Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Misima Jukió
AZ ARANYTEMPLOM
(Kinkakuji)
Fordította és az utószót írta: Erdős György
Forrás: Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

Ötödik fejezet

Nem a sportpályán keresztül jött, hanem volt egy út odakint, a villákhoz vezetett a pálya mellett, jó fél méterrel lejjebb annál. Azon az úton sétált felénk. Egy mutatós spanyolos villa kiskapujából jött elő. A kétkéményes ház üveges, rácsos ablakaival, tágas télikertjének üvegtetejével olyan törékenynek tűnt, hogy a tulajdonos aligha tiltakozott a drótkerítés ellen, mely ott meredezett, elválasztva a sportpályát az úttól.
A mérleghinta, melyen Kasivagival üldögéltünk, túl volt a dróthálón. Mikor a nő arcára pillantottam, meghökkentem. Hiszen éppen olyan nemes vonású arc volt, amiről Kasivagi magyarázott. Kimondott "dongaláb-kedvelő". Később rájöttem, hogy ostobaságvolt megdöbbenésem, lehet, hogy Kasivagi már látásból ismerte a lányt, és talán ábrándozott is az arcáról.
Lestük, hogy jön a nő.
Fenn sötéten kéklett a Hiei-hegy csúcsa, itt meg egyre közeledett felénk a lány. Még el sem csitult bennem Kasivagi szavainak hatása, ahogy mondta: az ő dongalába meg az a nő - két elkülönült csillag a való világban, nem közlődnek egymással; hogy ő beteljesíti vágyait, csak közben magára húzza a látszatok világának végtelen takaróját - egyszóval még fel sem ocsúdtam a szavak hatása alól. Hirtelen felhő takarta el a napot, fátyolszerű homály burkolt be minket Kasivagival, mintha csak a látszatok árnyékvilágába kerültünk volna egy pillanat alatt. Minden elszürkült, kétessé vált - én magam is. Csupán két dolog fénylett fel a való világból, úgy tűnt, hogy csak a Hiei sötéten kéklő csúcsa és a lassan közeledő előkelő leány létezik bizonyosan.
Tényleg jött felénk. Az idő múlása azonban olyan volt, mint amikor fájdalom fogja el az embert; közeledett a lány, és egyre kivehetőbbé vált az arca: egy idegené, akinek semmi köze hozzánk.
Kasivagi felállt, és súlyos, fojtott hangon a fülembe súgta:
- Indulj! Na, eredj, ha mondom!
Kénytelen voltam elindulni arra, amerre a lány ment, vele párhuzamosan, a kőkorlát mellett, az út fölött jó fél méterrel.
- Ott ugorj le! - Kasivagi megbökte ujjával a hátamat.
Átléptem a kőkorlátot, és leugrottam az útra. Talán még fél méter magas sem volt, nekem semmiség, de nyomban utánam a dongalábú szörnyű nyekkenéssel huppant le mellettem, és rögtön elvágódott. Fekete egyenruhás háta a földön púposodott, feküdt az arcán, és szinte nem is volt emberi formája, nagy, fekete, piszkos és határozatlan folt lett belőle, mint amikor eső után sáros marad a járda.
A lány megkövülten állt ott. Kasivagi éppen útjába zuhant. Hideg büszkeségében, lefittyedt ajkán, nedves szemeiben mintha egy pillanatra Uiko holdfényes arcát láttam volna, amint letérdeltem Kasivagihoz, hogy talpra állítsam, s közben felnéztem rá.
A látomás azonban rögtön elillant, és csak egy alig húszéves lányt láttam, aki gőgösen tekintett rám, és látszott, hogy tovább akar menni.
Kasivagi azonban jó érzékkel kihasználta a lehetőséget. Kiáltozni kezdett. Hangja félelmetesen visszhangzott a délidőben elhagyatott villanegyedben.
- Hitvány perszóna! Itthagynál engem! Hiszen miattad jártam szerencsétlenül!
A lány reszketve visszafordult, száraz vékony ujjaival megsimította vértelen arcát. Hirtelen hozzám fordult:
- Mit csináljak?
Kasivagi már felemelte a fejét, végigmérte a lányt, és szavait egyenként megnyomta:
- Hát nincs nálatok otthon kötszer?
A lány egy ideig hallgatott, majd visszafordult, és elindult arrafelé, ahonnan jött. Felsegítettem Kasivagit. Jó nehéz volt addig, míg talpra nem állt, nyögött is keservesen, de mikor már a vállamra támaszkodott, könnyebben járt, mint gondoltam volna...

Karaszumaru kocsiszínéig futottam, a megállóban fölugrottam a villamosra. Fellélegeztem, mikor elindult velem az Aranytemplom irányába. Izzadt a tenyerem.
Amint eltámogattam Kasivagit a spanyol stílusú villa kiskapujáig, ahol a lány előrement, inamba szállt a bátorságom. Otthagytam őket, s úgy elfutottam, hogy hátra se néztem. Meg se álltam az egyetem kapuja előtt, szaladtam a kihalt utcán, el a patika, a süteményesbolt, az elektromosüzlet előtt. A szemem sarkában felvillant valami lilásvörös szín, a Tenrikjó Kótoku-templom lehetett, a fekete kerítés felett nagy lámpás, rajta a szilvavirágcímerrel, ugyanaz lebegett a bejárati függönyön is. De én csak futottam tovább.
Magam sem tudtam, hová oly sebesen. Csak akkor kaptam rajta magam, hogy az Aranytemplom felé igyekszem, amikor a villamos már Muraszakino felé járt.
Az Aranytemplomnak turistaidényben hétköznap is tömérdek látogatója volt. Az öreg vezető furcsállva nézte, miként török utat az emberek között sietve az épület felé.
A templom elé jutottam a felvert porban, közrefogott az ocsmány tömeg. Harsogott a vezető hangja, az épület félig-meddig elrejtve szépségét, ártatlanságot színlelt. Csak a tükörképe tündökölt a tóban. Amint nézelődtem, úgy tűnt nekem, hogy mindez hasonlít azokhoz az ábrázolásokhoz, melyeken a Könyörületes Buddha alászáll, körötte mennybéli bódhiszattvák. Körüllengeni a szenteket: aranyos felhőgomolynak ott a por, melynek fátylán keresztül az Aranytemplom kopott színekkel festett avítt díszítés elnyűtt anyagon. A nyüzsgés, a lárma behatolt a karcsú oszlopok közeibe, s tovább emelkedett túl a tetőn, túl a főnixen, elnyelte a fehérlő ég. Az épület maga volt a rend, a szabályosság. Ahogy nőtt környékén a lárma, úgy szűrte meg a zajt, nyugati oldalán magához ölelve a Halászpavilont, karcsú tetőszerkezetét égre emelve, akár a szűrő, mely a zavaros vizet tisztává teszi. Az épület nem hessegette el magától a betolakodó emberhangokat, finom oszlopai közé engedte, s azok áttetsző csendet szűrtek belőlük. Az Aranytemplom meg sem rezzent belé - akárcsak mozdulatlan tükörképe a vízen -, kiteljesedett megint észrevétlen.
A lelkem megenyhült, és lassanként alábbhagyott bennem a rémület is. Ebben kell fellelnem a szépség jelentését a magam számára, hiszen kiemel az emberi létből, és vigyáz rám!
"Őrizz meg tőle! - Már-már imádság szólt bennem. - Őrizz meg, hogy életem ne legyen olyan, mint Kasivagié!"
Kasivagi szerint az embernek élni csupán annyit tesz, mint pusztítani. Ezt sugallta nekem, ezt játszotta el előttem. Pedig ha elrugaszkodik a természettől, veszendőbe megy ez a szépség is, mely az Aranytemplom szerkezetéből ered; s akkor az ilyen élet nem egyéb, mint nyomorúságos tengődés. Nagyon is hatásos volt, amit mondott; tény, hogy én magam is a hatása alá kerültem, de ijedeztem tőle, hogy megérintsem, életének szúrós szilánkjai biztosan felvérezték volna a kezemet. Kasivagi egyformán lenézte az ösztönt és az elmét. Kerengett, mint egy idétlen labda, hogy áttörje létezésével a valóság falát. De semmit sem tudott tenni. Az életmód, melyre rá akart venni, veszélyes vásári komédiázás volt, csak azért, hogy lerántsuk az álarcot az ismeretlen maskarában alakoskodó valóságról, s aztán tisztítsuk meg teljesen a világot az ismeretlen elemektől, ne fogadhassa magába őket.
Láttam is egyszer később Kasivagi albérletében egy plakátot. A Japán Alpok egyik táját ábrázolta egy utazási iroda gyönyörű litográfiája. A kék égre törő fehér csúcsok alatt a következő felirat állott: "Ismeretlen világba hívjuk önt!" Kasivagi mérges vonásokkal, piros ecsettel áthúzta keresztben a képet és a szöveget, s helyébe firkálta: "Nem bírom már az ismeretlen életet!" Írása úgy táncolt, mint ő maga dongalábaival séta közben.
Másnap kicsit félve mentem az egyetemre, mi lehet Kasivagival? Különösebb lelkifurdalásom nem volt, mert hiszen éppenséggel előzékeny baráti gesztusnak is lehetett értelmezni, hogy magára hagytam a lánnyal, és megszöktem. De volt bennem némi bizonytalanság is: vajon látom-e majd az előadóteremben? De aztán megpillantottam, csöppet sem volt más, mint egyébként, az óra kezdete előtt kevéssel megjelent, vállát természetellenesen felvonva.
A szünetben hamar karon ragadtam, pedig nem nagyon volt szokásom az ilyen heveskedés. Elhúzta a száját, úgy mosolygott, és követett a folyosóra.
- A sebeddel mi van? Rendbe jött?
- A sebemmel? - nézett rám Kasivagi sajnálkozó mosollyal. - Mikor sérültem meg? He? Azt álmodtad, hogy bajom esett? Mi?
Szóhoz sem jutottam a megdöbbenéstől. Egy ideig kajánul hagyta, hadd kínlódjak, csak aztán fedte fel a cselt.
- Színjáték volt, érted? Rengetegszer gyakoroltam az útra esést, annyira, hogy tökéletesen meg tudtam játszani a lábtörést is. Arra ugyan nem számítottam, hogy a nő csak úgy továbbáll, mintha mi sem történt volna. De figyelj csak, látnod kellett volna: mégiscsak belém bolondult. Vagyis rosszul mondom, a dongalábamba, nem belém. Képzeld, saját kezűleg kente be jóddal.
Felhúzta a nadrágszárát, hogy megmutassa halványsárgára pingált lába szárát. Ekkor megsejtettem, milyen fogást alkalmazott: természetes, hogy felhívta magára a lány figyelmét, de vajon a törés színlelésével nem a dongalábúságot igyekezett palástolni? Ám kételyeim éppen nem megvetést keltettek bennem, sőt valami becsülésféle kezdett kicsírázni iránta. Lehet, hogy gyerekes érzés, de bizonyítva láttam hűségét önmagához, életéhez, éppen azért, mert annyira átitatta filozófiáját a csalással, amennyire csak lehetséges.
Curukava nemigen nézte jó szemmel kapcsolatomat Kasivagival. Csupa jóindulatból tanácsokkal látott el, melyeket én okvetetlenkedésnek éreztem. Mondtam is neki, hogy az ő helyében én is tudnék jó barátot szerezni, de hozzám csak Kasivagi illik. Curukava szemében kimondatlan szomorúság jelent meg, s mikor jóval később felidéztem magamban, heves lelkiismeret-furdalás fogott el.

***

Május volt. Kasivagi eltervezte, hogy kirándulunk Arasijamába, de hétköznap, kihagyva egy tanítási napot, mert irtózott a tömegtől. Rá jellemző módon kijelentette, hogy ha derült az idő, nem megyünk, csak akkor, ha felhős, borongós napunk lesz. Úgy volt, hogy hozza a spanyolos villából való leányzót, a kedvemért pedig elhív egy másikat abból a házból, ahol albérletben lakott.
Kitano állomásán találkoztunk, ez a Keifuku vasúttársaság vonalán volt, melyet különben Arasi-vasútnak hívtunk. Szerencsénk volt, olyan borús, lehangolt nap, mint az akkori, májusban ritkaság.
Curukava valami családi ügyben éppen akkor felment Tokióba egy hétre. Nem mintha elárult volna, de így megúsztam azt a kissé kellemetlen helyzetet, hogy iskolába menet félúton elválok tőle, és másfelé megyek.
Bizony kellemetlen visszaemlékeznem arra a hegyi kirándulásra. Hiába voltunk mindnyájan szórakozó fiatalok, ha egyszer egész napunkra rányomta bélyegét fiatalságunkkal járó levertségünk és idegességünk, a nyugtalanság és az üresség nyomasztó hangulata. Kasivagi sejthette előre, s biztosan azért választott ilyen beborult, melankolikus napot.
A szél, egyszerre úgy tűnt, hirtelen felélénkül dél-nyugatról, ám csak nyugtalan rohamok kaptak el bennünket. A szürke égen éppen csak azért bukkant néha elő a nap, hogy ne mondhassuk, egész nap színét sem láttuk. A fellegek egy foltja fénylett. Fehéren, mint amikor a ruha rétegei közé a nyak kivágásánál belátni, s odabenn felsejlik a mell kereksége - a homály mélyén érzékelni lehetett a nap jelenlétét. Kisvártatva azonban egyenletes sötétszürkébe olvadt minden a borús égen.
Ám Kasivagi nem hazudott. Ahogy ígérte, két lány társaságában jelent meg a jegypénztárnál. Az egyik kétségkívül az a gyönyörű volt. Hűvös orrát magasan hordta, szája lebiggyedt. Külföldi ruhában jött, vállán kulacs lógott. Az, akit Kasivagi az albérletből hozott, kissé kövérkés, öltözködése, külseje nyomába se jött a másiknak, csak a kis áll és feszes szája volt rajta nőies.
Hiába, ahogy elindult a vonat, a vidám kirándulás hangulata megcsappant. Kasivagi és a leányzó állandó szócsatát vívtak, a kisasszony olykor ajkát harapdálta, hogy ne kelljen könnyekre fakadnia. Az albérleti lány pedig, mint akinek semmi köze hozzá, csendesen dúdolgatott valami népszerű dalocskát. Hirtelen hozzám fordult, és mesélni kezdett.
- A környékünkön lakik egy nagyon szép ikebana-tanárnő, ő mesélte nekem ezt a szomorú szerelmi történetet. A háború alatt volt egy szeretője, gyalogsági tiszt, s amikor kivitték a frontra, épp csak rövid idejük maradt, hogy a Nanzen-templomban búcsút vehessenek egymástól. Igaz, hogy kapcsolatát a szülei ellenezték, mégis teherbe esett, és röviddel a férfi frontra indulása előtt szegénynek nagy szomorúságára halott gyereke született. A tiszt is szörnyen elkeseredett, és végül azt kérte, hogy legalább anyává tett szerelmének a tejét megízlelhesse. Erre meg nem volt más alkalom, ott helyben teába vegyítve adott tejéből az asszony a férfinak. A szerelmes férfi egy hónap után elesett a háborúban. A nő pedig hű maradt hozzá, egyedül él. Pedig még milyen szép és fiatal...
Nem hittem a fülemnek! Hiszen éppen azt a hihetetlen jelenetet idézte fel, melyet a Nanzen-templomnál a háború vége előtt Curukavával együtt láttunk! Ám a lánynak szót sem ejtettem erről. Hiszen ha számra veszem a titkot, bevallom akkori elragadtatottságomat, elárulom azt a mostani kedvéért. Ha nem beszélek, a rejtély megfejtésével az élmény megkettőződik, s még jobban elmélyül bennem.
A vonat ekkor a Narutaki melletti nagy bambuszliget mentén haladt. A bambusz májusban váltja megsárgult lombját. A cserjék tetejét borzoló szél lesodorta az elszáradt leveleket a vastag szárak közé, melyek vadul és csöndben burjánzottak beljebb-beljebb, mit sem törődve a lombhullással. Csak a vonatrobogáshoz közeli bambuszok bólogattak serényen. Magára vonta a figyelmemet egy szál feltűnően fiatal, zöldellő növény, mely kitűnt a többi közül. Volt valami elbűvölően különös abban, ahogy fájdalmasan hajlongott. Néztem, aztán tovatűnt az is...
Amint megérkeztünk Arasijamába, elmentünk a Togecu-hídig, megnéztük az udvarhölgy sírját, melyről addig nem is tudtunk.
A hölgy egykor Taira-no Kijomoritól való félelmében Szaganóban rejtőzött, amikor egy őszi, holdfényes éjszakán a halk citerahang nyomán Minamoto-no Nakakuni rátalált*: császári parancsra indult el, hogy megkeresse. Az Én szerelmes uram dallama szólt. A Kogó című nó-játékban, mely az udvarhölgy történetét beszéli el, így szól az ének: "...holdvilágos éjjel indult el, Hórinhoz jutva meghallotta a citerát. Szél fú a hegytetőn, fenyő susog, vagy annak hangszere szól, akihez indult?" Megkérdezvén megörült a válasznak, mely így szólt: "Urához vágyó szerető asszony dala ez." A hölgy ezután Szaganóban lelt menedéket, és élete hátralévő részét könyörgéssel töltötte, hogy Takakura császár elérje a megvilágosodást.
A sírhalomhoz keskeny ösvény vezetett, és egy alacsony kőtorony volt csupán egy terebélyes juharfa és egy rokkant szilvafa között. Kasivagival elmondtunk egy rövid, dicsőítő szutrát. Kasivagi eltúlzott buzgósággal valójában profánul kántált, gúnyolódó kedve átragadt rám, a diákok kántáló olvasását utánozva magam is egy kis jóleső szentségtörést követtem el, s ettől egy kicsit felszabadultabbnak éreztem magam.
- Milyen nyomorúságos egy ilyen előkelő sír! - szólt Kasivagi. - Bezzeg a hatalom és pénz micsoda nagyszerű emlékműveket hagy hátra! Pazar építményeket! Azoknak akkor sem volt fantáziájuk, mikor még éltek, tehát a sírjukat is hasonlóan fantáziátlan alakok emelték. Bezzeg az ilyen előkelőek, akiket csak fantáziájuk tartott életben, mit tehetnek egyebet, mint a sírjukkal is meg akarják mozgatni a képzelőerőt. Szerintem ez a szomorúbb, hiszen ez halála után is csak az emberek fantáziájának koldusa marad.
- Szóval előkelőség csak a képzeletben létezik? - kaptam a szón felvidámodva. - Na és a realitások, amikről beszélni szoktál? Mi az előkelőség realitása?
- Ez itt - válaszolt Kasivagi, megpaskolva a kőtornyocska mohlepte fejét - a kő vagy a csont, élettelen anyag, mely megmarad az emberből halála után.
- Őrült buddhista vagy!
- Miért? A buddhizmus is csak szar, nem? Előkelőség, kultúra, az emberek kieszelte szépségek és más ilyen realitások meddő, élettelen anyag mind! Ott a Rjóan-templom. Csak kő, semmi más! Filozófia - az is kő! Egyedüli szerves dolog, mely az embereket érdekli, a részvétlenség, a politika. Az ember öngyalázó élőlény.
- És hol a nemi vágy?
- Az? Mondjuk középtájon. Az ember és a kő között. Ugrabugra szembekötősdi.
Szerettem volna Kasivagi mutatós gondolatfutamát kapásból megcáfolni, ám a lányok beleuntak az elmélkedésbe, megindultak a keskeny ösvényen visszafelé, mi meg utánuk. A keskeny ösvényről odalátszott a Hozu-folyó, a Togecu-híd északi töltése. Túlnan az Arasi-hegy dús zöldjével ellentétben a folyónak azon a szakaszán fehéren csapott fel a hullámok tajtéka, s a víz zúgása az egész környéket betöltötte.
A vízen elég csónak ringott, de mi gyalog mentünk a folyó mentében egészen a Kamejama park bejáratáig - szanaszét a temérdek papírszemét tanúskodott róla, hogy ma sem jártak erre kevesen.
A kaputól még egyszer visszanéztünk a Hozu-folyóra és az erdős Arasi-hegyre. Átellenben kis vízesés csobogott.
- A szép táj maga a pokol! - szólt megint Kasivagi.
Nekem ez valahogy hebehurgyának tűnt. Mégis megjegyzése nyomán magam is olyan szemmel néztem a látványt, mint a poklot. Igyekezetem nem volt hiábavaló, a kárhozat nyugtalansága óhatatlanul megjelent előttem a zöld lombokba burkolózó táj csöndjében. Ez az, ami nappal és éjjel tetszés szerint, kívánság szerint felidézhető. Akarni kell, s ha megidézzük - megjelenik.

Azt mondják, a tizenharmadik században telepítették oda Josino hegyéről a cseresznyefákat. Mikor mi ott jártunk, már rég elvirágzottak, kilombosodott az erdő. Vége a virágnak, a szirmok a földön - mi mást lehetne mondani rájuk: szép halott leányhoz hasonlók.
Tömérdek fenyő volt a Kamejama parkban, de azok zöldje nem változott az évszakokkal. A roppant széles, dombos területen mindenütt magasra törtek, s csak odafenn eresztettek tűleveleket. A rengeteg kopasz fatörzs szeszélyes összevisszaságban, ameddig csak a szem ellátott, nyugtalanná tette a tájat. Kényelmes ösvény vezetett körbe, mindenfelé fatönkök, bokrok, törpefenyők, nagy sziklák félig földbe ásva, mellettük lilásvörös azáleák virágrengetege pompázott. A szürkébe borult ég alatt színeikkel fenyegettek.
Láttunk egy párocskát hintán egymás mellett ülni a völgyben, majd kis dombocska tetején felettük megpihentünk a hűsellőben, melynek a teteje olyan volt, akár az esernyő. Végigláttunk onnan a kelet felé kiterjedt park nagy részén, nyugat felé letekintve megcsillant a Hozu-folyó a fák rejtekében. Felhallatszott hozzánk a hinta nyikorgása, mintha szakadatlan fogcsikorgatást hallottunk volna.
A kisasszony kibontotta csomagját. Mikor Kasivagi azt állította, hogy nekünk útravalót vinni felesleges, nem hazudott. Volt abban négyünknek elegendő szendvics, külföldi cukrászsütemények, amikhez nem nagyon lehetett hozzájutni akkoriban, végül előkerült egy üveg Suntory whisky is, amit csak titokban lehetett szerezni, mert a megszálló csapatoknak volt fenntartva. Ez idő tájt Kiotót tartották az ószakai, kóbei, kiotói körzet feketéző központjának. Én nem nagyon ittam, de miután összetett kézzel megköszöntem, Kasivagival együtt elfogadtam a felém nyújtott poharat. A lányok mindketten teát ittak a kulacsból.
Mindaddig hittem is meg nem is Kasivaginak, hogy jóba lett a leánnyal, mert nem fért a fejembe, hogyan melegedhetett össze egy ilyen tartózkodó, elegáns nő a dongalábú, nyomorult diákkal. Ám néhány pohár után megszólalt Kasivagi, mintha csak kétségeimre akarna válaszolni:
- Az imént azon veszekedtünk vele a vonatban, hogy a családja rá akarja venni, hogy házasodjék össze egy kiállhatatlan férfival. Ő meg gyengeségében már-már beadta volna a derekát. Én azonban megmondtam neki, hogy mindenképpen útját állom ennek a házasságnak. Hol vigasztaltam, hol meg ijesztgettem.
Ez tényleg olyan volt, amit nem az érintett előtt kell kitálalni, de Kasivagi ügyet sem vetett a mellette ülő leányzóra. Az meg se rezzent, semmi változást nem lehetett felfedezni rajta. Sima nyakszirtjén kék porcelán nyaklánc függött, háttérben a borongós ég, elevenen fénylő hajkoronája árnyékot vetett amúgy is túlságosan sugárzó arcára. Nedves szeme tisztán, mesterkéletlenül csillogott. Kissé lebiggyesztett ajka szokása szerint kissé nyitva volt, s résnyire nyitott szája látni engedte száraz-fehéren elővillanó fogait, melyek valamely kis állatéra emlékeztettek.
- Jaj de fáj! - üvöltött fel hirtelen Kasivagi, lába szárát nyomkodva. Magam is odakaptam, hogy segítsek rajta, de eltolta a kezemet, és nagy csodálkozásomra cinkos mosollyal rám kacsintott. Elhúzódtam tőle.
- Fáj! Fáj! - jajgatott követelőzően. Önkéntelenül is ránéztem a leány arcára. Iszonyú változás ment végbe rajta, a szeme riadtan rebbent, szája eltorzult, arcvonásainak harmóniája szétzilálódott.
- Türelem! Türelem! Mindjárt meggyógyítlak, csak bírd ki még egy kicsit! - ekkor hallottam először a lány felcsattanóan kihívó hangját. Kinyújtotta hosszú nyakát, körbekémlelt, majd letérdelve a házikó kövére, átölelte Kasivagi lábszárát, majd hozzásimítva arcát, csókolgatni kezdte.
Megint elfogott a rémület, mint a múltkor. Rápillantottam az albérleti lányra, de az másfelé nézett, és valami dalocskát dünnyögött az orra alatt.
...Érzékcsalódás volt vagy sem, mintha kiderült volna a borús ég. A csendes kert összhangja azonban felbomlott. Magukba öleltek bennünket a fenyők, a folyóról visszaverődő fények, a messzi hegyvonulatok, a meztelen fehér sziklák, az azáleák elszórt foltjai... és ennek az áttetsző képnek minden sarkából hosszú repedések futottak szanaszét.
A való világban a várt csoda ezalatt már bekövetkezett. Kasivagi üvöltése lassanként csillapodott. Egy ismét felém vetett cinkos mosoly kíséretében megszólalt:
- Elmúlt. Valóságos csoda. Ha nyilallni kezd, és így teszel, mindig rendbe jön. - Két kezével a lány hajába markolt, aki - míg Kasivagi a hajánál fogva tartotta - a hűséges kutya szemével mosolygott rá. A fellegek közül szűrődő fehér fényben egy pillanatra olyannak láttam őt, mint amilyen az a hatvan-egynéhány esztendős öregasszony lehetett Kasivagi történetében.
A beteljesült varázslat után Kasivaginak széles kedve kerekedett. Bolond vidámság fogta el. Hangosan nevetett, térdére vonta a lányt, úgy csókolta. Nevetése visszhangzott a völgy fatetői, a fenyők ágai között. Én hallgattam, mire rám szólt:
- Te meg miért nem csábítod el? Hiszen éppen azért hoztam neked! Vagy félsz, hogy kinevet majd, ha dadogsz? Dehogyis! Hebegj csak! Talán éppen attól veszti el a fejét, nem?
- Hát te meg dadogsz? - kérdezte az albérleti lány, mintha most jött volna rá. - No, nézd csak: Kétféle nyomorékunk is van!
Szavai kegyetlenül sértettek, úgy éreztem, hogy egy pillanatig sem maradhatok tovább. Ám ekkor hatalmába kerített valami szédület, és furcsamód ezzel gyűlöletem hirtelen kívánsággá változott át.
- Váljunk már szét, el lehet itt rejtőzni valahol kettesben. Két óra múlva megint itt a kunyhóban találkozunk - mondta Kasivagi, s közben le nem vette a szemét az odalenn azóta is folyton hintázó párról.

Elválva tőlük, elindultunk a kunyhótól lefelé északi irányban, majd keletnek kerülve felmentünk egy szelíd hajlású kis dombra.
- Mindig ezt csinálja - szólt a lány -, "szentet farag" a nőkből.
Iszonyúan hebegve rákérkeztem:
- Honnan tudod?
- Csak onnan, hogy nekem is volt már dolgom vele.
- Egész jól tűröd, hogy most meg már semmi...
- Persze. Nem tehet róla, nyomorék.
Válaszán felbátorodva egész könnyen folyt ezután belőlem a szó:
- Te is ezt a nyomorodott lábát szeretted, mi?
- Ugyan menj már! Olyan a lába, mint a békának! De azt hiszem... igen, a szemei szépek.
Ettől elpárolgott az önbizalmam. Ha van Kasivagiban valami, amit a nők szeretnek, s közben maga nem tud róla, nekem nincsen, hiszen büszke vagyok rá, hogy bennem nincs semmi ismeretlen magam előtt. Megmásztuk a dombot a lánnyal, eldugott kis tisztásra értünk. A fenyőkön és cédrusokon túl bizonytalanul rajzolódtak ki a távoli hegyek, a Daimondzsi, a Njoigetake és a többiek. A város felé eső lejtő bambuszbozóttal borítva, közöttük egy szál kései cseresznyefa, mely még nem hullatta el szirmait. Úgy tűnt, mintha csak dadogva lenne képes kinyögni virágait, s ezért maradt volna le a többitől.
Elfúlt a mellem, a gyomrom meg elnehezedett. De nem az italtól. Amikor végre eljött a perc, vágyam súlya megsokszorozódva különvált testemtől, s elvontságában nehezedett rám. Absztrakt szerkezet, éjfekete, súlyos vasgép lett - úgy éreztem.
Már sokszor emlegettem Kasivagi szívességét vagy gonoszságát, ahogy az élet felé terelgetett. Én azonban, aki iskolás koromban összekarcoltam idősebb diáktársam tőrének tokját, már régen világosan megértettem, hogy nincs keresnivalóm az élet napos oldalán. Kasivagi azonban barátom volt, és megtanított rá, hogyan kell hátulról, rejtekúton megközelíteni az életet. Először úgy tűnik, a romlásba vezet, de aztán fortélyok gazdag változatosságában átváltódik az aljasság bátorsággá, a romlottság tiszta energiává módosul - olyasmi ez, mint az alkímia. És mégis élet, emberi élet volt ez, melyet birtokolni lehet, előrehalad, változik, és aztán odavész. Nem ideális, de rendelkezik minden funkcióval, ami a léthez szükséges. Ha úgy vesszük, hogy minden szemhatárunkon kívül eső élet céltalan, akkor a miénk is ér annyit, mint a másoké, a szokványos.
Nem tudom, hogy Kasivagi egészen józan lett volna. Régóta tudtam én azt, hogy legyen bármilyen komor is, az ismeret magában rejti a mámor ízét. És végső soron maga az ital az, ami lerészegít.
Féregrágta, színehagyott azáleák között telepedtünk le. Nem értettem, hogy ez az albérletből való lány miért így akar velem együtt lenni. Pontosabban és durvább kifejezést használva magamra, nem tudtam, hogy a lányt mi indítja arra, hogy elkövesse testemen ezt a "megtöretést". Lehet, hogy van a világon olyan eset is, melyben a megadás magába olvasztja a szemérmet és a gyöngédséget egyaránt, mert egyszer csak a lány kövérkés kis keze megállapodott az enyémen, mint mikor a légy a sziesztázó bőrére telepszik.
A hosszú csókok nyomán a lány puha kis állának érintése kívánságot ébresztett bennem. Erről ábrándoztam hát annyit - ám csak egész halványan és gyengén éreztem saját jelenlétemet ebben a helyzetben, a vágy elkülönült, és más pályán keringett közben. A fehéren felhőző égbolt, a bambuszliget suhogása, a virágszirmon buzgón kapaszkodó katicabogár - egészen úgy, mint eddig: összevissza, szanaszét léteztek körülöttem.
Szerettem volna elhárítani magamtól a gondolatát annak, hogy ez a lány előttem a kívánságom célja. Hiszen az maga az élet, mely halad, és birtokolni lehet - itt kell a bejáratának lennie. Ha most elszalasztom a kínálkozó alkalmat, mikor látogat el hozzám ismét? Megrohant egyszerre számtalan megaláztatásom emléke, hogyan kapkodtam, nyögtem elfúlva, és a szavak nem akartak a számra jönni. Meg kell törnöm a végzetet, a számat, s ha dadogva is megszólalni, hogy a létet magamévá tehessem. Fülembe csengett és unszolt Kasivagi gátlástalan durvasága, rám ordított: "Dadogj! Dadogj!"... Végül kezemet a lány szoknyája alá csúsztattam.
Ekkor megjelent nekem az Aranytemplom.
A méltóságteljes, szomorú és kifinomult épület. Egykori pompájának nyomai, megkopott aranyfüst a falain. Nyájas közelségével, misztikus távolságával mindig áttetsző tisztaságban lebegő templom jelent meg nekem akkor.
A sóvárgott élet útjába állt. Kicsiny volt először, mint egy miniatúra, s ahogy néztem, egyre nagyobbra nőtt. Úgy, mint amikor megláttam a finom mívű kis modellt róla, mely harmonikusan simult a hatalmas épületbe, az engem körülvevő világ is egyik sarkától a másikig maradéktalanul beleillett az Aranytemplom épületébe. Mint gigantikus zene töltötte be a világot, s elegendő volt rá, hogy az értelmet adjon. A rajtam kívül magasba meredő épület most megölelt, és megengedte, hogy helyem legyen szerkezetében.
Az albérleti lány mesze szállt, mint egy kis porszem. Az Aranytemplom elutasította őt és vele együtt az én (vágyott) életemet is. Miért nyújtogassam a kezem az élet után a szépség végtelen öleléséből? Jogos, hogy a szépség lemondásra kötelezzen. Lehetetlen kitapintani egyik kézzel a végtelent, a másikkal az emberlétet. Ha pedig annak értelme az volna, hogy a pillanatnak tett hűségesküvel feltartóztassuk az időt, hűtlenségem az Aranytemplom tudomására jut, félresöpri hamar, és magához ragadva a percet, benne megtestesül. Eljön hozzám, hogy megmutassa nekem életszomjam ürességét. Az emberi életben oly részegítő az örökkévalóságot magába foglaló pillanat, de - tudta ő maga is - az Aranytemplom akkori inkarnációjához képest nem volt számottevő. Akkor bizonyosodott be igazán, hogy a szépség örökkévalósága megbénítja az embert, és megmérgezi az életet. Csak egy pillantást enged magára vetni, mégis ellenállhatatlan. Rövidesen bekövetkezik a rontás, a szétbomlás eleven színén halovánnyá betegíti, és sápadt fényben tárja fel.
... Az Aranytemplom igézete teljesen magába ölelt, de nem tartott sokáig. Mikor magamhoz tértem, már elrejtőzött előlem. Hogy is láthattam volna, tőlünk északra, Kinugaszában állt - és nem volt már több, mint egy egyszerű építmény. A látomás, melyben az Aranytemplom befogadott és magába ölelt, szétoszlott az időben. Oldalamon feküdtem a Kamejama park lankáján, körülöttem füvek, virágok és egy lány, élvetegen elnyúlt testtel mellettem.
Mikor látta, hogy váratlanul elbizonytalanodtam, felült. Hátat fordított, kézitáskájából tükröt vett elő, és belenézett. Nem mondta, de megvetése valósággal a bőrömet szurkálta egész testemen, akár ősszel a ruhába tapadt viszketőport szóró magocskák.
A felhős égbolt alacsonyan csüngött. Könnyű cseppek koppantak a füveken és az azálea levelein. Hamar feltápászkodtunk, és siettünk az előbbi kunyhó felé.

***

Különösen sötét emléket hagyott bennem az a nap, és nemcsak azért, mert a kirándulás csúfosan ért véget. Még ágybontás előtt távirat érkezett Tokióból a főnök címére, tartalmát azonnal ismertették a kolostorbelieknek.
Meghalt Curukava. A táviratban csak annyi volt, hogy baleset következtében. Később részletesen megtudakoltam, hogy az előző este nagybátyjánál volt Aszakuszában, hol jóltartották, és ivott, pedig nem szokta. Az egyik sarok mögül váratlanul előbukkanó teherautó fellökte, és koponyaalapi törést szenvedett. Azonnal meghalt. A család csak másnapra tért magához annyira a megdöbbenésből, hogy eszébe jutott táviratban értesíteni a Szarvaskert kolostorát.
Most könnyeket ontottam, mint ahogy apám halálakor nem. De hiszen Curukava elvesztése nem olyan volt, mint apámé, vele életfontosságú szálak kötöttek össze. Én voltam, aki elhanyagoltam őt, miután megismertem Kasivagit, és halálával megszakadt az egyetlen szál, mely a fényes nappali világgal összekötött addig. Az eltemetett napvilágot sirattam, a fényt, a nyarat gyászoltam benne. Gondoltam, Tokióba sietek, hogy megadjam a végtisztességet neki, de nem volt rá pénzem. A mestertől nem kaptam havonta több zsebpénzt, csak ötszáz jent. Anyám is szegény volt, évente néhányszor két-háromszáz jen jött tőle legfeljebb. Azért is kellett felszámolnia háztartását, és Kasza járásba húzódni a nagybátyámhoz, mert a hívek rizsadománya legfeljebb havi ötszáz jenre rúgott csak, abból meg az elöljáróság csekély támogatásából nem lehetett megélni.
Hogy tudom magamban elintézni Curukava halálának bizonyosságát, ha holttestét sem láthatom, és nem lehetek ott a temetésén? - tűnődtem. S amit egykor a fákon áttörő napfény elöntött, a fehér inges test most hamvad. Ki tudja elképzelni, hogy fényre, világosságra termett teste-lelke sírba temetve pihen? A korai halálnak a legapróbb előjele sem mutatkozott rajta, bizonytalanság vagy kedvetlenség születésétől fogva távol állt tőle. Nem jegyezte el a halállal semmi. Biztosan azért lepte meg váratlanul. Ahogy a nemesített állatok túlérzékenyek, Curukava léte is csupa tiszta elemből állt, és ezért lehet, hogy nem tudta a mikéntjét annak, hogyan kell a haláltól óvni magát. Ha ez így van, nekem bezzeg átkozott hosszú élet ígérkezik.
Világának áttetsző szerkezete nekem talány volt mindig, halálával pedig titka még egy fokkal mélyült, s félelmetesebbé vált. Ez a világ túlságosan is tiszta volt, s mint mikor beleütközünk a teljesen áttetsző üvegbe - belerohant a hirtelen felbukkanó teherkocsi Curukavába és széttiporta. Jelképes értelmet kapott az is, hogy Curukava nem betegségben pusztult el, hasonlíthatatlanul tiszta életformájához a baleseti halál egyszerűsége illett. Egy pillanat - s az ütközésben egybevegyül élet a halállal. Mint egy heves kémiai folyamat...
Nem kétséges, hogy csak ilyen formában fonódhatott össze ez a csodásan árnyéktalan fiatalember saját árnyékával - a halállal.
Ahol élt, Curukava világa tele volt derűvel és jóindulattal. Bizonyos vagyok benne, nem valamilyen félreértés vagy könnyű döntés nyomán választotta ezt. Tiszta lelkét, mely nem erre a világra való, egyfajta erő és acélos rugalmasság irányította, mely egyúttal cselekedeteinek törvénye volt. Sötét érzéseimet lassanként világosakra váltotta be, eljárásában volt mindig valami pedáns alaposság is. Maradék nélkül kiegyensúlyozta derűjével borúmat, egészen az apró részletekig ellentételezett engem. Már-már gyanakodnom kellett: nem saját tapasztalatából ismeri-e igazából lelkiállapotomat... Dehogyis! Világossága tiszta volt és elkülönült: saját magán belül állította elő aprólékos rendszerét - finomsága csaknem megközelítette a bűn alaposságát. Ha szívós testi erejéből nem futja, széttörött volna áttetsző világa. Lendületből futott. És a teherkocsi derékba kapta.
Curukava tetszetős, derűs megjelenése, könnyed, jó kiállása most sírba kerül; ez elgondolkoztatott engem annak titokzatosságáról, ami az ember számára látható. Elcsodálkoztam, micsoda tiszta erőt fejtenek ki ezek csupán abban a térben, mely a szemünket is érinti. Milyen sokat kell még a testtől tanulnunk, hogy a szellem utolérje ezt a letisztult valóságérzetet. A zen azt mondja, hogy a formátlan testté lesz; a tisztánlátásban arra tanít, hogy lelkünknek se formája, se alakja nincsen; a képességet, mellyel a formavilág bűvöletével szemben a formátlanság szemlélhető, a maga mivoltában hihetetlenül ki kell élesíteni. Akik a formát és alakot nem tudják önzetlen szigorral tekinteni, hogyan lennének képesek világosan kivenni a formátlanságot és alaktalanságot? És itt van Curukava, aki annyira létezett, hogy sugárzott tőle, és szemmel láthatóan, kézzel tapinthatóan maga volt az élet, és most eltemetik. A legvilágosabb példája lesz annak, hogy a tisztán látható alakból láthatatlan formába megy át valami, és a reálisan megfoghatatlan semmi a legreálisabb valóvá lesz, s ezek szerint élete sem más, mint egyszerű példázat, modell. Példázatképpen kellett hirtelen halállal éppen májusban meghalnia, hogy kiderüljön, jól illenek hozzá, időszerűek a koporsójára szórt májusi virágok.
Az én életemből meg hiányzott Curukava életének egyértelmű jelképisége. Ezért is volt őrá szükségem. Legjobban azt irigyeltem tőle, hogy úgy fejezte be az életét, hogy közben saját egyediségéről, saját sorsszerű magányáról fogalma sem volt, míg nekem nagyon is van. Ezért nekem nem nagyon jutott abból, hogy jelképpé váljak, túl az életemen, mint ő, kevés az összetartozás érzéséből, mely az életet kitágítja: ebből ered árvaságom, mely árnyékként követ, amíg élek. Furcsa, de magával a semmivel sem éreztem magamat összetartozónak.

***

Megint egyedül. Az albérleti lánnyal nem találkoztam utána, és Kasivagival sem voltam olyan jóban, mint régen. Pedig életmódja továbbra is elbűvölt, ám kicsit ellenálltam, akaratom ellenére távolságot tartottam, mert úgy éreztem, mintha ezzel tartoznék Curukava emlékének. Anyámnak írtam, és világosan megkértem rá, ne látogasson, amíg a magam ura nem leszek. Ezt különben már szóban előbb is megmondtam, de nem leltem nyugtot addig, amíg írásban is határozottan tudomására nem hoztam. Válaszában néhány kusza sor szólt elfoglaltságairól, miként igyekszik szorgoskodni a nagybácsinál a mezei munkában, aztán fontoskodó intelmei végén egy sor; "Úgy szeretnék meghalni, hogy előbb saját szememmel látlak mint a Szarvaskert templomának főnökét." Ingerelt ez a sor, s később még napokig nyugtalanított.
Nyáron el sem mentem anyámhoz, hogy megnézzem, hogyan telepedett le az új helyen. A gyenge étkezés miatt nagyon megviselt a meleg. Valamivel szeptember tizedike után nagy tájfun közeledését jelezték, valakinek őrködnie kellett az Aranytemplomnál - én jelentkeztem.
Talán már akkor kezdtek furcsán elváltozni érzéseim iránta. Nem gyűlöltem meg, de valami azt súgta, hogy eljön az idő, mikor az, ami bennem lassanként gyökeret ereszt, és a templom nem férhetnek meg egymással többé. A Kamejama parkban történtek után határozottan éreztem ezt, de tartottam tőle, s nem adtam nevet neki. Mégsem tudtam elfojtani az örömömet, hogy egy éjszakára rám bízták az Aranytemplom felügyeletét.
Ideadták a felső szentély kulcsát. A második emeletet külön nagy becsben tartották, mert ott függött vagy jó tizenkét méter magasan a föld színétől Gokomacu császár bekeretezett kézjegye.
A rádió időről időre bemondta, hogy a tájfun miként közeledik, de még semmi jele sem mutatkozott. Délután időnként rákezdte az eső, de mire beesteledett, tiszta égen jött föl a telihold. A kolostorbeliek járkáltak a kertben, és találgatták, vajon nem a vihar előtti csend érezhető-e a levegőben.
Később nyugovóra tértek, és én magamra maradtam az Aranytemplommal. Ha olyan helyre húzódom, ahol nem ér a holdfény - magába ölel az épület fenséges sötétje -, ez a gondolat ejtett rabul, s egyre mélyebben a szívembe hatolt. Érzékcsalódás vett erőt rajtam. Mintha a visszájáról lepne meg ugyanaz a káprázat, mely a Kamejama parkban elválasztott az élet valóságától.
Egyes-egyedül voltam, az Aranytemplom teljessége ölelt magába. Vajon én birtokoltam akkor őt, vagy az övé voltam? Lehet az is, hogy egyenlők lettünk, és megnyílt számomra a lehetőség, hogy Aranytemplommá legyek, s énemmé legyen ő.
Fél tizenkettő felé feltámadt a szél. Világítottam a zseblámpámmal magam előtt, úgy mentem fel a lépcsőn, s a zárba illesztettem a szentély kulcsát.
Álltam a Legfelső Szentély tornácán, odakint a korlátnak támaszkodva. A délkeleti szélben nem mutatkozott az égbolton semmi változás. A Tükör-tó színén a békalencse foltjai között megcsillant a holdfény, a környéket betöltötte a bogarak ciripelése és a békák hangja.
Csaknem érzéki borzongás futott végig a hátamon, mikor arcomat megsimította az első erősebb szélroham. A szélvész zabolátlanná erősödött, és éreztem benne közös vesztünk előjelét. Ott voltam az Aranytemplom mögött, egyszersmind a szélvész szárnyain is. Világom szerveződését meghatározó épület nem lebegtetett a szélben nyugtalanul csapongó függönyöket, a holdsugárban fürdött nyugodtan. A szél, az én gonoszságom majd felrázza, felébreszti! A romlás pillanatában elhagyja majd fölénye, nem lesz többé.
Igen, igaz, hogy a szépség ölelt engem, benne egészen elrejtőztem én, ám annyira nem, hogy a szélvihar dühöngéséért ne fohászkodtam volna. Megpróbáltam Kasivagi "Dadogj! Dadogj!" biztatásához hasonlóan a vihart uszítani, ostorozni, akár egy versenylovat:
- Hajrá, erősebben! Gyerünk! Gyerünk! Még gyorsabban! Erősebben! Hajrá!
Zúgott az erdő. A tóparti fák ágai összeverődtek. Az éjszakai égbolt indigókékje mély palaszürkévé színeződött. A ciripelés nem csillapodott, mégis álmosabbnak tűnt, hiszen fölébe kerekedett a messziről közelítő szélvész titokzatos süvöltése.
Láttam, amint a felhők csapatostól elvonultak a hold előtt, felkeltek a hegyek mögül, indultak délről északnak. Lomposak, véznák, terebélyesek és apró foszlányokra oszlott fellegcsapatok szálltak át a hold korongján, majd miután árnyukba takarták a templomot, sietős dolguk után távoztak északi irányba. Úgy tűnt, az arany főnix felkiáltott.
A szél hol csitult, hol ismét erőre kapott. Feszülten figyelt rá az erdő, mert zúgása elhalt, majd feltámadt megint. A hold képe a tavon elsötétült, aztán felragyogott, olykor szétszórt fényével hintette be a víz borzongó felszínét. A hegyek mögött óriás kéz habarta az eget, mely fenyegetően közeledett felém. Indigókékje, mint egy töredék, elővillant, hogy aztán ismét elébe nyomakodjanak a felhők. A hold udvarában jelent meg, a foszlányos párák takarása miatt.
Így kavargott az égbolt egész éjszaka, de a szélvész többet nem akart feltámadni. Álomra hajlottam a korlát tövében. Másnap derűs reggel virradt rám, és mikor az egyik öreg a templomból jókor értem jött, hogy felébresszen, közölte velem, hogy a tájfun Kiotót szerencsésen elkerülte.

 

Hatodik fejezet

Közel egy esztendeje már, hogy Curukavát gyászoltam. Rám köszöntött a magány, de könnyen beleszoktam. Tudtam, könnyen megállom, hogy ne váltsak szót az emberekkel. Az élet nyűgét sem éreztem már oly nagyon. Kedvem telt benne, hogy figyeltem, miként halnak el a napok egymás után.
Az iskola könyvtára lett egyetlen kedves zugom. Ott a zen-olvasmányok helyett elolvastam minden japánra fordított regényt és filozófiai művet, ami a kezembe került. Nincs nagy kedvem felsorolni az írók és filozófusok nevét, jóllehet hatottak rám, mégis szeretném magamnak tulajdonítani azt, amit később elkövettem. Nem szeretném, ha valamilyen előregyártott filozófiával hoznák kapcsolatba tettemet.
Mondtam már, hogy gyerekkorom óta egyetlen büszkeségem, hogy engem nem értenek meg, és engem sem szállt meg semmi olyan hatás, mely mások megértésére ösztökélt volna. Igaz, hogy világos azonosságra törekedtem önmagammal, és ebben semmire sem voltam tekintettel, ám kétlem, hogy ez a magam megismerésének vágyából fakadt volna. Az ilyesmi oda vezet - ismerve az emberi természetet -, hogy híd épül magunk és a másik ember közé. Az Aranytemplom szépsége elvarázsolt, távol tartott egyszersmind minden más bűvölettől, így nem is volt különös akaraterőre szükségem, hogy mástól őrizkedjem, és fenntartsam a magammal való tiszta azonosságot. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de nekem megvolt saját, letisztult énem, viszont nem én voltam annak tulajdonosa.

...Két évre rá, hogy az egyetemi előkészítőre bekerültem, az 1948-as év tavaszi szünetében történt. Egyik este a főnök elment valahová, s mivel barátom nem volt, csak magányos sétával tölthettem az örvendetes szabadságot. Kimentem a templomból a főkapun keresztül. Kint körben vizesárok, mellette tábla. Régóta megszoktam már, hogy ott van, de akkor mégis visszafordultam, hogy kibetűzzem a régi felirat írásjegyeit:

Figyelem!
1. Tilos engedély nélkül változtatásokat eszközölni.
2. Tilos mindennemű tevékenység, mely az állagot befolyásolja.
Kérjük a figyelmeztetést tudomásul venni. A szabályok ellen vétőket a törvény bünteti.
1928. március 31. A Belügyminisztérium

Az egyértelműen az Aranytemplomra vonatkozott, de túlságosan hivatalos nyelven fogalmazták, úgyhogy nem értettem, mit akar mondani. Csak annyit tudtam, hogy a rendületlen és változtathatatlan Aranytemplom és ez a tábla valami egészen más. De mégis jelzett a felirat valami titokzatos és lehetetlen cselekedetet, a szabályt megalkotó meg általánosításával kétségtelenül célt tévesztett. Hogyan lehetne büntetéssel megfenyegetni valakit olyan tett elkövetése előtt, melyre csak őrült lenne képes? Olyan írásjegyekre volna szükség, amit csak a bolondok értenek meg...
Amint ezeken az értelmetlen dolgokon gondolkoztam, látom, hogy egy ember közeledik a főkapu előtti széles úton. A nappali látogatósereg ekkorra már nyom nélkül szétoszlott, az éjszakában holdfénytől csillogott a fenyők tűlevele, és a villamos utcáján a távolban suhanó autók lámpája villant a sötétbe.
Hirtelen rájöttem, hogy a közeledő alak Kasivagi. A járásáról ismertem fel. Én, aki egy hosszú éven át távol tartottam magamat tőle, akkor hirtelen felhagytam ezzel, hogy helyet adjak szívemben a hálának. Annak idején tulajdonképpen kigyógyított engem. Úgy bizony. Mióta megismertem, csúf dongalábaival, teketória nélküli szókimondásával, leplezetlen beismeréseivel vélt nyomorékságomtól megszabadított. Általa részesültem először abban az örömben, hogy magamfajtával folytathattam eszmecserét. Én, a dadogós papnövendék, már mélyen magamba süppedtem, s az örömöm olyan volt, mintha valami gyönyörűséges gaztettet követtem volna el Kasivagival. Curukavával éppen ez az érzés semmisült meg bennem.
Mosolyogva Kasivagi felé fordultam akkor. Szabványruhában volt, hosszúkás csomagot fogott a kezében.
- Elmégy? - kérdezte.
- Nem...
- Jaj de jó, hogy találkoztunk, igazán mondom! - Kasivagi leült a kőlépcsőre, kibontotta kendőt, melybe két fényesre kopott bambuszfurulya, sakuhacsi volt becsomagolva.
- Meghalt a nagybátyám, rám hagyta emlékül ezt a furulyát. A másikat még akkor kaptam tőle, mikor tanulni kezdtem játszani rajta. Én az előbbit szoktam meg, s igaz, hogy ez, amit most örököltem, komolyabb hangszer, de én nem tudok mit kezdeni vele. Kettő nekem nem kell, elhoztam hát neked az egyiket.
Sohasem kaptam még ajándékot, bárminek tudtam örülni. Kezembe fogtam, úgy nézegettem a furulyát. Felül négy nyílása volt, alul egy.
- Kinko stílusban játszom - szólt Kasivagi. - Ritkán süt ilyen szépen a hold, gondoltam, játszhatnék az Aranytemplomban, s egyúttal megmutatnám neked is, hogy kell.
- Most éppen jó is lenne, hiszen a mester nincs itthon, a vén kapuőr meg - amilyen lusta - nem söpört még, s addig úgyse zár be, míg nincs készen a takarítással.
Váratlan volt Kasivagi feltűnése, meglepő az indítványa, hogy a ritka szép holdas estén az Aranytemplom előtt szeretne játszani a bambuszfurulyán. Mindez bennem halomba döntötte eddigi elképzeléseimet Kasivagiról. Ám a megdöbbenés is örömmel töltött el akkori egyhangú életemben. Fogtam a furulyát, és elindultam Kasivagi előtt az Aranytemplom felé.

Nem is nagyon emlékszem, miről beszélgethettünk akkor. Mi különösebb beszélgetnivalónk is lett volna? Annyi biztos, hogy Kasivagi ezúttal semmi hajlandóságot nem mutatott furcsa filozófiai eszmefuttatásokra - pedig azt már megszoktam akkor -, s egy időre felhagyott rosszindulatú okvetetlenkedésével is. Talán éppen azért fordult hozzám, hogy bemutatkozzék olyan oldaláról is, melyet addig el sem tudtam képzelni. Ez a rosszmájú ember ezúttal kifinomult esztétát alakított, holott addig csak éppen annyira érdekelte a szépség. hogy gonoszul köszörülhesse rajta a nyelvét. Kitűnt, hogy az esztétikumról sokkal többet tud, mint én magam. És nem szavakban fogalmazza meg eszméit, hanem a szemével, gesztusaival, hangszerrel, melyet megszólaltat, holdfényben felfénylő homlokával.
Felmentünk a szentélyhez az emeletre, s a korláthoz támaszkodtunk. Az eresz lendületes hajlatát nyolc szelemengerenda a Tendzsiku-stílus eleganciájával támasztotta alá, bennünket a tető mély árnyékába borítva. Mindez mintha a hold lakta tó színéről emelkedett volna a magasba.
Kasivagi először egy rövidebb dalt szólaltatott meg, az Udvari hintó-t, meglepő gyakorlottsággal. Számhoz illesztettem én is a furulyát, ahogy tőle láttam, de nekem nem sikerült hangot kicsalnom belőle. Türelmesen megmutatta, hogyan kell a hangszert fogni: a bal kéz felül van, az állhoz támaszkodik a síp, kissé széthúzott ajkakkal kell belefújni, megvan a módja, hogy a széles, vékony lemez mellett miként hatol a levegő a hangszerbe - ám én sehogyan sem tudtam megszólaltatni, akárhányszor próbáltam. Megfeszült arccal, kidülledt szemekkel fújtam, a hold ezer darabra tört előttem a tavon, pedig közben a szél meg sem rezdült.
Kifulladtam, s egy percig még az a gyanú is megfordult a fejemben, hogy Kasivagi szándékosan erőltette rám ezt a gyötrelmet, hogy megint csak kicsúfoljon engem, a dadogóst. Lassanként azonban a testi erőkifejtés, mellyel meg akartam szólaltatni a néma hangot, áthatotta a lelki erőlködést, mellyel egyébkor az első szavakat szeretném simán kiadni magamból, mikor a dadogástól való félelmem kínoz. Éreztem, hogy a holdfényben fürdő elcsitult világban valahol már biztosan léteznek ezek a lappangó hangok. Az lett volna jó, ha nagy igyekezetemben meglelem, beérem és fel is riaszthatom őket.
Elérhetem-e a varázslatos hangokat, melyeket Kasivagi meg tud szólaltatni? Lehetséges, persze, sok gyakorlással, másként nem. Tehát a szépség nem egyéb, mint ügyesség. Bátorságot öntött belém a gondolat, hogy hiába nyomorék Kasivagi lába, mégis sikerült eljutnia a szépséges hangzásokig, tehát akkor gyakorlással én is meglelhetem őket. De felvilágolt előttem más gondolat is. Vajon nem éppen azért hallatszott-e olyan szépnek Kasivagi furulyáján az Udvari hintó dallama a holdfényben úszó éjszakai tájban, mert olyan fertelmesek dongaformára hajlott lábai?
Ahogy megismertem Kasivagi természetét, rájöttem arra, hogy nem szereti a tartós szépséget. Zenét igen, mely hamar elcsitul, az ikebanát, mely virágai elszáradnak, de az építészetet vagy az irodalmat utálta.
Nem kétséges, hogy az Aranytemplomhoz is csak azért jött, hogy csak addig láthassa, amíg a holdfény elönti. Mégiscsak csodálatos a zene szépsége! A játékos kitölti a rövid pillanatot, az adott percet tiszta folyamattá változtatja át, visszafordíthatatlanul. Akár egy kérészéletű lény - léte tökéletes absztrakció lesz, műalkotás válik belőle. Semmi sem hasonlít úgy az életre, mint a zene, és jóllehet az Aranytemplom ugyanolyan szép, semmi sem áll olyan távol az élettől, s nem tekint rá olyan megvetéssel, mint ő. Abban a szempillantásban elhalt a zene, ez a nem evilági élet, Kasivagi befejezte az Udvari hintó-t, s megint csak visszamaradt a nyomorék test, a lehangolt elme, anélkül, hogy kicsit is megszépült vagy megváltozott volna.
Biztos, hogy nem a vigasztalás volt az, amit Kasivagi a zenében keresett. Ezt szavak nélkül is értettem. Egy szakadék időre, hangszerrel az ajkán, szépséggel töltötte be a teret, de ennél jobban szerette azt, hogy a zene végére érve frissen és elevenen megmarad benne eredeti nyomorúságának sötét felismerése. A szépség haszontalansága ragadta meg, amint átfut az élmény a testen, hogy nyoma se maradjon, és egyáltalán ne változtasson meg semmit. Milyen könnyű is lenne az élet, ha magam is így vélekedhetnék az esztétikumról!
...Sokat próbálkoztam újra, meg újra lankadatlan a furulya megszólaltatásával, ahogy Kasivagi mutatta. A vér a fejembe tolult, elfúlt a lélegzetem. S akkor egyszerre csak fura hang szemtelenkedett elő a hangszerből, az volt az érzésem, hogy madár vagyok, és a hang a torkomból tör fel.
- Ez az! - kacagott fel Kasivagi. Nem volt valami szép, de folyamatosan szállt, és én éreztem, hogy a titokzatos hang már nem enyém, az aranyozott főnixmadár szólalt meg odafönt a képzeletemben.

***

Kasivagi adott egy tankönyvet, melyből egyedül is lehetett tanulni, s attól fogva esténként lefoglalt a furulyázásban való előrehaladás. Mikor már én is el tudtam játszani a Fehér háttérben piros napkorong-ot és egyebeket, visszatért Kasivagival régi barátságunk.
Május vége lehetett, mikor arra gondoltam, hogy valamivel viszonoznom kellene a sakuhacsi-furulyát. De pénzem nem volt, s ezt teketória nélkül be is vallottam neki. Azt válaszolta, hogy nincs is semmire szüksége, ami pénzbe kerülhetne, majd furcsán lebiggyesztett szájjal így folytatta:
- De ha már így rám gondoltál, van, amit szeretnék. Mostanában ikebanát akarok készíteni, de a virág drága. Az Aranytemplom körül ilyenkor virágzik az írisz, a nőszirom. Hozhatnál négy-öt szál íriszt, olyat, amelyik bimbós, meg ami félig nyílt, meg teljes virágjában állót, igen... és hat-hét szál zsurlót is. Ma este jó lenne. Hozd el hozzám, az albérletbe, ahol lakom.
Könnyen ráálltam, csak később jöttem rá, hogy tulajdonképpen lopásra bujtogatott. Vagyis feltétlenül virágtolvaj lesz belőlem, ha a szavamat állom.
Azon az estén tésztaféle volt a medicina, szemre is nehéz, fekete, főtt zöldséget ettünk hozzá. Jól jött, hogy szombat lévén a kimenősök már elmentek, tetszés szerint lehetett korán ágyat bontani, vagy akár tizenegyig is kinn maradni, sőt másnap reggel még azt sem vették zokon, ha elaludt valaki. A mester is elment már.
Fél hét tájban lassacskán besötétedett. Feltámadt a szél. Megvártam, míg megkondult az első esti harangszó. Nyolc órakor zendült fel a középső kapu bal oldaláról a Sárga Harang dallama*, a harang tizennyolc kongása; a magas, tisztán hangzó ütések visszhangja, úgy tűnt, sohasem hal el.
A Halászpavilon oldalában volt egy folyócska, mely a közeli lótusz-tó vizét vezette a Tükör-tóba. Félkörben gát fogta körül, s ott ezekben a napokban teljes szépségükben álltak az íriszek.
A szél végigsimította virágokat, mikor odaértem. Magasban hajladoztak a lila szirmok, lent csobogott a víz. Mély sötétség körülöttük, a virágok színe éppúgy, mint a levelek harsányzöldje mind feketébe olvadt. Utánanyúltam a virágoknak, hogy letépjem, de a susogó levelek elhajoltak előlem, az egyik éles szélével meg is vágta az ujjamat.
Mikor a zsurlókat és íriszeket felnyalábolva elvittem Kasivagihoz, ő éppen heverészve olvasott. Tartottam tőle, hogy találkozom az albérleti lánnyal is ebben a házban, de úgy tűnt, hogy nincs odahaza.
Egészen felvidított a kis lopás. Az ilyesmitől mindig is felderültem, amióta Kasivagival összejöttünk. Általa részesedtem kisded aljasságokban, apró szentségtörésekben, rosszalkodhattam egy kicsit. Csak azt nem tudtam, hogy a gonoszságok felhalmozása meddig fokozza a bennük lelt gyönyörűséget.
Kasivagi kitörő örömmel fogadta adományomat. Sietett a háziaktól edényt, virágvágáshoz való csebret kölcsönkérni. A földszintes ház félreeső szobájában lakott, négy és fél tatami nagyságú kicsiny helyiségben.
Felvettem a tokonomához* támasztott furulyát, ajkamhoz illesztettem, és megpróbáltam rajta valami apró gyakorló darabot, s váratlanul olyan remekül szólalt meg, hogy a visszatérő Kasivagi is meglepődött rajta. Pedig aznap ő sem volt már ugyanaz, akivel nemrég együtt zenéltünk az Aranytemplomnál.
- Bezzeg a sakuhacsin nem dadogsz, he? Pedig azért tanítottalak meg, hogy halljak végre dadogó furulyaszót!
Egy szó elég - s visszaállt közöttünk az eredeti viszony, ugyanolyan, mint az első találkozásunkkor. Kasivagi visszatért régi önmagához. Erre én is minden teketória nélkül rákérdezhettem: mi van a lánnyal, aki a spanyol stílusú villában lakott?
- Á, igen, az a lány... már régen férjhez ment! - mondta minden különösebb érzelem nélkül. - Szemléletesen kioktattam, hogyan kell elleplezni elvesztett szüzességét, s a férje, amilyen tökfilkó, biztosan el is hitte.
Miközben így szólt, egyenként tüzetesen szemügyre vette a vízben úszó virágokat, majd az ollót alámerítve a víz alatt levágott szárukból. Ahogy a kezébe vette őket, a virágok a padlóra vetették nagy, ingó árnyképüket. Kicsit hallgatott, majd újból megszólalt:
- Ismered a Rinzairoku-ból* a híres mondást? "Ha Buddhával találkoztok, öljétek meg Buddhát, ha ősötökkel, öljétek meg ősötöket..."
Erre átvettem tőle a szót:
- Ha arháttal* találkoztok, az arhátot öljétek meg! Ha apád-anyátokkal találkoztok, öljétek meg apád-anyátokat! Rokonotokkal találkoztok? Öljétek meg rokonotokat! Csakis így nyerhettek megváltást!
- Igen, ez az. Az a nő arhát volt.
- S te megváltást nyertél, igaz?
- Hm - Kasivagi elrendezte, megszemlélte az íriszeket -, ez a fajta ölés arra nem volt elegendő.
Az edény, áttetsző, tiszta vízzel tele, belül ezüstszínűre volt festve. Kasivagi nagy műgonddal megigazította a kissé elgörbült virágfelszúrót.
- És te ismered azt a példabeszédet - kérdeztem tőle -, amit a mester akkor mondott el, mikor a háború befejezésekor összegyűltünk? Nanszen megöli a macskát...
- Nanszen megöli a macskát? - Kasivagi egy szál zsurlót hosszában a vázához mért. - Az a példázat az ember egész életében felbukkan mindenféle formában. Ahogy fordul, zökkenőkhöz ér a sorsunk, ugyanannak a példázatnak más és más formája, tartalma. Ott az a macska - Nanszen mester levágta - hamis lény volt, az ám! Szép volt, te, páratlanul gyönyörűséges! Arany a szeme, selymes a szőre, apró, ruganyos teste földi gyönyöröktől és szépségektől pattanásig feszült, mint a rugó! A sok magyarázó - engem kivéve - elmulasztja megemlíteni, hogy a macska maga volt a megtestesült szépség. Hirtelen előugrott a fűből, s biztos szándékosan villantotta rájuk kedves, kacér szemét, hogy megfoghassák. Ebből pattant ki a vetélkedés a két csarnok között. És miért? Mert a szépség kelleti magát mindenkinek, és mégsem lesz senkié sem! A szép... mit mondjak?... akár a szuvas fog. Létjogosultságát azzal bizonygatja, hogy fáj, a nyelv meg hozzányúl, hogy simogassa, az meg felsérti. Mikor a fájdalom már elviselhetetlenné fokozódik, elmégy a fogorvoshoz, és kihúzatod. Ott fekszik a tenyeredben a véres, elbarnult, maszatos fog, és az ember, ugye, így szól:
- Hát ez volna az? Ilyen valójában? Ez fájt nekem annyira, hogy nem engedte elfelejteni, hogy a világon van, s belémélyesztette gyökereit konokul, pedig íme most nem egyéb döglött anyagnál. De az és ez egy dolog lenne? Ha létezett rajtam kívül is, miféle elrendelés folytán esett belém, hogy fájjon nekem? Hová való az efféle valóság? Talán bennem, odabenn gyökerezik? Vagy önnönmagában? De hát mégiscsak kihúzták belőlem, hiszen itt fekszik a tenyeremen - tőlem teljesen különálló. Nem, sehogy sem lehet az!
No lásd: a szépség is ilyen. Macskát megölni, fogat kihúzni - egyre megy! A szépséget ki kell vájni magunkból! Vajon ez lenne a végleges megoldás? Nem is tudom... A gyökér bennszakad, s attól, hogy a macska megdöglik, a macska szépsége talán még nem pusztul el. A megoldás könnyű - sugallta Csósu avval, hogy fejére tette a lábbelit. Ő ugyanis kimondatlanul is tudatában volt annak, hogy minden hiába: tűrni kell a rossz fog gyötrelmeit.
Jellegzetesen Kasivagi-féle kommentárt hallottam ugyan, de éreztem: a szívembe lát, és arra céloz, hogy a megoldatlanság ott, bennem van. Először fordult elő velem, hogy tényleg megijedtem Kasivagitól. De nem mertem hallgatni tovább, feltettem a kérdést:
- És te melyiket választod? Nanszen mestert vagy Csósut?
- Melyiket? Most én ugyan Nanszent, te meg Csósut, de meglehet, hogy egyszer te leszel Nanszen és én Csósu oldalán. Ez a példázat éppolyan kiszámíthatatlan, mint a macska szeme.
Beszélt Kasivagi, és a keze közben elegánsan mozgott, betette a kis rozsdás felszúrót az edénybe, beletűzte az ég felé mutató zsurlószálat, három levelet hagyott az íriszeken, s odaillesztette azokat is, mígnem lassan kibontakozott a Kanszui stílusban összeállított virágkompozíció, az ikebana. Fehér, barna kavicshalom fénylett tisztára mosva az edény mellett, felhasználásra várva.
Minden kézmozdulata látványos volt. Hol így, hol úgy döntött, s az ellentétek és szimmetriák eredményeként a kompozíció határozott vonásai összesűrűsödtek, a természetből vett növényi anyag egyfajta melódiává alakult át, mesterséges rendbe simulva megtartotta eredeti frissességét is. A közönséges virágok és levelek egyszer csak átváltoztak: egy szál zsurló vagy írisz már nem családjának névtelen tagja volt, a zsurló, az írisz lényegét testesítette meg.
Ám Kasivagi mozdulatai kegyetlenek voltak. Úgy viselkedett, mintha a növényekkel szemben privilégiumai lennének, piszkos, sötét előjogai. Talán ezért tűnt úgy nekem, hogy mikor a szárat nyeső olló hangját hallom, vér serken a virágokból.
A Kanszui stílusú moribana elkészült*. Az edény jobb oldalán az egyenes szálú zsurló és az íriszek hajladozó, friss zöldjei összefutottak, egy szál teljes pompájában kibontotta szirmait, a másik kettő éppen akkor serkent ki a bimbó burkából. A képsarok kis polcát teljesen elfoglalta az edény, s amint a víz felszíne elcsitult, a vastüskéket rejtő kavicsok tiszta vizű tópart látványát idézték.
- Káprázatos! Hát ezt kitől tanultad? - kérdeztem tőle.
- A közelben lakik egy ikebana-tanárnő, nemsokára itt is lesz. Összeismerkedtünk, és tőle tanultam. Most már - amint látod - egyedül is tudok ilyet csinálni. Kissé fáraszt. Pedig még szép, fiatal nő ám! A háborúban valami katonája volt, gyereke is született, de holtan, aztán a katona is meghalt, és a nő azóta nem tud betelni a férfiakkal. Van egy kis vagyona, kedvtelésből ikebanát tanít. Vidd el, akár ma este, elmegy ő mindenhová.
Megrohantak zűrzavaros érzelmeim. Mikor a Nanzen-templomnál megpillantottam azt a nőt a kolostor kapuja mellől, mellettem volt még Curukava. Most mindjárt ismét megjelenik előttem, három év múltán - Kasivagi jóvoltából. Akkor fényesnek és titokzatosnak láttam annak az embernek a tragédiáját, ma már a semmiben sem hívő sötét szemével nézem. A valóság az, hogy Kasivagi megfogta a nő halvány, fehér mellét, mely a nappal derengő holdhoz volt hasonló, s amit én csak távolról láthattam. Térdéhez, melyet virágos kimonó rejtett, hozzáért Kasivagi nyomorék lába. Meg kellett értenem, hogy ez a valóság. Kasivagi már megmocskolta azt a nőt.
Annyira gyötört a gondolat, hogy nem bírtam már tovább maradni. A kíváncsiság mégis megállított. Sóvárogtam a látását annak a nőnek, aki először Uiko újjászületett mása volt, s most egy nyomorék diák eldobott szeretője. Hiszen már úgyis Kasivagi cinkosává szegődtem, csalóka gyönyörűséget szerzett nekem, hogy az emléket már a saját kezemmel beszennyezhetem.

...Mire a nő megjött, én már meg sem rezzentem. Ma is világosan emlékszem mindenre. Hangja visszafogott, illedelmes a viselkedése, a szavai választékosak voltak, mégis a szemében vad fények villogtak, mikor engem kissé mellőzve, Kasivagihoz szólt szomorú szavakat... Ekkor döbbentem rá először, miért is hívott ma estére Kasivagi magához: pajzsnak akart használni engem.
Ennek a nőnek semmi köze sem volt ábrándjaimhoz. Egészen más egyénisége volt, mint annak a másiknak egykor. Jól nevelt modorán nem változtatott, beszéde mégis egyre bizonytalanabbul csengett. Engem talán már nem is látott.
Végül talán már maga sem bírta elviselni saját nyomorúságát, mert úgy látszott, felhagy az erőlködéssel, hogy magához hajlítsa Kasivagi szívét. Talán lecsillapodott, körülnézett a szűk albérleti szobában. Mintha - félóra eltelte után - éppen akkor fedezte volna fel a tokonomában terpeszkedő ikebanát.
- Remek Kanszui ikebana! - kiáltott fel. - Mesteri kompozíció!
Kasivagi csak erre várt, hogy bejelentse a szakítást.
- Ügyes... úgy van, ezek szerint nincs már mit tanuljak tőled. Semmi dolgunk egymással. Komolyan mondom...
Mikor a nő Kasivagi határozott kijelentésére elsápadt, én lesütöttem a szemem. A nő kicsit felnevetett, majd - ahogy illik - térden csúszva közelített a tokonoma felé. Aztán azt hallottam, amint felkiált:
- Mi ez?! Miféle virág?! Mi ez itt?
A víz szertefröcskölt, a zsurló, az íriszek, melyeket a lopás bűnét vállalva szereztem, szanaszét repültek. Önkéntelenül is talpra szöktem, és tehetetlenségemben az ablakhoz hátráltam. Láttam, hogy Kasivagi elkapja a nő vékony csuklóját, majd belemarkol a hajába és pofozza. Mozgásvihara valójában folytatása volt annak, ahogy előbb a virágok levelét, szárát nyeste az ollójával; halk, kegyetlen meghosszabbítása virágrendezésnek.
A nő, két tenyerébe rejtve arcát, kiszaladt a szobából.
Kasivagi rám emelte szemét, amint ott álltam földbe gyökerezett lábbal, szokatlanul gyerekes mosoly játszott az arcán, és így szólt:
- No! Még utoléred, megvigasztalhatod! Na, igyekezz már!
Vajon Kasivagi szavaiban volt-e az az erő vagy a nő iránti együttérzés indított el, ezt akkor nem tudtam világosan, de a lábam valahogy engedelmeskedett a felszólításnak, és a nő után eredtem.
Néhány házzal arrébb, a Karaszumaru villamoskocsiszín mögött, az Itakura-negyedben értem utol. A borús eget egy pillanatra felderítették egy beálló villamos visszfényei, halványlila szikrák az áramszedőből. A nő kelet felé indult Itakurából, egy mellékutcán felfelé. Egy darabig némán kísértem a zokogó asszonyt, majd észrevett ő is, és mellém lépett. A hangja még fátyolos volt a sírástól, úgy panaszolta hosszan-hosszan Kasivagi vétkeit, hogy nem adta volna fel túlontúl választékos modorát egy pillanatra sem.
Mennyit sétálhattunk akkor...
Telebeszélte a fülemet Kasivagi bűneivel, aljas kicsinyességével, majd egyre csak az "emberélet" szó ütötte meg a fülemet többször is. Kegyetlenség, kiagyalt cselszövés, árulás, szenvtelenség, a nőktől kicsalt pénzek - és az is szóba került, hogy van Kasivagiban valamilyen szóval nehezen kifejezhetően megvesztegető vonzerő. Jobb lett volna, ha elhiszem Kasivaginak nyomorék lábaiba helyezett önbizalmát.
Curukava hirtelen halála után elvonultan éltem jó ideig, még jobban elszigetelve és nyomorúságos sorban, de Kasivagi példája, az emberek életfogytiglani gyötrése felvillanyozott. Egyszerű szavai - "ez a fajta ölés még nem elegendő" - visszacsengtek a fülemben. Aztán az ötlött fel bennem, amiért a Fudó-hegy tetején a háború befejezésének napján hogy fohászkodtam:
"Sokasodjék hát az én szívemben is a sötétség, növekedjék határtalanná, mérje össze erejét minden kis fényfolttal odafenn, nyeljen magába minden világosságot."
A nő nem hazafelé tartott. Cél nélkül bolyongott eldugott utcákon, ahol kevesen járnak, hogy beszélhessen. Így aztán fogalmam sem volt, hogy a város melyik sarkán járunk, mikor magányosan lakott háza elé értünk.
Már fél tizenegy is elmúlt, gondoltam, ideje már a kolostorba hazatérnem, de az asszony erővel visszatartott. Előrement, hogy világot gyújtson. Váratlanul így szólt:
- Volt már, hogy valakit megátkozott? A halálát kívánta volna?
- Igen - vágtam rá, mert addig ugyan furcsa módon megfelejtkeztem róla, de hirtelen eszembe jutott, hogy mennyire határozottan a halálát kívántam az albérleti lánynak, aki látta kudarcomat.
- Borzasztó. Én is így vagyok vele... - Az asszony lehanyatlott a gyékénypadlóra, a könyökére támaszkodott. A szoba százwattos lámpája ritkaság volt a takarékos időkben, Kasivagi albérletében pislogó körtéhez képest vagy háromszoros fénnyel világított. A nő teste először ragyogott fel előttem. Fehéren villogott a hakata szőttes, nagojai módra kötött obi a derekán, selyem kimonójának lila gliciniái valósággal lebegtek a fényben.
Mikor a Nanzen-templomban a főkaputól az Égi Remetelak vendégszobájába lenéztem, olyan távolság volt még közöttünk, hogy csak a madár tudott volna odarepülni - úgy éreztem, éveken át lassan közelítettem hozzá, s most egyszerre csak beértem őt. Azért teltek-múltak a percek azóta, hogy közelébe jussak, az Égi Remetelak titkának megfejtéséhez. Ennek így kellett történnie - gondoltam. Az, hogy a nő mássá vált, elkerülhetetlen, hiszen mire a távoli csillagfény eléri, a Föld is mennyire megváltozik. Ha már úgy volt megírva, hogy ismét találkoznia kellett a nőnek velem, a változásokat helyreállítva viszontláthatjuk egymást egykori megjelenésünkben.
Beszélni kezdtem akkor. Elfúló lélegzettel, dadogva. Újra feléledtek az akkori fák zsenge levelei, s új életre keltek az Öt Főnix Tornyának mennyezetén a festett égi lények, és a főnixmadár is. Az asszony elbeszélésem hallatán kipirult, és már nem nézett olyan vadul, tekintetében inkább zavar és nyugtalanság tükröződött.
- Nahát, ez tényleg igaz lehet? Valóban... micsoda véletlen találkozás...
Erre már elragadtatott örömkönnyekben tört ki, megfeledkezett még az imént elszenvedett megaláztatásról is, s amint hevesen megfordult, a gliciniamintás kimonó alja szanaszét repült, és az előbbi felháborodás izgalma átcsapott egy egészen másféle gerjedelembe.
- Ma már nincs tejem, szegény gyermekem! De megteszem magának akkor is, ha nincsen, egészen úgy, mint rég volt. Hiszen maga azóta szeret engem, s az én uramat juttatja eszembe. Őrá emlékszem, ha magát látom, nincsen semmi, amit szégyellnék. Tényleg megteszem, nézze!
Elszánt szavai után cselekedett is, talán elragadtatásában, talán kétségbeesésében, nem tudom. A felszínen persze a szenvedélyt szerette volna mutatni, de a háttérben ott volt vad cselekedetének valódi mozgatórugója: a reménytelenség, melybe Kasivagi belehajszolta, az elkeseredés, melynek átható utóíze erősen érződött tettében.
Ott, előttem oldotta ki az övének rengeteg zsinórját, s a széles selyemöv suhogva hullott alá. A ruha szétnyílt, a melle felfehérlett, s ő kezét becsúsztatva megfogta bal mellét, elővette, hogy felém kínálja.
Felkavart a látvány, hazudnék, ha letagadnám. Néztem. Merően figyeltem, de csak mint egy tanú, nem több. Egykor a főkaputól alátekintve, messziről, a távoli misztikus fehér folt nem látszott ennyire határozottan anyagi valójában. Az az élmény annyira belém maródott, hogy a szemem elé bukkant valódi mellet puszta anyagcsomónak láttam csupán. Semmi, egyáltalán semmi izgató vagy ingerkeltő nem volt benne. Saját létezésének kínos bizonyítéka, messze az élet teljességétől, puszta feltárulkozás, semmi egyéb.
Vagy hazudnék? Lehet. Hiszen mondtam: felkavart. Sokáig merően rászegeztem a szemem, részleteiben vizsgáltam a mellét, s egyszer csak éreztem: túl vagyok azon a ponton, hogy megláthassam benne a nőt is, s így aztán lassanként a látvány töredékes, értelmetlen, szétfolyó lett... Ami azonban csodálatos volt, ezután bekövetkezett az, hogy magát a szépséget képes voltam megtalálni benne a kínos élmény nyomán, a szépséget, mely terméketlenségbe öltözött szenvtelen a szemem előtt. Lassanként ez a női mell úgy zárult be a maga lényegébe, mint mikor a rózsa összezárul, s befordul önmagába.
Lassan jut el hozzám, lassan fogom fel a szépséget, másoknál is későbben, hát még mennyi idő kellene ahhoz, hogy a kívánsággal is társuljon bennem. Néztem, néztem, és az asszony melle ismét visszanyerte kapcsolatát a valósággal... de fölülemelkedett a testen... érzéketlen, romolhatatlan anyaggá változott, mely az örökkévalósághoz tartozik.
Úgy szeretném megértetni, amit most el akarok mondani! Az Aranytemplom jelent meg nekem ismét ennek a mellnek a formájában.
Eszembe jutott a kora őszi éjszaka, mikor a tájfun jöttét vigyázva virrasztottam benne. Odakint szikrázhatott a holdfény, az éjjeli templombelső súlyos volt, sötét és méltóságteljes homály öntötte el a falakat, az ajtókat, az ablakok tábláit. S úgy volt rendjén, hiszen arra tervezték és építették nagy műgonddal, hogy más ne legyen benne, csak üresség. A nő melle is sugárzóan szép, tündöklő testi valóság, ám mögötte ott a sötét. Lényege éppen ugyanaz a fenséges sötétség, mint a templom belsejében.
Feleszméltem, s tartani akartam magamat. Ám eszméletemet eltiporta, megalázta valami, s én elvarázsoltan, kábán és bénultam ültem egy ideig, szemben az asszony lemeztelenített mellével.
......................................................................................................................................................................................................
Aztán visszatette a kimonóba, s tekintetem találkozott megvető pillantásával. Végleg elbúcsúztam a nőtől, kikísért az előszobába, majd nagy robajjal bevágta mögöttem az ajtót.

A varázs addig tartott még, míg haza nem értem a templomhoz. Lelkemben egymást váltotta az Aranytemplom és a nő mellének képe. Bágyadt boldogság fogott el.
Ám amikor a szél borzolta feketefenyő-ligettel körülvett főkapu lassan előbukkant a sötétből, lehűlt a lelkesedésem. A mámor undorrá változott, gyűlölet kelt bennem, magam sem tudtam, miért.
"Megint eltérítettek az emberi élettől - szóltam magamban -, már megint... mit akar az Aranytemplom ezzel a védelemmel tőlem? Miért őrizget folyton a való élettől? Talán attól fél, hogy a pokolra jutok? Hiszen nagyobb gonosztevő vagyok én, gonoszabb pokoljáró az elkárhozott lelkeknél is."
A nagykapu sötéten hallgatott. A kiskapu felett még gyengén pislákolt az éjjeli lámpa. A kisajtón benyitottam, s megcsörrent a retesz rozsdamarta régi lánca.
A kapus már régen aludt. A kiskapu túlsó oldalán függött a házirend, aki tíz után utoljára ér haza, zárja be az ajtót. A névtáblák közül kettő még nem volt írásos felével felém fordítva, ezek szerint a mester és a vén kertész még nem voltak otthon.
Beljebb, jobb kéz felől jó ötméteres gerendák halma derengett a sötétet felderítve; szép számmal hevertek ott a műhely előtt. Mikor közelebb értem, szanaszét szórt sárga virágok, faforgács, fűrészpor a gerendák körül és finom faillat. A műhely mellett állt a kerekes kút, arrafelé ettem az utat, hogy bemenjek a kolostorba aludni, de hirtelen meggondoltam magam.
Mielőtt lefeküdnék, még egyszer meg kell néznem az Aranytemplomot! A Szarvaskert főcsarnoka csendben szunnyadt, mikor elmentem előtte, s elhagyva a kínai kaput, elindultam az Aranytemplom felé vezető úton.
Mikor megláttam, körülvették a zúgó fák, de ő meg se rezdült bele. Egyáltalán nem aludt, virrasztott az éjszakában. Sohasem láttam különben sötétbe takarózva nyugodni. Egy olyan épület, melyben nem lakik ember, megfeledkezhet a pihenés idejéről. A sötétség lakott az Aranytemplomban, mely tökéletesen független volt az emberi élet törvényeitől.
Átkozódva fordultam hozzá, s először életemben ráförmedtem:
- Megállj! Egyszer uralkodni fogok én még rajtad! Magamévá teszlek, hogy ne állhasd többet az utamat!
Szavaimat kongón visszhangozta a Tükör-tó a mély éjszakai sötétségből.

 

Hetedik fejezet

Tapasztalataim szerint többnyire a véletlen egyezések érvényesülnek, ugyanaz a kép ismétlődik végtelen sorban, mintha egy tükörfolyosó ismeretlenmélységei felé lépkednék, az analógiák egyre mélyebbre vezetnek, s még ha újjal találkoznék is, rajta a múlt félreismerhetetlen nyoma. A sors nem váratlan kopogtat. Az ember, akit később halálra ítélnek egyszer, napi útjain láthatta a távírópóznákat, melyek előrevetítették a bitófa árnyékát, eladdig, hogy a valódi már nem lesz számára szokatlan.
Élettapasztalataimban azonban még nem volt minek felhalmozódnia, mert szűkösek voltak ahhoz, hogy - mint a földkéreg rétegei - föltorlódjanak, s hegyet formáljanak bennem. Az Aranytemplomot kivéve nem vonzódtam semmihez, saját életem élményei sem kaptak meg különösebben. Ami tapasztalatomban mégis megmaradt, az idő sötét tengere nem nyelte el, az értelmetlen ismétlődésben nem őrlődött fel, apró részletekből összeállt előttem egy taszító, baljós kép.
Mik lehetnek ezek az apró részletek? Néha elgondolkoztam rajta. Ezek a csillogó emlékszilánkok, akár az útfélre vetett sörösüvegek cserepei, sziporkáztak a fényben, és éppúgy híján voltak a rendszernek és az értelemnek. De azt sem hihettem, hogy ezek a töredékek valami régenvolt egész, múltbeli szépség összezúzódott darabjai. Értelmetlenek, rendszertelenek, idétlenül töredezettek, és mégis a jövő álmait látom bennük. A talajtalan társadalmi lét távlatát, mely kilátástalan és értelmetlen, helyrehozhatatlan és jóvátehetetlen. Még nem illettem meg, de megjelent előttem az utam, melyen nem járt előttem senki.
Magam is tudom, hogy az ilyen zavaros tűnődések hozzám nem illő lírai elragadtatáshoz vezetnek. Néha holdfényes estéken elmentem az Aranytemplomhoz furulyázni. Már az Udvari hintó-t is kotta nélkül tudtam, azt a darabot, melyet Kasivagitól hallottam először.
A zene olyan, mint az álom, ugyanakkor hasonló ahhoz az állapothoz is, mely egy fokkal az ébrenlét felett van. Gondolkoztam róla, melyik is tulajdonképpen. Valahogy a zenének még arra is ereje van, hogy az ellentéteket egymásba fordítsa át. Ritkán, de előfordult, hogy újjászülettem, mikor magam szólaltattam meg egy zenedarabot. Megismertem azt a megújító szellemi örömet, melyet a zene nyújt; engem igazán megvigasztalt, nem úgy, mint Kasivagit.
A játék végén mindig arra gondoltam, hogy vajon miért nem neheztel, miért nem akadályozza meg, miért huny szemet az Aranytemplom az én átlényegülésem felett? Hiszen azt meg egyszer sem tűrte, hogy átélhessem az emberi élet boldogságát, élvezetébe beleéljem magam. Vagyis mikor éppen nekiindultam, rendre megszakította a folyamatot, és magamhoz térített. Miért éppen a zenére korlátozza számomra az önfeledt mámort?
... Ha eszembe jutott, hogy csak ennyit engedélyez nekem, a zene máris vesztett varázserejéből. Ha csakis a beleegyezésével tehetem, hiába emlékeztet a való életre, mégis silány képzelgéssé változik; s az átlényegülés is - noha kívánom - hiábavalóság csupán.
Kérem, ne gondolják, hogy a kétszeres kudarc, melyet a nőkkel és az élettel szemben elszenvedtem, végleg gátlásossá tett volna, s megadtam volna magam. 1948-ban, az év végéig többször is nyílt alkalom, habozás nélkül próbálkoztam - Kasivagi is segített -, de az eredmény mindig ugyanaz volt.
A nők és énem között, az élet és én közöttem ott magasodott az Aranytemplom. Amiért csak kinyújtottam a kezem, mindjárt elhamvadt, sivataggá vált a reménységem.
A kolostor mögötti réten egyszer - házimunka közben pihenőben - megfigyeltem, ahogy egy méh ereszkedik a korai krizantém kis kerek virágára. A fényözönből jött, arany szárnyaival zümmögve kiválasztott egyet a tömérdek virágból, s körüldöngte kicsit.
A méh szemével néztem ekkor a krizantémra, mely kitárta makulátlanul szabályos szirmait. Éppoly szép volt, mint egy apró Aranytemplom, és olyan tökéletes is. Mégsem volt más, mint egy szál korai krizantém, nem következett be rajta az átváltozás, lényegéből semmi sem vonatkoztatta el, s nem is sejtetett ilyesmit. Létezésének törvényei szerint túláradó báj sugárzott belőle, hogy alkalmassá váljék arra, amire való: a méh kedvét töltse rajta. Milyen varázslatos lehet is pihegve kiszolgáltatni magát az ilyen alaktalanul, dinamikusan dünnyögő vágyakozás előtt. A virág felborzolódott, görcsösen remegni kezdett, hiszen a méh kedvéért létezett a maga tökéletes formájában, ebben a sejtelemben bontotta ki ragyogó szirmait, és bekövetkezett a pillanat, melyben életében felragyog a forma értelme. A formában megvan az élet alaktalan dinamizmusának vetülete, ugyanakkor az élet szárnyalásának képe is, a létező világ összes alakzatának öntőmintája... A méh mélyen a virágba fúrta magát, virágpor lepte gyönyörbe merült. A krizantém, mely odaadta magát neki, maga is egy sárga páncélú, csodás méh formáját vette fel, láttam, amint el akar szakadni a száráról, hogy elrepülhessen, olyan hevesen megrázkódott.
A fény s a fényben úszó történés csaknem megszédített. Mikor magamhoz térve immár a saját szememmel s nem a rovaréval néztem a világot, rájöttem, hogy az Aranytemplom szemléletét vettem föl. Ennek az a magyarázata, hogy amikor a méh szemét a magaméra váltottam át, az életkésztetésének pillanatában nem a saját szemléletem, hanem az Aranytemplom látásmódja kerekedett felül. Az élet és közöttem ismét csak felmagaslott az Aranytemplom.
... Aztán visszatértem a magam látásához. A méh, a krizantém, a bizonytalan dolgok világa úgy maradt, ahogy valahol csak el van rendezve valahogyan. A méhdöngés, a virág remegése nem volt már több, mint a szél rebbenése. Az elcsitult, kihűlt világban ez úgyis mindegy. A bűbájos forma nem sugározta varázslatát tovább, halottá haloványult. A virág sem tőle kapta már szépségét, be kellett érnie annyival, amit tetszőlegesen kitalált nevével ráfogtunk. Nem voltam tovább méh - tehát nem vonzott a krizantém, virág sem voltam, hogy vágyakozzam a rovar után. Kihunyt a harmónia, mely a forma és a világ körforgása között az imént létrejött. A világ viszonylagosságba taszítva; csak az idő halad tovább.
Az örök és abszolút Aranytemplom a színre lépett, s amikor szemléletével felcseréltem a magamét, átváltozott a világ, s a metamorfózisban egyedül az Aranytemplom marad a forma letéteményese, ő sajátította ki a szépséget, a többit elnyelte a felvert porfelhő, amit előbb már leírtam. Mióta beletapostam a templomkertben abba a szajhába, mióta Curukava váratlanul meghalt, mindig visszatért bennem a kérdés:
- Vajon mégis lehetséges a bűn?

***

1949 januárjában történt.
Egy szombaton nagy vígan elmentem az olcsó Szanbankan moziba, mert elbocsátás volt éppen (ami annyit tesz, mint elbocsátani a fegyelem alól, vagyis: kimenő). Utána visszatérőben ráérősen sétáltam a Sinkjógokun. A járókelők forgatagában szembejött egy jól ismert arc, de mire eszembe jutott volna, hogy kicsoda, már el is tűnt valahol mögöttem az emberáradatban. Puhakalapot viselt, elegáns felöltőt, sálat, s egy nővel volt, akiről lerítt, hogy "művésznő", rozsdavörös kabátot viselt. Barackszín, kövérkés férfiarc, a középkorú férfiak között fellelhetetlen csecsemőszerű üdeség, az orra hosszú - nem lehetett más, csakis a mester, arcának jellemző vonásait a puhakalappal akarta eltüntetni.
Nekem ugyan nem volt semmi takargatnivalóm, mégis megijedtem, hogy meglátott. Nyomára akadtam, titkos útjainak szemtanúja voltam, tétovázás nélkül menekülésre fogtam a dolgot, hiszen ezzel bizalmas-bizalmatlan viszonyba kerülhettem volna vele.
Fekete kutyát pillantottam meg ekkor, amint a januáresti forgatagban ténfergett. A gubancos állat megszokhatta a tömeget, ügyesen forgolódott a szépséges női kabátok, katonaruhák, lábak körül, meg-megállt az üzletek előtt. Akkor is éppen a Sógoin Jacuhasi idejéből azonmód megmaradt bolt világosságánál pillantottam meg először a kutya fejét. Sebes volt a szeme, a sarkába száradt vér és váladék úgy csillogott, mint a drágakő. Ép szemével a földet bámulta maga előtt. Hátán felborzolódott, csapzott szőrcsomók, bundája kócos, megtépázott.
Magam sem tudom, miért keltette fel a figyelmemet. Lehet, hogy azért, mert ahogy ott téblábolt a fényes forgatagban, annak konokul a visszáját mutatta, egy más világot kóborolt be, mely csupa szagképből állt, az ember városának másik rétege volt, és makacs bűzével, sötétségével, a lámpafényeket, a gramofonzenét, a nevetést fenyegette. Mert a szagrend volt az erősebb, a lucskos kutyamancsok körül terjengő húgyszag szétválaszthatatlanul összeolvadt a zsigerekből halványan párálló emberbűzzel.
Nagyon hideg volt. Néhány feketéző külsejű fiatalember mentében megtépte az ajtók még megmaradt fenyődíszeit. Versengve kapkodtak szélesre tárt, vadonatúj kesztyűs markukkal. Az egyiknek csak néhány tűlevél maradt a kezében, a másiknak sikerült egy kisebb ágat leszakítania. Nevetgélve továbbálltak.
Szóval egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a kutya nyomába szegődtem. Egyszer, mikor már azt hittem, hogy elvesztettem a szemem elől, előbukkant ismét. Befordult a Kavara-negyed felé menő útra. Itt már jóval sötétebb volt, mint az előtt a Sinkjógokun, villamos is járt errefelé. A kutyának nyoma veszett. Megálltam és körülnéztem. A kocsiút széléig elmentem, s onnan néztem, hogy a kutya vajon merre mehetett. Ekkor az orrom előtt megállt egy fényes bérautó, kinyílt az ajtaja, és egy nő szállt be előre - önkéntelenül odanéztem. A férfi, aki a nőt követte, hirtelen felfigyelt rám, és megdermedt.
Öreg mesterem volt az a férfi. Nem is tudom, hogyan keresztezhettük egymás útját megint. Éppen arra került valahogy a nővel, miután egyszer már láttam őket. De mégiscsak ő volt, s emlékezetemben még a nő rozsdavörös kabátjának a színe is megmaradt.
Most aztán nem volt menekvés. A nyelvem megbénult, egy szó se jött a számra. A hang nem jött ki a torkomból, hanem valahol odalent bugyborékolt. A vége az lett, hogy olyat tettem, amit magam sem gondoltam volna. Ugyanis szemébe röhögtem a mesternek, bár ebben a helyzetben ezt nem kellett volna. Nem is tudom megmagyarázni, miért nevettem el magam. Olyan volt, mintha kívülről tapasztották volna a számra. A mester arca röhögésem láttán nekiveresedett.
- Engem kergetsz, te hülye?! - förmedt rám, s mérgesen rám pillantott, majd bevágta a kocsiajtót, s az autó elhajtott. Hirtelen rádöbbentem, hogy már az előző találkozáskor a Sinkjógokuban is észre kellett vegyen.
Másnap már vártam, hogy a mester hívat, hogy megdorgáljon. Alkalmat kellett kapnom, hogy védekezzek. De a kínzás ugyanúgy, mint miután megtapostam azt a kurvát, ezúttal is agyonhallgatással kezdődött.
Időközben ismét hírt adott magáról az anyám. Mint mindig, azzal zárta sorait, hogy már előre élvezi a napot, mikor én leszek majd a Szarvaskert templomának főpapja. Fülembe csengett, amint a mester rám förmedt: "Engem kergetsz, te hülye?!", s ahányszor csak felidéztem magamban, éreztem, hogy nem találta el a lényeget. Lett volna egy kissé szellemesebb, nagyvonalú, nyíltszívű, igazi zen-pap, nem zúdított volna tanítványa fejére ilyen közönséges szidalmat. Talált volna valami hatásos, velős mondást, melyet csak úgy odavethet az ember. Visszavonhatatlanul megtörtént, ma már látom, hogy félreértett engem, azt hitte, azért követem, hogy rajtacsípjem és nevetségessé tegyem, s biztosan ezért - félig-meddig pánikban - önkéntelenül is kimutatta méltatlan haragját.
Szótlansága miatt a bizonytalanság napról napra súlyosabban nehezedett rám. Olyan erővel, hogy állandóan olyan érzésem volt, mintha egy pille verdesne a szemem előtt. Mikor a mestert külső szolgálatra kérték fel, egy-két alárendeltjét is rendszerint magával vitte; eredetileg a helyettese ment vele, de mostanában névleg demokratikusabban ment a dolog, mert a kíséretet felváltva láttuk el öten: a helyettes, a gondnok, én meg két másik tanítvány. Rettegett felügyelőnk ekkor már nem élt, besorozták, és elesett a háborúban. A mester negyvenöt éves helyettese került a helyére. Curukava halálával pedig új növendéket vettek fel.
Akkor halt meg az egyik neves templom főnöke - ugyanahhoz a Szókokudzsi irányzathoz* tartoztak, mint mi - a mestert meghívták az új főpap beiktatási szertartására, rajtam volt a sor ötünk közül, hogy kíséretéül szolgáljak. A mester nem tiltakozott különösebben, s én számítottam rá, hogy csak adódik majd lehetőség rá, hogy útközben kimagyarázkodjam valahogy. Ám az indulás előtti este kíséretéhez rendelte az új tanítványt, s így füstbe mentek reményeim.
Ismerni kell hozzá a Gozan-irodalmat*, de aki járatos benne, feltétlenül emlékszik azokra az avatási szavakra, melyek Isimuro Zenkju Mandzsu-templombeli beiktatásakor Kiotóban elhangzottak a Kóan-kor első évében, azaz 1361-ben. A főkapun lépett be az új főpap, elhaladt a szentély előtt, végül a Föld Csarnokon és az Ősök Csarnokán át a főpapi rezidenciába vonult. Ekkor hangzottak el azóta is sokat emlegetett szavai. Ujjongva mutatott a főkapura felszentelése miatti örömében, és büszkén így szólt:
- Az Ég Palotájának kilencszeres falán belül az Örök Élet Kapuja a császár városában. Puszta kézzel nyitom a zárát, mezítláb kapaszkodom fel a Kunlun hegyére!
Tömjénfüst emelkedett, tiszteleti illatáldozat az új főpapnak. Régen, amikor a zen még nem volt szokások, szertartások rabja, hanem az egyes ember megvilágosodását mindennél fontosabbnak tartotta, nem a mester döntötte el, kiből lesz tanítvány, hanem inkább a tanítvány választotta meg tanítóját; abban az időben egy mester először bevezette a tanba, azután más tanítóktól is szerzett bizonyítványt, a sok tanító közül annak a neve előtt mutatott be illatáldozatot, és ahhoz intézte a felavatáskor szavait, akit azután követni óhajt a tanban.
Miközben a fényes illatáldozati szertartást figyeltem, azon tűnődtem, hogy vajon és is hódolok-e majd mesteremnek, tiszteletben tartva a szokást, mikor követem őt a Szarvaskert templomának főnöki tisztében. És ha megtöröm majd a hét évszázados szokást, és más neve előtt hódolok?... Arról ábrándoztam szertartás közben a főpapi rezidencia kora tavaszi hűvösében, hogy egyszer majd én mutatom be a főpapi tömjénáldozatot... ötfajta illat kavargott körülöttem, a három szent klenódium: a virágtartó, a gyertyák állványa és a tömjénfüstölő mögött Buddha képmásának csillámló ékszerei, mögötte a dicsfény ragyogása, a fényűző papi köntösök pompája magával ragadott. Az új főpap helyébe magamat képzeltem.
...Amikor eljön az én időm, a friss tavaszból erőt merítve olyan nagyszerűen, mint még senki ezen a világon, elárulom és megtiprom ezeket a szokásokat. A sorban ülő papoknak leesik az álla majd az ámulattól, arcukon elsápad a harag, és én számra sem veszem mesterem nevét. De ki volt akkor a mesterem a tanban? A szó bennem szakad. Más nevet mondanék, de nem tudom egykönnyen kinyögni, rám jön a dadogás, hebegek összevissza... szépség... a semmi... Mindenkiből kitör a nevetés, s én bénultan állok velük szemben.
... Hirtelen felserkentem ábrándjaimból. Valamit a mesternek kellett csinálni, s ilyenkor én, a kíséret segédkeztem neki. Tisztemre eredetileg büszke voltam, hiszen a Rokuondzsi főnöke azon a napon díszvendég volt ott, a főhelyre került. Ő tette meg a koppintást fehér fakalapáccsal a tömjénáldozat végén, mely bizonyította, hogy a felavatott új főpap nem "hamis szerzet", vagyis nem szélhámos.
- "Hóenrju sósu..." - mondta a szokásos szöveget, és odavágott a fehér kalapáccsal. A főpapi teremben elhangzott ütés megint éreztette velem, hogy mesteremnek mekkora hatalma van.

Képtelen voltam tovább elviselni hallgatásának ki tudja meddig tartó közönyét. Hát nincs arra törvény, hogy azt az emberi érzést - legyen az akár szeretet, akár gyűlölet -, ha már bennem megvan, a másiknak is viszonoznia kell?
Restellem, de szokásommá vált, hogy állandóan az arcába meredve fürkésszem változásait, de nem különösebb eredménnyel, érzelmei rejtve maradtak. Nemcsak ridegség miatt maradt kifejezéstelen az arca, ha megvetéssel magyarázom, akkor sem személyesen ellenem irányult. Sokkal általánosabb érvényűen viselkedett, neki mindegy volt, hogy az emberek vagy a fogalmak felé fordul.
Erővel rávettem magam ettől az időtől fogva, hogy ha rá gondolok, bestiális koponyája jelenjék meg előttem, vagy valami takargatni való testi dolga közben lássam: elképzeltem, amint a szükségét végzi, vagy a rozsdavörös kabátú nővel lefekszik. Ilyenkor eltűnik arcáról a kifejezéstelenség, fellelkesül, kéjtől ernyedt vigyorgás vagy kínos erőlködés tükröződik rajta.
Fénylő, lágy teste összeolvad a lány fényes, puha húsával, alig lehet őket egymástól megkülönböztetni. Hasának kövérje összenyomódik a nő domború hasával... Erőltettem a fantáziámat, de csak ilyen állatias dolgok közben tudtam érzelmet képzelni az arcára. Az árnyékszék vagy az ágy, közben pedig semmi. A mindennapok finom érzelmei nem íveltek át a végleteken, mint a szivárvány, csak a szertelenségek csaptak át egyik oldalról a másikra. Azaz egy gyenge szál mégiscsak összefűzte a szélső pólusokat, az a pillanat, amikor dühbe gurulva rám förmedt: "Engem kergetsz, te hülye?!" Csak ebbe a kevésbe kapaszkodhattam.
A sok fejtörés és várakozás végén rabul ejtett a vágy, melytől nem tudtam megszabadulni: el akartam kapni a mester gyűlölködő pillantását. A csel elég ostoba és gyerekes volt, biztosan csak magamnak árthattam vele, de képtelen voltam visszatartani magamat. Nem volt visszaút, pedig éppen az ő félreértését erősítettem meg vele, s ez nem szolgált javamra.
Az iskolában megkérdeztem Kasivagitól egy üzlet címét. Ő meg sem tudakolta, hogy minek, csak megmondta. Gyorsan elmentem oda, ahol rengeteg Gion-negyedbeli híres kurtizánról volt levelezőlap, s végigböngésztem a fényképeket.
Az agyonkendőzött arcú nők eleinte egyformának látszottak, de amint jobban szemügyre vettem őket, a vastag púder és rúzs álarcán átütöttek a finomabb jellemvonások is; komorság, vidámság, a sziporkázó eszesség és az ostoba szépség, egykedvűség és visszafojthatatlan életkedv elevenedett meg a fényképeken. Végül eljutottam ahhoz, akit kerestem. Az üzlet túl erős lámpájának fényét a sima fényképpapír visszaverte, de a tenyeremmel sikerült ellenzőt formálnom. Féltem, hogy esetleg összetévesztem egy másikkal. A rozsdavörös kabátot viselő nő arcképe volt.
- Ezt legyen szíves! - szóltam a boltosnak.
Az, hogy képes lettem ekkora pimaszságra, éppolyan csoda volt, mint hirtelen változásom; vidámság öntött el, és valami megmagyarázhatatlan öröm járt át attól kezdve, hogy tervembe belefogtam. Először arra gondoltam, hogy a mester távollétében volna jó megtenni, hogy ne derüljön ki azonnal, ki tette. Végül azonban mohó vágyam kerekedett felül, világosan tudja csak meg, ki volt a tettes! Ez volt a veszélyesebb, mégis ezt választottam.
Akkor is az én feladatom volt a reggeli lapokat a szobájába vinni. Mint máskor, azon a fagyos márciusi reggelen is én mentem az előcsarnokba az újságokért. Feldobogott a szívem, mikor a Gion-negyedbeli nő fényképét elővettem a belső zsebemből, és az egyik újság lapja közé csúsztattam.
Az előkertben a kocsifeljáró körében középen élő sövénnyel övezett szágópálma fürdött a reggeli fényben, a törzs kérgének durvasága az éles árnyékok miatt szúrta a szememet. Tőle balra kicsiny hársfa állt. Ágai között néhány megkésett pinty kergetőzött és csivitelt olyan hangon, mint mikor az imafüzér szemei összekoccannak. Furcsállottam itt ilyenkor ezeket a madarakat, de amint a napsugarak áttörtek az ágak között, a megrebbenő finom sárga pelyheket is megláttam: biztosan pintyek voltak tehát. Fehér kavicsok hallgattak.
Az elnagyolt felmosásból visszamaradt tócsákat a folyosón gondosan kikerültem, hogy ne nedvesedjék meg a lábam. A főnök könyvtárbeli szobája csukva volt. Még olyan korán volt, hogy odabenn a tolóajtó fehér papírja elevenen világított.
Szokás szerint leereszkedtem a folyosón, és beszóltam:
- Kérem tisztelettel...
Mire a mester megszólalt, én félrehúztam az ajtót, bementem, és az asztal sarkára leraktam a könnyedén összehajtogatott újságokat. A mester egy könyv fölé hajolva olvasott. Nem is tekintett rám... Hátrálva hagytam el a szobát, és higgadtságot erőltetve lassan sétáltam végig a folyosón a helyemre.
Leültem a szobában, és nem mozdultam onnan addig, míg csak az egyetemre nem kellett indulnom. Erős szívdobogás jött rám, és én átadtam magam az izgalomnak - életemben még nem vártam semmire ilyen sóvárgással. Mesterkedésemmel fel akartam dühíteni, és mégis arról ábrándoztam, hogy létrejön majd a megértés köztünk, s valamilyen drámai nagyjelenetben találkoznak össze heves érzelmeink. Talán bejön a szobámba, megbocsát, és én, aki elnyertem bocsánatát, életemben először eljutok ahhoz a tiszta, fényes érzéshez, mely Curukavánál olyan köznapi, megszokott volt. És nincs más hátra, mint a mester keblére borulni, és siránkozni azon, hogy csak ilyen megkésve köszöntött ránk a megértés.
Ez a fantaziálás csupán rövid ideig kerített hatalmába, meg sem tudnám magyarázni, hogyan is élhettem bele magam ebbe az ostoba illúzióba. Elfogulatlanul végiggondolva, milyen világos, hogy értelmetlen merényletemmel fejemre vonva haragját, magam töröltem saját nevemet a főnök utódjelöltjei közül. Vagyis nem lesz belőlem az Aranytemplom főpapja, és ezt magamnak köszönhetem. Hiszen még a templom iránti örök vonzalmamról is megfeledkeztem arra az időre!
Hallgatóztam, feszülten figyeltem a nagy könyvtár irányába, ahol a mester lakószobája volt, de egy hang nem sok, annyi sem hallatszott.
Most meg irgalmatlan haragját vártam, mennydörgő üvöltését szerettem volna hallani. Mit bántam én, leüthet, megrugdoshat, akár véremet is vehette volna.
Néma csend, senki sem közeledett a nagy könyvtár felől.
Mire eljött a reggeli indulás ideje, letört, kiégett voltam. Az előadásokon hiába is ültem, semmit sem tudtam felfogni belőlük. Az egyik tanár kérdezett valamit, s én egészen mást válaszoltam, mint kellett volna. Mindenki nevetett, kivéve Kasivagit, ő közömbösen bámult ki az ablakon. Észrevette, bizonyosan meglátta rajtam, milyen dráma folyik bennem.
Hazamentem, a templomban semmi változás. Ott az életet eleve úgy találták ki, hogy a dohos kolostori örökkévalóságban ne legyen különbség vagy eltérés a ma és a holnap között. Havonta két ízben a szent iratok tanulmányozása végett a kolostorbeliek mindnyájan összegyűltek a főnöknél, hogy meghallgassák az előadást. Gondoltam, kihasználja majd a lehetőséget, és megdorgál a többiek előtt a Mumonkan-ról szóló magyarázat során.
Hogy miért voltam ebben a hiszemben? Mert egész este a főnökkel szemben ültem, ott volt a helyem. Nem illett hozzám, de valami férfias bátorság szállt meg akkor. Arra számítottam, hogy erre a mester is megmutatja a maga férfias virtusát, szakít a képmutatással, és vallomást tesz, ott mindenki színe előtt, s engem megfedd aljasságomért.
...A gyenge lámpafény alatt, kezünkben a Mumonkan könyvével összegyűltek a kolostorbeliek. A hideg éjszakában csak a mester mellett állt egy kis kézmelegítő. Szipogás hallatszott. A szöveg fölé hajló koponyákon árnyékok táncoltak, fiatalja-öregje arcán egyaránt kimondhatatlan petyhüdtség honolt. Az új növendék - napközben elemiben volt tanító - rövidlátó szemeiről csapott orrnyergén időnként lecsusszant a pápaszem.
Egyedül én éreztem erőt magamban. Vagy legalábbis azt hittem. A mester felütötte a könyvet, és végignézett mindnyájunkon. Követtem a tekintetét, mert éreztetni akartam vele, hogy állom a pillantását. De ő kidülledt, ráncokkal övezett szemével siklott át rajtam a mellettem ülő felé, anélkül hogy érdeklődésének bármi jelét adta volna.
Megkezdődött az előadás. Vártam, hogy mikor fordítja a szót hirtelen az én ügyemre. Feszülten figyeltem rá. A mester magas hangon folytatta a szöveget, de lelkéből egyetlen hang sem tört elő...
Álmatlanul hánykolódtam azon az éjszakán, azt forraltam magamban, hogyan teszem nevetség tárgyává képmutatását, de aztán egyszer csak lassanként a megbánás jeleit kezdtem észlelni magamon, amit pedig ilyen lelkiállapotban soha nem érzek. A vén farizeus iránti megvetésem és a saját elgyöngülésem végül is a belátásba torkollott, hogy egy ilyen tökéletlen ellenféllel szemben a meghunyászkodás nem vereség. A lejtőn, melyen akkora lendülettel indultam felfelé, most egyre lejjebb csúsztam.
Arra gondoltam, hogy másnap elmegyek bocsánatot kérni. Reggelre kelve meg elhalasztottam, hogy majd valamikor napközben megteszem. A mester viselkedésén semmiféle változás nem látszott.
Nagyon szeles idő volt aznap. A szobámba érve mit sem sejtve kinyitottam a fiókomat, és megpillantottam valamit fehér papírba csomagolva. Az a fénykép volt. A papíron egyetlen szó sem állt.
A mester, úgy látszott, ezzel akar véget vetni az ügynek. Nem hagyta tehát az egészet figyelmen kívül, érzékeltetni akarta velem, hogy tettem nem ér semmit. Ám az, hogy ilyen különös útját választotta a fénykép visszajuttatásának, váratlanul mindenféle találgatásokra indított engem.
"Ő is biztosan megszenvedett - tűnődtem -, bizonyos, hogy borzasztóan gyötörhette, ha végül erre szánta el magát. És most már biztosan haragszik rám. Talán nem is a fénykép miatt, hanem azért, mert saját templomában bujkálva, lesve az alkalmat, mikor nem látják, végig kellett lopózkodnia a folyosón, egészen tanítványa szobájáig, ahol sohasem járt, és akár egy tolvajnak, fiókomba kellett csempésznie a csomagot. Bizony nem túlságosan hozzá illő cselekedet volt, most már okkal haragudhat rám miatta."
Végiggondolva mindezt, különös öröm öntött el. Aztán hozzáláttam, hogy egy kellemes munkát elvégezzek.
Fogtam a nő fényképét, és ollóval apróra feldaraboltam. Kétszeresen is beburkoltam egy kitépett füzetlappal, s a csomagot szorongatva elmentem az Aranytemplomhoz.
A szeles, holdas éjszakában örökké változatlan búskomor egyensúlyával eltelve tornyosult az égre. A holdsütötte oszlopsor, mint a hárfa húrjai - olyan volt az egész, mint nagy, furcsa hangszer. Aznap este annak látszott a hold bujkáló fényében. De a szél hiába járta át a húrokat, ez a hárfa egy hangot sem adott érintésére.
Kis követ vettem fel a lábam elől, beleburkoltam a papírba, és keményre gyúrtam a csomagot. A nő arcának szétvágott darabkái mellé nehezék került. Behajítottam a Tükör-tó kellős közepébe. A könnyedén szétfutó vízgyűrűk hamarosan elértek a lábam elé a víz széléig.

***

Azért szöktem meg váratlanul annak az évnek a novemberében, mert minden összejött ellenem. Utólag persze látom, hogy mennyi habozás, fontolgatás előzte meg ezt a "váratlan" eseményt, jobban szeretném, ha hirtelen lökés indított volna el. Az ilyesmi azonban alapjában véve nincs meg bennem, hajlok arra is, hogy az indítékot csak elképzeltem. Vajon valóban ötletszerűen cselekszik-e az az ember, aki elindul, hogy apja sírjánál áldozatot mutasson be, de az állomás előtt meggondolja magát, s betér valamelyik ivócimborájához? Nem arról van szó, hogy a merénylet még tudatosabban készülődik saját elhatározása ellen, mint amennyire elszánta magát az utazásra?
Szökésem közvetlen kiváltó oka: a főnök előző nap első ízben jelentette ki határozottan:
- Volt idő, mikor az volt a szándékom, hogy egykor majd téged teszlek meg utódomnak. Mondhatom, hogy ez ma már eszemben sincsen.
Világosan elhangzottak a szavai, először mondta ki az ítéletét, amit már régen sejtettem úgyis, bele kellett nyugodni. Nem hatott rám úgy, mint a hideg zuhany. Én már akkor ezen nem estem kétségbe, nem rémített meg. De úgy tűnik, hogy ennek ellenére mégis ezek a szavak kapcsolatban vannak szökésemmel, ezek adták az indítékot.
Miután bizonyosságot szereztem afelől, hogy a mestert sikerült a fénykép-fortéllyal megharagítanom, egyre nyilvánvalóbban elhanyagoltam a tanulást. Az előkészítő első évfolyamán még nyolcvannégy ponttal a legjobb osztályzatom volt kínaiból és történelemből, az összesített listán pedig hétszáznegyvennyolccal nyolcvannégy diák közül a huszonnegyedik helyet foglaltam el. Négyszázhatvannégy órából nem hiányoztam tizennégynél többet. Másodéven már csak hatszázkilencvenhárom pontom volt mindössze, és hetvenhat társam között a harmincötödik helyre estem vissza. Viszont pénzem nem volt rá, hogy elszórakozzam a szabad időmet, s igazából csakis a semmittevés öröméért mulasztani csak a harmadévben kezdtem, azt követően, hogy a fénykép-eset megtörtént.
Amikor az első szemeszter végén intést kaptam, a mester megszidott. Persze azért is, mert gyenge volt az eredményem, sokat mulasztottam, de különösen feldühítette, hogy a zen-hittan háromnapos oktatásáról hiányoztam, melyet szemeszterenként csak egyszer rendeztek meg az egyetemen. Egy tanév három szemesztere előtt, a nyári, a téli és a tavaszi szünetben voltak ezek a háromnapos hittan-kurzusok, melyeket szemináriumi formában tartottak.
A szidás végett saját szobájába hívatott mesterem, egyébként ritkán rendelt oda. Én csak némán bólogattam. Hiába vártam rá titokban, sem a fénykép-ügy, sem a zsarolás a kurtizán miatt egyszer sem jött szóba.
Ettől fogva a mester egyre merevebb lett irányomban. De hát végül is ide szerettem volna eljutni, a bizonyosságot kívántam. Egyfajta győzelem volt ez, méghozzá úgy, hogy elegendő volt hozzá a nemtörődömség is.
Abban a szemeszterben vagy hatvan órát hiányoztam, ami az első év összes hiányzásainak úgy ötszöröse lehetett. A mulasztott időt pénz híján nem szórakozással töltöttem el, de nem is olvasással. Kasivagival néha-néha beszélgettünk egy kicsit, de többnyire egyedül voltam, s nem csináltam semmit. Ha az Ótani Tanintézetre visszagondolok, nem nagyon jut más az eszembe, mint a tétlenség. Némán, magányosan, semmivel sem törődve. Talán a "nem-cselekvés" lelkigyakorlata lehetett ez, nem tudom, de azt igen, hogy sohasem unatkoztam ezalatt.
Volt úgy, hogy a fűben ülve órákig figyeltem, hogy a vörös földmorzsákat a hangyák a bolyba cipelték. Nem mintha érdekeltek volna. Olykor sokáig nem tudtam levenni a szememet az iskola mögötti gyár kéményének keskeny füstcsíkjáról, pedig az sem kötötte le a figyelmemet. Olyan érzésem volt, mintha nyakig megmártóznék önmagamban. A külvilág hideg-meleg, hogy is mondjam csak... néha foltok formájában, olykor sávokban vett körül. Szeszélyes-szabadon folyt egymásba a külső és az én belső világom. A látvány a maga jelentéktelenségével visszatükröződött a szememben, egyszersmind belém hatolt. Amit nem fogadtam be a tájból, az is elevenen felfénylett. Egy zászló a gyáron vagy az érdektelen kőfal egy foltja, kidobott öreg papucs a fűben... mind egy pillanatra életre kel, majd elhal odabenn. Vajon nevezhetem-e őket alaktalan képzeteknek csupán? A lényeges és lényegtelen dolgok kézen fogva jelennek meg előttem, gondolataimban egy európai politikai esemény, melyről az imént olvastam az újságban, szétválaszthatatlanul összekapcsolódik az előttem heverő ócska fapapuccsal.
Hosszan tűnődtem a fűszál hegyének szögéről. Nem, a gondolkodás nem jó szó erre. Ezek a csodás és érthetetlen eszmék nem folytonosan, hanem hol elevenen, hol elhalóan, de makacsul visszatértek. Miért kell a fűszál végének ilyen hegyesszögben elkeskenyednie? Ha tompa lenne, elvesztené-e ez a növény nembeli lényegét, s ebből a pontból ki lehetne-e forgatni sarkaiból az egész természetet? Próbáljuk meg eltávolítani csak egy fogaskerekét is, s bizonyára megbomlik az egész rendje is. Összevissza gondoltam mindenféle hiábavalóságot.
Hamarosan az egész kolostor megtudta, milyen elégedetlen velem a főnök, s napról napra barátságtalanabbak lettek hozzám. Az a növendék, aki annyira irigyelte tőlem az egyetemet, ezután mindig diadalmas gúnymosollyal méregetett.
Nyáron és ősszel úgy éltem a templomban, hogy úgyszólván senkivel nem váltottam szót. A szökésem előtti nap reggelén történt, hogy a mester elküldte értem a helyettesét. Hívatott. November kilencedike volt. Egyetemi egyenruhában jelentem meg előtte, mert indultam az órákra.
Az öreg joviális arca a kelletlen találkozás és beszélgetés miatt szokatlanul szigorúra váltott. Én meg élveztem, hogy úgy néz rám, mint egy leprásra. Hiszen éppen ezt a tekintetet sóvárogtam, melyben emberi érzés tükröződik.
A mester elkapta rólam a tekintetét, kezét a melegítő fölött dörzsölgetve beszélni kezdett hozzám. Puha húsú tenyere csak úgy surrogott, a halk zörej megzavarta a téliesbe forduló reggel tiszta hangulatát. Túl bensőséges volt, nem illett egy főpaphoz.
- Apád milyen szomorú lenne, hallod... Itt egy levél az egyetemről, megint megrovás. Nem gondoltad végig, hová vezet ez?
És ekkor mondta ki azt, amit már idéztem:
- Volt idő, mikor az volt a szándékom, hogy te leszel az utódom. Mondhatom, hogy ez ma már eszemben sincsen.
Hosszas hallgatás után megszólaltam:
- Tehát eltanácsol, ugye?
Nem válaszolt azonnal.
- Ezek után mit gondolsz, még mindig azt szeretnéd, hogy támogassalak?
Most én hallgattam, majd erősen dadogva másra tereltem a szót:
- Tanítómesterem mindenestül ismer engem. De nekem úgy tűnik, hogy én is tudok valamit mesteremről.
- És ha tudsz is! - nézett rám sötéten. - Mire jutsz vele? Semmi hasznod abból!
Nem láttam még olyan emberi arcot, mely ennyire elvetette volna a jelenvaló világot, mint akkor az övé. Megvetette, de ugyanakkor mégsem restellte a kezét beszennyezni pénzzel, nőkkel, kicsinyes világi hiúságokkal. Olyan viszolygás fogott el, mintha egy pirospozsgás, még meleg hullát érintettem volna.
Kínzó vágy tört fel bennem, hogy egy időre megszabaduljak mindattól, ami körülvesz. Miután kimentem a mestertől, folyton ez járt a fejemben, és egyre hevesebb vágy fogott el.
Kendőbe kötöttem buddhista szótáramat és a Kasivagitól kapott furulyát, vettem a táskámat, s a csomaggal összefogva siettem az egyetemre. Közben szüntelenül azon töprengtem, hogyan is kezdjek hozzá.
Amint beléptem a kapun, látom, hogy Kasivagi megy valamivel előttem. Belékarolva kissé félrehúztam az útról, és kértem tőle háromezer jent kölcsön. Odaadtam neki a buddhista szótárat és a tőle kapott furulyát, hogy használja őket, ha szüksége van rá. Kasivagi arcáról ezúttal eltűnt az a filozófusi kifejezés, mellyel paradoxonjait szokta kísérni. Összehúzott szemmel, zavaros tekintetet vetett rám.
- Emlékszel, mire figyelmezteti a Hamletben az apja Laertest? "Kölcsönt ne végy, ne adj: mert a hitel / Elveszti önmagát, el a barátot...", ugye?
- Nekem nincs apám - válaszoltam -, ha nem megy, ne adjál.
- Még nem mondtam nemet. Nézzük csak. Vajon ha most összeszedem a pénzemet, megvan-e háromezer jen?
Elhallgattam, amit az ikebana-tanárnőtől hallottam, ő mesélte, milyen ügyesen tudott Kasivagi a nőkből pénzt facsarni.
- Azon gondolkodom, mit kezdjünk a szótárral és a furulyával... - mondta Kasivagi, s azzal visszafordult a kapu felé. Én is megfordultam, és igazodva járásához, mentem vele. Kasivagi a Hikari-klub diákelnökéről kezdett beszélni, akit valami spekuláció gyanújával letartóztattak, szeptemberben kiengedték, de nehéz helyzetbe került, mert erősen megcsappant iránta a bizalom. Kasivagi már tavasztól kezdve gyakran emlegette ezt a diákot beszélgetéseinkben, mert felkeltette az érdeklődését. Még azt hittük akkor, hogy azért még számít valakinek, és nem is gondoltuk volna, hogy vagy két hét múlva öngyilkos lesz.
- Mire kell a pénz? - kérdezte hirtelen Kasivagi, s éreztem, hogy az effajta kérdezősködés nem éppen "Kasivagi-szerű".
- Csak úgy, el akarok utazni valahová.
- Visszajössz?
- Talán...
- Mitől menekülsz?
- Mindentől, ami körülvesz. Olyan tehetetlenségszaga van az egésznek... ez terjeng körülöttem... még a főnök is olyan gyarló, olyan rettenetesen gyarló ember... ezt is megtudtam.
- Itthagyod az Aranytemplomot is?
- Igen. Azt is.
- Az is erőtlen neked?
- Az Aranytemplom nem, egyáltalán nem az. De minden gyarlóság benne gyökerezik.
- Vagy csak azt képzeled! - csettintett félelmetes jókedvében Kasivagi, miközben furcsa táncoló lépteivel lejtett mellettem. Elvitt egy kis hideg régiségkereskedésbe, s eladtuk a sakuhacsi-furulyát. Csak négyszáz jent adtak érte. Ezután betértünk egy antikváriumba, ahol alig száz jenért eladtuk a szótárat. A többi kétezerötszázért elmentünk Kasivagihoz, albérleti szobájába. Ott aztán meghökkentő javaslattal állt elő. A furulyát tulajdonképpen visszaadtam, a szótárat ajándéknak tekinti, az eladott két tárgy tehát a sajátja volt. A befolyt összeget hozzáadva a kölcsönhöz, kereken háromezer jent kapok tehát. Tíz százalék kamatot kér, amíg vissza nem adom a pénzt. Ez Kasivagi szerint a Hikari-klub harmincnégy százalékos kamatához képest olyan elenyésző, hogy szinte jótékonyságot cselekszik velem... Papírt, írószerszámot kerített, és a feltételeket gondosan leírva azt akarta, hogy ujjlenyomatommal bizonyítsam az irat hitelességét. Irtóztam a jövő gondolatától is, ezért mindjárt belenyomtam a hüvelykemet a bélyegzőpárnába, és lepecsételtem a papírt.
Türelmetlen voltam már. Eltettem a háromezret, és elmentem. Villamossal a Funaoka parkig, onnan szaladtam a Tateiszao szentélybe, fel a gömbölyű lépcsősoron. Ott lehetett kapni jóslócédulákat hosszú utazásra, azért mentem oda.

 

Folytatás