Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Misima Jukió
AZ ARANYTEMPLOM
(Kinkakuji)
Fordította és az utószót írta: Erdős György
Forrás: Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

A kőlépcsőtől jobb kézre rikító cinóberszín volt a Jositeru Inari szentély, s a drótháló mögött a bejáratnál két róka, szájukban irattekerccsel, hegyes fülük belseje is cinóberpirosra festve.
Szórványos, bágyadt napsütés, széllökések követték egymást, megborzongtam. A lépcső, melyen felfelé lépkedtem, olyan, mintha hamu hullott volna rá, pedig csak a fákon áttörő fény ülte meg, mely olyannyira fáradt volt már, hogy piszkosszürkének hatott.
Egy lendülettel vettem a lépcsőket a szentély tágas előkertjéig, megizzadtam. Az épület homlokzatához néhány kőlépcső vezetett tovább. Hozzá a kerten át sima kőkockákkal kirakott út vitt - alacsony, girbegurba fenyők között -, melyek szerényen meghúzódtak jobboldalt. A szentély irodája reves, régi faépület volt, bejáratán felirattal: "Sorskutató". A szentélylépcső felé fehér raktárépület, arrébb szórványos cédrusok sorakoztak. Hideg, sápadt felhők kavarogtak eltakarva az ég szánalmas fényét, s alattuk Kiotó nyugati hegyvonulatai idelátszottak.
A szentélyt Nobunagának emelték,* és elsőszülött fia, Nobutada emlékének is áldoztak. Egyszerű sintó szentély volt, egyetlen színfoltja az áldozati csarnok körül a cinóbervörös korlát. Felmentem a lépcsőkön, és meghajoltam az oltár előtt. A persely melletti polcról levettem egy öreg hatszögletű ládikát, és megrázintottam. Kiesett belőle a nyíláson egy kis bambuszdarab, melyre ráírták tussal:

14

Megfordultam, s miközben mentem lefelé a lépcsőkön, egyre csak a tizennégyes számot mormoltam magamban. Ahogy a nyelvemen tartottam, lassan értelmet nyert a tizennégy.
Beszóltam az iroda ajtaján, mire kijött egy középkorú asszony, aki éppen felmoshatott, mert folyton a kezeit törölgette kötényébe. Unottan vette el tőlem a jövendölésért járó tíz jent.
- Hányas?
- A tizennégyes.
- Tessék várni a tornácon.
Leültem hát odakint, és azon tűnődtem, milyen értelmetlenség is sorsomat egy lucskos, kérges asszonykézre bíznom, de ez is éppen jó, hiszen azért voltam ott, hogy megkísértsem az értelmetlenséget. Az ajtó megvetemedett, nehezen nyílt, az asszony azzal vesződött egy ideig, hallatszott a szöszmötölése, aztán papírzörgés, és kicsit megnyílt a tolóajtó, hogy kinyújthassa rajta a keskeny cédulát.
- Na... tessék.
S azzal már be is csukta az ajtót. A papír sarka az ujjától átázott. Nekikezdtem, hogy elolvassam.
"A tizennégyes - baljós. Téged, ki idejöttél, istenek pusztítanak el. Ókuni égő kövek, nyilak próbáját állta, megjárta a poklok megpróbáltatásait, ősei szavára elhagyta az országot - intés a titkos menekülőkhöz."
Magyarázat is volt hozzá, mely az előttünk álló akadályokat, a bizonytalanságot részletezte. Én nem ijedtem meg. A papír alján megpillantottam az utazás szót.
"Utazás - baljós. Különösen rossz északnyugatnak."
"Északnyugatnak indulok" - gondoltam magamban.

***

A vonat indulása Curuga felé: hajnali hat óra ötvenöt perc. Ébresztő a templomban fél hatkor. Ugyan ki vette volna észre, hogy tizedikén reggel már ébresztő után rögtön felvettem az egyenruhát! Megszoktam már, hogy átnéznek rajtam.
A hajnali szürkületben nagy sürgés-forgás volt a templomban, sepregettek, felmostak, fél hétig tartott a takarítási idő.
Én az előkertben söprögettem. Az volt a tervem, hogy innen tűnök el egy szál csomag nélkül, üres kézzel indulok útnak. A kora reggeli fényben halványan fehérlő kavicsos úton dolgoztunk, én és a seprű. Egyszer csak a seprű eldől, mert én eltűnök nyomtalan, s ott maradnak a fehéren derengő kavicsok az úton. Arról ábrándoztam, hogy majd így indulok el.
Ezért nem akartam jelentkezni az Aranytemplomnál. Meglepetésszerűen akartam hátam mögött hagyni az egész környezetet, mely magába foglalta az Aranytemplomot. A söpréssel lassan haladtam a főkapu felé. Néztem, ahogy a fenyőágak közül felfénylenek a csillagok.
Aztán feldobogott a szívem. Indulnom kell. Már a szótól is valósággal szárnyakat kaptam. El mindentől, ami körülöttem van, a szépség eszméinek nyűgéből, életem kilátástalanságától, a hebegéstől, mindattól, ami idáig feltételezte a létezésemet.
Kezemből - akár a gyümölcs a fáról - magától értetődően kihullt a seprű a sötét fű közé. A fák fedeztek, amint a főbejárat felé sompolyogtam, odakint aztán hanyatt-homlok futásnak eredtem. Jött az első villamos, elvegyültem a néhány munkáskülsejű ember között, sütkéreztem a kocsi lámpájának erős fényében. Úgy éreztem, hogy életemben nem voltam még ilyen fényességben.
Még ma is pontosan emlékszem mindenre, ami az utazáskor történt. Nem vaktában menekültem, volt célom: iskolás koromban kirándultunk egyszer arra a környékre. Olyan erős volt bennem az elindulás és a szabadság érzése, hogy hiába jutottam egyre közelebb hozzá, mégis ismeretlen földnek tűnt előttem.
A gőzös arrafelé haladt, ahol születtem, s a füstös, ósdi vonat most olyan friss és érdekes benyomást tett rám, mint még soha. Az állomások, a vonatfütty, a bemondó hangja, amint tompán visszhangozta a reggel, ugyanazt az érzést sokszorozták meg bennem; erősítették és ráébresztettek arra, hogy milyen költői perspektíva nyílt meg előttem. A reggeli nap megosztotta a tágas peronokat. Szaladó cipők kopogása, fapapucsok csattogása, a jelzőcsengő átható, szűnni nem akaró csilingelése, a mandarin sárgán kandikált elő az árus kosarából... mind egy-egy utalás, előjele annak a nagyságnak, melyre elszántam magam.
Az állomások minden apró zuga feltárult az elválás és a továbbindulás egybeolvadó hangulatában. A peronok udvariasan és nagyvonalúan húzódtak félre a szemem elől. Éreztem, hogy felragyognak az érzéketlen betonfelületek, amint a dolgok elváltak, elmozdultak, kiindultak tőlük.
Bíztam a gőzösben. Furcsán hangzik ez. Furcsa, de mégis csak így tudom megfogalmazni annak a hihetetlen gondolatnak a bizonyosságát, hogy helyzetem a kiotói pályaudvarhoz képest mozdul egyre távolabb. A Szarvaskert templomának éjszakájában sokszor hallottam én, ahogy a kerten túl, a közelben haladtak el a tehervonatok, s füttyentettek. Csodálatos érzés volt ülni egy ilyen megbízható, éjjel-nappal menetrendszerűen közlekedő vonaton, mely egyre távolabb visz.
A tengerkék Hozu mentén haladt a gőzös tovább, a folyót annak idején együtt néztük beteg apámmal. Az Atago hegylánc és az Arasi nyugati oldala, egészen innen Szonobéig olyan széljárású vidék, melynek időjárása észrevehetően különbözik a kiotóitól. Október-november-december havában este tizenegytől reggel tízig megüli a tájat a folyóból felemelkedő köd, megállás nélkül hömpölyög végig rajta, s csak ritkán szakadozik fel.
A mezők, kertek halványan bontakoznak ki belőle, a frissen learatott rizsföldek olyannak látszottak, mint a zöld penész. A rizsföldek közti töltéseken szanaszét kisebb-nagyobb fák álldogáltak. Gyenge törzsükre háncskötést tesznek, "párafogó bocskor"-nak hívják errefelé, s ahogy egymás után kibontakoznak ezek a bebugyolált törzsek, akár a fák kísértetei. Aztán a hamuszín mezők hátteréből, a vonatablakból karnyújtásnyira a ködből hatalmas eleven fűzfa bukkant elő, nedves levelei meg-meglibbenve, súlyosan csüngtek alá.
Milyen eleven volt a szívem, mikor Kiotóból útnak indultam - ekkorra már a halottak felé fordult. Uiko, vagy apám, vagy Curukava emléke szavakkal megnevezhetetlen gyengédséget keltett bennem. Lehetséges, hogy az emberek közül csak a halottakat vagyok képes emberként szeretni? Az élőknél mindenképpen szeretetreméltóbb alakot öltenek...

Ott, a harmadosztályú fülkében, mely nem is volt annyira zsúfolt, az elevenek, akiket szeretni olyan körülményes, mohón dohányoztak, vagy mandarint hámoztak. Mellettem hangosan beszélgetett két köztisztviselő külsejű férfi. Divatjamúlt öltöny rajtuk, az egyik zakója ujjából a bélés kikívánkozott a napvilágra. Újból megállapítottam magamban, hogy hiába halmozódnak egymásra az évek, a közönségesség semmit sem kopik. Parasztos, napszítta ábrázatuk mély ráncaiban, italtól fakó hangjukban egyfajta tömény közönségesség bujkált.
Azt latolgatták, hogy kiktől szerezzenek még adományokat testületük javára. Egy nyugodt, kopasz öreg mellettük nem szólt közbe, csak a kezét dörzsölgette a sok mosástól már megsárgult lenvászon zsebkendőjével, s közben félhangosan tűnődött:
- Milyen fekete lett a kezem! A füsttől bepiszkolódik. Kellemetlen...
Ez felkeltette egy másik utas figyelmét.
- Mondja, kérem, nem ön írt egyszer az újságnak a füstről?
- Nem én! - a kopasz öregúr ezt tagadta. - De akkor is kellemetlen.
Önkéntelenül is hallottam, hogy beszélgetésükben előjön az Aranytemplom meg az Ezüsttemplom. Egyetértettek abban, hogy ezektől is kap majd jócskán a testületük. Az utóbbi jövedelme csak feleannyi, mint az Aranytemplomé, de még így is tekintélyes összegre rúg. Ha az Aranytemplom jövedelmét körülbelül évi ötmillió jenre becsülték, a zen-papok életformáját ismerve, a kiadás - a villany- és vízszolgáltatás költségeit is beleszámolva - nem lehetett több kétszázezer jennél. És mi lett a megtakarított résszel, hisz a novíciusok csak hideg rizst kaptak enni. A templomfőnök maga bizony minden este szépen elment a Gion-negyedbe és elköltötte! Ráadásul még adót sem kellett fizetnie a templomnak, valósággal területen kívüli jogokat élvezett. A mellettem tanakodók szerint könyörtelenül be kell hajtani rajta az adományokat.
A kopasz öreg azóta is csak a kezét törölgette vászonkendőjével, s amint éppen mindenki elhallgatott, ismét megszólalt:
- Kellemetlen...
Ez úgy hangzott, mint a hallottak összegzése... Az agyontörölgetett, kifényesített kézen addigra már nyoma sem volt koromnak, csillogott, mint egy necuke-szobrocska.* Valójában olyan volt végül, mintha kesztyűt húzott volna.
Furcsa volt először hallani, hogyan ítélnek meg bennünket a kívülállók. A papok világában - az egyetem is odatartozott - nem bírálják a templomok dolgait. Mégsem lepett meg egy cseppet sem a vén hivatalnokok beszélgetése. Kétségtelen tény volt minden, amit mondtak. Hideg rizst ettünk! A főnök tényleg a Gion-negyedbe járt!... Csak attól viszolyogtam, hogy a vén tisztviselők okoskodása hallatán ébredtem rá erre. Kibírhatatlan érzés volt, hogy "ezeknek" a szavai értették meg velem... És ezt mégsem így mondtam volna. Emlékezzenek rá, hogy annak idején nem is fogott el semmiféle morális undor, mikor a mestert megláttam azzal a Gion-negyedbeli kurtizánnal.
Azzal az öregek beszédét el is engedtem a fülem mellett, csak a közönségesség szagát és enyhe undort éreztem csupán. Nem vártam el a társadalomtól, hogy segédkezet nyújtson elképzeléseimhez. Nem voltam hajlandó szabványméretű gondolkodásra avégett, hogy ők könnyebben megérthessenek. Hányszor mondtam már, létem értelme, hogy nem értenek.
Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy recsegő hangú árus jelent meg, mellén kosarával. Rájöttem, hogy milyen éhes vagyok, vettem hát valami elemózsiát. Nem főtt rizst, hanem zöld tésztafélét, amit tengeri zöldségekkel főzhettek össze. A köd időközben felszállt, de az ég még nem volt egészen világos. A Tamba-hegy lábánál feltűntek a papírkészítők házai, körülöttük a sovány földbe ültetett eperfákkal.
A Maizuru-öböl. Ez a név megint úgy hatott rám, mint régen. Nem is tudom, miért. A tengert idézte, a láthatatlant a Sirakuban töltött gyermekévek óta, a tenger sejtelmének kifejezése volt nekem.
Az Aoba-hegyről, a falu mögül látni lehetett a rejtőzködő tengert. Annak idején kétszer is jártam odafenn. Mikor másodszor másztunk fel, éppen befutott az egyesített japán hajóraj az öbölbe.
Lehorgonyoztak csillámló vizén, talán valami titkos szemlére gyülekezhettek. Körülöttük minden csupa rejtély, már-már a szemünknek sem hittünk, vajon léteznek-e egyáltalán? Távolról nézve, mint fenséges fekete vízimadár-raj, melynek a nevét tudjuk, meg képen is láttuk már őket, s most íme ügyet sem vetve a leskelődő emberekre, harcias vezérük felügyelete alatt titkos fürdőt vettek az öbölbe.
Nyugat-Maizuru - a kalauz hangjára figyeltem fel, amint bemondta a következő állomás nevét. Ezúttal csak néhány feketéző külsejű férfi készülődött, nem úgy, mint egykor a matrózok, akik sietve kapták vállukra csomagjukat az állomás előtt.
Minden megváltozott. A kikötő elidegenedett, az utcasarkokon angol nyelvű közlekedésirányító táblák díszelegtek. Sok amerikai katona jött-ment az utcákon.
A tél eleji hideg, sós szél végigsöpört a széles, hadiszállításra való utakon. A tenger illatánál is erősebben érződött a levegőben valami szervetlen, rozsdás vasszag. A város kellős közepéig nyúló csatornaszerű tengeröböl halott vizén kisebbfajta amerikai naszád... Igaz, hogy már béke volt, de az eltúlzott higiéniai intézkedések elnyomták a hadikikötő eleven pezsgését; olyan érzés szállt meg, mintha az egész város kórház lett volna.
Nem is gondoltam rá, hogy itt fogok igazából találkozni a tengerrel, hiszen még beletaszít egy dzsip a vízbe hátulról, puszta kedvtelésből is. A tenger sugallata volt utazásom indítéka, de nem ez a mesterséges kikötői víz, hanem olyan, mint gyermekkoromban, szülőhelyemen, a Nariu-foknál, az eredeti, a viharos tenger vonzott ide. A Japán-tenger tajtékkal mintázott, őrjöngő, felkorbácsolt vizét akartam látni.
Ezért elindultam Jurába. A fövenyes part, mely nyáron fürdőzőktől hangos, ebben az évszakban kihalt, csak a tenger és a szárazföld mérte össze lankadatlan sötét erőit. Nyugat-Maizurutól Juráig vagy tizenkét kilométer hosszú az út, halvány emlékeimben bízva nekivágtam. Maizurutól nyugatra fordult az öböl alsó vidékén, majd derékszögben átvitt a Mijazu vasútvonalon, a Takidzsiri-hágón túl pedig ott a Jura-folyó. Áthaladva az Ókava hídján, a nyugati parton észak felé tovább a víz folyását követve a torkolatig vezetett az út.
Kimentem a városból, és elindultam...
Mikor a gyaloglástól már éreztem a lábamban a fáradságot, megkérdeztem magamtól:
"Mi lehet Jurában, amiért ilyen lelkesen gyalogolok? Milyen bizonyítékot találok én ott? Hát ott nem Japán-tenger van és néptelen, fövenyes partvidék?"
Ám akkor már nem tudtam megállni. Valahová csak meg akartam érkezni, nem érdekelt, hogy célomnak milyen nevet adtak. Csaknem gonosz elszántság fogott el, hogy szembekerüljek a célommal.
A szeszélyes, halvány napsugár áttört az utat szegényező nagy szilfák gyér lombja között, mintha engem hívogatna az is. Tétovázás, halogatás, pihenés nélkül akartam odaérni.
A folyó kiterjedt partvidékéhez nem lankás lejtő vezetett, a táj egyszerre bukkant elő a keskeny hegyi ösvény tetejéről. A széles mederben a kék víz kelletlenül vonult a tenger felé a felhős ég alatt.
A nyugati parthoz érve eltűnt az autóforgalom, már senki sem járt arrafelé. Az út mentén szórványos mandarinültetvények, de ember nem mutatkozott. Egy Kazue nevű falucskához érve, úgy tűnt, hogy valaki erre igyekszik a fű között, de csak egy fekete orrú kutya volt. Tudtam, valahol erre lehetnek a titokzatos Szansó Daju* egykori házának maradványai, de nem volt kedvem letérni, s nem is tudom, mikor haladtam el mellettük. Csak a folyóra ügyeltem. A meder közepén terjedelmes homokzátony, rajta bambuszliget ringatózott a szélben, holott amerre én jártam, nem fújt. Hektárnyi rizstábla is volt a szigeten, hiszen még öntözni sem kellett ott, elég az esővíz, de földműves nem mutatkozott rajta. Csak egy horgászt láttam a parton, háttal felém.
Örültem, hogy annyi idő után végre látok valakit.
"Vajon szürke márnát akar fogni? - tűnődtem magamban. - Mert akkor nem lehet messze innen a torkolat."
Ekkorra a folyó zaján túl a bambuszliget felerősödött zúgását hallottam, s ami addig ködös párának tűnt, esővé változott át. A vízcseppek átitatták a kiszáradt parti mezőt. Még el sem gondolhattam, már áztam én is, s közben láttam, hogy a sziget fölött már nem is esik, a horgász is azonmód ott van, ahol volt. Aztán az én fejem fölül is elvonult a zápor.
Egy időre eltakarta előlem a kilátást az út kanyarulataiban burjánzó pampasz és egyéb őszi fűfélék, de közel lehetett már a pillanat, amikor kibontakozik előttem a torkolat látképe, mert heves, hideg tengeri szél csapott meg.
Ahogy a folyó a tengerhez közeledett, egyre több magányos, elszórt szigetecskét láttam. A sós víz már feltolult idáig, de a víz színe egyre csendesebbnek mutatkozott, semmi jele nem volt a változásnak rajta. Mint amikor egy ember úgy hal meg, hogy nem nyeri vissza eszméletét.
A torkolat keskenyebb volt annál, amit vártam. Túlnan sötéten nyújtózkodott a tenger, szinte meg sem lehetett különböztetni felette a borús ég felhőtorlaszait, a sós víz összecsapott a folyóval, hogy egybevegyüljenek. A rizsföldeken és mezőkön át érkező heves szélben kellett megtennem az utat, hogy közvetlenül találkozhassam a tengerrel, melyet északiassá festett át a szélvihar. A mezőkön sehol egy teremtett lélek, a tenger közelségének volt köszönhető ez a zabolátlan szél. A vidék sorsa az volt, hogy a tenger uralkodjék felette, elborítva párájával a téli tájat.
A torkolaton túl a hamuszürke tenger, egymásra torkolódó hullámaival. Szemből sziget bukkant föl a tengerből, alakja mint egy keménykalap. Ott, a torkolattól jó húsz kilométernyire, a ritka természeti kincsként számontartott nagytestű viharmadarak fészkeltek.
Belegázoltam az egyik szántóba. Körülnéztem. Vad, kietlen tájék. Valami belém nyilallt ekkor, de aztán rögtön el is halt az egyetlen gondolat bennem. Megtorpantam, de a jeges szél elfújta a gondolataimat. Megint nekiindultam, szembe a széllel. A sovány mező köves parlagban folytatódott, félig már elszáradt gyomok fedték, zöldjük mohaszerűen kapaszkodott a talajba, nyüzsögtek, hánykolódtak a szélben. A föld ott már homokos volt.
Morgó, csikorgó zajra figyeltem fel. Emberi hangokat is hallottam. A vad szélnek vetett háttal önkéntelenül a Juragatake hegye felé fordultam, és úgy figyeltem fel rájuk.
Kerestem, hová bújhattak el. Az alacsony parti sziklák mentén keskeny ösvény vezetett le a parthoz. Tudtam, hogy ott, ahol pusztulnak a sziklák, a partot időnként megerősítik. Betonoszlopok hevertek szanaszét, mint a csontvázak, a cement friss, rikító fehérje élesen elütött a homok színétől. A morgó, csikorgó hang a betonkeverőből jött, ahogy forgatta magában a beléöntött cementet. A négy-öt kipirosodott orrú munkás gyanakodva méregette diákruhás alakomat. Egy futó pillantással viszonoztam, az volt közöttünk az emberi üdvözlet.
A tenger hirtelen mélyült a homokos parttól. A gránitfövenyen lépkedtem a hullámverte parton, az imént belém villant egyetlen gondolat felé haladtam előre, s elöntött megint az öröm, amint közeledtem lépésenként a tengerhez. A viharos erejű jeges szélben kesztyű nélkül majd megfagyott a kezem, de mit számított az akkor!
Ott volt az igazi Japán-tenger. Minden boldogtalanságom, komor eszmém forrása, belőle eredt az összes rútság, belőle minden erőm. Tombolt. Hullámai szakadatlan összecsaptak, látni lehetett a hullámvölgyek lágy, szürke ölét. A nyílt tenger borús egén felhők tornyosultak magasra, súlyosan és ugyanakkor előkelően. A határtalan, nehéz felhőtorlasz pehelykönnyű, hideg fodrai közrefogták a halványkék ég egy kis darabkáját. Szemben az ólomszín tengerrel sötétlila hegyfokok. Az egész olyan fémesen dermedt volt, a táj mozdulatlanságában is rengett, állandóan működtek benne a sötét erők.
Egyszer csak eszembe jutott, amit Kasivagi mondott nekem, mikor először találkoztunk. Azt mondta akkor, hogy olyan pillanatban vadulunk meg váratlanul, mikor egy verőfényes tavaszi délután, szépen nyírt gyepre telepedve a fák ágai között játszó fénybe bámul az ember.
Most szemben a hullámokkal, nekifeszültem az északi szélnek. Se verőfényes tavaszi délután, se gondosan nyírt gyep sehol. De ez a fergeteges természet sokkal jobban megkapott, közelebb állt hozzám, mint tavaszi délutánon a gyep. Itt elégedett voltam magammal, és semmi sem fenyegetett.
Vajon az akkor felötlött váratlan gondolatom a kegyetlenség eszméje lehetett-e, amiről Kasivagi beszélt? Odalent bennemszületett és fellobbant értelem nyilatkozott meg, beragyogta belső világomat. Nem szálltam mélyére a gondolatnak, mert nem volt kétséges, hogy szikraként pattant elő. Soha addig eszembe nem jutott, de már megszületése pillanatában erőre kapott, óriássá növekedett, és engem is magába ölelt. Ez volt az a gondolat:
"Fel kell gyújtani az Aranytemplomot!"

 

Nyolcadik fejezet

Tovább mentem aztán, és kiértem az állomáshoz. A Mijazu vasútvonal Tango-Jura nevű állomása volt, ahol már megfordultam, mikor az iskolával Kelet-Maizuruból kirándultunk erre, itt szálltunk vonatra visszafelé menet. Autóút is vezetett arra, jóformán néptelen volt ekkor, különben tudtam, hogy csak a kurta nyári idény hoz némi fellendülést ezen a vidéken, akkor megelevenedik a környék.
Tengeri fürdőzőknek volt ott egy kis szálló, az állomás előtt, cégtábláján Jura Vendégfogadó felirattal. Gondoltam, megszállok benne. Benyitok az üvegajtón, köszönök - semmi válasz. A fadobogón megült a por, a zsaluk bezárva, odabenn embernek nyoma sincs, csak sötétség honol.
Hátrakerültem, semmi kis kert, hervadó krizantémokkal. Magas állványon víztartó edény, hogy a fürdőzőknek nyáron legyen hol lezuhanyozni testükről a rátapadt homokot.
Távolabb kis ház állott, talán ott lakik a fogadós. Az üvegajtón keresztül is hallatszott, mekkora ricsajt csap odabenn a rádió, biztos nincsenek is odabenn - gondoltam, de azért be-beszóltam, ha egy-egy pillanatnyi csend támadt. A bejáratnál néhány szétszórt facipő hevert. Vártam, de úgy tűnt, hiába.
Aztán hátulról valaki előjött. Közben a borult ég is egy kicsit derültebbé vált, mert a bejárati papucstartó deszkáján élesebben kirajzolódott az erezet. Az elformátlanodott testű, kövér, fehér húsú asszonyság valószínűtlenül keskeny szemével rám nézett. Mondtam neki, hogy szállást keresek. Jött felém, majd szó nélkül sarkon fordult, és előrement a fogadó bejárata felé.
A kis szoba, melyet megkaptam, az emeleten volt, a sarokban, ablaka a tenger felé nyílott. Kis kézmelegítőt is adott a nő, mely úgy telefüstölte a régóta szellőzetlen szobát, hogy nem bírtam tovább a dohos levegőt, kitártam az ablakot, magamra eresztettem az északi szél rohamait. A tenger irányából idelátszottak a fellegek, amint akaratlanul is, de bemutatták - csakugyan, mint addig is - nehézkes, lassú játékaikat. Mintha csak a természet akaratlan rázkódtatásait követték volna. Egy kicsiny helyen viszont felvilágolt az értelmes szellem parányi kék kristálya, megpillanthattam az égbolt vékony hártyáját. A tenger nem látszott.
Álltam az ablaknál, és feltolult bennem az iménti gondolat. Azt is megkérdeztem magamtól, vajon miért nem jutottam el a mester meggyilkolásának gondolatához előbb, mint az Aranytemplom felgyújtásához.
Megölni a mestert - nem állítom, hogy sohasem ötlött eszembe, de rájöttem: nem érne semmit. Borotvált feje, passzív gonoszsága - hiába ölném is meg - újra és újra, megszámlálhatatlan változatban felmerülne az árnyékvilág horizontjáról.
Egyáltalán: az élőkben nincs meg az a kétségbevonhatatlan egyszeriség, mint az Aranytemplomban. Az ember átvesz valamit a természet változatosságából, megvan rá a módszere, hogy helyettesítéssel, átadás-átvétellel, másolással megsokszorozza azt. Helyrehozhatatlan melléfogás lenne, ha a gyilkos áldozatának egyszeriségét akarná elpusztítani. Így gondolkoztam. Egyre nyilvánvalóbb az ellentét az Aranytemplom és az emberi lény között; míg az utóbbi formája megtörhető, mégis az örök élet látomása lebeg felette. Az Aranytemplom megtörhetetlen szépsége felett viszont a pusztulás lehetőségéé. A haladó embert nem lehet megsemmisíteni, de a halhatatlan Aranytemplom elemészthető. Hogyan, hogy erre még nem jöttek rá? Nem volt kétséges, hogy ez a gondolat teljesen eredeti. Ha felgyújtom az Aranytemplomot, melyet 1897-ben műemléknek nyilvánítottak, az valódi pusztítás, visszavonhatatlanul megsemmisül az épület, és vele bizonyosan hiányt szenved az ember csinálta szépség teljessége, megrövidül a műalkotások összessége.
Mikor idáig jutottam, még tréfálkozni való kedvem is támadt.
"Ha felgyújtom az Aranytemplomot - morfondíroztam magamban -, micsoda nagyszerű pedagógiai hatása lehetne annak! Leckét kapnának: hagyjanak fel azzal, hogy értelmet tulajdonítsanak az elpusztíthatatlanságnak, valamiféle analógiák alapján. Tanulják csak meg, mennyire semmirevaló biztosíték az, ha valami ott áll ötszázötven esztendeig egy huzamban a Tükör-tó partján; a feltételezés, melyre rábízták magukat, oly bizonytalan, hogy akár holnap összedőlhet."
Úgy is van. Az adott idő folyamatának egy megalvadt darabja őrzi magában az életünket. Vegyünk egy példát: az asztalos készít egy fiókot, telnek-múlnak a napok, a tárgy megavul; ám tíz vagy száz év múlva megfordul a helyzet, a fiók formájában ott a beledermedt idő. Az adott teret először a kicsiny tárgy tölti be, azután a megszilárdult idő maga, valamiféle lélek ölt testet benne. A középkori mesék gyűjteményében, a Cukumogami-ban* így kezdődik a történet:
"A világi fények és árnyak sok története elmondja, miként nyernek a tárgyak lelket maguknak száz év után, hogy csúffá tegyék az emberek szívét - ezt úgy hívják: cukumogami, fehér hajfürt. Ezért szokás mindenfelé, hogy tavaszelőn a házakból kisöprik, útszélre hányják az elöregedett tárgyakat. Ez a tavaszi takarítás. Ugyanígy, mikor a százas év írásjegyéből, csak az egyes vonala hiányzik és a fehéret formázza,* bekövetkezik rajtunk a cukumogami, azaz a fehér haj csúfsága."
Merényletem felnyitná az emberek szemét erre a szégyenre, s egyben megszabadítaná őket ettől a keserves csúfságtól. Átsegíteném a világot mostani állapotából, melyben még létezik az Aranytemplom, abba, ahol már nem létezik. Ettől biztosan megváltozna a világ értelme...
Idáig jutva éreztem, hogy belém költözik az öröm. Minden, ami akkor körülvett, amit magam körül láttam, feltartóztathatatlanul a végéhez közeledett, összeomlik a világ! A lebukó nap sugarai szétterültek a látóhatáron, az Aranytemplom is annak fényében tündököl ezen a világon, mely úgy hullik majd szét, mint ahogy kipereg ujjaim közül a föveny.

***

Rendőr vetett véget a Jura-szállóbeli háromnapos időzésemnek, mert furcsállották, hogy ki sem teszem a lábamat az épületből, és titokban kihívták. Mikor megláttam egyenruhás alakját, ahogy belépett az ajtón, megijedtem, hogy kinyomozták, mit tervezek, de aztán rögtön megértettem, hogy nincs okom az ijedségre. Kérdésére mindent elmondtam úgy, ahogy volt: egy kicsit el akartam szabadulni a kolostori élettől, s ezért megszöktem; megmutattam diákigazolványomat, és szándékosan a jelenlétében kifizettem a szállásért járó összeget is. Erre a rendőr pártfogói álláspontra helyezkedett. Azonnal felhívta telefonon a Szarvaskert templomát, és meggyőződött róla, hogy igazat mondtam. Közölte azt is, hogy személyesen kísér el a templomba. Nehogy kellemetlen legyen olyasvalakinek, "akinek jövője van", szándékosan civilbe öltözött.
Amíg a Tango-Jura állomáson vártuk a vonatot, jött egy zápor, és a tető nélküli peronon eláztunk volna, ezért a rendőr bevitt az állomás irodájába. Büszkén éreztette velem ez a civil ruhás rendőr, hogy az állomásfőnöktől kezdve mindenki jó barátja ott. De ezzel még nem érte be, úgy ismertetett össze mindenkivel, mintha Kiotóból hazalátogató unokaöccse lettem volna.
Megértettem a forradalmárok lélektanát akkor. A vöröslő vaskályhát körbeülték, nevetgéltek és diskuráltak, s a vidéki állomásfőnöknek, rendőrnek halvány sejtelme sem volt arról, hogy küszöbön áll a világ megrendülése, és összeomlik saját rendjük is hamarosan.
"Ha az Aranytemplom leég... - gondoltam magamban -...ha az Aranytemplom leég, itt ezeknek a világa is átformálódik, jelszavaik összekuszálódnak, szétzilálódik a vonatok menetrendje, törvényeik elértéktelenednek."
Örültem neki, hogy csöppet sem gyanakszanak rám, a jövendő bűnözőre, pedig itt nyújtogatom velük együtt ártatlan arccal a kezemet a meleg kályha felé. Egy jókedvű, nagyhangú fiatal vasutas arról beszélt, hogy szabadnapján majd elmegy a moziba. Látványos, könnyeket fakasztó, remek fordulatokban gazdag filmet fog megnézni. Ó, a következő szabadnap! Mozi! Ez a fiatal, nálam sokkal keményebb kötésű, élettel teli, ragyogóan fiatal ember, lám, következő szabadnapján elvisz egy lányt a moziba, nézi a filmet, aztán ölelkezik vele, s együtt elalszanak. Most itt ugratja a főnökét, bolondozik, rászólnak, de fel se veszi, szenet rak a tűzre, néha valami számokat ír a táblára... Megint megkapott a való élet vonzereje, vagyis az irigység: ilyen életet is lehetne élni. Nem kellene felgyújtani a templomot, hanem kilépni onnan, kiugrani a rendből, és engem is elnyelhetne az élet örvénye.
...Persze rögtön feltámadtak bennem a sötét erők, hogy visszarántsanak. Nekem az Aranytemplomot kell felgyújtanom. Akkor kezdődhet el az én különös küldetésem, saját sorsom, melyről még soha nem hallott senki.
Az állomásfőnök megint kiment a telefonhoz, majd a tükör előtt gondosan fejére illesztette aranyzsinóros sapkáját. Megköszörülte a torkát, kihúzta magát, mintha színpadra lépne, és kiment a peronra, ahol már akkorra elállt az eső. Közeledett a vonat, melyre fel kellett szállnom, már hallatszott a sziklába vájt pálya felől a zakatolás, melyet harsányan vertek vissza az esőmosta sziklafalak.

***

Este nyolc előtt tíz perccel érkeztünk Kiotóba, és a civilruhás egészen a Szarvaskert templomának főbejáratáig kísért. Borzongató hideg este volt. Átmentünk a fenyők fekete során, s a főkapu konok tömbjéhez érkeztünk. Láttam, hogy ott áll az anyám.
Véletlenül a tábla mellett, mely azt hirdette, hogy a szabályok ellen vétőket a törvény bünteti. Szétzilált, kócos haját megvilágította a kapu lámpája, ősz tincsei szanaszét. Valójában nem is volt ennyire fehér a haja, csak a lámpa fényében hatott úgy. Apró arca ősz haja között dermedt.
Anyám alacsony termetű volt, puffadt, tömzsi teste mégis terjedelmes, háta mögött a nyitott főkapu, odabenn a kert árnyaival. A sötétbe borult háttér előtt, aranyszállal átszőtt obival a derekán, gyalázatosan elnyűtt silány kimonójában, mint aki ott halt meg álltában várakozás közben.
Bizonytalanul közelítettem felé, mert nem fért a fejembe, hogyan kerülhetett oda. Később megértettem, hogy mikor a főnök észrevette szökésemet, nála is érdeklődhetett, ő meg ijedtében rögtön eljött, s azóta a templomban vár.
A civilruhás megnyomott hátulról. Ahogy közeledtem anyám felé, alakja egyre kisebbre zsugorodott. Megálltam előtte, én lenéztem, ő kényszeredett arccal felnézett rám.
Érzéseim jóformán sohasem csalnak. Apró, ravasz, beesett szemeinek látása akkor újból eszembe juttatta iránta érzett utálatom jogosságát. A viszolygás azért, mert tőle születtem, aztán az a mocskos és szégyenteli emlék... mindez elválasztott az anyámtól, és még csak bosszú sem élt bennem. Hiszen beszéltem én már erről. De a kapcsolat nyűge nem oldódott fel.
Mégis, ahogy akkor láttam, szinte meggörnyedve az anyai gyötrelem súlya alatt, hirtelen azt éreztem, hogy megszabadultam tőle. Nem is tudom, csak éreztem akkor, hogy anyám nem fenyegethet engem többé.
Kitört belőle a vad, fojtogató zokogás, majd hirtelen erőtlenül pofon vágott.
- Hálátlan! Nem restelled magad?!
A civilruhás nézte, hogy pofoznak, és nem szólt semmit. Anyám keze ellanyhult, ujjait elhagyta az ereje, csak a körmei koppantak már az arcomon, mint a jégszemek az esőben. Láttam, hogy tekintete még eközben is könyörgő maradt, és elfordítottam róla a szemem. Kicsit később más hangon próbált beszélni velem:
- Olyan... olyan messze hogy jutottál? Honnan volt pénzed rá?
- A pénz? Kölcsönvettem a barátomtól.
- Igen? Vagy talán loptad?
- Nem loptam.
Mintha csak ez nyugtalanította volna, megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Nem?... És semmi mást nem követtél el?
- Nem én.
- Úgy? Akkor jó. Az apát urat pedig meg kell követned. Anyád is már bocsánatot kért tőle, most neked kell szívből megkövetned, hogy bocsásson meg, és nézze el neked, amit tettél. Ő nagylelkű, és azt mondta, hogy annyiban hagyja a dolgot, de ha te meg nem változol, anyád belehal. Tényleg megölöd az anyádat, ha nem veszed komolyan, hogy rendes pap váljék belőled... de most iparkodj: kérj bocsánatot!
Némán követtük, a civilruhás meg én. Anyám még a rendőrt is elfelejtette közben illően üdvözölni.
Miközben előttem tipegett, lazán megkötött obiját néztem a hátán, és azon tűnődtem, mitől lehet anyám ennyire fertelmes. Aztán rájöttem, mi benne ilyen ocsmány: a remény. A rózsaszínűen nedvedző, állandó vakaródzásra késztető, legyőzhetetlen remény, mely olyan makacsul belefészkelte magát, mint a piszkos bőrbe a rüh viszketegsége, a gyógyíthatatlan remény.

***

Megjött a tél. Elszántságom egyre szilárdabb lett. Időről időre halasztanom kellett a tervet, de a halogatás nem szegte kedvemet.
Más aggasztott akkor engem fél éven keresztül. Kasivagi követelte vissza a pénzét, minden hóvégén hozzátoldva a kamatokat is, egyre gyötört és gorombáskodott velem. Csakhogy nekem eszem ágában sem volt visszafizetni. Inkább nem jártam be az egyetemre, csak ne kelljen találkoznom vele.
Bizonyára furcsállják már, miért nem beszélek arról, hogy miért ez a remegés, ez a huzavona, ha már egyszer annyira elszántam magam. Nos, ekkorra már eltűnt belőlem a változékonyság, és szememet a jövő egyetlen pontjára függesztve éltem át ezt a félévet. Ezalatt - úgy hiszem - megismertem, hogy mit jelent a boldogság.
Először is elviselhetővé vált a kolostori élet. Úgyis leég az Aranytemplom - e gondolatra elviselhetővé vált az, ami addig tűrhetetlen volt. Mintha halálom előtt állnék, társaimhoz nyájas voltam, igyekeztem barátságosan viselkedni, vidám és megértő ember lett belőlem. Megbékéltem a természettel is. Reggelente jöttek a kismadarak, hogy a téli magyalbokrokon maradt bogyókat csipegessék; tollas begyük is kedves volt akkor nekem.
Megfelejtkeztem még arról is, hogy gyűlöljem a mestert. Már megszabadultam anyámtól, a társaimtól is - mindentől a világon. Olyan bolond nem voltam azonban, hogy illúziókba ringassam magam: mintha saját kezűleg tettem volna lakályossá környezetemet. Ha mindennek a végét nézem, minden megbocsátható. Onnan fakadt az én szabadságom, hogy a végeredmény oldaláról szemléltem azt, amit ráadásul végső soron magam dönthettem el.
Hirtelen támadt ötlet volt az Aranytemplom felgyújtásának eszméje, mégis úgy illett hozzám, mint egy jól szabott ruha a testemre. Mintha már születésemtől fogva ezt akartam volna. Mikor apám gyermekként odavezetett hozzá, és először megpillantottam, azon a napon már kisarjadt a szívemből a szándék, várva, hogy kivirágozhassék. Egykor a kisfiú szemével olyan szépnek láttam az Aranytemplomot, aminek nincs párja a világon. S ebben már benne volt az a számtalan indíték, mely felgyújtójává tett.
1950. március 17-én befejeztem az Ótani Egyetem előkészítőjét. Másnap, 19-én volt a születésnapom, huszonegy éves lettem. Látványos eredménnyel zártam a három évet: hetvenkilenc hallgató sorában én voltam a hetvenkilencedik. A legrosszabb tantárgyam a japán nyelv volt negyvenkét ponttal. Hiányoztam hatszáztizenhatból kétszáztizennyolc órát, az előadások több mint harmadát. Buddha irgalmából ezen az egyetemen nem buktattak, s én is továbbjutottam, rendes hallgató lettem, a mester hallgatólagos beleegyezésével.
Továbbra is elhanyagoltam az előadásokat. Szép napjaim azzal teltek, hogy tavasz utójától kora nyárig jártam a templomokat és szentélyeket - ez nem került pénzbe. Sétáltam, míg csak bírta a lábam. Eszembe jut az egyik ilyen napom.
A Mjosin-templom előtti negyedben járkáltam. Feltűnt nekem egy diák, előttem ment, olyan ritmusban, mint én. Öreg, alacsony ereszű trafiknál megállt, hogy cigarettát vegyen, s akkor megláttam egyensapkás arcát oldalról.
Szemébe húzott sapkája alatt éles, fehér volt az arcéle. A sapkáról láttam, hogy a Kiotó Egyetem diákja. Szeme sarkából felém pillantott. Sötét árnyak keveredtek pillantásába.
"Ez gyújtogató!" - nyilallt belém ekkor a gondolat.
Délután három óra volt - nem alkalmas idő gyújtogatásra. Egy lepke tévedt az autóbusz járta, kikövezett út fölé, körüllebegte a trafik előtt magában hervadó kaméliát. A fehér virág elszáradt szirmai olyanok voltak, mintha tűz perzselte volna barnásra őket. Régen nem jött már arra a busz, megállt az idő az út felett.
Nem tudom, mitől gondoltam azt, hogy a diák gyújtogatni megy, lépései egyre közelebb viszik tettéhez. Egyszerűen csak olyan piromániás külseje volt. Kiválasztotta a legkedvezőtlenebb időt, fényes délben indult el, és szilárdan halad a merénylet színhelye felé. Előtte a tett, a pusztulás, háta mögött a rend, melyet elutasít. Egyenruhás hátára meredve, valamiféle szigorúságot véltem leolvasni arról. Úgy látszik, én már csak így képzeltem, ilyennek kell lennie hátulról egy fiatalembernek, aki gyújtogatni indul. A napsütötte fekete zsávolyszövet a hátán olyan baljós volt, olyan kérlelhetetlen.
Visszafogtam a lépteimet, gondoltam, a nyomába szegődöm. Mentem utána, s ahogy néztem az alakját - bal válla kissé csapottabb volt -, mintha saját magamat láttam volna hátulról. Sokkal szebb is volt nálam, de kétségtelenül ugyanolyan magányos és boldogtalan, akárcsak magam vagyok, és a szépségtől megzavart fejjel ugyanarra a tettre érzi magában az indíttatást. Olyan érzés támadt bennem, hogy a magam cselekedete előtt, íme most megbizonyosodhatom - hiszen egy ilyen túlságosan is világos tavaszban, ebben a tespedt levegőben könnyen megeshet az ilyesmi. Szóval megkettőződtem, és megfigyelhettem már előre tettemet, tisztán láthattam magamat úgy, ahogy akkor majd, ha sor kerül a végrehajtásra, nem láthatom majd.
Régóta nem jött már a busz, és embert sem lehetett látni az úton. Közeledtünk a Mjosin-templom roppant déli kapujához. A kapuszárnyak sarkig tárva, beszívta magába a világ jelenségeit. Ez a temérdek nagy keret elnyelte a Császári Hírnök Kapuját, a főkapu oszlopait egymás mögött, a szentély tetőcserepeit, a sok fenyőt, felettük az égbolt egy töredékét, benne a felhőfoszlányokat. Ahogy közeledtem a bejárathoz, még inkább kiteljesedett a keretbe foglalt kép, kőlapokkal fedett ösvények hálózták be a kertet, láttam a síremlékek kőtornyocskái köré emelt kerítéseket, majd határtalanná tágult a tér. Belépve már láttam, hogy ez a misztikus keret, ez a kapu magába foglalja a magas eget minden felhőjével. Hatalmas templomépület-együttes volt.
A diák bement a kapun. Megkerülte a Császári Hírnök Kapuját, majd a főkapu előtti lótusztó felé tartott. Felment a kínai kőhídra, s a magasba tornyosuló főkapu felé nézett. Azt akarja hát felgyújtani - gondoltam magamban.
A pompás főkapuhoz mennyire illene, hogy tűz ölelje körül, pedig az ilyen ragyogó délutánon talán a lángok sem látszanának. Csak hatalmas füstoszlop emelkedne fel az ég felé, s csak abból látszanék, hogy a lángnyelvek az égre csapnak, hogy a levegő megremegne.
A diák a főkapu felé ment, én túloldalt kerültem, kelet felé, s onnan tartottam szemmel. Eljött a kolduló szerzetesek visszatérésének az órája. A keleti út felől már jöttek is hárman együtt, elöl egy, mögötte egymás mellett kettő, ahogy a vadlibák repülnek az égen. A kövezett ösvényen lépkedtek, háncssaru a lábukon, kezükben szalmából font kalapjuk. Míg haza nem értek kolostorukba, előírásosan a földet nézték a lábuk előtt másfél méternyire, szót nem váltottak egymással. Elvonultak előttem nagy csendben, majd elfordultak jobb felé.
A diák még tétovázott a főkapu előtt. Aztán az egyik oszlopnak támaszkodva elővette az előbb vásárolt füstölnivalót. Zaklatott volt, körbenézett először. Biztos dohányzással akarja álcázni magát - gondoltam erre én. Végre aztán a szájába dugott egy szál cigarettát, és arcával közelítve gyufára gyújtott.
A foszforos fej egy pillanat alatt fellobbant, és a tűz egy pillanatra felvilágolt. A gyufa lángját aztán még maga a diák sem láthatta jól, hiszen a kapu oszlopai napfényben fürödtek, csak én maradtam árnyékban. Tényleg csak a fellobbanás röpke pillanatában lehetett észrevenni a diák arcánál a tüzet, aztán hevesen megrázta a gyufát és eloltotta.
Nem érte be azzal, hogy elaludt, hanem még a talpával is eltiporta az oszlop talpkövére hajított gyufaszálat. Élvezettel leszívta a füstöt, majd elment túl a kőhídon, túl a Császári Hírnök Kapuján, s nem törődött vele, hogy reményvesztetten hagyott magamra. Sietség nélkül távolodott a déli kapu felé, melyen túl már látszott a házakkal szegélyezett széles főút...
Nem gyújtogató volt, hanem csak egy sétáló diák. Szegény unatkozó fiú, semmi több.
És én még azt gyanítottam, hogy zaklatott a gyújtogatás szándéka miatt, holott egy szál gyufát akart csak lángra lobbantani. Hát ezért kellett körbesandítania? Kisstílű diákokra jellemző szabálysértés, az ilyenek örömüket lelik benne. A gondosan eltaposott gyufaszál, a diák jólneveltségének a jele, nekem egyáltalán nem tetszett. Ez az ostoba "jólneveltség" fékezte meg a kis tüzet. Saját gyufáját sikerült megfékeznie, és bizonyára büszke volt rá, hogy társadalmi tűzbiztosi funkciójának eleget tesz.
E jólneveltségnek köszönhetően a Maidzsi-kor óta Kiotóban vagy környékén nem nagyon gyulladnak ki a templomok. Ezeket a ritka alkalmakat is hamar felszámolják, szétoszlatják, ha fel is lobban valahol a tűz, hamar elszigetelik és legyőzik. Nem úgy, mint régen.
A Hála Templomában 1431-ben csaptak fel a lángok, és azután is jó néhányszor tűzbe borult. A Nanzen-templomban 1393-ban a főszentély, a Törvény Csarnoka, a Gyémánt Terem, a Nagy Felhő-lak, mind odalett, hasonlóképpen az Enrjaku-templomhoz, mely 1571-ben égett porrá. A Kendzsin-templom 1552-ben háborús tűzvész martaléka lett, a Harminchárom Csarnok templomát 1249-ben pusztította el a tűz, akárcsak a Honjó-templomot 1582-ben.
Akkortájt tűz a tűzzel barátkozott. Nem tudták megosztani erejüket, és nem becsülték le őket. Kezet kézben ropogva fogtak össze a lángok, hogy tűzvésszé egyesüljenek. Talán az akkori emberek is hasonlítottak rájuk. A tüzek kiáltottak egymásnak, s bárhonnan szólt is a hívás, tüstént meghallották. A templomégéseket a fennmaradt krónikák szerint baleset, futótűz, háború idézte elő, nem szólnak arról, hogy lettek volna gyújtogatók - s ha voltak is hozzám hasonló férfiak, jobban tették, ha lélegzet-visszafojtva megbújtak. És a templomok egy napon mégiscsak leégtek, mert voltak dús, féktelen tűzvészek. Csak várni kellett, s felütötték a fejüket, hogy aztán átnyúljanak segíteni egymásnak, és bekövetkezett az, aminek jönnie kellett. Nem kétséges: ritka véletlen folytán kerülte el eddig az Aranytemplom, hogy leégjen, hiszen a tűz régen magától feltámadt, mindennapos dolog volt a rombolás, a pusztítás, s az is, hogy a templomokat és kolostorokat, melyeket ember épített, a tűz lerontsa. A buddhizmus elvei és törvényei szigorú rendet szabtak a világnak. És ha lett volna gyújtogatás, a történetírók a természeti erőknek rótták volna föl, s nem gondoltak volna szándékosságra.
Nyugtalanság volt a földön, s 1950-ben sincs másként; ha egykor ezért templomok hamvadtak el, miért ne égne le épp az Aranytemplom?

***

Az előadásokat ellógtam ugyan, de a könyvtárba be-benéztem, s egy ilyen alkalommal - májusi nap volt - összefutottam Kasivagival, aki elől pedig bújni szerettem volna. Mikor ezt észrevette, hogy szökni próbálok, megörült, hogy most elkaphat. Sietett utánam, én meg bevártam, mert megállított az a tudat, hogy nyomorék lábával nem tud beérni, ha szökni akarok is előle.
Végre megfogott a vállamnál, de akkorra már kapkodott levegő után. Előadások után délután öt óra lehetett. Azért próbáltam az iskolaépület mögé kerülni, hogy a nyugati oldal nagy kőkerítése és a barakkszerű tantermek között mehessek, ahol nem kell találkoznom Kasivagival. Vadkrizantémok burjánzottak, köztük elszórt papírok, üres üvegek. Gyerekek szöktek be valahonnan labdázni. Harsány kiabálásuk felverte a néptelen tantermek előadások utáni csendjét, ahová be lehetett látni a törött ablakokon át a porlepte padokra.
Ahol én akkor megálltam, kicsit arrébb volt, a főépület nyugati oldalán, ahol a virágművészeti stúdió házikója állt, rajta "Műterem" felirattal. A késő délutáni napfény áttört a fal mellett sorakozó kámforfákon és a levelek finom rajzát a kis ház tetejére s azon túl a főépület vörös téglafalára vetítette. A leáldozó nap fényében fürdő vörös téglák megelevenedtek.
A kifulladt Kasivagi a falnak támaszkodott, ösztövér arcát a kámforlevelek árnyéka felélénkítette, furcsa izgő-mozgó mintákat rajzoltak rá. Az is lehet, hogy a téglafal Kasivagihoz nem nagyon illő vörössége derítette fel bőrének színét.
- Ötezer-egyszáz jen! - mondta. - Most, május végén lesz ötezer-egyszáz! Egyre nehezebb lesz visszafizetned!
Előszedte az összehajtogatott elismervényt a zubbonya felső zsebéből, úgy látszik, állandóan magával hordta, és szétnyitva mutatta felém. De megijedt tőle, hogy esetleg kikapom a kezéből, hogy szétszaggassam, ezért sietve visszatette a zsebébe. Csak a bosszantó cinóberszín ujjlenyomat képe maradt vissza bennem. Szörnyen lehangoló volt.
- Vissza a pénzzel, ha jót akarsz magadnak! A tandíjadból vagy bármiből, de fizess!
Nem szóltam. Egy világkatasztrófa küszöbén létezik még adósság? Köteles vagyok megadni? Megfordult a fejemben, hogy sejtetem vele ezt, de meggondoltam.
- Megnémulták? Szégyelled, hogy dadogsz? Vagy mi van?! Ki nem tudja, hogy hebegős vagy? Mindenki tudja! - Kasivagi öklével a napsütötte téglafalra vágott, okkerszín por lepte be a kezét. - Ez a fal is! Nincs senki az egyetemen, aki ne tudná!
Azért is csak némán néztem szembe vele. Ekkor a gyerekek labdája hirtelen közénk gurult, és Kasivagi lehajolt volna, hogy visszadobja a gyerekeknek. Gonosz kíváncsisággal figyeltem, hogyan mászik oda dongalábával, hogy elérje a jó fél méterrel arrébb gurult labdát. Önkéntelenül is a lábára nézhettem, Kasivagi azonnal észrevette, mert kiegyenesedett, a szemembe nézett, tekintetéből ez alkalommal eltűnt megszokott hideg nyugalma, gyűlölettel fordult felém.
Az egyik gyerek odaóvakodott, felvette a lábunk elől a labdát, és elszaladt vele. Nemsokára megszólalt Kasivagi:
- Jól van. Ha te így, én is úgy! Mielőtt hazamennék a jövő hónapban, visszaszerzem, ami jár nekem! Nyugodj csak bele!

***

Júniusban már nem nagyon voltak fontosabb előadások, a diákok készülődtek, ki-ki hazafelé. Június tizedikét nem fogom elfelejteni.
Reggel óta esett az eső, de estére már zivatarrá kerekedett. Vacsora után olvastam a szobámban. Nyolc tájban a fogadóterem és a könyvtár között léptek hangját hallottam közeledni. Úgy látszott, a mesterhez jött valaki; a mester kivételesen nem volt házon kívül. A léptek olyan furcsán kopogtak, akár az eső az ablak zsaluján. A papnövendék, aki kísérte a vendéget, halkan és szabályos ritmusban lépkedett, a másik viszont furcsán recsegtette a vénpadlódeszkákat, nagy sebbel-lobbal járt.
A Szarvaskert temploma sötét ereszein sűrűn koppantak az esőcseppek. Mintha a hatalmas templomtetőről alázuhogó eső meg akarná tölteni a templom rengeteg üres, dohos termének éjszakáját. A konyhában, a helyettes irodájában, templomszolga szobáiban, a fogadóteremben - mindenütt az esőkopogást lehetett csak hallani. Kissé megnyitottam a szobám kertre nyíló ajtaját, és láttam, amint a kis köves zárt udvaron patakzik a víz, kőtől kőig kanyarogva megcsillantotta fekete hátát.
Az újonc, aki a vendéget kísérte, visszatérőben a nappaliból, benézett hozzám.
- Jött a mesterhez egy diák, akit Kasivaginak hívnak. Nem a te barátod?
Hirtelen elbizonytalanodtam. Az újonc, aki egyébként napközben kisiskolásokat tanított, rövidlátó szemén erős szemüveget viselt, és éppen el akart menni. Visszatartottam, mert képtelen voltam egyedül maradni, és azt találgatni, hogy mi mindent beszélnek ott azok a könyvtárban.
Öt-hat perc telt el. A főnök csengője megszólalt, méghozzá az esőkopogást is túlharsogó hevességgel. Aztán hirtelen megszakadt. Egymásra néztünk.
- Ez neked szólhat - mondta az újonc.
Kelletlenül feltápászkodtam.
A mester felvette az asztaláról az írást, melyen ott volt az ujjam nyomatának a pecsétje, és felém mutatta. Ott térdeltem a folyosón a szokott módon az ajtaja előtt, de nem szólított be a szobába.
- Ez biztosan a te ujjlenyomatod itt?
- Igen - feleltem.
- Gondot okoztál nekem! Úgy viselkedj, hogy ha még egyszer előfordul, nem tartalak tovább a templomban. Sok van már a rovásodon... - Itt Kasivagira való tekintettel félbeszakította magát, de aztán folytatta: - A pénzt majd én visszatérítem, elmehetsz...
Mikor ezt hallottam, ránéztem Kasivagira. Elragadtatott arccal ült ott, de tüntetően elfordította rólam a tekintetét. Csak én tudom, hogy mikor rosszat tesz, kibújik belőle, és öntudatlanul a legártatlanabb kifejezést ölti magára.
Szobámba érve, az esőverés zajában váratlanul felszabadultam. Az új tanítvány már nem volt ott.
"Nem tartalak tovább a templomban..." Ezt mondta, először hallottam tőle, ezzel fenyeget tehát. Minden világos! Azt forgatja a fejében, hogy elzavar. Gyorsan cselekednem kell!
Ha Kasivagi nem teszi azon az estén, amit tett, nem nyílik alkalmam rá, hogy a mester szájából halljam véleményét. Akkor bizony tovább halogattam volna, hogy elszánjam magam a cselekvésre. Tulajdonképpen furcsamód hálás vagyok Kasivaginak, mert tőle indult el a döntő lökés.
Az eső nem csitult. Júniusban jártunk, de még hűvös volt, deszkafalú rezidenciám bizony eléggé szűkös, mindössze öt tatami fért el benne, akár egy ruhatár, akkora - a lámpa bágyadt fényében kietlennek tűnt szememben, és arra gondoltam, hogy talán nemsokára kiűzettetem innen. Semmi dísze sincs, a megfakult gyékény girbegurba, fekete szélei elnyűttek, kibukkant alóluk a tatamit összetartó varrófonál. Mikor sötétben beléptem, hogy lámpát gyújtsak, a lábam ujja mindig beleakadt, mégsem hoztam rendbe. Hányt-vetett sorsomba már nem fért bele még a tatami-javítás is.
Savanyú szagom - amint a nyár egyre közeledett - egyre jobban áthatotta ezt a szobát. Mulatságos volt, hogy a papi méltósághoz mennyire nem illett a fiatal test szaga, mely még a sötéten fénylő faoszlopokba, a vastag deszkafalba is beette magát. A múlt patinájával bevont gerendák, faeresztékek közül egy fiatal lény büdössége áradt. Olyan szaguk volt, mintha maguk is félig-meddig élőlényekké váltak volna mozdulatlanságukban.
A folyosóról ekkor behallatszott ismét az iménti furcsa léptek zaja. Felálltam, és kiléptem a szobámból. Kasivagi úgy torpant meg, mint egy szerkezet, melynek leállt az óraműve. Háta mögött a mester szobájának fénye a kerti vitorlásfenyő ázott feketés-zöld orr-részére esett. Mosoly suhant át az arcomon. Nagy elégtételemre életemben először láttam Kasivagi arcán valami félelemhez közeli kifejezést. Megkérdeztem tőle:
-Nem jössz be hozzám?
- Mi... mi van?... Ne ijesztegess engem! Furcsa ember vagy te, hallod!
Azzal bejött, és szokásos körülményességével leereszkedett a vékony ülőpárnára a földön. Aztán felnézett, szemügyre vette a szobát. Az eső sűrű kopogása, akár valami vastag függöny, elzárt bennünket a külvilágtól. Az esőcseppek néha végigcsaptak a kertre nyíló tolóajtó külső oldalán.
- Ne légy dühös rám. Magadnak köszönheted, hogy nem tehettem másként. Hát akkor...
Előhúzta a zsebéből a Szarvaskert templomának borítékját, és hozzáfogott, hogy megszámolja a pénzt. A bankjegyek az év januári kibocsátású ezerjenesek - csak három volt belőlük a borítékban. Mondom Kasivaginak:
- Még a bankók is szépek itt, mi? Finnyás a mester, és azért háromnaponként elküldi segédjét a bankba az aprópénzt beváltani.
- Oda nézz, hát ez csak háromezer! Fukar kezekkel mér ez a ti főpapotok! Azt mondja, nem vesz tudomást arról, hogy diákok egymás közt kamatot számítanak fel! Ő maga pedig bőven megtalálja a számítását!
Szívből tudtam örülni csalódásának. Őszintén felkacagtam, s Kasivagi is velem. Egy darabig nevettünk, de aztán hirtelen abbahagyta, és az arcomba meredt:
- Tudom ám én, mit forralsz mostanában: rombolni akarsz!
Nehezen álltam átható tekintetét, csak miután rájöttem arra, hogy fogalma sincs róla, mit akarnék és lerombolni, tért vissza a nyugalmam. Még csak nem is dadogtam:
- Ugyan már, dehogyis!
- Csakugyan? Furcsa szerzet vagy te, a legkülönösebb alak, akivel eddig találkoztam.
Tudtam, hogy ezt azért mondja, mert látja arcomon a szívélyes mosolyt, mely egyre szélesedett, közben ugyanis arra gondoltam, hogy biztosan sejtelme sincsen a lelkemből kibuggyant háláról iránta. Majd barátok között szokásos kérdezősködéssel folytattam a beszélgetést.
- Hazamész nemsokára?
- Aha. Holnap indulok... bár ott is unalmas...
- Akkor már nem találkozunk az egyetemen.
- Te úgyse jársz be oda.
Hirtelen kigombolta egyenruháját, és a belső zsebében kotorászott.
- Mielőtt hazautazom, gondoltam, szerzek neked egy kis örömet ezzel itt, hiszen olyan nagyra voltál vele egykor!
Négy-öt levelet szedett elő, és az asztalomra tette. Mikor észrevette, mennyire meghökkent a feladó neve a borítékon, hanyagul odavetette:
- Olvasd el, emlék Curukavától.
- Te jóban voltál Curukavával?
- Mondjuk. A magam módján, de ő - amíg élt - eléggé kellemetlennek tartotta, ha barátomnak nézték. Ennek ellenére csak nekem vallotta be a titkait. Már három éve halott, meg lehet mutatni a levelét, neked meg különösen, hiszen barátkoztatok egymással.
A levelek mind a halálát megelőző napokban keltek, 1947 májusában Tokióból. Majd mindennap írt Kasivaginak attól kezdve, hogy hazaérkezett, de nekem egyszer sem. A kézírás kétségtelenül Curukaváé, szögletes, kiíratlan. Kissé elfogott a féltékenység. Úgy látszott, hogy nincs semmi titka előttem, hiszen érzései oly tiszták voltak, nemegyszer elítélte Kasivagit, rosszallotta, hogy kapcsolatot tartok vele, és közben milyen jól palástolta, hogy titokban ennyire bizalmas hozzá.
Elkezdtem olvasni a vékony levelezőlapokra írt apró betűket. Példátlanul rosszul fogalmazott, összevissza csapongtak a gondolatai, nem volt könnyű követni őket. A tővel-heggyel összehányt mondatok mögött azonban lehetett lassan érezni a szenvedést, egyre tovább haladva az olvasásban, világosan kibontakozott előttem az a gyötrelem, melyet Curukava átélt. Olvastam tovább, és megkönnyeztem. Sírtam, de közben a szívem másik felének kissé ellenszenves volt közönséges kesergése.
Nem volt egyéb, mint egy szokványos szerelmi ügy, mely akárhol megesik. Boldogtalan, titkos kapcsolat, a szülők ellenzik, és talán el is túlozta a fiú érzelmeinek hevességét. Egy rész azonban meghökkentett:
"Ha belegondolok, ez a boldogtalan szerelem is a szívem boldogtalanságából fakadt. Szomorúsággal a szívemben születtem, és úgy is élek. Lelkem sohasem ismerte meg az önfeledt vidámság érzését..."
Mikor ennek a félbeszakadt áradozásnak a végére jutottam, felébredt bennem a gyanú, mely addig álmomban sem jutott volna eszembe.
- Lehet, hogy...
Kasivagi bólintott.
- Úgy bizony. Öngyilkosság volt. Nem tudom másként elképzelni. A család meg ezzel a teherautó-üggyel próbálta megőrizni a látszatot a világ szeme előtt.
Indulattól akadozó szóval kérdeztem Kasivagit:
- Válaszoltál neki?
- Írtam neki, de az már csak a halála után érkezhetett meg.
- És mit írtál?
- Ne halj meg. Csak ennyit.
Hallgattam.
Már semmit sem tudtam kezdeni azzal a meggyőződésemmel, hogy engem nem csalnak meg az érzéseim. Kasivagi törte meg a csendet:
- Na, mi van? Most már megváltozott a világnézeted? Összeomlottak a terveid, mi?
Világos volt, hogy mit akar Kasivagi, hogy most, három év után előhozakodik ezzel. De bármennyire is megrázott, nem törölhette ki emlékezetemből a nyári fűben fekvő fiú képét, amint a fák lombjai közt áttörő reggeli napsugár fényfoltokat szór fehér ingére. Három évvel halála után jött ez a váltás, s én megtudtam, hogy a neki tulajdonított dolgok vele együtt elmúltak, ám ugyanabban a pillanatban fel is támadtak, csak egy másik értelmű valóságban. Eljutottam odáig, hogy az emlékek jelentésénél inkább az emlékek lényegében kezdtem hinni. És azon túl, ha már azt sem hiszem: hihetek abban, hogy az élet elpusztítható, hihetek a halandóságban... Kasivagi közben lenézett rám, és elégedettség tölthette el, látva, miként ölte ki saját kezűleg belőlem a lelket.
- Na? Eltört benned valami, igaz? Nem bírtam nézni már, hogy egy barátom lelkében törékeny holmival él, mint hű barát meg kellett tennem ezt a szívességet: hát eltörtem.
- S mi van akkor, ha még nem tört el?
- Hagyd már ezt a gyerekes dacot! - mosolygott gúnyosan Kasivagi. - Tudatni akartam ezt veled. Csak a tudás változtathatja meg ezt a világot. Érted? A többi nem számít semmit. Csakis a tudás fordíthatja meg a megfordíthatatlant, a világot. A tudás szemszögéből a világ örök állandóság és örök változás egyben. S ha azt kérdezed, mire jó ez: arra, hogy az ember felfegyverkezzék a tudással, és kibírja az életet. Az állatnak nincs ilyesmire szüksége, mert nem fogta fel, hogy az életet egyáltalán ki kell bírni. Így aztán jóllehet az ember a tudat segítségével felfegyverkezik, de ez éppen nem csökkenti az élet elviselhetetlenségét. Hát ennyi csupán az egész.
- És más módszer nincsen rá, hogy kibírjuk?
- Nincs, csak az őrület vagy a halál.
- A világot a tudás egyáltalán nem változtathatja meg! - szóltam önkéntelenül, szinte a beismerés veszélyét kockáztatva. - A tett képes erre. Csakis a tett, és semmi más!
Persze Kasivagi fagyos és mégis ragacsos mosolyával elhárított.
- Most jössz a tettekkel! Itt jönnek, kérem, a tettek... s arról talán megfeledkezel, hogy a kedvenced, a szépség is a tudás oltalmában lapulva szunyókál. Egyszer már szóba jött Nanszen és a macska története. Olyan gyönyörű állat volt, hogy párja sincs! Hajba is kapnak a papok miatta mindkét csarnokból, mert mind a saját ismeretének körében akarja őrizgetni, dédelgetni, álomba ringatni. Nanszen főpap a tettek embere, látványosan nyakát szegi a macskának, és elhajítja. Aztán jön Csósu, ő meg a fejére rakja saruját. Tudta ám, hogy az ismeret védelmére kell bízni a szépséget: ott szunnyadozzék. Csakhogy az ismeret nem az egyéné, a tudás nem egyeseké, hanem az emberiség tengerében, az emberi mezőkön lelhető fel, az ember általános létformájában. Én azt hiszem, Csósu ezt akarta mondani. Te meg most Nanszent játszod... A szépség, kedvelt tárgyad a több illúziója, s a maradékot bízták az ember szellemének tudatára. Te azt kérdezted, van-e más mód kibírni az életet - ez az illúzió az. Éppen azért, mert mondhatni: nincsen. Mondhatnám, de ezt az illúziót erősíti és hiteles valóságtartalmat kölcsönöz neki a tudás. A tudás számára a szépség egyáltalán nem vigasz. Mintha nője, felesége lenne, de vigasza nem lehet. De vajon mi születik a vigasztalan szépség és a tudás házasságából? Illékony, semmire se használható valami születik. Közönségesen ezt nevezik művészetnek.
- A szépség... - akartam magam is hozzászólni, de heves dadogásba fulladtam. Abszurd ötlet, de úgy tűnt nekem a tudatom alján, mintha a dadogás az én szépségről való elképzelésem szülötte.
- A szépség - folytattam -, a szép az én halálos ellenségem.
- Halálos ellenséged? - Kasivagi elkerekedett szemmel nézett rám, de azután visszatért kivörösödött arcára a szokásos filozofikus derű. - Micsoda változás! Ilyet hallani a te szádból! Élesre kell állítanom újból tudásom lencséjét!
Ezután még hosszasan és barátsággal vitatkoztunk tovább. Az eső nem állt el. Elmenőben még mesélt Kasivagi. Szannomijáról meg a kóbei kikötőről, ahonnan nyaranta kifutnak a tengerre a nagy hajók. Maizuru emléke felébredt bennem. Végül is először életünkben egyetértésre jutottunk abban - két nyomorult diák -, hogy nincs az a tudás vagy bármilyen tett, amit oda nem adnánk a tengerre szállás öröméért.

 

Kilencedik fejezet

Nem lehetett véletlen az, hogy a mester mindig kedvezett nekem büntetés helyett - mindig akkor fejezte ki jóindulatát, amikor fenyítést érdemeltem éppen. Öt nappal azután, hogy Kasivagi eljött a pénzéért, az öreg magához hívott, és a kezembe adott háromezer-négyszáz jent az első egyetemi félévre, közlekedésre háromszázötvenet, s adott külön ötszázötven jent, hogy megvegyem a tanszereket. Az egyetemen az volt a rend, hogy a nyári szünidő előtt kellett fizetni a félévi tandíjat. A történtek után azonban nem nagyon számíthattam rá, hogy a mester megteszi ezt nekem. Vagy ha úgy tartja éppen kedve, akkor is postán küldi el, egyenesen az egyetemnek.
Bizalmat akart színlelni - ezért bízta kezemhez az összeget. Tudtam én azt, jobban, mint ő maga! A kegy, a szavak nélkül oktató, hasonlatos volt barackszín, puha testéhez, a csalárdsággal telthez, mely egyszerre foglalta magába a bizalommal való visszaélést és az áruláshoz való bizalmat, kikezdhetetlen volt, és csendben burjánzott meleg halványrózsaszínében...
Amikor a rendőr Jurában betoppant a fogadóba, attól rettentem meg, hogy kinyomoztak; ugyanígy megijesztett a mester is a pénzzel: átlát a tervemen, és így akar eltántorítani elhatározásomtól. Amíg ezt a pénzt ekkora becsben tartom, éreztem, nem tör fel belőlem az igazi elszántság. Hamar meg kellett találnom a módját, hogyan költsem el. Mindig szegény voltam, nem nagyon akart eszembe jutni. Úgy kell intéznem, hogy mesterem ne tudja megállni, és feldühödjék. Olyannyira, hogy azonnal elkergessen a kolostorból.
Azon a napon ügyeletes voltam a konyhán. Vacsora után mosogatás közben a szemem az elcsendesedett ebédlőre tévedt. A terem bejáratánál, egy koromlepte gerendán a következő feliratot olvastam:
O - ta - ko
vigyázz a tűzre
Szent jel
...Szívemben megláttam ekkor a tűz varázsigével lepecsételt, fogságba vetett halovány alakját. Egykor tündöklött, most meg a varázsige táblája mögött sápatag-fehéren szenved. Elhiszik-e nekem, hogy akkoriban a tűz puszta képzete is testi gyönyörűséget idézett fel bennem? Természetes, ugye, hogy amikor a tűzből fakadt életem értelme, belőle nyertem az érzékiséget, az élvezetet is. Sóvárgásom aztán felidézte a tűznyelvek karcsú alakját, ahogyan a fekete fényű oszlopból előbukkantak, mert tudták, hogy látom őket, és odaadóan kínálták magukat. Milyen zsenge volt a kezük-lábuk, mellük...

Június 18-án este pénzzel a zsebemben kisurrantam a templomból. Az Ötödik városnak is nevezett Kita-Sincsi negyedbe mentem. Hallottam, hogy ott kedvesen fogadják a templombeli papnövendékeket is. Gyalog sem esett messze a Szarvaskerttől, harminc-negyven percnyi út lehetett.
A fülledt nyári estében a párába burkolt égbolton bujkált a hold. Khakiszínű nadrágom fölé melegítőfölsőt húztam, lábamon fapapucs. De hogyan fogadtassam el magammal előérzetemet? Ugyanebben az öltözetben térek majd vissza néhány óra múltán, ám a ruhán belül más emberré váltan?
Az Aranytemplomot felgyújtani az életemért kellett. Ez a készülődés meg inkább a halálba menőkéhez hasonlított. Úgy mentem én is a nyilvánosházba, mint a szűzi életet élt öngyilkosjelöltek. De nyugodtnak kell lennem, hiszen olyan ez, mintha valaki nyilatkozatot írna alá, hogy csak mert elvesztette érintetlenségét, nem vált "más emberré".
Már nem aggasztott a régen néha előforduló kudarc sem, amikor a nő és köztem egyszerre csak felbukkant az Aranytemplom, hogy szétválasszon. Már nem merültem el az ábrándokba, és nem hittem, hogy a nők révén beleelegyedjek az emberi életbe. Az enyém ugyanis már visszafordíthatatlanul másfelé indult, amit addig teszek, nem több, mint egy lehangoló procedúra.
Így tűnődtem magamban, mikor Kasivagi szavai ötlöttek föl bennem: "Ezek a nők nem azért látják vendégül az embert, mert szeretik. Jó nekik az öreg, a koldus, a félszemű, még a leprás is, míg ki nem derül róla. Ebben az egyenlőségben megnyugodva, az átlagember megvásárolja a nőt. Ez az egyenlősdi nekem nincs ínyemre. Még hogy én ugyanazzal érjem be - most félre minden hiúsággal -, mint egy közönségesen ép, egészséges ember! Ez önmagam szégyenletes megalázása lenne."
Kellemetlen volt, hogy így eszembe jutottak ezek a szavak. Én mégiscsak épkézláb ember vagyok, nem úgy, mint Kasivagi, bízhatok a magam közönséges ocsmány küllemében is. De akkor hirtelen valami érthetetlen szorongás lepett meg: vajon nem érzi meg rajtam majd a nő, nem olvassa le csúf homlokomról, hogy született gonosztevő vagyok?
Meglassítottam a lépteimet. Nem értettem: vajon a templom felgyújtása végett kell-e megszabadulnom érintetlenségemtől, vagy azért akarom az Aranytemplomot felperzselni, hogy elveszíthessem szüzességemet. Ekkor érthetetlen módon nyelvemre jött egy fennkölt mondás: "göröngyös égi út", mentem tovább, és közben a "göröngyös égi út" szavait morzsolgattam magamban.
Közben eljutottam a kocsmáktól, játéktermektől hemzsegő városrészbe, s azután befordulva, egy sarkon magam előtt láttam a sötétben sápadtan sorakozó, halvány lámpasor fényeit.
Mióta kijöttem a kolostorból, egyre azt képzeltem magam elé, hogy Uiko él, és abban a negyedben rejtőzött el, ahová igyekszem. Ez a képzelgés erőt adott nekem.
Miután a templom felgyújtását elhatároztam, megint visszatért belém gyerekkorom romlatlan egyszerűsége, és arra vágytam, hogy bárcsak ismét utamba kerülnének még egyszer a régiek, akikkel életem kezdetén találkoztam. Ilyeneket gondoltam.
Érdekes módon, bár tudtam, hogy élni fogok, ezekben a napokban rossz előjelek gyülekeztek körülöttem, mintha holnap már elérne a halál; azért imádkoztam, hogy legalább addig élhessek, amíg az Aranytemplomot felgyújthatom. Pedig egyáltalán nem voltam beteg, és semmi jele sem mutatkozott rajtam, hogy az volnék. De a felelősség, hogy életem különféle feltételeit biztosítsam, egyes-egyedül az én vállamon nyugodott, súlyát napról napra nyomasztóbbnak éreztem.
Előző nap takarítás közben szálka ment a mutatóujjamba, s ez a jelentéktelen sérülés már felkeltette aggályaimat. Eszembe jutott az a költő, akinek az ujjába fúródott rózsatövis okozta a halálát. A közönséges ember nem hal bele ilyesmibe, de én különb lettem náluk, és nem tudhatom, nem tartogat-e a sors ilyen végzetet nekem. Szerencsére a seb nem gyűlt meg, és mikor másnap megnyomtam, csak valami egészen halvány fájdalmat éreztem.
Mondanom sem kell, hogy nem mulasztottam el az Ötödik város meglátogatása előtt szükséges egészségügyi óvintézkedéseket. Előző nap elmentem egy távoli gyógyszertárba, ahol nem ismernek fel, és vettem egy olyan gumifélét. A hintőporos gumihártya is már valahogy olyan csüggedt, egészségtelen színű volt. Este felpróbáltam. Körülöttem a szobában egy vörös pasztellel festett Buddha-kép - egy kiotói utazási iroda naptára - a "Buccsó-Szonsó darani"-nál szétnyílt zen-szutrák, piszkos zoknik és a foszladozó gyékények között meredezett, mint egy halványszürke szem és orr nélküli szerencsétlen Buddha-bálvány. Kellemetlen formája eszembe juttatta a kegyetlen régi szokást, melyről ma már csak szóbeszédet hallani. A vágyak elfojtása végett régen tőből kiirtották.
...Szóval befordultam egy olyan lampionfüzéres utcába.
Száznál is jóval több ház sorakozott tökéletes egyformaságában előttem. Mesélték, hogy a negyed főnöke, az itteni alvilág feje könnyen el is tudja bújtatni itt azokat, akiknek meggyűlt a baja a törvénnyel. Ha a nagyfőnök megszólaltatta a vészcsengőt, az körben szólt minden egyes örömházban, és jelezte a veszélyt.
Mindegyik házon rácsos ablak a bejárat mellett, az épületek emeletesek. A régi, nehéz cserepes tetők egyforma magasak, ott sorakoznak a fülledt holdfényes éjszakában. A bejárat fölött fehérre fakult kékes, kiotói Nisidzsin kelméből készült ajtófüggöny, mögüle kilesett a kötényes főnöknő.
Nem volt az egészben semmi élvezet. Elhagytam a rend világát, egyedül álltam ki a sorból, és fáradtan vonszoltam a lábamat a kietlen tájon. Kelletlenül hátat fordított bennem a vágy, összerogyva meglapult. "Mindegy, köteles vagyok itt elverni a pénzt! - gondoltam magamban. - Mert ha itt verem el a tandíjat, a legmegfelelőbb ürügyet szolgáltatom a mesternek arra, hogy elkergessen." Nem tűnt föl akkor, milyen furcsa ellentmondás ez gondolataimban. Hiszen ha tényleg ezt akarom, akkor szeretnem kellett az öreget.
Úgy látszott, még nem indult meg a negyed forgalma igazán, csodálkoztam is, milyen kevés embert látni errefelé. Élesen, visszhangosan koppant a fapapucsom. Hívogató, monoton hangon hallatszottak az esős évszak alacsonyan függő égboltja alatt. Meglazult a pánt a papucson, görcsösen kapaszkodnom kellett belé a lábujjaimmal. Az ötlött az eszembe, hogy amikor a háború végén a Fudó hegyéről lenéztem, a tömérdek fénypont között biztosan láttam az itteniekét is.
Ott kell lennie Uikónak is, ahova a lábaim visznek. Az egyik sarkon állt egy ház, a neve Ótaki. Találomra benéztem, felemelve az ajtó rövid függönyét. Hat tatami fért volna a kövezett előtérbe, belül három nő ült, egészen úgy, mint aki vonatra vár. Az egyik kimonót viselt bekötött nyakkal, a két másik európai öltözetű közül egy éppen legyűrte a harisnyáját, hogy alaposabban megvakargathassa a lába szárát. Uiko távol volt, s ez megnyugtatott engem.
A vakaródzó nő úgy nézett föl, mint a kutya, amikor szólnak neki. Kissé puffadt kerek arcát úgy festette ki fehér púderrel, piros rúzzsal, ahogy a gyermekrajzokon látni. Furcsa, hogy ezt mondom, de a tekintete jóindulatot sugárzott felém, ahogy felnézett rám. Mintha egy ismeretlen embertársára nézne, akibe beleütközött az utcasarkon. Egyáltalán nem vette tudomásul bennem a kívánságot.
Ha Uiko nincsen, bármelyik megfelel, gondoltam. Az a tévhit élt bennem, hogy kudarc lesz a vége annak, ha választani akarok, vagy egyáltalán várok valamit az egésztől. Ha a lányoknak nincs módja válogatni a vendégek között, nekem se legyen. Úgy kell intézni a dolgot, hogy sehogy se férkőzhessék közbe a rettegett szépség-képzelgés, mely az ember erejét elveszi.
A madám megkérdezett:
- Melyik kislányt kéri?
Arra mutattam, amelyik a lábát vakarta. Egy szúnyog vezetett hozzá, mely ott lézengett valahol a kőpadló fölött, csípése kötött össze a lánnyal bennünket. A viszketésnek köszönheti a nő, hogy egykor majd joga lesz tanúskodni ügyemben. Odajött hozzám, ajkát kissé felhúzva rám nevetett, és kissé megérintette melegítőbe bújtatott karomat.
Miközben mentünk fel az emeletre a homályos, öreg lépcsőn, megint Uikóra gondoltam. Hogy lehet, hogy ebben az órában, ennek a percnek a világától távol van? Kétségtelenné vált, hogy ha most és itt nincsen, akkor hiába keresném bárhol, nem találom meg. Ebből a körből eltávozott, ki tudja, hová? Talán egy földöntúli fürdőt keresett fel, hogy egy kicsit elidőzzön ott...
Még életében is éreztem rajta, hogy szabadon jár-kel ebben a kettős világban. Mikor azok a drámai események bekövetkeztek, azt véltem, hogy eldobja ezt a világot, ám aztán ismét csak elfogadta. Uikónak talán a halál is csak valami mulandó esemény lehetett. Vére a Gyémánt Csarnok folyosóján nem volt más talán, mint reggel ablaknyitáskor az elröppenő pille hímporának nyoma.

Az emeleten le lehetett látni a középen nyíló belső udvarra, mely a régi épület szellőzését szolgálta. A régi faragott korlátokra fektetett rudakon különféle holmik száradtak, piros ágyékkötők, alsónadrágok, hálóing, egyebek. A homályban az ing emberi formának látszott.
Az egyik szobából női hang hallatszott, szépen csengő énekéhez időnként hamis férfihang társult, majd a dal megszakadt, rövid csend következett, a nőből aztán kitört a nevetés.
- ...ke az! - szólt a nőm a madámnak.
- Folyton csak ugyanaz... - mondta erre nevetős hangon az asszony, szögletes hátát fordítva dacosan a hang irányába. Ízléstelen, szűk kis szobába vezettek, ahol a képes sarok helyett komód állt, hanyagul rátéve Hotei szerencse-istenség és a hívogató macska szobra. Falra ragasztva a részletes házirend, mellette kalendárium függött. Gyengén fénylett a lámpa, harminc-negyven watt lehetett. Az ablak nyitva, néha felhallatszott az örömház vendégeinek lépte.
A madám megkérdezte, hogy órára vagy éjszakára maradok-e. Órára négyszáz jen volt. Kértem szakét, meg valamit hozzá.
Bár az asszony lement, hogy felhozza, amit rendeltem, a lány nem jött közelembe, csak azután, hogy a madám feljött a szakéval. Közelből láttam, hogy a lány orra alatt a bőr kissé pirosra dörzsölődött. Biztos ezzel üti el az idejét - gondoltam -, nemcsak a lábát vakargatja, hanem mindenhol. De az is lehet, hogy a rúzs maszatolódott el rajta.
Nem csoda, hogy mindent olyan részletesen megfigyeltem, hiszen először mentem fel ilyen szobára életemben. Amennyire csak tudok, mindent megnézek - gondoltam -, hogy rájöjjek, mi ebben az élvezet. Olyan élesen láttam, mintha egy simára kiterített rézkarc részleteit szemlélném.
- Ugye már találkoztunk? - kérdezte a nő, miután mondta, hogy Marikónak hívják.
- Először vagyok itt.
- Először... ilyen helyen? Igazán?
- Igen, először.
- Tényleg. Hisz remeg a keze.
Ahogy mondta, én is észrevettem, hogy remeg szakéspoharat tartó kezem.
- Ha ez igaz, Mariko jól járt ma este! - szólt a madám.
- Na, azt majd meglátjuk! - válaszolt Mariko tapintatlanul. De látszott rajta, hogy lélekben távol van tőlem, a testemtől, a saját női testétől is, mint mikor a gyermek játék közben elkalandozik a többiektől. Világoszöld blúzához sárga szoknyát viselt. Talán valamelyik társa adott neki körömlakkot, tréfából pirosra festette vele két hüvelykujjának a körmét.
Később bementünk a viszonylag tágas hálószobába. A mennyezet közepén a lámpaernyőről zsinór lógott lefelé, Mariko fél lábbal az ágyneműre lépett, hogy meggyújtsa a lámpát. A fényben felélénkültek a paplan selymének mintái. Szép szoba volt, a képes fülkét francia baba díszítette.
Ügyetlenül levetkőztem. Mariko halvány rózsaszín frottírköpenyt borított a vállára, s alatta ügyesen levette a ruháját. A fejtől odakészített vízből húztam egyet. A lány hallva a kortyolást a háta mögül, elnevette magát.
- Nem mondom, megissza a magáét...
Ágyba feküdtünk, arccal egymás felé, könnyedén megbökte az orromat.
- Igazán először játszol ilyet? - és nevetett. Az éjjeli lámpa derengő fényében sem feledkeztem meg róla, hogy körülnézzek. Az, hogy mindezt látom, bizonysága volt annak, hogy élek. Az is először esett meg velem, hogy ilyen közelről látom egy másik ember két szemét. Megtörte eddigi világom perspektíváját, nem félt attól, amit tesz az életemmel, melege, olcsó kölnijének az illata lassanként elborított, mígnem elsüllyedtem benne. Először láttam, hogy így olvad szét a másik ember világa.
A nő úgy bánt velem, mint egy teljesen közönséges, átlagos férfival. Eladdig el sem tudtam volna képzelni, hogy bárki ilyen lehessen hozzám. Lehántotta rólam a dadogást, le a csúnyaságot, a szegénységet, számtalan réteget vetkőztem le ruháimmal együtt. Eljutottam a gyönyörhöz, de nem tudtam elhinni, hogy én magam vagyok, aki megízleltem azt. Tőlem távoli, elidegenedett érzés tört fel bennem, majd nemsokára elenyészett... eltávolodtam, és arcomat a párnába temettem, hideg zsibbadt fejemet dörzsölgettem az öklömmel. Aztán azt éreztem, hogy mindenki magamra hagyott, de még ettől sem csordultak ki a könnyeim.

Utána beszélgettünk az ágyban. Halványan hallottam, ahogy a nő elmeséli, hogy került ide Nagojából, de közben szüntelenül az Aranytemplomra gondoltam. Ezúttal valóban elvont meditációba merülve, nem úgy, mint máskor, lomha és érzéki képzetek nélkül.
- Gyere máskor is... - mondta Mariko. Szavaiból megéreztem, hogy egy-két évvel idősebb lehet nálam, s nemcsak az évei számát tekintve. Melle közvetlenül előttem verejtékben úszott. Hús volt csak, mely nem változik át Aranytemplommá. Óvatosan megérintettem az ujjam hegyével.
- Ritka neked az ilyesmi... - szólt Mariko, felült és mintha valami kis állatot becézgetne, nézte, nézte, ringatta egy kicsit. Mellének ringása felidézte bennem a Maizuru-öböl felett lebukó nap fényét, melynek mulandósága összeolvadt bennem a test mulandóságával. Az esti fellegek úgy nyelik el az égitestet, ahogy majd ez a test is a sír éjszakájába hanyatlik. Mikor ezt elképzeltem, megnyugodtam.

***

Másnap is elmentem ugyanabba a házba, hogy meglátogassam azt a nőt. Nemcsak azért, mert még bőven maradt pénzem. Az első alkalom sokkal kevesebbet nyújtott nekem, mint ahogy eleve elgondoltam - próbálkoznom kellett még, hogy közelebb kerüljek az elképzelésemhez. Hajlamos vagyok rá, nem úgy, mint mások, hogy fantáziám képeit hűségesen másoljam cselekedeteimben. Nem is jó szó erre a fantázia, inkább valamiféle ősemlékezetnek nevezném. Nem tudtam szabadulni a sejtelemtől, hogy fényesebben megtörtént velem már minden azelőtt, hogy a valóságban megesett volna. Éreztem ebben az aktusban is, hogy nem tudom, hol, azt sem, hogy mikor (talán Uikóval), megízleltem én már ennél sokkal hevesebb, elzsongítóbb érzéki gyönyörűséget is. Az volt minden kéj forrása, emez csak annyi, amennyit a tenyeremmel kimeríthetek belőle.
Érzem, valahol a messzi múltban láttam már egy páratlanul szépséges naplementét, s nem tudom, az én bűnöm-e, hogy a többi többé-kevésbé színehagyottnak látszik.
A nő előző nap közönséges emberként kezelt, másnap úgy mentem el hozzá, hogy zsebembe könyvet süllyesztettem - a Klasszikus Könyvtár egyik kötetét néhány nappal azelőtt vettem az antikváriusnál. Bequaria: Bűntett és büntetés. Tizennyolcadik századi olasz büntetőjogész műve, klasszikus tálalásban, a felvilágosodás és a racionalizmus eszméivel körítve, félre is dobtam néhány oldal után. A cím azonban talán felhívja magára a nő figyelmét.
Mariko, akárcsak előző nap, ugyanazzal a mosollyal fogadott, nem hagyott rajta semmi nyomot a "tegnap". Barátságos volt, akár az utcasarkon, ha belebotlunk valakibe. Teste valóban olyan volt, akár az utcasarok.
A kis szobában serényen töltögettük a szakét, nem is voltam ebben olyan járatlan.
- Nagyon szép magától, hogy visszatért a hölgyhöz, fiatal még, de milyen gavallér! - mondta a madám.
- De ha mindennap jön, nem haragszik meg a tiszteletes úr? - kérdezte Mariko, s látva csodálkozásomat, hogy leleplezett, így folytatta: - Persze hogy tudom én azt. Manapság a férfiak mind hosszú hajjal járnak, kivéve a kolostorbélieket. Ha valakinek így felnyírják a haját, akkor az biztosan papnövendék. Ismerjük mi a legmagasabb rangú papokat is, mert fiatal korukban többnyire mind jártak nálunk... Na, énekeljek?
Mariko minden átmenet nélkül dalolni kezdett egy népszerű nótát a kikötői asszonyokról.
Másodszor már, az előzőleg megszokott környezetben, fennakadás nélkül, kellemesen zajlottak a dolgok. Már-már felvillant előttem az igazi züllött gyönyör, de nem az, ami a képzeletemben már megvolt, hanem csupán elégedettség önmagammal, hogy, íme, megfelelően csinálom.
Túlestünk rajta, és a nő, mint idősebb, érzelgősen leckéztetni kezdett, s ezzel pillanatnyi érdeklődésem is kialudt.
- Jobb lenne, ha nem nagyon járnál ám ilyen helyekre! - mondta Mariko. - Rendes fiú vagy te. Jobb lenne, ha nem hanyagolnád el a dolgodat. Persze én örülök, ha jössz, de azért szívleld meg, amit mondtam. Olyan vagy nekem, mintha az öcsém volnál.
Ezt valószínűleg valami olcsó, érzelmes regényből szedhette Mariko. Szavai nem tanúskodtak különösebben mély érzésekről, egy kis románcot akart velem összehozni, és azt várta, hogy én majd csatlakozom érzéseihez. Az lett volna a legjobb, ha válaszul elsírom magam.
De én nem tettem. Előkaptam a párna alól a Bűntett és büntetés-t, s a lány orra elé tartottam.
Mariko szépen átpörgette a lapokat, szó nélkül visszadugta a könyvet a helyére, s már el is felejthette, hogy a kezében volt.
Szerettem volna, ha megsejt valamit találkozásunk sorsszerűségéből, egy kicsit közelebb kerül ahhoz, hogy megértse, miként nyújtott segédkezet a világ lerombolásához. Hiszen ennek a nőnek sem lehet mindegy! - gondoltam magamban. Elfogott a türelmetlenség, és olyat mondtam, amit nem kellett volna.
- Egy hónap... igen, egy hónapon belül nagy dolgokat írnak majd rólam az újságokban, meglásd! Majd akkor jussak eszedbe!
Mikor ezt kimondtam, hevesen feldobogott a szívem. De Marikóból nevetés tört elő. Ugráltak a mellei a nevetéstől. A ruhaujját harapta, csak hogy csillapodjék egy kicsit, de azután rám nézett megint, és elhatalmasodott rajta az egész testét rázó kacagás. Maga sem tudta volna az okát megmondani, miért fogta el ennyire. Aztán észrevette magát, és abbahagyta.
- Mi van ebben olyan nevetséges? - tettem föl a buta kérdést.
- Te hogyan lehetsz ilyen füllentős? Jaj, de jópofa vagy! Hihetetlen!
- Ne mondd azt, hogy hazudok.
- Hagyd már, mert megszakadok. Csak bolondozol itt egyfolytában, az arcod meg komoly!
Tovább mulatott, s talán csak egyszerűen az volt az oka, hogy nekigyürkőzve a szavaknak, még jobban dadogtam a szokásosnál. Szóval sehogyan sem hitt nekem.
Ez a nő nem hitt. Ez akkor se hinne, ha a szeme előtt megrendülne a föld. Ha összedől a világ, egyedül ő marad majd sértetlen, mert Mariko csak abban tudott hinni, ami saját gondolkodása törvényei szerint történt. A világ szerinte nem dőlhet össze, Marikónak a lelke legmélyén sem rejtőzhet el ennek lehetősége. Ebben egyébként hasonlított Kasivagira. Egy női Kasivagi, aki nem gondolkozik.
A beszélgetés itt megakadt, Mariko azon meztelenül dúdolni kezdett. Dünnyögésébe légyzümmögés vegyült. A légy körberöpködte, s néha meg is pihent a mellén.
- Juj, de csiklandoz! - kiáltott a lány, de nem zavarta el. A légy megtelepedett végül, mintha odaragasztották volna. Csodáltam, hogy Marikót ez a bizalmaskodás egyáltalán nem zavarta.
Eső koppant az ereszen. Úgy tűnt, mintha csak abban a városrészben esne. A cseppek irányt tévesztve tanácstalanul toporogtak odakint. Az esőkopogás és a hely, ahol voltam, eltávolodott a széles világra boruló éjszakától. Az éjjelilámpa határolta világban hangzott csupán.
A légy a rothadást szereti, arra száll. Vajon Mariko már bomlásnak indult? Aki nem hisz semmiben, talán már oszlófélben van? Vagy azért szállta meg a légy, mert Mariko annyira csak a saját külön világában élt? Nem értettem.
Váratlanul merült álomba, mint ahogyan a halál lepi meg az embert, az éjjeli lámpa fénykörében világoló mellén megtelepedett légy is mozdulatlan maradt, mintha elaludt volna az is.

***

Ótakiba többet nem mentem. Ami kellett, az már megtörtént. Csak az volt hátra, hogy a mester rájöjjön: elvertem a pénzt, tehát el kell kergessen.
Ám én egyáltalán nem igyekeztem, hogy bármiféle erre utaló viselkedésem tudassa ezt vele. Nem volt vallomásra szükség, megszimatolhatta gyónás nélkül is.
Nehéz megmagyarázni, minek hittem én - bizonyos értelemben - a mester hatalmában, minek kölcsönöztem volna tőle az erejét. Nem is értem: hogyan hagyatkozhattam végső döntésemben rá, arra, hogy majd elzavar a templomból... Hiszen mondtam már, hogy már réges-rég ráébredtem én az öreg erőtlenségére.
Elmondom, milyen helyzetben láttam néhány nappal az örömtanyán tett második látogatásom után.
Ritkán fordult vele elő, de aznap még templomnyitás előtt, korán reggel ott sétált az Aranytemplom környékén. Még oda is vetett nekünk valami jó szót, amint söprögettünk, majd hűvös, fehér köntösében elindult fölfelé a Szekkatei, a teázópavilon felé. Gondoltuk, a magányos teaszertartásban keres magának megnyugvást.
A reggeli égen hajnalfény játszott. A kék égen pirosan világító felhők úsztak. Mintha szégyenkeztek volna - arcukon álompírral vonultak tova.
A söprögetés befejeztével mindenki ment a maga útjára a főépület felé. Én azonban a Szekkatei, a Szépséges Éj pavilonja felé kerülve, a nagy könyvtár felé vezető úton tértem vissza, mert ott még várt rám némi söprögetés.
A seprűvel a kezemben elindultam az Aranytemplom kerítése mentén húzódó lépcsőn felfelé, a teázópavilon felé. A fák még az elmúlt éjszakai esőtől ázottan álltak. Mintha máris vörös bogyókat termettek volna a bokrok - harmatcseppekben tükröződött a hajnal pirossága, mely még az ágak között feszülő, meg-megrebbenő pókhálókat is befogta.
Megilletődés fogott el: hogyan fogadja be az ég színeit ez a földi világ... A templom zöld növényzetén csillogó nedvesség is az égből hullott alá, mint az áldás - benne úszott a kert. Rothadás keveredett az üde illatok közé, hiszen nincs arra mód, hogy ezt kikerüljük.
Tudja mindenki, hogy a Szépséges Éj pavilonja mellett álló Észak Csillaga Tornyának neve a mondásból ered: "Északon sárkány tartja lakását, csillagok serege neki szolgál." A torony azonban már nem az, amit Josimicu állíttatott, hanem annak jó száz évvel ezelőtt újjáépített változata. Van benne egy kerekded szoba, teaszertartásra való. A mester alakját nem lehetett a Szekkateiben látni, valószínű volt tehát, hogy az Észak Csillaga Tornyába mehetett.
Nem szerettem volna egyedül találkozni vele. A sövény mellett meggörnyedve haladtam, hogy engem a túlsó oldalról ne lehessen meglátni. Lépéseimet is csendesre fogtam.
Az Észak Csillaga Tornya nyitva állt. Látszott szokott helyén, a képsarokban Marujama Ókjo képtekercse. Finom mívű szantálfaragvány is díszítette a benyílót, a finom indiai munka faanyagát az eltelt idő egészen feketére színezte. Balra eperfa polc Rikju stílusban. Láttam a tolóajtóra festett képet is. Csak az öreget nem találtam sehol. Önkéntelenül is kidugtam a fejemet a sövény mögül, hogy körülnézzek.
Az oszlop mellett a félhomályban ekkor megpillantottam valamit, ami egy nagy, fehér csomaghoz volt hasonló. Jobban megnéztem - a mester volt az. Fehér köntösbe burkolt alakja földig görnyedt, fejét térdei közé hajtotta, köntösének szárnyával arcát befedve meglapult.
Ebben a pózban meg sem mozdult. Egy moccanást sem. Ahogy néztem, különös érzések jártak át.
Az első gondolatom az volt, hogy hirtelen rosszullét foghatta el, görcs rántotta így össze a testét, azonnal talpra kell segítenem.
Egy másik erő azonban visszahúzott. Én semmilyen értelemben sem szerethettem őt, hiszen holnap már talán elhatározásra jutok, felgyújtom az Aranytemplomot. Képmutatás lenne tőlem, ha ápolgatni kezdeném, a mester részéről hála, rokonszenv ébredhet irántam, mely veszélyezteti elszántságomat, megpuhítja a szívemet.
Jobban megfigyelve azonban a mester nem látszott betegnek. Akárhogy is, elvesztette minden méltóságát, megalázkodva kuporgott a földön, mint egy állat. Láttam, amint halvány borzongás fut végig ruhája hosszú ujján, s úgy tűnt, mintha láthatatlan súly nehezednék a hátára.
Mi lehet az a láthatatlan súly - tűnődtem magamban. - Szenvedés? Vagy talán saját tehetetlenségét nem bírja tovább elviselni?
Fülem hozzászokott a csendhez, és hallottam, amint mély hangon szutrát mormol, de nem tudtam kivenni az értelmét. Egy hirtelen támadt gondolat, mintha csak azért jött volna, hogy büszkeségemet sértse: a mester belső lelki életének ismeretlen mélységeihez képest az én nagy igyekezettel végrehajtott kis bűneim, gonoszságom vagy lustaságom talán szóra sem érdemes jelentéktelenség?
Úgy van! - a testtartás jelentését akkor fogtam csak fel: a mester úgy lapul a földön, mint a bebocsáttatást kérő szerzetes. Az volt a szokás, hogy ha a vándorló papot nem engedik be a templomba, akkor fejét batyujára hajtva naphosszat várt a templomkertben. Hihetetlen alázatra vall, ha egy ilyen magas rangú főpap utánozza az újonnan érkezett vándor viselkedését. Azt azonban nem értettem, hogy miért alázkodik meg ennyire. Vajon azt teszi-e, mint a fű, vagy a falevél szélein, pókhálón megülő harmat, mely alázattal veszi magára az égen derengő hajnal pírját? Ezzel az állati testtartással vajon nem a világ - és nem saját - eredendő bűnét, gonoszságát tükrözi-e alázatában?
"Ezt akarja nekem mutatni! - gondoltam hirtelen. - Nem lehet másként. Tudta, hogy erre jövök majd, s azért tett így, hogy lássam. Felismerte saját tehetetlenségét, s végül így akarja némán megragadni a szívemet, szánalmat akar kelteni bennem, hogy ezzel térdre kényszeríthessen. Hallatlan cinizmus lehet benne, hogy kitalálta a fenyegetésnek ezt a módozatát."
Tény, hogy amíg így félrevezetetten néztem, veszélyesen közel kerültem ahhoz, hogy meginduljon rajta a szívem. Nem kételkedtem benne, a határán voltam, hogy megszeressem, de ellenálltam, ahogy erőmből tellett. Mikor azonban rájöttem, hogy ezt nekem akarja mutatni, minden visszájára fordult, visszanyertem a szívemet még a réginél is keményebben.
Akkor határoztam el, hogy gyújtogatásra való elszántságomat nem gyengítheti többé semmi, nem várhatok az elkergetésre sem. A mester és én - két külön világ lakói vagyunk, s egymásra semmi hatásunk nincsen immár. Elhárult előlem az akadály. Már nem várok semmilyen külső erőre, majd elvégzem magamban, hogy akkor cselekedjem, amikor nekem tetszik.
Amint a hajnalpír elhalványult, gyülekezni kezdtek a felhők az égen, s eltűnt a torony verandájáról is a friss, reggeli napsugár. Az öreg még azonmód ott kuporgott. Felálltam, és gyorsan elfutottam onnét.

***

Június 25-én Korea felbolydult. Beteljesedett, amit előre sejtettem: a világ biztosan összeomlik, biztosan elpusztul. Sietnem kell.

 

Tizedik fejezet

Én már az Ötödik város meglátogatása utáni napon tettem egy kísérletet az Aranytemplom északi oldalán. Két szöget - lehettek úgy hat centiméteresek - kihúztam az ajtóból.
A földszinti résznek, a Megtisztító Törvény Csarnokának két bejárata van. Egy keleten és egy nyugaton, mindkettőn Kvannon istennő képével díszített szárnyas ajtók. Az öreg idegenvezető esténként felmegy a templomhoz, a nyugatit belülről, a keletit kívülről lakatra zárja. De én tudtam, hogyan lehet bejutni: a keleti ajtón túl hátrakerülve találtam még egy deszkaajtót, éppen a templom belül elhelyezett makettje mögött nyílt. Már régen nem használták, s alul-felül hat-hét szöget eltávolítva, könnyen kinyílt. A szögek már kilazultak, puszta kézzel ki lehetett huzigálni őket. Megpróbáltam, s ki is jött kettő. Papírba csomagolva az asztalfiókom mélyén őriztem őket. Eltelt néhány nap. Úgy látszott, senki nem vesz észre semmit. Eltelt egy hét. Senkin sem látszott, hogy feltűnt volna. Huszonnyolcadikán este titokban visszaillesztettem a szögeket a helyükre.
Azon a napon, mikor meglestem a mester összegörbedt alakját, és úgy döntöttem, hogy senki hatalmából nem kérek többé, elmentem Szenbon Imadegavába, a Nisidzsin rendőrség közelében bementem egy gyógyszertárba, és vettem Calmotint. A gyógyszerész először csak egy kisebb üvegcsét adott - lehetett benne harminc szem, de miután közöltem vele, hogy nagy adag kell, előhozott egy olyat, amiben száz pirula volt, száz jenért. Kilencven jenbe került egy kisebbfajta tőrkés, tokkal, ezt a rendőrségtől délre eső környéken, egy vasáruboltban vásároltam.
Járkáltam föl-alá a rendőrség előtt az estében. Némelyik ablak mögött kigyúlt a lámpafény. Láttam, amint egy detektív, kihajtott gallérú ingben, hóna alatt a táskájával igyekszik befelé. Senkinek sem keltettem fel a figyelmét. Húsz éve már, hogy senki sem törődik velem, miért is figyeltek volna föl rám éppen most? Minden megy tovább, mint eddig. Akkor még nem voltam fontos. És hány millió, hány tízmillió ember él Japánban ismeretlen, senki sem érdeklődik utánuk. Akkor még én is ezekhez az emberekhez tartoztam. Olyan megnyugtatóan érdektelen, hogy élnek-e, halnak-e az ilyenek. Ezért volt olyan nyugodt felőlem az a nyomozó is, hogy rám se nézett. Az épület bejárata fölött a kőből kifaragott rendőrség feliratból kiesett az őr szótag, a többit a vöröses, füstös kapulámpa fénye világította meg.
Mikor hazafelé menet a templomba aznap esti szerzeményeimre gondoltam, csak úgy ugrált a szívem.
A tőrt és a mérget ugyan arra az esetre tartogattam, ha úgy adódik, hogy meg kell halnom, de legalább annyira gyönyörködtette a lelkemet az álmodozás a vásárolnivalókról, mint egy újdonsült családalapítóét a jövő tervezgetése. Hazatérve sem győztem nézegetni őket. Kihúztam a pengét hüvelyéből, és megnyaltam. A penge mindjárt elhomályosult a lehelettől, nyelvemen éreztem tiszta hűvösét, s vele valami távoli édes ízt is. A vékony acélból jött, a megfoghatatlan anyagból, melynek halvány visszfénye csillant meg a nyelvemen. Ez a csillogás, az a tiszta, mély tengerkék színben ragyogó penge - a tiszta édes íz örökké megmarad a nyelvem hegyén. Majd egyszer eltávolodik tőlem. Élvezettel gondoltam arra a napra, amikor aztán egész testemet ellepi ez az édesség. A halál ege fényes volt előttem, épp olyan ragyogónak láttam, mint az életét. Megfeledkeztem a sötét gondolatokról. Nem létezik már a szenvedés ezen a világon.
A háború után az Aranytemplomot ellátták a legmodernebb tűzjelző riasztó-berendezéssel. Úgy állították be, hogy ha a templom belsejében a hőmérséklet egy meghatározott pont fölé emelkedik, a Szarvaskert templomának irodahelyiségei előtt a folyosón megszólal a riasztócsengő. Június huszonkilencedikén este a készülék elromlott. Az öreg idegenvezető észrevette, és szólt is a papi irodában, én pedig a szomszédos konyhából véletlenül meghallottam. Azt hittem, hogy ezzel az ég is engem biztat. Ám a következő napon, harmincadikán a helyettes telefonált a gyárba, ahol a berendezést csinálták, és kérte, hogy javítsák meg. A jó öreg idegenvezető éppen nekem újságolta el! Ajkamba haraptam: az elmúlt éjjel elszalasztottam a kínálkozó alkalmat, mely talán nem tér vissza többet.
Mire megjött a szerelő, beesteledett. A ritka eseménynek kijáró érdeklődéssel vettük körül, figyeltük, hogyan csinálja. A munka azonban nagyon hosszadalmasnak tűnt, a szerelő folyton csak a fejét csóválta, a közönség erre lassan elszálingózott. Mit tehettem mást, én is otthagytam. A javítás végeztével a szerelő úgyis kipróbálja a csengőt, s az lerombolva reményeimet felcsörömpöl, felverve a templom csendjét - elég nekem ez is. Vártam hát... egyre vártam. Az éjszaka mint a dagály felnyomult az Aranytemplomba, ahol már csak egy apró lámpája világolt a javítás miatt. A riasztó azonban csak nem szólalt meg, hanem a szerelő adta fel. Beszólt, hogy holnap újra eljön, s azzal hazament.
Ígéretét azonban nem tartotta be, mert másnap, július elsején nem jött, a kolostornak azonban nem volt különösebb oka, hogy túlságosan sürgesse a javítást.
Még harmincadikán jártam megint Szenbon Imadegavában, vettem süteményt, meg egy kis monakát. Odabent nem volt mit ennem, ha étkezések között megéheztem, ide jártam szerény zsebpénzemből valami édességet venni.
Azon a napon azonban nem korgó gyomrom kedvéért vettem, sem pedig azért, hogy a Calmitont be tudjam venni vele. Ha mindenáron meg kellene mondanom, miért: a szorongás miatt kellett.
Micsoda kapcsolat! Egy pufók zacskó és én! Végtelen magányomban rászánom magam a merényletre, ez meg itt egy nyomorúságos sütemény... A felhős égen sápadozó nap, fülledt ködfátyol ereszkedett a régi város házsoraira. A verejték csendben végigfolyt a hátamon, mintha hirtelen hideg fonál kígyózott volna végig rajta. Elcsigázott voltam.
Én, kettesben egy süteménnyel! Mi ütött belém? A lélek kész a cselekvésre, de bármennyire feszült, bárhogy igyekszik is összpontosítani, a magára hagyatott gyomor megköveteli majd a magáét, sejtettem, hogy biztosítékok kellenek majd neki. Nyomorult szervezetem makrancoskodik, mint egy neveletlen öleb. Lelkem már felriadt, de a gyomor, a belek, közönyös zsigereim úgy ábrándoznak a maguk lanyha hétköznapjairól, ahogy nekik tetszik.
Ismertem a gyomrom ábrándjait. Édeskenyér, monaka kell neki, és makacsul ragaszkodik hozzá akkor is, ha a lélek kincsekről álmodik... Még ez a sütemény szolgál megfejtésül majd, ha az emberek megkísérlik megmagyarázni megmagyarázhatatlan bűnömet. Ezt mondják majd:
- Korgott neki a gyomra, így van ez... emberek vagyunk...

***

Eljött az idő, 1950. július elseje. Mint már elmondtam, azon a napon a tűzriasztó megjavítására nem volt remény. Este hatra ez már biztos volt. Az öreg idegenvezető még egyszer odaszólt ugyan telefonon, hogy mégis megsürgesse, de a szerelő elnézést kért: annyira elfoglalt, és nem tud aznap jönni, másnap azonban feltétlenül. Vagy százan jöttek aznap látogatók megnézni az Aranytemplomot, de fél hétkor a zárás után már elmentek mind. Az idegenvezető telefonálás után eltűnődve állt a konyha bejáratánál munkája végeztével, és a keskeny veteményes-ágyásokat nézegette.
Eső szitált. Reggel óta már többször is rákezdte, de aztán csak elállt. Alig észrevehetően fújt a szél is, nem volt fülledt a levegő. Elszórtan az esőben itt-ott sárgállottak veteményes között a tök virágai. A csillogó fekete barázdákban már kibújt a múlt hónapban vetett szójabab.
Az öregember állkapcsát mozgatta, rosszul illeszkedő műfogsorával csettegett, mint mindig, amikor elgondolkozott valamin. Mindennap ugyanazt az ismertető szöveget adta elő, de egyre érthetetlenebbül - rossz volt a műfogsor, azért. Hiába unszolták, csak nem javítatta meg.
Bámult a veteményre, és motyogott. Aztán csettegett a fogsorral, motyogott magában tovább, talán sopánkodott, hogy még mindig nem csinálták meg a jelzőkészüléket.
Lamentálásából úgy vettem ki, hogy javíthatatlanok ezek a fogsorok, meg tűzjelzők is.

Azon az estén ritka vendége volt a Szarvaskert templomának, főnökünkhöz eljött látogatóba Kuvai Zenkai mester. Növendék korukban ugyanis barátok voltak. Zenkai mester Fukui megyében a Rjuhó nevű templom főnöke lett. A régi barátok apámmal is együtt voltak annak idején.
A vendég váratlanul toppant be, utánatelefonáltak a mesternek, aki azt izente, hogy egy óra múlva odaér.
Zenkai mester tehát azért jött fel Kiotóba, hogy néhány napot a Szarvaskert templomában töltsön.
Apám régen jó szívvel emlékezett rá, és tudtam, hogy becsülte őt. Zenkai mester külsejére, de jellemére nézve is igazi férfi, egyenes természetű. Termetre öles, vagy száznyolcvan centi magas volt, sötét bőrű, dús fekete szemöldökkel, a hangja mindig hangosan dörgött.
Üzent értem, az egyik társam jött, hogy szóljon: míg a főnök meg nem érkezik, Zenkai mester velem kíván szót váltani. Tétováztam: mi lesz, ha egyszerű, tiszta szemeivel átlát rajtam, és rájön arra, amit arra az éjszakára terveztem?
A főcsarnok tizenkét gyékényes, széles termében ült, lábai keresztben, előtte a figyelmes gondnok odakészítette szake és papi eledelek hozzá. Addig az a társam szolgálta ki, mentem fölváltani, hogy én töltögessem a szakét. Szemben a mesterrel előírásosan elhelyezkedtem a gyékényen. Mögöttem a homályban kopogott az eső. A sötétbe borult esős évszak, a kert előterében az arcom - ez a látvány tárult csak a mester szeme elé.
Őt azonban semmi sem feszélyezte. Élénken, folyamatos szóval tartott: örül - mondta -, hogy, íme, találkozhatott velem; mennyire emlékeztetem apámra, szépen felserdültem, kár, hogy az apám ezt nem érhette meg...
A mi főnökünkből ez a keresetlenség hiányzott; Zenkai mester erőteljes egyéniség volt, nem úgy, mint az apám. Napbarnított arca, kissé lapos, széles orra, kiugró szemöldökereszén sűrű szemöldöke a nó-drámák Óbesimi álarcához* tette hasonlatossá. Azért nem volt szabályos az arca, mert a belső erők, melyeket kedve szerint jelenített meg, szétdúlták a vonásait. Meredek, kiugró járomcsontjai a Déli festőiskola kínai tájképeinek sziklás hegyvonulatait idézték.
A mennydörgőszavú mester mégis nyájas volt, és ez bennem visszhangot keltett. Nem közönséges finomkodás volt ez, hanem olyasfajta, mint a falu határában álló terebélyes koronájú, vadul kígyózó gyökerű faóriásé, mely a vándornak árnyékát kínálja menedékül. Külsőre durva tapintású gyengédség ez. Figyelnem kellett rá, nehogy beszélgetés közben ennek a nyájasságnak áldozatul essem, ellanyhuljon elhatározásom, mellyel megcéloztam ezt az éjszakát. Még az a gyanú is felötlött bennem, hogy a mester szándékosan, éppen miattam hívta ide Zenkai mestert, de azután beláttam, hogy ez értelmetlenség. Fukui megyéből ezért aligha fárasztanának föl Kiotóba valakit. Zenkai atya nem volt más, mint egy különös, váratlan vendég, aki egy hallatlan katasztrófa tanúja lesz.
A félliteres porcelánkorsó már kiürült, s miután tisztelettel meghajoltam, a konyhából hoztam újabb adagot. Mikor a forró itallal teli porcelánkancsóval a kezemben visszatértem, olyan érzés született meg bennem, melyet nem ismertem addig. Sohasem éreztem arra indítást, hogy mások megértéséért folyamodja, de akkor vágyakozni kezdtem arra, hogy Zenkai mester, és csakis ő - megértsen engem. Észre kellett vennie, mennyire másképpen, milyen őszintén csillant fel a szemem, mikor visszatérve ismét töltöttem neki a szakéból, és megkérdeztem tőle, hogy miként vélekedik rólam.
- Ühüm... egész rendes, jó diáknak látszol... persze mit tudom én, titokban mivel szórakozol. Igaz, nincs nektek olyan szerencsétek, hogy legyen költség is a mulatságra, úgy, mint régen. Apád, én meg az itteni mester bizony eleget rosszalkodtunk fiatal korunkban annak idején.
- Közönséges diáknak látszom én, mester?
- Közönségesnek látszani mindennél jobb! Átlagosnak lenni jó ám! Nem tűnsz föl az embereknek akkor...
Zenkai mester nem szerette a hiábavalóságokat. A magasrangú papok gyakran beleesnek abba a hibába, hogy nem adnak határozott választ, nehogy később nevetségessé váljanak. Hiszen annyi mindenről kikérik a véleményüket, emberekről, írásokról, képekről, mindenféle ritkaságról. Természetesen rögtönöznek valamilyen zen-paphoz illő nyilatkozatot, teret adva benne valamely tetszés szerinti értelmezésnek. Nem úgy Zenkai mester! Tudtam, ő azt mondja, amit lát és érez. Tiszta, erős látásmódjával fogta meg a dolgokat, és nem erőltetett rájuk különleges értelmezéseket. Ha volt jelentésük, úgy is jó, ha nem, hát nem. Mindennél jobban tiszteltem benne, hogy nem úgy szemlélte a dolgokat, például engem, hogy tettette volna: mintha észrevenne rajtam soha nem látott különlegességeket. Úgy tudott látni, mint a másik ember. Számára a pusztán szubjektív világnak nem volt jelentése. Megértettem, mit akar kimondani Zenkai mester, és nyugalom költözött belém. Amíg mások közönséges átlagembernek néznek, az is vagyok, s hiába hajtok végre bármilyen szokatlan cselekedetet, fennakadok köztük, mint rizsszemek a szitán.
Nem is vettem észre, hogyan, egyszer csak kis, csendes lombú fának képzeltem magamat Zenkai mester lábainál.
- Jó-e aszerint élni, ahogyan az emberek látnak minket?
- Azt se lehet, mert amint beáll a változás, az emberek észreveszik, és aszerint látnak aztán. Azért, mert vélekedésük feledékeny.
- Melyik tartósabb? Ahogy én látom magamat, vagy ahogy az emberek?
- Mindkettő mindjárt eltűnik. Erőltetheted a maradandóságot gondolataidban, úgyis megint megszakad. Amíg halad a vonat, az utasok maradnak a helyükön, amint megáll, útnak indulnak. A haladásnak, a megállásnak, a pihenésnek is vége szakad egyszer. A halál a végső nyugalomnak látszik, de nem tudni, hogy vajon meddig folytatódik.
- Nézzen meg engem jól! - szóltam hozzá. - Én nem olyan ember vagyok, mint amilyennek gondol. Nézzen csak mélyen a lelkembe!
A mester ajkához emelve a poharat, hosszan rám nézett. Felettem a csend olyan súlyos volt, mint a Szarvaskert templomának esőmosta, hatalmas fekete cserépteteje. Megborzongtam. Zenkai mester meg hirtelen tisztán és önfeledten felkacagott.
- Minek nézzem a lelkedet, amikor minden megjelenik az arcodon!
Ahogy ezt mondta, éreztem, hogy utolsó porcikámig tökéletesen megért engem. Életemben először tisztázódott minden. Megüresedett valómba elevenen, mint az áradó víz, betört a tett elszántsága.
A mester megjött. Este kilenc óra volt. A négy őr elindult ellenőrző körútjára szokás szerint. Semmi különöset nem észleltek. A főnök iszogatott még Zenkai mesterrel, majd éjfél után félórával egyik társam a szobájába vezette a vendéget. A mester megfürdött aztán, és másodikán hajnali egy órára az éjjeliőr is nyugovóra tért; a templomra csend borult. Az eső is nesztelen szemerkélt.
Magányosan ültem megvetett hálóhelyemen. Méregettem a Szarvaskert templomára boruló csendes éjszakát. A sötét egyre tömörebbé, súlyosabbá változtatta kicsiny szobám oszlopait és az ajtókat, ünnepélyességet kölcsönzött nekik.
Megpróbáltam magamban beszélve dadogni. Most is, mint mindig - akár a táskában kutató kézbe mindig másik tárgy akad, s nem az, amit keres - más szavak tolakodtak elő bennem. Belső éjszakám is éppoly súlyos és tömör volt, mint annak a napnak az éjjele, a szavak úgy emelkedtek az éj mélységes kútjából, mint a nyikorgó, nehéz vödör.
Itt az idő - gondoltam -, csak tűrni kell még egy kicsit. Szépen felnyílik majd a rozsdaette zár a belső és a külső világom között, a szél kedvére jár-kel majd rajtuk át. Egyszer csak könnyedén felreppen a kútvödör, és egy tágas mező képében minden a szemem elé tárul, a titkos kamra pedig összedől... Már láttam is magam előtt. Csak a kezemet kell nyújtanom érte.
Elteltem ezzel az örömmel, és így ültem még a sötétben egy órán át. Az volt az érzésem, hogy soha nem voltam még ilyen boldog, mióta világra jöttem... Aztán hirtelen kiléptem a homályból.
Kilopóztam a könyvtár mögé, felvettem a kikészített szalmapapucsot, és hátul az árokban, mely a Szarvaskert templom mögött húzódott, a műhely felé indultam. Már nem volt ott faanyag, a szétszórt fűrészpor ázott illata terjengett mindenfelé. A műhelyben tárolták a szalmát, maradt belőle még három köteggel a múltkor vásárolt negyvenből.
Felnyaláboltam őket, és elindultam a konyha felé, melyben már csak a csend honolt. Megkerültem a konyha sarkát. Mikor a gondnok lakása mögé értem, váratlanul kivilágosodott az illemhely ablaka. Meglapultam.
Krákogást hallottam onnan, biztosan a gondnok lehetett, nekiállt vizelni, hallottam, amint zörög, de olyan sokáig, hogy azt hittem, sosem lesz már vége.
Tartottam tőle, hogy az esőben átnedvesedik a szalma, ezért igyekeztem mellemmel eltakarni, ahogy ott kuporogtam. A szellőben kissé hullámzó páfrányok között megbúvó árnyékszéknek az eső miatt felerősödött tömény szaga... Aztán csak abbamaradt a zörgés. Úgy hallatszott, hogy a gondnok még nem ébredt fel igazán, mert neki-nekiütődött még a deszkafalnak. Kialudt a fény az ablakban. Fogtam a három csomót, és mentem tovább a könyvtár felé.
Minden vagyonom belefért egy vesszőfonatú kosárba - apró használati tárgyaimat tartottam benne -, meg egy kis régi bőröndöm is volt. Gondoltam, ezt is mind elégetem. Már be is csomagoltam könyveimet, a ruhákat és egyéb apró-cseprő holmimat még az este ebbe a két alkalmatosságba. Szeretném, ha elismernék aprólékosságomat: párnák közé rakva, kendőbe bugyoláltam az olyan tárgyakat, melyek menet közben zajt csaphatnak, például a szúnyogháló tartóját vagy a nehezen éghető, később bűnjelként visszamaradó dolgokat, a hamutartót, poharat, tintatartó készséget, paplanokat. A csomagokat azután egyenként kihordtam a könyvtár mögé, és ott leraktam őket. Aztán elmentem, hogy azt a bizonyos északi szárnyon fekvő beszegelt ajtót kiemeljem.
Olyan könnyen húztam ki egyenként a szögeket, mintha csak puha földbe dugták volna őket. Amint testemmel megtámasztottam az ajtót, az ázott, korhadtdeszka könnyedén súrolta az arcom. Nem is volt olyan nehéz, mint vártam. A kiemelt ajtót a fal tövében a földre fektettem. Benéztem az Aranytemplom sötétbe borult belsejébe.
Az ajtó éppen olyan széles volt, hogy oldalt fordulva beléphettem. Behatoltam hát az Aranytemplomba. Egy különös arc tűnt fel velem szemben - hátrahőköltem. Egy szál gyufa fényében én magam tükröződtem a makettet védő üvegen, közvetlenül a bejáratnál.
Az idő nem volt alkalmas rá, de belefelejtkeztem az üvegládában kiállított Aranytemplom szemlélésébe. A gyufaszál-hold fényében árnyak reszkettek benne, a finom faépítmény félelmében összetöpörödött. Aztán sötétség nyelte el. A gyufaszál tövig égett.
Különös, hogy éppúgy gondosan eltiportam a gyufát, mint annak idején az a diák a Bölcsesség templománál, mert nyugtalanított az a kicsiny pirosan világító pont, ami a lángból megmaradt. Aztán meggyújtottam egy másik szálat. Mentem sorra a hatszögletű Szutra-csarnok, a három Buddha-szobor előtt végig, néztem, amint a farácsok árnyai imbolyognak a nagy pénzgyűjtő láda fenekén a gyufa világában. A persely mögött állt a Szarvaskert templom kegyes urának, Asikaga Josimicunak fából készült szobra. Védett műtárgy. A papi öltözet szélesen terjengett az ülő alak körül, kormányzói pálcáját jobb kezével fogta, és a bal karjára fektette. Szemét tágra nyitotta, kopasz kis feje belesüppedt a hatalmas gallér ölelésébe. Szemeit a gyufa fényére megvillantotta, de nem ijedtem meg. Csüggedten ült ott a kis szobor, a maga emelte épület sarkába rakva, látszott rajta, hogy már réges-rég felhagyott az uralkodással.
Kinyitottam a nyugati ajtót, mely a Halászpavilonhoz vezetett, mint már említettem, az a szárnyas kapu belülről nyílt. Még az esős éjszakai égbolt is fényesebb volt, mint az Aranytemplom belsejének sötétje. Az esőáztatta kapu halkan csikorogva kitárult, s a templomba engedte a sötétkékben játszó éjszakát, a borzongó szellőt.
Josimicu szemei! Josimicu szemeire gondoltam, miközben visszaszaladtam a könyvtár mögött hagyott holmimért. Minden az ő szemei előtt történik majd! - gondoltam magamban. - Egy olyan tanú van jelen, aki már halott, és semmit sem lát.
Futás közben valami zörgött a nadrágzsebemben: a gyufásdoboz. Megálltam, papírt tömtem az odvába, hogy elhallgattassam. A zsebkendőbe burkolt Calmotinos fiola és a tőr a másik zsebemben nem szólt, ugyanúgy csendben maradt a monaka, a sütemény, meg a cigaretta.
Ami ezután következett, csak egyszerű fizikai munka volt. Négyszer fordultam oda-vissza csomagjaimmal a könyvtár hátsó ajtaja és a templom között, mindent leraktam Josimicu szobra elé. Elsőnek a szúnyoghálót vittem át tartója nélkül, meg a derékaljat. Aztán a két takarót, azután a bőröndöt és a kosarat, azután a három köteg szalmát. Egymásra hánytam őket, a szúnyogháló és a párnák közé bedugtam a szalmakötegeket. A háló fog a legkönnyebben tüzet, szétterítettem hát a többi csomag fölé.
Utoljára azokat a kendőbe csomagolt dolgokat hoztam el a könyvtár mögül, melyek nem voltak eléggé gyúlékonyak. Mentem velük a tópartra, az Aranytemplom keleti oldalán. Éppen az Esthajnal-sziklára láttam onnan. Fenyők alatt álltam, melyek úgy-ahogy megvédtek az eső ellen.
A tó színén halványfehéren derengett az éjszaka ege. A békalencse olyan sűrűn borította vizet, hogy az csak néhol csillant elő a vízinövények közül. Az esőnek nem volt ereje felborzolni a tavat, melyből pára emelkedett föl, és úgy tűnt, mintha a víz parttalan terjedne szét.
Lehajoltam, felvettem egy kavicsot. Hatalmasat loccsant a víz, mikor belehajítottam, hogy a levegő is belereszketett. Meglapultam, mintha ezzel lecsendesíthetném az imént akaratlanul keltett zajongást.
Mikor belenyújtottam a kezemet a vízbe, langyos békalencse tapadt rá. Beejtettem a szúnyogháló tartóját elsőnek, majd a hamutartó következett, úgy eresztettem a vízbe, mintha csak ki akartam volna mosni egy kicsit. Követte a pohár, a tintatartó is, azután már nem maradt más, amit el kellett volna süllyesztenem. Csak az ülőpárnám meg a kendő maradt nálam, ezt is bevittem Josimicu szobra elé. Nem maradt más hátra, mint meggyújtani a tüzet.
Az éhség, mely akkor elfogott, pontosan akkor, annyira igazolta sejtésemet, hogy szinte megijedtem: elárultak. Volt még a zsebemben maradék monaka, sütemény. Beletöröltem nedves ujjaimat a melegítőm ujjába, és mohón nekifogtam az evésnek. Nem is törődtem az ízével, csak minél hamarabb csillapíthassam az éhségemet! Hevesen dobogott a szívem. Mikor lenyeltem a falatokat, a tó vizéből merítettem magamnak.
...Egy lépés választott el csupán a tettől. Vége már a hozzávezető hosszas készülődésnek. Az előkészületek csúcsára érve, most már csak el kellett szánnom magam. Egy moccanás nem sok, annyi elég, hogy eljussak a cselekvésig!
Álmomban sem gondoltam volna, hogy ekkora szakadék nyíljon meg előttem a tettig - hiszen ez az egész életemet elnyeli!
Ekkor tekintettem fel az Aranytemplomra, hogy búcsút vegyek tőle még egyszer, utolszor.
Ott homálylott az esős éjszakában elbizonytalanodott körvonalaival. Sötétsége mintha teljesen az éjszakából sűrűsödött volna össze. Nagy nehezen ki tudtam venni a harmadik szinten finoman elkeskenyedő szerkezetet, a Megtisztító Törvény Csarnoka és a Hullámok Hangjának Terme karcsú oszloperdejét. A megejtő részletek azonban, melyek egykor annyira elbűvöltek, beleolvadtak a monoton sötétbe.
Ám erre a fekete alapra a képzeletem olyan Aranytemplomot festett, amilyet akart, lassan felerősödő szépség-élményeim segítségével. Ott rejtőzött a templom tökéletes képmása ebben a feketére görnyedt formában. Képzelőerőm egyenként elővarázsolta a szépséges részleteket a sötétből, s az átszűrődő ragyogás lassan olyan fényben állította elém az Aranytemplomot, amilyennek máskor, éjjel vagy fényes délben, sohasem mutatkozhatott. Tökéletes aprólékossággal tárult fel előttem, soha nem járta még be tekintetem ennyire minden csillámló zegét-zugát. Mintha vak létemre visszanyertem volna a szemem világát. A belülről sugárzó fényben áttetsző templom belső díszei kívülről is láthatóvá váltak, a Hullámok Hangjának Termében a mennyezeten a muzsikáló égi lények vagy a tetőszentély falainak ódon aranyborítása. Az épület mívesen kidolgozott felszíne a belső méllyel összeolvadt. Egyetlen pillantással átfoghatóvá lett a szerkezet és a motívumok áttetsző együttese, ahogy a témát kibontják a serényen visszatérő emlékezetes díszítőelemek, az ellentét és a szimmetria. A Megtisztító Törvény Csarnoka és a Hullámok Hangja Terme egymás fölött finom részleteiben eltértek, de egyazon széles eresz védelmét élvezték, mint két megkapóan egyező álom vagy egy pár nagyon hasonló, örömteli emlék. Feledésbe merülő emlékek illeszkedtek össze egymás fölött, az álmok beteljesedtek, az öröm épületet formált. Ám a harmadik szint, a Legfelsőbb Szentély úgy koronázta a templom egészét, hogy azt törte szét, amit már biztosan megteremtettek, és beleöltöztette annak a sötéten ragyogó kornak fennkölt és elnagyolt filozófiájába. A cipruskéreg födél csúcsán pedig az aranyos bronzfőnix meredt a fénytelen, hosszú éjszakába.
Mindez nem elégítette ki még az építészt. A Megtisztító Törvény Csarnokát megtoldotta nyugati irányban a könnyed Halászpavilonnal, mely a szent cselekedetek előtti tisztálkodást szolgálta. Olyan volt, mintha a szimmetria felbontása kedvéért az egész műalkotást kockára tették volna. Az egész épület részeként ez a Halászpavilon ellenáll a metafizikának. Valósággal ki akar röppenni az Aranytemplom oldalából, noha nem is nyúlik túlságos hosszúságban a tó tükre fölé. Nekilendülőben, mint a madár, most nyitja szárnyait, hogy elszálljon a tó fölé, neki a valóságos világnak. Azt is jelentette ez az épület: hidat tartani a rendből a rendszertelenség felé, vagyis a törvénytől a vágyakhoz vezetni. Igen. A pavilon félbemaradt híd volt, ebben kezdődött az Aranytemplom lelkisége, majd a háromemeletes templommá nőtt, hogy ismét visszatérjen a hídhoz, mely a tó színén játszott, forrása lett annak a rejtett erőnek, mely az épületet emelte. Ez az erő azonban, melyet a rend teljesen szolgálatába hajtott, s így megépülhetett a hármas, emeletes templom, nem tűrte, hogy házban lakjék, és nem nyílt más út előtte, mint hogy a pavilonon keresztül ismét kiszökjék a korlátlan kívánságok villódzásai közé, ahonnan vétetett. Mindig is így képzeltem. Néztem a tó fölött bolyongó reggeli ködöt vagy esti párát, és éreztem, hogy ott lakozik az a temérdek érzéki erő, mely az Aranytemplomot felépítette.
A szépség pedig kiegyenlítette a részletek harcát, ellentmondásait, hogy aztán uralkodhassék felettük! Egy szent irat - sötétkék lapjaira arannyal rótták az írásjegyeket; hosszú, sötét éjszaka, benne aranyfüstből épített ház; nem tudtam, hogy a szépség maga az Aranytemplom, vagy az épületet körülölelő üres éjszakával egylényegű-e. Lehet, hogy mind a kettő. A részben és az egészben is ott volt, ugyanúgy, mint a templomban és az éjszakában. Ezzel a gondolattal már eljutottam a megmagyarázhatatlanságával nyomasztó Aranytemplom értelméhez vezető út feléig. A részletek szépsége: az oszlopoké és korlátoké, a korlátoké és rácsoké az ajtókon, a díszes ablakoké és az ékes tetőé... A Megtisztító Törvény Csarnoka és a Hullámok Hangjának Terme, a Legfelsőbb Szentélyé és a Halászpaviloné... ahogyan ezek tükröződtek a tavon, a szigetek, fenyők, minden, egészen a csónak kikötőjéig - csupa részlet; hiába is fürkésztem őket, a szépség nem zárult le bennük, s nem is teljesedett ki egészen, minden pont a következő szépségét sejtette magában. Egy-egy darab szépsége éppen határozatlanságában rejtőzött. A teljességet álmodva nem juthattak kiteljesedésre, csak a következő szépség felé mutattak, egy ismeretlen szépséghez vezettek el. Az Aranytemplom mondanivalója ezekben az egymásra utaló szépség-előérzetekben bontakozott ki, melyek egyenként azt sugallták: itt nincs, hanem... Az előérzetek pedig a semmibe torkolltak. Ennek a szépségnek a szerkezete a puszta űr volt. Torzóban maradt részleteiben magában hordta saját ürességének előérzetét. A finoman faragott épület díszei, mintha csak a szél borzongatná őket, ettől az előérzettől remegtek.
És mégsem következett be a pillanat, amikor az Aranytemplom szépsége megszakadt volna! Dallama szüntelen megcsendült valahonnan. Hozzászoktam, akárcsak az, akinek folyton cseng a füle, hogy mindenhonnan hallom az Aranytemplom szavát. Olyan volt, mint egy hatodfélszáz éven át zengő kis aranycsengő vagy egy apró hárfa pengése. Mi lenne, ha egyszer elhallgatna ez a hang?...
Csüggedt fáradtság tört rám.
Még mindig láttam az álomtemplom minden részletét a homályos valódi fölött. Csillogása nem hunyt ki, a Megtisztító Törvény Csarnoka szerényen hátrahúzódott korlátai mögé, míg felette a szentély indiai faragványokkal ékesített párkánya merengve hajolt a tó tükre fölé. Bizonytalanul imbolygott rajta a víz színéről visszaverődő gyér világosság. Ez keltette azt a csodásan lebegő szárnyra kelő érzést, mely elfogott napáldoztakor vagy a holdfényes éjszakákon. A ringatózó víz feloldotta a merev formák nyűgeit, ilyenkor az Aranytemplom örökké villódzó szellő-víz-láng emelte épületnek látszott.
Ezt a szépséget nem lehetett semmihez sem hasonlítani. És tudtam, honnan tört rám ez a szörnyű kimerültség. Az utolsó eset volt ez, hogy erejét összeszedve a templom - mint máskor is annyiszor - lenyűgözzön, mikor elfog a csüggedés. Tagjaim megbénultak. Meghátráltam ismét, jóllehet az imént már csak egy lépés választott el a cselekvéstől.
"Felkészültem hát - mormoltam magamban -, csak a kezemet kell kinyújtanom... Vajon ha már ilyen tökéletesen megálmodtam és végigéltem, amit tenni akarok, szükséges még ezek után maga a tett? Nem vált még feleslegessé?..."
Kasivaginak igaza lehetett, mikor azt mondta, hogy nem a tettek, hanem a tudás változtatja meg a világot. Van olyan tudás, mely addig is elmegy, hogy képes imitálni a cselekvést. Bennem megvolt az a fajta ismeret, mely tényleg hatályon kívül helyezi a tettet. Vajon nem oda akart vezetni a hosszú és gondos készülődés, hogy nem is kell végrehajtanom?
Nézzük csak: most már úgyis csupán ráadásféle lenne, valami hideg, vasból készült szerkezet állt előttem, mely kiválasztódott az életemből, az akaratomból, és indításra készen állt, semmi közünk egymáshoz immár... én csak eddig voltam, innen már nem én vagyok... hogyan semmisíthetem meg én magamat?
Nekitámaszkodtam egy fenyő gyökerének. Az ázott, hideg fakéreg ellenállhatatlanul vonzott. "Ez az érzékelés, ez a hidegség vagyok én" - gondoltam. Azonmód megállt körülöttem a világ, vágyak nélküli kielégültség fogott el. "Mi bajom van akkor? Honnan ez a lenyűgöző fáradtság? Bizonyosan láz emészt, azért csüggedtem így el annyira, hogy a kezemet sem tudom mozdítani akaratom szerint. Biztosan beteg lehetek" - gondoltam. Az Aranytemplom egyre csak csillogott.
Olyan volt mindez, mint amikor a Jorobosi című nódrámában a kolduló vándorszerzetes, Suntokumaru* vakon, lelki szemével rácsodálkozik a napra. Látja vakságának sötétjében is, miként táncol a lebukó nap Naniva fölött, ellát egészen az Avadzsi-szigetig, látja Szuma Akasit egészen a Ki tengerén csillogó alkonyi fényekig.
Testem valósággal elalélt, szünet nélkül pergett szememből a könny. Akár reggelig is úgy maradtam volna, hagyva, hogy megtaláljanak, s a védekezésre sem volt szavam.
Már említettem, milyen gyenge gyerekkoromtól kezdve az emlékezőképességem, de azt mondhatom, hogy ha meglep egy emlék, egyszerre csak megelevenedik előttem minden. A múlt pedig nemcsak hátrafelé vezet bennünket, van néhány olyan emlékünk - igaz: kevés -, mely mint egy megfeszített acélrugó, érintésre a jövőbe repít.
Míg a testem bénultan hevert, odabenn emlékeim után tapogatóztam. Szavak merültek föl és alá bennem. Utánuk kaptam, de mindjárt tovatűntek... Maguk után csalogattak, közelítettek hozzám, hogy felserkentsenek.
"Kívül-belül, akárkivel is találkoztok - öljétek meg!" - így szólított meg az első sor. Rinzanroku-ból való volt. "Ha Buddhával találkoztok, öljétek meg Buddhát, ha ősötökkel, öljétek meg ősötöket. Ha arháttal találkoztok, az arhátot öljétek meg! Ha apád-anyátokkal találkoztok, öljétek meg apád-anyátokat. Rokonotokkal találkoztok? Öljétek meg rokonotokat! Csak így nyerhettek megváltást!"
A szavak kiemeltek elesettségemből, egész testemet váratlanul feltöltötték erővel. Valami még mindig makacsul hajtogatta odabenn, hogy hiábavalóságot cselekszem, de annyi erőm volt, hogy nem féltem tőle. Éppen ezért teszem meg, mert hiábavaló.
Felálltam, hónom alatt az összegöngyölt párna meg a kendő. Felnéztem az Aranytemplomra. A ragyogó látomás már elhalványodott. A korlátok visszasüllyedtek a homályba, az oszlopok erdeje sötétbe veszett. Eltűnt a víz csillogása, el a visszacsillanó fény az ereszek aljáról. Elnyelte a sötétség a részleteket, és a templomból csupán a bizonytalan, fekete körvonalak maradtak...
Odafutottam, be az északi oldalra, lábaim olyannyira engedelmeskedtek, hogy meg se botlottam. A homály megnyílt előttem, a sötétség vezetett.
A Halászpavilon felől a tárva-nyitva álló szárnyas ajtón keresztül jutottam be. A párnát és a kendőt a csomagok halmára dobtam.
Boldogan feldobogott a szívem, vizes kezeim enyhén reszkettek. A gyufa is nedves volt. Az első szál nem gyulladt meg, a második meg ahogy fellobbant, azonnal ki is aludt. A harmadik már égett, átvilágított ujjaim között, ahogy szélárnyékot nyújtó markommal eltakartam.
Fényénél kutatni kezdtem a szalmacsomókat, mert tudtam, hogy behoztam ide, csak azt felejtettem el, hová dugtam. Mire megtaláltam, kialudt a gyufa. Lekuporodtam, s egyszerre két szálra gyújtottam.
Élesen kirajzolódott a kusza szalmacsomó, a vad, fényes tűz mindenfelé elharapózott, majd elbújt a magasba törő füstcsóvában, hogy hirtelen kitörjön messze, túlfelől. A lángok a magasba emelték a szúnyoghálót. Éreztem, hogy körülöttem minden megelevenedik.
A fejem kitisztult. Kevés gyufám még volt, tehát a terem másik sarkába szaladtam, hogy gondosan meggyújtsak vele még egy szalmacsóvát. Aztán néztem a felcsapó lángokat, és gyönyörködtem bennük, mint régen, mikor tábortüzet raktam a pajtásaimmal, és nagy igyekezettel forgolódtam körötte.
Hatalmas lángnyelv tört a magasba a Megtisztító Törvény Csarnokában. Vörösen felizzott a hármas Buddhaszobor, középen Amida, mellette Kannon és Szeisi. Josimicu szemei villogtak. A faszobor árnyéka remegett a háttérben.
Jóformán nem is éreztem a hőséget, s mikor a lángok a pénzgyűjtő ládáig terjedtek, éreztem, hogy most már minden rendjén van.
A méregről és a késről el is felejtkeztem. Aztán hirtelen eszembe ötlött, hogy odafönn a tűz ölelte szentélyben akarok meghalni. Szaladtam a lángok elől, fel a szűk falépcsőn. A Hullámok Hangjának Terméhez vezető ajtó nyitva állt - nem is jutott eszembe, miért nem zárta be az öreg idegenvezető rendesen.
Dőlt utánam a füst, köhögtem, és tekintetem a Keisinnek tulajdonított Kannon-szoborra, majd a mennyezeten zenélő égi lényekre tévedt. A fojtogató füst lassan betöltötte a termet. Felsiettem hát a kis lépcsőn, és ki akartam nyitni a szentély ajtaját.
Az ajtó nem nyílt. Ezt a legfelső emeletre vezető ajtót erősen kulcsra zárta valaki.
Kopogtam, erősen zörgettem, de magam sem hallottam, s ezért teljes erőmből dörömbölni kezdtem a deszkán, mert úgy éreztem, hogy valaki ki fogja nyitni a szentély ajtaját odabentről. Eredetileg az volt a vágyam, hogy ott haljak meg, a szentélyben, de akkor már talán a gomolygó füst elől kerestem menedéket odabenn. Az ajtó túloldalán csak egy kicsiny, néhány négyzetméteres szoba lehetett, és én meg voltam győződve róla, úgy képzeltem el, hogy arany borítja a falait; a valóságban már régen lepereghetett róla. Elmondani sem tudom, mennyire vágyódtam a tündöklő kis szoba után. Úgy gondoltam, ha bejutok, akkor minden jó lesz. Csak egyszer bent lehetnék abban az aranyszín helyiségben...
Teljes erőmből dörömböltem, majd mikor a kezem már nem bírta, testemmel veselkedtem neki az ajtónak, de az nem engedett.
Megtelt füsttel a Hullámok Hangjának Terme. Lábam alatt már dübörgött a fűz. Fulladoztam, és kis híján eszméletemet vesztettem.
Egy pillanatra belém hasított a felismerés - biztos, hogy elvesztem. Nem haboztam, levetettem magam a lépcsőn a földszintre, a gomolygó füstön, tűzön át rohantam végig a Megtisztító Törvény lángban álló csarnokába. Elértem a nyugati ajtót, és kibuktam a levegőre.

...Futottam. Magam sem tudtam, hová, csak lélekszakadva, messzire. Nem is emlékszem, merre vetődtem akkor. Az Észak Csillagának Tornya felől valahogyan az északi kapun át juthattam ki, a Mjótó csarnok mellett a bambuszok és azáleák között juthattam föl a bal oldali Daimondzsi-hegy tetejére.
Mikor végre levetettem magam a fűre egy vörösfenyő tövében, hogy levegő után kapkodva lecsillapodjék kalapáló szívem, a Daimondzsi hegyén találtam magamat. Ez a hegy állt északon az Aranytemplom mögött.
Felriasztott madarak rikoltozása térített vissza világos tudatomhoz. Hatalmas szárnycsapásokkal húzott el közvetlen az arcom előtt az egyik.
Az éjszakai égboltot néztem fektemben. Sok hangosan károgó madár repült a fenyők fölött az égen, s elszórt pernyék szálldostak arra.
Felültem, és az Aranytemplom irányába néztem a távoli völgybe. Különös zaj szűrődött fel onnan. Akár a tűzijáték, vagy mintha egy embertömeg ízületei ropognának nagy hanggal.
Maga az Aranytemplom nem látszott oda, csak az örvénylő füstoszlop és az égre törő lángok. A fák között már temérdek pernye kavargott, a templom fölött az ég arany porzóval beszórva.
Keresztbe tettem a lábamat, és hosszan néztem arra.
Aztán észrevettem, hogy égési sebek, hólyagok vannak rajtam mindenfelé, több helyen vérzek. Felsértettem az ujjaimat, amikor az ajtót vertem az öklömmel. Mint az űzött vad, megnyaltam a sebet.
Zsebembe nyúlva kezembe akadt a tőr és a zsebkendőbe csavart méregfiola. Lehajítottam őket a völgy mélyére.
A másik zsebemben cigarettára tapintottam. Rágyújtottam hát, mint aki elvégezte a dolgát, és szippant egyet.
Arra gondoltam, hogy élni akarok.

 

Utószó

MÉG EGY KÍSÉRLET NANSZEN PÉLDÁZATÁNAK MEGÉRTÉSÉRE

GONDOLATOK AZ ARANYTEMPLOM FELGYÚJTÁSÁNAK TÖRTÉNETÉHEZ

Sarlóval elmetszett torkú macska kísért - Nanszen mester zen-talánya -, ott bujkál Misima Jukió regényének kulisszái mögött, megoldhatatlan rejtély, áldozatokat szed, keresztezi az olvasó gondolatmenetét is. A reménytelenség szépséges áldozata a kis állatka, mely ott tekereg a kevés szereplőjű dráma hőseinek lába alatt. A regény - írója egyik nyilatkozata szerint - inkább színpadra illett volna, akár a hagyományos nó-színházban.
A macska hegyek között rejtőző, kopár kolostorcsarnokba téved, és megbabonázza az addig keményen megzabolázott szerzeteseket. A papsüvölvények megkergetik a jövevényt, rávetik magukat, tüstént cibálni kezdik - mind mohó, és csakis magának akarja, nem is ereszti, mígnem a szigorú Nanszen, mesterük, el nem kobozza a prémes kis ragadozót. Éles sarlója a cica torkának szegezve, úgy kiált a jó szóért, váltaná meg kezéből valaki a szépséges áldozatot. Pedig a jó szóhoz illő pillanat már odavan - előbb jár a sarló vasa, mint a mezőről hazaballagó kedvenc tanítvány, Csósu. Ő kaphatta volna meg egyedül az eleven játékot, zord mestere szívét.
Ez a zen-regény váza. Miért kell a megvilágosodás útjából eltakarítani a szerencsétlen macskakölyköt, s felnagyítva a példázatot, miért kell porig égnie a megistenült óriási ékszernek, az Aranytemplomnak? A talányra nem felelnek - úgy felelnek. A végtelen monológ során lassú egymásutánban, néha vontatottan bukkannak fel a zen-templom időtlen idejéből szutrák, szertartások és papi méltóságok, ám egyik sem szólal meg, ha látszólag beszél is. A főhős monológja is némán hömpölyög a meditáció, a gyónás és az analitikus orvosnak szóló vallomás medrében.
A zen hitvallás a néma csend.
Csendben készülődik a végzet, lelkigyakorlatokkal készül a regény hőse előre megfontolt bűntettére, a gyújtogatásra, szemünk előtt forral bosszút a hiábavaló remény és csalóka kétségbeesés ellen. Az Aranytemplom földöntúli szépsége utáni sóvárgás bűnbe viszi a rajongót. Az aranyosan csillogó ékszer-épület vagy a csillagszemű kismacska vonzza és édesgeti a szívet, képükben a szépség lenni igyekszik, kiszámíthatatlanul imbolyog, állat-ember-palota formát ölt, csábítja a tettet-valóságot szomjazót, a korlátokat elismerni nem akaró lelket. Áldozatokat követel, és ezért kell feláldozni végül őt magát.
A gonoszba hanyatló szépség történetét az én-regény visszataszító szemlélete fordított logikai, sajátos időrendbe helyezi. A bűnhődés ugyanis jó előre megelőzi a bűnt, az író így szolgáltat igazságot a tettnek. Hősünk és az író a pillanatot keresi, melyért élni érdemes, nagyszerű lehetőséget követel magának. Merényletet követ el, melytől a köznapiság visszaborzad, de végül is nyugalmat talál abban.
Másik színpad a regény külvilága, onnan csak elmosódottan hallatszanak át a második világháború utolsó felvonásának robajai. Pedig az aztán olyan monumentális gyújtogatás, akkora tűzvész, amilyenről soha senki még csak nem is álmodott. A tragédiától elvonultan a belső színpad hősének legfőbb ábrándja: áldozatul esni a szépség vesztével együtt. Semmi sem elég neki. Mi rettegünk és rémüldözünk, Misima hőse pedig izgatottan várja a fejleményeket, kíváncsian lesi a kifeslő sebeket, a távoli horizontot kémleli, jön-e már a tűzvész. A kamaraszínpad művésze - úgy látszik - nem is vesz tudomást rólunk, nézőiről, hiszen nem a rokonszenv tapsaiért játszik. És mikor reménytelenül elhamvad a kinti világégés, magasra csap benne az önemésztő magány lángtengere. Ebbe a tűzvarázsba követel Misima hőse bebocsáttatást, ebbe a misztériumba beavat bennünket is az író. Szeretné, ha ugyanúgy várnánk a beteljesedést, mint ő, mert cinkosokra vágyódik.
Hőse és áldozata újsághírből lépett elő. Nó-álarccá formálódik a papnövendék, az író szava a háttérből egyre tompábban és titokzatosabban szól, hogy megigézzen. Szertefoszló fölény, szakadozott önbizalom, kamaszosan ártatlan, gyilkos szertelenség védelmében emel szót, ugyanakkor rábeszélő tudata tiszta marad, és az álarc mögül lankadatlan kíváncsisággal figyel áldozataira.
Megtörtént az eset, keresni kell hát a titkát, hol ütötte fel a fejét a vétek, melyik pillanatban született az elhatározás. Ahhoz, hogy a történet egész lefolyását követni lehessen, édeskevés az újságból kivágott papírfigura borzongató személytelensége. Az író magamagát kölcsönzi hát neki, ifjúkori önarcképpé formálja át - de mindig csak az álarc vonásait. Az új életre vergődött gyújtogató már nem tarthat folyamatos kapcsolatot eredeti önmagával, inkább az író személyiségében folytatja létezését, talán benne van még Misima öngyilkosságában is. Hiszen a vallomásos elbeszélés hőse nem is annyira olvasója, mint inkább írója felé fordul. A dráma színpadán marad, és nem szól át a közönséghez. Azt sem tudjuk meg sohasem: miféle jelenről beszél múlt időben. Szenvtelen vallomásából azonban kielégítetlenség bújik elő, a beteljesületlen bűn, az elérhetetlen üresség iránti vágyakozás árulkodik. Megtudjuk, hogy agitációjának célja: bebizonyítani, hogy a szépség a valóság vétkeiben létezik, a gyökereit sötét mocsárba eresztő lótusz példájára.
Nincs szándékában, nevetségesnek tartja fejéről talpára állítani gondolatait Csósu módjára, aki a mezőről hazatérve tudomást szerez a gyilkosságról - és fejére húzza ócska papucsát.
Megtörténik, ami elkerülhetetlen, és a tett nyomában kézre kerül az áldozat. A szépség azonban megmenekült - a tűz hullámain bontott vitorlát. Az Aranytemplomot ugyanis nemsokára megint felépítették, hogy megtisztulva időtlen pózába merevedhessen ismét, miután könnyedén átlépte Misima gondosan megszerkesztett árnyékait.

***

Lehet, hogy egy ilyen mázsás súlyú bűn történetének lefordítására vállalkozni olykor felér valamely bűncselekmény elkövetésével. (Igaz, hogy nem annyira a gyújtogatásra, mint inkább a tiltott határok átlépésére emlékeztet). Ha bárki bevádolna, bizony édeskeveset tudnék felhozni a magam mentségére. Bűnösnek persze nem érzem magam, pedig a regényt betűről betűre sok fondorlattal kellett átcsempésznem a filológiai vámon, sarkamban a gyanakvással, hogy orgazdamódjára értékesítettem - saját szöveggel álcázva - mások jobb megoldásait. (Természetesen köszönettel tartozom azért a biztonságot nyújtó lehetőségért, hogy az angol változat szövegét ismerve dolgozhattam, és a mű Hidasi Judit által készített tanulságos magyar fordításába is betekintést nyerhettem.) Amit eltulajdonítottam - mind Misima Jukiótól való.
A mondanivaló maradéktalan átlényegítése végett, a kifejezés érdekében sok helyütt értelmezni kellett a japán szöveget. Nemcsak szórendi változtatásokra volt szükség, be kellett illesztenem a szövegbe a magyar toldalékokat is, hogy az írás lehetőség szerint igazodjék a magyar szabású próza követelményeihez. Misima dinamikus gondolatmenetének, a regény egyre gyorsuló tempójának átvétele sem ment egykönnyen.
Minden nyelvi nehézségen túl el kellett hinni és hitetni az Aranytemplom felgyújtásának történetét a Misima Jukió-féle verzióban. A fordítónak is át kellett törnie magát azon az ellenszenv-hullámon, mely úgyszólván átcsap az olvasó feje fölött. Misimának megvoltak írói eszközei arra, hogy együttérzést csikarjon ki ellenszenves hőse számára - ezeket kellett tőle "eltulajdonítani", nehogy az olvasó sorsára hagyja a regényt - hősével, írójával és fordítójával együtt.
Legyen a mű örök, a fordítás forgandó - hiszen még az is elképzelhető, hogy egyszer megint akad majd újabb vállalkozó e remekmű átültetésére. A lehetséges értelmezések közül ez a mostani nem kizárólagos érvényű, de védhető akkor is, ha nem kikezdhetetlen. Mert a sok szótörmelék mozaikmorzsáiból így bontakozik kis a kép, a másolat, Misima Jukió regényének magyar változata.
Erdős György

 

Jegyzetek

Hidari Dzsingoró - a XVI. század végén - XVII. század elején élt híres fafaragó mester.

...kagura-táncot szoktak bemutatni - a kagura szó szerint "isteni mulatság", eredetileg szertartásos sinto tánc neve, de ma már rendszerint minden maszkban előadott régi táncot így neveznek.

Asikaga Josimicu (1358-1408) - a muromacsi korszak harmadik sógunja volt, a központi kormányzat megszilárdítója. 1394-ben átadta hatalmát fiának, maga buddhista szerzetesként visszavonult. Ő építtette a Kitajama-palotát azon a helyen, ahol egykor a XIII. században a híres arisztokrata család, a Fudzsivarák egyik leszármazottjának, Szaiondzsi Kincunénak a temploma állott pompás park közepén
...a sinden stílusnak megfelelően sitomi ellenzőkkel épült... - A Heian-korban, a iX-XII. században az arisztokraták lakóházainak és kertjeinek előírásos elrendezését nevezték sinden stílusnak; a sitomi az ilyen házak zsaluszerű épületeleme, mely nem két oldalra, hanem fel- és lenyitható.

...Szarvaskert temploma (Rokuondzsi) elnevezés - Az elnevezés Asikaga Josimicu szerzetesi nevére utal. A legenda szerint Buddha a Szarvaskertben forgatta meg a Törvény kerekét, kezdte meg a tanítást, ezért vette fel Josimicu a Rukuon-in-den szerzetesi nevet.

Kanó Maszanobu (1434-1530) - A róla elnevezett festőiskola alapítója, portréi, Buddha-ábrázolásai és freskói egyaránt híresek. Nagy szerepe volt a kínai festészeti stílus japán sajátosságainak kialakításában.

...hogyan pusztította végig Kiotót az Ónin-lázadás... - 1467 után néhány éven át ádáz harc dúlt Kiotóban a Sógunátus örökléséért, ezt nevezik Ónin-lázadásnak.

... a főkapu előtt gyönyörködött egykor a virágok pompájában Isikava Goemon... - híres lázadó volt (1558-1594), kegyetlenül végezték ki Kiotóban. Életéről groteszk bábjátékot és kabuki-drámát is írtak. Az utóbbi egyik jelenetére utal a fenti mondat.

Mumonkan - Az egyik leggyakrabban idézett zen (csan)-buddhista példázatgyűjtemény címének japán olvasata. Kínaiul: Vumen kuan, magyarul Miklós Pál fordításában jelent meg, Kapujanincs átjáró címen (Helikon, 1987).
Hekiganroku - A másik híres példázatgyűjteménye a zen-buddhizmusnak, kínaiul Pijen lu, a Nefrit szirt feljegyzések címen ugyancsak szerepelnek részletei Miklós Pál fenti gyűjteményében.

...bódhiszattva módjára cselekedett - a buddhizmus szerint a bódhiszattvák a tökéletesedés felső fokára eljutott lények, akik az élők iránti könyörületességet gyakorlandó, továbbra is a világi körforgásban maradtak. A zen-tanítványok célja, hogy eljussanak ide, s ezért igyekeznek erényesen élni; Csósu tette alázatot fejez ki.

Hongan-templombeli - Hongandzsi vagy Hongan-templom (szó szerint az Eredendő Fogadalom Temploma) a Dzsódo Sinsú - Igaz Tiszta Föld - zen-hitág főtemploma a XV. század óta. Az Ótani hívők a Dzsódo Sinsú hitághoz tartoznak.

...a halk citerahang nyomán Minamoto-no Nakakuni rátalált - a történet eredetileg a Heike monogatari című XIII. századbeli regény egyik epizódja. A regény a Taira és a Minamotó nemzetség háborújáról szól. Az udvarhölgy Gokomacu császár kedvenc hölgye volt. Történetét a Kogó című nó-drámában is megörökítették. Minamoto-no Nakakuni híres költő és író, a Kondzsaku monogatari szerzője.

...a Sárga Harang dallama... - a gagaku kínai eredetű szertartási zene hat alaphangneme közül az első, a hagyományos zeneelmélet szerint az alaphang.

tokonoma - falmélyedés, melyet tekercsképpel, virággal díszítenek, ünnepi háziáldozat céljára is szolgál.

Rinzairoku - zen példázatgyűjtemény, kínaiul: Lin Csi-csi, Feljegyzések Lin Csiről címen szerepel a Kapujanincs átjáró című gyűjteményben.
Ha arháttal találkoztok... - az arhát a tökéletesség magasabb fokára eljutott személy a buddhizmusban.

A Kanszui stílus moribana elkészült - olyan virágköltemény, amelyben a virágok természethű elrendezése játssza a fő szerepet.

... ugyanahhoz a Szókokudzsi irányzathoz tartoztak... - a zen-buddhizmus egyik hitága, melynek a Szókukudzsi a főtemploma.

... Gozan-irodalmat - szó szerint: "öt hegy irodalma"; Kamakurában és Kiotóban az öt hegyi kolostor papjai között népszerű irodalmi irányzat a XII-XIV. században. Kínai klasszikus nyelvű naplók, feljegyzések, versek.

A szentélyt Nobunagának emelték...- Oda Nobunaga (1534-1582) hadvezér, a polgárháborús korszak után egyesítette Japánt.

... mint egy necuke-szobrocska - ruhára, övre is függeszthető vagy pecsétnyomó díszéül szolgáló miniatűr szobrocska.

Szansó Daju - legendás, nagy hatalmú úr, aki gondosan őrzött birtokán rabszolgaként tartotta munkásait, kegyetlenül megbüntette, aki szembeszegült vele. Történetét Mori Ógai is megírta egy elbeszélésben.

Cukumogami... a százas év írásjegyéből csak az egyes vonala hiányzik... bekövetkezik rajtunk a fehér haj csúfsága - A középkori legendagyűjtemény címének homonímája az "öregasszony ősz haját" jelölő szó, melyet kilencvenkilenc hajszál-nak is írnak, a száz kínai írásjegye pedig csak egyetlen vonalban különbözik a fehér írásjegyétől.

... a nó-drámák Óbesimi álarcához... - hatalmas, széthúzott száj, fenyegető arckifejezés jellemzi e maszkot.