakok. Én megpróbálok átlényegülni, nem azért, mert terhes a Cirmoskával vagy Setéttel való azonos származás közössége, hanem mert büszke vagyok rá, hogy az emberhez tartozom. Már-már emberi gőggel bírálom el gondolataikat, szavaikat és cselekedeteiket. Véleményem szerint ez egészen természetes. Csakhogy amíg jómagam a tudatosságnak ilyen magas fokára vergődtem, sajnos a gazdám, mit sem törődve ezzel, annyiba vesz, mint egy közönséges macskakölyköt. Köszönni nem köszön, meg se szólít... a kölesgombócokat is úgy fölfalta, mintha az övé lett volna. Meg a fényképet sem csináltatta meg rólam, hogy elküldje. De hát a gazda a gazda, én meg én vagyok. Mit csináljak: logikus, hogy vannak nézetkülönbségeink.
De most már aztán tényleg megemberesedve bevallom, nehezemre esnék eztán csupán a macskák viselt dolgairól beszélnem, hiszen kikupálódtam közülük. Már bocsánat, de ezentúl csak olyan személyek ügyeiről fogok tudósítani, mint Meitei vagy Kangecu urak.
Egy szép vasárnapon a mester kijött a dolgozószobájából, letelepedett mellém, elhelyezte a tuskövet, az ecsetet, a papírt, majd hason fektében sóhajtozásba fogott. Talán valami új művet akar a világra hozni, azért ád ilyen különös hangokat, gondoltam, és figyeltem. Csakugyan elkezdte, méghozzá határozott vonásokkal.
"Illatos füstölő."
Nocsak, újmódi vers vagy haiku, mi lehet ebből? Mindenesetre a gazdámtól egészen szellemes. Míg ezt végiggondolom, máris fut az ecsetje tovább:
"Arra gondolok mostanában, hogy írok valamit a néhai Természet Hívéről."
De itt aztán megtorpan az ecset és nem akar továbbmozdulni. A mester csak fogja, a feje is félrebillen. Látszik, hogy nincs már különösebb ötlete.
Nyalogatja az ecsetet. Mikor már a szája fekete, egy kört kanyarít alulra. Kétszer belebök, az a két szem. Majd következik az orr, két kis orrluk és egy oldalvonással szájat is csinál. Hát ez így nem lesz se próza, se haiku. Ő is elégedetlennek látszik, mert a feje a helyére billen. Új sort nyit. Valahogy azt gondolhatja, hogy ezzel már csak úgy folyik majd belőle a kínai vers. Íme:
"A néhai Természet Híve a végtelen űrt kémleli, Konfuciusz mondásait olvassa, sült krumplit fal, és folyik az orra."
Ahogy így nyersben leírta, fogta és minden különösebb szemérem nélkül hangosan elszavalta, s tőle szokatlan módon felnevetett:
- Hahaha! Nagyon jó! De azért az orrfolyás egy kissé erős. Kitörlöm.
S azzal egy vonással áthúzta. Aztán még egy vonással, majd még eggyel, sorjában... mit sem törődve azzal, hogy elfogyasztja az üres helyet, még vagy nyolc vonást rótt egymás mellé. Amikor a papíron nem maradt több hely, letette az ecsetet és olyan arckifejezéssel sodorgatta a bajszát, mintha azt mondaná: Ide nézzetek, így jönnek ki a bajuszomból a mondatok! Éppen lefelé pödörte, mikor kilépett a nappaliból az asszony, és leült a férje orra elé.
- Kérem szépen... - szólította meg.
- Mi van? - A gazda hangja úgy kongott, mint a víz alá süllyedt gong.
A feleségének nem tetszett ez a válasz, és újra kezdte az egészet:
- Kérem szépen...
- Mi van már!? - így a mester, miközben az orrába benyúlva, a hüvelyk- és mutatóujjával nagy hirtelen kirántott néhány szőrszálat.
- Elfogyott a havi pénzünk...
- Az nem lehet, hiszen az orvost, a patikust, de még a könyvesboltost is már a múlt hónapban kifizettük. Erre a hónapra is kellett hogy maradjon tehát valami.
Így szólt a mester, miközben az orrából előrántott szőrszálakat csodálta, mint valami világcsodát. Az asszony folytatta:
- Mert maga már nem eszi meg a rizst, hanem kenyérre tért át, s hozzá még dzsemet is nyalakodik!
- Na és hány üveggel nyalakodtam el?
- Ebben a hónapban nyolcat kellett vennem.
- Nyolcat? Nem is emlékszem, mikor ettem volna annyit.
- Mert nemcsak maga nyalakszik, hanem a gyerekek is.
- Akármennyit ettünk, öt-hat üvegnél több nem lehetett - szögezte le a gazda és nagy nyugalommal ragasztotta szőrszálait a kéziratpapírra, s azok úgy megálltak ott egymás mellett, mint a gombostűk. Ettől ő maga is meghökkent egy kicsit, rájuk fuvintott, de a szőrszálak jól megragadtak a helyükön, nem akartak elrepülni.
- Csökönyösek, mint a fene. - A gazda még nagyobb odaadással fújta őket.
- És nemcsak a dzsem, más mindenfélét is kellett vásárolnunk - folytatta az asszony, szemmel láthatóan elégedetlenül a dolgok állásával.
- Meglehet - vetette oda a mester és újabb szőröket ráncigált elő az orrlikából. Feketés az egyik, veres a másik, mindenféle színűek... és az egyik fehér! A gazda úgy meglepődött, hogy a szája is tátva maradt a nagy csodálkozásban. Az ujja közé csippentve felmutatta az asszonynak.
- Fuj, de undorító! - A nő arca megrándult és ellökte a férfi kezét.
- Ide süss! Ősz orrszőr! - A gazda egészen odavolt.
Végül az asszony nevetve visszament a nappaliba, s ezzel a gazdasági kérdés elodázódott. A mester megint a néhai Természet Hívének szentelhette magát.
Ezzel megvolnánk, könnyebbült meg, miután sikerült nejét az orrszőrökkel elűznie, de szőrözés miatt az írás egyre sürgetőbb lett és az ecset csak nem mozdult.
- A "sült krumplit fal" itt olyan felesleges, mint kígyónak a láb, tehát kihúzom! - szólt és a sort kiirtotta. - Az "illatos füstölő" sehogyan sem jön ide. - S ennek sem irgalmazott. Végül csak annyi maradt meg, hogy:
"A néhai Természet Híve a végtelen űrt kémleli, és Konfuciusz mondásait olvassa."
A gazda is valahogy kevesellhette ezt, de, gondolta, a fene a prózába! Jó vastagon fogó ecsettel orchideát kanyarított a papír aljára, aláírásnak, rossz festő módjára. Ezzel aztán úgy elrontotta az egészet, hogy jobban se kell. Ekkor megfordította a lapot és ezt írta a hátára:
" A végtelen űrben született, kémlelte, majd beleveszett. Íme, a néhai Természet Híve. A végtelen űr."
Amint ezt a nem túl értelmes szöveget papírra vetette, beállított Meitei, aki jó szokása szerint úgy tekintette a másik hajlékát, mintha sajátja lenne, s ezért nem igényelt hívást vagy útbaigazítást, odatalált maga is. Volt úgy, hogy éppenséggel a konyhaajtó felől kukkantott be hívatlanul. Tán már születésekor lehullottak róla a gátlás, tartózkodás, félelem és gyötrődés nyűgei.
- Na mi van? Megint rád jött a Nehézkedés? - kezdett hozzá a kérdezősködéshez, pedig még le sem ült.
- Ugyan már, nem írhatok folyton Nehézkedés óriásról! A néhai Természet Hívének epitáfiumát fogalmazom éppen - nagyzolt a gazdám.
- Ez valami olyasféle halotti név, mint a Véletlen Gyermek? - kérdi a maga fecsegő modorában Meitei.
- Van valaki, akit Véletlen Gyermeknek hívnak?
- Persze hogy nincs, de azt hittem, hogy valami ilyesfélét akarsz mondani ezzel a névvel.
- Én nem tudok semmiféle Véletlen Gyermekről, de a néhai Természet Hívét te is ismerted.
- Én? Azt se tudom, mi fán terem! Micsoda egy név ez! Még hogy a Természet Híve!
- Szoroszakit hívták így. Az egyetemet elvégezve a végtelen tér elméletének kidolgozásán fáradozott, de annyira, hogy a túlfeszített munka miatt végül is hashártyagyulladást kapott és meghalt. Szoroszaki bizonyos értelemben közeli jó barátom volt.
- Ha jó barátod volt, hát az volt, én nem bánom, de ki ötlötte ki neki ezt a fellengzős halotti nevet?
- Én. Én magam. Végtére is nem hangzik rosszabbul, mintha a pap adta volna - szólt a gazda, abban a hiszemben, hogy az általa kitalált halotti név egész elegánsan hangzik. Meitei csak nevetett, s így szólt:
- Add csak ide azt a sírfeliratot! - A kéziratot megkapván, nagy hangon olvasni kezdte:
- Hogy azt mondja: "A végtelen űrben született, kémlelte, majd beleveszett. Íme, a néhai Természet Híve. A végtelen űr." Hát tényleg, ez így jó. Szoroszakinak éppen megfelel.
A mester boldog volt.
- Tényleg jó?
- Ezt a feliratot fel kell vésni egy káposztáskőre és a templom mögött elhelyezni, hogy bárki kipróbálhassa rajta az erejét, fel tudja-e emelni. Mert elegáns és finom, maga a megboldogult is örülne neki.
- Erre gondoltam én is - felelte a mester a legkomolyabb ábrázattal.
Majd hirtelen így szólt.
- Nekem most egy kis dolgom van, de rögtön jövök, várj meg itt, játszódjál a macskával. S azzal meg sem várva Meitei válaszát, elviharzott. Nem nézhettem közönnyel, hogy Meitei váratlanul ilyen furcsa vendéglátásban részesült, ezért nyájasan rányávogtam, és megpróbáltam az ölébe mászni.
- Hű, de kövér vagy! - És tapintatlanul fölemelt a levegőbe a nyakam bőrénél fogva. - Az ilyen lábát lógató jószág nemigen fog egeret. - Látszott, hogy nem éri be társaságommal, mert átszólt a szomszéd szobába: - Asszonyom, megeszi ez a cica az egeret?
- Egeret azt nem, de a mocsit igen, még táncot is jár hozzá.
Meglepő, hogy így felhánytorgatja régi botlásomat. Az ég és föld közt lebegve kissé kínosan érintett. Ugyanis Meitei még mindig nem engedte le a földre személyemet.
- Csakugyan látszik az ábrázatán, hogy képes táncolni, de szerintem egyebekre is képes, mert alattomos a természete. Hasonlít a régi képeskönyvekben szereplő macskadémonra. - Ilyen helytelenségeket állított rólam, időnként az asszony felé fordulva s hozzá intézve szavait. Az meg, ha vonakodva is, de letette a kötését és bejött.
- Elnézést kérek a várakoztatásért, nemsokára megjön. - Friss teát töltött és Meitei elé csúsztatta.
- Hová ment vajon?
- Ő sose mondja meg, merre jár, én nem tudhatom, talán a doktorhoz mehetett...
- Ó, Amaki doktorhoz! Szegény Amaki, szép kis beteget vett a nyakába.
Erre az asszony nem tudott mit válaszolni, hümmögött. Meitei nem akadt meg ezen, hanem folytatta a kérdezősködést.
- Hogy van mostanában? Nem javul egy kicsit a gyomra?
- Javul-e vagy sem, fogalmam sincsen. Akárhogy is kúrálja Amaki doktor, ha annyi lekvárt eszik, úgyse jöhet rendbe. - Az asszony szabad folyást engedett férje iránti elégedetlenségének.
- Csakugyan lekvárt nyalakodik? Akár egy gyerek...
- És nem elég, hogy ezt csinálja, hanem mostanában reszelt tormát is eszik, mondván, hogy jót tesz a gyenge gyomrának.
- Megdöbbentő... - álmélkodott Meitei.
- Mert valahol egy újságban azt olvasta, hogy a reszelt tormában benne van a gyomorgyógyszerének az anyaga.
- Milyen leleményes! Szóval a tormával ellensúlyozza a lekvár rossz hatását! Nahát... hahahaha! - Meitei szemmel láthatóan nagy élvezetét lelte az asszony elbeszélésében.
- A múltkor a kicsit is megetette vele...
- Dzsemmel?
- Nem, reszelt tormával - most képzelje. Azt mondja neki: "gyere csak, finomat ad neked a papa..." Gondoltam, csak dédelgetni akarja egy kicsit, de hogy ilyen ostobaságot csináljon! A múltkor a másik kislányunkat meg felültette a fiókos szekrényre!
- Milyen leleményes! - Meitei bármit hallott, mindenben a leleményességet kereste.
- Nincsen abban semmi leleményesség! Egy három-négy éves kislánnyal nem lehet ilyen vad dolgokat csinálni!
- Jól van, hát ezt túljátszotta, de alapjában véve nem akarhatott rosszat.
- Még az hiányozna, hogy szándékosan tegye! - Az asszony méregbe jött.
- Ugyan, nem kell annyit panaszkodni és akkor ki lehet bírni, ez a lényeg. A férje nem szórja a pénzt szórakozásra, nem törődik vele, milyen ruhát visel, józan életű, családjának élő férfiú. - Meitei könnyedén prédikált vizet.
- De kérem, éppen ellenkezőleg...
- Hogyan? Titkos bűnei lennének? Micsoda romlott világban élünk...
Meitei megint megjátszotta a mit sem sejtő ártatlant.
- Hát éppen nem szórakozza el a pénzt, de például bolondmód vásárolja a könyveket, amiket nem is olvas el. Megy a Marudzenbe, hordja haza őket kötetszám, de a hó végén olyan képet vág, mint aki semmiről sem tud. A múlt év végén is úgy összegyűlt a sok számla, hogy azt se tudtam, mit csináljak.
- Mit számít az, mennyi könyvet vásárol! Amikor jönnek a számlákkal, azt kell mondani, hogy hamarosan kifizeti őket, s akkor elmennek.
- De hát a végtelenségig nem lehet elodázni...
Az asszony levertnek látszott.
- Akkor mondja meg neki egyenesen, hogy csökkentse a könyvvásárlást.
- Miért, azt hiszi, hogy hallgat rám? A múltkor is azt mondta: "Nem vagy méltó arra, hogy tudós felesége légy, mert fogalmad sincs a könyvek értékéről. Hallgass meg okulásul egy történetet a régi Rómáról."
- Hát ez érdekes. Miféle történetet? -Meitei felélénkült. Az asszony panaszai nem sok részvétet váltottak ki belőle, de a furcsaságok felkeltették az érdeklődését.
- Valami Tárkony király élt egyszer Rómában...
- Tárkony? Ez egy kissé furcsán hangzik.
- Nem ismerem én ki magamat ezeken a külföldieken, de úgy mondta, hogy ez a hetedik volt közülük.
- Még így is furcsa: Hetedik Tárkony? Na de halljuk, mi történt vele.
- Ha tudja, hogy mit jelent, mondja meg nekem is! Nem szép, hogy csúfolódásával zavarba hozza az embert - utasította rendre az asszony Meiteit.
- Ééén? Hát olyan vagyok én, aki csúfolódna? Nem lenne szép tőlem. Hiszen éppen azt akarom mondani: milyen remek név ez a VII. Tárkony! Ööö... Várjon csak. Azt mondja, a hetedik. Nem emlékszem biztosan, de valószínű, hogy Tarquinius Superbusról vagyis a Büszke Tarquiniusról van szó. De hát nem mindegy? Mi lett azzal a királlyal?
- Egy Szibilla nevű nő elment ehhez a királyhoz és felkínált neki kilenc könyvet.
- Aha...
- Mikor megkérdezte, hogy mennyiért adja őket, azt válaszolta, hogy bizony drágán, és olyan árat szabott, hogy a király arra kérte, engedjen egy keveset belőle. Mire az asszony nagy hirtelen hármat belevetett a tűzbe.
- Borzasztó!...
- És utána megmondta, hogy jóslatok és effélék voltak bennük, melyeket máshol fellelni nem lehet.
- Hűha...
- A kilencből hat lett, tehát az árából is engednie kellett volna. De a nő nem adta alább a kilenc áránál, sőt! amikor a király ezt esztelenségnek nevezte, nyugodtan a tűzre vetett még hármat. Hát a maradék mennyibe kerül? A válasz megint csak: annyiba, mint a kilenc. Mit volt mit tenni, a király megvette a maradékot drága pénzen, attól való félelmében, hogy a nő megsemmisíti az egészet, akár a többi hat kötetet... Én értem, hogy arról van itt szó, milyen értékes valami a könyv, de hogy nekem ebből mi a jó...?
Az asszony vitára akarta ingerelni Meiteit, de ez a nagyszerű elme most késlekedni látszott. Előhúzta a zsebkendőjét és meglengette előttem, hogy játsszam vele. Valami azonban hirtelen mégis az eszébe juthatott, mert felkiáltott.
- De asszonyom! A férje tulajdonképpen azt akarja, hogy az emberek tudósnak, vagy valami effélének tiszteljék, azért veszi a könyveket, azért körmöl annyit! A múltkor is belenézek egy irodalmi folyóiratba, hát látom, hogy Kusami úr nevét emlegetik!
- Ez igaz?! - Az asszony egészen megváltozott, hiszen általában egyik nőnek sem mindegy, milyen híre-neve van az urának. - És mit mondtak róla?
- Mit is? Hát, néhány sor volt az egész. A lényege: ahogy Kusami ír, az olyan, akár a vízfolyás, vagy a felhők futása!
- Csak ennyi? - A nő kissé elmosolyodott.
- Így folytatódott: "Felcsillanása pillanatában ki is alszik, és megsemmisülvén örökre elfelejt visszatérni."
Az asszony furcsa képet vágott és bizonytalanul megkérdezte:
- Ez dicséret?
- Nos... igen, egyfajta dicséret... - És Meitei nagy nyugalommal az orrom elé lógatta a zsebkendőjét.
- Jó, hát ha a könyvei szükségesek a kenyérkeresethez, mit csináljak, de miért olyan bogaras?
- Bogaras egy kicsit valóban. De akik a tudománynak szentelik magukat, mind azok egy kicsit. - Meitei észlelte, hogy az asszony új irányból akar támadni, ezért semmitmondó válaszába egyetértést és mentegetést is kevert.
- Képzelje el, a múltkor is mit csinált! Hazajött az iskolából, de rögtön el is kellett valahová mennie, ezért teljesen felöltözve ült le enni. Restellt levetkőzni, majd újból mindent fölvenni! Leült a kisasztalára, az edényes tálcát felrakta a kotacu1 állványára és elégedetten szemlélte, miközben én ott kuporogtam a padlón, kezemben a rizsesfazékkal. Hát ez aztán vicces dolog, mondhatom...

1 Szoba-, illetve lábmelegítő készülék: egy alacsony asztalka alatt fűtenek, erre padlóig érő takarót terítenek, s a lábat a takaró alá dugva ülnek az asztalhoz.

- Ez éppen olyan, mint amikor régen a hadvezérek csata után leültek megszemlélni a levágott fejeket. Ez a Kusami! Nem lenne Kusami, ha nem tenne ilyeneket! Amit ő csinál, az sohasem szokványos... - dicsérte kínjában Meitei a barátját.
- Mi szokványos, mi nem, azt egy asszony el nem döntheti, de akárhogy is, furcsán viselkedik.
- Még mindig jobb, mintha szokványosan jól nevelt lenne.
Hogy Meitei ennyire makacsul védte, az asszonyban felülkerekedett az elégedetlenség.
- Egyáltalán mi az a szokványosság, amiről mostanában mindenki annyit beszél? - követelte kihívóan a szokványosság pontos meghatározását.
- Hát az olyan izé... hát igen, kicsit nehéz megmagyarázni...
- Nahát, ha ennyire megfoghatatlan, akkor mi a rossz benne?
Az asszony női logikájával sarokba szorította ellenfelét.
- Egyáltalán nem megfoghatatlan, sőt, tökéletesen világos, csak megmagyarázni nehéz!
- Szóval maga mindent, ami nem tetszik, szokványosnak nevez? - A nő vaktában eltalálta. Meitei számára nem maradt más kiút, mint hogy tényleg meghatározza a fogalmat.
- Például szokványosnak nevezhető az olyan ember viselkedése, aki édes tizenhat esztendős lánykák után epekedik, de semmit sem tesz, csak hentereg otthon és ábrándozik. Ha szép az idő, nem jut egyéb az eszébe, mint hogy szakés flaskával a zsebében a folyóparton tekeregjen.
- Miért, vannak ilyen emberek? - kérdezte az asszony kissé elbizonytalanodva, mivel egy szót sem értett az egészből. Végül megadta magát: - Túl bonyolult ez nekem, fel nem foghatom.
- Vagy például egy Bakin-hős1 törzsére illesszünk egy olyan fejet, mint Pendennis őrnagyé, és egy-két évre tegyük ki az európai levegő hatásának.

1 Takizava Bakin (1767-1848): japán regényíró.

- Így létrejön a szokványember?
Meitei erre csak nevetett.
- Sőt még kevesebb fáradsággal is létrejöhet. Tegyük egy iskolás fiú törzsére egy boltossegéd fejét, majd osszuk az egészet kettővel, és kész a szokványember.
- Csakugyan? - csóválta az asszony a fejét és látszott rajta, hogy nem nagyon tudták meggyőzni.
Ekkor, bár észre sem vették, mikor lépett be, megjelent a gazdám és leült Meitei mellé.
- Te még itt vagy?
- Mi az, hogy még itt vagyok? Nem te mondtad, hogy mindjárt visszajössz, várjalak csak meg?!
- Látja, mindig ilyen! - mondta a feleség Meiteinek.
- Míg távol voltál, mindent megtudtam rólad! - így a barát.
- Csak ne beszélnének a nők folyton annyit. Ilyenkor érzem, milyen jó lenne, ha némelyik ember olyan csendben tudna maradni, mint a macska - simogatta a gazdám a fejemet.
- Hallom, hogy a kisbabával reszelt tormát etettél.
- Ühüm - mondta a mester és nevetett. - Igaz, hogy kicsi még, de ezek a mostani csecsemők okosak ám. Most már, ha megkérdezem tőle: "hol csíp, kisfiam?", rögtön kidugja a nyelvét. Hát nem különös?
- Ez olyan kegyetlenül hangzik, mintha kutyát idomítanál... Egyébként most jut eszembe, mindjárt itt lesz Kangecu.
- Kicsoda? Kangecu? - hökkent meg a gazda.
- Bizony, Kangecu. Írtam neki egy lapot, hogy délután egy órára legyen Kusamiéknál.
- Miféle dolog ez, hogy megkérdezésem nélkül csak úgy meghívod hozzám Kangecut?
- Na, nem én találtam ki, hogy idejöjjön, Kangecu saját kérése ez! Ugyanis előadásra készül a Fizikusok Társaságában. Kérte, hogy hallgassam meg, és én arra gondoltam, remek, bizonyosan Kusami is meg akarja hallgatni. Na hát ezért hívtam meg hozzád! Neked mindig van időd - nem igaz? Soha sincsen semmi programod. Hidd el, érdekes lesz. - Meitei azt hiszi, ért hozzá, hogyan kell a mestert irányítani.
- Nem is konyítok a fizikához, minek hallgassak róla előadásokat?
A gazda még mindig nem tért magához Meitei arcátlansága miatt érzett felháborodásából.
- Pedig nem olyan száraz téma ám, mint például a mágnesség vagy efféle. A témája nevezetesen az "Akasztás mechanikája", ami minden elképzelést felülmúlóan érdekes, s ezért felettébb érdemes a meghallgatásra. Az ám!
- A magadfajta, aki már egyszer fel is akarta hurkolni magát, lehet, hogy érdeklődéssel hallgatja az ilyesmit, de én...
- Te persze, akit még a színházba menéstől is kilel a hideg, végig sem tudnád hallgatni, igaz? - ugratta Meitei, amire az asszony nevetve a férjére nézett és otthagyta őket. A mester nem válaszolt semmit, csak a fejemet simogatta némán és ezúttal igencsak gyengéden.
Vagy hét perc múltán megjelent Kangecu úr. Az esti előadás tiszteletére frakkot öltött, tisztára mosott magas gallért viselt, s ezzel férfiúi megjelenése jó húsz percenttel emelkedett.
- Elnézést, hogy késtem kissé! - üdvözölte a jelenlévőket és kényelmesen elhelyezkedett.
- Minden percben vártunk már, láss hozzá tehát késedelem nélkül! Igaz? - Meitei ránézett a mesterre, aki nem túl lelkesen hümmögött valamit. Kangecunak nem volt sietős.
- Kérhetnék egy pohár vizet?
- Remek, épp úgy csinálod, mint az igazi előadók! Most már csak az hiányzik, hogy megtapsoltasd magad! - járatta a száját Meitei. Kangecu elővonta belső zsebéből a kéziratát és nagy nyugalommal így szólt:
- Mivel ez a szokás, hadd jelentsem ki, hogy várom majd a szíves észrevételeket. - Azzal a papírt maga elé helyezte, s belekezdett előadása főpróbájába:
"Bűnözőket kötél általi halálra ítélni általában az angolszász népek között dívik. Ha azonban a régi időket tekintjük, főként öngyilkossági eljárásként került rá sor. Bűnözők kivégzésére a zsidók például a megkövezést alkalmazták, és amint az Ószövetség tanulmányozása rávezet, az akasztás szó jelentése egyenlő volt azzal, hogy a kivégzett bűnözőt fellógatták a vadmadarak és vadállatok prédájául. Hérodotosz tudósít arról, hogy a zsidók Egyiptomból való kivonulásuk előtt mennyire irtóztak az éjszakára csupaszon kitett tetemek gondolatától. Az egyiptomiak ugyanis a fejétől megfosztott bűnözők törzsét keresztre szegezték, és éjszakára kinnhagyták. A perzsák..."
- Te, Kangecu! Nem látod, mennyire elkanyarodtál az akasztástól? - avatkozott közbe megint Meitei.
- Ha kérhetném még egy kissé szíves türelmüket, rögtön elérkezem a főtétel taglalásához. "Szóval a perzsák... ők is a keresztre feszítést alkalmazták halálbüntetésként. Ám az már nem ismeretes, hogy elevenen vagy holtan szögezték-e fel az elítéltet..."
- Kit érdekel? - A gazdám nagyot ásított unalmában.
- "... nem akarnám kihasználni tisztelt hallgatóságom türelmét, pedig még ezeken kívül szerettem volna jó egynéhány dolgot megemlíteni..."
- Te, Kusami, nem hangzanék jobban ehelyt az, hogy "visszaélni a türelemmel", mi? - Meitei mindig akadékoskodik, de a gazdámat nem tudta kizökkenteni a közönyéből, mert csak annyit válaszolt rá:
- Ugyan, hát nem mindegy?
- "Nos, hadd térjek rá mondókám lényegére..." - hangzott tovább az előadás, de Meitei ismét közbeszólt:
- Mondókája a vásári mutatványosnak van, egy előadó beszéljen nekünk választékosabban!
- Ha a mondóka közönséges, mit mondjak helyette? - kérdezte Kangecu már kissé sértődött hangon.
- Meiteinél sose tudni, komolyan beszél-e, vagy csak össze akar kavarni. Hagyd őt, Kangecu, hadd lovagoljon a szavakon, te meg folytasd! - vágta el nagy hirtelen a gazdám a vita fonalát.
- Haragos mondókád végére érve netán meglelted a szomorúfüzet? - - Meiteinek megint sikerült zavart kelteni ezzel az obskurus haikura tett utalással. Kangecu akaratlanul is nevetésben tört ki.
- "Kutatásaim során felfedeztem, hogy az akasztás mint kivégzési módszer az Odüsszeia XXII. énekében jelenik meg először. Nevezetesen abban a passzusban, ahol le van írva, hogyan végezte ki Télemakhosz Pénelopé tizenkét szolgálóleányát. Természetesen felolvashatnám görög nyelven az idézett részt, mivel azonban kérkedésnek hatna, eltekintek tőle. Ha utána kívánnak nézni, a 465-től a 473-ig terjedő sorokat vizsgálják meg."
- Jobb lenne, ha az egészet elhagynád. Úgy hangzik, mintha görög nyelvismeretedet fitogtatnád. Mit szólsz hozzá, Kusami?
- Ebben egyetértek, elegánsabb, ha az ilyesmit nem erőltetjük. - Kusami most váratlanul Meiteihez csatlakozott. Persze, mert egyikük sem tudott görögül.
- Jó, hát akkor ezt a három sort itt majd este elhagyom - egyezett bele a szerző, azzal folytatta:
- "Folytatva tehát mondókámat... akarom mondani, fejtegetéseimet, mai tudásunk szerint a végrehajtásnak két módozata lehetséges. Az első: Télemakhosz Eumaeusz és Philoetiosz segítségét igénybe véve a kötél egyik végét egy póznára kötötte, majd a kötélen helyenként hurkokat alkotva, azokban a nők nyakát egyenként elhelyezte és a kötél másik végét - hopp - felrántotta."
- Szóval mint mosás után az ingek, úgy lógtak a kötélen sorjában a lányok?
- Pontosan. "A második módszer részint az elsőhöz hasonlít abban, hogy a kötél egyik végét póznára erősítik, a másikat meg a mennyezetnek valami hasonlóan magas pontjához. Erről a kötélről kell leágaztatni néhányat függőlegesen, ezekre hurkot tenni, bele a lányok nyakát, majd a megfelelő pillanatban végrehajtani a dolgot, vagyis elmozdítani a lábuk alól az emelvényt..."
- Nem tévedek, ha úgy képzelem el, mint valami kötélfüggönyön csüngő lampionfüzért?
- Én még olyat nem láttam, ezért nem tudok rá semmit sem mondani. Ha létezik, akkor - úgy vélem - olyasféle lehet. "Kérem, most figyeljenek, mert bebizonyítom, hogy az első módszer mechanikailag kivihetetlen."
- Jaj de érdekes! - Ahogy Meitei megszólalt, a gazda is csatlakozott:
- Nagyon érdekes! - visszhangozta.
- "Tegyük fel, hogy a nőket egyforma távolságra akasztják egymástól, továbbá, hogy a földhöz legközelebb lógó két nő között a kötél vízszintes. Nos: 1, 2... 6 azok a szögek, amelyeket a kötél a vízszintessel bezár. T1, T2... T6 az az erő, mely a kötél egy-egy darabjára hat, tehát a T7=X a kötél legalacsonyabban levő részletére ható erőt fejezi ki. Ebben az összefüggésben a T-n természetesen a nők testsúlyát kell érteni. Mit szólnak hozzá? Tudnak követni?"
Meitei összenézett a gazdámmal.
- Nagyjából - szólt, de hogy ez a nagyjából mit jelenthet az ő esetükbe, nem tudni, hiszen kettejük mércéje nemigen alkalmazható a normális emberekre.
- "Nos, mint tudjuk, a sokszögekre érvényes átlagszámítási elmélet értelmében az alábbi tizenkét egyenlet írható fel:

T1 cos a1 = T2 cos a2... (1)
T2 cos a2 = T3 cos a3... (2)"

- Ennyi egyenlet szerintem bőven elég - okvetetlenkedett a gazdám.
- Pedig ez a mondandóm magva! - Kangecu igazán kínosan érezte magát.
- Nem hallgathatnánk meg ezt a "magot" egy másik alkalommal? - Meitei is feszengett.
- De ha ezt a levezetést elhagyjuk, mechanikai kutatásaim lényege kárba vész!
- Ugyan mit szerencsétlenkedel? Nyisz-nyisz, vágd ki az egészet és kész! - szólt bele nagyvonalúan a mesterem.
- De hát ez lehetetlen! Ám ha önök ragaszkodnak hozzá, megrövidítem.
- Pompás! - S azzal Meitei nem valami illedelmesen összecsapkodta tenyerét.
- "Térjünk át most fejtegetésünkben Angliára. Mivel már a Beowulf-ban megtaláljuk a bitó vagyis a "gallows" kifejezést, mely pontosabban "galga" alakban fordul elő, kétségtelennek tetszik, hogy már ebben az időben bevezették az akasztást mint halálbüntetést. Blackstone szerint, ha az akasztás végrehajtása során az elítélt a kötél hibája miatt elkerülné a halált, a műveletet minden további nélkül meg kell ismételni. Ugyanakkor a The Vision of Piers Plowman-ben1 olyan részt találunk, mely szerint bármilyen elvetemült légyen, kétszer nem hajtható végre az ítélet a gonosztevőn. Hogy melyik az igaz, nem tudjuk, de gyakran megtörténhetett, hogy valami hiba folytán nem sikerült az elítéltnek első próbálkozásra meghalnia. 1786-ban esett meg egy Fitzgerald nevű megátalkodott gazfickóval, hogy mikor kirántották a széket a lába alól, furcsamód a kötél elszakadt és ő lepottyant. Másodízben a kötél volt túlságosan hosszú, a lába földet ért és elkerülte a halált. A történet úgy szól, hogy végül aztán a nézők segítségével sikerült elveszejteni."

1 Paraszt Péter látomása, allegorikus középkori költemény.

- Hűha! - Meitei az ilyen részleteknél mindig feléledt.
- Micsoda szerencsétlen flótás! - örvendezett a gazdám is.
- "És még egy érdekes momentum: azt mondják, hogy az akasztás során az ember magassága vagy három centivel megnő. Kétség kizárva, az orvosok lemérték."
- Ez egy új ötlet. Mit szólsz hozzá, Kusami? Három centi éppen elég lenne, hogy a normális magasságot elérjed! - fordult Meitei a gazdámhoz, de az váratlanul komolyan vette és megkérdezte:
- Te, Kangecu! Túl lehet élni egy ilyen háromcentis magasítást?
- Semmiképpen sem. A gerincvelő nyúlik meg, egyszóval a testmagasság növekedésével szakadás következik be.
- Hát akkor lemondok róla - szólt a mester bánatosan.
Az előadást Kangecu úr szerette volna még tovább, a végkifejletig, vagyis az akasztás rendezéséig, megvalósításáig és azon túl is folytatni, de mivel Meitei folyton félbeszakította szeszélyes közbeszólásaival és a mester is leplezetlenül ásítozott, felibe-harmadába hagyva beszédét, távozott. Hogy aztán hogyan tartotta meg előadását és minő sikerrel járt, nem tudhatom, mivel az esemény tőlem távol zajlott le.
Már két-három nap telt el anélkül, hogy történt volna valami, mikor úgy délután kettő tájt beállított Meitei a szokásos módján, váratlanul, mint valami Véletlen Gyermek. Alighogy letelepedett, máris így szólt:
- Hallottad Ocsi Tófu esetét Takanavában? - Olyan izgatottan beszélt, mintha Port Arthur elestének a hírnöke lenne.
- Nem én, mostanában nem is láttam - válaszolt erre a mester a maga szokásos tompaságával.
- Azért jöttem ilyen sietve s elhanyagolva más sürgős dolgaimat, hogy híradással szolgáljak Tófu balfogásáról.
- Már megint valami fantasztikus dologgal állsz elő! Lehetetlen egy szerzet vagy, hallod-e?
- Hahaha! Ne lehetetlent mondj, hanem inkább rejtélyest, nagyon megtisztelnél vele, ha meg tudnád különböztetni a kettőt.
- Tőlem ugyan lehetsz akármelyik - szólt a mester olyan kihívó flegmával, mintha maga a Természet Híve támadt volna föl benne.
- Szóval Tófu a múlt vasárnap elment a takanavai Szengaku-templomba, bár ilyen hidegben csak a Tokiót nem ismerő vidéki tuskók szokása odazarándokolni...
- Ez rá vall, ilyen szeszélyes, ha a fejébe vesz valamit, nem tudod kiverni belőle.
- Való igaz, hagyjuk is ezt. De tudod-e, hogy abban a templomban van a negyvenhét rónin emlékmúzeuma?1

1 Ti. a Csúsingurá-ban szereplő negyvenhét, urát vesztett szamurájé.

- Hát izé...
- Neem? De a Szengaku-templomban csak jártál?
- Nem...
- Nem? Nahát, ez megdöbbentő. Hát ez Tófunak is mentségére szolgál, de azért szomorú, hogy egy tősgyökeres tokiói nem ismeri a Szengaku-templomot!
- Nem ismerem, de attól még jó tanár vagyok! - A mester tökéletesen úgy viselkedik, mint a megtestesült Természet Híve.
- Na mindegy, szóval amikor Tófu elment megtekinteni ezt a kiállítást, volt ott egy német is a feleségével. Úgy kezdődött, hogy kérdeztek valamit Tófutól, méghozzá japánul. Persze a mi kis zsenink, ez a Tófu nem bírt magával: mindenképpen németül akart beszélni. Meg is próbálkozott a maga két-három szavas tudományával és várakozáson felül sikerült neki. És ahogy utána gondolok, ez lett veszte!
- Miért, mi történt? - adta meg magát most már a gazdám.
- A német meglátott egy remekmívű gyógyszeres dobozt, Ótaka Gengóét, és szerette volna megvásárolni. Megkérdezte hát, hogy eladó-e. És miként válaszolt erre Tófu? Nagyon érdekesen: "A japánok, kérem, mind úriemberek és felette állnak a megvesztegethetőségnek!" Eddig még rendben lett volna, de a német abban a reményben, hogy jó tolmácsra tett szert, elkezdte mindenféléről kérdezgetni.
- Mifélékről?
- Hiszen ha Tófu tudta volna, nem is lett volna baj, de a német olyan gyors beszédű volt, hogy kérdéseiből egy mukkot sem lehetett érteni. Amikor végre elkapott egy szót, az meg valami tűzoltó petrencének, kampónak vagy minek hangzott. Mivel fogalma sem volt róla, mi az, teljesen tanácstalanná vált.
- Meghiszem azt - adott jelt együttérzéséről a gazdám, a maga tanári mivoltában Tófu helyébe képzelve magát.
- Csakhogy közben az ott lézengőknek feltűnt az érdekes jelenet és lassanként odagyűltek, körülvették Tófut és a németeket, és kíváncsian nézegették őket. Tófu elvörösödött zavarában. Kezdeti önbizalma elszállt, és ott maradt a bajban a kis zseni.
- És végül is mi lett vele?
- Mikor érezte, hogy nem bírja tovább, elköszönt japánul: "szajinarra" és eliramodott. Ez a "szajinarra" azonban nekem egy kicsit furcsa. Meg is kérdeztem tőle, hogy az ő vidékükön a szajonarát "szajinarrá"-nak ejtik-e, mire azt mondta, dehogy, náluk is csak szajonara az, de gondolta, mivel ezek külföldiek, jobban idomul hozzájuk, ha "szajinarrá"-t ejt a kedvükért. Igazán elismerésre méltó, hogy ez a fiú még ilyen kínos helyzetben is ügyel az idomulásra.
- Aha. És mit csináltak a külföldiek?
- Csak álltak tátott szájjal, a csodálkozástól megkövülve. Hahaha! Jó, mi?
- Hát nem különösebben. A történetben semmi érdekes nincs, hacsak az nem, hogy azért jöttél el, hogy nekem elbeszéljed. - A mester leveregette a cigaretta hamuját. Ebben a pillanatban a bejárati csengő akkorát szólt, hogy majd leugrott a helyéről.
- Elnézést a zavarásért! - hallatszott egy harsány női hang. A gazdám és Meitei Megrökönyödve, némán egymásra néztek. Alighogy felfogtam: micsoda ritkaság, hogy a mesterhez női látogató jöjjön, az éles hang gazdája már be is toppant a szobába. A negyvenen túli asszonyság kétrétegű krepdesinkimonóba volt öltözve. Gyérülő frizurájából frufrut fésült, mely magasra meredt, mint egy árvízvédelmi gát, másfélszeresére nyújtva meg tulajdonosa fejét. A szeme vékony repedésből pislogott kifelé, akár a cethalé, mintegy fedezékből sandított jobbra-balra.
Irgalmatlanul nagy orra volt! Mintha másét is elorozta volna, hogy az arca közepére biggyessze. Olyan hatást keltett, mint ha a szentélyből átköltöztetnénk egy hatalmas kőlámpást egy tenyérnyi kiskertbe. Igaz, hogy büszkén terpeszkedne benne, de sehogy se illene oda. Az ilyet "kapukulcs-orr"-nak hívják, mert először teljes erejéből nekirugaszkodik, majd elszégyellve, hogy túlságosan is előretört, szerényen visszahajlik félúton, s elvesztve eredeti lendületét, a felsőajakra konyul. Amikor az ilyen orr tulajdonosa beszélni kezd, úgy rémlik, mintha nem is a szájából, hanem az orrából törne elő a hang. Mindezért jómagam elhatároztam, hogy a hatalmas szerv iránti tiszteletem jeléül az asszonyságot Ormányosnénak fogom címezni.
Szóval Ormányosné a szokásos üdvözlési formaságok után körbehordozta tekintetét a szobán és így szólt:
- Egész otthonos itt maguknál.
"Hogy hazudik..." - válaszolta a mester - de csak magában, a száját inkább arra használta, hogy legyen miből kipöfögtetnie a cigarettafüstöt.
Meitei a mennyezetet szemlélve hirtelen a következő kérdést tette fel:
- Mondd, kérlek, az a furcsa mintha ott az eső nyoma, vagy inkább a fa erezete volna?
- A beázástól van, természetesen - válaszolt a gazdám, mire Meitei megnyugodva rávágta:
- Nagyszerű...
"Micsoda neveletlen alakok" - szólt magában Ormányosné sértődötten.
Egy darabig kukán ültek ott hármasban.
- Jövetelem célja tulajdonképpen az, hogy feltegyek magának bizonyos kérdéseket - fogott hozzá ismét az asszony.
- Aha - nyilvánította ki mesterünk legteljesebb érdektelenségét. Ormányosné látta, hogy csak nem jut előre, de folytatta:
- Itt lakom nem messze a keresztúton túl, miénk az a nagy sarokház.
- Európai stílusú, ugye? Van ott egy névtábla, Kaneda feliratú... - A gazdának, úgy látszik, sikerült felidéznie a házat is, a nevet is, de ettől egy fikarcnyit sem nőtt a tisztelete Ormányosné asszonyság ránt.
- Tulajdonképpen az uramnak kellett volna eljönnie a beszélgetés végett, de sajnos nagyon el van foglalva vállalati ügyekkel - szólt a nő és rámeresztette a mesterre a szemét, hogy most már ő is mondjon valamit. De az csak ült rendületlenül. Kezdettől fogva nem tetszett neki az a hangnem, melyet a nő használt, túlságosan modortalannak találta.
- ... És mint talán tudja, az uram nemcsak egy, hanem két, sőt három vállalatnál tölt be magas pozíciót... - folytatta az asszony olyan arccal, mely kifejezte, mennyire elvárja, hogy ettől mindenki hasra essen. De a gazdám, jóllehet rendkívüli tiszteletet tanúsított mindenféle doktorok és professzorok iránt, eléggé el nem ítélhető módon az üzletembereket igen kevésre becsülte. Meg volt győződve róla, hogy az ilyeneknél még egy kis iskolamester is különb. De ha ezt nem is gondolta komolyan, amilyen szemellenzős, meg sem fordult a fejében, hogy hathatós támogatást reméljen egy vállalkozástól vagy egy pénzembertől. Legyen bármilyen gazdag vagy befolyásos az illető, őt egyáltalán nem érdekli, mert tisztában van vele, hogy semmi hasznát nem veheti. Így aztán a tudósvilágon kívül senkinek és semminek nem szentel figyelmet, az üzleti életnek pedig pláne nem. De még ha tudna róla bármit is, akkor sem érezne egy fikarcnyi tiszteletet sem iránta.
Az asszony felől nézve a dolgot: Ormányosné asszonyságnak álmában sem jutott volna eszébe, hogy van a világnak olyan zuga, ahol a nap egy ilyen különcre süthet alá. Senki sem akadt, aki ne váltott volna hangot azonnal, mikor meghallotta, hogy Kaneda feleségével áll szemben. A nő eleddig, bárhol fordult is meg, bármily magas állású személlyel találkozott is, mindig előzékeny fogadtatásban részesült, hiszen ő Kanedáné nagyságos asszony. Mit neki egy ilyen füstön aszalt öregdiák! Elvárta volna, hogy amikor még szó sem esett férje pozíciójáról, a sarokház említése lenyűgözze a mestert. Az azonban minden ceremónia nélkül Meiteihez fordult:
- Te tudsz valakit, akit Kanedának hívnak? - kérdezte.
- Persze. Kaneda úr a nagybácsim barátja. A múltkor is volt nálunk garden partyn - így Meitei nagy komolyan.
- Micsoda? A nagybácsidnál? Hát kicsoda a te nagybácsid?
- - Makijama báró! - vágta rá határozottan Meitei. Mielőtt a gazdám mondhatott volna erre akármit is (márpedig a nyelvén volt), Ormányosné asszonyság átható pillantást vetett Meiteire, aki drága selyemkimonójának fedezékében higgadtan állta a rohamot.
- Óóó... kérem, bocsásson meg... nem is sejtettem, hogy ön Makijama báró úrnak a ... tetszik tudni, az uram állandóan emlegeti, hogy a báró úr milyen jóindulattal viseltetik irányunkban...
- Valóban? - Meitei magában jót nevetett.
A gazda a megdöbbenéstől némán meredt rájuk. Az asszony változatlan udvariassággal folytatta:
- Úgy bizony... Makijama báró úr még leányunk férjhez adásának ügyét is volt szíves felkarolni!
- Csakugyan? - Ezúttal Meitein volt a sor, hogy elcsodálkozzék a váratlan fordulaton.
- Innen is, onnan is annyi ajánlatot kaptunk, tetszik tudni... de hát a mi társadalmi helyzetünkben nem engedhető meg, hogy csak úgy meggondolatlanul, akárkihez hozzáadjuk a leányunkat...
- Úgy van. A legnagyobb mértékben! - Meitei visszanyerte az egyensúlyát. Ormányosné asszonyság iménti közönséges hanghordozásával ismét a mesterhez fordult:
- Azért jöttem, mert úgy gondoltam, hogy ebben az ügyben magát is megkérdezem. Azt hallottam ugyanis, hogy jár ide egy Kangecu nevű férfiú. Mondja, kérem, tulajdonképpen kiféle-miféle az az ember?
- Miért érdekli? - feszengett a gazda.
A nő helyett ravaszul Meitei válaszolt:
- Bizonyára a kedves leánya házassága érdekében jutott arra a gondolatra a hölgy, hogy Kangecu ifiúr jelleméről tájékozódjék.
- Igen, hálás lennék, ha fölvilágosítással szolgálna... - erősítette az asszony is.
- Ezek szerint tehát Kangecu úrhoz szándékozik adni a leányát?
- Ennek semmi köze ahhoz, hogy hozzáadom-e vagy sem! - utasította helyre nyersen a gazdát Ormányosné. - Csak arról van szó, hogy igen sok ajánlatot kaptunk, és nincs kedvünk feleslegesen foglalkozni mindegyikkel.
- Akkor hát minek firtatja Kangecu dolgát? - vágott vissza a mester.
- Semmi oka rá, hogy ne tájékoztasson a fiatalemberről! - hangzott a harcra kész válasz. Meitei kettejük között ülve párbajsegéd módjára fogta ezüstszopókás pipáját, s magában hangtalanul biztatta a küzdő feleket: "fel, csatára fel!"
- Talán megkérte Kangecu a maga lányának a kezét?! - sütötte a nőre a gazdám a fegyverét.
- Megkérni éppenséggel nem kérte meg, de...
- Nahát! És azt hiszi, meg akarja kérni? - A mester rájött, hogy így tudja sarokba szorítani Ormányosnét leginkább.
- Ennyire nem haladtak előre a dolgok, de nem hiszem, hogy Kangecu úrnak ne lenne ínyére... - Az asszonyság a küzdőtér szélén már megvetette a lábát.
- Egyáltalán jelét adta Kangecu annak, hogy beleszeretett volna a maga lányába? - A mester bekerítő hadmozdulatot tett: elő a farbával!
- Tulajdonképpen igen.
Ekkor a mester irama lankadni kezdett, s így az eddig érdeklődő döntőbíró szerepében szemlélődő Meitei letette a pipáját, hogy kielégítse kíváncsiságát:
- Szerelmes levelet küldött-e a kegyed lányának Kangecu? Mert az már valami volna! Micsoda eset! Megint egy új szenzáció, mely az idén történt!
Meitei jót mulatott magában, a nő azonban gúnyos tónusra váltott át:
- Ó, nem szerelmes levél, még annál is komolyabb... önök valóban nem tudnak róla?
- Te tudsz valamit? - kérdezte a mester Meiteit bambán. Erre az is hasonlóan ostoba képpel válaszolt, megjátszva, mintha nem érdekelné az ügy:
- Én? Dehogy. Neked kell tudnod...
- Pedig maguk mindketten tudnak róla! - vágta rá magabiztosan Ormányosné.
- Heee? - lepődtek meg egyszerre az ellenfelek.
- Hát elmondom én, hogy felfrissítsem az emlékezetüket! Volt egyszer a múlt év végén Kangecu ifiúr Mukódzsimában, Abe úréknál koncerten - igaz? És az estélyről hazafelé menet mi is történt vele az Adzuma-hídon? Nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, mivel a szóban forgó úrfinak kellemetlen volna kissé... Ennyi bőven elegendő: mit szólnak hozzá? - Ezzel gyémántgyűrűs ujjait összekulcsolva elfoglalta trónját a helyzet magaslatán. A fenséges orr, ha lehet, még jobban sugárzott, mint eddig, s úgy látszott, egymagában is képes megsemmisíteni Meiteit és a mestert. A váratlan döfés a májukig hatolt, s először úgy ültek ott, mint aki megkukult, vagy akit a váltóláz gyötör, egyszóval a nő a frászt hozta rájuk. Lassan azonban visszatért beléjük az élet, s ahogy rádöbbentek a helyzet mulatságos voltára, egyszerre kitört belőlük a harsány röhögés. Akárha Összebeszéltek volna:
- Hahahahahahaha!!!
Csak Ormányosné nem értette a neveletlen röhögés okát, s felháborodva méregette őket.
- Az a maga lánya volt? Hát ez tényleg jó, mi? Te, Kusami! Kangecu tényleg a hölgy lányába bolondult bele!... Most már hiába is tagadnánk, legjobb, ha mindent bevallunk, nem?
- Aha. - A mester csak ennyit mondott erre.
- Na ugye, hogy kibújt a szög a zsákból. Rajta, ne kéressék már magukat! - kerekedett felül megint Ormányosné. - Úgy is van, nincs mit tennünk, meg kell gyónnunk mindent, amit Kangecuról tudunk és amit az asszonyság tudni kíván. Kusami! Te vagy itt a házigazda! A nevetgéléssel semmire se megyünk. Micsoda félelmes titkok léteznek! Ami azt illeti, megfoghatatlan! Mondja, Kanedáné asszony, hogy tudott e titok nyomára bukkanni? Hiszen ez elképesztő!
Meitei megint csak fecsegett.
- Bizony, nekem jó orrom van az ilyesmihez! - ült ki a diadal Ormányosné arcára.
- De még mennyire! De hát végül is ki a fene kotyogta el magának?
- A riksás felesége. Itt lakik hátul.
- Akinek az a fekete macskája van? - kerekedett ki a gazdám szeme.
- Nem mondom, jócskán költségbe vertem magam Kangecu úr miatt. Kíváncsi voltam, miket beszél, amikor időnként idejön, hát megkértem a riksásnét, s tőle mindent megtudtam.
- De hát ez rettenetes! - kiáltott fel a gazdám.
- Ugyan, nyugodjon meg, azzal én nem törődöm, hogy maga mit csinál vagy mit beszél. Csak Kangecu úr érdekelt.
- Akár Kangecuról van szó, akár másról, a riksás feleségétől ez mindenképpen aljasság! - dühöngött a mester.
- Miért, mi van abban, ha valaki megáll a maga kerítésének a túloldalán? Ha kellemetlen, hogy meghallják, vagy a hangerejét csökkentse, vagy a telkét terjessze ki - közölte Ormányosné asszonyság a pirulás legcsekélyebb jele nélkül. - És nemcsak a riksásnétól - folytatta -, hanem a kisutcán lakó művésznőtől is hallottam egyet-mást.
- Kangecuról?
- Nemcsak Kangecuról.
Ez már több volt a soknál.
- Az a nő túl sokat képzel magáról! Úgy tesz, mintha egyedül ő számítana itt a környéken. Beképzelt majom!
- Válogassa meg a szavait, egy hölgyről van szó! Fogja be a bagólesőjét! - Ormányosné visszatért ahhoz a szóhasználathoz, melyet otthon tanult. Most már nyilvánvaló volt, hogy egy jó kis veszekedés kedvéért jött csak, és Meitei nem lett volna Meitei, ha az összecsapást nem hallgatta volna élvezettel, méghozzá olyan nyugodt képpel, ahogy a kínai bölcs nézi a kakasviadalt.
A gazdám fölmérte, hogy ha kölcsönös pocskondiázásról van szó, nem lehet az asszonyság ellenfele, ezért egy darabig tanácstalanul hallgatott. Végül aztán eszébe jutott valami:
- Maga mindig csak azt hajtogatja, hogy Kangecu beleszeretett a lányába, de én mást hallottam! Nem igaz, Meitei? - fordult a barátjához segítségért.
- Bizony! Akkor arról volt szó, hogy az ön lánya megbetegedvén, mindenfélét beszélt lázálmában.
- Mit? Szó sincs róla! - Az asszonyság a leghatározottabban tiltakozott.
- Kangecu azt állította, hogy X. doktor feleségétől hallotta.
- Abban a mi kezünk is benne volt. Hogy megbizonyosodjunk Kangecu szándékairól, megkértem X. doktor feleségét, hogy segítsen.
- És X. doktorné belement a dologba?
- Belement, de persze nem ingyen. Sok pénzembe került ez nekem...
- Épp ezért elhatározta, hogy addig innen haza nem megy, míg mindent töviről hegyire el nem mondunk a fiatalúrról? - Meitei szavain látszott, hogy maga is fel van háborodva, s ezért szokatlanul éles hangot ütött meg. - Hallod-e, Kusami, most már mindegy, beszéljünk hát... Hölgyem, semmi akadálya, hogy én és Kusami úr elmondjuk a tényeket, melyek Kangecuval kapcsolatosak... Igen, a legjobb lesz, ha kérdéseinek sorrendjében adjuk meg a válaszokat.
Ormányosné ezt el is fogadta és előhozakodott a kérdéseivel. Sőt felhagyott még harcias beszédmódjával is, és ismét olyan udvariassággal fordult Meitei felé, mint annak előtte:
- Úgy mondják, hogy a fiatalembernek diplomája van, mégis, tulajdonképpen mivel foglalkozik?
- A posztgraduális képzés során a földmágnességet tanulmányozta - válaszolt a gazdám nagy komolyan. Ormányosné egy szót sem értett az egészből.
- Heee? És így lehet belőle doktor?
- Miért, doktornak kell lennie? - kérdezte a mester kelletlenül.
- Persze. Hiszen egyszerű diplomás fizikusból akárhány akad! - vágta rá a nő magától értetődően. A gazdám a barátjára nézett, arca egyre jobban elsavanyodott. Meiteinek sem tetszett a dolog.
- Nézze, mi azt nem garantáljuk, hogy doktor lesz belőle. Kérdezzen inkább valami másról.
- Mostanában is tanulja azt a föld... izé... akármit?
- Két-három napja, hogy a Fizikusok Társaságában előadás formájában közreadta kutatási eredményeit "Az akasztás mechanikája" címmel - szólalt meg a mester meggondolatlanul.
- Fuj, undorító! Még hogy akasztás! Ez az alak nem normális! Ezzel nem fog doktorátust szerezni.
- Persze hogy nem, ha önmagán kísérletezne, nehezen lenne belőle doktor, de ő csak az akasztás mechanikájával foglalkozik!
- Tényleg így van? - Az asszonyság kutatva nézett a mester arcába, hogy kiolvassa belőle az igazat. Sajnálatos módon ugyanis nem volt tisztában a mechanika szó jelentésével, s így kétkedése nem csillapodott. Kanedáné asszony méltóságán alulinak tartotta volna az effélét megkérdezni, tehát megpróbált az ellenfelek arcából úgy olvasni, ahogy a jósjelekből szokás.
A mester arca komor volt.
- Ezenkívül nem foglalkozik valami más, felfogható dologgal?
- De igen. A múltkorában írt egy értekezést "A makkok stabilitása, különös tekintettel az égitestek mozgására" címmel.
- Még a makkal is foglalkoznak az egyetemen?
- Én magam sem értek ehhez, de ha egyszer Kangecu úr ilyesmivel foglalkozik, bizonyára jelentős téma lehet. - Meitei ünnepélyességgel fedte el csúfolódását. Ormányosné belátta, hogy a tudomány terén nem boldogul velük, tehát fordított a szón:
- Beszéljünk másról... újévkor tényleg gombába törött a két szemfoga?
- Igen. Most mocsi van a helyükön. - Meitei megkönnyebbült, mert úgy vélte, hogy végre megint pályán belül van.
- Áhá! Szóval nem használ fogpiszkálót! Nem túlságosan ízléses, nem?
- Legközelebb, ha eljön, majd közöljük vele az ön rosszallását - kuncogott a mester.
- Ha gombába is beletörnek, nem lehetnek valami erős fogai, nem gondolják?
- Hát azt nem lehet mondani, hogy jók lennének. Ugye, Meitei?
- Azt nem, és így kicsit mókás. Furcsa, hogy azóta sem csináltatta meg. Kíváncsi vagyok, miért tömi a helyüket még most is mocsival?
- Vajon azért, mert nincs rá pénze, vagy mert így érdekesnek tartja magát?
- Nem hiszem, hogy sokáig akar fogatlan bába lenni, megnyugtathatom. - Meitei egészen visszanyerte lélekjelenlétét. A nő azonban ismét váltott egyet.
- Ha volna itt önöknél levél, vagy valami, amit Kangecu úr írt, szeretném megtekinteni.
- Ha levelezőlap is jó, az sok van. Tessék megnézni. - S ezzel a mester a dolgozószobájából előhozott harminc-negyven darabot.
- Azért ennyi nem kell, csak kettőt-hármat néznék meg közülük.
- Adj csak ide nekem is néhányat! - Meitei is kért. - Ez egész érdekes! - Kihúzott egy képes levelezőlapot.
- Nicsak, olyan ügyes lenne, hogy festeni is tud? Mutassa csak! - kiáltott fel az asszony, de amikor meglátta a képet: - Fúj, hiszen ez egy borz! Mi a fenének választott épp egy ilyen rókapofájú dögöt! ... De azt meg kell adni, hogy hasonlít. - Ezen kissé elcsodálkozott.
- Olvassa csak, mit írt rá! - szólt a mester nevetve. Ormányosné asszonyság betűzni kezdte, mint valami cseléd az újságot.
- "Eljött a holdújév napja, a sok hegyi borz összegyűlik, hogy vígan táncot járjon, mert újév éjjelén nem bántja őket a hegyi boszorkány. Heje-huja haj!" No nézd csak, ez bolonddá teszi az embert! - bosszankodott Ormányosné.
- Hát ehhez az angyalhoz mit szól? - húzott elő egy másik lapot Meitei. Szárnyas angyal volt, lantot pengetett.
- Egy kissé apró az orra ennek az angyalnak...
- Dehogyis, épp átlagos. Ne az orrot nézze, hanem az írást.
Ez állt a lapon:
"Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy asztrológus. Ahogy egy este felkapaszkodott az obszervatóriumába, hogy szokása szerint szorgosan szemlélje a csillagokat, megjelent neki egy csodaszép angyal és olyan zenével gyönyörködtette, melyet ezen a világon senki sem hallott. Az asztrológus a csontig ható hidegről is megfelejtkezve egyre csak a varázslatos muzsikát hallgatta. Reggelre a holttestét belepte a fehér zúzmara. Ezt a történetet egy vén hazug mesélte..."
- Hát ez meg micsoda? Ennek semmi értelme! Ez diplomás fizikus volna? Talán az Irodalmi Klubban böngészget inkább! - A hangulat Kangecu ellen fordult. A némber javában szidta, mikor Meitei kikapott egy harmadikat:
- És ehhez mit szól?!
Nyomtatott képeslapon vitorlás hajó, s alatta az elmaradhatatlan szöveg:
"Tizenhat esztendős örömleány, múlt éjjel nála háltam én, nincs apja, sem anyja, mint a bíbic, csak rí szegény, a tengerpart föveny-haván, s a szülők a habokba halva..."
- Ó, hiszen ez igazán ügyes. Megindító... szó se róla...
- Megindító?!
- Bizony, zenekísérettel, samiszennel is jól szólna.
- Ha samiszennel, akkor biztosan megindító... hát ehhez mit szól? - Meitei fáradhatatlanul kutatott új lapok után.
- Köszönöm, de elegendő volt ennyit megtekintenem. Több már nem kell. Ennyiből is rájöttem, hogy nincs híján némi finomságnak.
Így összegezte a tanulságot Ormányosné, s látszott, hogy nem tart igényt több válaszra Kangecuval kapcsolatosan.
- Elnézést, hogy eddig zavartam, most mennem kell. Ha lehet, Kangecu úr előtt tartsák titokban jövetelemet - szabta meg önkényesen a feltételeket, vagyis hogy neki mindent meg kell tudnia valakiről, de az semmit sem tudhat meg őróla. Mire a mester és Meitei oda se figyelve ráhagyták:
- Aha.
- Hát akkor a következő viszontlátásig elbúcsúzom. - S azzal Ormányosné asszonyság körülményesen föltápászkodott. Mindketten kikísérték, majd mikor visszatértek, Meitei így szólt:
- Hát ez mi a fene volt?! - S a mester is vele egy időben ugyanazt kérdezte. A belső szobából fojtott nevetés szűrődött ki - úgy látszik, gazdasszonyom nem bírta tovább visszatartani.
- Asszonyom - szólt Meitei -, most láthatta a szokványosság és a közönségesség mintapéldáját. Ha ilyen mértékig növekszik, valósággal egyedivé válik. Nevessen tehát teljes szívéből, ha úgy tetszik.
- De micsoda elképesztő ábrázata volt! - szólt a mester még mindig rossz szájízzel, mire Meitei is rögtön csatlakozott a nő szapulásához:
- És az orra! Ahogy elterpeszkedett az arca közepén, valósággal földöntúlinak tűnt - tódította.
- S hogy begörbült!
- Mint a macska háta. Macskahát-orr - nahát, ez aztán fantasztikus! - Ezen jót nevettek.
- Ezzel a pofával kordában tarthatja otthon az urát! - jelentette ki a gazdám.
- Szerintem a fizimiskája még a múlt századból való, azóta hevert a boltban eladatlan - így Meitei, a maga szokásos furcsa szavajárásával. A gazdasszonyom azonban előjött a belső szobából, s női megérzéssel figyelmeztette őket:
- Ha túlzásba viszitek a megszólást, a riksás felesége megint visszamondja majd!
- Nem is ártana, ha visszamondaná, asszonyom!
- De hát ennyire pocskondiázni valakinek a megjelenését már alávalóság. Senki sem tehet róla, hogy olyan az orra... és végül is egy hölgyről van szó. Ez nem szép ám! - védte a mester neje a szóban forgó orrot s ezzel együtt közvetve önmaga jelentéktelen külsejét is.
- Mi? Hogy túlzásba vinnénk? Hiszen az ilyen nem is nő. Torzszülött. Nem igaz, Meitei?
- Lehet, hogy az, de figyelemre méltó személyiség. Veled is bátran szembeszállt...
- Tudja egyáltalán az a nő, hogy hogy illik viselkednie egy tanárral?
- Bizony, csak annyiba vett, mint hátul a riksást. Nála a doktori címnél kezdődik az olyan ember, akire felnézhet. Neked is az volt a hibád a szemében, hogy nem vagy doktor. Ugye, asszonyom?
- Doktorátus? Az neki úgyse menne - szapulta a férjét a nő.
- Nono, csak ne becsülj le. Neked persze fogalmad sincs róla, de az ókori Görögországban Iszokratész kilencvennégy éves korában adta ki főművét. Szophoklész pedig már a százat is megközelítette, amikor még remekművekkel tudta a világot megajándékozni. Szimonidész nyolcvanéves korában nagyszerű költeményeket alkotott. Azt hiszem, hogy én is...
- Mesebeszéd! Aki ilyen gyomorbeteg, hogy élne addig?! - Ilyen hosszú életet jósolt a mesternek a felesége.
- Mit merészelsz! Kérdezd csak meg Amaki doktort. Azért néz hülyének engem egy efféle nő, mert hagyom, hogy ilyen elnyűtt ruhában járassanak. Majd meglátod, veszek én olyan ruhát magamnak, mint Meitei, és abban járok!
- Meglátod, meglátod! Különben sem azért volt udvarias Kanedáné asszonyság Meitei úrral, mert szép a ruhája, hanem mert megmondta neki, hogy hívják a nagybácsiját! Nem a kimonón múlik az ilyesmi! - A feleség ügyesen elhárította magáról a felelősséget.
A mesternek, ahogy meghallotta a "nagybácsi" szót, rögtön eszébe jutott valami.
- Te, először hallom, hogy van egy ilyen rokonod. Eddig egy szót sem szóltál róla. Létezik egyáltalán ez a nagybácsi, - kérdezte Meiteit. Az meg mintha már várta is volna a kérdést:
- Hát igen, a nagybátyám hallatlanul különös ember. Ő is a múlt századból felejtődött itt - pislogott a mesterről az asszonyra.
- Hahaha, ez igen érdekes! De hol lakozik ez a becses rokon?
- Sidzuokában. A haját régi szokás szerint még varkocsba hordja a feje tetején. Mikor javaslom neki, hogy viseljen kalapot, azt válaszolja nagy büszkén, hogy ő még nem érzett olyan hideget, amely miatt ez a ruhadarab szükségessé vált volna. Ha azt mondom neki, pihenjen többet ezekben a hideg időkben, azt hajtogatja, hogy az embernek napi négy óra alvás éppen elég, annál többet aludni luxus. Éppen ezért reggel még a sötéttel felkel. Hosszú éveken át gyakorolta, hogy négyórásra csökkentse az álmát, s bár fiatal korában sokat küszködött aluszékonyságával, most már fő büszkesége, hogy tetszése szerint bárhol és bármikor képes elszunnyadni vagy felserkenni. Persze, egy hatvanhét esztendős embernek magától értetődően nem kell már annyit aludnia, így a gyakorlás mesebeszéd. Ő maga azonban az önuralma diadalának tartja. Másik furcsasága, hogy mindig magával hordja a vaslegyezőjét.l

1Régen fegyverként használták.

- De hát minek?
- Azt nem tudom. Csak fogja, aztán viszi. Talán sétabot helyett... A múltkor fura eset történt vele. - Ezúttal Meitei az asszonyhoz intézte szavait.
- Aha... - szólt a nő közönyösen.
- Az idén, év elején jött tőle egy levél, melyben kérte, hogy sürgősen küldjek neki frakkot és cilindert. Kissé meglepődtem, ezért postafordultával megkérdeztem az okát, és az a válasz érkezett, hogy magának az öregúrnak kell a ruha. Annak a hónapnak a huszonharmadik napján rendezték ugyanis a győzelem napját Sidzuokában és ezért az öreg megparancsolta, hogy expressz küldjem a holmikat. Ami azonban parancsában nehezen volt teljesíthető: menjek a Daimaru áruházba és vásároljak neki kalapot, és rendeljem meg a ruhát is, de megfelelő méretű legyen ám!
- A Daimaruban mostanában már lehet nyugati ruhákat is kapni?
- Dehogy, összetévesztette az öreg egy másikkal, a Sirokijával.
- Nem nehéz egy kicsit csak úgy emlékezetből, szemmértékre vásárolni?
- Nem lenne a bácsi a bácsi, ha nem így parancsolta volna.
- És aztán mi lett?
- Mit tehettem volna? Megvettem szemmértékre és elküldtem neki.
- Nem mondom, szép kis kalamajka... és illett rá?
- Nagyjából igen, mert a helyi újságban azt olvashattam, hogy Makijama úr különös öltözékben, frakkban jelent meg vaslegyezővel a kezében...
- Attól, úgy látszik, elválaszthatatlan.
- Igen. Azt hiszem, hogy még a koporsójába is beletéteti majd.
- Viszont a ruha és a cilinder ezek szerint illett rá.
- Éppenséggel nem. Mikor már hálát akartam adni, hogy baj nélkül megoldottam a dolgot, jön egy kis csomag Sidzuokából. Gondoltam, valami köszönet fejében küldött ajándék, de ahogy kinyitom, hát a szóban forgó fejfedő volt benne. A mellékelt levélben a következők: "Beszerzésben tanúsított igyekezeted dicséretes, de a kalap kissé nagy, vidd el a kalaposhoz zsugorítás céljából. A költségeket viselem."
- Hát ez tényleg bolond. - A mester szemmel láthatóan elégedett, ha talál az ég alatt magánál is hülyébbet.
- És aztán mi lett?
- Mit tehettem, nem volt más hátra, mint hogy magam viseljem.
- Ez az a kalap? - A gazdám vihogni kezdett.
- És valóban báró? - csodálkozott el az asszony.
- Ki?
- Hát a vaslegyezős nagybácsija.
- Dehogy, a kínai klasszikusok búvárlója, fiatal korában a jusimai Konfuciusz-templomban végezte tanulmányait, s annyira hű maradt Csu-ce és mások eszméihez, hogy még a mai villanyvilágításos korban is varkocsban hordja a haját. És mi semmit sem tehetünk ellene - vakargatta szórakozottan az állát Meitei.
- De hát te, ahogy az asszony is mondta az imént, eddig Makijama báróról meséltél!
- Bizony, hogy arról, még innen a másik szobából is hallottam - erősítette meg kivételesen férje állítását a nej.
- Tényleg? Hahahahaha! - Meitei értehetetlen módon hirtelen nevetésben tört ki. - De hiszen azt csak kitaláltam! Ha nekem báró lenne a nagybácsim, már legalább irodafőnök lennék! - közölte a legnagyobb nyugalommal.
- Furcsának is találtam - szólt a mester félig méltatlankodva, félig örömmel.
- No lám, hogy be tudja adni az ilyen hazugságot! Milyen remekül ért a nagyotmondáshoz! - szólt az asszony elismerően.
- Rajtam jócskán túltesz az iménti asszonyság!
- Nem hinném.
- Asszonyom, az én hazugságaim csak egyszerű lódítások, de ahogy az a nő csinálja, abban méreg van, és aljasság is, valódi rosszindulat. Ha egy kalap alá vennénk a számító érdekből elkövetett rókalelkű bajkeverést és az én mennyei jó kedélyemet, bizonya komédia istene könnyekben törhetne ki az emberiség értetlensége láttán...
- A mester lesütötte a szemét.
- Hogyan? - kérdezte, de a felesége nevetve így szólt:
- Egyik kutya, másik eb!

Még sose jártam a szomszédos tömb környékén, tehát Kanedáék sarokházát sem láthattam eddig. Mit tudom én, miféle épület lehet! Hallani is csak az mént hallottam róla első ízben. Minálunk, a mesteréknél szó sem esett eleddig üzletemberekről, s én is, aki az ő kenyerét falom, közönnyel viseltetem irántuk. Viszont ha már véletlenül fültanúja voltam Ormányosné váratlan látogatásának, és így el tudom képzelni bájos leányukat, gazdagságukat és hatalmukat, nem hentereghetek többé tétlenül még a magam macska mivoltában sem a verandán.
Ráadásul Kangecu iránt is rendkívüli együttérzés ébredt bennem. Ő még nem is sejti, hogy ellensége megveszteget mindenkit, legyen az a doktor neje, vagy a riksásné, sőt a tizenharmadik sógun satöbbi satöbbijének a kicsodája: a kéthúrú hangszeren játszó művésznő. Kiszaglásszák még azt is, mi van a fogával, miközben ő gyanútlanul huzigálja haorijának zsinórját és gondtalanul nevetgél. Egyetemet végzett tudós fizikus létére is védtelen szegény. Ha már fogról meg ilyesmiről van szó, hogy jön hozzá az, aki nő létére ekkora orrot biggyesztett magára, hogy másban lásson furcsaságot?
A gazdám, amilyen szűkkeblű, a pénze is éppoly kevés - Kangecu ügyei iránt közömbös. Meitei ugyan nem szenved szükséget, de szeszélyes, ahogy maga mondta: Véletlen Gyermek, s nem akaródzik neki Kangecun segíteni.
Mind közül tehát csak én érzek együtt szegény tudóssal, aki oly szép előadást tartott az akasztás mechanikájáról. Épp ezért rajta leszek, hogy beférkőzzem az ellenség erődítményébe és kifürkésszem hadmozdulatait. Alávalóság lenne, ha meg nem tenném. Igaz, macska vagyok, de olyan tanár házában lakom, aki bármikor oda tudja vágni Epiktétoszt, személyemet tehát meg kell különböztetni a közönséges, oktalan és hülye macskáktól! Lovagi vér lüktet a farkamban, vállalkozhatom hát a hősi tettre. Semmivel sem vagyok ugyan lekötelezettje Kangecu úrnak, nem is tekintem becsületbeli ügyemnek a másét, mégis - hogy nagy szavakat használjak - amit pártatlanul és túlzásoktól tartózkodva cselekszünk, az az ég akaratának teljesítése és dicséretes jószolgálat. Mivel Ormányosné engedelem nélkül szétkürtöli az Adzuma-hídnál történt eseményeket, mivel kerítésünkhöz bérenceket küld hallgatózni, s amit tőlük megtud, akárkinek elfecsegi, riksások, küldöncök, lézengő diákok, boszorkányok, masszőrök és egyéb léhűtők hadát uszítja a nemzet büszkeségére, hogy gáncsot vessenek neki, macska létemre is meg kell tennem mindent, hogy számításait keresztülhúzzam.
Szerencsére szép idő volt. Az olvadás ugyan nagy méreg, de hát az igazság érdekében kockáztatni kell. Sáros lábam lehet, hogy olyan mintát hagy a verandán, mint a szilvavirág, s ez felbőszíti a cselédet, nekem azonban nem fáj. Hiszen már rettenthetetlenül eldöntöttem, hogy amit ma megtehetek, nem halasztom holnapra. Eliramodtam a konyha felé. Várjunk csak, gondoltam magamban. Igaz, hogy macska létemre jelentős előrehaladással dicsekedhetem szellemi téren, bizonyosan felérek már észbeli képességek dolgában egy középiskolás diákkal, de szomorúságomra a torkom csupáncsak macskatorok, és nem tudok emberi nyelven megszólalni. Ha minden jól megy és be is surranok Kanedáékhoz, hogy felderítsem az ellenség állásait, mégsem tudom elmondani Kangecunak, akinek ez fontos lenne. De a gazdámnak vagy Meitei professzornak sem. Ha nem tudok beszélni, akár a gyémánt a föld alatt, mely nem lát napvilágot, hasznos ismereteim és értéktelen hiábavalóságnak bizonyulnak. Ostoba egy helyzet. Így álltam az ajtóban, tűnődve, hogy ne hagyjak-e fel a dologgal.
Csakhogy letenni arról, amit egyszer már elgondoltunk, olyan kínos érzést kelt, mint amikor reménykedve várjuk az esőt, de a fekete fellegek elvonulnak más határra. Ha az ember a tévedése mellett tart ki makacsul, az ostobaságnak minősül; de ha az úgynevezett igazság és emberiesség nevében tör előre rettenthetetlenül, vállalva a kudarcot és a halált is, az nagy megelégedettség forrása lehet. Macska mivoltomban sem kell tehát szégyellnem a hiábavaló erőfeszítést s azt, hogy eredménytelenül fogom besározni a talpam.
Sem Meitei, sem Kangecu, sem Kusami tanár urakkal nem válthatok szót macska voltom folytán, nincs arra sem mód, hogy eszméinket kicserélhessük, de ami a besurranás technikáját illeti, a macska ügyesebb a professzoroknál. Nagy élvezet, ha meg tudunk csinálni olyasmit, amire mások képtelenek. Gyönyörűséges a gondolata is, hogy csak én fogok tudni arról, amiről más senki: Kanedáék legbelsőbb magánéletéről. Noha tudásomat nem adhatom majd át, mégis jólesik birtokában lennem ember számára hozzáférhetetlen ismereteknek. Ez az érzés elhatalmasodván bennem, nem állhatom meg, hogy neki ne vágjak.
Át az úton a szomszéd tömbhöz, s valóban, a megjelölt helyen ott terpeszkedik a saroktelken épült európai ház. Akárcsak a gazdája - az is így pöffeszkedhet. Be a kapun, szemrevételezem a terepet építészetileg. Ez a ház csak arra jó, hogy elképesszen másokat, annak sincs értelme, miért építették emeletesre. Nincs benne semmi ésszerű. Ez lenne az a bizonyos Meitei-féle szokványosság és közönségesség? Néhány cserepes növény mellett elhaladva megjegyzem, hogy az előcsarnok jobbra van, de jómagam a konyhabejárat felé kerülök. A konyha persze terjedelmes, Kusami tanárék konyhájánál legalább tízszer nagyobb. A múltkor az újság hozta Ókuma grófék1 házának leírását.

1 Ókuma Sigenobu: a Meidzsi-kor egyik legbefolyásosabb politikusa, pártvezér, két ízben miniszterelnök.

Az itteni mintaszerű rend sem marad el mögötte. Minden csillog-villog. Ez igen! Belépek.
Körülnézek: van egy jókora rész benne, régi szokás szerint szépen feltapasztva, s ott ácsorog a már említett riksásné élénk társalgásba merülve a konyhalánnyal és a házi riksással. Felmérve a helyzet veszélyességét, behúzódom a víztartó mögé.
- A tanító nem tudja a gazdánk nevét? - szólt a konyhalány.
- Dehogynem tudja! Még a vak meg a süket is tudja ezen a környéken, hol lakik Kaneda uraság! - Ez a hang a házi riksásé.
- Olyan hóbortos, hogy nem lát a szemétől egyebet, mint a betűt. Ha hallott volna valamit is az úrról, reszketne tőle... de ez! Még azt sem tudja, hogy a saját gyerekei hány évesek! - így a riksásné asszonyság.
- Nem fél Kaneda úrtól? Ostoba tökfilkó! Megérdemelné, hogy megleckéztessük! Úgy bizony! És még olyat merészel állítani, hogy az asszonyunk orra akkora, hogy rá se lehet nézni! Ilyen szörnyűséget! Tűrhetetlen nagyképűség! Ő beszél, amikor úgy néz ki, mint a sárból rakott kapubálvány! Mint egy agyagborz!
- És amikor azzal az ocsmány pofájával a fürdőbe vonul, karján a törülközőjével, olyan dölyfösen tekinget, mint aki az emberek között a legelső - tette hozzá a konyhalány. Úgy látszik, mesterünknek még ilyenek előtt sincs nagy tekintélye.
- Gyerünk a fickóhoz, kiabáljunk be neki a kerítésen, csúfoljuk ki jól!
- Úgy bizony! Ez jó lesz, ettől majd észre tér!
- Asszonyunk is azt parancsolta, hogy ne hagyjuk békén, zavarjuk meg a nyugalmát, de nem kell mutatkoznunk, elég, ha rejtekből kiabálunk be neki, s úgy csúfoljuk ki.
- Rendben. - A riksásné ezzel jelezte, hogy a maga harmadát felvállalja a büntetőexpedícióban.
Megtudtam tehát, hogy ez a banda összeesküdött, hogy csúffá tegye Kusami tanár urat.
Közvetlen mellettük surrantam el és behatoltam a lakásba.
Mert a macska olyan ám, mintha a lába sem érné a földet. Óvatlan zajt nem üt, ahol jár, lebeg a légben, mint a felleg. Hangot nem ád, olyan, akár a vízbe süllyedt kőharang, vagy a pince mélyén őrzött kínai hárfa. Mit nekem ez a közönséges európai ház mintakonyhástul, házi riksástul, mit nekem a konyhalány, a szolga - vagy akár a háziúr vagy a háziasszony. Megyek, ahová tetszik, kihallgatok mindent, ha kedvem tartja. Nyelvemet kidugom, farkamat lengetem, peckes a bajszom. És akkor osonok ki innen, amikor csak akarok.
Olyan érzékem van ehhez, mint senki másnak ebben az országban. Csodálkoznék, ha származásom révén nem lakna bennem a régi idők macskadémona.
Azt mondják, a varangy fejében drágakő van, s ez éjjel tündököl. Az én farkamban pedig az ég és föld istenségei, a szent tanítások, a szerelem és a halál mulandósága sűrűsödtek össze - titkos, mindenható szer ez, mindenkit elbódít a föld kerekén.
Emberszem nem látott, ahogy sétáltam a Kaneda-ház folyosóin - mint a szellem a pókhálón keresztül. Magam is elcsodálkoztam nem mindennapi erőmön, s rájöttem, hogy tagadhatatlanul mindent nagyszerű farkamnak köszönhetek. Fejemet lehajtva arra gondoltam, hogy Farkam Őfényességéhez fohászt küldök jó szerencsémért, de sehogy se tudtam elkapni a szememmel. Akárhogy is, de feléje fordulva háromszoros meghajlással kell hódolnom neki. Ám ahogy törzsemmel feléje fordulok, ő is magától elfordul. Tekergetem a nyakam, hogy utolérjem, de a farok - tartva a távolságot - folyton megelőz. Olyan szent szellem ez, melynek háromhüvelyknyi hosszában az egész világmindenség benne foglaltatik, jómagam hozzá nem férhetek. Miután hét és félszer körbefordultam, belefáradtam és feladtam a küzdelmet. Kissé el is szédültem. Azt se tudtam, hol vagyok. Elhagyott a tájékozódó képességem. Tébláboltam összevissza. Ekkor meghallottam a tolóajtó mögül Ormányosnéék beszédét. Megtorpantam, némán, lélegzet-visszafojtva, fülemet hegyezve.
- Micsoda pimasz alak ez az ágrólszakadt iskolamester! - szólt a jól ismert sipító hang.
- Az. De elkapjuk majd, és megleckéztetjük. Van az iskolájában néhány földim! - válaszolt neki valaki.
- Kicsodák?
- Cuki Pinszuke és Fukucsi Kisago. Ha megkérem őket, megbosszantják majd őkelmét.
Nem tudom, ez a Kaneda miféle fatornyos faluból származik, ahol ilyen képtelen nevű emberek teremnek. Nos, Kaneda folytatta:
- Micsoda is, angoltanár?
- Aha, a riksásné azt mondta, hogy valami angol olvasókönyvből tanít.
- Szóval csak azt az egy szem olvasókönyvet tanítsa?
"Tanítsa." Na, szép, nem mondom.
- Különben - folytatta Kaneda -, a minap találkoztam Pinszukéval, és mesélte is, hogy van náluk az iskolában egy csökött fickó, egy tanár. Egyszer megkérdezték a tanítványai, hogy mondják angolul a bancsá-t, mire az "konyhai tea" helyett nagy komolyan azt válaszolta, hogy "barbár teá"-nak. A tanári kar azóta is ezen röhög. Az ilyen csak bajnak van az iskolában, mondta Pinszuke. Biztosan erről az alakról van szó.
- Holtbiztos, hogy ő volt. Szokott ilyeneket mondani... és milyen kackiás bajszot növesztett!
- Az arcátlanja!
Ha a bajusz az arcátlanság jele, akkor minden macska arcátlan a végtelenségig!
- Hát még az a Meitei, vagy hogyishívják, micsoda széltoló pojáca! Azt meri állítani, hogy Makijama báró unokaöccse! Mintha azzal a pofával egy báró unokaöccse lehetne!
- Te is minek veszed készpénznek, amit egy ilyen senkiházi fecseg?
- Lehet, hogy hibáztam, de ekkora széltolót még életemben nem láttam.
Az asszony egyre ingerültebb lett. Csodálatosképpen Kangecu dolgáról egy szó sem esett. Lehet, hogy már besurranásom előtt tisztázták, kicsoda-micsoda az illető, épp ezért nem is gondolnak már rá. Mit lehet tenni... Kis csend következett, majd éktelen csilingelés hallatszott egy távolabbi szobából. Mi történhetett? Hogy le ne maradjak róla, irányt vettem arrafelé.
Egy nő beszélt ott magában fennhangon. Nagyon is hasonlított ez a hang Ormányosné asszonyságéhoz. Vagyis ő lehet a házi leányzó, akiért Kangecu úr víznek ment, hogy sikertelen öngyilkosságot kövessen el. Fájdalom, egy papírajtó eltakarta és így nem csodálhattam meg gyönyörű alakját. Arról sem győződhettem meg ilyenformán, hogy neki is ott díszeleg-e a nagy orr orcája kellős közepén. Nem tudok azonban szabadulni a gondolattól, melyre nagyképű beszédmódjából következtettem, hogy az övé se amolyan mopszliorr. Mivel csakis az ő hangját hallottam, más meg se mukkant, gondoltam, azon az újmódi masinán, a telefonon beszél.
- Jamato vendéglő? Holnapra foglalja nekem a hármas bokszot, rendben? Megértette? Micsoda, hogy nem lehet? Nahát! A hármas bokszot kérem a földszinten! Mi? Mit mond? Hogy nem lehet?! Mi az, hogy nem lehet? Olyan nincs! Azt mondja, hogy ne vicceljek?! Micsoda beszéd ez! Kicsúfolja az embert? Egyáltalán, kivel beszélek? Hogy hívják? Csókicsi? Figyeljen ide, Csókicsi, vagy hogy a fenébe hívják: adja át a telefont a főnöknőnek...! Mi? Hogy maga is elboldogul a foglalásokkal? Mit gondol, kivel beszél? Kaneda vagyok! Hogy tudja jól? Hát ez az ember tisztára hülye! Azt mondtam, KANEDA! Még hogy tisztelettel köszöni, hogy törzsvendégek vagyunk! Nem hallotta, mit kértem?... Most meg röhög! Tudja, mi maga: idióta! Mi? Hogy készséggel elismeri? Ugrat, mi? Nem fél, hogy leteszem a kagylót? Hallja? Ezt még megbánja! Miért nem beszél? Érti, amit mondok? Halló, halló!
Úgy látszik, Csókicsi letette a telefont, mert nem jött válasz. A leányzó még jobban dühbe gurult és makacsul kurblizva a telefont, megint tárcsázni akart. A lábánál valami öleb hirtelen felugatott, s ezt nem hagyhattam figyelmen kívül, tehát leugrottam és elrejtőztem a veranda alatt. Éppen jókor, mert valaki közeledett a folyosón - hallottam a lépteit és ahogy eltolta a papírajtót. Ugyan ki lehet az, gondoltam és feszülten figyeltem.
- Kisasszony, kérem, az úr és a nagyságos asszony kéreti a kisasszonyt.
A szobalány.
- Hagyj békén! - hangzott az elutasító válasz.
- Azt mondták, hogy beszélni szeretnének a kisasszonnyal és hívjam oda.
- Ne nyaggass! Nem érdekel - szólt a kisasszony megint, hogy lerázza a szobalányt.
- Kangecu úr ügyéről volna szó... - próbálta a cseléd okosan jobb belátásra bírni úrnőjét.
- Kangecu, Kingecu, mi közöm hozzá! Kelekótya tökfilkó! - Ez a harmadik dühkitörés Kangecunak szólt, szegény fejének. - Na nézd csak, mikor csináltattad ezt az európai frizurát?
A szobalány nyelt egyet, s a lehető legkurtábban válaszolt.
- Ma.
- Micsoda szemtelenség! Cseléd létedre! - A leányzó most más oldalról indított rohamot: - Látom, új gallért vettél föl!
- Igen, ez az, amit a múltkor a kisasszonytól kaptam. Gondoltam, hogy túl elegáns ez nekem, ezért idáig a szekrényben tartottam, de most, hogy a másik nagyon bepiszkolódott, mégis felvettem.
- Mikor kaptad tőlem?
- Év elején, amikor a Sirokija ruhaházban tetszett járni, ott tetszett meglátni, de mivel később a zöldes színe a szumó-birkózók viseletére emlékeztette a kisasszonyt, azt tetszett mondani, hogy: "itt van, nesze".
- Igen? Egész jól áll neked. Milyen bosszantó.
- Köszönöm szépen.
- Nem dicsértelek, azt mondtam: bosszantó.
- Igenis.
- Miért hallgattál róla, hogy ilyen jól fog állni neked?
- De kisasszony...
- Ha neked jól áll, nekem még jobban állna, nem igaz? Illik erről hallgatni?
- Biztos, hogy a kisasszonynak sokkal jobban állna.
- Tudtad ezt, és mégse mondtad?! Csak úgy felvetted, mi? Szégyentelen perszóna!
Úgy látszott, a cselédkínzásnak nem akar vége szakadni. Érdeklődéssel figyeltem volna, hogy mi lesz ebből, de ekkor a másik szobából átordított Kaneda:
- Tomiko, hé! Tomiko! - A kisasszony kénytelen volt válaszolni:
- Igen! - S azzal kiment a telefonos szobából. Az öleb, alig nagyobb nálam, pofája közepén egy csomóba gyűjtött orrával-szájával utánaeredt. Jómagam pedig híres tolvajlépteimmel a konyhába osontam, majd onnan ki a házból, hogy sebesen hazatérjek a gazdámhoz. Vizsgálódásaim a vártnál is nagyobb sikerrel jártak.
Hazatérve e szépséges házból a magunk koszos kis lakába, mintha a napsütötte hegyoromról félhomályos barlangba jutottam volna. Igaz, hogy a kémkedés közben egyébre se figyeltem, nem bámészkodtam, a berendezést sem csodáltam meg, de most, hogy ráébredtem a magunk sivárságára, sóvárgás töltött el amazok "közönségessége" iránt. És persze arra is rájöttem, hogy a tanárnál különb az üzletember. Bizony, egykor ebben jómagam sem láttam tisztán, gondoltam, s a nevezetes farokhoz folyamodtam válaszért. És ő, meghallva fohászomat, válaszra méltatott: "úgy van, úgy van".
Otthon a fogadószobába térve meglepődtem, hogy Meitei még nem ment el. Szivarkavégei halomban a hibacsin, mintha csak vadméhek fészkét látnám, ő maga pedig kényelmesen keresztbe rakott lábakkal valamit magyaráz. Mikor, mikor nem, Kangecu is előkerült. A gazdám egy párnára könyökölve a mennyezet beázását szemléli elmerülten. Megint arra gondolok: három remete béke idején.
- Te, Kangecu! - kezdte ugratni Meitei a fiút. - Múltkor meséltél egy hölgyről, kinek nevét titokban kellett tartanod, tudod, aki lázálmában a nevedet emlegette. Most már elárulhatnád, ki légyen az.
- igen, ha csak rajtam múlna, semmi akadálya se lenne, de hát nem szeretnék az illetővel szemben indiszkréciót elkövetni.
- Szóval még mindig nem lehet...
- Igen. A szavamat adtam annak a bizonyos doktornénak.
- Hogy senkinek sem árulod el...
- Senkinek. - Kangecu szokása szerint haorijának zsinórját morzsolgatta. A zsinórnak olyan lila színe volt, amilyet a boltokban már nem találni. A gazdám, akit hidegen hagyott a Kaneda-ügy, meg is jegyezte fektében:
- Ennek a zsinórnak olyan a színe, mintha a tizenkilencedik század elejéről való volna.
- Hát igen, ezt nem most, az orosz háború idején csinálták. A régi közvitézek sisakjához, mályvavirág-címerrel ékes haorijához illett ilyen zsinór. Oda Nobunaga,1 mikor esküvőjére ment és teakeverő ecset formán kötötte varkocsba a haját, biztos, hogy éppen ilyen zsinórt használt - csatlakozott Meitei is a maga szokott körülményes modorában.
- Valóban, a nagyapám viselte még az 1864-es csatában2 - mondta komolyan Kangecu.

1 Japán egyik katonai diktátora a XVI. században.
2 A Tokugava-sógunátus (1603-1867) és az ellene lázadó Csósú-klán egyik összecsapása.

- Nem lenne ideje felajánlanod a múzeumnak? Az akasztás mechanikájának előadója, Kangecu, a tudós fizikus a régi gárda relikviáját a múzeumnak adományozza. Ez jó nevet szerezne neked.
- Szívesen megfogadnám a tanácsát, de van, aki szerint ez a zsinór igen jól áll nekem.
- Ki a fene mondta ezt a képtelenséget?
- Egy illető, akit ön nem ismer...
- Nem ismerem, nem ismerem! Kicsoda mégis?
- Egy bizonyos hölgy.
- Hahaha! Finom egy leányzó lehet. Csak nem az, aki a folyó fenekéről néven szólított! Nem szánod rá magad, hogy ebben a haoriban még egyszer feláldozd ifjú életed?
- Hehehe... már nem hív a víz alól. Egy innen észak-nyugatra fekvő szűzi világban...
- Nem nagyon szűzi világ az! Ormányos ország inkább!
- Hogy? - Kangecu elképedt.
- A szomszéd tömbből az ormány az imént betolakodott ide. Alaposan megijedtünk. Igaz, Kusami,
- Ühüm - szörpölte a teát még mindig fekve a gazdám.
- Ormány? Kiről van szó?
- A hőn szeretett hölgy anya-nagyasszonyáról.
- Heee?
- Egy asszonyság, Kaneda úr neje, eljött, hogy rólad kérdezősködjék - magyarázta komolyan a mester.
Kangecu azonban semmi különösebb jelét nem mutatta, hogy érdeklődnék vagy örülne, vagy éppen szégyenkezne. Szokásos csendes módján csak ennyit szólt:
- Vajon el akarja vetetni velem a lányát? - És megint a zsinórmorzsolgatás.
- Dehogyis! Arról van szó, hogy a tiszteletre méltó anyámasszony irdatlan orr birtokosa és
A gazdám ekkor közbeszólt:
- Te, figyelj csak, elkezdtem magamban komponálni egy modern haikut arról az ormányról.
A szomszéd szobában az asszony felkuncogott.
- Túlságosan könnyedén veszed ezt az egészet. És elkészültél már vele?
- Egy részével csak. Az első sor így hangzik: "Orcája trón az orrnak."
- És tovább?
- Amint következik: "Minek hódol italáldozat."
- És aztán?
- Még csak eddig jutottam.
- Érdekes! - vihogott Kangecu úrfi. Meitei rögtönözte tovább: - "Lika kettő, mily halvány sejtelem."
Erre Kangecu: - "Oly mély, hogy rémlik: "szőrtelen."
Ahogy így rakják össze a sületlenségeket, az utcáról, a kerítés mögül felhangzik négy-öt hang szavalókórusa:
- Gyereki, te agyagborz! Gyere ki, te agyagborz!
A mester is, Meitei is megdöbbenve néztek a kerítés irányába, mire hatalmas röhögés hallatszott és távolodó lábak dobogása.
- Mi a fene az az agyagborz? - kérdezte a mestertől Meitei nagy csodálkozva.
- Mit tudom én -így a gazdám.
- Valami különös dolog lehet - próbálta meghatározni Kangecu.
Meiteinek valami eszébe juthatott, mert hirtelen felugrott és szónoklatba fogott:
- Mivel jó néhány éve vizsgálom az orr kérdését esztétikai szempontból, ezennel közreadom kutatásom eredményeit, kérem kedves kétfőnyi hallgatóságomat, tiszteljen meg figyelmével!
A mestert váratlanul érte az álelőadás, és nem nagyon értve a dolgot, némán meredt Meiteire. Kangecu halkan megszólalt:
- Nagy figyelemmel hallgatjuk.
- Sokfelé utánanéztem, de nem tudtam megbizonyosodni róla, hogy az orr honnét veszi az ő eredetét. Először is, ha feltételezzük, hogy konkrét funkcióval rendelkezik, nem sok-e neki a lukból kettő? Aztán meg arra sincs szükség, hogy valami ilyen öncélúan előrerugaszkodjék valaminek a kellős közepéről. Miért mered hát ily hosszan a levegőbe? - S azzal az előadó megérintette saját orrát.
- A tiéd nem is ugrik ki annyira - szólt közbe a mester udvariatlanul.
- Mert nincsen benne semmi tartózkodás. Én szeretném jó előre felhívni tisztelt hallgatóságom becses figyelmét arra, milyen felmérhetetlen tévedés eredménye az, ha dörzsöléskor megzavarjuk a két párhuzamos luk helyzetét. Szerény véleményem szerint az orr fejlődése az emberiség azon aprólékos szokása által indult meg, melyet orrfúvásnak nevezünk. Ennek következtében ugyanis feltüremkedés ténye áll elő és ebből adódik a kidudorodás jelensége.
- Milyen szerényen fejted ki szerény véleményedet - szúrta közbe a mester.
- Mint ismeretes, orrtörléskor az orr mindig feltűrődik, így ez a terület külön igénybevételnek van kitéve, és az evolúció elméletének alapelve értelmében ezen rész, hogy ellenálljon az őt ért támadásnak, a környező felülettel összehasonlítva növekedésnek indul. Megkeményedik rajta a hám, és lassanként keményedik a kötőszövet is, melyből kialakul az orrcsont.
- Hát ez egy kicsit... ennyire könnyen alakulhatna át a hús csonttá? - vetette ellene Kangecu, aki végtére is az egyedüli tudós a társaságban. Meitei azonban tudomást sem vett a közbeszólásról.
- Megértem a kétkedéseiket, de elméletileg evidens, hogy így keletkezik a csont és ezért vitának nincs helye. A csont ugyanis megvan. Váladék keletkezik. Az ember nem állja meg, hogy meg ne törölje. E művelet az orr jobb és bal oldalán horpadásokat idéz elő, s így jön létre egy hosszanti irányban kiemelkedő gyűrődéses elváltozás. Félelmetes folyamat ez. De miképpen a csepp kivájja a sziklát, miképpen a tar fej világít a sötétben, miképpen az ember megy a szag után, olyaténképpen keményedik meg az orra.
- A tiéd mégis milyen löttyedt.
- Mivel az előadó óvakodik a szubjektivitástól, nem bocsátkozik e kérdés taglalásába. Inkább a szóban forgó asszonyság, Kaneda nagyságos asszony birtokában lévő, egyedülállóan ritka fejlett és fantasztikusan fölséges orrot szeretném önöknek ezúttal részletezni.
Kangecu önkéntelen felkiáltott:
- Halljuk! Halljuk!
- Bárminemű tárgy, amely hatalmas, kétségtelenül alkalmas a széles körű megfigyelésre, mégis valahogy félelmetes, megközelítése pedig nehézkes. Eme hölgy orrának remekmívű oszlopszerűsége vitán felül áll, ugyanakkor veszélyes és megmásíthatatlan, mint a roppant hegyormok. A régiek közül Szókratész, Goldsmith és Thackeray orra strukturálisan talán tökéletlen volt, de éppen ebben rejlik az ő személyes szeretetreméltóságuk. Ne a mennyiséget tekintsük tehát, hanem a minőségnek adózzunk tisztelettel. A nép is azt mondja, hogy jobb ma egy veréb... Magasabb esztétikai szempontból nézve tehát ebből egyenesen következik, hogy Meitei professzor orra éppenséggel hibátlan.
Kangecu is, a mester is éktelen nevetésben tört ki. Maga Meitei is csatlakozott hozzájuk.
- Nos, mondókám...
- Bocsánat, professzor úr, de az ilyen szavak, mint "mondóka", vásári kikiáltók szájába valók! - törlesztett Kangecu a múltkori kioktatásért.
- Igenis, uram, ebben az esetben hadd éljek helyreigazítással. Öööö... ezután szeretnék röviden értekezni az orr és az arc harmóniájáról. Ha minden mástól eltekintve csak önmagában kutatjuk az orrot mint olyant, a szóban forgó asszonyságnak nem kell szégyenkeznie, mert a birtokában lévő szaglószerv első díjat nyerhetne a Kuramahegyi kiállításon, ha az ott tanyázó hosszú orrú manók ilyesmit szerveznének. Viszont sajnálatos módon ez az orr úgy jött létre, hogy a szemmel és a szájjal össze nem egyeztették. Ott van például Julius Caesar orra: nem kétséges, hogy nagyszerű. Mégis ha e caesari orrot ollóval levágnánk és ennek a macskának az apró képére illesztenénk, micsoda dolog lenne az? Ha történetesen egy ekkora területen tornyosulna a heroikus orrbálvány, olyan képzetet keltene, mintha a narai nagy Buddha-szobrot egy sakktáblára állítanánk. Bizony, ha az arányokat szem elől tévesztjük, az esztétikai értékek felbomlanak. Nem kétséges, hogy a nagyságos asszony orra is Caesaréhoz hasonlítható fenségesen impozáns dudor, mégis, mi a helyzet az ő környezetét képező, őt körülölelő arcberendezéssel? Nos, ez ugyan nem egészen oly rút, mint e ház macskájáé, mégis tény, egy egy püffedt, epileptikus arc benyomását teszi ránk, mely mélyen bevésett szemréséből parányi szemével pislog kifelé. Kérdem én, tisztelt hallgatóság: nem szánalomra méltó ilyen arcon egy ekkora orr létezése?
Mikor Meitei előadását egy pillanatra megszakította, valahonnan hátulról egy hang hallatszott:
- Még mindig nem hagyja békén az orrát! Micsoda unalmas fafej!
- Ez a riksás felesége - világosította fel Meiteit a mester. Az előadó folytatta:
- Az előadó mélyen megtisztelve érzi magát, hogy valahol a hátulsó sorokban váratlanul új, a szépnemből való figyelmes hallgatóságra tett szert. Nem remélt boldogság, hogy e ritka szép, gyöngyöző hang kifinomult bájt kölcsönöz száraz szónoklatomnak. Óhajtanám a drága hölgy rokonszenvét megőrizni s a népiesen közérthető hangnemet megütni, de fájdalom, épp most térek rá a mechanikai problémák taglalására. Félek, hogy az asszonyság számára ez úgyszólván felfoghatatlan lesz, de azért kérem további szíves türelmét.
Kangecu, hallván a "mechanika" szót, megint elvigyorodott.
- Tételem, melyet bizonyítani szeretnék: ezen arc és ezen orr semmiképp sem harmonizál. Ugyanis Zeising aranymetszési képletét cáfolja - ezt mechanikailag is szeretném egzakt formába önteni, hogy mindenki előtt világos legyen. Jelöljük először is az orr magasságát M-mel, az a pedig egyenlő az orrnak az arc felszínével bezárt szögével. A szerv súlyát természetesen az S jelöli. Ugyebár tudnak követni...
- Alig - szólt a mester.
- Hát te, Kangecu?
- Hát...
- Ejnye. Kusami hagyján, de azt gondoltam, hogy te, fizikus lévén, érted. Hiszen ez a fejtegetésem magva éppen! Ha ezt a képletet elhagyjuk, minden eddigi érvényét veszti... De mit tehetnék? Eltekintek a képlettől és csak a konklúziót adom közre.
- Van konklúzió is? - kérdezte a gazdám csodálattal.
- Magától értetődik. A konklúzió nélküli előadás olyan, mint az európai ebéd desszert nélkül. Szóval, figyelmet kérek! A megoldás következik. Tehát ha képletembe behelyettesítjük Virchoff és Wisemen elméletének idevágó tanítását, el kell ismerni, hogy világosan veleszületett rendellenességről van szó. Függetlenül attól, hogy van egy olyan magyarázat, mely szerint szellemi tekintetben nem jelentős a biológiai öröklés formákat ismétlő szerepe, be kell látnunk, hogy bizonyos fokú szükségszerűség azért érvényesül. Tehát más testrészeihez nem illő orr tulajdonosa leszármazottjának orrán is valami rendellenességet kell feltételeznünk. Kangecu éveinek számát tekintve fiatal még és ezért nem képes felfedezni a Kaneda lány orrszerkezetében különösebb deformitást. Az örökség lappangási ideje elég hosszú, de ki tudja, mikor, talán valami heves időjárás-változás is előidézheti a gyors kifejlődést, mely a tiszteletre méltó asszonyság orrához teszi hasonlóvá a leányáét. Ennek okából pedig Meitei professzor tudományos megalapozottságú véleménye szerint a biztonság kedvéért jobb, ha már most eláll a fiatalúr a házasság tervétől. Nem hinném, hogy e ház urának, vagy az éppen itt elnyúló ronda macskának ellenvetései lennének e tárgyban.
A gazdám felült fektéből.
- Természetesen nincsenek. Ki is venne el egy ilyen leányzót? Kangecu! El ne vedd! - fordult hevesen a fiatalember felé. Véleményéhez szerényen jómagam is csatlakoztam két ízben megismételt nyávogással. Kangecun azonban nem látszott, hogy a dolog különösebben megijesztette volna.
- Ha a tanár urak így vélekednek, én elállhatok a tervtől, ámde ha az illető szívére venné s megbetegedne, az az én vétkem volna...
- Hahahaha! Szerelmi bűntény! - kacagott Meitei. Csak a mester vette komolyan a kérdést:
- Ne hülyéskedjetek! Világos, hogy az ilyen leányzókkal nem érdemes kezdeni. Az anyja alig tette be ide a lábát, máris hozzálátott, hogy megalázzon engem. Felfuvalkodott némber! - dohogott a gazda. Ekkor a kerítésen túl ismét felharsant három-négy hang:
- Beképzelt fafej! - kiáltott az egyik.
- Költözz nagyobb lakásba, ha nem tetszik valami! - így a másik.
- Hiába hordod fenn az orrodat, te alattomos féreg! - Ez még hangosabb volt, mint a többi. A mester kirohant a verandára és nagy bátran kiordított:
- Hogy mertek a kerítésemnél zajongani!
- Barbár tea, barbár tea! Hahaha! - hangzott válaszul a csúfolódó kórus. A gazdám erre iszonyú méregbe gurult, felkapta a botját és kiugrott az utcára. Meitei tapsolt elragadtatásában és felkiáltott:
- Kard ki kard! Utánuk!
Kangecu haorija zsinórját huzigálva vigyorgott. Én a gazda után vetettem magam és a kerítés résén kiszökkentem az utcára. A gazdám az utca közepén állt a bottal, melyet még mindig a kezében szorongatott. Sehol egy árva lélek. Valahogy az volt az érzésem, hogy bolondot csináltak belőle.

Negyedik fejezet

Szokásommá vált, hogy be-besurranok a Kaneda-rezidenciára.
Nincs szükség rá, hogy megmagyarázzam, mit is jelent ez a "szokásommá vált", hiszen csak annak a szinonimája, hogy "sokszor csinálom". Amit kétszer már próbáltunk, megkockáztatjuk harmadjára is. A kíváncsiság, mely erre ösztönöz, nem korlátozódik az emberi nemre, a macskának is meg kell adni e lelki kiváltságot, ha már a világra jött. Ha háromnál több ízben térünk vissza ugyanarra - szokás a neve és lassan életszükségletté válik. Ebben sem különbözünk az embertől.
Miért látogatom én a Kaneda-házat ilyen gyakran? Hadd válaszoljak egy ellenkérdéssel. Miért szívják be az emberek a füstöt szájukon keresztül, hogy aztán özönöljék vissza az egész az orrukon át? Szégyenkezés nélkül nyelik-köpik a füstöt, meg se gondolva, hogy sem a gyomornak nincs rá szüksége, sem a vérkeringésnek nem gyógyszere. Szeretném tehát, ha jómagam járás-kelését a Kaneda-házban nem érné gáncs. A Kaneda-ház az én dohányom.
Aztán ott van a "besurranás" kifejezés. Félreérthető, mert úgy hangzik, mintha tolvajlásról vagy titkos találkáról volna szó. Nem kaptam ugyan meghívást, de nem csenek halat se, nem szűröm össze a levet azzal az ölebbel, akinek olyan görcsösen zsugorodik össze a szeme-orra-szája a pofája kellős közepén. Vagy tán arra gondolnak, hogy kémkednék? Egy frászt! Szerintem undorítóbb foglalkozás, mint a detektívé meg az uzsorásé, nincs is a világon. Egyszer, szinte akaratomon kívül, Kangecu úr iránt táplált nemes együttérzésből kifigyeltem Kanedáék mesterkedéseit, de csak egyszer! Azontúl egyáltalán nem tettem a lelkiismeretem ellen, semmi ocsmányságot nem cselekedtem.
Akkor hát miért használtam mégis a "besurranás" lealacsonyító kifejezését? Nos, annak is megvan a maga oka.
Elméletem szerint kezdetben volt a nagy üres ég, s hogy legyen a rengeteg dolgot hová letenni, lett a föld. Még a szőrszálhasogató elméletek hívei között sincs senki, aki ezt cáfolná. A hatalmas ég és föld megteremtésében mennyit fáradozott az emberi nem, kérdem én. Semennyit. És nincs törvény, mely birtokunkká tenné azt, amit nem magunk csináltunk. Nincs okunk tehát megtiltani bárki belépését olyan területre, melyet nem birtokolunk. A földkerekséget fortélyosan bekerítgetni, cölöpöket állítva kiírni, hogy ez ennek és ennek a tulajdona, olyan, mintha az ég végtelen kékségét zsinórokkal elkerítenénk, hogy ez itt az én egem, amaz meg a tiéd. Ha öleként szétszabdalva a földet adni-venni lehetne, akkor kimérhetnénk literenként akár levegőt is, amit beszívunk. Nem lehet a levegőt áruba bocsátani, és az eget bekeríteni is lehetetlen. Nem ésszerűtlen hát a föld magántulajdona is? Én magam eszerint élek, ebben hiszek. Csak oda nem megyek, ahová nem akarok, de máshová mindközönségesen, tekintet nélkül a szélrózsa irányára. Akár Kanedáékhoz is - minden további nélkül.
A macskának csak az a baja, hogy erő dolgában nem ér föl az emberrel. Márpedig a mondás azt tartja, hogy az erősé a jog, így aztán ebben az esendő világban, legyen bár az oldalán az igazság, mégsem hallgatják meg a macska érvelését. Ha pedig erősködik, úgy jár, mint Setét, akit a halaskofa folyton derékon vág a husángjával. Úgy áll a helyzet tehát, hogy itt van az igazság, odaát pedig az erő. Kérdés, hogy egy zokszó nélkül behódoljunk-e, vagy suttyomban érvényesítsük igazunkat. Jómagam természetesen az utóbbit választom. Mivel nem akarjuk, hogy derékon vágjanak a husánggal, be kell surrannunk. Ezért van létjogosultsága az ember magánterületére való behatolásnak is. Ezért besurranás az, ha én Kanedáékhoz megyek.
Az pedig elkerülhetetlen volt, ha már több ízben is jártam ott, hogy meg ne ismerkedjem való életükkel, meg ne lássam, ami a szemem előtt játszódott le, és meg ne jegyezze az agyam azt, amit nem akart eredetileg megőrizni emlékezetében. Hogy milyen gonddal törölgette az orrát Ormányosné asszonyság mosdáskor, hogy Tomiko kisasszony milyen módon tömte magába a mocsit, és hogy maga Kaneda, bizony, a feleségével összehasonlítva valósággal tömpe orrú férfiú. És nem egyszerűen csak az orra - az egész arca lapos. Valószínű, hogy nem heverte ki egy kölyökkori verekedés következményét, melynek során valami fenegyerek a nyakánál fogva teljes erejével a földhöz verte és elegyengette a képét. Igaz, hogy nyugodt és békés ábrázat ez, de valahogy igen egyhangú. Bármennyire méregbe gurult, az arca lapos maradt. A nyers halat annyira szerette, hogy miközben nyeldekelte, a kopasz feje tetejét paskolta nagy elégedetten. Nemcsak az arcából nem emelkedett magasra az orra, testi valójában is alig látszott ki a földből. Ezért aztán magas kalapokat és vastag talpú getákat viselt. Hallottam egyszer, amint a házi riksás erről beszélt a kosztos diákjuknak, aki meg is dicsérte kiváló megfigyelő-képességéért. De ki győzné egyenként elősorolni a Kanedáék viselt dolgait?
Egyébként mostanában a hátsó, konyhai bejárat mellett fekvő kert irányából lopakodom be, s a díszdombocska fedezete alatt felderítem a helyzetet. Miután meggyőződtem róla, hogy a papírajtók csukva, minden csendes, lassacskán beljebb kerülök. Ám ha emberhangok verik fel a csendet, félő, hogy a szobából megláthatnak, ezért keleti irányban megkerülöm a tavacskát, és az árnyékszéknél hatolok be a veranda alá észrevétlen. Ugyan nem tartanak itt számon és így nincs is rejtőzködni- vagy félnivalóm, de hát mégiscsak emberek ezek, kiszámíthatatlanok, és mit is tehetnék egyebet, mint hogy mégiscsak számításba veszem a balszerencsét is. Ha a világ tele volna olyanokkal, mint Kumaszaka, a híres rabló, sok jobb érzésű férfiú viselkednék úgy, mint jómagam.
Ez a Kaneda neves üzletember - biztosan nem vetné magát utánam egy temérdek nagy kétméteres karddal, mint amilyet Kumaszaka forgatott. Viszont úgy tudom, van egy betegsége: az embert nem veszi emberszámba. Ha az ő szemében az ember nem ember, akkor a macska sem macska nyilván. Ezért van az, hogy Kanedáék házában, lett légyen az a macska bármily nemes állat, fel nem figyelnének rá. De nekem éppen kapóra jön ez a nemtörődömség, mert hiszen csak így kockáztathatom a Kaneda-ház kapuján való ki-be sétálgatást. A macskák karakterének értékelésére különben még visszatérek, alaposan végiggondolom és kielemezem, aztán közreadom ismereteimet.
Na nézzük, hogy állunk ma, gondoltam, és a dombocska tetején a pázsitra fektetve államat, áttekintettem az arcvonalat. A tágas nagyszobában, melyet a kikelet friss levegője végett megnyitottak a kert felé, Kanedáék ültek egy szál vendégükkel, beszélgetésbe merülve. Balszerencsémre Ormányosné éppen felém fordult a szervével, az átirányult a tavon és éppen a fejem tetejére meredt. Ma fordult elő velem először, mióta világra jöttem, hogy valaki az orrával tekintett reám. Kaneda viszont szerencsésen oldalt ült nekem, szemben a vendéggel, és így - arcának már említett egysíkú sajátossága miatt - nem láthattam egészen, s egy ideig az sem volt világos, merre fekszik az orra. Csupán azt sikerült megállapítanom, hogy mákosszínű burjánzó bajsza felett rejtezhet orrának két lika. De még tovább ajzottam képzeletemet, s elgondoltam: micsoda élvezet lehet a tavasz szellőnek, amikor ezen a tükörsima képen fújdogálva semmi akadályba nem ütközik.
Hármuk közül még a vendég arca a legnormálisabb, olyannyira, hogy egy vonást se lelni rajta, mellyel jellemezni lehetne. Nem baj az, ha valakinek átlagos arca van, de a jellegtelenségnek ilyen szédítő fokára hágni már valósággal szánalomra méltó. Tündökletes Meidzsi-korunkban e feltűnően semleges külső vajon kit takarhat? Nem tudhatom meg másként, mint ha a veranda alá surranok, szokásom szerint, hogy kihallgassam a dolgokat.
- ... és akkor a nejem el is ment ahhoz az emberhez, hogy megtudakolja, mi a helyzet - szólt Kaneda a rá jellemző gőgös hangon, amelyben azonban szemernyi érzés sem volt. A szavai éppúgy érdektelenek és laposak, mint az ábrázata.
- Értem... igen... szóval tanította Kangecu urat... értem... pompás ötlet... értem... - A vendég bőviben volt az "értem" szónak.
- De nejem érdeklődésének nem sok láttatja volt!
- Iiigen... értem... Kusaminak sose volt sok láttatja... egy időben együtt laktunk, mint diákok, de akkor is olyan... semmilyen volt... önnek nehéz dolga lehetett... - fordult Ormányosné felé a vendég.
- Nehéz! Így még nem bántak velem sehol, pedig sokaknál megfordultam már! - horkant fel az asszonyság.
- Azt tetszik mondani, hogy udvariatlan volt? Régóta ilyen csökönyös a természete... tetszik érteni... évek óta azt az egy angol olvasókönyvet tanítja... hát nem csoda... - A vendég ügyesen próbált idomulni a beszélgetés folyásához.
- Nem arról van most szó! A legarcátlanabbul válaszolgatott, amikor a nejem kérdezte.
- Hallatlan! Hát ha valaki tudóskodik egy kicsit, mindjárt így elbízza magát?! Ráadásul elfelejtkezik a nyomorúságáról és szemtelenkedik. Nincs még egy ilyen a világon! - A vendég odavolt a fölháborodástól.
- A beképzeltségtől se lát, se hall! Arra gondoltunk hát, hogy megfenyítjük. Már hozzá is kezdtünk.
- Meg kell leckéztetni. Úgy kell neki. - A vendég rögtön Kanedáék pártjára állt, mielőtt még tudta volna, hogy voltaképpen mi történt.
- Nem is tudja, Szuzuki úr! - mondta Ormányosné -, micsoda korlátolt ember ez! Szóba sem áll az iskolában a barátainkkal, Fukucsi és Cuki urakkal! Először azt gondoltuk, a félénksége miatt olyan hallgatag, de képzelje, a múltkor bottal kergette meg a mi ártatlan kosztos diákunkat! Túl a harmincon nem szégyelli, hogy bolondot csinál magából! Ez az ember nincsen az eszénél!
- De hát mi sarkallhatta ilyen őrültségre? - A vendég úgy tett, mintha nem hinne a fülének.
- A gyerek mondott valamit, amit ő meghallott, s erre botot ragadott és mezítláb a diák után vetette magát. Akármit is mondhatott, mégiscsak gyerek, neki meg már a bajsza is kiserkent, tehát felnőtt tanárként kellene viselkednie, nem?
- Szép kis tanár! - szörnyülködött a vendég, mire Kaneda is hozzátette:
- Az!
Úgy látszott, mindhárman azonos nézeten vannak a tekintetben, hogy ha valaki pedagógus, akkor békésen el kell tűrnie még azt is, ha fát vágnak a hátán.
- Aztán ott ez a Meitei nevű. Az is nagy szélhámos ám! A végtelenségig tud hazudozni. Életemben először találkoztam ilyen piszok alakkal.
- Meiteit mondja? Hát igen, ő aztán nagy hóhányó! Ugye, Kusami tanárnál tetszett vele találkozni? Kibírhatatlan fickó, túltesz még a másikon is. Vele is együtt laktunk annak idején, mindig ízetlen tréfákat eszelt ki, ezért gyakran veszekedtünk.
- Mindenkit kihoz a sodrából. Rendben van, néha az ember hazudik, ha rákényszerül, vagy ha megszorítják, de ez olyan képtelenségeket talál ki, hogy nincs rá mentség. Kénye-kedvére lódít. Mi haszna származik ebből, kérdem én?
- Bizony, bizony, ahogy mondani tetszik: mit is lehet azzal csinálni, aki csak úgy szórakozásból a bolondját járatja másokkal?
- Pedig higgye el, tényleg csak azért mentem, hogy Kangecu úr dolgait megtudakoljam és erre ő hetet-havat összehord nekem! Igazán agyonbosszantottak, de én tudom, hogy mi illik: küldtem hát neki a házi riksásunkkal egy láda sört. Erre ez a Kusami azt mondja, neki ez nem jár, és visszaküldte. Pedig a riksás közölte vele, hogy tőlünk van és hogy ajándék. Hát nem rémes? Azt is hozzátette még, hogy a lekvárt elnyalogatja, de ilyen keserű italt életében nem ivott. S azzal minden további magyarázat nélkül bement a házba. Na mit szól? Hát nem neveletlen?
- Csakugyan... szörnyen! - Úgy látszott, a vendég most már át is érzi a dolgot.
- És ezért is kérettük ide magát - hallatszott kis szünet után Kaneda hangja. - Gondoltuk, titokban lóvá tesszük valahogy, de még nem tudjuk, hogyan kezdjünk hozzá.
Kaneda most úgy csinált, mint amikor nyers halat nyeldekel: kopasz fejét paskolgatta. Én a veranda alatt lapultam, ezért nem tudhattam valójában, hogy a fejét üti-e, de annyira hozzászoktam már e hanghoz, hogy amiképp az apáca is meg tudja különböztetni a számtalan fagong kongását a templomban, alulról is bizton megállapíthattam a csattogás forrását: Kaneda tar feje tetejét.
- Arra gondoltunk, megy megkérjük magát...
- Ami tőlem telik, megteszem, tessék velem parancsolni, hiszen annak köszönhetem, hogy itt, Tokióban dolgozhatom, hogy önök annyit törődtek velem. - A vendég szívből késznek mutatkozott Kaneda bármely kérésének teljesítésére. A hangjából ítélve lekötelezettje volt e háznak.
Az események egyre izgalmasabb fordulatot vesznek. Milyen jó, hogy eljöttem, pedig nem is volt nagy kedvem hozzá. De hát jó idő volt, s az bírt rá. Gondolhattam volna, hogy ilyen remek értesülésekhez jutok? Akárcsak amikor valaki ténfereg az ünnepen és váratlanul betéved a templom belső fogadótermébe, ahol a főpap terített asztallal várja. Mit akarhat ez a Kaneda a vendégétől? Hegyeztem a fülemet a veranda alatt.
- Ez a bárgyú Kusami felszólította Kangecut, hogy ne vegye el a mi lányunkat. Így volt, ugye? - fordult a feleségéhez.
- Képzelje, azt állította, semmi szükség arra, hogy erről a házasságról bárkit is lebeszéljenek, hiszen nincs olyan bolond a világon, aki ilyen lányt elvenne. Egyre csak azt hajtogatta: "Nehogy elvedd, Kangecu!"
- Pimasz fráter! Hogy nem szégyellt ilyet mondani?
- Ugyan nem tőle magától hallottuk, a riksásné eljött, hogy visszamondja nekünk.
- Nahát, most hallhatta, Szuzuki, mi a helyzet. Kellemetlen, nem?
- Felháborító. A házasságszerzés mégsem olyasmi, amibe csak úgy léhán bele lehet tenyerelni. Ezt még a Kusami-féle fajankónak is tudnia kellene. Felfoghatatlan!
- Tudomásunk van róla, hogy maga diákkorában együtt lakott vele, az ilyen régi barátság pedig nem szakad meg az idő múlásával. Arra gondoltunk, hogy megkérjük, találkozzék azzal az emberrel és puhatolja ki, hányadán állunk vele. Lehet, hogy meg van sértve, de az már az ő baja... ha ellenben rendes magaviseletet tanúsít, készséggel a segítségére leszek üzletileg, s akkor nekünk se kell tovább idegeskednünk miatta. Ha viszont tovább makacskodik és pimaszkodik - magára vessen!
- Pontosan úgy van, ahogy mondani tetszik, hiszen maga látja kárát, ha ostoba fejjel továbbra is szembeszáll önökkel. Meg fogom értetni vele ezt a dolgot.
- A leányunk pedig... nos, sok-sok ajánlatunk van és ezért korántsem szorulunk Kangecu úrra. Hallomásból azonban tudjuk, hogy nem is olyan rossz embernek sem, tudósnak sem. Ha igyekezne, csakhamar doktor lehetne belőle, és akkor az sincs kizárva, hogy elnyerheti a lányunkat. Nem bánnánk, ha erről elejtene egy-két célzást a megfelelő helyen.
- Ó, ez nagyszerű lenne, hiszen ez ösztönözné Kangecu urat a kutatásban.
- Még valamit... mi nem nézzük jó szemmel, Kangecu úrhoz sem méltó, hogy ezt a lehetetlen Kusamit folyton tanárurazza, s úgy odavan érte. Ha ilyen ember véleményét tartja szem előtt - pórul jár. Ha pedig nem Kangecu úr dönt a saját ügyeiben, hanem mindent attól tesz függővé, amit ez a Kusami összehord, mi levesszük róla a kezünket.
- Tudja, sajnáljuk ezt a Kangecut - szólt hozzá Ormányosné asszonyság.
- Igaz, hogy Kangecu úrhoz még nem volt személyesen szerencsém, de biztos vagyok benne, hogy boldog lenne egész életére, ha ilyen családba nősülhetne be, nemhogy kifogásai lennének.
- Úgy is van. Kangecu nagyon szeretné elvenni a leányunkat, de ez a két rémes alak, Kusami és Meitei, vagy hogy is hívják őket, rossz tanácsot ad neki.
- Ejnye, hát ez nem járja. Egy művelt emberhez nem illik ez a viselkedés! Elmegyek Kusamihoz és beszélek a fejével.
- Ja igen, még egyre meg szeretnénk kérni. Kangecu dolgaiban mégiscsak ez a Kusami a legtájékozottabb, és mivel a feleségem múltkori látogatása olyan véget ért, amilyet, jó lenne, ha maga megtudakolná és aztán tudatná velünk is, miféle jellem és tehetség ez a Kangecu.
- Szolgálatukra állok. Ma szombat van, úgyhogy ha most megyek, otthon találhatom. Csak nem tudom, hogy mostanában merre is lakik.
- Itt elöl jobbra elmegy az utca végéig, ott jobbra fordulva egy tömböt halad előre, s máris megismeri a kérdéses házat a rozzant fekete kerítésről - magyarázta az Ormányosné.
- Szóval itt van a környéken. El se lehet téveszteni. Hát akkor hazatérőben benézek hozzá. Biztosan megtalálom. Majd nézem a névtáblákat.
- Van, hogy kiteszi, van, hogy nem. A névjegyét szokta kiragasztani csirizzel. Ha esik az eső, persze leválik a deszkáról, s csak jó időben ragaszt újat helyette. Úgyhogy a névtáblában ne nagyon bízzon. Jobb lenne, ha elhagyná ezt az értelmetlen szokást, és inkább rendes névtáblát csináltatna. Ez a Kusami tényleg nem ért semmihez.
- Megdöbbentő. De hát tetszett mondani, hogy olyan rozzant fekete a kerítése, arról megismerem.
- Olyan koszos ház nincs még egy a kerületben. Á, igen, ha így sem találja, van egy másik ismertetőjele. Ha olyan házat keres, melynek a tetejét felverte a gyom, nem tévedhet el.
- Egyszóval igazi elegáns rezidencia! Hahahaha!
Nem lenne jó, ha nem érnék haza Szuzuki vizitjéig, tehát ennyit bőven elég volt hallanom a beszélgetésükből. Kisurranok a veranda alól, az illemhelynél befordulok, át a dombocskán, majd sietve a ház felé irányítom lépteimet, melynek teteje, mint mondták, begyepesedett, s ott aztán ártalmatlan pofával felszökkenek a szoba előtti verandára.
A gazdám odakint, egy kiterített gyapjúpokrócon hasalt, és élvezte a napfürdőzést a szép tavaszi napon háza verandáján. A napsugár nem válogat, mindenkire leragyog és a begyepesedett tetejű hajlékot is éppolyan tavasziassá varázsolja, mint a Kaneda-rezidencia fogadócsarnokát. Csak az a baj, hogy a pokróc nemigen illik a verőfényhez. A gyárban eredetileg fehér fonálból szőtték, az üzletben, ahol finom külföldi holmik között árulták, még mindig hószínűnek adták el, s mi több, ilyennek kérte és vásárolta a mester is, de hát ennek megvan már vagy tizenkét-tizenhárom éve, a pokróc kiszolgálta világos korszakát, s most elváltozván színében, a szürkeség esztendei köszöntöttek rá. S ennek is elmúltán megéri-e vajh a tisztes kort, melyben színe éjfeketére válik? Sajnos máris oly tökéletesen koszlott és bolyhos, hogy a pokróc nevet sem érdemli meg, hiszen már a neve is elrongyolódott. A pokrócból legföljebb a róc maradt meg. A gazdám nézete szerint azonban eltart még egy-két... nem is: öt, sőt tíz évig is.
Szóval a gazda ott hasal a sorsába törődött rócon. Mit csinálhat? Állát a tenyerébe támasztja, ujjai között füstölög sodrott cigarettája. Ennyit. Bár ki tudja? Lehet, hogy korpás kobakjában a világegyetem nagy igazságai kerengenek. Körbe-körbe, mint tüzes szekerek. Ám a külső szemlélőnek mindezt álmában sem jutna eszébe feltételezni róla.
Nem törődik azzal sem, hogy egy arasznyi hamurúd, izzó szikrával a végén, már a pokrócra hullt; elmerengve bámulja a cigaretta kígyózó füstjét, mely a tavaszi szellő szárnyán emelkedik-süllyed, karikákká kerekedik, s végül mélylilán ellepi a gazdám feleségének frissen mosott haját. Jaj, elfelejtettem mondani - ott van az asszony is.
Ott ült az asszony a verandán, férjének hátat fordítva. Hogy ez tiszteletlenség volna? Nem különösebben. A tisztelet - kölcsönös megegyezés dolga, s oly mindegy, hogyan nyilvánul meg. Minek ilyesmiről a levegőbe beszélni - a férj mit sem törődve a dologgal, ott könyököl a nő háta mögött, az meg fenséges hátsó felét fordítja urának és kész. Annak idején még egy esztendő sem telt ki az esküvő után, mikor ez a kitűnő emberpár egyszer s mindenkorra túltette magát a jó ízlés és modor ceremóniáin.
De hát tulajdonképpen mi dolga volt ott az asszonynak, ki a fenti módon hátát mutatta hitvesének? Nos, az imént - kihasználva a jó időt - megmosta hosszú, kékesfekete haját valami növényi ragacs és nyers tojás habzó keverékével, s most az kibontva, hosszan omlott válláról a hátára (hadd lássák), ő maga pedig szótlan szorgalommal varrogatta a gyerek ujjasát. Szóval meg akarta szárítani a hát, kihozta a varródobozát, muszlinhuzatú ülőpárnáját, és helyet foglalt nagy udvariasan. De az is lehet, hogy a gazda fordult arcával a hátulja felé... nem tudom.
Viszont a cigarettafüst - amiről már szóltam - egyre csak nőtt, valósággal hömpölygött a fekete hajkoronára és a mester teljes odaadással meredt az égő dohány remegő füstfellegeire. Ezek meg, ahogy szokásuk, egyre feljebb és feljebb emelkedtek. A férfi figyelte, ahogy összekeverednek a hajszálakkal, lassan felkúsznak először a csípőtájékra, majd az asszony hátára, nyakszirtjére tévedt a tekintete, végül megállapodott a feje tetején. Itt jött a bökkenő.
A mester ugyanis észrevette, hogy élete párja feje tetejének kellős közepén kerekded kopasz folt fénylik, kevélyen visszaverve a forró napsugarakat. Ez a váratlan felfedezés annyira meglepte, hogy a kápráztató fényárban hunyorogva kitágult szemmel és teljes odaadással bámulta a foltot: nem tudott elszakadni a látványtól. Az első, ami eszébe ötlött róla, a családban időtlen idők óta öröklődő házioltár örökmécsese volt. Családja a Sin nevű buddhista szektához tartozott, s ebben a vallásban régi hagyomány az oltár díszítésére több pénzt költeni, mint amennyit az ember megengedhet magának. A gazdám gyerekkorából emlékezett rá, hogy volt náluk otthon, a hátsó házban egy komor, de dús aranyozású kis szentély, benne lógott egy rézmécses, melyben még nappal is pislákolt valami kis tétova lángocska. Ez a fény, melyet a hátsó ház derengésében annyiszor látott, mélyen megragadt lelkében, és most is, hogy a felesége fején a csillámló tar foltot megpillantotta, felidéződött az emlékezetében. A mécses képe ugyan egy perc alatt kialudt benne, de akkor meg eszébe jutottak a Kannon istenség szobra körül szálldosó galambok, s jóllehet ezeknek aztán semmi közük sem volt a felesége csupasz foltjához, a gazda fejében szétválaszthatatlanul összefolyt a kettő. Gyerekkorában ugyanis, amikor Aszakuszába vitték, Kannonnak, a könyörületesség istenének templomába, el nem mulasztotta volna, hogy a galamboknak eleséget vegyen két garasért. A madáreledelt kis rózsaszín agyagcsuporral mérték, mely színre és nagyságra is egyezett az asszony feje búbjának kerek foltjával.
- Úgy van! Éppen olyan! - szólt fennhangon, fellelkesülve a felismeréstől.
- Micsoda? - kérdezte erre az asszony anélkül, hogy felnézett volna.
- Tudtad, hogy a fejeden van egy kopasz folt?
- Igen. - A nő keze meg sem állt a munkájában. Különösebben nem izgatta ez a leleplezés. Mint feleség, az egykedvűség mintaképe ő.
- Már akkor is így volt, amikor hozzám jöttél, vagy azóta keletkezett? - érdeklődött a férj. Nem mondta ki, de úgy érezte, hogy ha az asszony már lány korában is kopaszodott, akkor őt rászedték.
- Mit tudom én! Nem mindegy, - mondta az asszony. Végül is igaza volt.
- Úgy beszélsz, mintha nem is a te fejedről volna szó! - A férj kissé indulatba jött.
- Épp azért mindegy, mert az enyém - A feleségen látszott, hogy most már kissé bosszantja az ügy. A tenyerével körbesimogatott a kopasz folton:
- Nicsak! Nem gondoltam volna. Jóval nagyobb lett.
Hallatszott a hangjából, hogy rádöbbent a valóra: a tar terület az évek múltával túlságosan is megnövekedett. Magyarázatba fogott:
- Minden nőnek kikopik a haja, ha felkontyolják.
- Ha ilyen gyorsan hullana, mint a tiéd, negyvenéves korukra mind tökkopaszok lennének. Nem inkább valami betegség ez? Az sincs kizárva, hogy fertőző. Jobb lenne mindjárt Amaki doktorhoz fordulni. - A mester a saját fejét tapogatta közben.
- Ha már erről van szó, maga meg fehér szőrszálakat talált a múltkor az orrában! Az talán nem lehet fertőző?
- Azt nem látni, mert az orrom belsejében van, de ha egy fiatalasszony ilyen kopasz, az nem valami szívderítő látvány! Nem röstelled?
- Ha maga ennyire szégyelli, akkor minek vett el? Ha meg boldogan elvett, akkor minek hánytorgatja?
- Mert nem tudtam! A mai napig sejtelmem sem volt róla. Meg is mutathattad volna, amikor hozzám jöttél.
- Ezt a hülyeséget! Hol létezik olyan ország a világon, ahol a nő feje búbját fürkészik az esküvő előtt?
- Az még nem volna nagy baj, hogy kopasz a fejed teteje, de ráadásul alacsonyabb vagy, mint az átlag, és ezért még rosszabb, hogy ennyire látszik!
- De azt csak meg lehet ítélni első látásra, hogy valaki alacsony-e vagy sem?! Kezdetben is láthatta, mégis elvett!
- Persze hogy láttam! De gondoltam, majd megnősz!
- Csak nem hitte, hogy valaki húszéves kora után még nőni fog? Mit gúnyolódik itt velem? - Az asszony lecsapta az ujjast és a férj felé fordult. Látszott, hogy most már elege van az egészből.
- Dehogyisnem lehet húszéves kor után nőni! Ha a férjhez menés után is jól táplálkozik valaki, van remény rá! - állt elő képtelen elméletével a gazdám nagy komolyan. Fejtegetését azonban félbeszakította a bejárati csengő, mely követelőzően megszólalt. Úgy látszik, Szuzuki jött, hogy hangos csengetésével felverje a gyommal benőtt odúban rejtőző fenevad, Kusami mester nyugalmát.
Az asszony - félretéve máskorra a veszekedést - bemenekült varrnivalóstul, varródobozostul a szobába. A férje meg összegöngyölte és behajította az egérszín takarót a dolgozójába. Amikor megnézte a névjegyet, amit a szolgáló behozott, elképedt, de aztán szólt a lánynak, hogy a vendég csak fáradjon be, s azzal - markában a névjeggyel - az illemhelyre távozott. Halvány fogalmam sem volt, miért kellett olyan hirtelen kimennie, s arra is nehéz lenne magyarázattal szolgálni, hogy Szuzuki Tódzsúró úr névjegyét miért kellett magával vinnie. Bizonyára a névjegy késztette, hogy kellemetlen érzésétől megszabaduljon azon az illatos helyen.
A cseléd az olcsó kartonhuzatú ülőpárnát a szoba főhelyére téve betessékelte a vendéget, s azzal eltűnt. Szuzuki megszemlélte a tokonomába1 akasztott kalligráfiát (hamisítvány), melynek felirata a "világ virágát nyitó tavasz"-t magasztalja, az olcsó porcelánvázát, melyben korán nyíló cseresznyeág díszelgett, majd hirtelen a párnára nézett, melyet a cseléd odatett számára, s hogy, hogy nem - egy macska kuporgott rajta. Mondanom sem kell, hogy ez a macska én magam voltam. Szuzuki abban a pillanatban - alig láthatóan - összerezzent. Nem volt kétséges, hogy az ülőpárna neki, Szuzukinak jár, de mielőtt elfoglalhatta volna a helyét - egy szemtelen állat leheveredett oda minden teketória nélkül.

1 Falifülke, beugró, amelybe tekercsrajzot, kalligráfiát akasztanak, vagy vázában virágot állítanak; a hagyományos japán szoba díszhelye.

Ez volt az első olyan momentum, amely megrendítette Szuzuki úr lelki egyensúlyát. Lett légyen azonban az ülőpárna gazdátlan, Szuzuki rá nem ült volna akkor sem kínálás nélkül, hisz tudta ő az illemet. Ezt bizonyítja az is, hogy a kemény tatamira telepedett. De ki az, aki se szó, se beszéd, elfoglalta a helyet, mely előbb-utóbb az ő birtokába kell hogy kerüljön? Még ha ember tette volna, hagyján, de hogy egy macska? Ez több a soknál. Ez szolgáltatta a kettes számú okot arra, hogy a vendég lelki egyensúlya megrendüljön. És a macska viselkedése végképp felidegesítette. Hát való az, hogy az állat ott heverész, ahol semmi keresnivalója sincs és fennhéjázva méregeti az embert, mintha azt kérdezné utálkozó tekintetével: Hát te meg ki vagy? Ez volt a hármas számú oka annak, hogy a vendég teljesen kifordult a maga valójából. De csak hallgatott és meresztette a szemét. Pedig megtehette volna, hogy egyszerűen nyakon csíp és odébb rak, ha már ennyire zavarja a jelenlétem. Egy felnőtt férfinak semmiből sem áll, hogy kinyújtsa a kezét, elkapja a macskát és kipenderítse. Ezzel helyreállt volna az önbizalma. Azonban éppen itt kell keresni a dolog lényegét: Szuzuki képtelen volt megvédeni jogait. Még egy erőtlen kisgyerek is azt tehet velem, amit csak akar, de hiába Kaneda személyes meghatalmazottja Szuzuki Tódzsúró úr, nem tudja kimozdítani Macska Őfényességét erről a tenyérnyi helyről sem. Ha pedig nem tud a pozíciójáért megküzdeni egy cicával - gyenge lábon állhat a tekintélye. Felnőtt létére tart egy kis csetepatétól ekkora ellenféllel! A bárgyúság netovábbja! Most aztán tűrhet egy keveset, ha meg akarja őrizni a méltóságát. Persze azért annak tudatában, hogy csak egy állattal áll szemben, egyre növekvő utálattal méregetett. Engem meg egészen elszórakoztatott pipogya ábrázata. Mégis, amennyire csak lehetett, igyekeztem ártatlan képpel nézni rá.
Javában zajlott köztem és Szuzuki között a fent leírt némajáték, mikor a mester egyszer csak visszatért a félreeső helyről, méghozzá felhúzva közben a haoriját is.
- Nicsak! - mondta üdvözlet gyanánt és helyet foglalt. Mivel a kezében nyoma sem látszott a névjegynek, úgy tűnt, hogy Szuzuki Tódzsúró és becses neve örök száműzetésre ítéltetett egy rossz szagú tartományba. A mestert azonban cseppet sem aggasztotta a szerencsétlen névjegy sorsa, megragadta az irhámat, s egy "affené"-vel kilódított a verandára.
- Tessék, ülj ide. Ez aztán a meglepetés! Mikor jöttél fel? - invitálta a régi barátot a mester az ülőhelyre. Az meg beljebb került és elfoglalta végre.
- Ne haragudj, hogy eddig nem adtam hírt magamról, de hát tudod, nagyon elfoglalt vagyok. Most kerültem fel a cég központjába, ide Tokióba.
- Hát ez remek. Jó régen nem találkoztunk már. Azóta, amióta lementél vidékre, mi?
- Bizony, vagy már tíz éve annak. Éppenséggel jártam azóta néhányszor idefent, de mindig annyi munkám volt, hogy nem tudtam benézni. Biztosan nehezteltél, de sajnos, egy vállalatnál dolgozni nem olyan, mint a te foglalkozásod. Az ember állandóan le van kötve.
- Sok minden megváltozott a tíz év alatt - szólt a gazdám és tetőtől talpig szemügyre vette Szuzukit. Olyan választékosan festett angol tweedöltönyében, gavalléros gallérjával, a hasán csillámló aranyláncával - senki sem mondta volna meg, hogy Kusami egykori barátja.
- Hát igen, ennyire vittem, hogy ilyet is kell viselnem - folytatta Szuzuki, látva, hogy a lánca milyen tetszést arat.
- Te, ez valódi? - kérdezte a mester tapintatlanul.
- Tizennyolc karátos - mosolygott a vendég. - Te is megöregedtél - tette hozzá. - Biztos már gyereked is van. Egy?
- Áh!
- Kettő?
- Nem.
- Még több? Csak nem három?
- Ehe. Három. Mit tudom én, még mennyi lesz.
- Te még mindig úgy bolondozol, mint rég. Hány éves a legidősebb? Nagyobbacska lehet már!
- Nem is tudom pontosan. Hat, de az is lehet, hogy hét.
- Hahaha, a szórakozott professzor! De jó lett volna, ha én is tanárnak megyek!
- Próbáld csak meg, három nap alatt megutálod.
- Ugyan. Elegáns, kényelmes munka, van sok szabad idő, azzal foglalkozol, amivel csak akarsz! Hát nem kellemes ez? Nem mondom, az üzletembernek is jól megy, de nem nekem. Az üzletembernek csak akkor van jó dolga, ha már felvergődött a csúcsra! Ha még alul vagy, undorítóan hajbókolhatsz, és töltögetheted mások poharát. Hülye egy állapot!
- Én már iskoláskoromtól utálom az üzletembereket. Mindent megtesznek, csak hogy hozzáférkőzzenek a pénzhez. Kufárok, a társadalom alja, ahogy régen nevezték őket. - A gazda kajánul élvezte, hogy éppen egy üzletember előtt beszélhet így.
- Hát azért nem egészen... Bár igaz, hogy néhány piszok alak is van közöttük. Végül is mindent abból a célból kell csinálniuk, hogy haszonra tegyenek szert. Éppen az imént látogatóban voltam egy vállalkozónál és ott hallottam, hogy a pénzszerzésnek három módszere van. Megfelejtkezni a kötelezettségekről, kizárni a rokonszenvet és nem törődni a szégyennel. Ez három sarkalatos alapelv. Jó, mi? Hahahaha!
- Ki mondta ezt a sületlenséget?
- Dehogy az! Igen okos ember volt, aki mondta. Igen jó neve van az üzleti világban. Ugyan nem valószínű, hogy ismered, pedig itt lakik a közelbe.
- De hiszen ez Kaneda! Csakis ő lehet!
- Most mit idegeskedsz! Hiszen csak tréfált! Arra célzott, hogy aki pénzt gyűjt, annak meg kell járnia a poklokat. Igazán zavarban vagyok, hogy te ezt ennyire komolyan veszed.
- Mit érdekel engem a három sarkalat, vagy mi! De ha ott voltál, láthattad az asszony orrát, nem vetted észre, mekkora?
- A felesége? Egész rendes nő az.
- Az orra! Én az orrát mondom, ember! Nemrég még verset is költöttem róla.
- Micsodát?
- Verset! Nem tudod, mi az? Már elfelejtetted?
- Áh, nem érek én rá irodalomra meg ilyesmire! És régen sem voltam annyira oda érte.
- Még Charlemagne formátlan szaglószervére sem emlékszel?
- Na ne bolondozz! Fogalmam sincs róla!
- Arról sem tudsz, hogy Wellingtont az alantasai Nagyorrúnak csúfolták,
- Mit törődsz te ennyire az orrokkal? Mit tesz az, ha gömbölyű vagy ha hegyes?
- Egyáltalán nem mindegy! Tudod, mit mondott egyszer Pascal?
- Mit jössz nekem folyton azzal, hogy ezt tudom-e, azt tudom-e? Úgy látszik, mintha vizsgáztatni akarnál! Mi van azzal a Pascallal?
- Pascal egyszer így szólt...
- Mit szólt?
- Ha Cleopatra orra egy csöppet kisebb, másként alakult volna az egész világtörténelem!
- Nocsak.
- Na látod. Nem szabad az orr jelentőségét alábecsülnöd!
- Rendben, ezentúl nem teszek ilyet, de most hagyjuk ezt. Ma azért jöttem, mert beszédem volna veled. Izé... eredetileg... azt hiszem, tanítottál egy Midzusima... igen, Midzusima nevűt... na... emlékszel már? Azt mondják, gyakran megfordul nálad.
- Á! Kangecu?
- Az, az! Midzusima Kangecu! Kangecu! Azért jöttem, hogy felőle tudakolódjam.
- Házassági ügyben?
- Nagyjából olyasmi. Ma voltam Kanedáéknál...
- Nemrégen járt itt maga az Orr.
- Tényleg, mondta is az asszony: "Elmentem Kusami úrhoz, gondoltam, megérdeklődöm tőle egyet-mást, de balszerencsémre ott volt Meitei, aki folyton beleszólt, így aztán semmit sem tudtam meg."
- Nem is csoda. Azzal a rettenetes orrával beállítani!
- De hiszen veled semmi baja sincs! Csak hát itt volt Meitei és sajnos miatta nem sikerült választ kapnia. Ezért engem kért meg, hogy jöjjek el és tudjak meg mindent. Én még eddig ilyesmiben nem vettem részt, de nem lehet ebben semmi rossz, ha az érdekelteknek is ínyére volna a házasság. Azért jöttem, hogy ebben segítsek.
- Ez derék - válaszolt a mester hidegen. Maga sem tudta azonban megmagyarázni, miért, de belül egy kicsit megmozgatta ez a kifejezés, hogy "ínyére volna". Olyan érzése támadt ettől, mint amikor fülledt nyári estén leheletnyi szellő meglebegteti ruhája ujját. Eredetileg a gazdám makacs, hideg és mogorva férfiú, de a természete merőben más, mint a kegyetlen és embertelen modern civilizáció szülötteié. Kissé ómód, régies karakterét bizonyítja az is, milyen könnyen indulatba jön a legcsekélyebb provokációra. A múltkor is csak azért kapott össze az orrtulajdonossal, mert nem tetszett neki a közönséges, újmódi viselkedése. De az asszony lánya ebben nem vétkes. Utálja a kereskedőket, ezért ki nem állhatja Kanedát, de meg kell adni, hogy ebbe megint csak nem keveri bele a leányzót. Kangecu pedig kedvenc tanítványa, akit jobban szeret az édestestvérénél is. És ha valóban igaz, amit Szuzuki mond, vagyis hogy a fiatalok szeretik egymást, nem lenne úri dolog, hogy akadályokat gördítsen a házasság elé - még közvetett formában sem!... Egy Kusami ebben is ügyeljen úri hírnevére! Ha ugyan tényleg kölcsönös vonzalomról van szó... de itt a bökkenő! Előbb kétséget kizáróan meg kell bizonyosodnia felőle, hogy aztán kialakítsa az üggyel kapcsolatban a saját álláspontját.
- Te! Az a lány mondja, hogy hozzá akar menni Kangecuhoz? Nem érdekel Kaneda meg a nagy orrú felesége, mi a lánynak a szándéka?
- Nézd... hát... izé... persze. Miért ne mondta volna, hogy hozzá akar menni? - Szuzuki válasza kissé bizonytalanul hangzott. Hiszen valójában arra szólt a megbízatása, hogy Kangecuról vigyen jelentést, odáig nem terjedt, hogy a leányzó szándékát ismertesse, hiszen arról semmi bizonyossága nem volt. Így aztán Szuzuki, lett légyen bármilyen dörzsölt és körmönfont elme, most úgy látszott, belezavarodott. A mester pedig, tapintatlanul és makacsul, mint mindig, lecsap:
- Mi az, hogy "miért ne"?! Ez nem határozott igen!
- Bocsánat, kissé rosszul fejeztem ki magamat. Feltétlenül megvan a hajlandóság a kisasszonyban. Teljes mértékben... Hogyan? Ezt nekem az asszony így mondta. Bár Kangecuról nem mindig nyilatkozik hízelgően.
- Ki? A leányzó?
- Aaaaz.
- Hát ez szemtelenség! Még hogy egy ilyen fruska ócsárolja Kangecut! De hiszen akkor nyilvánvaló, hogy nincsen hozzá hajlandósága!
- Vannak furcsa dolgok a világon. Előfordul, hogy készakarva mondunk rosszat arról, akit szeretünk.
- Ugyan hol találni ilyen bolondot? - A mester tökéletesen érzéketlennek mutatkozott az emberi lélek ilyen finom rezdülései iránt.
- Pedig akármit is mondasz, a világ tele van ilyen bolondokkal. Éppen ezt magyarázta meg nekem Kanedáné nagyságos asszony. A leányzó néhányszor tekergő tökindához hasonlította Kangecut, s ez a csúfolódás kétségtelenül arra utal, hogy a fiatalúr nagyon is érdekli őt.
Mesterünk meghallgatta ezt a tüneményes magyarázatot, de mivel az értelmét sehogyan sem tudta felfogni, a szó is belészorult és csak fürkészte Szuzuki arcát, olyan szemmel, mint ahogy az utcai jövendőmondók szokták. Szuzuki ebből rájött, hogy egy kissé elvetette a sulykot, és megpróbálta a beszélgetést olyan mederbe terelni, amelyet még a gazdám is képes áttekinteni.
- Nézd, gondolj csak arra, mekkora a vagyonuk, aztán a leányzó is csinos, hát nem alkalmas egy ilyen család, hogy beleházasodjon az ember? Én nem tudom, lehet, hogy ez a Kangecu nagyszerű legény, de a társadalmi helyzete, ugye... De nem, ez a megfogalmazás sértő, inkább máshogy mondom: a jövedelem szempontjából nézve a dolgot, nincs ember, aki világosan ne látná a kettejük közötti különbséget. A lány szülei mégis fontosnak tarthatják Kangecu urat, mert megbíztak engem, hogy tudakolódjam a szándékai felől.
Szuzuki egész ügyesen érvelt. Úgy érezte, mintha már meg is győzte volna a gazdámat, s átmenetileg megkönnyebbült; viszont fennállott a közbeszólás veszélye, ezért gyorsan továbbgöngyölítette a beszélgetést, abban a hiszemben, hogy ezzel is egy lépéssel közelebb kerül a céljához és a legjobb úton halad küldetésének betöltése felé:
- Szóval, mint az eddigiekből is kitűnik, a másik felet nem annyira az anyagi, vagyoni kérdés, hanem inkább az illető személy erkölcse, jelleme érdekli. Ezen pontosabban azt kell érteni, mire viheti ez a Kangecu. Persze nem mintha ők kérkedni akarnának vele, ha elnyeri a doktori címet. A félreértés elkerülése végett megjegyzem, hogy amikor a minap itt járt az asszony, és Meitei tücsköt-bogarat összehordott, azért téged senki sem hibáztat. A nagyságos asszony igen egyenes, becsületes embernek tart téged. Kizárólag Meitei kárhoztatható... Nézd: ha az emberünkből doktor lesz, az a világ szemében Kanedáék tekintélyét, hitelét is növelné. Mit gondolsz, ez a Kangecu tervez-e, hogy a közeljövőben beadja a disszertációját, s vajon elnyeri-e a doktori fokozatot? No persze, kell is Kanedáéknak az ilyen vagy olyan doktorátus! De hát a világ kedvéért ugye... szeretnék tudni.
Mindezt végiggondolva kiviláglott, hogy nem is olyan oktalan a feltétel, melyet a másik fél szabott. Ha pedig valami nem oktalan, azt a gazdám mindig helyesli. Most is bólogatott Szuzuki javaslatára. Ilyen egyszerű, becsületes ember az én gazdám.
- Jól van hát. Ha Kangecu legközelebb eljön, unszolni fogom, hogy írja már meg a dolgozatát! Viszont mégiscsak meg kellene előbb kérdezni tőle, hogy el akarja-e venni Kanedáék leányát.
- Ugyan, mit akadékoskodol? Így sohasem jutunk vele dűlőre. Célszerűbb, ha csak úgy, beszéd közben hozod előtte szóba a dolgot és figyelsz, hogyan kap rajta.
- ... hogyan kap rajta?
- Na jó, ez nem éppen a helyes kifejezés... beszélgess vele természetesen és magad is rájössz.
- Lehet, hogy te rájönnél, de én ezt nem tudom megítélni, nem értek az ilyesmihez.
- Jól van, na. Ha nem értesz, hát nem értesz. De legalább ne zavard össze hiábavaló fecsegésekkel, mint Meitei. Nem is kell ösztökélned semmire sem, hiszen a maga dolgában csak rá tartozik a végső döntés. Csak arra kérlek, ha idejön és beszélgettek, ne tartsd vissza szándékától. Tulajdonképpen nem is rólad van itt szó, hanem Meiteiről. Ha az kinyitja a száját, rögtön kész a baj!
S amint így nagyban igyekszik befeketíteni Meiteit - fesd csak a falra az ördögöt! -, megjelenik maga a szóban forgó professzor, de észrevétlenül, hiszen szokásához híven a hátsó konyhaajtón keresztül állít be olyan hirtelen, mintha csak a tavaszi szél hozta volna.
- Nahát! Ritka vendég van a háznál! Ennek aztán nem lehet annyival kiszúrni a szemét, mint a magamfajta közönséges látogatónak! No nézd csak! Még a harapnivaló is a Fudzsimurából van, nem úgy, mint máskor! - S ezzel Meitei professzor már el is tüntetett egy finom zselét a szájában. Szuzuki nem tudta, hová legyen zavarában. A gazda mosolygott. Meitei a zselén nyammogott. Én meg a verandáról élveztem a pillanat nagyszerűségét. Jó kis pantomim kerekedett ki belőle. Mihez is fogható egy ilyen kimondatlan kérdésekkel terhes drámai jelenet? Talán csak a Zen papjainak hangtalan, lélektől lélekig ható párbeszédeihez...
- És én még azt hittem, egész életedben vándorolsz majd, mint a varjú, s lám, egyszer csak előkerültél. Hát ezt is megértük... Az ember néha a legvadabb meglepetésekben részesül! - Meitei sem a vendégtől, sem a házigazdától nem zavartatta magát. Még ha tíz esztendővel ezelőtt együtt laktak is, ennyi idő után illenék kissé szertartásosabban köszöntenie Szuzukit. Meitei azonban fütyül a konvencióra.
- Ne űzz gúnyt szegény fejemből. - Szuzuki kitérő választ adott, de még mindig nem tudott magához térni, idegesen babrálta aranyláncát, melyről a fentiekben annyi szó esett. Ekkor a mester egy egészen furcsa kérdéssel állt elő:
- Te, Szuzuki, ültél te már villamoson?
- Na nézd csak! Úgy látszik, ma itt mindenki a bolondját akarja járatni velem! Bármennyire is vidékinek látszom - hatvan villamosvasút-részvényem van!
- No, ez már valami! Nekem is volt nyolcszáznyolcvannyolc és fél részvényem, de sajnos, a molyok megcsócsáltak nyolcszáznyolcvannyolcat és csak a felet hagyták meg. Kár, hogy nem jöttél fel vidékről egy kicsit hamarabb, akkor még volt vagy tíz megrágatlan.
- Látom, az éles nyelved még a régi. De félre a tréfával, nem árt az, ha van az embernek néhány részvénye. Az ilyen tőkének évről évre csak emelkedik az értéke!
- Ahogy mondod! Itt van például ez a fél részvény - háromszoros milliomos lehetek belőle, ha várok vagy ezer évig. Úgy látszik, mindkettőnknek helyén van az esze, megértjük a modern idők szavát, de ez a szerencsétlen Kusami... Ha azt hallja, hogy tőkebefektetés, a legsötétebb üzelmekre gondol - így szólott Meitei, s azzal szájába tömve egy darab édességet, a mesterre tekintett. Az pedig, látva a másik falánkságát, maga is megkívánta a zselét, s rögtön nyúlt is érte. Minden lényeges dolog, mely széles e földön megesik, abból ered, hogy az emberek utánozzák egymást.
- Fütyülök én a tőkére, de azt azért sajnálom, hogy szegény Szoroszaki nem érte meg a villamosjárat bevezetését - szólt a gazdám, s közben komoran vizsgálgatta a nyomot, melyet a fogsora csipkézett a zselébe.
- Ha Szoroszaki villamosozhatott volna, lefogadom, hogy a sinagavai végállomás előtt sose szállt volna le. Igen szórakozott ember volt. Jobb neki, ahol most van, kőbe faragva mint a Természet Híve.
- Kár, hogy Szoroszaki meghalt, igen eszes ember volt - így Szuzuki, mire Meitei késedelem nélkül felvette a fonalat:
- Kitűnő elme volt, hanem szakácsnak csapnivaló. Mikor együtt laktunk és felváltva főztünk, ha ő volt a soros, én mindig elmenekültem a kifőzdébe metéltet enni.
- Hát ez igaz, úgy tudta megfőzni a rizst, hogy oda is kozmált és meg se puhult. A tófut, a zöldséget mind nyersen akarta megetetni velünk, pedig azon hidegen le se lehetett nyelni. - Szuzuki lelke mélyéről feljött az évtizedes undor emléke.
- Abban az időben Kusami volt a legjobb barátja. Minden este együtt ettek mocsis bablevest meg ilyesmit. Most aztán nyögheti a következményét. Idült gyomorbetegség lett belőle. Tulajdonképpen Kusaminak kellett volna előbb meghalnia, hiszen ő sokkal többet evett abból a kotyvalékból.
- Micsoda túlvilági logika! De hagyjuk, mit ettem én, beszéljünk inkább arról, amit ti testmozgásnak neveztetek, vagyis hogy bambuszkardokkal minden este kimentetek a temetőbe és a sírkövekkel vívtatok csatát! Mit mérgelődött miattatok az a kopasz szerzetes!
A gazdám egyáltalán nem adta meg magát, sőt nagy élvezettel hánytorgatta fel Meitei régi viselt dolgait. De Meitei csak nevetett.
- Hahaha! Hogy üvöltött a pap, hogy megzavarjuk a holtak nyugalmát és Buddha őfényessége fejét püföljük! De én még hagyján, nekem csak bambuszkardom volt. Szuzuki volt a kegyetlen martalóc! Puszta kézzel ment a böhöm köveknek és birokra kelt velük. Legalább hármat földhöz nyekkentett.
- Hű, hogy dühöngött az öreg! Követelte, hogy állítsam vissza, ahogy volt, s mikor mondtam, hogy majd hívok kulikat, nem engedte, nekem kellett egyedül csinálnom penitenciaképpen, különben - mint mondta - magát Buddhát sértem meg.
- Jól néztél ki akkor, nem mondom! Pamuttrikóban meg ágyékkötőben, nyakig a sárban...!
- Te meg, mintha mi sem történt volna, közönyösen rajzolgattad, amint ott gürcölök. Vérlázító szemtelenség volt, meg is jegyeztem magamnak. És még arra is emlékszem, mit mondtál. Te tán már elfelejtetted?
- Ki emlékszik arra, mit mondott tíz évvel ezelőtt? Csak annyit tudok felidézni, hogy a sírkövön az állt: "Az Örök Forráshoz megtért nagyméltóságú világi testvér, a Sárga Daru emlékére." A dátum pedig: az Örök Békesség ötödik esztendeje, a Sárkány éve, január hava.1 Szép régi sírkő volt. Ha már ledöntötted, jó lett volna ellopni. Tisztán esztétikai szempontból nézve, olyan gótikus jellegű volt. - Meitei ismét visszatért a hóbortos műítész pózához. Ki hallott már japán gótikáról?

1 1776 januárja.

- Jó, jó, de a megjegyzésed! Azt mondtad, hogy "... én a művészetnek szentelem az életemet, s ezért bármi érdekeset találok égen és földön, előbb lerajzolom, hogy fennmaradjon későbbi tanulmányozás végett. S mivel a tudomány iránti hűség itat át, fájdalom, nem vehetem figyelembe mások magánjellegű keserveit." Ezt mondtad teljes nyugalommal. De ami azt illeti, engem sem hatott meg mások baja túlságosan, ezért sáros kézzel kikaptam a kezedből a vázlatkönyvet és darabokra szaggattam.
- Igen, bizonyára attól kezdve torpant meg ígéretesen indult rajztehetségem. A te erőszakod áldozatául esett. Ezt nem bocsátom meg neked.
- Ne beszélj marhaságokat. Éppenséggel én haragudhatnék terád!
- Meitei már akkor is nagy hencegő volt! - A gazdám megette az édességet, így aztán újból bekapcsolódhatott a társalgásba. - És sohasem tartotta be az ígéreteit. Amikor aztán számon kérték rajta, egyáltalán nem tanúsított megbánást, sőt így meg úgy kimagyarázta magát. Egyszer a templomkertben kinyíltak a bíbormirtuszok, s ő megfogadta, hogy mielőtt elvirágzanak, megírja "Az esztétika elmélete" című értekezését. Tartok tőle - mondtam akkor neki -, hogy nem lesz abból semmi. Erre Meitei közölte, hogy nem is gondolnánk róla, de ő igen erős akaratú férfiú, és komoly fogadást ajánl; a tét legyen egy nagyvonalú vendéglátás valahol a Kandán egy jó európai étteremben. Tudtam, hogy úgyse írja meg a nagy művet, de hogy mégis fogadást mert kötni rá, egy kicsit elbizonytalanított. Nem volt akkoriban annyi pénzem, hogy kifizethessek egy "nagyvonalú" vacsorát a Kandán, európai étteremben. Ezt követően azonban a professzor úr a legcsekélyebb hajlandóságot sem árulta el műve megírására. Eltelt egy hét, eltelt kettő, de egy oldal se készült el. A bíbormirtuszok pedig lassan elhullatták a szirmaikat. Amikor már mutatóba sem maradt belőlük, készültem a remek lakomára. Emberünk azonban nem gondolt az elvesztett fogadással, nyugton járt-kelt, mintha mi sem történt volna. Esze ágában sem volt, hogy betartsa ígéretét.
- És megint kimagyarázta magát? - tette föl Szuzuki a kínálkozó kérdést.
- Úgy van. Megint alakoskodni kezdett. Makacsul egyre csak azt ismételgette, hogy ha képességek dolgában nem is, de akaraterőben feltétlenül felülmúl bennünket.
- De egy oldalt sem írt, igaz? - szólt közbe most maga Meitei.
- Persze hogy nem. Azt mondtad viszont, hogy az akarásban nincs senki, aki téged lehagyna. Az emlékezőképességed a hibás, sajnos azzal sem állsz valami fényesen. Így aztán megvolt a kellő elszántságod az esztétika elméletének megalkotására, mint ahogy ezt ki is nyilvánítottad, de másnapra megfeledkeztél róla. Világos mindebből, hogy a bíbormirtusz szirmainak elhullásakor nem lehetett kész a dolgozat, s hogy ezt nem az akaraterőd, hanem a memóriád rovására kell írni. És mivel az emlékezeted hibádzott, emelt fővel közölheted: semmi sem indokolná, hogy meghívjál arra a vacsorára.
- Ez az! Ez jellemzi tökéletesen a mi Meiteink lényegét. Nagyon jó! - lelkendezett Szuzuki. De beszédének hangneme már rég nem olyan volt, mint Meitei érkezése előtt. Ez a váltás viszont Szuzuki lényének volt a jellemzője.
- Mi ebben annyira jó?! - A mester még most is mérgelődött.
- Rendben van, elismerem, csalódást okoztam neked, de hát nem azért keresek most pénzt és fáradságot nem kímélve pávanyelvet, hogy azzal kárpótoljalak? Várj még egy kicsit türelemmel és ne elégedetlenkedj. Ami pedig a nagy művet illeti, ma egy ilyenről szóló nagyszerű híradás végett jöttem.
- Csodálkoznék, ha egyszer nem valamely nagyszerű híradás végett állítanál be.
-De a mai hírem igazi szenzáció! Ezt még a legmegátalkodottabbak sem vonhatják kétségbe. Tudjátok-e, hogy Kangecu hozzákezdett doktori értekezésének megírásához? Én meg már azt gondoltam, amilyen okos ember, méltóságán alulinak tartja az ilyen kulimunkát. Hogy megváltoztatják az embert az érzelmei! Szaladj, hamar közöld a jó hírt a nagysosasszony orrával! Talán majd álmodik is tőle szépeket a "makktudományok doktoráról"!
Szuzuki Kangecu nevének hallatán titkos jeleket adott szemével-szájával a gazdának, nehogy elszólja magát. Az meg sehogy sem akarta érteni. Hiszen éppen az elébb tette magáévá Szuzuki véleményét, sajnálta meg a szegény szerelmes leányzót, most meg jön Meitei, és felemlegeti a nagysosasszony orrát! Ez eszébe juttatta a múltkori kellemetlen összezörrenést. Az is dühítette, hogy nevetségessé vált. Viszont a hír Kangecu megkezdett jelentős munkájáról minden ajándéknál nagyobb örömöt szerzett neki. Tényleg igaza volt a kérkedő Meiteinek: az utóbbi időben ez volt a legnagyobb szenzáció. Sőt nemcsak egyszerűen szenzáció, hanem valóságos csoda. Most nem érdekes, hogy el akarja-e venni a Kaneda lányt vagy sem. A lényeg: Kangecuból doktor lesz! A mester önmagáról tudta, hogy rajta úgyse lehet segíteni, áll a sarokban, félretolva, mint valami rosszul faragott faszent a kegyszerárus boltjában, de szívből kívánta, hogy a másikat, a nemesebb szívűt, minél hamarabb bearanyozzák.
- Hát valóban elkezdte volna? - lelkendezett, nem törődve Szuzuki jelzéseivel.
- Ezt a kétkedőt! Csak azt nem tudom, hogy a témája a makktermés stabilizálása-e vagy az akasztás mechanikája. De az egy pillanatig sem kétséges, hogy az orrtulajdonos lekötelezve érezheti magát.
Szuzuki mindig kelletlenül összerezzent, amikor az orr emlegetésével szemtelenül utaltak a nagyságos asszonyra, de Meitei Szuzuki ilyetén viselkedését észre se véve fecsegett tovább.
- Én magam viszont a szaglószervek tanulmányozását folytattam, és így bukkantam rá a Tristram Shandy című munkában az orr elméletére. Be kár, hogy Sterne nem láthatta a Kanedáné asszonyság tulajdonában lévő példányt! Méltó lenne rá, hogy orrának híre örökre fennmaradjon és mégis az ismeretlenség homályába kell vesznie! Ha legközelebb idejön, tisztán esztétikai szempontból lerajzolom s megörökítem későbbi tudományos vizsgálódás végett. - Meitei szájából vég nélkül folyt a szó. A mester azonban közbeszólt:
- Úgy látszik, hogy a leányzó hajlandó lenne Kangecuhoz menni.
Tulajdonképpen csak azt ismételte meg, amit ő is az imént hallott Szuzukitól, aki hiába jelzett, rángatózott, mint akit áramütés ért. A mester úgy ki tudta magát vonni e befolyás alól, mint azon testek, melyek nem vezetik az elektromosságot.
- Milyen bizarr gondolat, hogy egy ilyen ember lánya szerelembe essen! Méghozzá az orra hegyéig!
- Bízzunk benne, hogy Kangecu feleségül veszi - így a gazdám.
- Miket beszélsz? Hiszen te voltál nemrég még a legjobban a házasság ellen! Meggárgyultál, vagy mi a fene?
- Dehogy, dehogy... én...
- Egyáltalán, mi ütött beléd?! Szuzuki, hallgass ide! Te többé-kevésbé üzletembernek számíthatod magad - téged kérdezlek! Itt ez az illető - ez a Kaneda lány. Másfelől a párját ritkítóan tehetséges Midzusima Kangecu. Ezek úgy illenek egymáshoz, mint a papírlampion a bronzharanghoz. Formára megjárja, de súlyra! Nézhetjük-e ezt ölbe tett kézzel mi, akik Kangecu barátainak tartjuk magunkat? Te, az üzletember el tudod képzelni?
- Ez igen! Tíz év alatt sem változtál semmit. Irigyellek, tanult barátom! - tért ki az egyenes válasz elől Szuzuki, mint a fűzfavessző a viharban.
- Ha már így elismersz, hadd tanítsalak még valamire. A régi görögök igen nagyra tartották a testedzést és értékes díjakat tűztek ki a versenyek győztesei számára, hogy mindenképpen ösztönözzék a testedzés nemes törekvését. Érdekes módon azonban nem maradt fenn semmilyen feljegyzés arról, hogy a tudósoknak ismereteik gyarapítására bármilyen pályadíjat felajánlottak volna. Ilyen adat máig sem került elő.
- Csakugyan, milyen különös. - Szuzuki bármeddig elment az alkalmazkodásban.
- Én viszont éppen három napja szépészeti vizsgálódásaim során meglepő felfedezést tettem, mely évszázadok töprengésének tárgyát egy csapásra és végérvényesen megmagyarázza. S mint amikor az isteni szikra megvilágosítja az elmét, hátborzongató gyönyörűséggel eljutottam a megismerés teljességére, mely egybebűvöli az ég és föld összes élvezetét!
Meiteit úgy elragadta az ékesszólás, hogy még a mézes-mázos Szuzukinak is kezdett elege lenni belőle. A gazdám meg idegesen kocogtatta a tányér szélét elefántcsont pálcikájával. "Megint kezdi", gondolta. De Meitei csak folytatta a mondókáját, látszott rajta, mennyire kedvét leli benne.
- És ki volt az, aki ezredévek távolából segítő kezet nyújtott csekélységemnek, hogy ezen ellentmondás feneketlen mélységéből a magasztos megértésre eljussak? Maga Arisztotelész, akit méltán neveznek a tudományok atyjának, s aki a peripatetikusok iskolájának őse. Magyarázata a következőképp foglalható össze... légy szíves, ne idegesíts ezzel a kocogtatással, Kusami! Szóval a görög versenyeken a díj értékesebb volt, mint a teljesítmény, mellyel kiérdemelték, mert jutalmazni és ösztönözni egyaránt akartak. Ha ez a helyzet a testedzéssel, mit érdemelt a tudomány? A tudományos teljesítményért is értékesebb jutalmat kellett volna hogy adjanak. De van-e értékesebb kincs a világon, mint a tudás? Bizony nincsen. Az ostoba el sem juthat a tudás fönségességéhez, hanem csak csorbát ejt rajta. Építhet valaki akkora hegyet a kincsesládáiból, mint az Olümposz, vagy rászánhatja Krőzus vagyonát, hogy elérje a bölcsességet, fáradozása eredménytelen marad, ha megfeszül, sem tudja megkaparintani. Világos tehát, hogy arany-, ezüst- és rézpénz a bölcsességgel össze nem vethető.
Na kérem, miután lefektettük az alapelveket, nézzük az alkalmazást. Miféle illető ez a Kaneda? Olyasforma, mint amikor egy bankóra orrot-szemet rakunk, nem igaz? Képletesen szólva, Kaneda nem több egy testet öltött bankjegynél. Ha pedig egy ilyen élő pénznek leánya van, az legfeljebb két lábon járó utalvány lehet. Na már most térjünk vissza Kangecura. Hát ő mennyit érhet? A legelőkelőbb iskolákban végzett, ahol mindig a legelsők között haladt, azonfelül még a haorija zsinórzata is ősi, és éjt nappallá téve fáradozik a makktermés stabilizálásának kidolgozásán. S ha mindez nem elég: olyan tézisek megfogalmazására adta fejét, melyekkel magát Lord Kelvint is lepipálja majd. Előfordult, igaz, hogy az Adzuma-hídon kipróbálta azt a művészetet is, mely az élet elveszejtését célozza, ámde melyik heves vérű fiatalembert ne rohannának meg néha ilyen kísértések? Ez még nem szolgáltat okot arra, hogy kételkedjünk ismeretei tárházának mesés gazdagságában. Ha megengedik nekem, hogy ismét képes beszéddel éljek: Kangecu maga a két lábon járó könyvtár. Bölcsességgel töltött huszonnyolcas kaliberű gránát. S ha ez egyszer utat vág magának a tudomány világában, s ott detonál! Ha ott egyszer felrobban, akkor... felrobban és kész.
Mikor Meitei idáig ért, egyszer csak kifogyott a híres meitei-féle képes beszédekből, s hogy én is egy ilyennel éljek, szónoklata elejének sárkányfejéhez csak gyíkfarkat sikerült kerítene. Kissé elbizonytalanodottnak látszott, de azért kisvártatva folytatta:
- A két lábon járó utalvány pedig - atomjaira hullik majd szét. Ilyen leányzóval Kangecut összeboronálni badarság. Tiltakozom. Olyan ez, mintha az állatok országának legértelmesebbikét, az elefántot és egy mohó, ostoba kismalacot akarnánk összehozni. Igazam van, Kusami? - adta át a szót a mesternek Meitei, ám az csak a tányérját kocogtatta, maga néma maradt.
- Nem egészen úgy van az... - ellenkezett tétován Szuzuki. Nem tudhatta, hogy Meitei vádbeszéde befejeztével melyik oldalra áll a mester, aki olyan szeszélyes és kiszámíthatatlan. Egyetlen ésszerű megoldást látott csak maga előtt: amennyire lehetséges, kivédeni Meitei támadását valami ügyes mellébeszéléssel, hogy véget vessen a kínos helyzetnek. Szuzukinak megvolt a magához való esze. Tudta, hogy a mai világban amennyire csak lehet, óvakodni kell a szükségtelen összeütközésektől, hogy a merész rohamok feudális korszaka lejárt. Az emberi élet értelme nem a dolgokról való hasztalan fecsegés, hanem azok végrehajtása. Vélekedése szerint csakis az érheti el a célját, aki kitart amellett, hogy vigye valamire. Félre tehát a töprengéssel és a merész rohamokkal! Ha a karrierünkkel törődünk, bizton eljutunk a földi élet édenkertjébe! Mióta csak kikerült az iskolából, minden sikerét annak köszönhette, hogy erre az édenre függesztette tekintetét, ez az édeni cél juttatta aranyórájához láncostul, ennek révén nyerte el Kanedáék bizalmát, így jutott el Kusamiig, hogy érveivel meggyőzze és ebben az ügyben is sikert arasson. Legalább nyolc-kilenc tizedes arányban. De most betoppant Meitei, ez a szertelen jellem, aki felette áll a bevett szabályoknak, beszéde eltér a normálistól, de van benne valami lélektani jártasság, mellyel össze tudja zavarni az embert.
Adva van tehát egy korszerű gondolkodású úriember, aki felfedezte az édeni célt, Szuzuki Tódzsúró, s ezzel karriert csinált, s ugyanakkor adva van valaki, akit édeni céljával együtt most sarokba szorítottak - ez is Szuzuki Tódzsúró.
- Fogalmad sincs a dolgokról, azért játszod itt az elfogulatlant! Még hogy "nem egészen úgy van az"! Példátlanul kifinomult szóhasználat, de ha láttad volna, mikor betört ide az az ormányos, akármennyire az üzletemberek szószólója vagy is, visszahőköltél volna. Igaz, Kusami? Ezt is kihozta a sodrából!
- Mégis engem becsülnek többre Kanedáéknál, nem téged!
- Hahahaha! Ez aztán az önbizalom! Becsülnek, mi? Azért csúfolnak az iskolában a saját tanítványaid is "barbár teának"?! Én magam nem maradok le senki mögött akaraterő dolgában, de ilyen fantasztikus beképzeltség sose telne tőlem. Ez valósággal csodálatra méltó!
- Ugyan mi van abban, hogy a dák ezt-azt mond a tanárjáról? Sainte-Beuve, minden idők egyik legnagyobb kritikusa a párizsi egyetemen annyira népszerűtlen volt, hogy az utcán - diákjai várható támadásai elleni védekezésül - ruhaujjában tőrt kellett hordania. Vagy ott van Brunetiére, aki magát Zolát bírálta meg ugyancsak a párizsi egyetemen...
- De hol vagy te attól, hogy egyetemi tanárnak tarthasd magad! Ha egy angol olvasókönyvet bifláztató iskolamester ilyen nagyságokhoz hasonlítja magát, az olyan, mintha egy makréla vetekedne a bálnákkal.
- Gondolod te! Sainte-Beuve és jómagam egyformán tudósok vagyunk!
- Micsoda önteltség! Azért jobb, ha nem utánzod a franciákat, mert veszélyes ám tőrrel sétifikálni! Még megvágod magad. A te kezedbe tollkés se való, inkább vegyél a bazársoron egy játék puskát, azt a válladra akaszthatod, s úgy már jó lesz! Az majd illik hozzád. Mi, Szuzuki?
Szuzuki, látva, hogy a társalgás elkanyarodott a Kaneda-ügytől, fellélegzett.
- Ah! Keresetlen stílusod még mindig a régi élvezetet nyújtja hallgatódnak! Most, hogy tíz év után ismét láthattalak, úgy érzem magam, mintha egy szűk és kínosan nyílegyenes útról szép, széles mezőre jutottam volna. Neked köszönhetjük, hogy a kisded társaságunk csevegése egyáltalán nem vált feszélyezetté. Milyen kellemetlen, mikor az embernek az üzleti világban minden szavára ügyelnie kell! Az az állandó rettegés meg feszültség! Végül is a csevegés nem bűn! Ezért jó, ha az ember összekerül a régi iskolatársakkal és elengedheti magát! Tartom szerencsémnek, hogy ilyen váratlanul találkozhattunk. Sajnos azonban ma még dolgom van, s így most elköszönnék - szólt Szuzuki, s azzal fölemelkedett. Erre Meitei is felállt:
- Megyek én is. Részt kell vennem az Előadóművészeteket Megújító Társaság ülésén Nihombasiban. Egy darabig veled tartok.
- Nagyszerű. Milyen régen sétálgattunk már együtt!
S ezzel a két férfiú kart karba öltve távozott.

Folytatás