ZEN MESTEREK ZEN MASTERS
« Zen főoldal
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
高行健 Gao Xingjian (1940-)
(Magyar:) Kao Hszing-csien
 Tartalom |
 Contents |
Dráma
Vers
Próza
|
The Accident (圓恩寺 Yuan'en Si, Short story) The Temple (車禍 Chehuo, Short story) Soul Mountain (灵山 Lingshan, Novel) Buying a Fishing Rod for My Grandfather: Stories Gao Xingjian: Aesthetics and Creation PDF: Snow in August: A Play (车站 Chezhan)
https://fr.wikipedia.org/wiki/Gao_Xingjian PDF: La montagne de l’âme PDF: Le Quêteur de la mort, suivi de L'Autre rive et La Neige en août
|
https://hu1lib.org/s/Gao%20Xingjian
Gao Xingjian: Soul Mountain, 2000, 64.2 x 46 cm, private collection.
Kis Marcell: Kao Hszing-csien (Gao Xingjian)
Amikor 2000-ben egy Párizsban élő emigráns kínai író, Kao Hszing-csien kapta meg a Nobel-díjat - őt pedig legfeljebb azok az olvasók ismerték, akik különös érdeklődéssel követik a XX. századi kínai irodalmat -, Csu Zsung-csi akkori kínai miniszterelnök (egy következetes gazdaságpolitika képviselője, amelynek hála ma egymást félrelökve tülekednek Kína gazdasági segítségéért az európai országok) a következő választ adta az East Daily című hongkongi újság kérdésére („Mit szól Kao Nobel-díjához?”): „Nagyon örülök, hogy kínai nyelven írt művek nyerhették el az irodalmi Nobel-díjat. A kínai írásbeliség több ezer éves, a kínai nyelv varázsa határtalan. Úgy hiszem, a jövőben is lesznek még kínai művek, amelyek elnyerik a Nobel-díjat. Sajnálatos, hogy a nyertes ezúttal nem kínai állampolgár, hanem francia, de gratulálok neki, és a francia Kulturális Minisztériumnak is.”
Csu diplomatikusan távolságtartó gratulációja annak köszönhető, hogy Kao, bár a Kínai Népköztársaságban továbbra is tiltott, de már nem üldözött szerző. Még a Tienanmen téri események előtt Franciaországba távozott, régi emigráns, akinek apolitikus műveivel - egy-két sortól eltekintve - nem sok baja lenne a mai kínai cenzúrának, ha nem emigráns, hanem Kínában élő szerző írta volna.
A társadalom átalakulásával és az életszínvonal vitathatatlan növekedésével párhuzamosan az irodalom jelentősége is alapvetően megváltozott Kínában azóta, hogy Kao emigrált. Míg az útkereső nyolcvanas években még volt (politikai) jelentősége egy „bátor” versnek vagy színdarabnak, ma már az irodalom ugyanúgy terméket - legfeljebb kevésbé jövedelmező terméket - állít elő a fogyasztóknak, mint bármelyik másik gazdasági szektor.
Kao otthoni irodalmi tevékenysége azonban még a kulturális forradalomból kikecmergő hetvenes és az útkereső nyolcvanas évekre esett. Harmincöt éves volt, amikor 1975-ben véget ért számára az egy évtizedig tartó káosz, és visszatérhetett Pekingbe, hogy tanult mestersége szerint francia nyelvből fordítson. A semmiből kellett újra kezdenie, mint a korszakban szinte mindenkinek.Pedig Kao, ha úgy tetszik, szerencsés háttérrel indult. Apja a Bank of China művelt tisztségviselője, anyja színésznő volt a negyvenes években, vagyis születésétől fogva művészetkedvelő közeg vette körül, ahol csak bátorítást kapott; olvashatott, festhetett, írhatott kedvére. Az ötvenes évek legelején - még a „nagy ugrás” előtt - végezte el a középiskolát Nanjingban, és 1957-től a Pekingi Idegennyelvi Egyetem francia szakán tanult. 1962-ben diplomát szerzett, majd fordító lett a Kínai Nemzetközi Könyvesbolt Kiadónál.
A kulturális forradalom azonban hosszú évekre zárójelbe tett mindent az ő életében is. Értelmiségi társaihoz hasonlóan vidékre vezényelték, hogy kétkezi munkával segítse felépíteni a kommunizmust. Saját elmondása szerint már ekkor is sokat írt, de félt a büntetéstől, ezért elásta vagy elégette a műveit.
Nem tudni, mennyi ebben a magánmitológia, mennyi az igazság, de az bizonyos, hogy a már középkorú, francia irodalommal foglalkozó műfordító csak a hetvenes évek legvégén kezdett el - a kortárs kínai irodalmi életben meglepően modern hangvételű - novellákat és színdarabokat publikálni. Időközben a Kínai írószövetségnél kapott munkát, így juthatott el 1979-ben egy íródelegáció tolmácsaként Franciaországba is.
1980-tól Kao a Pekingi Népszínház alkalmazásában állt mint drámaíró. Ekkor születtek az európai abszurd színház inspirálta darabjai, köztük a leghíresebb, magyarra is lefordított (és a Nagyvilágban megjelent) Buszmegálló (1983), és ekkoriban publikálta a Horgászbotot veszek a nagyapámnak című novellás- kötetet (a címadó novella magyarul is olvasható a Nórán Kiadó 2008-as Huszadik századi kínai novellák című kötetében).
A darabokat rajongó érdeklődéssel fogadta a közönség, Kao körül azonban lassan elfogyott a levegő; a hivatalos kultúrpolitika egyre nagyobb nemtetszéssel nézte kínaiul addig ismeretlen irodalmi témákkal, eszközökkel való kísérletezését. Egy idő után úgy érezte, útra kell kelnie, és ezt az elhatározását erősítette, hogy rákot diagnosztizálták nála (mint később kiderült, tévesen). 1986-ban tíz hónapot töltött utazással, és ennek a termése a hallatlanul sokrétű, terjedelmes regény, a Lélek-hegy (magyarul: Nórán, 2008). A regény, amelyet Kao Nobel-díjának indoklásában a svéd Nobel-bizottság külön méltatott, egyszerre kutatja a kínai civilizáció eredetét és az író énjének gyökereit.A kínai utazást 1987-ben egy távolabbi, végleges utazás követte. Kao 1987- ben Franciaországba emigrált, 1997-ben francia állampolgárságot kapott. A Lélek-hegy már emigrációban, 1989-ben jelent meg; számos színdarab követte, majd csaknem tíz évvel később egy másik regény, az Egyszemélyes Biblia, amely elsősorban a kulturális forradalommal és az emigrációval foglalkozik.
Kao irodalmi életművével párhuzamos festői életműve - amely anyagi fennmaradását is segítette az emigrációban - ugyancsak újszerű és jelentős. Amint a vele készült (ktilönszámunkban olvasható) interjúban is nyilatkozza, a klasszikus kínai tussal az absztrakt és a figurális festészet határvidékeit igyekszik felderíteni.
A visszahúzódó, határozottan apolitikus művészetet hirdető Kao 1987 óta nem járt Kínában, és bár kínai nyelven alkot, a művészet univerzális voltát hangsúlyozza. A jelenkor Kínája mintha már egyáltalán nem érdekelné.Meglehet, hogy Kao - akárcsak az idézett Csu miniszterelnök - bár más szempontból - nem tartja magát par excellence kínai művésznek, mégis nehezen találnánk kínai nyelven alkotó írót, aki olyan eredeti, érdekes művész lenne, mint ő.
Görcs
Kiss Marcell fordítása
https://felonline.hu/2014/10/02/gao-xingjian-gorcs/Görcsöl, a gyomra görcsölni kezd. Persze ettől még messzebbre is be tud úszni. Azonban egy kilométernyire a parttól már igazán begörcsöl a gyomra. Először arra gondol, hogy egyszerűen csak fáj, és majd rövidesen elmúlik, de mikor egyre csak feszül a hasa, nem úszik tovább befelé, hanem megtapogatja. A jobb oldala kemény. Már tudja, hogy a hideg víz miatt állt görcsbe. Nem melegített be, mielőtt nekifogott az úszásnak. A vacsora után egyedül indult el a vendégház fehér kis épületéből a tengerpartra. Kora ősz volt már, szeles idő, kevesen jöttek le a vízhez alkonyatkor. Az emberek beszélgettek, vagy éppen pókereztek. A parton, amit délben beborítottak a férfi és női testek, ekkor már csak öten-hatan röplabdáztak, egy vörös fürdőruhás nő és néhány férfi. Fürdőruháikból csöpögött a víz, éppen akkor jöhettek ki a tengerből. Túl hidegnek találhatták a vizet ezen az őszi napon. Senkit sem lehetett látni a tengerben. Egyenesen a vízbe ment, nem nézett hátra. Arra gondol, hogy a nő most lehet, hogy őt nézi. Nem látja őket. Visszafordul, de a szemébe tűz a nap, amely lefelé tart, a hegy mögé, pontosan a tetőn álló szanatórium épületénél. Belekáprázik a szeme a nap lusta, vakító sugaraiba, de azért még látja az épületet a hegytetőn, a part mentén húzódó út fölé tornyosuló fák elmosódott tetejét, a hajó formájú szanatóriumot az első emelettől felfelé, annál lejjebb – a hullámzó tenger és a nap sugarai miatt – semmi sem látszik. Vajon még röplabdáznak? A vizet tapossa.
Körbeveszik az emelkedő hullámok, fehér taraj a zöld tus vízen. Halászhajók sincsenek kinn a tengeren. Megfordul, megemeli egy hullám, és megpillant a szürke tengeren egy távoli fekete foltot. Két hullám közé kerül, így nem lát rá egészen a tengerre. A ferde vízfal sötéten tükröződik, simább, mint a szatén. Egyre jobban görcsöl a hasa. A hátára fekszik, lebeg a vízen, és a feszülő részt masszírozza, amíg már nem fáj annyira. Átlósan a feje fölött egy fodrozódó, tollas felhő, ott még erősebben fújhat a szél.
A hullámok megdobják, ő megfordul, és megint két hullám közé kerül. Az nem megoldás, ha tovább lebeg a vízen. Gyorsan a partra kell úsznia. Megfordul, a lábait összeszorítja, így próbál gyorsabban úszni, a széllel szemben. A gyomra, ami egy időre megkönnyebbült, most megint fájni kezd. A fájdalom ezúttal gyorsabban jön, a jobb lába rögtön megmerevedik, a víz átcsap a feje fölött. Csupán a zöld tus vizet látja, tiszta és békés, csak a buborékok zavarják, amelyeket ő fúj ki. Kidugja a fejét a vízből, pislog, hogy a szempilláiról lecsöpögjön a víz. Még mindig nem látja a partot. A nap lement, az egyenetlen dombok felett rózsaszínben ragyog az ég. Még röplabdáznak vajon? Az egész a nő vörös fürdőruhája miatt történt. Megint süllyed, elönti a fájdalom. Kapálózni kezd, de a levegővel egy korty vizet is nyel, a tengervíz sós, ahogy köhög, mintha tűkkel szurkálnák a hasát. Megint megfordul, a hátára fekszik, széttárja a kezeit és a lábait, lazít, a fájdalom is alábbhagy valamennyire. A feje fölött már szürke az ég. Még röplabdáznak vajon? Ők lehetnek a kulcs. Látta a vörös fürdőruhás nő, amikor belement a vízbe? Odapillantanak időnként a tengerre? A háta mögött lát valamit a szürkésfekete tengeren, vajon egy kis hajó, vagy egy pontonhíd elszabadult darabja? Érdekel valakit, hogy mi lesz vele? Ebben a pillanatban csak magában bízhat. Ha kiáltozik, akkor is csak a hullámok hangját hallani, monoton, véget nem érő hangot. Soha nem töltötte el még olyan magánnyal ez a hang, mint most. Megdobja a tenger, de összeszedi magát. Jeges áramlat veszi körbe, és viszi magával, hiába ellenkezik. Az oldalára fordul, a bal keze így kint van a vízből, a jobb kezét a hasának szorítja, a lábaival tempóz, masszírozza, ahol fáj. Még mindig fáj, de ki lehet bírni. Jól tudja, hogy a lábain múlik, hogy kiszabadul-e a jeges áramlatból. Ha tetszik, ha nem, ki kell bírnia, nincs más lehetőség, hogy megmeneküljön. Nem szabad komolyan vennie az egészet, mert akár komoly a helyzet, akár nem, görcsbe állt a gyomra, és vagy egy kilométerre lehet a parttól, benn a nyílt vízen. Hogy valójában mekkora a távolság, nem tudja megítélni, de érzékeli, hogy a partvonallal párhuzamosan sodródik, és éppen csak ellensúlyozni tudja a lábaival a hideg áramlat sodrását. Ki kell szabadulnia belőle, különben nincsen már sok hátra, egy fekete pont lesz hamarosan a tengeren, és eltűnik a szürkésfekete vízben. Ki kell bírnia a fájdalmat, lazítania kell, tempóznia a lábaival, ahogy csak tud, nem lassíthat, és főleg nem veszítheti el a higgadtságát, össze kell hangolnia a lábtempókat, a lélegezését és a masszírozást is. Nem gondolhat másra, nem engedhet a félelem gondolatának. Gyorsan lement a nap, szürke az ég a tengertükör fölött, de a parton még nem gyújtották fel a fényeket. Nem látja tisztán a partot, sem a hegyek körvonalait. Belerúg valamibe. Megijed, összeszorul a gyomra az éles fájdalomtól. Aztán ellazítja a lábait, egy égető, kör alakú foltot lát a bokáján, medúzával találkozott. Megpillantja a vízben a szürkésfehér lényt, mint egy nyitott esernyő, vékony lebegő hártyás tapogatóival. Meg tudná ragadni, hogy kihúzza a száját és a csápjait. Az elmúlt napokban megtanulta a tenger mellett élő gyerekektől, hogy hogyan kell elkapni és tartósítani a medúzákat. A szállásán hét besózott medúzát tart a szobájának ablakpárkányán, a csápjaikat és szájukat már eltávolította. Ha a vizet kifacsarjuk, csak egy ráncos bőrdarab marad, belőle is az lehet, némi bőr, egy holttest, ami sohasem jut ki a partra. Hagyjuk élni ezt a medúzát! De ő még az állatnál is jobban akar élni, és soha többet nem fog majd medúzát, csak érjen ki a partra, a tengerbe se úszik be többet. Elszántan rúg a lábaival, jobb keze a hasához szorítva, nem gondol már másra, csak a rúgásai ritmusára, egyenletesen halad a vízben. Látja a csillagokat, csodásan ragyognak, ami azt jelenti, hogy a part felé halad. Már nem görcsöl a gyomra, de azért tovább masszírozza, még akkor is, ha ez lelassítja.
Mikor kijön a vízből senkit sem lát a parton. Dagály volt, ő is ebből szerzett erőt, gondolja. Szél fújja a meztelen testét, és jobban fázik, mint a vízben, vacog. Belezuhan a homokba, de már a homok is hideg. Valamivel később feltápászkodik és futni kezd, el akarja mondani az embereknek, hogy éppen megmenekült a halál torkából. A szálló halljában még tart a pókerjátszma, ugyanaz a csapat játszik, egymás arcára vagy a saját lapjaikra merednek, senki sem foglalkozik vele. Visszamegy a szobájába, a szobatársa nincs ott, valószínűleg a szomszéd szobában beszélget. Fog egy törülközőt az ablakpárkány mellől, úgy tűnik, a kővel agyonütött, besózott medúzák még nem száradtak ki teljesen. Tiszta ruhát vesz fel, cipőt húz, és felmelegedve, egyedül tér vissza a tengerpartra.
Mindent áthat a tenger zúgása. Felerősödött a szél, szürkésfehér hullámok öntik el a partot, a fekete tengervíz szétterül, ő pedig nem ugrik arrébb időben, így átázik a cipője. Tovább sétál a partvonalat követve, végig a sötét strandon. Kihunytak a csillagok. Hangokat hall, férfit és nőit is, három árnyalak. Megáll. Ketten biciklit tolnak, az egyik bicikli csomagtartóján hosszú hajú lány ül. A kerekek besüppednek a homokba, megfeszülnek, akik tolják. Beszélgetnek és nevetnek közben, a csomagtartón ülő lány hangja különösen telve vidámsággal. Megállnak előtte, tartják a bicikliket. Az egyik fiatal férfi leemel egy szatyrot a bicikli csomagtartójáról és odaadja a nőnek. Vetkőzni kezdenek. Két vékony fiú. Levetkőznek a parton, integetnek, ugrálnak és óbégatnak: − Hideg van! Nagyon hideg van! – A lány pedig boldogan nevetgél.
– Szomjasak vagytok? – kérdezi a lány a biciklinek támaszkodva.
Odamennek, elvesznek egy üveget a lánytól, egymás után meghúzzák, visszaadják a lánynak, majd szaladni kezdenek a tenger felé.
– Áááááá!
– Áááááá!
A dagály hangos zúgással emelkedik.
– Siessetek vissza! – kiáltja a lány, de csak a hullámok csobbanása válaszol.
A part felé ömlő tengeren tükröződő halvány fényben látja, hogy a biciklinek dőlő lány mankókra támaszkodik.
1984. december 22-én este
PDF: David Dabydeen és Jonathan Morley
beszélgetése Kao Hszing-csiennel
Kiss Marcell fordítása
Nagyvilág, 2012/11.Franyó Zsuzsanna
Az idei Irodalmi Nobel-díjas műve
az Újvidéki Színház színpadán már 1984-benBaracs Dénes
Egy kínai író kálváriája és sikere
Találkozás Kao Hszing- csiennelZombory Klára
Gao XingjianPolonyi Péter
Az első kínai író, aki Nobel-díjat kapottPDF: Salát Gergely
A világirodalom és a kínai világ irodalma
Alföld, 66. évf. 3. sz. (2015.)
Gao Xingjian: Zen tusfestmény
https://www.facebook.com/writergaoxingjian/
