Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Misima Jukió
AZ ARANYTEMPLOM
(Kinkakuji)
Fordította és az utószót írta: Erdős György
Forrás: Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalom

Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Utószó
Jegyzetek

Első fejezet

Gyerekkoromtól fogva sokszor hallottam apámat az Aranytemplomról mesélni.
Eldugott kis településen, Maizurutól északkeletre, a Japán-tenger egyik elhagyott kiszögellésén születtem. Apám nem volt odavalósi, Sirakuban látta meg a napvilágot, Maizuru keleti peremén. Rávették, hogy papnak álljon; kapott is egy félreeső zugban egy szentélyt magának, feleséget is a helybéliek közül választott - így születtem meg én.
A Nariu-fok környékén azonban nem volt számomra megfelelő felsőbb iskola, ezért elhagytam a szülői házat - elvittek a nagybátyámhoz, oda, abba a faluba, ahonnét az apám elszármazott, onnan jártam be az iskolába gyalog.
Apám szülőföldje napsütötte tájék, de az év végén, november-decemberben naponta négyszer-ötször is végigveri a zápor, még akkor is, ha előtte egy árva felhő sem lebegett az égbolton. Vajon annak köszönhetem erős hajlamomat a gyors hangulatváltozásokra, hogy ilyen vidéken nőttem fel?
Májusi estéken hazamentem az iskolából a bácsikámékhoz, emeleti diákszobám ablakából láthattam szemközt a domboldalt. Az esteli napsütés arany sugaraiban fürösztötte a friss lombokkal ékes mezőt, úgy tetszett, mintha annak közepén aranyszín paraván emelkedett volna a szemem elé. Ahogy bámultam, kirajzolódott rajta az Aranytemplom képe.
Láttam én már fényképen, tankönyvben akárhányszor, de apám leírása, a képzeletbeli épületfénye elhomályosította a valódiakat. Pedig soha nem mondta, hogy a templom aranyfényben tündököl, annyit mondott csupán, hogy nincs hozzá fogható szépség a világon. Belerótta szívembe az Aranytemplom írásjegyeit, a szó zengését, mint a földöntúli szépség eszméjét.
Elnéztem a távoli, napfényben fürdő mezőket, és éreztem, ahogy a láthatatlan templom rájuk veti árnyékát. Kiotó vidékét Fukui megyétől a Kicsizaka-hágó választja el, tőlünk nem messze keletre. A napkorong a hegyszorosból kel fel. Igaz ugyan, hogy a valóságban Kiotó ilyenkor valahol a hátam mögött lehetett, de én az Aranytemplomot láttam az ágbolton magasra hágni. Akárcsak a tenger - mindenütt jelenvaló, mégis láthatatlan valóság volt. A mi vidékünk, Siraku, ugyanis csak néhány kilométerre volt a Maizuru-öböltől, de köztünk állt a hegy, mely elfogta a kilátást. Persze a faluban mindig is érezni a tenger közelségét, mert hol ott illatozik a szélben, hol a sirályok találnak menedéket földjeiken - tengeri viharok elől menekülve.

Gyönge gyermek voltam, elmaradtam társaimtól a versenyfutásban vagy a szertornában. Ráadásul megtetézte gátlásaimat velem született fogyatékosságom, a dadogás. A gonoszabb gyerekek dadogva kántálták előttem a szutrákat, mert mindenki tudta, hogy papgyerek vagyok. Egy történetben valami dadogós nyomozóra leltek - persze hogy jó hangosan felolvasták az osztályteremben, hadd halljam.
Mondanom sem kell, dadogásom micsoda gátat emelt énem és a külvilág közé. Különösen az első hang volt nehéz, sehogy sem akart kijönni a torkomon. Pedig az a kulcs az én belső világomból a külvilágba vezető ajtóhoz - csak éppen nem illett a zárba. Mások bezzeg úgy bánnak a szavakkal, ahogy csak kedvük tartja: előttük tárva-nyitva áll az ajtó, úgy járnak rajta szabadon, akár a szél. Nekem ez nem ment, mintha csak berozsdásodott volna a kulcsom.
Lépvesszőről szeretne olyan kétségbeesetten szabadulni a kismadár, mint ahogy a dadogós gyötrődik az első hangon. Mire kiszabadulna, már késő. Igaz, előfordult, hogy a külvilág ölbe tett kézzel, nyugton megvárta, míg kiöklendezem a mondókámat - de az akkorra már nem az előbbi, üde külvilág volt. Frissessége odalett. Kínok között bukkantam a napvilágra, a valóság addigra már színét vesztette, elinalt, ami hátramaradt, az elfonnyadt, oszlásnak indult, megtörött.
Könnyen elképzelhetik, miként hatalmasodott el ezen a kamasz fiún valamiféle kettős, ellentmondásos uralkodásvágy. Szerettem a történelem zsarnoki figuráit - ha én is olyan lehetnék! Dadogásom miatt szótlanságba burkolóznék, az alattvalók éjjel-nappal rettegve lesnék arcom rezdülését! Ugyan minek kellene akkor a világos, folyékony beszéddel igazolnom saját kegyetlenségemet? Némaságom azt úgyis szentesítené! Egyfelől tehát így töltöttem bosszúmat kínzóimon gondolatban, tanárokon, társaimon. Másfelől játszottam magamnak a nyugodtan szemlélődő, hatalmas művészt, önnön belső világának királyát. Belül mindenkinél dúsabb volt az, aki nyomorúságosnak látszott odakint. Ez a nyomorúságra kárhoztatott fiú persze kiválasztottnak tartotta magát. Éreztem, hogy küldetés vár rám itt, ezen a földön, de még nem tudtam, mi lehet az... Eszembe jut a következő eset...
A Kelet-Maizuru Iskolát, modern, világos épületeit, tágas, testnevelésre való udvarát a környező hegyek lankái ölelték körül.
Májusi napon látogatta meg egykori iskoláját egy volt növendék, a haditengerészet hajómérnöki iskolájának elsőéves hallgatója.
Mélyen szemébe húzta egyensapkáját, napbarnított arcából az ellenző alól kimeredt erős vonású orra. Tetőtől talpig olyan volt, amilyennek egy ifjú hősnek lennie kell. A regulákkal teli kemény szolgálatot ecsetelte az alsósoknak, de a zord megpróbáltatásokat olyan hangon adta elő, mintha legalábbis valami fényűző, pazar életről beszélne. Értett hozzá, miként őrizze meg a korához illő szerénységet, bár minden porcikájából áradt a kevélység. Kidüllesztett mellével, zsinóros zubbonyában olyan volt, mint a régi hajók orrán a szobor, mely tengeri szelekkel dacol.
Ott ült a terméskőből rakott alacsony lépcsőn, mely a pályákhoz vezetett, körülötte négy-öt alsós, akik imádattal hallgatták. A domboldali virágágyakban májusi virágok nyíltak sorban: tulipán, szagosbükköny, százszorszép, pipacs, fejük felett pompáztak a liliomfa kerek, fehér virágai.
A beszélő és a hallgatók nekem szoborszerűen mozdulatlannak tetszettek. Magamban ültem egy padon, jólnevelten, tőlük vagy kétméternyi távolságban. Ez az illemtudás, az enyém, szembeszegül a májusi virágokkal, szembe a büszke uniformissal és a vidám kacagással is.
Az ifjú titán váratlanul a hódolók helyett felém fordult. Bántotta az önérzetét, hogy látszott rajtam: egyedül én nem ismerem el fensőbbségét. A többiektől megkérdezte, hogy hívnak, és rám szólt:
- Te Mizogucsi!
Merőn néztem rá, nem szóltam semmit. A mosolyában is volt valami leereszkedő.
- Hé te, néma vagy tán?!
- Da.. da... dadogós - válaszolt valaki helyettem a rajongók közül, mire persze az egész társaság dőlt a kacagástól - csak a fiatalok tudnak ilyen kegyetlenül nevetni. Mint mikor a lombokon áttörő napfénybe néztek, úgy vakított osztálytársaim irgalmatlan nevetése. Így vakít a gúny.
- Nocsak, tehát dadogós. Nálunk a haditengerészetnél kevernék belőled, azt hiszem! Nem lépsz be hozzánk?
Magam sem tudom, hogyan, de sikerült az első nekirugaszkodásra válaszolnom neki. Ömlött belőlem a szó, mint a vízfolyás, minden erőlködés nélkül.
- Nem én, Énbelőlem úgyis pap lesz.
Mindenki elhallgatott. Az ifjú hős meg lehajtotta a fejét, letépett egy fűszálat, rágcsálni kezdte.
- Lehet, hogy idővel te adod meg majd nekem a végtisztességet...
Abban az évben kezdődött el a csendes-óceáni háború.

... Ekkor kezdett mocorogni bennem valami öntudat. Láttam, ahogy kitárt karral állok az elkomorult világban - májusi virágok, egyenruhák, rosszindulatú osztálytársak nemsokára mind az én kitárt karjaim közé hullnak. Rájöttem, hogy megtaláltam a nyitját, képes vagyok sarkaiból kifordítani ezt a világot.
Ám ez a tudat egy magamfajta fiúnak túlságosan is megterhelő volt ahhoz, hogy büszke lehessen rá. Könnyebb, vidámabb, kézzelfogható, sziporkázó dolgokkal szerettem volna büszkélkedni. Szemmel látható bizonyosságra vágyódtam, olyasmivel pompázni, amit mindenki észrevesz. Amilyen például a fiú derekáról függő tőr volt.
A fegyver - valóban csupa gyönyörűség - kivívta az iskolás gyerekek csodálatát. Azt rebesgették, hogy a tengerészhallgatók még a ceruzahegyezésre is ezt használják, s milyen elegánsnak tűnt e magasztos eszköz szándékosan köznapias dolga is.
Úgy esett, hogy gazdája levette tengerészruháját, és felakasztotta a fehérre meszelt kerítésre. Ott lógott a nadrág, a fehér alsóing... A virágok tőszomszédságában verejtékező fiatal férfitest szagát árasztották. A fehér ingvirág néhány méhet megtévesztett, letelepedtek rá, hogy szárnyaikat azon pihentessék. Az aranyzsinóros sapka éppúgy a kerítéslécre volt csapva, mint máskor gazdája fejébe, aki most hátul, a páston birkózott, fiatalabb társai unszolásának engedve.
Akár egy hősi síremlék díszei, olyanok voltak a levetett holmik, s hogy a látvány még teljesebb legyen, mellettük ott pompáztak a tavaszi virágok. És hozzá a lakk-ellenzős sapka ragyogása, a mellé akasztott bőröv, gazdájuk testi valójától távol. Mindez megindító gyönyörűséget sugárzott, tökéletes egész volt, mint az emlékeim róla - egyszóval egészen úgy tűnt, mintha az ifjú hős hagyatéka lenne.
Meggyőződtem róla, hogy egy lélek sincs a közelben. A pást felől zsivajogtak. Rozsdás, ceruzahegyező bicskámmal odalopóztam, és néhány ostromba karcot véstem a tőr fekete hüvelyének hátoldalára.

... A fentiek alapján elhamarkodottan úgy vélheti bárki, hogy némi költői véna szorult belém. Á, dehogy! Nemhogy költeményeket, de még naplófélét sem írtam. Kihunyt már belőlem ez a becsvágy, nem akarom kipótolni vele azt, amivel kisebb vagyok másoknál. Még azt is mondhatnám, hogy túl gőgös vagyok én a művészkedéshez. A zsarnokról és a zseniről való álmaim ábrándok maradtak csupán, voltaképp semmi kezdeményezőkészség nem volt bennem, semmi szándék, hogy valamit véghezvigyek.
Büszkeségemnek egyetlen forrása: engem nem ért meg senki, ezért semmi kedvem sincs ahhoz, hogy magamat megértessem másokkal. Úgy véltem, ami emberi szemmel látható, az számomra végzetszerűen megközelíthetetlen. Árvaságom meg csak egyre hízott, mint a disznó.
Hirtelen feltolul most gondolataim közül egy tragikus esemény, mely a faluban történt. Látszólag semmi közöm sem volt hozzá, de nem tudom elfojtani magamban, hogy igenis részem volt benne.
Ez az eset mindent elébem tárt: életet, érzéki vágyat, árulást és szerelmet, gyűlöletet - mindent. És azt, ami ebben felemelő volt, szeretném kivetni az emlékezetemből, végleg megtagadni.

Kétháznyira a bácsikáméktól lakott egy szép lány. Uikónak hívták. Nagy, tiszta szemei voltak. Gazdag családba született, ezért viselkedhetett olyan büszkén. Legyeskedtek persze körülötte sokan, de ő mégis egyedül maradt. Ki gondolta volna akkor, miket forgat a fejében? Még arról is suttogtak irigyen, hogy meddőnek látszik, jóllehet még szűz volt.
A leányiskola elvégzése után rögtön beállt a közelben lévő maizurui tengerészkórházba önkéntes nővérnek. Kerékpárral járt munkába. Alig derengett, már indult - két órával előbb, mint mi az iskolába.
Egy este, mikor átadtam magas bús képzelődéseimnek, felidéztem magamban alakját, és képtelen voltam elaludni. Tornacipőbe bújtam hát, és kiléptem a kapun a derengő nyári pirkadat homályába.
Nem először esett meg velem, hogy Uiko testéről ábrándoztam. Egyre keservesebben gyötört, mint amikor rögeszme keríti hatalmába az embert. Kísértett sötétben parázsló fehér, jó illatú, rugalmas testének látomása, már-már az ujjaimon éreztem forróságát, amint hozzáérek. Éreztem kemény húsát és testének virágszerű, fűszeres illatát.
Nyílegyenesen futásnak eredtem az úton, a köveket szinte nem is érte a lábam, és a hajnali homály feltárult előttem.
A jaszuokai elágazásnál egyszerre csak kiszélesedett az út. Állt ott egy terebélyes szilfa, hajnali harmattól ázottan. Elrejtőztem a tövében, és vártam, hogy arra kerekezzen Uiko a falu irányából.
Vártam, de magam sem tudtam, hogy mire. Mindenesetre kifújtam magam a szilfa árnyékában, hiszen lélekszakadva futottam odáig. Most aztán mihez kezdjek? Fogalmam sem volt. Mégis hirtelen úgy tűnt, hogy itt az alkalom. Ha a magamfajta begubózott lény egyszer mégis ki tud mozdulni magányából, beleveti magát a külvilágba, vágyai könnyen teljesülhetnek.
A lábamat szúnyogok csípték. Körös-körül kakaskukorékolás hallatszott. Figyeltem az utat: a távolban valami fehérség támadt, azt hittem, hajnalfény, de nem: Uiko volt az.
Kerékpáron jött, látszott a lámpája. Hangtalanul suhant felém. Eléugrottam a szilfa árnyékából. Ijedten fékezett, a kerékpár zökkenve megállt.
Álltam előtte, mintha kővé váltam volna. Megkövült az akaratom, és megdermedtek a vágyaim. A külvilág és az énem ismét kettévált, és a szorongató valóság körülölelt. Szökésben hazulról, fehér tornacipőmben, a sötét úton a szilfa árnyékába iramodtam, de kiderült, hogy szaladhattam én... csak belső világomat futottam be odáig. A pirkadat halványan derengő háztetői, a körülöttem feketéllő fák, távolban az Aoba-hegy csúcsának árnya, még maga Uiko is előttem - ijesztően elveszítették a maguk valóságos jelentését. Nem kellek a világnak, megvan az nélkülem is, nem rám vár, hogy beteljesedjék; éreztem, hogy eddig még sohasem tapasztalt súllyal nehezedik rám a sötét, értelmetlen valóság.
Arra gondoltam - mint mindig -, hogy szorongatott helyzetemből egyedül a szavak menthetnének meg. Ez az én jellegzetes tévedésem: amikor tettekre volna szükség, mindig lenyűgöznek a szavak. A kínlódás a szavakkal leköti a figyelmemet, és megfeledkezem a cselekvésről. Úgy véltem, hogy ragyogó tettek csakis ragyogó szavak kíséretében jelenhetnek meg.
Nem néztem sehová. Uiko először megijedt, aztán rájött, hogy csak én vagyok az, és szemét a számra szögezte. Nézte a sötétben azt az értelmetlenül vonagló alaktalan nyílást, mely kicsiny, piszkos és fekete volt, mint valami apróvad odva - egyszóval figyelte a számat. Rájött, hogy képtelen vagyok bármiféle összeköttetésre a külvilággal, és megkönnyebbült.
- Mit ki nem találsz dadogós létedre ! - Így szólt, és hangjában a hajnal üde hűvössége szállt felém. A bicikli csengője megszólalt, és Uiko a pedálra tette a lábát. Akár az úton heverő követ, kikerült és hajtott tovább. Egy lélek sem volt a környéken, és én még sokáig hallottam a rizsföldek felől a távolodó kerékpár csengőjének csúfondáros csilingelését.
Uiko kibeszélhette a dolgot, mert aznap este a mamája átjött a bácsikámhoz, az meg kegyetlenül megszidott, holott máskor mindig jó volt hozzám. Átkoztam Uikót, azt kívántam, hogy haljon meg - és néhány hónap múlva megfogant az átkom. Azóta biztos vagyok benne, hogy az embereken fog az átok.
Ébren és álmomban csak Uiko halálát kívántam, hogy megszégyenülésem tanúja eltűnjön a világról. Ha nem volnának szemtanúk, a szégyen gyökerestül kipusztulna a világból. A többi ember mind tanú, ha mások nem volnának, a szégyen meg se születne.
Uiko alakja úgy csillant fel előttem, mint a sötétben csobogó patak, látom a szemét, amint a számra mered, tekintetében a mások világát, másokét, akik semmiképpen sem hagynak magunkra, akik végső soron szemtanúk és bűnrészesek. Ki kell irtani őket. Nincs számomra igazi nyugalom a nap alatt, míg el nem pusztul a világ.
Árulkodását követően két hónapra Uiko kilépett a haditengerészek kórházából, és otthon maradt. A falusiak egy darabig mindenfélét rebesgettek, míg aztán ősz végén megesett vele az a dolog.

... Álmunkban sem gondoltuk, hogy a mi falunkban katonaszökevény rejtőzködjék a haditengerészettől. Egyszer megjelent a községházán egy tábori csendőr, de az ilyesmi nem ment éppen ritkaságszámba, nem gyanakodtunk semmire.
Október végi szép napunk volt. Mint máskor is, iskolában voltam, aztán megcsináltam a leckét, és eljött a lefekvés ideje. Éppen el akartam oltani a lámpát, amikor lenéztem az utcára. Látom ám, hogy rengeteg ember lohol valamerre, lihegve, akár holmi kutyafalka. Leszaladtam a lépcsőn, és a bejárat előtt az egyik osztálytársamba ütköztem. Izgatottan bekiáltott a nagybácsiméknak, akiket közben a zaj felébresztett:
- Most fogta el a csendőr Uikót odaát! Gyerünk oda!
Fapapucsba bújtam, és futás! A holdsütötte rizsföldekre éles árnyakat vetettek a learatott rizsasztagok.
Egy facsoport tövében sötét emberi árnyak mozgolódtak. Uiko feketeszín ruhában ült a földön, arca hófehér, körülötte négy-öt tábori csendőr, meg a szülei. Az egyik csendőr, valami elemózsiás batyuval a kezében, rikácsolt rá. Az apja meg hol az egyikre, hol a másikra nézett, a csendőrtől bocsánatot kérve, vadul faggatta a lányát valamiről. Az anyja görnyedten zokogott.
A rizstábla sarkából figyeltünk; egyre többen szorongtunk ott, de egy szó sem hangzott el. A hold a fejünk felett apróra zsugorodott.
A barátom a fülembe suttogva elmagyarázta, hogy mi történt.
Uiko épp a szomszéd falu felé lopózott hazulról az összekészített elemózsiával, de már nem juthatott el a katonához, mert a lesben álló csendőrök elkapták. A szökevény meg Uiko a tengerészkórházban melegedtek össze, a lány teherbe esett, ezért kidobták. A csendőrök most ki akarják szedni belőle, hogy merre rejtőzik a szökevény. A lány meg csak ül egy helyben, és megátalkodottan hallgat...
Én közben meredten figyeltem Uiko arcát. Olyan volt, mint egy eszelős, akit lefogtak. A magasan világító hold fényében arca rezzenéstelen.
Életemben nem láttam még olyan visszautasító arckifejezést, mint akkor az övé volt. Tudom, hogy az én arcomat nem fogadja be a külvilág, de Uikóé akkor magát a világot is elutasította. A holdfény könyörtelenül elborította homlokát, szemét, orrát, az egész arcát, de ő moccanás nélkül tűrte, hogy a fény végigfolyjék rajta. A világ, melyet elutasított, csak arra várt, hogy a szempillája vagy az ajka megrezdüljön, hogy erre a jelre rázúduljon.
Lélegzet-visszafojtva figyeltem mozdulatlan arcát, melyen megmerevedett az idő, és így nem volt mondanivalója sem a múlt, sem a jövő számára. Csak a frissen kivágott fatörzs ilyen csodás látvány, még friss és nedvdús, de már nem növekszik, átjárja a levegő és a napfény, melynek különben nem szabadna beléhatolnia; a tönk belseje kibomlik fehéren a napvilágra, mely nem az övé. Olyan akkor évgyűrűinek bonyolult rajzolataival, mint egy csodás arc képe, de úgy bukkan elő, hogy elutasítja ezt a világot...
Egyre csak arra kellett gondolnom, hogy soha többé nem lesz ilyen gyönyörű Uiko arca, amíg él, és én, aki most nézem őt, nem láthatom még egyszer ezt a pillanatot. Örökkévalónak tűnt, de mégsem tartott sokáig. A szép arc váratlanul elváltozott.
Uiko felállt, úgy rémlett, mintha elmosolyodnék, és fehér fogai megcsillannának a holdfényben. Hogy mi ment végbe azután, nem tudom, mert amint felállt, kiszabadult a hold fényköréből, és arcára árnyékot vetettek a fák.
Sajnálom, hogy nem láthattam a hirtelen fordulatot, melyben rászánta magát az árulásra. Lehet, hogy ha közelről látom, kicsírázik bennem az irgalom, mely bármilyen ocsmányságot is meg tud bocsátani.
Uiko a szomszédos település melletti Kahara-hegy sötét foltja felé mutatott.
- A Gyémánt Csarnok! - ordított fel a csendőr.

Bennem is gyermeki izgalom támadt erre, akár valami ünnep előtt. A tábori csendőrök szétoszlottak, hogy mindenfelől körülvegyék a Gyémánt Csarnokot. Megkérték a falusiakat, hogy segítsenek. Rosszindulatú kíváncsiság vezérelt, és néhány fiúval együtt csatlakoztam az első csoporthoz, mely maga előtt hajtotta Uikót. Csodálkoztam lépteinek magabiztosságán, amint az élen haladt végig a holdas úton, nyomában a csendőrökkel.
A Gyémánt Csarnok nevezetes templom volt Jaszuokától úgy tizenöt perc járásra, a hegy alatt. Az épület melletti borókafenyőt maga Takaoka herceg ültette, és a kecses, háromszintes toronyról azt tartják, hogy Hidari Dzsingoró* keze munkája. A hegy túloldalán pedig nyáridőben sokat fürödtünk a vízesésnél.
A főszentély fala a folyó partjára nézett. A töredezett földsáncon vadul burjánzott a japánfű, sápadt kalásza fehérlett az éjszakában. A főszentély kapuja mellett kamélia virított. Libasorban némán haladtunk a folyó mentén.
A Gyémánt Csarnok épp fölöttünk magasodott. A gerendahídon túl jobb kéz felé esett a hármas tetejű torony, balra egy kis liget, vörös levelű fákkal, mélyén lépcsősorral: százöt mohlepte, csúszós mészkő lépcső.
A híd előtt a csendőrök hátraintettek a mögöttük haladóknak, és megállították a sort. Valamikor itt állott a kapu, két őrző istenséggel, melyeket a híres szobrász, Unkei készített. Innen már a Cuzura-völgy és a környező hegyek a Gyémánt Csarnok templomának földbirtoka.
Még a lélegzetünket is visszafojtottuk.
A csendőrök nógatták Uikót, hogy menjen át a gerendahídon, kisvártatva követtük mi is. A kőlépcső alja árnyékba burkolózott, de középtájtól felfelé már megvilágította holdfény. Elrejtőztünk odalent az árnyékban. Holdvilágnál a színes falevelek feketének látszottak.
A főcsarnok a lépcső tetején magasodott, tőle balra fedett folyosó vezetett egy üres teremhez, amilyenben kagura-táncot szoktak bemutatni.* Az épület olyan volt, mint a Tiszta Víz templomának színpada Kiotóban: magasan kiugró terasza rácsos gerendaszerkezettel támaszkodott a sziklákon. A fedett folyosó és a gerendázat, kitéve az időjárás szeszélyeinek, teljesen kifakult, fehérsége akár a csontvázé. A dús lombok őszi színpompája és a színehagyott faszerkezet jól illett egymáshoz, az éjszaka beálltával pedig a cölöperdőn itt-ott tündöklő sápadt fényfoltok kísérteties varázsa bűvölte el a nézőt.
A katonaszökevény a terasz felett emelkedő templomcsarnokban bujkálhatott. A csendőrök Uikót felhasználva akarták tőrbe csalni.
Mi, a szemtanúk, lélegzet-visszafojtva lapultunk. Még az október végi éjszaka hűvös ölelésében is éreztem, hogy ég az arcom.
Uiko egyedül haladt fölfelé a mészkő lépcső százöt fokán. Gőgösen, akár egy eszelős... Feketében volt, fekete hajjal keretezett profilja szépségesen fehérlett.
Fent a hold és a csillagok, az éjszakai fellegek, távolban az égre törő cédrusok és a hegylánc csúcsainak csipkézete - a fényfoltokkal tarkított épület és Uiko árulásának káprázata bódított. A lány egyenesen arra volt hivatva, hogy magányosan és szálegyenesen lépkedjen fel a fehér lépcsősoron. Árulása egylényegű volt a csillagokkal, a holddal, a cédrusokkal. Hiszen együtt élt velünk, árulásának szemtanúival, együtt azzal, amit a természet nyújt ezen a világon, bennünket képviselt tehát, amint felfelé haladt.
"Árulásával végre engem is elfogadott, most már az enyém!" - tört fel belőlem a gondolat, s a lélegzetem is elállt.

... Előfordult, hogy események olykor kiesnek az emlékezetünkből. Uiko alakját azonban ma is látom, amint azon a százöt mohlepte lépcsőfokon lépked felfelé. Azt hiszem, már örökké ott lépked a kőlépcsőkön, egyre feljebb.
De ami azután történt, más emberré változtatta át. Ugyanis miután elfogytak a lépcsők a lába alól, elárult engem, elárult mindannyiunkat újra. Az a lány, akivé ezután lett, már nem utasította el teljesen a világot. Ám teljesen el sem fogadta. Csak a szenvedélynek áldozott: odadobta magát egy férfiért.
Az egészre csak úgy emlékszem, mint egy jelenetre valamely ócska, régi ponyvaregényből... Uiko átment a fedett folyosón, és bekiáltott a főépület homályába. Erre megjelent egy férfialak, a lány mondott neki valamit. A férfi erre revolverét a lépcsők felé szegezte és tüzelt. Megszólaltak erre válaszolva a tábori csendőrök pisztolyai is a lépcső felé félúton feketéllő sűrűből. A férfi ismét lövésre emelte fegyverét, és több golyót eresztett Uiko hátába, amikor az a folyosó felé menekülni akart. A lány lerogyott. Ekkor a férfi halántékához illesztette a pisztoly csövét, és meghúzta a ravaszt...
A csendőrökkel az élen az egész csoport egy emberként rohant fel a holttestekhez, csak én maradtam megbújva az őszi lomb alatt. Fejem felett a gerendázat kusza építménye magasodott. Odafent, a folyosón szaladgáló emberek lábdobogásának zaja könnyű nesszé csendesedve hullott alá. Néhány zseblámpa fénye utat talált a padlózat hasadékain, és a rozsdavörös levelekig hatolt.
Én ezt már csak valami távoli incidensnek tekintettem. A tompa lelkű embereket csak a vérontás tudja lázba hozni, pedig amikor az már megtörtént, vége a tragédiának. Észre sem vettem, mikor szunnyadtam el. Mire felébredtem, már egyedül voltam, ottfelejtettek. Madárcsicsergés - a reggeli napfény mélyen áthatolt a piros levélsátor résein. A csontfehér gerendák alá is besütött, s ettől azok valósággal megelevenedtek. Csendesen és méltóságteljesen magasodott a csarnok a vörös lombok völgye fölé.
Vacogva felálltam, és megdörzsöltem elgémberedett tagjaimat. Ám belső hidegségem nem engedett fel. Ennyi maradt csupán: a hideg.

A következő év tavaszán apám - civil ruhája fölé vetett papi köpenyben - ellátogatott a bácsikámékhoz, hogy magával vigyen néhány napra Kiotóba. Tüdőbaja akkor már olyan előrehaladott állapotban volt, hogy megdöbbentem elesettségén. A bácsikám és a felesége - rólam nem is beszélve - szerették volna az utazástól visszatartani, de apám nem hallgatott ránk. Később rájöttem, hogy mindenképpen be akart mutatni az Aranytemplom főpapjának, amíg életéből még futotta.
Hosszú évek óta álmodoztam róla, hogy egyszer megláthatom az Aranytemplomot, de arra nem volt nagy kedvem, hogy a papával menjek, aki ugyan keményen tartotta magát, de bárki láthatta, mennyire súlyos állapotban van. Ahogy lassan közeledett az óra, melyben a még sohasem látott Aranytemplomot megpillanthattam, elhatalmasodott lelkemen a bizonytalanság. Tudtam, hogy gyönyörűnek kell lennie, tehát nem a templom szépsége volt a tét, hanem a magam tehetsége, mellyel ezt a szépséget elképzeltem.
Amennyire gyermeki képességeimtől telt, mindent tudtam az Aranytemplomról. Egy művészettörténeti könyv, mely a kezembe került, a következőképp írta le az Aranytemplom történetét: "Asikago Josimicu a Szaiondzsi-háztól vette át a Kitajamo-palotát, s ott tágas nyaralót létesített. * A főépületek vallási célt szolgálnak, buddhista templom az Ereklye Csarnok, a Szent Tűz Csarnoka, a Megbánás Csarnoka, a Megtisztító Törvény Csarnoka; a többi épület világi céllal épült: a Trónterem, a Fogadóterem, a Tanácsterem, a Mennyei Tükör Csarnoka, az Északi Kerti Ház, a Forrás Csarnoka, a Hónéző Pavilon... Az Ereklye Csarnok építésének szentelték a legnagyobb figyelmet, ez az az épület, melyet a későbbiekben Aranytemplomnak neveztek el. Nehéz lenne megmondani, hogy mikortájt honosodott meg ez az elnevezés, feltehetően az Ónin-lázadás után, a Bunmei-kor idején (a XV. század második felében) terjedt el.
Az Aranytemplom a nagy kerti tóra (Tükör-tó) néző háromszintes építmény, valószínűleg az Óei-korszak ötödik évében, vagyis 1398-ban emelték. Az első két szint a sinden stílusnak megfelelően sitomi ellenzőkkel épült, melyek a fénytől, esőtől védik a szobákat,* de legfelül helyet kapott egy puritán zen-szentély, mindössze hat négyzetméteren, íves kínai ajtóval, melyet két kerek szemöldökű ablak fog közre. A fedél cipruskéreg, s a csúcson bronz főnix áll. A tó fölé kiugró nyeregtetős Halászpavilon (a testi megtisztulást szolgálja) megtöri az épület egyhangú tömbjét. A tető enyhén lejtős, ereszét gondosan munkálták meg, az összhatás könnyed és elegáns. A lakóépület és a buddhista szentély stílusa harmonikusan illeszkedik egymáshoz. A parkba illesztett épületegyüttes kiemelkedő példája, és Josimicu udvari kultúrához húzó ízlését dicséri, híven tükrözi a kor szellemét.
Josimicu halála után - végakaratának megfelelően - a Kitajama-birtokot zen-kolostorrá alakították át, ebből az időből maradt fenn a Szarvaskert temploma (Rokuondzsi) elnevezés.***** A többi épület vagy elköltözött a közelből, vagy az enyészet végzett vele. Az Aranytemplom azonban szerencsésen megmaradt..."
Úgy fénylik ott sötét idők jelképeként, akár a hold az éjszakai égbolton. Álmaim Aranytemplomát is mélységes sötétség vette körül, néma csendben pihent abban, karcsú oszloprendje belső villódzásai közepette. Mindegy, milyen szavakkal beszélnek róla, az Aranytemplomnak szavak nélkül, egyedül kifinomult megjelenésével kell megbirkóznia a sötétséggel.
Elgondolkodtam az ormon álló bronzfőnix alakján is, ahogy időtlen idők óta dacol esővel-széllel. Mit sem gondol az idő jelzésével, szárnyai mozdulatlanok, és nem vitás, hogy megfeledkezett önnön madár mivoltáról. Mégis nagy tévedés lenne azt hinni, hogy ne tudna repülni, hiszen ragyogó tollait kitárva az örökkévaló időben szálldos, míg a valódi madarak csupán az eget hasítják. Maga az idő verdesi szárnyait, és el is marad mögötte a messziségben. Röptéhez elég annyi is, hogy rezzenetlen testtel, haragos tekintettel, szárnyait magasra emelve, farktollait terpesztve álljon keményen fenséges aranylábain. Gondoltam még arra is, hogy az Aranytemplom a tengeren suhanó gyönyörű hajóra emlékeztet, ahogy a magyarázat is sugallja: "kevés falú, széljárta épület". A tó meg, melyen bonyolult háromszoros fedélzetével lebeg, képzeletemben a tengert jelképezte. Az éjszaka rengetegén kelt át ez a tengerjáró, s nem tudni, mikor ér útjának végére. Nappal mintha mi sem történt volna: horgonyt vet, és átengedi magát látványosság gyanánt a tömegnek. Éjszaka erőt merít a homályból, vitorlát bont, és útnak indul.
Nem túlzás: az első bökkenő, mellyel ebben az életben találkoztam, a szépség volt. Apám, az egyszerű falusi pap szegényes szókincséből csak arra tellett, hogy elmondja: "Nincs az Aranytemplomhoz fogható szépség ezen a világon." Nem tudtam elfojtani magamban az elégedetlenséget, tűrhetetlennek éreztem, hogy ismereteimen kívül létezzék a szépség. Ha pedig úgy van, akkor létezésem a szépség körén kívül rekedt.
Az Aranytemplom ennek ellenére nem puszta képzelődés volt - egy a sok közül. Igaz, hogy a hegyek eltakarták előlem, de odamehettem volna megnézni, ha akarom. Ujjaimmal tapintható, szemmel látható szépség. Színeváltozásai közepette is biztosan tudtam és hittem, hogy van az állandó és változatlan Aranytemplom.
Volt, amikor úgy gondoltam rá, mint valami kézbe fogható, finoman megmunkált apró műremekre, máskor meg úgy képzeltem el, mint az égbolt magasába vesző roppant kolostort. Gyermekfejjel fogalmam sem volt arról, hogy a szépség kicsiny vagy nagy, vagy éppen mekkora. Ezért aztán a harmattól nedves apró nyári virágról tündöklő fénysugarak láttán is arra gondoltam, hogy ez olyan szép, mint az Aranytemplom, vagy akkor is, amikor a hegyeken túl gyülekező viharfelhők szélének aranyszín ragyogását megpillantottam. Eladdig, hogy egy szép arcot is úgy határoztam meg magamban, hogy gyönyörű, akár az Aranytemplom.

Az utazás lehangoló volt. A Maizuru-vonalon Nyugat-Maizurutól olyan kis állomásokon is megálltunk, mint Magura vagy Ueszugi, majd Ajabe érintésével fordultunk Kiotó felé. A vasúti kocsik piszkosak voltak, a Hozu-szoros környékén oly gyakori alagutak miatt a füst, a korom könyörtelenül bevágott, és apámat folyton megköhögtette.
Az utasok többnyire a haditengerészettel így vagy úgy kapcsolatban álló emberek voltak, a harmadosztályú fülke tele volt altisztek, haditengerészek, utászok hozzátartozóival, akik most tértek haza.
Nézegettem az ablakon túl a zavarosszürke, beborult tavaszi égboltot, aztán az apám civil ruhája mellrésze fölött a papi palástot, majd egy pirospozsgás fiatal altiszt domború mellkasán az arany gombokat. Úgy éreztem, félúton vagyok közöttük. Nemsokára elérem a korhatárt, s akkor elvisznek katonának. De még ha besoroznak is, vajon képes leszek-e olyan hűséges odaadásra a kötelesség iránt, mint akár ez az altiszt... Egyelőre úton voltam két világ között. Bár még fiatal voltam, mégis átláttam a magam megátalkodott fejével is, hogy apám halott világa és a fiatalok elevensége között a háború a közbenjáró, általa állnak összeköttetésben. Ebben lennék én is egy kapocs? Ha elesem a háborúban, világossá válik majd, hogy végül is mindegy, merre indultam el a válaszúton.
Ifjúságom erőtlen színekben folyt össze. Féltem a sötét árnyakkal teli világtól, de a nappali, eleven valóság sem volt enyém.
Ügyeltem apámra, mikor elfogta a köhögés, s közben néha kinéztem a Hozu-folyóra, mely olyan rikító kékes-zöld színben játszott, mint a rézgálic a kémiaórán. Az alagutakból kibukkanva hol eltávolodtunk a szoros oldalától, hol meg szorosan a csupasz sziklafalak karnyújtásnyi közelébe húzódtunk, s a vonat mintegy sötétzöld satuba fogva robogott.
Apámnál volt néhány fehér rizsből készült rizsgombóc, de restellte a többiek előtt.
- Ez nem a feketepiacról való. A hívek adománya, fogyasszuk örömmel és hálaadással! - jelentette ki, hogy a körülötte ülők is hallják, de még egy kisebb darabot is alig tudott legyűrni.
Úgy tűnt, hogy a kis füstös vonat nem is Kiotó felé halad, hanem maga a halál a végállomás. Akárhányszor alagúton haladtunk át és a szerelvény megtelt füsttel, a halottégető máglya szagát éreztem abban.

... Mikor végre a Szarvaskert templomának főkapuja előtt álltunk, összeszorult a szívem. Most megpillanthattam azt, ami ezen a világon a legeslegszebb.
A nap már lemenőben, a hegyeket pára öleli. A néhány látogató között beléptünk apámmal a kapun. Balra a harangtorony, virágba borult szilvafák karéjában.
Apám megállt a főépület előtt, ahol a hatalmas tölgyfa magasodik, és az előcsarnokban bebocsátást kért a főpaphoz, aki kiüzent, hogy várjunk húsz-harminc percig, mert éppen látogatója van.
- Menjünk, nézzük meg addig az Aranytemplomot... - szólt apám. Úgy látszik, szerette volna előttem, a fia előtt bizonyítani, hogy ismerik és tisztelik őt, amikor a látogatók kapuján áthaladtunk, de bizony a pénztáros meg a kegyszerárus is más volt, mint évtizedekkel azelőtt, mikor ő még gyakran megfordult errefelé.
- Ha legközelebb jövünk, újfent újak lesznek! - jegyezte meg fagyosan. Éreztem, hogy ő maga sem bízik a legközelebbi alkalomban.
Gyermek módjára, majdnem futva előrementem. (Néha, mikor ilyen alkalmakkor kapóra jött, egy kicsit játszottam még a kisfiút.) És akkor megjelent előttem a maga teljes valóságosságában az Aranytemplom, melyről annyit álmodoztam addig, és bizony nagy csalódást keltett bennem.
A Tükör-tó innenső partján álltam, a lebukó nap fényében az Aranytemplom tükröződött a vízben, a Halászpavilon csak félig látszott. Békalencse, vízinövények levelei lebegtek a tavon, s a tükörkép tökéletesebbnek tűnt az eredetinél. A lenyugvó nap víztükörről visszaverődő sugarai táncoltak mind a három emelet párkányán, s ez a fény oly erős volt a környezetéhez képest, hogy bántotta a szemet. Az Aranytemplom arányai eltorzultak, mint a perspektívát szemléltető képeké, túlságosan is hatásosan tornyosult föl, s egyszersmind olyan érzést keltett, mintha kissé hátrahőkölt volna.
- Ugye, milyen szép? Alul a Megtisztító Törvény Csarnoka, középen a Hullámok Hangjának terme, legfelül pedig a Csúcsok Szentélye...
Apám betegségtől lesoványodott kezét a vállamon nyugtatta.
Én meg néztem a templomot erről is, arról is, tekergettem a nyakamat, de semmi megindulást nem éreztem. Csak egy öreg, megfeketült, kisszerű, háromszintes épület volt - semmi több. A tetején a bronzfőnix is csak varjúnak látszott, mely éppen oda szállt. Nemhogy szép lett volna az Aranytemplom, de még valami diszharmonikus nyugtalanságot is keltett bennem. "A szépség ilyen csúfság lenne?" - gondoltam magamban.
Egy szerény, jó tanuló gyerek a helyemben saját szemében kereste volna előbb a hibát, és nem lohad le egykönnyen. Csakhogy olyan fájdalmasan csapott be a saját várakozásom, hogy nem is reagálhattam volna másként.
Aztán arra gondoltam, hogy a templom valódi szépsége megtévesztően valami másban lappang. Az is lehet, hogy a szépség kijátssza az emberi szemet, hogy rejtve maradjon előle. Még közelebb léptem, hogy apránként szemügyre vegyem a finom részleteket is, mert úgy éreztem, hogy látásomat valami rettenetesen elhomályosítja, s nekem tisztán kellett látnom, mi a szépség legbelső lényege. Csakis abban a szépségben tudtam hinni, mely szemmel látható, viselkedésem tehát érthető volt.
Apám ünnepélyesen a Megtisztító Törvény Csarnokának korlátjához vezetett. Először az épület kis üvegládában őrzött finom művű makettjét pillantottam meg. Ez már tetszett nekem, mert közelebb állt álmaim templomához, mint a valódi maga. A nagy épület ölén saját szakasztott kicsiny mása azt a végtelen azonosságot érzékeltette, hogy a világmindenségen belül van egy mikrokozmosz. Végre először álmodozhattam a makettnél is sokkal kisebb, de tökéletesebb Aranytemplomról és egy végtelen nagyról, mely messze túlnő a valódi fölé, s csaknem az egész világot képes magába foglalni.
Mégsem maradhattam tovább ott, a makett előtt ácsorogva, apám vitt tovább Josimicu szobrához, mely híres műemlék volt. A fából faragott szobrot akkor készítették, amikor az úr megborotváltatta fejét, és papi nevet vett fel. Ezért képmását is Rokuoninden Micsijosi, vagyis a Szarvaskert templom Micsijosi papja néven tartják számon.
Nekem ez is csak egy kis füstös, furcsa bálvány volt, semmi szépséget nem éreztem a közelében. Felmentünk még a Hullámok Hangjának termébe is, ahol megnéztük a Kano Maszanobunak tulajdonított mennyezeti freskót, mely zenélő lényeket ábrázolt.* Voltunk még a Legfelsőbb Szentélyben megnézni az aranylevél-maradványokat, de sehogy sem tudtam szépnek látni mindezt.
A törékeny korlátnak támaszkodva tétován bámultam le a templom előtti tóra. Az alkonyi fényben, akárcsak valami patinás ódon réztükörben, egyenesen szembenézett velem az Aranytemplom vízre hullott képe. Messze túl vízinövényen és békalencsén, odalent az esti égbolt lebegett. Egészen más volt, mint odafent. Tündökölt, és mennyei fény áradt benne lentről, belülről, elnyelte mind a földi világot. Az Aranytemplom alámerült benne, mint megfeketedett, hatalmas, színarany horgony...

A templom főpapja, Tajama Dószen, apám ifjúkori barátja volt. Három évet töltöttek ugyanabban a kolostorban, jóban-rosszban együtt. Átmentek az udvari, majd a belső szolgálat fokozatain a Josimicu sógun alapította Sókoku-templom szemináriumában, s aztán egyszerre kezdték meg papi működésüket. Sőt ahogy egyszer jóval később Dószen mester egy jókedvű percében elmesélte, együtt voltak akkor is, amikor néha takarodó után a kerítésen átmászva a rosszlányokhoz jártak szórakozni.
Apa és fia a templom megtekintése után tehát visszatért a főcsarnok bejáratához, s egy tágas, hosszú folyosón végigmenve a főpapi hivatal nagy könyvtárszobájába nyert bebocsáttatást, mely az ősfenyőkkel pompázó nevezetes kertre nézett.
Én feszesen és tisztelettudóan ültem diákegyenruhámban, az apám pedig szokatlanul felszabadultnak látszott. Viszont az is szembeötlő volt, mennyire különbözött egymástól apám és a főpap, jóllehet annak idején együtt indultak. Apám beteges, csenevész, szegényes, bőre fonnyadt, mellette Dószen mester úgy hatott, mint valami rózsás sütemény. Főpapi íróasztalán csomagok, folyóiratok, könyvek, levelek hevertek még felbontatlanul halomban, az ország minden tájáról küldték a virágzó, jómódú templomba. Kövér ujjaival felvett egy ollót, és ügyesen felnyitotta az egyik kis csomagot.
- Nézd csak, Tokióból süteményt küldtek. Manapság ritka az ilyen. Nem kapsz belőle a boltban, csak a hadsereg meg a kormány tisztviselői jutnak hozzá.
Finom zöld teát kaptunk, s hozzá olyan száraz, külföldi süteményt, amit addig még soha nem ettem. Minél jobban ügyeltem, annál inkább peregtek a morzsák a térdemre, a ragyogó fekete szerzs szövetnadrágra.
Apámék arról tárgyaltak, hogy tűrhetetlen, mennyire kedvez a hadsereg meg az állam a sintó szentélyeknek, a buddhista templomok rovására, melyeket kifejezetten elnyomnak, és hogy ezután miként kell megoldania a templomok fenntartását.
A főpap kövérkés volt, de persze már ráncos. A ráncok egyenként tisztára mosva, arca kerek, orra azonban hosszú, mintha csak gyanta folyna belőle, s odakeményedett volna. Ennek ellenére kopaszra borotvált feje erőteljes hatást keltett, mintha szellemi energiák összpontosulnának benne, de valahogy mégis állatfeje volt.
Apám és a mester beszélgetése ekkor tanulóéveikre terelődött. Én közben a hatalmas kerti fenyőket nézegettem. Az óriás fa alsó ágai alul leereszkedve hajót formáztak, még abban is, hogy a hajóorr részén kissé felemelkedtek. Közeledett a zárás ideje, s a falon túl, a templom irányából látogatócsoport moraja hallatszott. Ám a tavaszi est elnyelte az emberi lépések, hangok zörejét, mindez lágyan, mintegy tompítva hallatszott csupán. A léptek azután, mint a hullámok, egy távoli tó messziségében haltak el, mintha a földi tereken túl lépdelő lényektől jöttek volna. Hosszan néztem a magasba, ahol az Aranytemplom csúcsán a főnix magába gyűjtötte az esti fény utolsó sugarait.
- Ez a gyerek... - hallottam apám hangját, s erre felé fordultam. Apám a majdnem teljesen sötétbe borult szobában jövőmet bízta Dószen mesterre.
- Nekem már nincs sok hátra, s jó lenne ezt a gyereket akkor...
A főpap nem tiltakozott, s nem is vigasztalta:
- Rendben van. Ezt megígérem.
Nagy meglepetésemre azután vidám csevegés következett, anekdotákat meséltek arról, hogy híres papok hogyan búcsúztak el az élettől. Az egyik még nem akart meghalni, a másik, akárcsak Goethe, "Több fényt!" kért utolsó szavával, és volt, aki a kolostor számláival matatott végső percéig.

Aznap este a zen nyelvén "medicinának" nevezett vacsora elfogyasztása után a kolostorban szállást is kaptunk. Evés után rávettem apámat, hogy jöjjön ki velem még egyszer megnézni az Aranytemplomot. A hold már feljött ekkor.
Apám ugyan elfáradt a nagy izgalommal járó beszélgetéstől, de amikor meghallotta a templom nevét, elfúló lélegzettel, a vállamba kapaszkodva velem jött.
A hold a Fudó-hegy felől emelkedett fel. Az Aranytemplom mögött fénylett, s így az némán állt a sötét, szövevényes árnyékok között, csak a Legfelsőbb Szentély íves virágszirom-ablakain suhant át a nesztelen holdfény, mely, úgy látszik, az ilyen széljárta helyen üt tanyát.
A Sás-sziget felől hallatszott, hogyan kiált és kel szárnyra az éji madár. Éreztem vállamon apám ösztövér kezének súlyát. Odanéztem, és a holdfény fehér csontkézzé változtatta át.

***

Hiába okozott olyan kiábrándulást az Aranytemplom, mégis mikor visszatértem Jaszuokába, és egyik nap telt a másik után, egyszer csak feltámadt bennem ismét képzeletemet is meghaladó szépségében. Nem tudtam, mitől szép, de régi ábrándjaim tápot kaptak megint az élmény valóságától, s újabb álmok felé indítottak el.
Többé nem hajszoltam már az Aranytemplom képét a környező dolgokban. Egyre mélyebben, egyre szilárdabban éreztem a templom valóságos létezését. Olyan határozott körvonalakkal lebegett a szemem előtt minden egyes oszlopa, virágforma ablaka, tetőzete, s csúcsán a főnix, hogy szinte megérinthetettem. A legfinomabb részletek úgy illeszkedtek az épület bonyolult egészéhez, hogy egy zenemű ütemeit idézték. A kisebb motívumok, akárhol is kapcsolódtak a dallam folyamatába, az egész Aranytemplom harmóniájában olvadtak fel.
"Úgy van, ahogy apám mondta: nincs az Aranytemplomhoz fogható szépség ezen a világon..." - e szavakkal kezdtem akkor hozzá írt levelemet. Ő ugyanis, mihelyt visszavitt a nagybátyámhoz, visszatért a szirtfok templomába.
Válaszul anyámtól távirat érkezett. Súlyos tüdővérzésben meghalt az apám.

 

Második fejezet

Apám halálával véget értek igazi gyermekéveim. Visszatekintve meglepő, mennyire hiányzott belőlem az, amit részvétnek szokás nevezni. Engem is megdöbbentett, hogy semmi néven nevezhető szomorúságot sem éreztem, amikor meghalt az apám. Volt ugyan bennem valami erőtlen hangulat, de azt még megdöbbenésnek sem lehet értelmezni.
A hírre hazasiettem - addigra már a koporsóban feküdt. Az út hazafelé kerek egy napig tartott, mivel Ucsiuráig gyalog mentem, majd hajón, megkerülve az öblöt, Nariuig. Közvetlenül az esős évszak beállta előtti forró napok voltak. Az utolsó találkozásra mentem, hogy aztán sietve elvihessék a koporsót, és a magányos szirtnél halottégető máglyára tegyék.
A falusi pap halála különös eseményszámba ment. Túlságosan is alkalomhoz illő aktus a pap halála, ez adja különösségét. Hiszen ő a környék lelki életének középpontja, hozzá fordulnak az élők ügyes-bajos dolgaikkal, s rábízzák sorsukat holtuk után is. Ő meg egyszer csak meghal a templomban. Olyan ez, mintha túlságosan is komolyan vette volna a dolgát: előrement, hogy megmutassa, hogyan kell meghalni, s tévedésből nem talált vissza, meghalt ő maga.
Apám temetése tényleg úgy zajlott le, hogy a gondos előkészületeknek köszönhetően a szertartás készen állt koporsójának illő fogadtatására. Minden részlet aprólékos rendben - talán túlságosan is. Anyám, egy kispap és a hívek sírva álltak apám előtt. A kispap olyan félénken és bizonytalanul olvasta a szutrákat, mintha utasításokat várna a koporsóból.
Kora nyári virágok között pihent apám feje, a szirmok bántóan eleven virulása között. A virágok akárha egy mély kútba bámultak volna. A halott arca mérhetetlen mélységbe süllyed a lét felszínétől, amelyen az élő arc tartotta fenn; az élőknek csak a maszk marad, az arc mélyre zuhan, oda, ahonnan nincs többé felemelkedés. Semmi sincs, ami a halott arcnál érthetőbben beszélne arról, hogy az anyag milyen távol van tőlünk, s mennyire nem tudunk mit kezdeni létezésével. Akkor kerültem szembe először azzal, hogy a lélek a halálban anyaggá változik át. Most már látom, miért került oly messzire akkor a májusi virágzás, a napsütés, az asztal, az iskola, a ceruzám - az anyag.
Közben anyám és a gyülekezet figyelte az apa utolsó találkozását a fiával. A találkozás azonban csakis élők között értelmezhető, ezért belül makacsul tagadtam, hogy ezt a holtra is ki lehet terjeszteni. Nem találkozás volt ez, egyszerűen csak megnéztem apám halott arcát.
A holtat már csak nézni lehet. Én is ezt tettem tehát. A látás hétköznapi, nem is tudatos tevékenység. Akkor azonban élmény volt, mert kifejeződött benne az élő jogainak, kegyetlenségének a valósága. Egy gyermek, aki soha nem énekelt még torkaszakadtából, és nem szaladgált ide-oda kiabálva közben, ezúttal megbizonyosodhatott arról, hogy él.
Alapjában véve meghunyászkodó természetű vagyok, mégsem szégyelltem akkor, hogy könnytelen, vidám arccal nézek szembe a gyászolókkal. A templom tengerre néző sziklára épült, s a gyászszertartás vendégeinek háta mögött, a nyílt víz felett gomolygó fellegek tolultak a tekintetem útjába.
A feltámadás szutráját azonban már én is együtt mondtam a többiekkel. A főcsarnok homályából az áldozati gyertyák fényében felragyogtak az oszlopokról csüngő drapériák, a belső szentély gerendáinak díszei, a füstölők és virágtartó edények. Időnként beszökött a tengeri szél, és meglengette papi öltözetem ujját. Mondtam a szutrákat, és közben a szemem sarkából láttam, amint a nyári felhőtornyok kápráztató fénybe öltöznek.
Fél arcomat kegyetlen sugárzásába fogta a kinti ragyogás. Sziporkázó megvetést éreztem...

A temetési menet vagy száz méterre lehetett a halottégető helytől, amikor elkapott bennünket a zápor. Az volt a szerencsénk, hogy az egyik jólelkű hívünk háza előtt történt, s így a koporsóval menedéket leltünk nála. Az eső nem akart elállni, a menetnek pedig haladnia kellett. Védekeztünk esőkabáttal, esernyővel, ahogy tudtunk, a koporsót befedtük olajos papírral, és úgy vittük tovább a máglya felé. A falutól délkeletre, a kiszögellés alatt volt egy kis kavicsos öböl, ahonnan a füst nem száll a falu felé, régóta itt hamvasztották a halottakat. Arra igyekeztünk.
a tengerpartnak azon a szakaszán igen heves a hullámverés. A hullámok szünet nélkül háborogtak, s a víz megtört felszínét sötét nyilaival makacsul verte az eső. Cseppjei egyhangúan záporoztak a hánykolódó tengerbe. A tengeri szélrohamok néha váratlanul a kopár sziklafalhoz csapták az esőcseppeket, s azok lefröcskölték a hófehér követ, feketén, akár a tus.
Egy alagúton keresztüljutva megérkeztünk a halottégetőhöz. Míg a többiek megrakták a máglyát, az üregbe húzódtunk az eső elől.
A tengerből semmit sem láttunk. Hullámok, feketére ázott sziklák és a zápor falai között az olajjal leöntött koporsó nyers fája felragyogott, kopogott rajta az eső.
Meggyújtották. Akkoriban szűken mérték az olajat, de egy pap temetésére mégis elég bőven jutott. A tűz, dacolva az esővel, ostorpattogáshoz hasonló hangok kíséretében tört a magasba. A nappali fényben is látni lehetett a sűrű füst között kígyózó áttetsző lángokat. A füst egyre jobban felgyűlt, majd lassan a sziklák felé gomolygott. A zápor kellős közepén ekkor kecses lángnyelv csapott fel.
Hirtelen félelmetesen nagyot roppant valami. Felpattant a koporsó fedele.
Anyámra néztem, mellettem állt, olvasóját szorongatta. Arca szigorú volt, és olyan kicsinynek látszott, annyira összeaszalódott, hogy akár egy tenyérben elfért volna.

***

Apám végrendelete szerint elmentem Kiotóba, és az Aranytemplom kolostorának növendéke lettem. Belépésem után magához a főpaphoz voltam rendelve. Ő fizette a tandíjamat, s ezért cserébe én meg takarítottam, elláttam a személye körüli teendőket. Afféle háziszolga-diák voltam.
Alighogy beléptem, rögtön feltűnt, hogy a templomban csak az öregek meg a nagyon fiatalok maradtak, a rettegett kollégiumi felügyelőket elvitték katonának. Miután bekerültem ide, többszörösen is megkönnyebbülést éreztem. Nem csúfoltak már papgyereknek, mint a világi iskolában egykor, hiszen itt mindenki hasonszőrű volt. Abban különböztem csak a többitől, hogy dadogtam, és kicsit csúnyább voltam, mint ők.
A Kelet-Maizuru iskolában abbahagytam tanulmányaimat, hogy Tajama Dószen főpapi ajánlására a Rinzai Tanintézet középiskolájában folytassam őket az őszi tanévkezdéskor. Alig egy hónap volt már csak hátra, s tudtam, hogy aztán majd valamelyik gyárban kell kötelező munkán dolgoznom. Új környezetben várt még rám néhány hét vakáció. A gyászidő nyári szünetét, 1944 háborúvégi csodamód csendes nyarát már mint papnövendék a templomban tölthettem, annak fegyelméhez igazodva. Mégis úgy tűnik, hogy ez volt az én utolsó vakációm. Ma is világosan hallom még a kabócák ciripelését.

Néhány hónap után viszontláthattam a csendes Aranytemplomot a késő nyári napsütésben. Újdonsült papnövendékként a fejem frissen kopaszra volt nyírva, éreztem rajta a levegő határozott érintését; az a furcsa és kínos érzés fogott el, hogy a fejemben forgó gondolatokat és a külső világ jelenségeit csak egy vékony, sérülékeny bőrhártya választja el.
Így megnyírva, akárhányszor csak az Aranytemplomra emeltem a tekintetem, úgy tűnt, mintha nemcsak a szememen, hanem a fejemen keresztül is áthatna engem. Olyan forrósággal, ahogy a nap tűz le koponyámra, és ahogy az esti szellő hamarosan lehűti. Néha abbahagytam a seprést, és így mormogtam magamban:
- Végre eljöhettem, hogy melletted éljek, Aranytemplom... Egyszer majd... nem kell most rögtön... légy jó hozzám, és fedd fel titkodat. Hadd szemléljem szépségedet még egy kicsit világosabban, mert még nem látom jól. Add, hogy a magad valóságosságában jobban megismerhesselek, mint a bennem élő képed. Áruld el nekem, ha már legszebb vagy ezen a földön, hogy miért vagy ennyire gyönyörű, s miért kellett azzá lenned...
Azon a nyáron az Aranytemplom még tündöklőbben fénylett, mintha csak a háborús hírekből táplálkozna, melyek egyre sötétebb helyzetekről adtak hírt. Júniusban már partra szálltak Szaipannál az amerikai csapatok, a szövetségesek pedig Normandia mezőin törtek előre. A látogatók száma jelentősen megcsappant, és a templom élvezhette háborítatlan, csendes magányát.
A háborús idők, a felfordulás, az áldozatok és a sok halott vére természetesen tovább fokozta az Aranytemplom szépségét. Hiszen zaklatott időkben épült maga is, sötétszívű emberek gondolták el, többek között a sógun. Amit a művészettörténész három szintjének terveit elemezve eklektikusnak nevez, nem egyéb, mint a kor nyugtalanságának magától értetődő lecsapódása. Ha egységes, lehiggadt stílusú lenne, nem tudná befogadni a felfordulást, és nem vitás, hogy már régen összedőlt volna.
Mégis, ahányszor csak megpihentem a söprögetés közben, és a templom felé fordultam, csodálat fogott el, hogy íme itt áll előttem. Pedig amikor apámmal egy éjszakára meglátogattuk, még nem éreztem így. Nehéz volt elhinnem, hogy ezentúl mindig úgy élek, hogy szemem előtt örökösen ott van az Aranytemplom a maga valóságában.
Mikor még Maizuruban gondolkodtam felőle, úgy képzeltem, hogy Kiotó egyik sarkát elfoglalja, betölti. Ott lakva azonban rájöttem, hogy csak akkor jelenik meg, ha rátekintek és máskor - például amikor a nagycsarnokban alszom - olyan, mintha nem is létezne. Nevettek is rajtam a növendékek, amikor napjában többször is elmentem hozzá, hogy megnézzem. Akárhányszor megbámultam, nem tudtam elfojtani csodálatomat, hogy valóban létezik. És abban a hiszemben értem vissza a főcsarnokhoz, hogy ha hirtelen hátrafordulok, abban a szempillantásban eltűnik előlem, akár Orfeusz elől Euridiké alakja.

Mikor már túl voltam az Aranytemplom környékének rendbeszedésén, a hegyoldal felé vettem utamat, hogy ott leljek menedéket az egyre forrósodó nap elől. Elindultam a Szekkatei, vagyis a Szépséges Éj Pavilonja felé. Nyitás előtt egy lélek sem mutatkozott sehol. Vadászgépek szálltak fel - talán Maizuruból -, és kötelékben húztak el az Aranytemplom felett, alacsonyan, maguk mögött hagyva átható dübörgésüket.
Hátul a hegy oldalában volt egy elhagyatott, vizes terület: a Jaszutamizava. A tó közepén kis sziget, apró, ötszintes pagodaforma kőoszloppal: a Sirahebizuka, a Fehér Kígyó Dombja. A reggel csupa madárdal volt, de madarat nem lehetett látni. Zengett az egész ligeterdő.
Az innenső parton a buja nyári füvet alacsony kerítés választotta el az ösvénytől. Fehér inges fiú hevert ott. A gereblye alacsony törzsű juharfának támasztva. A fiú hirtelen felegyenesedett, megtörve a csendes nyári reggel nyugalmát.
- Mi van?! Á, te vagy az!
Curukava volt, akivel éppen előző este ismerkedtem meg. Jómódú pap fia, Tokió környéki templomuk volt, bőven kapott tandíjra, zsebpénzre, harapnivalóra otthonról. A főpap ismeretsége révén került ide, hogy beletanuljon a növendékek életébe. Nyári szünidőre hazautazott, s csak előző este tért vissza. A pergő tokiói kiejtéssel beszélő Curukava - ősztől a Rinzai Tanintézetben osztálytársam - már megismerkedésünkkor megfélemlített fesztelen, gyors társalgásával.
Mikor rám szólt, hogy "Á, te vagy az!" - egy szó sem jött ki a számon. Úgy látszott, hogy rosszallásnak vette némaságomat, mert így folytatta:
- Jól van, na! Nem kell annyira buzgólkodni a takarítással. Amint megjönnek, úgyis mindjárt összeszemetelik. Különben sincs sok látogató, nem igaz?
Felnevettem. Ez az önkéntelen, kitörő nevetés, úgy látszik, bizonyos emberekben rokonszenvet kelt irántam. Nem tehetek róla, csak így tudom befolyásolni az emberek rólam alkotott benyomásait.
Átléptem a kerítésen, és leültem Curukava mellé. Visszafeküdt, karját összefonta feje alatt. Barnára sült karjának belső fele olyan fehér volt, hogy az erek kékje átütött rajta. A reggeli napsütés a fák lombján keresztül világoszöld foltokat szórt szét a gyepen. Megsejtettem, hogy ez a fiú nem szeretheti úgy az Aranytemplomot, mint én, hiszen az én ragaszkodásom saját rútságomból fakadt.
- Meghalt az apád?
- Aha.
Váratlanul felém fordult, rám szegezte tekintetét, és anélkül, hogy leplezni próbálta volna gyerekes kíváncsiságát, megkérdezte:
- Ugye azért szereted annyira az Aranytemplomot, mert apád jut róla eszedbe? Talán azért, mert mondjuk, ő is nagyon szerethette, nem?
Kicsit örültem, hogy félig találó okoskodása hallatán is meg tudtam őrizni a közönyt az arcomon, a legkisebb változás nélkül. Curukava valószínűleg akkurátus kis skatulyákban rendezgette magának az emberi érzéseket, akárcsak a lelkes rovargyűjtő gyerekek a bogarakat. Alkalmakként előszedhette őket, hogy megpróbálja a gyakorlatban is alkalmazni kedvtelését.
- Sokat búslakodsz, hogy meghalt, ugye? Magányosnak látszol. Tegnap, ahogy megismerkedtünk, rögtön láttam rajtad.
Nem zárkóztam el, s mert szavaiból megtudtam, hogy magányosnak látszom a külső szemlélők szemében, ettől megnyugodtam, és felszabadultnak éreztem magam. A szavak könnyen peregtek a számból:
- Nincs ebben semmi szomorú.
Curukava furcsállva emelte fel hosszú szempilláit, ahogy rám tekintett.
- Mi? Hát akkor te... gyűlölted az apádat? Vagy legalábbis ki nem állhattad?
- Nem haragudtam én rá, nem is utáltam...
- He?... Akkor miért nincs ebben semmi szomorú?
- Valahogy nincs... Csak.
- Ezt nem értem... - Curukava megütközve ezen a nehéz problémán, felült a fűben. - Akkor lehet valami más, ami még szomorúbb?
- Nem tudom, mi... - válaszoltam neki.
Magam is csodálkoztam, hogy miért szeretek az emberekben kétségeket támasztani. Mikor pedig nincs a dologban semmi rejtély. Világos az eset. Az érzéseim is dadognak, folyton késnek. Ennek eredménye az, hogy apám halála és az én szomorúságom merőben külön-külön áll, és semmiképpen sem fonódik össze egymással. Elég egy kis csúszás az időben, egy kis késedelem ahhoz, hogy az események és az érzelmeim elsodródjanak egymástól, s aztán végzetesen szanaszét szóródjanak. Ha szomorkodom tehát, nem hozható az össze semmilyen történéssel, magától, ok nélkül jön rám az egész... csakhogy mindezt megint nem sikerült ennek az újdonsült barátnak megmagyarázni a végén. Curukava nevetésben tört ki:
- He? Fura egy alak vagy!
Hullámzott a hasa a nevetéstől a fehér ing alatt. A rajta mozgó fényfoltok látványa boldoggá tett. Olyan gyűrött volt az inge, mint az én életem, csakhogy ragyogóan fehér.

Ahogy a zen templomaiban szokás, elvonultan éltünk a világtól. Nyáridőben legkésőbb ötkor keltünk, a felkelést tartották nálunk a fegyelem kezdő gyakorlatának, melyre következett a reggeli feladat: a szutraolvasás. "Háromszori érdemfordítás"-nak nevezték, háromszor kellett elolvasni a szöveget. Aztán takarítani, padlót feltörölni, azután következett a "rizskása étek", melynek szintén megvan a maga szent mondókája:
Kása tíz áldása - útonjárók orvossága - üdvösségnek nincsen vége - határtalan édessége.
Ha ezt elmondta az ember, megkapja a rizskását. Az étkezés után kerti munka következik: gyomlálás, udvarsöprés, favágás. Tanítási napokon ezután indulunk el az iskolába. Mire onnan hazaértünk, eljött az estebéd ideje. Ennek végeztével néhanap a kolostorfőnök írásmagyarázatot tartott nekünk. Kilenckor volt "ágybontás", vagyis lefeküdtünk aludni.
Így teltek napjaink, ébresztőnk a konyhai ügyeletes pap csengője volt.
Az Aranytemplomban, vagyis a Szarvaskert templomában valójában jó tíz-egynéhány embernek kellett volna lenni. Ám a katonaság és a hadiüzemekben folyó munka miatt csak egy hetven év körüli portás, egyben idegenvezető, egy hatvanas éveit taposó szakácsnő, rajtunk kívül a gondnok és helyettese, meg mi hárman növendékek voltunk ott. Az aggastyánok mint a mohlepte fatönkök, se holt, se eleven lények, mi fiatalok pedig még jóformán gyerekek. A gondnok helyettesével együtt ki se látott a számvevői tennivalókból.
Kis idő múltán azt a megbízást kaptam, hogy a napilapokat a főpaphoz (akit magunk között vén mesternek neveztünk) bevigyem. Mikor az újságok megjöttek, már túlestünk a reggeli feladaton, és a takarítást is befejeztük.
A harminc helyiségből álló templomot, annak valamennyi folyosóját rendbe rakni különben elég keserves dolog volt ilyen rövid idő alatt ilyen kevés embernek. Úgyhogy csak feléből-harmadából végeztük el. Fogtam az újságokat, és az előcsarnokból a küldöncök szobája előtt elhaladva a fogadócsarnok mögé kerültem, s az összekötő átjárón eljutottam az öreg mester nagy könyvtárszobájába. Jó félvödörnyi víz ült meg a fapadló mélyedéseiben - takarítás közben kilötyögtették, és még nem száradt fel -, megcsillant rajta a nappali fény. Felfröcskölt a bokámra. Nyár volt, ezt élveztem. A mester szobájának tolóajtaja előtt még le is ereszkedtem a földre, és úgy szóltam be az ajtón:
- Kérem szépen...
- Ühüm... - hallatszott belülről, és én, mielőtt bementem volna hozzá, köntösöm szegélyével sebtében szárazra töröltem a lábam. Ezt a titkos fogást már ellestem a többiektől. Miközben a folyosón végigsiettem az újságokkal, a nyomdafesték szagával magamba szívtam a külvilág izgalmas illatát, s lopva átfutottam a főbb címeket. Ilyeneket olvastam, mint:
"Elkerülhetetlen-e a császárváros bombázása?"

Furcsa, de addig eszembe se jutott az Aranytemplomot légitámadástól félteni. Pedig Szaipan eleste után az ország belseje nem menekülhetett többé a légitámadások elől, Kiotó egy részének evakuálása is küszöbön állt. Mégsem tudtam az Aranytemplom úgyszólván időtlen létezését és a bombázások tűzvészeit közös nevezőre hozni. Ez képtelenségnek tűnt nekem akkor. Úgy éreztem, hogy az Aranytemplom olyan csorbíthatatlan, akár a gyémánt, és a pirotechnikával kölcsönösen tudnak egymás összeférhetetlenségéről. Ha találkoznának is, szépen megkerülnék egymást... Vagy lehetséges volna, hogy a templom mégiscsak megsemmisül a légitámadás tüzében? Ha ez így megy tovább, bizonyos, hogy porrá ég egyszer.
... A gondolat ilyenformán megfogamzott bennem, és ez még csak fokozta az Aranytemplom tragikus szépségét.

Egy nyárvégi délutánon történt, az iskolakezdés előtti napon. A főpap halotti emlékszertartásra ment valahová a helyettese kíséretében. Curukava unszolt, hogy tartsak vele, menjünk moziba. Nekem nem nagy kedvem volt hozzá, erre aztán ő is felhagyott tervével. Ilyesmi gyakran előfordult köztünk. Volt tehát néhány órányi szabadidőnk, és elindultunk, ki a csarnokból, khakiszín nadrágban, lábszárvédősen, a Rinzai iskola egyensapkájával a fejünkön. A rekkenő nyári napsütésben egy látogató sem mutatkozott.
- Na, most hová?
Én azt javasoltam, hogy mielőtt bárhová is mennénk, szeretném előbb az Aranytemplomot tüzetesen szemügyre venni. Holnaptól már ebben az időben úgysem láthatom, és megeshet, hogy míg a gyárban vagyunk, lebombázzák. Curukava meglepődve hallgatott, türelmetlenül, míg mindezt kínkeservesen kinyögtem.
Nekem meg csurgott az arcomról a veríték, hebegtem, akárha valami szégyent vallottam volna be. Az Aranytemplom iránt érzett fura vonzalmam titkát egyes-egyedül Curukavával osztottam meg. Mégis, miközben hallgatott, csak azt láttam rajta, amit már mások arcáról jól ismertem: a feszengő erőlködést; szerette volna kihámozni dadogásomból a lényeget.
Ilyen arcokba ütközöm én mindig. Vallok fontos titkaimról, a szépség önkívülete kicsap a szememből, de ha a szívemet teszem is eléjük, csak ezekbe az arcokba ütközöm. Pedig egymásra egyébként ilyen szemmel sose néznek. Ábrázatuk hűséges mása kínos-komikus gyötrelmemnek - riasztó tükröt tartanak elém. Legyen bár a másiké a legszebb arc a világon, én átformálom saját ocsmányságom hasonlatosságára. Láttán bennem elsilányul közlendőm kincse; nem ér többet, mint a kicsorbult cserép...

A nap közénk nyilallt éles sugaraival. Curukava fiatalos arca olajosan fénylett, tündökölve meredt szanaszét szempillájának minden szála. Orrlukai kitágulva szívták be a párás, forró levegőt; várta mondókám végét.
Én meg végre befejeztem. Mire kifogytam a szavakból, rázott a düh. Hogyisne, hiszen Curukava, mióta csak ismerjük egymást, soha nem tett csúffá dadogásom miatt. Én meg egyre csak faggattam. Miért, miért nem? Mindig is jobban tűrtem a gúnyt, megaláztatást a részvétnél. Hiszen beszéltem is már erről.
Curukava arcán valami megnevezhetetlenül könnyed mosoly suhant át.
- Te, engem az ilyesmi egyáltalán nem foglalkoztat... - mondta, és én elálmélkodtam. A faluban, ahol felnőttem, nem tapasztaltam a többiektől ilyen megértést. Curukava elnéző könnyedsége megtanított arra, hogy létem nem függ attól, hogy dadogok-e vagy sem. Ezzel meztelenre vetkeztetett, és én ezt határtalan gyönyörűséggel vettem tudomásul. Hosszú pilláktól árnyékolt tekintete kiszűrte belőlem mindazt, ami dadogás volt - Curukava elfogadott engem. Ugyanis addig - bármily furcsa - abban a meggyőződésben voltam, hogy létezésemet kérdőjelezné meg, aki dadogásomat figyelmen kívül hagyná.
... Megnyugvást és boldogságot éreztem. Nem csoda, hogy az Aranytemplom akkori képét soha nem tudom elfelejteni.
A szunyókáló öregúr, a portás előtt elhaladva végigsiettünk a kerítés melletti elhagyott ösvényen, és a templom elé jutottunk.
... Szinte most is látom, ahogy ott állunk lábszárvédősen, fehér ingben, két ifjú váll váll mellett a Tükör tó partjának egyik zugában. Előttünk az Aranytemplom - létét már semmi sem választhatta el a mienktől.

Utolsó nyár, az utolsó szünidőnek is az utolsó napja... Ifjúságunk szédítő magaslatának végső fokán álltunk, s velünk szemben a templom, arccal felénk, nekünk szólóan. A légitámadás bekövetkeztét vártuk, s ez közel hozott bennünket egymáshoz.

Síri csendben zuhogott az épületre a késő nyári napfény, arannyal vonta be a tetőt, éji árnyakkal népesítette be a belső tereket. Mindaddig nyomasztott az épület halhatatlansága, távol tartott tőle az időtlenség. Ám akkor megéreztem, hogy mindjárt elhamvadhat egy bomba tüzében - sorsát sorsunkkal összefonta. Az Aranytemplom vagy magunk pusztulunk-e előtt - ki tudhatta akkor? Ő is ugyanolyan életet él, mint mi magunk, motoszkált bennem.
A vörösfenyővel borított hegyeket a templom körül betöltötte a kabócák ciripelése. Mintha temérdek láthatatlan pap szavalná a tűzoltás imáját: gjá-gjá, gjá-gjá-ki...un-nun...sifurá-sifurá...harasifurá-harasifurá...

"Nemsokára elhamvad ez a szépség" - gondoltam. És a lelkemben elképzelt Aranytemplom a valódi fölé rajzolódott, akárcsak mikor áttetsző selyemre képet másolnak, s lassanként eggyé válik az eredeti és a másolat. A valódi és a képzeletbeli tető egyesült, a tó fölé ugró Halászpavilon saját másával összeolvadt, a korlátok és a virágszirom formájú ablakok párjukra találtak. Az Aranytemplom nem volt mozdulatlan épület többé, a tűnő világ hiábavalóságának jelképévé változott. Így a valódi szépségén nem tett túl már a képzeletbeli. Maholnap az égből tűz zuhan belé: a karcsú oszlopok, a tető finom íve porrá ég, s lehet, hogy tekintetünk többé nem pihenhet rajta. De abban a pillanatban még előttünk állt, minden porcikáját láthattuk, az Aranytemplom fürdött a nap tüzében.
A hegyek vonulatai felett nyári fellegek emelkedtek fenségesen, akárcsak azok, melyeket a szemem sarkából láttam apám temetésén. Fénnyel telve tekintettek alá a finom művű épületre. A napsugarak éles árnyékában háttérbe szorultak a belső részletek, a templom, benne a hideg, sötét árnyakkal, csupán ragyogó kontúrjaival vált el környezetétől. Csak a főnixmadár a tetőn kapaszkodott elszántan talapzatába karmait kimeresztve (nehogy a napfény elkábítsa).
Curukava közben már ráunt véget érni nem akaró szemlélődésemre, fölvett egy kavicsot a földről, és lendületesen, szép ívben a tóba hajította. A kő éppen az Aranytemplom tükörképének közepére hullott.
A víz fodrai végigfutottak a békalencsés felszínen, és csakhamar eltűnt onnan a pompás palota tükörképe.

***

Egy éven át, a háború végéig, a legbensőségesebb kapcsolatban voltam az Aranytemplommal: remegtem épségéért, és alámerülhettem szépségeiben. Olyan idő volt az, mikor abban a hiszemben éltem, hogy leereszkedett hozzám, hogy félelem nélkül szerethetem. Akkoriban nem kaptam tőle még rosszat, nem ártott nekem semmit.
Átadtam magam annak a gondolatnak, hogy bennünket egyazon veszély fenyeget. Megleltem azt, ami engem és a szépséget közös nevezőre hozott, éreztem, hogy híd támadt köztem és az addig engem tagadó, visszautasító valóság között.
Egészen megrészegített annak tudata, hogy ugyanolyan katasztrófa vár rám, ugyanabban a tűzvészben hamvadok el én is, mely az Aranytemplomot porig égeti. Világom ezáltal az övével azonos dimenzióba került. Teste, bár szilárd, mégis - akárcsak az én esendő rútságom - gyúlékony szerves anyag. Ezt végiggondolva néha olyan érzésem támadt, hogy húsomba, zsigereimbe rejthetném, megmenthetném - akárcsak a tolvaj, mikor üldözői elől futtában bekapja a lopott drágakövet.
Tessék elgondolni, hogy szutrákat nem tanultam abban az évben, könyvet sem olvastam, csak lélek és testedzés, harci gyakorlatok, nap mint nap, és a gyárban dolgoztam, vagy pedig a kötelező evakuálásnál tevékenykedtem. Ábrándozásra való hajlamom annyira elhatalmasodott rajtam, hogy - hála a háborúnak - az emberélet valósága távol esett tőlem. Nekünk, fiúknak, álomszerűen megfoghatatlan, anyagszerűtlen és nyugtalanító élmény volt a háború; az emberi értelemtől távol, elkülönítve, valóságos karanténban nőttünk fel.
1944 novemberében bombázták első ízben Tokiót a B-29-esek, s azután bármelyik nap várható volt Kiotó bombázása is. Titokban elképzeltem a tűzzel borított várost, mert Kiotóban féltve őrizték a régiségeket a maguk hamisítatlan formájában, és közben feledésbe merült, hogy miként született egykor a szentélyek és templomok öléből elven parázs, hogyan pusztította végig Kiotót az Ónin-lázadás*, micsoda felfordulás támadt itt akkor! Rájöttem, hogy a város vesztett szépségéből amiatt, hogy túlságosan is régóta csendes, és nem ismeri már a háború bizonytalanságát.
Talán holnapra leég az Aranytemplom - gondoltam -, és eltűnik a térnek erről a pontjáról, melyet most még kitölt formájával...Fent a csúcson a főnix, a halhatatlan madár új élete felé bontja ki szárnyait, s a lebéklyózott épület felszedi horgonyát, elillan, tovalebben, sápadt fényt szórva a tó felett, a tengerár felett...
Vártam, vártam, de a kiotói légitámadás csak nem akart bekövetkezni. A rákövetkező évben március 9-én jött a hír: Tokió alsóvárosa lángban áll, Kiotó felett azonban, távol a vésztől, ragyogott a kora tavaszi tiszta égbolt.
Félig reményvesztetten vártam tovább, s a tavasz ege, mint a tükröződő ablaküveg, nem engedett belátni: mi történik odaát, elrejtette előlem a tűzvészt, az összeomlást. Már szóltam róla, milyen csenevész bennem az emberi részvét... nekem az apám halála, anyám nyomorúsága sem számított. Álmom a tűzvész, a hatalmas katasztrófa, az emberi méreteken túli tragédiák, egy kolosszális mennyei prés, melyben rútság és szépség egyformán szétmállik. Égig érő óriási balta hűvös suhanását láttam olykor a kora tavaszi ég villanásaiban, s mennyire vártam, hogy lesújtana már! Vágódjon le - sebesebben, mint a gondolat!
Azon azért ma is csodálkozom, hogy miért foglalkoztattak engem ezek a sötét képzetek, holott érdeklődésemet, egész valómat eredetileg a szépség kötötte le. Nem valószínű, hogy a háború irányította volna a gondolataimat. Azonban elég, ha az ember a szépséget kutatja, észrevétlen rábukkan a világ legsötétebb dolgaira. Talán így vagyunk teremtve.

Eszembe jut egy epizód, mely a háború vége felé történt Kiotóban. Hihetetlenül hangzik ugyan, de nemcsak én voltam egyetlen szemtanúja, ott volt mellettem Curukava is.
Egy napon - áramszünet volt éppen - Curukavával elmentünk a Nenzen-templomba. Meg akartuk nézni, mivel még sohasem jártunk ott. Átmentünk a széles feljárón, aztán tovább a fahídon, mely a csatorna partjai fölött ívelt át.
Derűs májusi nap volt. Látszott, hogy a csónakrámpát a parton már régen nem használták, mert a síneket ellepte a rozsda, és majd mindenütt benőtte a gaz. Emlékszem az egyik gyom kereszt alakú fehér virágaira, hajladoztak a szélben. Piszkos, pállott víz állt a rámpa alján, és az innenső part cseresznyefasorának tükörképét magába temette.
Álltunk a kis hídon, és gondolattalanul bámultuk a vizet.
A háborús idők emlékeinek nagy része éppen ilyen rövid, önfeledt pillanat, mely eleven benyomásokat hagyott bennünk. Jóformán csak ezekre tudok visszaemlékezni, ritka, elrévedt percek voltak, nem történt semmi, csak mint amikor a felhők hasadékán át nagy ritkán megpillantjuk a kék eget. Csodálatos, friss érzés ez, akár az édesen fájó gyönyör emléke.
- Jó, ugye? - kérdeztem önfeledt mosollyal.
- Aha - mosolygott vissza rám Curukava. Mindketten mélyen átéreztük, hogy ez a néhány óra csakis a mienk.
A kavicsos, széles út mentén a vizesárok tiszta sodrában szépséges vízivirágok hajladoztak. Kisvártatva a kolostor főkapuja állt előttünk.
Odabent sehol egy lélek. Friss zöldből a kisebbik templom cserépteteje emelkedett ki, mint egy hatalmas, patinás, nyitott kötet. Ugyan mi volt e pillanathoz képest a háború?... Ott és akkor úgy tűnt, hogy csakis az ember tudatában létezik, valami torz lelki szülemény csupán.
Talán éppen e helyt, a főkapu előtt gyönyörködött egykor a virágok pompájában Isikava Goemon*, lábát a korláton pihentetve. Gyermeki hangulatunkban szerettük volna utánozni, ugyanabban a pózban néztük mi is a tájat, pedig a cseresznyefák abban az évszakban már régen elhullajtották szirmaikat. Valami csekély belépti díjat fizettünk, s aztán ott lépkedtünk felfelé az időtől egészen megfeketült meredek lépcsőn. Odafenn a szent táncok csarnokának bejáratánál a mennyezet olyan alacsony volt, hogy Curukava beütötte a fejét. Nevetni kezdtem, és erre én is úgy jártam. Nekivágtunk a következő lépcsősornak, és nemsokára felérkeztünk a tetőteraszra.
Jó volt kiérni a fedett, barlangszerűen szűk lépcsősorról, és kinyújtózkodni a széles, tágas kilátást kínáló teraszon. Néztük a cseresznyefák lombjait, a fenyőket, a háztetőkön túl a Heian Szentélyt ölelő erdőt. Kedvünkre gyönyörködtünk a látványban: a városon túl már homályba veszett a hegyek koszorúja, az Arasijama, Kitanokata, Kibune, Minoura, Konpira vonulatai. Aztán lábbelinket levetettük, úgy léptünk a csarnokba, mint növendék papokhoz illik: megilletődötten. A homályos terem padozatát huszonnégy tatami, azaz gyékényszőnyeg borította. Sákjamuni Buddha szobra középen állt, tizenhat szent arhát aranyszeme villogott körülötte a sötétben. Ezt a helyet hívták különben az Öt Főnix Tornyának.
A Nanzen-templom a Rinzai irányzathoz tartozott, akárcsak a mienk, de az Aranytemplom a Szókokudzsi hitágé volt, a Nanzen-templom pedig a Nanzen hitág központi főtemploma. Egyszóval ugyanazon irányzat másik hitágának templomában voltunk. Mint két kisdiák, megálltunk, kezünkben a magyarázó szöveggel, megnéztük körben a mennyezetre festett képeket, Kano Tanjú Morinobu és Tosza tanítványa: Hógen Tokuecu műveit.
Az egyik oldalon égi lények repkedtek, húros bivát pengetve, fuvolázva. A másik részen fehér bazsarózsát tartva a legendásan finom hangú madár szálldosott, a kalavinka, mely Indiában, a Havas-hegyen él, felül gömbölyded női teste van, mely madár formájában megy át. Középen látható volt az Aranytemplom főnixének párja, de nem olyan aranyosan fénylő méltósággal, hanem tündöklő szivárványszínekbe foglalva.
Buddha szobra előtt térdre ereszkedve, összetett kézzel meghajoltunk, majd elhagytuk a szentélyt. Nem tudtunk azonban egykönnyen elszakadni a teraszról nyíló látványtól; a dél felől a lépcsőt lezáró korlátra támaszkodva maradtunk még. Úgy éreztem, hogy az imént látott gazdag színpompa utóérzete még halványan örvénylik előttem, feloldódva a zsenge lombok, fenyők zöldjében, ahol mintha bújócskát játszana velünk egy kalavinkaféle madár; ül az ágon, és engedi látni pompás szárnyainak hegyét.
Pedig nem kalavinka volt az. Alattunk, az út túlsó oldalán az Égadta Remetelak, körötte alacsony fákkal beültetett, egyszerű hangulatú kert, melyen át kocka formájú kövekből rótt ösvény vezet. A köveket sarkaikkal illesztették össze. Az épület tárva-nyitva, még a belső szent helyet, a tokonomát és a falipolcokat is látni lehetett. Teaszertartásokat tarthattak benne, ki lehetett bérelni, belül lángolóan piros kelme virított. Fiatal nő ült ott egymagában. Rajta akadt meg a tekintetem.
Ilyen elegáns, hosszú ujjú kimonót a háború alatt sehol sem lehetett látni. Ha valaki így ment volna ki az utcára, megszólták volna, és arra kényszerül, hogy félútról visszaforduljon. Ezen az asszonyon ilyen lengő ujjú, pazar kimonó volt. Apró mintáit nem tudtam kivenni, virágokat hímezhettek kék alapra, az övén pedig aranyszálak ragyogtak. Talán túlzok, de tündökölt körülötte minden. A fiatal nő egyenes tartással ült, profilja, akár egy fehér relief. Kétkedés fogott el, vajon élő asszonyt látok-e. Néhányszor nekifogtam, míg ki tudtam nyögni:
- Te, él ez egyáltalán?
- Én is éppen erre gondoltam. Olyan babaszerű... - válaszolt Curukava, és mellével egészen a korlátra dőlt, miközben a szemét egy pillanatra sem vette le a nőről. Ekkor belülről előbukkant egy katonaruhába öltözött fiatal gyalogsági tiszt, és szertartásosan helyet foglalt egylépésnyire a nővel szemben. Egy ideig mozdulatlanul ültek egymással szemben.
A nő felállt, és eltűnt a folyosó sötétjében. Kisvártatva visszatért, a szellőben meglebbent kimonójának ujja, kezében a teásedény. A férfi elé tette, szertartásosan felajánlotta neki, és visszaült a helyére. A tiszt valamit mondott, de csak nem vette fel a csészét. A pillanat különösen hosszúnak és feszültnek érződött, a nő mélyen meghajtotta fejét.
A hihetetlen az egészben az, ami ezután történt. Az asszony kibontotta felül a kimonóját, anélkül, hogy előírásos tartásán változtatott volna. Hallani véltem a selyemsuhogást, amint feszes övéből kiszabadította ruháit. Kilátszott fehér melle. Elfúlt a lélegzetem. Az asszony elővette dús fehér keblét.
A tiszt, kezében a felemelt sötétszín teásedénnyel közelebb csúszott hozzá a térdein. A nő két kézzel fejte a mellét.
Hogyan is állíthatnám, hogy mindent láttam! Olyan erősen éreztem azonban, hogy akár kéznyújtásnyira tőlem is történhetett volna. A sötét edényben habzó méregzöld teába meleg fehér tej lövellt, cseppjeivel buborékot vetett a felszínen.
A férfi felemelte és kiitta ezt a csodálatos italt, az asszony fehér keble pedig ismét elrejtőzött.
Megkövülten figyeltük s csak jóval később tudtuk az események sorát újragondolni. Valószínűleg a teherbe esett nő és a frontra induló tiszt búcsúszertartása lehetett ez. Akkor azonban felindulásunkban képtelenek voltunk bármiféle értelmes magyarázatot találni. Feszülten figyeltünk csak, s nem is tudom, mikor kaptuk magunkat azon, hogy a férfi és a nő már eltűnt, s mi csak a piros kelmét bámuljuk.
Még mindig láttam a fehér, reliefszerű női arcot, a hasonlíthatatlanul szép fehér mellet. Aztán elment, de egész nap, másnap és a rákövetkező napon is mindig és makacsul előjött bennem.
Biztos, hogy Uiko volt, ő kelt életre abban a nőben.

Harmadik fejezet

Apám halálának első évfordulója volt. Anyámnak csodás ötlete támadt: feljön Kiotóba, s magával hozza apám lélektábláját, mivel én a kötelező munka miatt amúgy is nehezen tudnék hazalátogatni, Tajama Dószen mester pedig a gyerekkori barát emlékére majd elmond néhány szutrát. Most sem volt pénze, tehát levélben fordult a mesteremhez, annak jó szívére hivatkozva. A mester beleegyezett, és velem is közölte döntését.
Nem nagy örömmel fogadtam a hírt. Bizony oka van annak, hogy mind ez idáig nem írtam anyámról. Nem szeretek találkozni vele.
Egy szóval sem kértem számon anyámon soha azt a dolgot. Ki sem ejtettem a számon. Anyám valószínűleg nem vette észre rajtam, hogy tudok róla. Ám azóta sohasem bocsátottam meg neki.
Mikor a Kelet Maizuru iskolába jártam, az első év nyarán hazamentem a nagybátyámtól, hogy otthon töltsem a nyári szünidőt. Ekkortájt jött hozzánk Kurai, anyám egyik rokona Ószakából, ahol vállalkozása csődbe ment, és felesége, aki gazdag család lánya volt, nem engedte a házába többé. Mit tehetett mást, visszatért Nariuba, meghúzta magát apám templomában addig, amíg le nem csillapodnak körülötte a dolgok.
Több szúnyoghálóra nem tellett minálunk, jó, hogy nem fertőződtünk meg, hiszen egy háló alatt aludtunk anyámmal tüdőbajos apám mellett, ráadásul még odajött Kurai is. Emlékszem, a mély nyári éjszakában kabóca röpködött a kerti fák között, aprókat ciripelve. Lehet, hogy éppen arra ébredtem. Hullámverés zaja hallatszott, és a tengeri szél meglebbentette a szúnyogháló halványzöld szélét. Volt ebben a lebegésben valami szokatlan.
A huzattól viselőssé duzzadt háló még akkor is vonaglott, mikor a szél erejét vesztve kibontakozott belőle. A fátyol nem adta már vissza hűségesen a szélfútta formákat, a szellő is lankadva magára hagyta. A fekvőgyékény felől olyan hang kelt, mint a bambusz leveleinek susogása; onnan jött, ahol rezegni kezdett a szúnyogháló. A szellőnél is finomabb mocorgás hangja volt ez, a durva szövésű anyag belülről nézve, akár egy tó, melyen egy távoli csónak futása hullámokat ver, vagy egy távolodó hajó nyomában fodrozódik így a víztükör - nyugtalan gyűrűket vetett...
Megrettenve fordítottam a tekintetemet a hang forrása irányába. Úgy éreztem, hogy a sötétségre nyílt szemem sugarával átdöfi a homályt.
A négyünknek szűkös szúnyogháló alatt apám szomszédja voltam, s úgy látszik, hogy forgolódásommal a sarokba szorítottam őt. Előttem a gyűrött lepedő, az választott el attól, amit láttam; mögöttem az apám összegömbölyödve szuszogott a nyakamba. Felébredt, tudtam, mert éreztem a hátamban szaggatott lélegzetét, amint köhögését vissza akarta fojtani.
Ekkor hirtelen tágra nyílt tizenhárom éves szemeimet eltakarta valami nagy és meleg, s nem láttam már semmit. Rögtön felfogtam, hogy apám tenyere volt, előrenyúlt hátam mögül, és elrejtette a szememet.
Még ma is él bennem annak a tenyérnek az emléke. Hihetetlenül nagy és széles, jön a hátam mögül, hogy eltakarja előlem a poklot. Tenyér a túlnani világból. Szeretetből, könyörületből vagy szégyenkezésből jött-e nem tudom, csak azt, hogy az elém táruló félelmetes világot hirtelen beavatkozásával homályba temette.
Bólintottam egy kicsit a tenyér takarása alatt. Apám kis fejem biccentéséből rögtön érezte, hogy megértem és egyetértek vele, elvette hát kezét a szemem elől... s én - ahogy a tenyér meghagyta nekem - eltávolodása után sem nyitottam szét a szemhéjamat, mindaddig, amíg az álmatlanul töltött éjszaka után a reggel kápáztató külső fényei át nem törtek szorosan lezárt szememen.
... Emlékezzünk csak vissza, hogy néhány év múltán apám nyitott koporsója előtt a halott arcát merően nézve könnyem sem csordult. Halálával leráztam magamról a tenyér nyűgét, s így már elképzelhetik, hogy egyre csak arcára meredve hogyan bizonyosodtam meg saját eleven mivoltomról. A tenyér iránt - melyet a világ szeretetnek nevez - nem mulasztottam el jogos bosszút állni, anyám iránt azonban - leszámítva azt, hogy nem bocsátom meg neki ezt az emléket - nem él bennem a megtorlás vágya.
... A kijelölt nap előtt érkezett, és engedélyt kapott arra, hogy egy éjszakára a kolostorban szálljon meg. A mester levélben elkért arra a napra az iskolából. Kötelező munka persze aznap is volt, mint mindig máskor. Rosszkedvűen tértem haza a Szarvaskert templomába az évforduló előestéjén.
Curukava a maga ártatlan tisztaságában nagyon örült, hogy annyi idő után ismét láthatom szülőmet, és a többiek is kíváncsiak voltak rá. Én azonban utáltam szegényes, nyomorult anyámat. Miért nem akarok találkozni vele - hogyan magyarázzam meg a lelkes Curukavának? Kínlódtam. Ráadásul a munka befejeztével sürgetett is:
- Na! Futás haza! - és máris karon ragadott.
Túlzás lenne azt állítani, hogy egyáltalán nem akartam anyámmal találkozni. Nem arról volt szó, hogy nem mozgatott meg bennem semmit. Talán csak arra kerestem ürügyet, hogy igazoljam viszolygásomat a rokonok találkozásakor szokásos szeretetömlengések miatt. Rossz természetemből fakad ez. Addig még rendben volna, amíg valamely igaz érzésemet kell különféle indokokkal elfogadhatóvá tenni, de néha rengeteg magyarázatot eszelek ki, s közülük számomra is meghökkentő gondolatokat erőltetek magamra, még ha eredetileg nem is voltak meg bennem. De az utálatom hitelesnek tűnt, hiszen magam is utálatra méltó voltam. Leintettem hát Curukavát:
- Fuss, ha akarsz... Minek úgy rohanni, lassan is odaérünk.
- Értem, azt akarod, hogy megsajnáljon és babusgasson, ugye?
Curukava, mint mindig, ezúttal is félremagyarázott. Nem zavartattam magam - szükségem volt erre az emberre. Tolmácsom volt ő, feltétlenül jóindulatú barát, pótolhatatlan. Szavaimat szokvány fogalmakra fordította át.
Úgy bizony. Néha akár az alkimista: ólomból aranyat hozott elő. Én negatív fénykép voltam - ő a pozitívat nyújtotta. Micsoda meglepetésekkel szolgált nekem, mikor a szívem sötét, zavaros érzéseit áttetszően tisztává, tündöklővé szűrte át - üledék nélkül! Még dadogva tehetetlenkedtem, mikor ő már érzéseimet kezébe kapta, és visszájára fordítva adta őket tovább: ha csak ezekről van szó - megtanultam a meglepetésekből -, nincs különbség a világ alja és legjava között, végeredményben egyre megy a gyilkos indulat és a szívbeli irgalom... Félelmetes volt rájönnöm, hogy bármiként is magyarázom ezt Curukavának, úgyse hiszi el. Pedig attól nem tartottam, hogy képmutatónak tart, az számomra bocsánatos bűn csupán, semmi több.
Légitámadást nem éltem át Kiotóban, de egyszer elküldtek az ószakai törzsüzembe - repülőgép-alkatrészek megrendelését kellett elvinnem -, s akkor éppen bombázás idején érkezve láttam egy munkást, akit kifordult belső részeivel hordágyon vittek.
Miért is olyan hátborzongató az ilyen látvány? Miért kell eltakarnunk a szemünket viszolyogva? Miért zaklatja fel az embert annyira a kiömlő vér látványa? Mi undorít abban, ha a zsigerek napvilágra buggyannak?... Hát nem egylényegűek a fiatal, üde bőr szépségével? Szeretném látni Curukava arcát, vajon mit szólna hozzá, hogy tőle tanultam ezt a gondolkodásmódot, mellyel a magam ocsmányságát is el lehet tüntetni. A belsőt és a külsőt megkülönböztetés nélkül nézni - mondjuk a testet is úgy, mint egy rózsát -, miért lenne ez embertelen? Ha úgy, mint a virág, lelki és testi értelemben feltárnánk külső és belső valóságunkat, szabadon kibontakozva, kifordulva a napvilág felé, fehérré szikkaszthatna a májusi szél...

Anyám már ott volt, a főnök szobájában ült és beszélgetett. Curukavával leereszkedtünk a padlón nyújtózó kora nyári napsugár foltjára, és fennszóval jelentettük, hogy megjöttünk.
Az öreg csak engem hívott be, és anyám előtt némi vállveregetésszerű dicséretet vetett oda. Alig néztem anyámra, leszegtem a fejem. Csak agyonmosott csíkos pamutnadrágjának térdét láttam, rajta összetett két piszkos kezével.
A mester aztán elengedte az anyát és fiát a lakócellába. Jó néhányszor meghajolva elhagytuk a szobáját. Az enyém - a kis könyvtártól délre esett - belső udvarra néző kis raktárféle, öt tatami nagyságú helyiség volt. Mikor kettesben maradtunk, anyámnak eleredtek a könnyei.
Mivel már előre tudtam, hogy így fog történni, képes voltam rá, hogy hideg legyek hozzá.
- Már a Szarvaskert-templom kolostorának növendéke vagyok, felkészülésem befejeztéig ne gyere látogatni.
- Értem, értem.
Boldog voltam, hogy ilyen kegyetlen szavakkal fogadhattam, csak az nem hagyott nyugtot, hogy akárcsak azelőtt, most sem reagált semmire, s nem tanúsított ellenállást sem. Mégis irtóztam attól is, hogy belépve a küszöbön, anyám behatolhat belső világomba.
Napbarnított arcán ravasz kis beesett szemek, fénylő, piros ajka önálló életet élt, nagy, erős fogai voltak, mint a falusiaknak általában. Anyám szándékosan elcsúnyított arcára kiült valami bizonytalan érzékiség, melyet én észrevettem, és undorodtam tőle.
Túl a mesternél tett látogatáson, s hogy immár kedvére kisírta magát, előszedett egy jegyre kapott, durva szálú törülközőt, és meztelen, napégette mellét dörzsölgette vele. A vászon fényes volt, mint valami állat, a belészívódott verejtéktől csak még jobban fénylett.
Hátizsákjából rizst vett elő. Mint mondta: a mesternek hozta. Hallgattam. Aztán elővette a régi, szürke gyapotba többszörösen betakart lélektáblát, és a könyvespolcomra helyezte.
- Hála istennek... holnap Dószen úr maga mond neki szutrát, apád most örülhet...
- Az emléknap után visszamégy Nariuba, anyám?
Amit erre felelt, arra nem számítottam. Elmondta, hogy a Nariu-templom jogát átengedte, túladott a kevéske földön, visszaadta a kölcsönöket mind, melyeket apám gyógykezelésére vett fel, s magára maradva egy Kiotó környéki, Kasza járásbéli faluban, a nagybátyámnál húzódott meg.
Nincs már templom, ahová visszatérhetnék! Nincs, ki visszatérésemre várjon azon a magányos földnyelven meghúzódó faluban.
Mit vett észre anyám megkönnyebbült arckifejezésemből, nem tudom. Fülemhez hajolt:
- Na látod, nincs már templomod. Nincs más hátra: az Aranytemplom főnöke leszel. Dószen úr szeret, neked kell a nyomába lépned. Jó lesz, mi? Anyád már csak ennek él, elhiszed-e?
Elképedten meredtem az arcába, de ijedtemben nem tudtam a szemébe nézni.
Szobám már sötét volt ekkor. Amint "szerelmetes anyám" felé fordítottam az arcom, éreztem, hogy körülleng verejtékének a szaga. Emlékszem, akkor elnevette magát. Csecsszopó korom emléke, barna mellbimbók jutottak eszembe, kínosnak éreztem, ahogy ez a képzelgés megrohant. Azt hiszem, attól az erotikus erőszaktól félhettem, mely mohó, mint a futótűz. Mikor anyám hullámos haja az arcomhoz ért, a szürkületbe borult kertben szitakötőt láttam, szárnyait nyugtatta éppen egy mohlepte medence szélén. A kis kerek tóba leszállt az est. Nesz sem hallatszott, a Szarvaskert elhagyatott templomnak látszott.
Aztán hirtelen anyám szemébe néztem. Sima szája szögletében aranyfogait megvillantva elmosolyodott. Keservesen dadogva szólaltam meg:
- Ki tudja, hátha bevisznek katonának, és elesek a háborúban...
- No hiszen! Jaj lenne Japánnak, ha már a hebegőket is bevinnék!
Úgy utáltam az anyámat, hogy a hátamon futkosott a hideg. Ám továbbra is csak dadogva szabadkoztam:
- Lehet, hogy az Aranytemplom leég egy légitámadásnál.
- Sohanapján! Nem akarnak idejönni az amerikaiak.
Nem válaszoltam. Kint a templom belső kertje a sötétben, mint a tengerfenék. Homályba veszett az egymással tusakodni látszó kövek alakja.
Anyám mit sem törődve némaságommal, felállt és szemérmetlenül az ajtó felé tekintett:
- Mi lesz már a vacsorával?

Most már tudom, hogy az anyámmal való találkozás nem kis hatással volt rám. Rádöbbentem akkor, hogy egészen más világban él, mint én, s mégis akkor történt meg először, hogy gondolkodásmódja erőteljesen beleavatkozott az enyémbe.
Anyám már olyannak született, az a fajta, akinek semmi köze nincs az Aranytemplom szépségéhez, viszont ért a gyakorlati dolgokhoz, nem úgy, mint én. Feltehetően igaza volt abban is - szemben az én képzelgéseimmel -, hogy Kiotóban nem kell tartani légitámadástól. Ha nincs Kiotó veszélyben, ha nem fogják bombázni, akkor az én életemnek nincs értelme többé, s a világom, ahol eddig éltem, széthullik.
Másrészt azonban anyám becsvágya, bármilyen ellenszenves volt is, észrevétlen foglyul ejtett. Apám ugyan egy árva szót sem szólt erről, de talán ugyanettől az ambíciótól fűtve küldött az Aranytemplomba. Tajama mester agglegény volt. Ha egyszer ő is az elődje ajánlására lett a Szarvaskert templomának főnöke, miért lenne hiú remény, ha én is arra pályáznék. Ha ez sikerülne, enyém az Aranytemplom!
Gondolataim összekuszálódtak. Mikor ez a második ábránd már terhessé vált, visszatértem az elsőhöz - az Aranytemplom leégésének gondolatához, majd mikor az szétfoszlott, anyám józan paraszti érvelésére második vágyam felé fordultam vissza. Az lett mindebből, hogy belefáradva az összevisszaságba, egy nagy, piros kelés nőtt a nyakszirtemen.
Nem törődtem vele. Az meg csak terjedt, és hátul forrón, erősen nyomta a nyakamat. Nyugtalanul aludtam, s azt álmodtam, hogy fejem köré hátul hatalmas fénylő aranykarima nő, olyan, mint a dicsfény, és egyre burjánzik a hátam mögött. Felriadva észleltem, hogy a gonosz kelés okozta fájdalom csupán.
Végül láz tört ki rajtam, és feküdnöm kellett, majd a főnök elküldött a sebészhez. A kamáslis, polgári uniformist viselő orvos a képződményt egyszerűen furunkulus névvel illette, majd takarékoskodva az alkohollal, a tűz felett fertőtlenített szikével belévájt.
Felkiáltottam. Éreztem, hogy a forró és gyötrelmes világ a hátam mögött kifakad, elenyész, szétmállik.

***

Véget ért a háború. Míg a gyárban hallgattam a háború végét bejelentő császári proklamációt, gondolataim persze csakis az Aranytemplom körül jártak.
Nem csoda hát, hogy hazatérve egyenesen elé siettem. A sétaút kövecsei izzottak a nyárközép napsugaraiban, tornacipőm ócska gumitalpába folyton beleragadtak.
Rengetegen mentek a lakatlan kiotói császári rezidencia elé sírni a császári szózat hallatán. Tokióban bizonyára a palota elé vonultak. Kiotóban sok templom és szentély van, ahol ilyenkor sírni lehet, s azok bizonyára szép bevételhez juthattak ezen a napon. Az Aranytemplomhoz azonban nem jöttek.
Az izzó kavicsokra csak az én árnyékom vetődött. Íme, szemtől szembe álltunk egymással, ahogy mondani szokás. Attól a pillanattól, amikor megpillantottam, éreztem, hogy a MI kapcsolatunk már megváltozott.
Az Aranytemplom a vesztett háború lesújtó tudata, a nemzeti gyász fölé emelkedett. Vagy legalábbis a fenség köntösét öltötte magára. Előzőnap még nem volt ilyen. Biztosan azért változott meg, mert visszatért belé az "ősidőktől fogva itt vagyok, és örökké itt is maradok" öntudata. Attól a naptól fogva nem kellett többé tartania légitámadástól, mely tűzbe boríthatja.
Belső részeinek aranya sértetlen, kívülről a nyári napsugár lakkos aranyréteggel festette át, a haszontalanul fennkölt tárgy hallgatott. Akárcsak a tüzesen zöld erdő elé lerakott óriási, üresen tátongó vitrin. Mivel lehetne betölteni? Méreteihez valami elképzelhetetlen nagyságú füstölőedény vagy valami irdatlan semmiség illene. Az Aranytemplom azonban már eltemette ezeket, kimosódott belőle minden kézzelfogható elem, csodás ürességet öltött magára. Még ennél is különösebb volt, hogy ugyan szépsége sokszor feltárulkozott már előttem, de akkor minden más alkalmon túltett. Meghaladva képzeletemet, s nemcsak azt, az egész való világot; ennek a szépségnek nem volt már semmi köze bármi mulandóhoz, soha még nem mutatkozott ilyen erősnek! Soha még nem tündökölt így, visszautasítva minden magyarázatot.
Nem túlzok, remegett a lábam, és patakzott homlokomról a veríték, miközben néztem. Ahhoz képest, mikor régen láthattam, és hazatérve részleteinek és egészének harmóniája zengett bennem, most maga volt a csend, a teljes hangtalanság. Nem zajlott, nem változott semmi. Ahogy ott magasodott, léte, mint félelmes szünet egy zeneműben, kongó hallgatás.
"Vége az Aranytemplommal való kapcsolatomnak... - gondoltam. - Szertefoszlott az álmom, hogy vele egy világban éljek. Ami ezzel megkezdődött, visszavezet az eredeti állapothoz, csakhogy annál még reménytelenebb lesz: a szépség túlnan, magam meg ideát rekedtem. Ez nem változik már többé, míg tart a világ..."
A háború elvesztése számomra csakis a remény elvesztésének tapasztalata. Még ma is magam előtt látom annak az augusztus tizenötödikének ragyogó nyári lobogását. Az emberek arról beszéltek, hogy minden értékük megsemmisült, bennem meg éppen ellenkezőleg, az örökkévalóság tudata serkent fel, új életre kelt, és jogait követelte. Az örökkévalóság, mely arról beszélt, hogy az Aranytemplom az idők végezetéig létezik.
Örökkévalóság, mely az égből alászáll, arcunkra, kezünkre, testünkre tapad, és betemet mindnyájunkat. Az átkozott... az: átkozott. Ezen a háborúvégi napon még a környező hegyek kabócáinak hangjában is a kárhozatos örökkévalóságot hallottam, aranyvakolatot vontak körém.

Azon az estén különösen hosszúra nyúlt a lefekvés előtti szutraolvasás, imádkoztunk őfelsége nyugalmáért és a háborúban elesettek lelke vigasztalásáért. A háború kezdete óta minden felekezetben áttértek az egyszerű köntös viseletére, ám ezen az estén a mester ismét felöltötte rég nem látott skarlátvörös ünnepi köntösét.
Kövérkés arca, ráncai mélyéig tisztára mosva, pirospozsgás volt, és elégedetten ragyogott. Ruhája selymes-hűvösen suhogott a forró éjszakában.
A szutrák elmondása után a templomból mindenkit a szobájába hívott beszélgetésre.
A példázat, melyet kiválasztott, a Mumonkan* tizennegyedik részében található: Nanszen lefejezi a macskát címen. A történet szerepel a Hekiganroku* gyűjteményben is, a hatvanharmadik példázat: Nanszen lefejezi a macskakölyköt és a hatvannegyedik, Csósu fejére teszi a szalmasarut címmel, régóta a híresen nehéz példázatok közé tartozik.

A Tang-korban élt Csisuban, a Nanszen-hegyen Fugan, a neves mester, akit a hegyről Nanszen főnökének neveztek.
Egyszer, amikor mindenki kiment a hegyre sarjút vágni, megjelent egy kölyökmacska a békességes hegyi templomban. Ritka tünemény, kergették körbe-körbe, aztán elkapták, és összeveszett rajta a keleti és a nyugati csarnok népe. Azért viszálykodtak, mert mindegyik a magáénak akarta játékul. No, látva ezt Nanszen főnök, mindjárt nyakon fogta a macskakölyköt, és rászegezte sarlóját. Így szólt:
- Ha a tanítványok megmondják a módját, akkor megmenekül. Ha nem mondják meg, én lenyakazom.
Azok erre nem szóltak semmit, Nanszen mester meg fejét vette a macskakölyöknek, és eldobta.
Beesteledett, megjött a legkiválóbb tanítvány: Csósu. Nanszen mester sorra elbeszélte neki, mi történt, és kérdezte a véleményét.
Csósu mindjárt levette a saruját - mert a lábán volt -, a feje tetejére rakta és kiment.
Mire Nanszen felsóhajtott, szólván:
- Ó, ha te ma itt lettél volna, a macskakölyköt is megmented...

Nagyjából így szól a történet. Különösen azt nehéz értelmezni benne, hogy miért teszi Csósu a fejére lábbelijét. Ám ha főnökünk ezt a példázatot mondta el, mégsem lehet annyira körülményes magyarázatot találni rá.
Ugyanis Nanszen azzal, hogy levágta a macskafejet, megszüntette az én káprázatát, gyökerestül kiirtotta a kusza és értelmetlen eszméket, az állattal együtt nyakát szegte - engesztelhetetlenségét kimutatva - az ellentmondásnak, a viszálynak és a széthúzásnak is. Ha ő gyilkos pengét tart a kezében, Csósué a gyógyító kés, hiszen határtalan engedékenységében feje tetejére rakott egy olyan szennyes és megvetett tárgyat, mint a saru, s ezzel bódhiszattva módjára cselekedett.* Az öreg így értelmezve a történetet, véget vetett a beszédnek, anélkül, hogy a háborús vereséget egy szóval is érintette volna. Úgy éreztük, hogy rókaravaszsággal jártak túl az eszünkön. Egyáltalán nem értettük, miért éppen ezt a példázatot kellett választania a háború elvesztésének napján.
Szóvá tettem kétségeimet Curukavának szobámban visszafelé menet a folyosón. Ő is csak a fejét rázta.
- Nem értem. Ehhez hosszú ideig kellene templomban, a papok életét élni. Én azt hámoztam ki az esti beszélgetésből, hogy azon a napon, mikor háborút vesztettünk, szót se kell ejteni róla, hanem olyasmiről kell inkább beszélni, hogy lenyakaztak egy macskát, vagy mi...
Engem sem tett boldogtalanná az elvesztett háború, de a mester elégedett arckifejezése mégis szemet szúrt.
A templomokban általában az elöljáró tisztelete tartja fenn a rendet, de bizony én - ugyan már egy éve pártfogoltja voltam - nem éreztem iránta valamiféle mélyebb, belülről fakadó rokonszenvet. Hagyján, de amióta anyám elültette bennem a becsvágyat - tizenhét éves szemmel nézve -, bizony gyakran találtam kivetnivalót a főnök dolgaiban.
A mester önzetlen és igazságos ember volt, de könnyen el tudtam képzelni, hogy ha én volnék a mester, és is önzetlen lennék és igazságos. Aztán híjával volt a zen-papok sajátos humorának. Pedig az ilyen kövérkés alkathoz általában humorérzék is társul.
Azt hallottam, hogy a mester szeret nőkkel szórakozni. Furcsa és különös még elképzelni is, hogy csinálja. Milyen érzés lehet a nőnek, mikor ez a barackszín tészta magába öleli? Talán olyan, mint valami hús-sírba temetkezni, mely lágy, rózsás, se vége, se hossza.
Nem furcsállottam, hogy egy zen-pap is karnális lény, hiszen éppen azért adta össze magát a nőkkel, hogy megszabaduljon a testtől, és megvethesse azt. Azon viszont elcsodálkoztam, ahogy ezt a megvetett merő húst a jóllakásig táplálta - csak úgy ragyogott -, s jól belecsomagolta a lelkét. Betört, engedelmes, alázatos háziállatként szolgálta a teste, úgy látszott: szellemének derék ágyastársa...
El kell mondanom, mit jelentett nekem a háború elvesztése.
Nem volt megkönnyebbülés. Egyáltalán nem. Csak újraéledt, a mindennapi életben ismét feloldódott a rendületlen örökkévalóság.
A templom élete változatlanul folyt tovább a háború elvesztése utáni naptól: ébresztő, reggeli feladat, kása, házimunka, elmélkedés, medicina, fürdés, ágybontás... A mester szigorúan megtiltotta, hogy a rizst feketepiacon szerezzék be, így aztán igen silány rizsnyák került csészénkbe a hívek adományaiból, meg abból, amire a gondnok ráfogta, hogy az, jóllehet - fejlődő szervezetünkre való tekintettel - feketén vásárolta. Néha felhajtott némi édeskrumplit is. Nemcsak reggelire, délben és este is rizskása vagy krumpli - folyton éhesek voltunk.
Curukavának megküldtek hazulról, Tokióból minden édességet, amit csak kért. Egyszer késő este bejött hozzám, fekhelyem szélére ült, és együtt falatoztunk. A sötét éjszakai égbolton olykor villám szaladt keresztül.
Kérdeztem tőle, hogy miért nem tér haza, ha ilyen gazdagok otthon, és ennyire szeretik.
- Ez is aszkézis, különben meg én öröklöm apámtól majd a templomot.
Curukava nem töprengett, neki minden magától értetődött, mint ahogy az evőpálca éppen beleillik a maga tokjába. Nem hagytam békén, azzal nyugtalanítottam, hogy ki tudja, miféle új korszak jön ezután, talán el sem tudjuk képzelni. Az jutott eszembe ugyanis, amit három nappal a háború befejezése után hallottam iskolába menet. Egy gyári vezető, katonatiszt, megrakott áruval egy teherautót, és hazavitte. Úgy hírlett: nyíltan megmondta mindenkinek, hogy feketézőnek csap fel.
Élénk fantáziámban a vakmerő és kegyetlen katonatiszt éles szemmel a rossz felé fordul, kurta csizmája rója az utat, arca meg akár a háborúban a halálraszántaké, megy a zűrzavarosan derengő hajnalban. Mellén selyemsálja lobogott fehéren, az éjszakai szél kimarta az arcát, hátát meggörbítette a lopott holmi súlya. Nekivágott, és sebbel-lobbal rohant végzete felé. De akkor távolról könnyedén megkondult a zűrzavarból felfénylő torony harangszava...
Ez mind, mind tőlem távol zajlott. Nekem erre se pénzem, se szabadságom, sem indításom nem volt. Kimondtam, hogy új korszak jön, de tizenhét éves fejjel nem láthattam tisztán a jövőt, csak egyben voltam határozott: ha a világban az emberek ennyire a rosszra hajlanak életükben és cselekedeteikben, és is minél mélyebbre akarok süllyedni belül, saját rosszaságomban.
Gonoszságom nem merült ki abban, hogy a mestert ügyesen kijátszva a helyére kerüljek, és megkaparintsam az Aranytemplomot; az is megfordult a fejemben irgalmatlan ábrándjaim között, hogy méreggel tegyem el láb alól, hogy utána székét elfoglalhassam. A magam megnyugtatása végett azért meg akartam győződni róla, hogy vajon Curukava nem pályázik-e arra, amire én.
- Mondd - kérdeztem tőle -, világos előtted a jövő, vagy vágyódol még valamire?
- Nem én - válaszolta -, miért, kellene?
Hangjának tónusában nem volt gyanakvás vagy támadó él. Abban a pillanatban éppen felderítette arcának egy kicsiny szeletét a kinti villámlás, vékonyra borotvált szemöldöke megcsillant. A borbéllyal jól kiborotváltathatta - a mesterségesen elkeskenyített sáv mellett a penge kékes-sápadt árnyékot hagyott.
Ezt a sávot bámultam egyre - nyugtalanított. Más ez a fiú, mint a magamfajta. Élete tiszta távlatokban lobogott, mint a szövétnek - áttetsző, hűs olajba merülten - a jövő számára, melyről nem tud semmit még, de miért is kellene tudnia... nincs jóslásra szüksége a tisztaságnak és ártatlanságnak.

... Azon az éjszakán, mikor már Curukava visszament a szobájába, nem tudtam elaludni a páragőzös nyári hőségben. Elkerült az álom, mert küzdenem kellett az önkielégítés megrögzött szokása ellen is. Néha álmomban is előfordult ilyesmi, pedig nem is fordult meg bennem semmi érzéki olyankor. Csak annyi, hogy például egy fekete kutya rohan át a városon, szájából tüzes lehelet csap ki. Nyakában a csengő egyre hangosabban csörömpöl, bennem felfokozódik az izgalom, bekövetkezik a gyönyör. Amikor azonban ébren nyúltam magamhoz, pokoli volt. Képzeletemben Uiko melle, Uiko combja jelent meg, én magam pedig ocsmány kis féreggé változtam át.
Talpra szöktem akkor, fektemből felkelve a kis könyvtár mögött hátul kiosontam.
A Szarvaskert végén, a teakunyhón túl, kelet felé magasodik a Fudó-hegy. Benőtte a vörösfenyő, a fák között sűrűn burjánzott a bambuszfű, a gyöngyjázmin, azálea és másféle sok virág. A járást a hegyen már annyira ismertem, hogy a sötétben meg sem botlottam. A hegy tetejéről Kiotó belvárosát, de még túlsó végét is látni lehetett, távolban az Ei és a Daimondzsi hegye.
Köröttem felriasztott madarak szárnya suhogott, de ügyet sem vetettem rájuk, csak kapaszkodtam felfelé, kerülgetve a fatörzseket. Nemsokára már éreztem, milyen jót tett velem a gondolkodás nélküli gyaloglás. A csúcsra felérve végigsimított kiizzadt testemen a hűvös éjszakai szél.
A kilátás a hegyről olyan volt, hogy egy ideig nem hittem a szememnek. A hosszú háborús elsötétítés után ugyanis feloldották a tilalmat, és Kiotó megtelt fényekkel, egészen a szemhatárig. Ez bűvölt el, ez a hihetetlenül csodás, nagyszerű fényár. A háború vége óta még egyszer sem jártam odafenn.
Minden fény összeállt, és hatalmas testté lett, a síkban imbolygó lámpák világa megfosztott a térbeli érzékeléstől. Roppant, fényből épült palota állt előttem, bonyolult szegletekkel, széles szárnyakat terpesztve a mély éjszakába. Csak a császári rezidencia erdejének helyén tátongott sötét, üres barlang, mert ott nem világítottak.
Az Ei-hegy csúcsa irányában időnként villám fénye cikázott az égen.
Ez hát az élet - gondoltam magamban -, vége a háborúnak, de a lámpák fénye alatt fogva tartja az emberek eszméletét a gonosz. Férfiak, nők sokasága néz szembe egymással ebben a pillanatban, s egymásra hajolva megérzi annak a cselekedetnek az illatát, mely a halálhoz hasonlít. Megvigasztalt a gondolat, hogy odalenn minden fény gonosz. Sokasodjék hát az én szívemben is, növekedjék határtalanná, mérje össze erejét minden kis fényfolttal odalent, s fényeskedjék túl minden világosságon.

***

Egyre többen látogatták az Aranytemplomot, a mester a várostól engedélyt kért s kapott, hogy a belépti díjakat megemelje az infláció mértékében.
Eddig a látogatók - illedelmesen kis csoportokban - egyenruhában vagy munkásruhában, a nők is nadrágban jöttek ide, miután azonban a megszállók bevonultak, az Aranytemplom környékét elözönlötte a világi zajongás. Újra megkezdődtek a teaszertartások, a nők felöltötték ki tudja hol rejtegetett gyönyörű szép ruháikat, s jöttek a templomhoz. Azelőtt a mi papi öltözeteink kiváltsága tiszteletet parancsolt, ezután azonban csak mókás figurák voltunk, mintha beöltöztünk volna papnak, és erővel meg akarnánk őrizni régi, ritka szokásainkat az odaözönlő turisták kedvéért, látványosság gyanánt. Az amerikai katonák szemtelenkedtek velünk, ráncigálták köntösöm ujját, mulattak rajtam, és előfordult, hogy borravalót adtak azért, hogy belébújva, emlékül levétessék magukat. Olykor befogtak minket Curukavával, hogy tört angolságunkkal helyettesítsük a vezetőt, aki nem értett az amerikaiak nyelvén semmit.

Beköszöntött az első tél a háború után. Egy pénteki napon havazni kezdett, szombaton is, mikor még iskolában voltam, hullott a hó. Délre értem haza - megyek az Aranytemplomhoz, hogy gyönyörködjem benne. Még mindig esett. Gumicsizmásan, válltáskámmal letértem a sétaútról a Tükör-tó innenső partján. A szakadó hóban ég felé emeltem arcomat, s kitátottam a szám, mint gyermekkoromban. A pelyhek, mintha hangot adtak volna - olyat, akár a leheletfinom, parányi csengettyűké -, a fogamra hullottak, és piros, meleg húsomat érve elolvadtak. A pillanat felidézte bennem a szentély tetején álló főnix titokzatos, aranyszín száját, annak forró simaságát.
A hóesés visszahozza a gyerekkort, melyből kinőttem, bár még csak tizennyolc esztendős vagyok. Őszinte gyermeki elevenség vett rajtam erőt.
A hóölelte Aranytemplom szépsége páratlan volt. A széljárta épület tűrte, hogy a hó behordja, a karcsú oszloperdő pedig feltárta üde meztelenségét.
Vajon a hó miért nem dadog? - kérdeztem magamban. Hiszen szokott, amikor a jacude nyolcszögű levelein felgyűlve időnként a földre zuhan. Az égből azonban akadálytalanul hullhatott alá, a lelkem is megfürdött benne, megfelejtkezett töredelmeiről. Zene borított el, melynek gyengéd ritmusára feldobogott a szívem.
Valójában a hó makulátlan síkidomot formált a tárbeli épületből - önmaga képmását. Kétoldalt a Juharos-hegy erdejének halott ágai meredeztek, rajtuk nem akadt meg a hó, hogy még csupaszabbnak mutassa őket.
Ám a fenyőkön szépségesen megült itt is, ott is; sűrűn-fehéren belepte a tó jegét. Csodálatos foltok is kirajzolódtak a felszínén, mint mikor a festő az égboltot szép vonalú fellegekkel díszíti fel. Egy sziklát, melynek neve Nyolctengerben Kilenchegy, összekötött a jég a Fényesösvény szigetével. A jégmező kellős közepén olyan peckesen meredt föl egy törpefenyő, mintha találomra éppen odaplántálták volna.
Az ember nem lakta Aranytemplom kettős tetőzete, mellette a kisebb Halászpaviloné hótól fehérlett, míg az építmény többi része, a bonyolult ácsolat eleven feketeségével kirítt környezetéből. A Déli Festőiskola képeivel van ez így: közel hajolunk hozzá, mintha a hegyek között megbúvó kastélynak a lakóit is felfedezhetnénk. Az ódon faanyag mélysötét érzékisége is csábított: kémleljem ki, vajon nem lakik-e mégis valaki az Aranytemplomban? Hiába hajlottam azonban felé, csak a hó hideg selymébe ütközött az arcom, nem lehetett közel férkőzni hozzá.
A Legfelsőbb Szentély ajtói ma is a havas égre nyíltak. Felnéztem oda, és elképzeltem, amint az üres teremben hópelyhek kavarognak, hogy halálukat a falak patinás aranyozásán leljék, s aztán egyik pillanatról a másikra arany harmatcsöppé dermedjenek.

... Másnap, vasárnap reggel beszólt értem az öreg vezető. A nyitás előtt ugyanis jött egy amerikai katona, hogy megnézze a templomot. Az öreg kézzel-lábbal magyarázta neki, hogy várjon, szól annak, aki "tud angolul", vagyis nekem. Érdekes módon már jobban beszéltem, mint Curukava, és angolul nem is dadogtam.
A bejáratnál állt a dzsip, a holtrészeg katona meg az oszlopba kapaszkodott. Lenézett rám, és megvetően elmosolyodott.
Az előkertben vakított a friss hó, s a káprázat előtt kirajzolódott a fiatal katona alakja, arca olajosan, kövéren fénylett, whiskygőzös leheletének párafelhőjét fújta felém. Szokásom szerint nyugtalanság fogott el, mert elképzeltem, hogy milyen érzések kavaroghatnak egy ilyen nagyságrenddel nálam nagyobb testben.
Nem szokásom az ellenkedés, mondtam neki, hogy ugyan nyitás előtt vagyunk, de kivételt teszek vele, végigvezetem a templomon. Elkértem a belépődíjat, és ami a vezetésért járt. Az ittas óriás zokszó nélkül fizetett. Aztán a kocsihoz lépett, és beszólt valami olyasmit, hogy "bújj elő".
Még mindig káprázott a szemem, nem láttam tisztán, mi mozog odabenn, a hátsó kisablakon keresztül valami nyúlszerű fehérség látszott, amint odabenn mocorog.
Vékony láb jelent meg a kocsi hágcsóján, rajta magas sarkú cipő, és - csodálkoztam is rajta - a lány nem viselt ebben a hidegben harisnyát. Kabátja lángvörös, akárcsak a keze-lába körme: rögtön rájöttem, hogy afféle külföldieknek való kurva. Széttárt kabátja alól koszos frottír hálóing bukkant elő. Ő is fertelmesen részeg volt, a szemei meredten bámultak előre.
A férfi egyenruhája azért mégis valamelyes rendben volt a nő öltözékéhez képest, aki egyenest az ágyból bújhatott elő, csak kabátot és sálat kaphatott magára a hálóing fölé.
A hó visszfényében a nő arca iszonyúan sápadt volt; vértelen, fehér bőre s ajkán a kárminpiros rúzs ellentéte élettelennek hatott. Amint földet ért a lába, nagyot tüsszentett, apró ráncokba fintorult az orra, mámoros tekintete a távolba lebbent, majd visszasüllyedt az érzéketlenség mélységeibe. Később hirtelen a férfi nevét kiáltotta tört angolsággal.
- Dzsákk! Dzsákk! Cu kórudo! (Jack! Jack! Too cold!)
Hangja szomorúan szállt a hólepel fölött. A férfi nem is válaszolt.
Velem először esett meg, hogy szépnek találtam egy ilyen foglalkozású lányt. Nem mintha Uikóra hasonlított volna. Ha a régi lány portréját különös gonddal úgy festik, hogy véletlenül se egyezzék egyetlen vonás sem evvel a mostanival, sikerül a kép. Uiko emlékét kikezdte bennem ez a hamvas és mégis kihívó szépség. Bizonyos értelemben kacérkodtam azzal, hogy érzéki vonzerejének ellenállok, mely íme úgy támadt rám, mint mikor először éreztem ezt annak idején.
Egyben hasonlítottak egymásra Uikóval. Ahogy ott álltam - papi ruhám helyett koszlott melegítőben, gumicsizmásan -, a nő pillantására sem méltatott.
Aznap korán reggel az egész kolostor kiment havat hányni, és a sétautat már megtisztítottuk. Igaz, hogy nagy csoporttal még így is bajos lett volna körbemenni, de libasorban szépen elfértek rajta. Elindultam hát az amerikai katona és a nő előtt.
Mikor a tóhoz értünk, a férfi, megpillantva a templomot, karját kitárta, valami érthetetlen szót kiáltott, és nyilván elragadtatva, durván megrázta a lányt. Az meg összeráncolt homlokkal újból rákezdte:
- Ó, Dzsakk! Cu kórudo!
A katona ekkor a tűztövis fénylő, piros bogyói láttán kezdett tőlem kérdezősködni, de én csak annyit tudtam mondani neki, hogy "tűztövis". Termetéből ítélve éppenséggel nem látszott poétának, de lehetett benne mégis valami lírai hajlam. Ám tiszta, kék szeméből - éreztem - irgalmatlanság sugárzott felém. A külföldieknek meg, mint a Lúdanyó meséi című külföldi gyermekversben olvastam, a fekete szem gonosz és kegyetlen. A képzelet valószínűleg az idegenre ruházza a kegyetlenség vonását.
A szokásos módon nekikezdtem, hogy bemutassam nekik a templomot. Az amerikai közben borzasztó részegen tántorgott, bakancsos lábával szanaszét kaszálva. Előhúztam zsebemből elgémberedett kezemmel az angol ismertető szöveget - ezt szoktam fölolvasni. Ám a katona keze kinyúlt, és kikapta kezemből a papirost, és tréfából ő olvasta fel. Rám, úgy látszik, nem is volt szükség.
A Megtisztító Törvény Csarnokának korlátjára dőlve a tó csillogásába veszett a tekintetem. A templomot is áthatotta valami nyugtalan fény, amit eddig még nem láttam rajta.
Arra figyeltem fel, hogy a Halászpavilon felé menet összekaptak valamin. Egy szót sem tudtam kivenni belőle, de a vita egyre hevesebbre fordult. Angolul-e vagy japánul, a lány éles hangon feleselt a katonával. Úgy látszik, jelenlétemről megfeledkezhettek, mert jöttek vissza a Megtisztító Törvény Csarnoka felé.
Az amerikai, egészen közel hajolva a nő arcához, szitkozódott, mire az teljes erejéből egy pofont mért a katona képére, majd menekülni kezdett magas sarkú cipőjében végig a sétaúton a bejárat felé.
Nem értettem, mi történt, de nekieredtem a templomból a tó partján lefelé. Mire odaértem, a hosszú lábú amerikai már elkapta, megmarkolta a nő mellén a vörös kabátot. A fiatal férfi szeme ekkor felém tévedt, el is eresztette a lányt. Hatalmas erő volt a kezében, mert mihelyt kiengedte markából a veres kabátot, a nő hátrahanyatlott a hóba. Kitárult ruháiból kilátszott szétnyílt, fedetlen fehér combja, ahogy elnyúlt a havon, és nem is akart felkelni. Felnézett a felhők magasába tornyosult óriás szemébe. Hogy fel tudjam segíteni, le kellett térdelnem hozzá.
- Hé! - kiáltott rám ekkor az amerikai katona; én is felé fordultam, és felnéztem rá. Szétterpesztett lábbal állt felettem. Ujjával rám bökött, és hirtelen ellágyult, meleg hangon rám szólt angolul:
- Taposd meg! Te taposd meg!
Nem értettem, mit akar, de a kék szem parancsolóan meredt rám a magasból. A behavazott Aranytemplom fénylett széles válla mögött, fölötte az opálosan tiszta téli égbolt - olyan tiszta, mintha lemosták volna. JA kék szem most egyáltalán nem látszott kegyetlennek. Vajon miért is éreztem akkor tekintetében a költészetet?
Párnás, hatalmas keze leereszkedett, nyakon fogott, és talpamra állított. Parancsoló hangja ismét behízelgően lágy és meleg volt:
- Na, lépj rá. Lépj rá!
Feladtam az ellenállást, és gumicsizmás lábamat felemeltem. A katona meglapogatta a vállamat, erre én ránehezedtem, s talpam alatt valami puha, tavaszi sárhoz hasonlót éreztem. A nő hasa volt az - szemét lehunyva felnyögött.
- Taposd csak! Taposd! Még!
Én megtettem, bár először kissé idegenkedtem tőle. Aztán ez az érzés eltűnt, hogy átadja helyét a túláradó gyönyörnek. Ez itt egy női has, ez női mell - gondoltam. El sem tudtam addig képzelni, hogy az emberhús, a másé, olyan rugalmas, mint egy labda.
- Elég! - mondta aztán egyszerűen a katona. A lányt illendőképpen felsegítette, letisztította a ruhájáról a sarat-havat. Rám sem nézett, csak a nőt támogatta, aki mindvégig kerülte a tekintetemet. Az amerikai csak a kocsinál eszmélt fel, s miután besegítette a lányt, részeg képpel hozzám fordult: - Thank you - köszönöm - mondta. Pénzt is akart adni, de azt nem fogadtam el. Két karton amerikai cigarettát vett hát elő a kocsi üléséről, és a mellemhez nyomta, úgy, hogy meg kellett fognom, le ne essék.
Égő arccal álltam ott, az előcsarnoknál, a hó fénye rám vetült. A dzsip kavarta a havat, s döcögve távolodott az úton. Eltűnt, és a testem még mindig a gyönyörűség izgalmában lüktetett.

Aztán elcsillapodott a gyönyör. Képmutató élvezettel tervezgetni kezdtem. Elhatároztam, hogy az ajándékot a mesternek adom, amilyen erős dohányos, örülni fog neki. És nem tud majd semmit!
Ugyan minek mindent elmondani?! Hiszen csakis parancsra tettem, erővel vettek rá. Nem is tudom, mi történt volna velem, ha szembeszállok az amerikaival.
A nagy könyvtárba mentem, ahol a mester irodája volt. A gondnok, aki jól értett az ilyesmihez, borotválta a mester fejét. A verandán várakoztam, odasütött a nap.
Kint a kertben van egy hatalmas gályát formázó fenyő, a hó úgy ült meg rajta, akárcsak a vadonatúj vitorlagöngyölegek.
A mester szemlehunyva tűrte a borotválást. Kezében papírlap, hogy arra hulljon a haj. Animális koponyájának körvonalai a maguk nyers valójában tűntek elő. A műveletet befejezve meleg törülközőbe burkolták a fejét, s mikor az ismét napvilágra bukkant, kifőtten és újjászületetten párállott.
Végre aztán és is előadhattam a magamét, átnyújtottam - tiszteletteljes meghajlás kíséretében - két karton Chesterfieldet.
- Hohó!... Ez derék... - szólt a mester felszínes mosollyal az arcán. Csak ennyit. Úgy vette el a két karton cigarettát, mintha az ügy szót sem érdemelne, hanyagul rárakta az íróasztalát borító levél- és irathalmazra. Közben a gondnok gyúrni kezdte a vállát, és a mester lehunyta a szemét.
Távoznom kellett hát. Tüzelt bennem az elégedetlenség. Hiszen olyat tettem, amit menteni sem lehet, s a jutalmul kapott cigarettát a mester mit sem sejtve elfogadta... Mindennek sokkal drámaibban, megrázóbban kellett volna megtörténnie! A mester fel sem figyelt - újabb ok, hogy még jobban megvethessem.
Távozófélben azonban megállított. Abban a pillanatban született meg bennem a döntés: jót tesz velem.
- Téged - szólott mesterem - az Ótani Egyetemre szánlak, mihelyt végeztél. Gondolj elhunyt atyád aggódó szellemére és tanulj, mert jó eredménnyel lehet csak oda bejutni.
Az egész kolostor megtudta persze a gondnok szájából a dolgot - ha egyszer a mester továbbtanulást emleget, egyértelmű, hogy az érintett ifjú tehetséges. Különben régen előfordult, hogy néhány fiú bejárt hozzá esténként pártfogása reményében hátát masszírozni; némelyiknek buzgalmát siker koronázta.
Curukava is megy az Ótani Egyetemre - a szülők költségén -, ő boldogan veregette a vállam, de egy másik tanítvány nem állt többé szóba velem, mert neki a mester nem ejtett szót a továbbtanulásról.

 

Negyedik fejezet

Beköszöntött 1947 tavasza, és én az Ótani Egyetem előkészítőjén megkezdtem tanulmányaimat. Azonban korántsem azzal a diadalmas elégtétellel, mely mesterem megingathatatlan bizalmából, társaim sóvár irigységéből következett volna - hiába vallott erre a látszat. Számomra nagyon is gyászos emlék fűződik egyetemi tanulmányaim kezdetéhez.
Egy hete múlott csak annak, hogy azon a havas délelőttön elnyertem a mester engedélyét, mikor az iskolából hazatérve feltűnt nekem, ragyog az örömtől az a társam, akinek nem szólt a továbbtanulásról.
A kolostorbeliek valahogy mind megváltoztak irányomban... a gondnok is másként nézett rám. A felszínen viszont nem akartak mutatni semmit.
Este bementem Curukava hálószobájába. Elpanaszoltam neki, hogy valami nincs rendjén a többiekkel. Curukava először lehorgasztotta fejét, nem nagyon tudta palástolni érzéseit. Gyanakodva tekintett rám.
- Én attól - s mondta növendéktársunk nevét -, attól hallottam... persze... vagyis az iskolában volt, honnan is tudhatta... szóval a távollétedben csúnya dolog történt.
A szívem feldübörgött. Faggattam. Megígértette velem, hogy titokban tartom, amit mond. Beszélt is, s közben arcom színeváltozására is figyelt.
Elmondta, hogy azon a napon délután jött egy piros kabátos nő, egy külföldieknek való prostituált. Követelte, hogy beszélhessen a templom elöljárójával, de csak a gondnok ment ki hozzá az előcsarnokba. De a nő csak pocskondiázta őt, és mindenképpen a főnökkel akart beszélni. Az meg, éppen rosszkor, arra járt, felfigyelt a női alakra, és odament. A nő elmesélte, hogy egy hete, a havazás vége felé, reggel egy külföldi katonával járt itt, az ő földhöz verte, egy növendék pedig a katona kedvéért beletaposott a hasába, és hogy azon az éjszakán elvetélt, neki kártérítés jár. Ha nem kapja meg, szellőzteti a bűntényt, mely a Szarvaskert templomában történt, és nyilvánosan szerez elégtételt magának. A mester némán fizetett, és elküldte a nőt. Tudván tudta azonban, hogy nem más: én voltam a vezető azon a napon. Viszont szemtanú nem volt, s ezért meghagyta, hogy egyáltalán ne hozzák tudomásomra az ügyet, s ő maga is úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Persze a gondnok révén mindenki megtudta, és senki sincs, aki bűnösségemben kételkedne. Curukava ekkor majdnem elsírta magát, megragadta a kezemet, tiszta szemével az enyémet kutatva, kisfiúsan őszinte hangon kérdezte végül:
- Tényleg úgy tettél?

... Én akkor saját sötét érzéseimmel szembesültem. Curukava szembesített velük azzal, hogy nekem szögezte a kérdést. Miért kérdezett?! Barátságból talán? Tudatában volt-e, hogy ezzel kiesett szerepéből? Hogy belül mélységesen elárult engem?
Biztos mondtam már: ő volt addig az én pozitív képem... Ha semmit sem kérdez, hű maradt volna szerepéhez. Homlokegyenest mássá kellett volna formálnia: sötétségemből világosságot. A hazugságból csak akkor lett volna igazság és az igazságból hazugság. Saját módszerére lett volna szükség, mellyel a homályt verőfénnyé, az éjt nappallá váltja, a holdfényből napsugár, a sötét, mohos lucsok déli fényben ragyogó zsenge levelek susogása lesz. Akkor talán magam is dadogva mindent meggyónok neki. Ő akkor nem tette ezt - ezért kapott erőre bennem a gonosz.

Rejtélyesen nevettem csak. Későre járt a fűtetlen kolostorban. Ódon, vaskos oszlopok rengetege fogott bennünket közre, míg titkos beszélgetésünk folyt. Megborzongtam a hidegben. Térdeim a hálóruha alatt már attól az izgalomtól is összeverődtek, hogy először hazudtam a barátom szemébe.
- Nem csináltam semmit.
- Mi?! Akkor a nő hazudott, a fene egye meg! Még a gondnok is hitt neki!
Curukava igazságérzete olyannyira felborzolódott, hogy eltökélte magát: másnap bemegy a mesterhez, és tisztáz engem előtte. Lelki szemeim előtt megjelent a mester leborotvált koponyája - olyan, akár a kifőtt étel. Láttam magam előtt löttyedt, rózsaszín ábrázatát. Nem tudom, miért, éppen akkor fogott el ez a heves utálkozás. Az azonban fontos volt, hogy Curukava felháborodása mély kútba legyen vetve.
- Na és mit gondolsz - kérdeztem -, maga a mester tán nem hiszi?
- Hát... - Curukava egy darabig eltűnődött.
- Márpedig beszélhetnek a többiek, amit akarnak, amíg a mester elnéző, és nem vesz tudomást semmiről, én nyugodt vagyok.
Sikerült meggyőznöm Curukavát, hogy csak gyanúba kever, ha tisztázni akar. Mesterünk épp azért nem törődik az egésszel - mondtam neki -, mert tudja: ártatlan vagyok. Magyarázat közben az öröm csírája mozdult meg a szívemben, s lassan belemélyesztette gyökereit.
"Szemtanú nincs! Senki sem bizonyíthatja rám!" - súgta bennem az öröm.
Nem mintha feltételeztem volna, hogy a mester maga bízik ártatlanságomban. Éppen ellenkezőleg. Csak látszólag nézett el az ügy fölött, valójában a rovásomra írta. Lehet, hogy már akkor átlátott rajtam, amikor elvette tőlem a két karton Chesterfildet. Talán azért siklott el a dolgok fölött, mert távolról akarja bevárni, míg beérik bennem az önkéntes vallomás. Vajon nem csapda volt már az is, amikor engedélyét adta az egyetemi tanulmányokhoz? Azzal akarta volna kihúzni belőlem az igazságot? Ha hallgatok, visszavonja engedélyét büntetésül, ha meg a gyónást választom, ugyan vezekelnem kell, de továbbtanulhatnék. A legnagyobb csele az volt, hogy a gondnoknak hallgatást parancsolt. Bűnös vagyok, igaz, de ártatlanként kell egyetemre kerülnöm. Tettetés, hallgatás, visszanyelt gyónás a hátralévő idő. Igen, színlelnem kell! Ez a legjobb módszer - mit legjobb! -, az egyetlen lehetőség arra, hogy kimosakodjak vétkemből. Ez volt mesterem sugallata, így akart tőrbe csalogatni... Mikor következtetéseimben idáig jutottam, elfutott a méreg.
Még hogy nekem ne lenne mentségem! Dehogy nincs! Ha nem taposok rá a lányra, a katona kapja a pisztolyát. Én az életemmel játszottam. Az ember nem szállhat szembe a megszállókkal - mindent kényszer alatt cselekedtem.
Megint ott éreztem a nő hasát a gumicsizmám talpa alatt, ruganyos teste mintha csak kacérkodni akart volna velem; nyögdécselése, a kibomlott, szétmorzsolódó hús virágzása felett felzaklatott, zsibongó érzékeim... a lány testéből eredő erotikus nyilallás járta át a testem... nem, erre a kéjelgésre nem kellett erőszakkal rávenni engem. Máig sem felejtem el a pillanat édességét.
Tulajdonképpen mindezt tudhatta a mester is, hiszen ismerte ő az ilyen édességet.
A következő évben olyan voltam, mint a kalitkába zárt madár. Elhatározásom, a hallgatás és az idő nem hozott megkönnyebbülést. És ami oly különös: tettem, melyet akkor nem tartottam bűnnek, emlékeimben felvilágolt. Tapostam a lányon, és tudom, hogy ezért vetélt el. De nemcsak erről van szó. Lerakódott emlékezetembe, amit tettem, s vakító sugárzássá fényesedett. A bűn ragyogása volt ez, mely bennem megjelent. A gonosz, bármilyen kisszerű is, a rossz cselekedet sziporkázó emléke fennmarad. Belül a mellemben viseltem vétkemet, ott függött, akár egy kitüntetés.
Amíg azonban még nem került sor a fölvételire az Ótani Egyetemre, tanácstalan voltam, találgattam csak, mi a mester szándéka velem. Szóbeli ígéretét többet nem ismételte meg, nem biztatott, hogy készüljek a felvételire. Én meg lestem csak, szóljon már valamit! Gonoszul, némán és konokon gyötört hallgatásával. Azelőtt gondoltam rá a szokványos tisztelet érzéseivel is, bírálattal is, de ebben a várakozási időben már-már olybá vettem, akár egy szörnyet, akiben nincsen emberi érzés. Léte olyan rémítően magasodott fölém, akár egy kísértetkastély.
Késő ősszel történt, hogy a mestert egy régi hitbuzgó család hívta temetni. Előző este bejelentették már, hogy mivel az út odáig vonattal két órába telik, másnap reggel fél hatkor távozik a kolostorból. Vele tartott a gondnok is. Mi meg, nehogy lekéssük indulásukat, négykor már felkeltünk.
Gyors takarítás, reggeli feladatok, szutraolvasás. A gondnok a főnökét kiszolgálta ezalatt. A sötét és hideg háló felől versenyt csörömpöltek a vizesvödrök: a kolostorbéliek mosakodtak. A sötét, őszi hajnalba fehéren és frissen hasított bele a kakaskukorékolás. Megigazítottuk papi öltözetünket, és a vendégfogadó csarnokba mentünk, az oltár előtt gyülekeztünk.
A sok széles tatami, melyen ember még nem hált soha, a hajnali hidegben szinte elhárította magától az érintést. Lobogtak a gyertyák. Következett a hármas meghajlás. Állva először, majd a földön térdelve, gongszó kíséretében három ízben.
Mindig is erősen hatott rám a reggeli szutrákat recitáló eleven férfihangok kórusa. Semmi sem zengett úgy a nap folyamán, mint ezek a reggeli szutrák. Az erőteljes hangok szétfoszlatták az éjszaka fertelmét, a torkokból - úgy tűnt nekem - sötét permet szóródik szét. Nem értettem magamat, de bátorságot öntött belém az a tudat, hogy az én hangom is, mint a többieké, szétkergeti ocsmány férfigondolataimat.
Még a kásával sem végeztünk, mikor eljött az ideje a főnök ünnepélyes indulásának. Előírásosan felsorakoztunk búcsúztatására az előcsarnok előtt.
Még nem virradt. Csillagos volt az égbolt, csillagok fényében derengett a kolostor főkapujáig vezető kövezett út. Óriás tölgyek, fenyők, szilfák árnyéka nyújtózkodott rajta, egyik a másikát érve, hogy egybemosódjék vele. Ujjasom lukas volt, és a hideg hajnali levegőben fázott a könyököm.
Szó sem hallatszott. Elöljárónk előtt némán hajtottuk meg fejünket, ő alig észrevehetően viszonozta. Elindultak, lassan a távolba halt facipőjük kopogása. Tekintetünkkel követtük tűnő alakjukat: a zen tanítása szerint be kell várni azt a pillanatot a búcsúzásnál, mikor végleg eltűnik a távozó. A főnököt és a gondnokot már-már elnyelte a sötétség, de csak az útra benyúló faágak takarták el őket egy ideig, alakjukból a fehér köntös és harisnya még látszott. Nem tudni, hogyan, de lépteik zaja is egy kicsit felerősödött ismét.
Tekintetünket mereven távolodó alakjukra szegezve álltunk ott - úgy tűnt, hogy az örökkévalóságig.
Végre aztán kiléptek a főkapun, és eltűntek a szemünk elől.
Valami égette a torkomat, görcsbe rándult a lelkem. Belém szakadt valami fontos, dadogásom visszafojtotta azt, amit mondani akartam. Mit érdekelt abban a pillanatban anyám bujtogatása, ki akart a mester örökébe lépni, kellett is nekem a továbbtanulás! Lerázni magamról, ami rám telepedett némán, megszabadulni attól, ami lenyűgözött! Nem a merszem hiányzott, ezt nem mondhatom. Hiszen tudom én, mekkora bátorság kell a beismeréshez. Én ne tudnám, aki húsz éve hallgatok? Hiszen annál nehezebb! Nem, én szembeszálltam a mester némaságával, megpróbáltam a rosszat - lehetséges-e? Ha a végsőkig kitartok, és nem ismerem be - igenis létezik a rossz, akármekkora bűnt követtem is el.
Mégis mikor eltűnőfélben még láttam a főnök köntöse- és harisnyája fehérségét, ahogy a hajnal sötétjébe olvadóan derengett a fák között, alig tudtam legyűrni a forrón torkomba toluló vallomást. Felfedni mindent! Rohanni utána, ruhája ujjába kapaszkodni, és fennhangon meggyónni mindazt, ami a havas reggelen történt. Nem a tisztelet parancsolta ezt, hanem a mesterből sugárzó erő.
De mi lesz életem első gonosztettével? Megtörik, megsemmisül, ha napvilágra jut! Ez visszatartott. A főpap alakja pedig áttűnt a főkapun, és elenyészett a messzi ég alatt, mely még nem világosodott.
Mindenki egy varázsütésre felszabadultan, nagy zajjal tolongott az előcsarnokban. Tűnődve lépegettem, mikor Curukava megérintette a vállamat.
Vézna, nyomorúságos termetem ekkor büszkén kiegyenesedett.

***

Az imént töviről hegyire elmondtam, miként kerültem be végül is az Ótani Egyetemre. Gyónnom sem kellett. Néhány nappal később a mester magához rendelt. Curukavával is szűkszavúan közölte, hogy tekintettel a felvételi vizsgákra való készülésre, felment bennünket különféle otthoni kötelességeink alól.
Sikerült bekerülnöm az egyetemre, az igaz, de ezzel még nem simult el minden.
A mester viselkedése, hogy nem mondott semmit, mi a szándéka az utódlás dolgában - mindez megfoghatatlan volt számomra.
Ótani Egyetem. Olyan eszmékkel barátkozhattam meg ott, melyekről akkor hallottam életemben először, és hozzá még tetszésem szerint válogathattam közöttük. Életem fordulópontja ez a hely.
Az egyetem közel háromszáz éves. 1666-ban a kjúsúi Avalokitésvara templomának kollégiumát Kiotóba, a Citrusfa rezidenciába telepítették át. Ez volt a kezdet. Ezután hosszú ideig az Ótani hívők Hongan-templombeli* tanítványainak kolostora volt. A Hongan-templom tizenötödik főnökének idején egy nanivai hívő, Takagi Szóken jótékonyságából építették fel ezt a tanintézetet, s akkor esett Kiotó Karaszumagasira városrészére a választás. Egy alig négy hektáros terület azonban nem túlságosan nagy egyetem céljára. Mégis, nemhogy az Ótani hívők, hanem számos más hitág növendékei is itt tanultak, hogy elsajátítsák a buddhizmus filozófiai ismereteit.
Régi téglakapu választotta el az utcát, ahol villamos is járt, az egyetemtől és a sportpályáktól. A kapu nyugatra nézett, a Hiei-hegy irányába. A kapun belépve kavicsos kocsiút vezetett a főépülethez, hurkot formálva, hogy a lovas kocsik megfordulhassanak. Az öreg és szomorú emeletes épület vörös téglából épült. Az előcsarnok tetején bronzzal fedett tornyocska állt. Harangtoronynak beillett, de nem volt harang, óratoronynak meg nem volt benne óra. A karcsú villámhárító alatt az üres toronyablak kék négyszöget vágott ki az égből.
A bejárattól oldalt tisztes korú bódhi-fa méltóságos lombkoronája bronzszínűen csillogott, ha rásütött a nap. A tanintézet minden különösebb rendszer nélkül a főépülethez toldott ódon, földszintes faépítményekből állt. Mivel a régi pavilonokban tilos volt cipőt viselni, az egyes szárnyakat bambusszal borított, se vége, se hossza folyosórendszer kötötte össze. A bambuszborítást csak foltokban javítgatták, ahol éppen szétmállott, ezért aztán mikor egyik szárnyból a másikba ment az ember, valóságos mozaikon, a bambusz legfrissebb és legöregebb árnyalatain lépegetett.

Mint minden új diák, én is naponta friss és más élményekben részesültem, nem leltem nyugtot. Curukavát ismertem egyedül, ezért folyton csak vele beszélgettem. Úgy látszik, ő is hamar rájött, hogy így nem sok értelme van ennek a merőben új környezetnek, mert néhány nap múlva már elváltak útjaink, a szünetekben pedig külön-külön kerestünk magunknak új barátokat. Nekem, a dadogósnak azonban nem volt sok merszem, és ezért ahogy Curukava barátai sokasodtak, én elmagányosodtam.
Az egyetem előkészítőjén volt lelkigyakorlat, anyanyelv, klasszikus kínai szövegolvasás, kínai társalgás, angol, történelem, buddhista szentkönyvek, logika, matematika és tizediknek testnevelés. A logikaleckékkel kezdettől fogva kínlódtam. Egy logika-előadás után az ebédszünetben elhatároztam, hogy megszólítok egy diákot, akit már előre kiválasztottam magamban, és megkérdezek tőle néhány dolgot.
Mindig egyedül volt különben, a hátsó kert virágágyásainál magányosan fogyasztotta elemózsiáját. E szokása egyrészt szertartásos volt, másrészt kelletlenül evett, s ez nagyon is emberkerülő természetére vallott, hát senki nem is csatlakozott hozzá. Neki sem volt barátja, akivel beszélgethetett volna, de látszott rajta, hogy nem is kell neki. Tudtam, hogy Kasivagi a neve. Különös ismertetőjele az erősen hajlott dongaláb. Járása nagyon furcsa, akárha sárban gázolna mindig. Amint az egyik lábát sikerült kirántania, a másik besüppedt. Így aztán egész teste mozgott föl-le, mintha táncot járna, s nem közönségesen lépdelne...
Nem véletlen, hogy a tanév kezdetétől fogva szemmel tartottam. Fogyatékossága megnyugtatott. Mindjárt úgy értelmeztem, hogy dongalába lényegében ugyanolyan, mint az az állapot, melyben én vagyok.
Kasivagi a hátsó kertben a lóherés gyepen bontotta ki elemózsiáját. Az erre nyíló ablakok, a karate és a ping-pong gyakorlótermek kivert ablaküvegeivel elhagyott ház benyomását keltették. Öt-hat csenevész fenyő nőtt üres, kisméretű virágosládák társaságában. A ládákon foltokban fakókék festékmaradványok, felpattogzott, összekunkorodott lemezkéik, akár a halott művirágok szirmai. Mellette néhány törpefáknak való állvány, törmelékhalom, jácint- meg primulaágyások.
Kasivagi jól megült a lóheremezőben. A fény átvilágította puha leveleket, kicsiny árnyékok lapultak alattuk, mintha egyszerre a mező kissé könnyedén felemelkedett volna a földről. Az ülő Kasivagi - nem úgy, mint amikor járt - olyan volt, mint a többiek. Ám sápadt arcán volt valami különös, szigorú szépség. A testi fogyatékosokban éppolyan merész szépség található, mint a csinos nőkben. És mindegyiket fárasztja mások bámulata, a számukra nyűgös látványosság, mely arra kényszeríti lényüket, hogy viszonozza a pillantásokat. S a bámuló van fölényben. Kasivagi lesütött szemmel evett, de úgy láttam, hogy közben szemmel tartja környezetét.
Megdöbbentett, milyen elégedetten üldögél a fényben. Ahogy elnéztem őt a tavasz fényei és virágai között, megértettem, hogy benne nincsen az a bűntudat és szégyenkezés, amit én érzek. Kihangsúlyozott egyéniség, vagyis igazi karakter. Biztos, hogy még a napfény sem képes áttörni rideg bőrén.
Étele, melyet buzgón, de igen kedvetlenül fogyasztott, elég szegényes volt, de nem sokkal silányabb, mint amit magam szereztem reggel a konyhaügyeletestől.
Negyvenhétben még olyan időket éltünk, amikor nem lehetett hozzájutni jobb étkekhez, hacsak a feketepiacról nem.
Jegyzeteimmel és elemózsiámmal megálltam Kasivagi mellett. Amint árnyékom ennivalójára esett, felnézett rám. Miután megnézett, ismét lesütötte a szemét, és folytatta a monoton rágcsálást, egészen úgy, mint ahogy a selyemhernyó csámcsog az eperlevélen.
- Figyelj csak, nem egészen értettem a mai előadást, megmagyaráznál egy-két dolgot? - kérdeztem tőle szörnyen dadogva, de ezúttal nem tájszólásban. Mikor az egyetemre kerültem, elhatároztam, hogy a városi köznyelvi kiejtéshez alkalmazkodom.
- Nem értem, mit beszélsz - válaszolt Kasivagi -, csak dadogsz itt összevissza.
Válasza gyorsan ért, belepirultam. Lenyalta az evőpálca hegyét, és rögtön folytatta tovább:
- Tudom, miért szólítottál meg. Gondolod, hogy mi, nyomorékok, tartsunk össze. Azt hiszed talán, hogy annyira súlyos a dadogásod? Mitől vagy olyan nagyra vele?
Később megtudtam, hogy ugyanolyan Rinzai zen-pap gyereke, mint én. Az első beszélgetés tehát jellegzetes zen kérdezz-felelek stílusban zajlott le. Nem tagadom: nagyon mély benyomást tett rám.
- Dadogj hát, dadogj! - szólított fel, s én szóhoz sem jutottam. Érdeklődéssel folytatta:
- Találtál végre valakit, akinek nyugodtan eldadoghatod, amit akarsz! Minden zsák keresi a foltját. Mondd: te még szűz vagy?
Nem vettem tréfára a kérdést, mert úgy hangzott Kasivagi szájából, mint amikor az orvos felszólít, hogy saját érdekemben nem szabad semmit eltitkolnom.
- Egyszóval szűz vagy - állapította meg -, de nem jóképű, kívánatos szűz, az ilyen nem kell a nőknek, s a kurvákhoz meg merszed sincs. Így áll a helyzet. Azt hiszed, hogy egy cipőben járunk, mi? Hát tévedsz! Elmeséljem, hogy adtam túl a szüzességemen?
Választ sem várva belefogott:

...................................................................

Egyébként pap fia vagyok Szannomija vidékéről, születésemtől fogva dongalábú... Most hiába gondolod magadban, csak azért, mert mindezt megvallottam, hogy a szegény nyomoréknak mindegy, hogy kicsoda, csak hallgassa meg panaszait valaki. Nem így van. Nekem nincs szükségem rá, hogy bárkinek is elmondjam a magamét. Tudniillik én is restellem az egészet, viszont téged kezdettől fogva én is bizalmasomnak választottalak. Szóval azért mondtam el, mert talán tanulságos neked, amit én megtettem, s ha te is úgy teszel, ahogy én, közös nevezőre jutunk. Tudod, hogy van ez: az egyik hívő éppúgy megismeri a másikat a szagáról, mint a bornemisszák.
Nos, én szégyellem állapotomat. Belenyugodva, békében élni az én helyzetemben, maga a bukás. Van éppen, akit hibáztassak: a szüleimnek kiskoromban meg kellett volna operáltatniok. Ma már késő. De ők már közömbösek számomra, mit törjem magam azzal, hogy haragszom rájuk...
Azt hittem, lehetetlen az, hogy engem nő szeressen. Ez a meggyőződés - mint talán tudod is - sokkal kényelmesebb és nyugalmasabb, mint az emberek képzelik. És egyáltalán nincs ellenmondás abban sem, hogy míg ebben bizonyos vagyok, eszemben sincs, hogy belenyugodjam helyzetembe és állapotomba. Ha ugyanis el tudnám hinni, hogy úgy, ahogy vagyok, elnyerhetem egy nő szerelmét, tulajdonképpen már elfogadtam ezt a létezési formát. Tudom én, milyen könnyű összeegyeztetni a való helyzet pontos megítéléshez szükséges merészséget az ítélettel való szembeszállással. Megszoktam különben, hogy egy helyből is képes legyek a harcra.
Épp ezért magától értetődik, hogy nem vetettem oda egy kurvának a szüzességemet, ahogy a barátaim teszik. Ezek a nők nem azért látják vendégül az embert, mert szeretik. Jó nekik az öreg, a koldus, a félszemű, még a leprás is, míg ki nem derül róla. Ez az egyenlősdi nekem nincs ínyemre. Még hogy én ugyanavval érjem be - most félre minden hiúsággal -, mint egy közönségesen ép, egészséges ember? Ez önmagam szégyenletes magalázása lenne. Ha szemet hunynak és tudomásul sem veszik dongalábamat - féltem, akárcsak most te is: - nem is létezem többé. Állapotom teljes elismerése érdekében sokkal pompásabb dolgokban kell részesülnöm, mint egy átlagembernek. Úgy gondoltam, hogy az életben épp ebben kell kiválnom a többiek közül.
A szörnyű kielégületlenség, mely abból származik, hogy a világgal szemben állunk, csak attól csillapul, ha vagy mi engedünk, vagy a világ. Én azonban elutasítom az ábrándozást ezekről a vágyott változásokról, utálom a terméketlen illúziókat. Ha a világ elváltozik, elveszít engem, ha én változom meg, elveszítem a világot. Ez a logikai bizonyosság éppen hogy egyfajta békességre, oldódásra hasonlít bennem. Mert megvan a maga létjogosultsága annak is, hogy engem nem szeretnek, s megvan annak is, hogy közben ebben a világban élek. A nyomorék tehát - miközben ellenkezik sorsával - eljut odáig, hogy végül is nem a csapdából való kiutat, a megoldást keresi, hanem ellenkezése szentesítésének formuláját találja meg. Így aztán a nyomorék gyógyíthatatlan...
Ifjúságom virágában (most ezt komolyan mondom) hihetetlen szerencse ért. Templomunk egyik jómódú hívének híresen szép lánya, aki akkortájt végzett Kóbéban a leányiskolában, váratlanul feltárta előttem szerelmét. Egy ideig azt hittem, hogy rosszul hallottam.
Balsorsom révén jártas vagyok abban, hogy a lelkekbe lássak. Tudtam, hogy a lány szerelme nem egyszerűen valamiféle együttérzésből fakadó perverzióból táplálkozik. Biztosan tudtam, hogy puszta szimpátiából a lány nem szeretett belém. Nézetem szerint az ok féktelen önimádata volt. Pontosan tudta, milyen szép, ismerte önnön női rangját, és ezért nem volt képes elfogadni egy férfi magabiztos közeledését. Nem bocsátkozhatott abba, hogy önszerelmét összemérje a szerelmére pályázó hiúságával. Utálattal töltötte el a hozzáillő szabályos házasság gondolata. Végül is finnyásan távol tartotta magát a szerelmi egyenlősdit, és - következetesen - rajtam akadt meg a szeme.
Mi egyebet válaszolhattam vallomására, mint hogy én nem szeretem őt. Talán kinevetsz érte, de volt talán más lehetséges válasz? Őszinte és nem hatásvadászó. Ha, tegyük föl, azt gondolom magamban, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom, és szerelmet vallok én is, már olyannyira áthágtam a nevetségesség határán, hogy az már majdnem tragikus. A nevetséges külsejű embereknek megvan a saját technikája, hogyan kerüljék el a félreértést, mely tragikus színben tünteti fel őket. Ha ugyanis ez megesne velünk, a másik nem érezné magát többé kényelmesen. Mások lelki nyugalma érdekében fontos, hogy ne látszódjunk szánalomraméltóknak. Ezért jelentettem ki véglegesen:
- Nem szeretlek!
A lány nem riadt vissza ettől. Azt mondta, hogy hazudok. Nagyon hatásos volt az a mód, ahogyan megpróbált meggyőzni, gondosan ügyelve arra, hogy meg ne bántsa önérzetemet. Nem tudott elképzelni férfit, aki belé ne szeressen - ha volna is ilyen, önmagát áltatja csupán. Addig űzte-fűzte finoman elemző következtetéseit, míg ki nem találta, hogy tulajdonképpen én már régóta szerelmes vagyok belé. Jól vágott az esze. Tételezzük fel, hogy valóban szeretett. Tudta azt is, hogy ha arcom nem létező szépségét dicséri, feldühít vele, s azzal még jobban, ha a dongalábamat magasztalja; ha kitalálja: nem a külsőm, hanem belső értékeim miatt szeret, dühbe gurulok. Így azután egyre csak azt hajtogatta: szeretlek. Fenti elemzései eredményeként pedig meglelte bennem a viszonzást is.
Nem értettem egyet irracionális gondolatmenetével. Viszont egyre jobban kívántam őt, jóllehet tudtam, hogy ez nem köt össze bennünket. Kell lenni bennem valaminek, ami másban nincsen meg, ha egyszer belém szeretett. Ez az! A dongaláb. Kimondatlanul is szerelmes volt a lábam formájába, s ez az, ami számomra elfogadhatatlan. Csak akkor hihető szerelme, ha van bennem valami más is a fogyatékosságon kívül. Márpedig ha életem értelme nem a fogyatékosságomban van, hanem másutt, akkor abban fellelhetem a magam teljességét. Ha a magamét megtaláltam, akkor ezen az alapon a másét is, sőt helyemet a világban, mely körülvesz engem. Ezért szó sem lehet szerelemről. Az övé önámítás, az én szerelmem pedig értelmezhetetlen. Ezért ismételgettem viszont én neki, hogy: nem szeretlek.
Érdekes, minél inkább tudomására hoztam ezt, annál mélyebbre süllyedt irántam való szerelmének illúziójába, mígnem egy éjszaka odadobta magát nekem. Káprázatosan szép testével nem tudtam mit kezdeni.
Felsülésem egyszerre véget vetett az egésznek. Valószínűleg ezt már bizonyítéknak vehette, elhitte, hogy tényleg nem szeretem. Otthagyott.
Restelltem persze, de mi az ahhoz képest, ahogyan a dongaláb miatt szégyenkezem! Más aggasztott. Tudtam, mi okozta a kudarcot. Az a gondolat, hogy nyomorék lábam megérinti az ő szép lábait, tehetetlenné váltam. Sajnos azonban a belső nyugalmam egészen odalett, hiszen arra épült, hogy engem nő nem szerethet. Az öröm, mely bennem megszületett, a nyomorékoké, a vágytól hajtva akarta valóra váltani a lehetetlent, ám a test elárult. Mert neki kellett volna véghezvinni azt, amit a lélek eltökélt magában. Ellentmondásba keveredtem. Kissé közönségesebben kifejezve ábrándozni kezdtem arról, hogy bár engem nem lehet szeretni, de a szerelmet végső soron helyettesíti a megkívánás. Ez ugyanis megnyugtatott. Ám a vágy megköveteli, hogy megfelejtkezzem életkörülményeimről, és azt is, hogy számoljam fel eddigi meggyőződésemet. Hiszen csak egyetlen akadály választ el a szerelemtől. Az a hit, hogy engem nem lehet szeretni. A megkívánást addig egyszerű ügynek tartottam, meg sem fordult a fejemben, hogy fantázia is kell hozzá.
Ettől az időtől fogva a test hirtelen sokkal jobban lekötötte érdeklődésemet, mint a lélek. A vágy azonban nem volt képes bennem igazán megtestesülni, csak fantáziáltam tehát. Suhantam, mint a szél, az is láthatatlan, de maga mindent lát, és könnyedén célja közelébe férkőzik. Átöleli, és mélyen belelopja magát... Elképzelhető, ugye, hogy mikor testi tudatomra ébredtem, ennek konkrét, kézzelfogható és határozott "tárgya" lehetett? Velem nem így volt. Számomra egy test egy vágyban valósul meg, ez voltam én, az átlátszó, láthatatlan, vagyis akár a szél.
Aztán hirtelen visszahúztak a dongalábaim. Ugyanis nem tűntek el. Nem is lábak voltak már, csökönyös szellem szállta meg őket. Bizony még a testnél is konkrétabbak voltak, határozott "tárgyak".
Tükörhöz kell folyamodnia annak, aki látni akarja magát, gondolják az emberek. Ám nekem, a nyomoréknak, folyton az orrom előtt ez a tükör. Éjjel és nappal egész testemet megmutatja. Nem lehet megfeledkezni róla. Épp ezért az, amit általában kínosnak tartanak, nekem semmi. Én nem zavartatom magam. Biztos vagyok benne, hogy létem éppúgy magától értetődő, mint a napé vagy a földé, a szép madaraké vagy a csúf krokodilé. A világ mozdulatlan, mint egy sírkő.
Mikor már nincs bennem bizonytalanság, s nincs hely, ahol a lábamat megvessem, megkezdődhet az én igazi életem. Mi végre élünk? Mikor az ember ebben elbizonytalanodik, képes ezért még megölni magát. Nekem meg nem jelent semmit. A dongaláb életem oka és feltétele, célja és értelme: az élet maga. Én bőven beérem azzal, hogy élek. A lét bizonytalansága vajon nem abból a fényűzésből ered, hogy valaki nem éri be azzal, ami, hanem elégedetlenkedik?...
Feltűnt nekem a faluban egy magányosan élő özvegyasszony. Mondták hatvannak, mondták annál többnek is. Éppen apám halálának évfordulóján mentem el szutrákat mondani apám helyett az öregasszonyhoz, aki egyedül fogadott, rokonok nélkül. A vénasszony meg én - ketten voltunk az oltár előtt. A szutrák végeztével egy másik szobában teával vendégelt meg, s én a nyári melegben vizet kértem, hogy lemosdjam. Az öregasszony meztelen hátamat megmosogatta. Mikor láttam, milyen szánalommal pillant a lábaimra, megszületett bennem egy ötlet.
Visszamentünk az előbbi helyiségbe, s ott - miközben szárítgattam magam - ünnepélyes elbeszélésbe kezdtem. Elmondtam, hogy születésemkor anyámnak álmában megjelent Buddha, és kijelentette neki: mikor a gyermek felserdül, szívből imádni fogja a fiú lábait egy asszony, aki ezért a könnyű halál jótéteményében részesül. A buzgó özvegy áhítattal rám függesztve tekintetét, imafüzérét morzsolgatva hallgatta a történetet. Találomra hozzákezdtem egy szutrához, összetettem a mellemen imafüzéres kezeimet, s mint egy kiterített holttest, meztelenül elnyúltam a földön. Behunytam a szemem. Mormoltam a szent szöveget.
Képzeld el: visszafojtani a nevetést, mely csak úgy rázott belülről. Most már bizonyos lehettem, hogy nemcsak ábrándozom. Csukott szemmel is tudtam, hogy a vénasszony a szutrák mormolása közepette odaadóan hódol a lábaim előtt. Imádott lábaimra gondoltam, a helyzet olyan mulatságos volt, hogy a lélegzetem is elállt. Dongaláb, dongaláb - ez forgott szüntelen a fejemben, ezt láttam mindig lelki szemeim előtt. Visszataszító formáját, mely ocsmányságra ítélt. Micsoda képtelen komédia! A hajlongó öregasszony kóchaja annyira csiklandozta a talpamat, hogy már-már nem bírtam tovább. Rájöttem, mennyire becsaptam magam, mikor a vágyról gondolkoztam azután, hogy azoknak a szép lábaknak az érintésétől kudarcot vallottam. Hiszen egyszerre csak a fertelmes ajnározás közben észrevettem, hogy begerjedtem. Ebben aztán egy szemernyi ábránd sem volt! Soha nem jöhetett volna rosszabbkor!
Fölkeltem, és a nőt döntöttem le hirtelen. Még csodálkozni sem volt időm azon, hogy az öregasszony még egy kicsit sem lepődött meg. A vénséges özvegy azonmód, ahogy letepertem, csukott szemmel folytatta a kántálást.
Furcsa, de élénken emlékszem, egy dhárani-könyörgést idézett: ikiikii-sinosino-oraszan-furasarii-hazahaza-furasaa...
Mint te is tudod, az értelmezés így hangzik: hívunk-követünk, hívünk-követünk; hadd térjünk vissza a tisztasághoz, semmisítsd meg a három gonoszt: a mohóvágyat, az indulatot és az ostobaságot.
Előttem a hatvanas éveiben járó nő, arcát felém fordítva, lecsukott szemekkel. Festetlen arcát nap barnította meg. Izgalmam egy cseppet sem hagyott alább. Sőt - és ez ebben a komédiában a tetőpont - öntudatlanul serkentett is a helyzet... Mondom: öntudatlanul, de ez költői szépítés csupán, mert éberen figyeltem közben mindent. A pokol éppen attól pokol, hogy mindent, de mindent egyértelműen megértünk. Látunk a vaksötétben!
Az özvegy vén, ráncos arca éppen nem volt szép vagy szentséges. De az én belső kiábrándultságomban mégis éppen ezért a megszokottság bizonyosságát keltette. És ki meri állítani - legyen egy nő akármilyen szép is -, hogy nem következik be a gyönyörű arcon is az öregasszony metamorfózisa? Csak nézzünk a nőre a legkisebb illúzió nélkül!
Az én dongalábam és az arc - igen, ezek tények. Ezek gerjesztettek be valójában. Végre életemben először igazi vágyat éreztem, s nyomán a megnyugvást. Arra is rájöttem, hogy nem gond eljutni a célomig. legyőzni a tőle elválasztó távolságot. Inkább arra kell ügyelnem, hogy távol tartsam magamat tőle, s így a cél továbbra is megmaradjon.
Látni jó. Torz logikát leltem az eseményekben; ahol egyszerre megáll az ember és célba ér, nem fenyegeti a bizonytalanság. Felfedeztem erotikám logikáját, rájöttem, hogy megtévesztő színlelés az, amit az emberek szenvedélynek tartanak itt e földön. Bűvös sipkát húzva láthatatlanul, vagy mint a szél, úgy egyesülni - számomra illúzió csupán. Látni akarok, és azt is akarom, hogy közben engem is teljességemben lássanak. Dongalábam és a nő messze kivágódott ebből a világból, s az énemtől is egyforma távolságra jutottak. Félre a realitásokkal, a megkívánás is látszat, nem több! S míg én, aki látok, megérem szélsőségeim között önnön tündöklésemet és bukásomat, én, aki látszom, élvezek a valóság színe előtt. Semmi közük egymással már a nyomorék lábamnak, az asszonynak, maradjanak ott, távol a való világtól, ahová kivágódtak... A vágy pedig áradjon határtalanul. Azok a gyönyörűséges lábak, s az én dongalábam már nem kell hogy találkozzanak, külön létezhetnek egymástól a világ végezetéig.
Olyan nehéz lenne gondolatmenetemet követni? Kell-e még tovább magyaráznom? A történtek után megnyugodtam. A szerelem - nem létezik. Érted már te is, miért nem hiszek benne? Nincs kétség, és szerelem sincsen. A világ örökre megállapodott, s egyúttal célhoz ért. Benne létezik a sajátunk is - kell ehhez kommentár? Így én akár egy mondatban a közönségesen szerelemnek nevezett hiedelmet is meg tudom határozni. Tévelygés, melyben a látszatot a valósággal akarjuk egyesíteni... Szóval így tudtam meg, mennyire emberi létem alapja az a meggyőződés, hogy engem nem szerethetnek. Íme a körülmények, melyek között elvesztettem a szüzességemet.

...................................................................

Kasivagi befejezte szomorú elbeszélését. Felsóhajtottam. Szavai mély benyomást tettek rám, és nem tudtam magamhoz térni az ámulattól. Olyan gondolkodásmóddal találkoztam ugyanis, mely nekem addig soha nem jutott volna eszembe. Miután elmondta történetét, még eltelt egy kis idő, míg feleszméltem, a környéket elárasztotta a napfény, ragyogott a lóherés réti fű. Hátul, az udvari kosárlabdapálya felől ismét felhangzott a kiabálás. A tavaszi fényes délidő azonmód mozdulatlan, de jelentése gyökeresen megváltozva jelent meg előttem.
Sokáig nem hallgathattam, valamit válaszolnom kellett, ezért eldadogtam valami butaságot.
- Hát akkor ezért vagy te azóta ilyen magányos...
Kasivagi gonoszkodva úgy tett, mintha nem értette volna, és megismételtette velem, de aztán barátságos hangon válaszolt:
- Magányos? Ugyan miért kellene magányosnak lennem? Különben lassanként majd megérted, ha többet leszünk együtt.
Megszólalt a délutáni előadások kezdetét jelző csengő. Én fölálltam, de ő ülve maradt, és megcibálta a ruhám ujját. Félő volt, hogy kárt tesz benne, a viseltes ruhadarabot még zen-iskolás egyenruhámból alakították át, kicserélve rajta a gombokat. A szűk öltözet még kisebbnek mutatta csenevész testemet.
- Kínai lesz a következő óra, az meg unalmas. Menjünk inkább máshová. Gyerünk sétálni! - szólt Kasivagi, és szanaszét dobált tagjait összeszedve, nagy erőfeszítéssel felállt. Egy teve jutott róla eszembe, filmen láttam, az is így tápászkodott fel.
Addig nem mulasztottam előadást, de nem akartam elszalasztani az alkalmat, hogy még többet tudjak meg Kasivagiról. Elindultunk a főbejárat felé.
Csak akkor fogott el némi restelkedés, mikor már odakint voltunk, és figyelmemet magára vonta Kasivagi rendkívül sajátos járása. Különös volt, hogy egy húron pendülök a normálisokkal, és szégyenkezem együtt sétálni vele.
Kasivagi tudatosította bennem szégyenem mibenlétét, de ugyanő volt, aki emberi életre ösztönzött... Nyomorúságaimat és megkeseredettségemet szavai mindenestül újjá és frissé formálták. Ezért is érezhettem úgy, mikor a kavicsos úton lépkedve áthaladtunk a vöröstéglás kapun, mintha életemben ma láttam volna először szemben a távoli, tavaszi párába vont Hiei-hegyet. Mert, mint majdnem minden körülöttem, a hegy is új jelentéssel telve jelent meg a szemem előtt. Az Hie-hegy csúcsa az eget verte, vonulatai azonban szélesen terültek a tájra, mint egy dallam fő témájának utánrezgései. Az alacsony háztetők halmain túl a távolban a hegy gyűrődéseit deréktájon a tavasz fényárnyékai lepték el, a ráncok helyén indigókék sötétség, a kiszögellések világosan, szinte kéznyújtásnyi közelségben látszottak.
Az Ótani Egyetem bejárata előtt alig volt járókelő, autó is kevés. A villamossíneken ritkán dübörgött végig a jármű, mely a Kiotó állomástól a Karaszumaju kocsiszínig járt. Az út túlsó oldalán, szemközt az itteni főbejárattal az egyetemi sportpályákhoz vezető régi kapuoszlopai emelkedtek, bal felől az üdén zöldellő páfránysor.
- Mászkáljunk a sportpályáig egyet! - szólt Kasivagi, s előttem ment át az utca villamosvágányain. Egész testével hevesen nekiveselkedett, és cséphadarószerű kalimpálással ment át az úton, ahol alig járt egy-egy autó.
A tágas pályán, távolabb tőlünk, néhány diákcsoport kidobóst játszott labdával, emitt meg öten-hatan maratoni edzést tartottak. Talán ők is előadásról szöktek el, de lehetett lyukas órájuk is. Két éve csak, hogy véget ért a háború, a fiúk meg máris pocsékolták az erejüket. A silány templomi étkek jutottak eszembe.
Elhelyezkedtünk egy kimustrált mérleghinta gerendáján, onnan néztünk a pályán közeledő, majd távolodó hosszútávfutókra, de nem figyeltünk rájuk. Testemben éreztem az ellógott órákat, mint mikor az ember hátához simul az ing, körös-körül napsütés és könnyű szellő fújdogált. Versenyzők futottak felénk, együttes zihálásuk egyre közeledett, aztán nem maradt utánuk más, csak erőlködéstől összezavarodott lábdobogásuk és a felvert por.
- Milyen hülyék! - szólt Kasivagi, de hangjában nyoma sem volt irigységnek. - Hogy nem restellik magukat! Még hogy az egészségük végett! Nekem mondhatják! Mi haszna van annak, hogy fitogtatják az egészségüket mások előtt? Közszemlére teszik a testedzést - ez már azt jelenti, hogy itt a vég. Nem azt teszik közzé, amit kellene... A nyilvánosságra tartozik például a halálbüntetés. Vajon miért nem az emberek előtt hajtják végre? - folytatta ábrándozását. - Mit gondolsz, hogy tartották fenn a háború alatt a rendet az országban? Nem gondolod, hogy az emberek tragikus halálának látványával? Valószínűleg azért hagytak fel a nyilvános kivégzésekkel, nehogy a nép vérengzővé váljon tőle. Pedig ez ostobaság. Milyen barátságos arccal rakosgatták a tetemeket a bombázások után az emberek...
A kínhalál, a vér, a halálhörgés, mikor embertársunk utolsó órája üt, alázatossá tesz bennünket; tisztává, nemessé és békéssé a lelket. Egyáltalán nem olyankor jön ránk a vadság és a brutalitás, hanem például az ilyen kellemes tavaszi délutánon, mikor tétován bámuljuk a fákon áttörő napfény foltjait a gondosan ápolt gyepen. Nem gondolod, hogy ez a pillanat az?
Minden lehető és lehetetlen rémálom ezen a világon, a történelem összes gonosz ábrándja így fogant meg. A napvilágnál a gonosz képzelődés világosan maga elé festi az elvérzett áldozat sápadt alakját, fantáziájában testet ölt. Csakhogy a gyilkos képzelet tárgya nem a saját kínunk - mások szörnyű testi gyötrelme! De a más baját nem érezzük. Micsoda szerencse! - szólt Kasivagi, ám én akkor a maga nemében bámulatos vérszomjas fejtegetéseinél jobban szerettem volna hallani arról, miken ment keresztül, miután elveszett a szüzessége. Már előbb is említettem, milyen mohón szerettem volna eltanulni tőle, hogy mi maga az emberi élet. Épp ezért, amint szóhoz jutottam, megpróbáltam másra terelni a beszélgetést.
- A nőket kérded? - válaszolt Kasivagi. - Azonnal megérzem mostanában, melyiket vonzza a dongalábú férfi. Mert vannak ám a nők között ilyenek is. Persze van, amelyikben egész élete során csak lappang, és magával viszi a sírba, van, akinek ez az egyetlen kisiklása, egyetlen ábrándja.
Így van ez. Van rá mód, hogy felismerjem őket. Általában páratlan szépek, keskeny, hideg orral, de a szájuk kissé fittyedt...
Ekkor feltűnt egy lány, és felénk tartott.

Folytatás