Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Gao
Xingjian (Kao Hszing-csien)
Főoldal
Kao
Hszing-csien
MONDOM SÜNDISZNÓ
Lackfi János fordítása
Kao
Hszing-csien
A
BARÁT
Polonyi Péter fordítása
Polonyi
Péter
AZ ELSŐ KÍNAI ÍRÓ, AKI NOBEL-DÍJAT KAPOTT
Zombory
Klára
GAO
XINGJIAN
Gao
Xingjian
LÉLEK-HEGY (regényrészlet)
Zombory Klára fordítása
BARACS
DÉNES
Egy kínai író kálváriája és sikere
Találkozás Kao Hszing-
csiennel
Franyó
Zsuzsanna
Az idei Irodalmi Nobel-díjas műve
az Újvidéki Színház
színpadán már 1984-ben
Kao
Hszing-csien
Mondom
sündisznó
Mai ballada
sündisznó
mondom
mondom giliszta
lassan
elmerül
tizenhét
éve történt
helyszín: Colorado
hol eladó
egy nagy folyó
szirénje
nincs
az sem tragédia
Krisztus
de bús
te bús Krisztus
a
nap hanyatt
hanyatlik a nap
sztyeppe
kaland sztyeppék szele száll
vén
csizmaszár
kitett
gyerek
spongya rá…
mit beszél?
ama
nap
eső szemereg
és
mond a nő
szeretne gyermeket
no meg még
kicsi kastélyt
legyen
hol vakációzni
ha
mindez teljesül
a mítosz
erősebben izzik mint a szerelmi esküvés
a
világ
számlálhatatlan szilánkra hasad
nem szeded össze sosem
surrogó
tücsök-szárnyfedő
a
szél
lecsendesül
bokáig jár a velőben
az
asszony
hosszú finom ujjak
hideg szemek
vágya tárgyára mered
a
férfi meg
dadog makog
mesél ágas-bogas történetet
kísértetieset
kása
nyelv
tiltás gerjedelem
utcalámpákat
számlál
a szél
ujjhegyek
élesek
mind szavaknál is kegyetlenebb
senki
nem mondhatja ki
a borzongás
mit is jelent
szürke
tetők
eső suhog
az
or
megint
ajtó
tárul magától
a tenger messzi
sötétség
térkép messzi csücske
vitorlás
ócska vén ladik
mindörökre
egy tükörhöz kikötve
te
ki nem juthatsz napfényre sosem
nem jut még csak eszedbe sem
ha akarnál
se jutnál ki nem
önmagad vagy-e még
tarlott
vidék
egy szó lifeg
hősök mindannyian
állomás
metró suhan
reklám reklám hátán
elsődleges nemi jegyek
semmi
sem
kezdettől tudjuk a vége milyen
nincs
hír sehol
sebaj gyártsunk egyet magunk
a
férfi
kosarat húz elő
lottó-főnyeremény
kidurran
úgy nevet
pedig
csak az unalom teszi
ki-ki a szomszédjára panaszkodik
leválik
a szó
az ember
többé fel nem ismeri
rázzuk
össze a mondatokat
mint a madzsong-játékban
hosszabb vagy rövidebb
kezdjük elölrol
gyártsunk
verseket
az
etika
mosógépbe kerül
kész is elég egy fordulat
a forradalom
a
beteljesülés felé halad
bedől
a tető
meztelen
testeken
az eső
o bugyolálja be
odafenn
ingaóra súlya sétál
engedély nélkül lezuhan
élvezd
ki részegségedet
nők és férfiak vegyesen
egyenlőség van nemdenem
az ész a tükör előtt
a
prérin
egy fa áll
eso köd
dér szitál
a
mélybe lenn
béka vartyog
s a tiszta költészet azám?
romba
dőlt nyelvek piramisa
metélt
farkú
kis gyík szalad
hos
ez a nyár
nyár-e még ez a már
tizenhét
egy szám értelme nincs
véletlenül
dehogy véletlenül
még csak nem is szükségszerű
formai
megkötés
istenverés
egy
pillanat
szikra érintkezés
ösztönvillanás
az
idő csupa szeszélyes találkozás
nem marad nyoma más
csak az emlékezet
a
legutolsó metrókocsi
döccen ablaka zörren
a kikötőbe fut
fél
mell
egy forradás
az
hogy tilos kimondani
még nem jelenti hogy semmit se mondtunk
holnap
nincs olyan
nincs olyan
olyan
fekete
szépség astrom
ostoba szamár
csupa idióta
ha
már kioldottuk a csomót
kioltottuk a képmutatást
kibontottuk a málhát
akkor csak az ólmos alhatnék maradt
gyermeki
évek akár egy öreg kandúr
végtelen szundikálás díványpárnák között
mesélni
kezdesz kiötlesz ezer történetet
ezeregy éjszaka de csak a végső számít
a
démon a fal tetején lovagol
ostorával
a kancát veri
e démon te vagy!
a
kanca meg
az ő
neve
mi mindannyian
loholva
divatok után
félve lemaradunk
te
inkább visszatérsz a falusi piacra
kortyolni reggeli teát
El
kell mondani
mondani de mit
tán egy viccet
hullanak
fogaink
a
lepke vajon miért nem valami más?
csak mert az ami
keverjünk
képeket
kezdjük a színeken
keverjünk színeket
finoman metszett nyelvünk
a kés
megannyi
órdító bizonyíték
hogy földgolyónk lapos
az én meg gömbölyű
s
az igazságnak szüntelen az ember körül
kell keringenie
egy
repülő
a gyermek
álmába zuhan
egy
jujubafa-mag
nem sejti hogy szárba szökken
s
az olyan jujuba-mag mely nem sejti
hogy megnő
nem ismer rettegést
tárjunk
ablakot
firkáljuk a falat veszetten
rajzoljunk hatalmasra tátott
csőrű
koronás darut
rettegést az kelt ami ismeretlen
az
olyannak aki tudja már
szája sose jár
ha
eltöröljük a szexet
mi marad a világból?
ha
eltöröljük
a rossz szellemeket
miről szólnak meséink?
ha
téged eltöröllek
vajon én én vagyok?
megyek
feléd megyek a nő felé eltöröljük
a nőt
aki tudja mi igaz mi hamis
így csak a hazugság halmozódik
ha
nincs tanulság
bizony elbizonytalanodunk
bizony csalok és csalsz te is
kiagyalt hazugságaink
búvóhelyek láncolata
meggyőződéseinket fűzzük rózsafüzérré
kössön az ész szava
legyen higgadt a szellem
úrrá
lesz rajtad mi más
egy ásítás
Kao
Hszing-csien
A barát
Azt hittem, sohasem látlak többé. Nem gondoltam volna, hogy tizenhárom év után
ismét összefutunk. Szerencsétlen szám, de te most is ugyanaz vagy, aki voltál.
Minduntalan szívből jövően felkacagsz, ömlik belőled aszó, sziporkázol és gúnyolódsz,
semmivel sem maradsz el egykori önmagadtól. Csupán a nevetésedbe vegyül valami
tompa zörej a tüdődből. De én talán nem lettem más?
- Egyből kiszúrtalak a
járókelők közül. Semmit sem változtál, egyetlen ősz hajszálad sincsen!
- Ugyan
már, ne tréfálj, hiszen megvénültem, eltékozoltam több mint egy évtizedet, életem
legjavát, az ifjúságomat, a legtermékenyebb esztendőket.
Ismét elröhintette
magát, de ezúttal nyomban el is csendesült. Igazad volt, deresedett már a fejed,
halántékodon és homlokodnál elő-elővillantak a fehér szálak. Pedig csak két évvel
vagy idősebb nálam, de hát amikor az ember az élet derekára ér, vége mindennek.
Mindketten középkorú férfiak lettünk.
- Szó sincs róla! - mintha csak a gondolataimban
olvasnál. - A fejesek között a hatvanon felüliek még fiatalnak számítanak. Hozzájuk
képest mi valóságos sihederek vagyunk. - Azzal megint felnyerített. - Visszük
még valamire.
- Jól mondod, elölről kezdjük majd, Cicamica felvételizett aspiránsnak,
és a császári egyetem tagja lett.
Téged ismét a röhögés rázott, de ezúttal
teljes átéléssel veled tartottam én is.
Istenigazából becsüllek téged, hogy
annyi mindennel a hátad mögött mégis így tudsz örülni az életnek. - Addig semmi
másra nem vagyok kíváncsi, amíg el nem meséled, hogy valóban kivégeztek-e. Cicamicától
hallottam róla - mondtam neki.
- Úgy volt, ahogy mondod, kevésen múlt, hogy
nem jelentkeztem a jó öreg Marxnál. - Komolyan ejtetted ki a szavakat, egyáltalán
nem vetted tréfára a dolgot.
- Mesélj már, mesélj! Milyen érzés meghalni?
Nyeltél egyet, csak azután válaszoltál.
- A kivégzés nem volt valódi.
- Előre tudtad, hogy kamu az egész?
- Úgy nem lett volna érdekes. Akkor azt
hittem, valóban ki fognak nyiffantani. Nem jó dolog meghalni, de nem a halál a
félelmetes, hanem az, hogy ilyen fiatalon kell meghalnod, amikor nem csináltál
még semmit. - Azután megint kuncogni kezdtél: - Pedig hány olyan hulla lelke bolyong
az űrben, akit igaztalanul fosztottak meg az életétől. Ugyan mit számít, hogy
velem eggyel több lett volna?
Elhallgattál.
- Gyújts rá! - nyújtottam
feléd a cigit. Tizenöt éve, amikor elvégeztük az egyetemet, egyikünk sem dohányzott
még. Ma két dobozzal szívok naponta, s te is erős bagós lettél.
Felizzott
a cigarettavég, sűrűn gomolyogni kezdett a füst a szobában. Hátradőltél a díványon,
amelyet az öcsém hozott faanyagból csináltatott. Hátradőltem én is.
- Késő
éjszaka odahívattak a "démon istállóból". Azt mondták, hogy csipkedjem
magam. Igyekeztem hát magamra kapni a ruháimat, s már mentem is velük. Az ilyen
esti kihallgatások gyakoriak voltak. Ez a lélektani hadviseléshez tartozott. Akadt,
aki egy ráijesztésre mindent bevallott, mások csak azt követően, hogy hosszú éjszakákon
át nem tudtak szemernyit sem aludni. Nem gondoltam, hogy le akarnak puffantani.
Verésre rendszeresen sor került, arra fel voltam készülve. Kötött pulóvert, kötött
jégeralsót viseltem, azon keresztül nem fájt annyira az ütés. - Megint elnevetted
magad. - A geológuscsapat "Vörös Kelet Forradalmi Lázadó Parancsnokságára"
hurcoltak. Ez olyan volt, mint a háborúban a frontparancsnokság, csak nem az arcvonalban
székelt, hanem az ebédlő szomszédságában. Eredetileg a könyvelő tanyázott itt,
most ők, hogy a kihallgatások után teletömhessék a hasukat. Azt a pénzt, amit
odakintről nekünk, a "démon istállóbelieknek" küldtek, ők zabálták fel.
Csak nyomtad a rizsát, nyomtad. Akárcsak középiskolás korunkban. Amit a szádra
vettél, abból mind mulatságos történet kerekedett. Én azonban azt szerettem volna,
ha azt meséled el, amit akkor valóban éreztél, de még ki sem mondtam, amikor te
már pontosan értetted, mit akarok, s viszsza is kérdeztél:
- Nem gondolod,
hogy ez az egész nagyon komikus?
- Aki élve átvészelte, az mai szemmel így
emlékezik vissza rá.
- Akkor is bohózatként éltem meg. Ha más vádpontot találtak
volna ellenem, egy szavam se lenne, de hogy azért kiáltsanak ki kémnek, mert a
nagybátyám az Egyesült Államokban él? Mert van egy háromsávos Panda rádióm? Mert
angol nyelvű adásokat hallgattam? - Megint elhúztad a szádat, de most már hangtalanul.
- Ezúttal, amikor beléptem a helyiségbe, nem vertek meg, csak a lábamnál fogva
felakasztottak, mint a levágott disznót szokták. Ez persze nem volt valami kellemes.
Annyira káprázott a szemem, hogy be kellett hunynom. Egész testem verejtékben
fürdött. Már bántam, hogy mi a fenének vettem magamra ezt a sok kötött alsót.
Hát ez volt, amit akkor éreztem.
A hatást kémlelted rajtam, de én arra vártam,
hogy befejezd az egész történetet.
- Ezután sor került a kihallgatásomra,
majd felsorolták a bűneimet, s halálra ítéltek, azonnali végrehajtással. Hallottam,
ahogy a fegyver závárzatát felhúzták. Leszedtek, felemelték a fejem, hogy lássam
a kivégzésemről szóló ítélet szövegét. Megkérdezték, hogy felismertem-e a nevemet.
Természetesen felismertem. A nevem fölé piros karikát rajzoltak, s kipipálták.
Éppen olyan volt, mint amilyent a bíróságok kapujára ragasztanak az elítéltek
főbelövéséről. De nem hittem el, hogy így el lehet ítélni engem, hogy tudományos
kutatók ilyet csináljanak. Hát mondd, tragédia ez vagy komédia?
- Az olyan
időszak volt, amikor illogikus dolgok történtek.
- Ennyire nem felelt meg
a józan észnek az élet, de attól még ez maga volt a színtiszta valóság, ha magad
már el sem hihetted, hogy igaz.
- Nagy mázlid volt, hogy nem végeztek ki.
Mindketten elnémultunk. Úgy éreztem, hogy kicsit lehult a szoba, ezért kinyitottam
a széntüzelésű kályha ajtaját.
- Nagyon könnyen kivégezhettek volna. Volt,
akit így nyírtak ki. Szerencsére nem akadtak személyes haragosaim. Én a külső
terepmunkán végeztem a méréseimet, a csapatból soha senkivel nem rúgtam össze
a patkót. Különben is rendes fickó volt valamennyi, hacsak nem kerültek olyan
kényszerhelyzetbe, hogy valami nagy érdemet kelljen felmutatniuk, a forradalmat
akarták egyszerűen szolgálni. - Megint széthúztad a szádat. Ez a hangtalan nevetés
korábban nem jellemzett, ezekben az években szedted fel, ahogy lehiggadtál. Ám
a tréfálkozókedved hozta rád a bajt, ez ugyanis akkoriban bűnnek számított.
Eszembe jutott utolsó leveled, amelyet tizenhárom esztendővel ezelott írtál nekem:
"Ha Marx látná, hogy az emberek a zöldségárusítás tapasztalatait tekintik
a filozófiájának, mérgében biztosan megütné a guta." Nem válaszoltam neked
azonnal, de sokáig gondolkoztam azon, hogyan tudnálak valahogy burkoltan figyelmeztetni:
az ilyesfajta gúnyt sem írásban, sem élőszóban nem engedheti meg magának az ember.
Akkoriban ugyanis annyira feszült volt a politikai légkör, hogy az ilyesmivel
csak kellemetlenségeket zúdíthatott bárki a fejére. Két hónap múlva ki is robbant
az eget-földet rengető kulturális forradalom. Senkiről sem lehetett tudni, miként
alakult asorsa. Én sem mertem többé írni neked. Előre éreztem, hogy bajba fogsz
keveredni, s valóban nem is hallottam rólad többé.
- Nem féltem a haláltól,
csak sajnáltam, hogy meg kell halnom - folytattad. - Hátrakötötték a kezem, egy
sállal letakarták a szemem, azzal feltuszkoltak egy teherautóra. Elgurultunk egy
darabig, majd levezettek. Megkérdezték, beismerem-e, hogy kém vagyok, egy perc
gondolkodási időt adtak rá. Hallottam, ahogy a domboldalon az erdő fái között
átfúj a szél, a közelből egy patak csörgedezése szűrődött oda, meg ahogy felhúzták
a fegyverek závárzatát. Úgy gondoltam, ez most az igazi lesz. Nem volt bennem
egy csipetnyi félsz sem, csak a gerincemen, a szívem tájékán futott végig valami
hideg. Valami belemarkolt a szívembe. Azután egy puffanást hallottam, eldőltem.
Zúgott a fejem, azt hittem, a koponyámat találták el. Elképzelheted, hogy mire
gondoltam, amikor a pofám beleragadt az átnedvesedett agyagba. - Rám bámultál.
Én a te helyedben nem fogadtam volna ilyen nyugodtan a halált. Kiabáltam, pereltem
volna az ilyen értelmetlen, ostoba elmúlás ellen. Teli torokból üvöltöztem volna.
Ismét elmosolyodtál.
- Emlékszel arra a nyárra, amikor az egyetemi felvételihez
ismételtük át az anyagot? Talán belefáradtál az olvasásba, s feltettél egy hanglemezt.
A kertfal másik oldaláról kiabáltam át neked, hozd ki a lemezjátszót a házból,
s tedd a fal tövébe, hogy én is hallhassam.
- Sajnos nem emlékszem - vallottam
be őszintén.
- Hát nem emlékszel rá, hogy megvolt neked Mendelssohn e-moll
hegedűversenye?
- Arra hogyne emlékeznék, hiszen az egyik kedvenc számom volt!
Sajnos a "négy régi" ellen folytatott harc idején odaveszett. A bátyámmal
együtt távol voltunk, az otthoniak meg ijedtükben maguk törték össze az összes
lemezt.
- Amikor azt hittem, hogy agyonlőttek, végigcikázott az agyamon, hogy
nálatok sohasem fog már hanglemez szólni, s hiába is kérném, hogy tedd oda a készüléket
a fal tövébe, Mendelssohnt nem hallhatom többé.
Eldúdoltam a kesernyés töprengést,
lázas kutakodást tükröző fomotívumot, amelyet szapora bólogatással kísértél. Gyorsan
emelkedő dallam volt, amely megtört, majd ismét gyors emelkedésbe kezdett. A jövőt,
az ábrándokat, valami káprázatos életet villantott fel a maga izgatott módján.
Ez az igazság, ez a zene lázba hozott téged is, meg engem is. Hiába állt közénk
a tizenhárom esztendei távollét a maga rettenetes történéseivel, mi most is ugyanazon
a nyelven beszéltünk.
- Kétszer még álmodtam is rólad - jegyeztem meg. - Egyszer
akkoriban, amikor "az osztálycsapat sorait tisztogattuk". Talán '67-ben
volt vagy '68-ban. A félelemnek abban a légkörében az ember nem tudhatta, mi vár
rá másnap. Ha egy másvalaki ellen folyó harci bírálaton a szöveget vagy az idézetgyűjteményt
olvasva izgalmadban elhibáztál egy szót, máris fülön fogtak, és ellenforradalmárrá
kiáltottak ki. Szóval akkor jelentél meg az álmomban. Egy szimfonikus zenekart
vezényeltél…
- Mókás.
- Ráadásul mögöttem voltál, egy magas támlájú fotelban
terpeszkedtél, a karodat lengetted, a fejedet mozgattad.
- Nagyszerű!
- Az volt csak a pompás, amit vezényeltél: bonyolult szerkezete tengernyi különböző
rétegből szövődött össze, disszonáns hangok rezonáltak benne egymásra. Egy félfrázisonként
emelkedő, nehezen megfogható dallam már-már összeállt, amikor hirtelen szétesett.
A fél frázis a kavalkádban ismét megjelent, épp hogy kivehetővé vált, szilárd
léptekkel kezdett előrehaladni, amikor egy iszonyú erejű disszonáns hangzavar
megint elsodorta. Ám a szétvert dallamtöredék megint feltápászkodott, s makacsul
élni akart, fel akarta magát mutatni, szilárd talajt keresett a lába alá az előrehaladáshoz.
- Hát ez valóságos költemény! - szakadt ki belőled.
- Ez nem más, mint valami
lírai hangulat, ami szabatos kifejezésekkel megírhatatlan.
- Ahogyan az is,
amit a mi nemzedékünknek meg kellett élnie - jegyezted meg bölcsen.
A kályha
tetejére helyezett lábasban pöfékelő gőzpamacsokat bocsátva ki magából forrni
kezdett a víz. Újabb cigarettára gyújtottunk.
- Több mint egy évtizede nem
hallottam már szimfonikus zenét - fűzted hozzá.
- Miért nem vettél odalent
egy tranzisz… - de nyomban el is haraptam a mondatot, mert eszembe jutott, hogy
milyen pácba kerültél a rádiód miatt.
- Úgy gondolom, ez után a balfogás után
senki sem fog már kémnek nézni, elhatároztam, hogy vásárolok egy újabb rádiót,
s angolul kezdek tanulni. A későbbi munkámban bizonyosan hasznát veszem majd,
ha el kell olvasnom ezt-azt - folytattad a gondolatmenetemet. - Vedd meg nekem
Cseng Ji-li kínai-angol nagyszótárát, de megteszi bármilyen más is. A könyveim
mind odavesztek. Ha visszamegyek, küldök majd neked ötven jüant, szerezz be nekem
néhány kézikönyvet.
Rizsás, téged a kaszás sem kényszerített térdre, te győzedelmeskedtél
felette.
- És a másik álom? Nem azt mondtad, hogy kétszer álmodtál rólam?
- Az elsőre pontosan emlékszem. Amikor felriadtam, mindent pontról pontra visszaidéztem,
sőt előkotortam egy ceruzát is, hogy a dallamot és a ritmust lejegyezzem. Bár
lekottáznom nem sikerült, az emléke élénken él bennem. Mindig arra gondoltam,
ha találkozunk még az életben, ezt az álmomat elmesélem neked. A másodikban minden
összezavarodott, már nem is tudom, miként jutottam el hozzátok. Abba a lakásba,
amelyben elüldözésetek előtt a szomszéd udvarban laktatok. Nem emlékszem, hogyan
keveredtem ki azokból a girbegurba sikátorokból, amelyek a házatokhoz vezettek.
Emlékeztetett arra az előkertre, amely kisgyerekkoromban az otthonunk előtt húzódott.
Végül mégis odaértem, és rettenetesen megörültem neked. Mennyi mindent akartam
elmesélni, de tele volt a szobátok mindenféle emberrel. Anélkül kellett elmennem,
hogy akár egy szót is tudtunk volna váltani egymással. Később a hátsó udvar falának
tövében emelkedő cseréptörmelék-kupacban tücsköt kerestünk. Épp hogy elállt az
eső, az ég még borult volt, az udvaron tócsákban gyult össze a víz. Amíg én a
fal repedéseiben kutakodtam, te hirtelen eltűntél. Bárhol kerestelek, nem találtam
rád. Valamelyik eresz alatti sikátorban nyomod veszett.
- Szomorú, baljós
látomás. - Ezúttal nem vetted tréfára a dolgot.
- Ugyanakkor egyfajta nosztalgia
- jegyeztem meg. - Nekem ez mindig valami szívet melengető emlék.
Lassan bemelegedett
a helyiség, az ablaküvegre átláthatatlan pára csapódott. Odakint zimankós idő
honolhatott.
- '73 őszén hazajöttem egyszer, többször is elsétáltam a kaputok
előtt, de nem mertem benyitni. Egyrészt attól féltem, hogy ti is elköltöztetek,
no meg attól, hogy valaki felismer, s ezzel kellemetlenséget okozok nektek. Akkoriban
még nem szabadítottak fel, ez pillanatok alatt kiderülhetett volna. Csak úgy jóakaratból
engedtek haza rokonlátogatásra.
- Az idő tájt én még falusi átnevelésen voltam,
egy völgyecskében éltem. 1975-ben helyeztek vissza Pekingbe. Egyszer, amikor rokonlátogatáson
itthon voltam, apám mesélte, hogy látta az édesapádat, amikor a város déli részén
utcát sepert. Gondoltam, hogy te sem lehetsz jobb helyzetben. Azt nem tudtuk,
hogy a lakásotok feldúlása után hová költöztettek titeket. Az utcai forradalmi
bizottságnál kényelmetlen lett volna érdeklodni.
- Apám három éve betegségben
meghalt.
Az ifjúságunk mintha jó évtizednyi háborúban telt volna el.
-
Emlékszel Tolsztoj Golgotájára? - kérdeztem tole. - Egyetemi felvételink előtt
arról vitatkoztunk, hogy milyen szakra kellene járnunk. Arra akartalak rávenni,
hogy te is irodalom szakra jelentkezzél. Tiltakoztál: a társadalmi fejlődés útját
már megnyitották előttünk, túl vagyunk a forradalmi változások időszakán, nagy
társadalmi fordulatok nélkül mélyenszántó literatúra sem jöhet létre. Túl sima
az út, amely elébe nézünk. Akor csak az alkotómunka lehetoségét hagyta meg nekünk.
Emlékszel még erre?
- Ne vitatkozzunk! - legyintettél. - Beszéljünk inkább
arról, hogyan élsz ma.
- Nekem nincs mirol mesélnem, engem nem akartak kivégezni,
még harci bírálatot sem szerveztek ellenem. Mivel egy időben frakciózásba keveredtem,
egy hónapos szemináriumra küldtek. Akkoriban még vécére is kísérettel kellett
járnom, nehogy valakivel összeszövetkezzem. Ennyi az egész.
- Igaz is, a Tienanmen
téri események idején itt voltál Pekingben?
- Itt.
- '69-es kivégzésemet
nem szenvedtem meg, annál inkább az azt követő politikai viharokat. Egyre csak
vártam valamire, de semmit sem tudtam csinálni, az maga volt a pokol. Amikor azután
a rádióban hallottam a "Tienanmen téri zendülésről", hirtelen felcsillant
előttem a remény. Arra gondoltam, ha egyszer összetalálkozunk, alaposan kifaggatlak
majd, hogy valójában mi is történt.
- Minden áldott nap ott voltam, rengeteg
felvételt is készítettem.
- Megéreztem, ha Pekingben tartózkodsz, biztosan
ott vagy te is. Egy filosz hogyan is szalaszthatna el ilyen alkalmat?
Elnevettem
magam.
- Hogy jó szöget válasszak, néha kénytelen voltam magasra kapaszkodni,
még a korlátra is ráálltam, meg a lámpaoszlopra is felmásztam. Sikerült is felhívnom
magamra egyesek figyelmét.
- Miből vetted észre?
- Nemcsak én voltam mindig
ott, de ok is. Rajtuk a kék kincstári kabát, már arcról megismertük egymást.
- Nem jutottak a nyomodra?
- Én se vagyok már gyerek, a rendszámtáblát levettem
a biciklimről.
Göcögve elröhögted magad.
- Azért óvatosságból egy hónapig
nem karikáztam a városban. Azután rokonlátogatási engedélyt kértem, s csak két
hónapi bujkálás után tértem vissza Pekingbe.
- Megvannak még a felvételeid?
- A negatívok igen, de kicsit foltosak lettek. Sztaniolba csomagolva egy műanyag
zacskóba rejtettem őket, s egy virágcserép földjébe dugtam.
Bólogattál: hiszen
ilyen korban élünk. A gondolataidban olvastam.
- Írtál azokban az években
valamit?
Mit válaszoljak?
- Írtam - mondtam. - Önként egy hegyi körzetben
telepedtem le, hogy ne pazaroljam el értelmetlenül a káderiskolában az életemet.
Nyugodt sarkocskát kerestem, ahol megörökíthetem nemzedékünk megpróbáltatásait
és tapasztalásait, de nem tudtam megírni. Csak értéktelen papírhalom született
belőle, amellyel magam is elégedetlen voltam.
- Miért nem kényszerítetted
magad az írásra?
- Mert fogalmam sem volt róla, mi lesz a sorsa annak, ami
kikerül a tollam alól…
- Ezt megértem, a magányt a legnehezebb elviselni.
Ha főbe lőnek, az csupán egy pillanat műve, a magányt éveken át hurcolhatod magaddal.
Az egyedülléten nem könnyű úrrá lenni. Engem később már nem ellenőriztek olyan
szigorúan. Amint lehetőségem nyílt rá, kiszöktem a több tucat mérföld távolságban
lévő kisvárosba, ahol megmártóztam a gőzfürdőben, hallgattam az emberek fecsegését,
mert nekem nem volt kivel beszélgetnem. Meg kell írnod azt a könyvet. Hiszen ez
arról szól, amit valamennyien megéltünk.
- A Tienanmen téri események után
egyetlen éjszaka elégettem minden kéziratot.
- Kár érte. Mennyi veszett oda?
- Közel négyszázezer írásjegy. Az utolsó fejezet azzal zárult, hogy a főhős, miután
hosszan bolyongott a hegyekben, holtfáradtan lerogyott az erdőőrök nádkunyhójának
vackára, de hiába fülelt a kinti zajokra, nem hallott sem madárcsicsergést, sem
bogárzümmögést. Odakint néma csend honolt, csak a két csúcs közötti makulátlanul
tiszta égbolt látszott. A csúcs alatt mindent bozót lepett be, nem vezetett már
feljebb semmilyen ösvény sem. De ő úgy gondolta, hogy utolsó erejének megfeszítésével
is fel kell kapaszkodnia a szürkésbarna pore kőszirtre, s annak tetejéről kell
körülhordoznia a tekintetét. Onnan minden még világosabb, még tisztább kell legyen.
- De hisz ez gyönyörű, nagyszerűen gondoltad ki. Olyan szép, hogy újból meg kell
írnod! - Izgatottan mászkáltál a szobában, majd végül megállapodtál az ablak előtt,
amelyről kezeddel letörölted a párát, s az üvegen túlra meredtél.
- Meg kell
írni - mondtam. - Ennek a történetnek most már pont került a végére.
- Havazik
- szóltál, mintha nem is hallottad volna a szavaimat, s kinyitottad az ablakot.
A helyiséget betöltő füst a nyílás előtt kavargott, mintha csak nem lett volna
kedve elhagyni a szobát.
- Járjunk egyet az utcán - javasoltad.
Odakint
állt a levegő, a hópelyhek hangtalanul hullottak a gallérunkra. Prémmel bélelt
otromba borcsizmáddal a fehér szűz havat tapodtad. Lábad nyoma azonnal átnedvesedett.
Beértelek, s váll váll mellett haladtunk azon az úton, amelyen valamikor együtt
jártunk az elemibe, majd a középiskolába. Szinte nem akadt olyan nap, amikor ne
együtt mentünk vagy jöttünk volna.
- Azért élni jó, ugye? - Hirtelen megálltál,
és rám néztél, de arcod komoly maradt.
- Hát persze, ám a te életed talált
pénz.
- Hogy azt a - de nem fejezted be a káromkodást, s mindkettőnkből kitört
a röhögés, és olyan erővel rázott minket, hogy a járókelők csodálkozva bámultak
ránk.
Peking, 1980. március 31.
Polonyi
Péter
AZ ELSŐ KÍNAI ÍRÓ, AKI NOBEL-DÍJAT KAPOTT
Forrás:
http://www.nagyvilag-folyoirat.hu/arch/archset.html
Az
irodalmi Nobel-díj nem olimpiai szám, a stockholmi testület mindig is szubjektív
megítélés, nem pedig találatok, centiméterek vagy kilók alapján hirdetett győztest.
Érthető, hogy döntését korábban is gyakran vitatták, de a díj odaítélése az érintett
országban ekkora vihart már évtizedek óta nem kavart, mint most, amikor a hatvanéves,
1987 óta Franciaországban élő s ma már francia állampolgárságú kínai író, Kao
Hszing-csien kapta. (Nevét egyébként az 1979 óta a Kínai Népköztársaság idegen
nyelvű kiadványaiban általánossá tett s Magyarország kivételével valamennyi latin
betűt használó országban átvett átírás szerint: Gao Xingjiannek írják. Nem ártana,
ha a Magyar Tudományos Akadémia mély lélegzetet venne, svégre elszánná magát annak
az egyetlen írásmódnak a használatára, amelyen a kínai nevek az interneten kereshetők.)
A Kínai Írószövetség nyilatkozatban határolta el magát a díj neki ítélésétől,
az ottani sajtóban megjelenő írások szerint a történtek "a kínai irodalom
nem ismeretéről", "a Nobel-díj értékének devalválódásáról" tanúskodnak.
Kiszivárgott hírek szerint a Kínai Kommunista Párt titkársága három nappal a Svéd
Akadémia bejelentését követően rendkívüli ülésre hívta össze a kultúra és propaganda
illetékeseit, ahol Ceng Csing-hung, a terület felelőse a pártvezetésnek azt a
véleményét fogalmazta meg, hogy Kao Nobel-díja a közelmúlt "öt Kína-ellenes
lépésének" egyike. (A másik négy: százhúsz kínai katolikus és misszionárius
a kínai nemzeti ünnepen történő szentté avatása, Csen Suj-pien tajvani elnök függetlenségi
törekvései, a dalai láma fokozódó aktivitása, illetve a Falunkung szekta tevékenysége.)
A Nyugat újabb támadásával szembeni éberségre szólított fel, s el is határozták,
hogy az érintett szervek minden módon megakadályozzák, hogy Kao műveit kiadják
Kínában vagy róluk akár csak vitákat is tartsanak, hiszen "ezeknek az írásoknak
nincsen erre indokot adó értékük". A japán látogatáson tartózkodó Csu Zsung-csi
miniszterelnök voltaképpen még udvariasan is válaszolt egy újságíró kérdésére,
aki azzal kapcsolatos véleményét firtatta, hogy egy francia állampolgárságú kínai
író kapta a díjat. Nem minden malícia nélkül ugyan, de azt mondta neki: "Természetesen
gratulálni fogok Chirac elnöknek."
Kao neve odahaza - már csak évtizedes
távolléte okán is - valóban nem forog közszájon. A kínai pártlap, a Zsenmin Zsipao
internetes kiadásának riportere tucatnyi irodalomkritikust hívott fel telefonon,
s azok közül "sokan azt mondták, hogy a közleményben említett Lélek-hegyet
és az Egy ember bibliáját nem olvasták, nehéz róla nyilatkozniuk, de Kao Hszing-csien
teljesítményét a kínaiul írók körében nem övezi általános elismerés".
Bár a díj indoklása kizárólag arra hivatkozik, hogy Kao a kínai irodalmat új kifejezési
eszközökkel gazdagította, nem vitás, ennek a Nobel-díjnak van politikai felhangja
is, hiszen mégiscsak egy emigráns kapta, aki sohasem titkolta, hogy aművei elleni
hivatalos támadások miatt fordított hátat szülőhazájának. Érthető, hogy a napjainkban
elég bonyolult bel- és külpolitikai helyzettel szembenéző kínai vezetés érzékenyen
reagált a történtekre, azt valamiféle nemzetközi összeesküvés részének tekinti,
s ilyesfajta "megtámadtatását" nemes egyszerűséggel "Kína-ellenességnek"
titulálja.
Kao viszonylag kicsiny hazai (és nem csak hazai) olvasottsága valóban
arra mutat, hogy a Svéd Akadémia egy jelentéktelen emigránst halászott volna elő
az ismeretlenségből a pekingi hatóságok bosszantására?
Szó sincs róla.
Ha az elmúlt évtized díjazottjainak listáját nézzük, nyilvánvaló a tendencia:
Stockholmban olyan irodalmakra, olyan életművekre akarják felhívni a figyelmet,
amelyek addig nem álltak re ektorfényben, pedig megérdemelték volna. A dél-afrikai
Nadine Gordiner, az angol nyelven író közép-amerikai Derek Walcott, az amerikai
Tom Morrison, a japán Oe Kenzaburo, az ír Seamus Heaney, a lengyel Wisl/awa Szymborska,
az olasz Dario Fo, a portugál José Samarago és a német Günter Grass közül a díj
megkapása előtt alig egy-kettőnek volt csak igazi világirodalmi rangja.
Ebből
a sorból egyáltalán nem lóg ki az idei díjazott, aki valóban újat hozott a kínai
irodalomba, s eleven kapocs szülőhazája és a nagyvilág között, aminek különösen
nagy a jelentősége egy olyan ország esetében, amely másfél évszázada keresi már
a helyét a nap alatt, s amelynek kultúrája számára létkérdés, hogy harmonikus
viszonyt tudjon kialakítani a világcivilizációval.
Ki is hát Kao Hszing-csien,
akinek Nobel-díja ekkora vihart kavart?
1940-ben, a Kína ellen indított japán
hódító háború káoszának időszakában született Kelet-Kínában. Apja banktisztviselő,
anyja pedig műkedvelő színésznő volt, alighanem ő oltotta a színház és az irodalom
szeretetét fiába, aki az 1949-et követő három évtizedben, amíg csak el nem hagyta
a Kínai Népköztársaságot, végigélte annak összes politikai viharát. A "nagy
ugrás" idején diákoskodott, majd amikor 1962-ben elvégezte a pekingi idegen
nyelvű főiskola francia szakát, az idegen nyelvű könyvesbolthoz helyezték fordítónak.
Ekkor tört ki a "kulturális forradalom". Ezekben az években már írogatott,
de tanácsosabbnak látta, ha maga semmisíti meg műveit, semmint hogy azok illetéktelen
kezekbe kerüljenek. Őt is falusi átnevelésre küldték, amely sajátos kínai Gulág-állapot
volt, hiszen nem fosztotta meg a funkcionárius-értelmiségit eredeti státusától,
s ha eljött a napja, viszszakerülhetett korábbi munkakörébe. Kao 1971 és 1974
közötti száműzetésének idejét arra használta fel, hogy Anhuj tartomány déli részének
egy isten háta mögötti falusi iskolájában tanítson.
Még Mao életében, 1975-ben
visszakerült Pekingbe, ahol egy a külföld számára kiadott folyóirat francia nyelvű
kiadásának szerkesztője, majd 1977-ben a Kínai Írószövetség nemzetközi osztályának
munkatársa lett. 1978-ban jelent meg első tanulmánya, a Pa Csin Párizsban, amely
a Lomb Kató fordításában magyarul is megjelent Család című, a tradicionális kínai
család lelki terrorjáról szóló nagy sikerű regény szerzőjének húszas évekbeli
franciaországi tartózkodásáról szól. (Egyébként nehezen hihető, hogy a Kínai Írószövetség
ma kilencvenhat éves díszelnöke, aki a közelmúltban - sikertelenül - javasolta,
hogy örök mementónak hozzanak létre egy emlékmúzeumot a "kulturális forradalom"
pusztításairól, osztaná a szövetség nevében Kaóról nyilvánított véleményt.)
1989-ben, a Mao halála utáni olvadás, a Teng Hsziao-ping által meghirdetett "reform
és nyitás" időszakának kezdeti, még illúziókkal teli időszakában Kao belép
a Kínai Kommunista Pártba, s alkotóként a Kínai Írószövetségnek is tagja lesz.
Ekkor írja első színdarabjait, amelyekben az európai abszurd eszközeivel szól
hazája közelmúltjának nem kevésbé abszurd valóságáról. A buszmegálló hősei akülvárosi
állomáson tíz éven át várnak a városba vivő autóbuszra, amely csak nem jön, majd
amikor mégis megérkezik, megállás nélkül robog tova mellettük, s ők úgy érzik:
megállt körülöttük az idő, a világ megfeledkezett róluk. Végül összeszedelődzködnek,
s gyalogosan vágnak neki az útnak. A kínai társadalom jellegzetes figuráit felvonultató
tragikomédiát játszották egy darabig Pekingben, sazóta több nyelvre lefordították,
és számos országban aratott színpadi sikert. Nekem Baracs Dénes, az MTI egykori
pekingi tudósítója hívta fel rá a figyelmemet, s a Nagyvilágban megjelent fordításomat
Harag György Újvidéken, Tompa Gábor pedig Kolozsvárott rendezte meg. Nemrégiben
Japánban újították fel Kao darabját, német fordítását pedig Bécsben egy átadásra
váró metróállomáson mutatták be…
"Az avantgárd színház kínai atyja"
összesen tizennyolc darabot írt, amelyeket maga fordított franciára, a legutolsót
pedig már nem is az anyanyelvén fogalmazta, s kínai változata még el sem készült.
Az első otthoni támadások nem is tartalmi, hanem formai okokból érték, azzal vádolták,
hogy a kínai hagyományoktól idegen eszközöket használ. Ekkor készült, ugyancsak
nagy vihart kiváltott elméleti írásában arra hivatkozott, hogy az egész modern
kínai irodalom nyugati hatásra jött létre: "Kuo Mo-zso korai verseinek gyűjteménye,
az Istennő nyilvánvalóan Walt Whitman hatása alatt született. Ennek ellenére nem
tekinti senki idegen verseknek. Aj Csing egyszerű, a szabad versekre jellemző
stílusát nemcsak átvette az impresszionistáktól és szimbolistáktól, de tudatosan
is szakítani akart a hagyományos kínai verssel és népdallal. Lu Hszün még szélsőségesebben
fogalmazott, amikor a ťnalaj csujiŤ (vagyis a ťhasználj fel mindent, ami hasznosŤ,
vagy ťlopj, ahonnan csak tudszŤ) elvét hirdette. Prózájában és költészetében a
nyugati kritikai realizmus, romantika, impreszszionizmus, szimbolizmus, sőt szürrealizmus
technikáját ötvözi. Az őrült naplója már Kafkát vetíti előre, a groteszk technikáját
pedig Gogoltól kölcsönzi."
A "lelki szennyeződés" ellen 1983-ban
indított kampány egyik fő céltáblája lett, 1987-ben pedig újabb támadások érték,
mint az idő tájt több más írótársát is. Mivel odahaza egyelőre bezárultak a kapuk
előtte, célszerűbbnek látta külföldre távozni. Akkoriban többen vettek igénybe
mindenféle ösztöndíjat, átmeneti tartózkodási lehetőséget, alighanem arra gondolva,
hogy majd az otthoni légkör enyhülése után hazatérnek. Az 1989-ben a Tienanmen
téren történtek véglegesítették azt az elhatározását, hogy Párizsban marad, s
ekkor lépett ki aKínai Kommunista Pártból is.
Igazi emigránssá vált.
A
'87-eseket a '89-esek követték, majd a kínai börtönökből szabadult és kiutasított
másként gondolkodók. Mindez kísértetiesen hasonlított a brezsnyevi Szovjetunió
módszereire: kitenni a belső ellenzék szűrét az országból, odakint már nem olyan
veszélyesek. Ám valami mégis gyökeresen más: az ötvenmilliós diaszpóra, a szabadon
publikáló Hongkong és Tajvan, a világban manapság egyre inkább mászkáló szárazföldi
értelmiségiek - mindez sajátos közeget teremt.
Kaót anyanyelvi felolvasóestekre
hívják Tajvantól Ausztráliáig, nonfiguratív fekete-fehér festményeit kínai klubokban
állítják ki (alighanem ez egyik jelentős bevételi forrása), ebben az értelemben
sem érzi magát számkivetettnek, ugyanakkor műveinek fordításai, bemutatói révén
maga is a világirodalom szereplője lett.
Nem ringatja magát illúziókban: tudja,
az ő Nobel-díja nem olyan, mint a kínai vagy kínai származású természettudósoké,
ezért nem számol még távolabbi hazatérési lehetőséggel sem, egy az Egyesült Államokban
élő kínai barátjának adott telefoninterjújában elmondta, az ő neve sohasem fog
lekerülni a pekingi feketelistákról. Ám arra, hogy az "önkéntes száműzetés"-t,
amelyet ő maga fogalmazott meg elsőnek odahaza, most az "emigrációs irodaloméval"
váltotta volna fel, tagadóan rázza a fejét. Se nem magányos, se nem hazátlan,
ő a kínai nyelvű irodalom alkotója, egy virtuális Kína polgára: "Kína fogalma
nem korlátozódik egyetlen országra, számomra kínai barátaim jelentik Kínát. Kína
a kínai kultúra. Tajvan és Hongkong szintén Kína, de még Szingapúr és Malajzia
is töményen árasztja magából a kínai kultúrát, s ott van Amerikában New York és
San Francisco… Úgy érzem, hogy kialakulóban, terjedőben van egy kínai géneket
hordozó kultúra, amely olyan, mint az úgynevezett ťangol nyelvű világŤ. Úgy látom,
hogy a születőben lévő igazi kínai nyelvű irodalom, igazi kínai kultúra - nem
a copfosok és nyomorított lábúak hamisított ócskapiaci portékáira gondolok - egyre
erősebb befolyást gyakorol. Gondoljunk csak arra, hogy a zsidóknak mennyivel nehezebb
körülmények között kellett megóvniuk kultúrájukat, s mégis milyen eredményeket
tudnak felmutatni!"
A Menekülés című drámája, amely már külföldön született,
a Tienanmen téri eseményekkel hozható összefüggésbe, s emiatt lett Kínában végérvényesen
persona non grata. A vezetést annyira felbőszítette ez a színdarab, hogy a szerzőt
ábrázoló gúnyrajzzal - amolyan "negatív tananyagként" - belső kiadásban
még publikáltatta is.
Kaót azonban nem a közvetlen politizálás jellemzi, két
főművét, az esszé-dokumentumregény Egy ember bibliáját és a Lélek-hegyet (a pekingi
irodalomkritikusokhoz hasonlóan e sorok írójának sem nyílt eddig alkalma elolvasni
őket), amelyben több személyben, több nézőpontból ír önmagáról, a külföldön élő
kínai elemzők általában a lélek mélyéig ható önelemzéséért, gyökérkereséséért,
újszerű szerkesztésmódjáért értékelik nagyra. A Lélek-hegy forrása egy a nyolcvanas
években tett otthoni utazása, amelyre külső és belső válsága miatt szánta el magát:
darabjait betiltották, orvosai pedig (tévesen) tüdőrákot állapítottak meg nála.
Öt hónap alatt tizenötezer kilométert tett meg a Jangce mentén, régi templomokat
keresve fel, az élet értelméről elmélkedve, erőt gyűjteni a múltból, megtalálni
lelke nyugalmát.
A művet Párizsban öntötte végső formába.
Még kéziratban
olvasta Göran Malmqvist, a modern kínai irodalom ismert svéd kutatója, akit 1985-ben,
hatvanegy évesen választottak be az irodalmi Nobel-díj-bizottságba. Malmqvist
azonnal meglátta az értéket Kao írásában, s elhatározta, hogy elkészíti a mű első
idegen nyelvű fordítását. Ehhez nyomtatott, szerkesztett szövegre volt szükség,
s Liu Caj-fu, a Kínai Társadalomtudományi Akadémia Irodalomtudományi Intézetének
akkori igazgatója segítette a fordítót a szöveg elkészítésében, amelyet azután
a pekingi svéd követség tanácsosa juttatott vissza Stockholmba. Liu, aki 1989
után szintén elhagyta Kínát, s jelenleg a hongkongi egyetem vendégprofesszora,
ma már bevallhatta ezt a turpisságot. Malmqvistnak nyilván szerepe volt abban
is, hogy korábban az általa is fordított '89-es emigráns költő, Pej Tao neve is
szerepelt a Nobel-díj várományosai között. Nem véletlen, hogy Pekingben sokan
Malmqvist "ármányainak" tudják be a történteket.
Ám ha nem hiszünk
Malmqvistnak, higgyünk Liu Caj-funak, aki a Nobel-díj odaítélése után így értékelte
Kao regényeit: "A Lélek-hegy és Az egy ember bibliája nem csupán igen magas
fokú alkotói technikáról, de mély spirituális belvilágról is tanúskodik, a modern
kínai regényirodalomban fontos áttörést jelez, különösen áll ez Az egy ember bibliájára…
Ennek az új műnek számos fejezete mélyenszántó, revelatív erejű filozófiai prózavers.
Az egész mű egy nagy korszak tragikus poézisét árasztja magából, ez egy verses
tragédia, tragikus költemény." Majd a kínai irodalomtörténész hozzátette:
"A XX. század utolsó évében mérföldkövet jelentő kínai alkotás született."
A szerzőt pedig így jellemezte: "Kao Hszing-csien egész valójában a szabadságért
vív, akinek határozott, saját hangja van, olyan kiemelkedő liberális figura, aki
teljesen kivonta magát bármiféle hatás, különösen ideológiai természetű hatás
alól."
Zombory
Klára: Gao Xingjian
Vigilia, 69. évfolyam 2004. július
http://www.vigilia.hu/2004/7/zombory.htm
Gao
Xingjian legfontosabb művei: Juedui xinhao (A tökéletes jel, 1982, dráma); Chezhan
(A buszmegálló, 1985, dráma); Yeren (A vadember, 1985, dráma); Bi’an (A másik
part, 1986, dráma); (Menekültek, 1989, dráma); 1990: Lingshan (Lélek- hegy, 1990,
regény); Yige ren de shengjing (Egy ember bibliája, 1990, regény). Magyarul megjelent
művei: A buszmegálló (dráma, Polonyi Péter fordítása. Nagyvilág, 1984. 3.; Mondom
sündisznó (vers, Lackfi János fordítása. Nagyvilág, 2001. 1.; A barát (novella,
Polonyi Péter fordítása. Nagyvilág, 2001. 1.)
Gao Xingjian (1940) kínai
író, műfordító, rendező, a kínai kísérleti színház megteremtője, kritikus és festőművész.
Ganzhouban, Jiangxi tartományban született, jelenleg francia állampolgár. Apja
banktisztviselő, anyja amatőr színész, az ő hatására kezdett el érdeklődni a színház
és az irodalom iránt. Iskoláit a Kínai Népköztársaságban végezte, 1962-ben diplomázott
a Pekingi Idegen Nyelvek Egyetemén francia szakon, majd évekig a Nemzetközi Könyvesboltnál
fordítóként dolgozott. A Kulturális Forradalom alatt átnevelő táborba küldték
- ebben az időben elégette kéziratainak a nagy részét -, majd ezt követően egy
falusi iskolában tanított. Csak 1979 után publikálhatott ismét és utazhatott külföldre.
1980–87 között különböző irodalmi folyóiratokban novellái, esszéi, drámái jelentek
meg, továbbá több tanulmánykötete. 1981-től a Pekingi Népi Művészeti Színháznál
dolgozott drámaíróként és rendezőként, nevéhez fűződik több kísérleti dráma színpadra
állítása is. Ebben az időszakban sorra jelentek meg drámái: A tökéletes jel, A
buszmegálló, A vadember stb., erősen hatottak rá Brecht, Artaud és Beckett írásai.
Többek között a kísérleti színháza és a modernizmusról alkotott elképzelései miatt
kritikák és támadások kereszttüzébe került, és betiltották a Másik part című drámáját
is. Hogy elkerülje a politikai zaklatásokat, 1986-ban 10 hónapos utazásra indult
Szecsuan tartomány hegyvidékes, erdős tájaira, és végigjárta a Jangce-folyó útját
a forrásától a tengerbe torkollásáig. Ennek az utazásnak az élményeiből született
meg a ma már világhírű regénye, a Lélek-hegy. 1987-ben elhagyta Kínát, és Párizsban
telepedett le, mint politikai menekült. Az 1989-es "Tienanmen téri vérengzés"-t
követően írta meg a Menekültek című drámáját, aminek hátteréül e politikai esemény
szolgált. Ettől kezdve Kínában "persona non grata"-nak bélyegezték,
betiltották műveit. 2000-ben Gao Xingjian megkapta a legrangosabb irodalmi kitüntetést,
a Nobel-díjat. A Svéd Akadémia indoklásában többek között ez áll: "egyetemes
érvényű életművéért, keserű meglátásaiért, nyelvi leleményességéért, mellyel új
távlatokat nyitott a kínai regény és a dráma előtt".
A Lélek-hegy alapját a már említett utazás impressziói alkotják Dél- és Délnyugat-Kína távoli tájain, ahol a sámánizmus szokásai máig élnek, ahol a banditákról szóló balladákat és meséket igaznak tartják, ahol még rá lehet bukkanni az ősi taoista bölcselet képviselőire. A könyv több főhős történetének a füzére, akik talán egy és ugyanazon egonak a megtestesülései. Utazás a valóság, a fikció, a képzelet és az emlékek elválaszthatatlannak tűnő területén",az egyén belső nyugalmának és személyes szabadságának a keresése."
GAO
XINGJIAN
Lélek-hegy (regényrészlet)
Zombory
Klára fordítása
Vigilia,
69. évfolyam 2004. július
http://www.vigilia.hu/2004/7/xingjian.htm
Egy öreg, leselejtezett városi buszon tizenkét órát zötykölődsz a silányul karbantartott, hepehupás szerpentinen, míg végre megérkezel ebbe a déli, hegyi városkába.
Jégkrémes-papírokkal és cukornád darabkákkal teleszemetelt buszpályaudvaron állsz, hátadon és kezedben poggyászod. Körülnézel. Emberek szállnak le a buszról, néhányan keresztülmennek a pályaudvaron: férfiak kisebb-nagyobb csomagokkal és asszonyok gyermekeikkel. Fiatalemberek, zsákok és kosarak nélkül, szotyolát vesznek elő a zsebükből, a magokat egyesével a szájukba dobják, majd szinte ugyanabban a pillanatban kiköpik a héjat. Hangos ropogtatás közepette "szakszerűen" eszik a szotyolát. Az ilyesfajta ráérősség és gondtalanság helyi jellegzetesség. Ez a hely az otthonuk, nincs miért sietniük és aggódniuk. Generációk óta élnek itt, nem kell máshová menned, hogy rájuk találj. Régen, akik elsők között hagyták el e helyet - akkor természetesen még nem létezett ez a buszpályaudvar, de talán még buszok sem voltak - a folyón dzsunkákkal utaztak, a szárazföldön meg bérelt taligákkal, vagy egyszerűen gyalogszerrel, ha nem volt pénzük. Mostanság, ameddig csak képesek utazni, hazaszállingóznak még a tengerentúlról is, de nem ám ócska autóbuszokkal, hanem hatalmas légkondicionált kocsikkal jönnek. A gazdag, a sikeres, az átlagos, mind-mind siet haza, mert kezd megöregedni. Ki ne sóvárogna az ősei földje után? Természetesen meg sem fordul a fejükben, hogy örökre itt maradnak, csak ráérősen körbesétálnak, hangosan beszélgetnek és nevetgélnek, elárasztva a helyet szeretetükkel és ragaszkodásukkal. Itt, ha barátok találkoznak, nemcsak egyszerűen fejet hajtanak, vagy kezet ráznak, a semmitmondó városi rituálék szerint, hanem jó hangosan odakiáltják a másik nevét és meglapogatják egymás hátát. Van, hogy lelkesen összeölelkeznek. Nem így az asszonyok, ők egészen másképp tesznek. A betonteknőnél - ahol a buszokat mossák - két helybéli fiatalasszony cseveg kéz a kézben. Az asszonyokat itt oly gyengéd hanggal áldotta meg a természet, hogy akaratlanul is még egyszer rájuk pillantasz. Az, amelyik háttal áll neked, indigónyomású, virágos fejkendőt visel. Az ilyesfajta kendő, és az is, ahogyan meg van kötve, generációkra visszanyúló hagyományt követ, amit manapság csak ritkán lehet látni. Azon kapod magad, hogy feléjük indulsz. A kendő az álla alatt van megkötve, két csücske felkunkorodik. Gyönyörű az arca. Kifinomultak a vonásai, és kecses az alkata is. Közvetlenül mellettük haladsz el. Egy pillanatra sem engedik el egymás kezét: tenyerük egyformán vörös és durva, ujjaik férfiasak. Mindketten nemrég kiházasított "xifu"-k lehetnek, akik hazatértek meglátogatni a rokonokat és a barátokat. De itt, az a szó, hogy "xifu", kizárólag valaki édes fiának a feleségét, azaz a menyét jelenti, és komoly félreértésre adhat okot, ha az általánosan elterjedt északi szóhasználat szerint bármely férjes asszonyra használod. Ugyanakkor, az asszony a férjét "laogong"-nak nevezi, de egyaránt használatos az "én laogongom" és a "te laogongod" kifejezés is. A helyiek sajátos hanglejtéssel beszélnek, pedig ők is ugyanannak a legendabéli uralkodónak a leszármazottai, és ugyanahhoz a kultúrához és néphez tartoznak.
Magad sem tudod egészen pontosan, hogy mit keresel itt. Történt egyszer, hogy amikor vonaton utaztál, beszélgetés közben valaki megemlített egy Ling-shan nevezetű helyet. Egymással szemben ültetek, teásbögréitek összeértek. A vonat zötykölődésekor a bögrék fedelei összekoccantak. Semmi sem történt volna, ha a fedelek szünet nélkül kocognak, vagy ha hirtelen abbamard a csörömpölés. Valahányszor összekoccantak a fedelek, és ti azon voltatok, hogy arrébb tegyétek a bögréket, a csörömpölés váratlanul abbamaradt, de mihelyst elfordítottátok a tekinteteteket, ismét rázendítettek. Mindketten a bögrék után nyúltatok, mire a csörömpölés ismét abbamaradt. Egyszerre felnevettetek, leemeltétek a bögrék fedelét, és beszédbe elegyedtetek. Megkérdezted tőle, hová tart.
- Ling-shanba.
- Micsoda?
- Ling-shanba. "Ling", mint lélek, szellem, "shan", mint hegy - Lélek-hegy.
Rengeteg helyen jártál, sok híres hegyet meglátogattál már, de erről a helyről még sosem hallottál.
Újdonsült barátod veled szemben csukott szemmel pihent. Benned is, mint bárki másban, felébredt a kíváncsiság, hogy miféle híres helyet hagytál ki utazásaid során. Ráadásul, szeretsz a dolgok végére járni, és nem tudtál belenyugodni, hogy van egy hely, amelyről még csak nem is hallottál. Megkérdezted, hogy hol is van tulajdonképpen ez a Lélek-hegy.
- A You folyó forrásánál - válaszolta, miközben kinyitotta a szemét.
A You folyót sem tudod hol van, de nem akartál még erre is rákérdezni. Félreérthető bólintással summáztad a hallottakat, amit úgy is lehetett értelmezni, hogy "Értem, köszönöm", de úgy is, hogy "Ó, igen, igen, ismerem azt a helyet". Így ugyan megőrizted a magabiztosságod látszatát, de kíváncsiságod nem hagyott alább. Egy kis idő elteltével mégis csak rákérdeztél, hogyan kell odamenni, hogyan juthatsz fel a hegyre.
- Vonattal Wuyizhenig, majd hajóval felfelé a You folyón.
- És mi van ott? Szép táj? Templom? Történelmi nevezetesség? - próbáltad mindezt a legnagyobb természetességgel megkérdezni.
- Érintetlen vadon.
- Őserdő?
- Az is, de nem csak az.
- És mi van a Vademberrel? - kérdezted viccelődve.
Ő is nevetett, de egyáltalán nem gúnyosan, ironikusan, ami még kíváncsibbá tett. Mindent meg akartál tudni a veled szemben ülő emberről.
- Ön ökológus? Biológus? Antropológus? Régész?
Valamennyi kérdés után megrázta a fejét: - Engem sokkal inkább az élő ember foglalkoztat.
- Akkor biztosan népszokásokat kutat. Szociológus? Etnográfus? Etnológus? Talán újságíró? Netán kalandor?
- Amatőr vagyok mindebben.
Mindketten elnevettétek magatokat.
- Életművész.
Egyre jobb kedvre derültetek. Cigarettára gyújtott, és nem tudta abbahagyni a mesélést a Lélek-hegy csodáiról. Később, a kérésedre, széthajtogatta az üres cigarettásdobozt, és felvázolta a Lélek-hegyhez vezető utat.
Fenn, északon már igencsak őszben jár az idő, de itt még cseppet sem enyhült a nyári hőség. A nap, mielőtt lebukna a hegyek mögé, erősen tűz, izzadságcseppek gördülnek le a hátadon. Elhagyod a pályaudvart, hogy körülnézzél. Nincs semmi a közelben, leszámítva egy kis fogadót az utca túloldalán. Hagyományos stílusú, faportálos, kétszintes épület. Recsegnek-ropognak a lépcsőfokok, amint felfelé lépkedsz, de ami még ennél is ijesztőbb, a mocsoktól feketéllő ágynemű. Ráadásul a mosakodással is várnod kell, míg besötétedik, mert csak akkor vetkőzhetsz le a szűk, dohos udvarban, hogy egy lavórból vizet locsolj magadra. Falusi árusok és mesterek pihenőhelye ez.
Messze még az este, van időd, hogy egy tisztább hely után nézzél. Hátizsákoddal az utcákat járod, és szemügyre veszed a kisvárost, abban a reményben, hátha rábukkansz egy jelre, egy táblára, egy hirdetésre vagy egyszerűen csak erre a két szóra: Lélek-hegy, ami arra utal, hogy jó úton jársz, és nem csináltak bolondot belőled, mielőtt elindultál erre a hosszú útra. Alaposan megnézel mindent, mégsem találsz semmit. Hozzád hasonló turista egy sem szállt le a buszról. Természetesen te sem olyan turista vagy, csak attól tűnsz annak, amit viselsz: masszív, de kényelmes hegymászó-cipő, vállpántos hátizsák. Senki sincs így öltözve, mint te. Bár az is igaz, hogy ez a hely nem tartozik azon turistalátványosságok közé, ahová a friss házasok és a nyugdíjasok gyakran jönnek. Azok a helyek már teljesen "elturistásodtak": mindenütt buszok parkolnak, és bárhol kapni turistatérképet. A kis boltokban és a standokon a helység nevével ellátott szuvenír sapkákat, pólókat, atlétákat és kendőket árulnak, és az összes "csak valutacsekket fogadunk el" hotel, és "belföldiek csak ajánlólevéllel" fogadó és szanatórium, mind-mind a helység nevével hirdeti magát, nem is beszélve a szállóvendégekért viaskodó privátszállásokról. Nem azért indultál el, hogy egy ilyesfajta helyen, ott, ahol egymás szájába lógnak az emberek, részt vegyél a zsibvásáron, és nem is azért, hogy te is hozzáadjál a dinnye- és gyümölcshéj, az üdítős üveg, a konzerv, a csomagolópapír és a cigarettásdoboz szeméthegyekhez. Bár előbb-utóbb ezt a helyet is utoléri majd az elkerülhetetlen "felkapottság", de te még azelőtt érkezel ide, mielőtt a pavilonokat és teraszokat giccsesen helyreállították volna, a kameráikat csattogtató riporterek megérkeztek volna, és kiaggatták volna a hírességek kalligráfiáit. Elégedettséggel tölt el mindez, de egy kicsit elveszettnek érzed magad. A legparányibb jele sincs itt a turizmusnak, lehet, hogy bakot lőttél? Csak a felső ingzsebedben lapuló cigarettásdobozra felvázolt kis térképre hagyatkozhatsz, de mi van akkor, ha az "életművész" is csak hallott erről a helyről az utazásai során? Hogyan lehetsz biztos abban, hogy nem csak kitalálta az egészet? Soha nem láttad ezt a helyet megemlíteni a hiteles útleírásokban, és a legnaprakészebb útikönyvek sem említik. Természetesen nem nehéz olyan helyet találni a részletes tartományi térképeken, mint Ling-tai, Ling-qiu, Ling-yan, vagy akár Ling-shan. Azt is tudod jól, hogy egy bizonyos Ling-shanról említést tesznek a történeti munkákban és a klasszikusokban, mint például a "Hegyek és vizek szent könyvé"-ben, és a földrajzi kommentárgyűjteményben, a "Shujingzhu"-ban. Ráadásul a tiszteletre méltó Mahákásjapá is egy Ling-shan nevezetű helyen világosodott meg. Nem vagy buta, csak használnod kell a fejed: először keresd meg a cigarettásdobozon lévő Wuyizhent, és akkor biztosan megtalálod a Lélek-hegyre vezető utat is.
Visszamész a buszpályaudvarra, a váróterembe. A városka legforgalmasabb helye most teljesen elhagyatott. A jegyárusító és a csomagfelvevő ablakokat belülről bedeszkázták, így teljesen értelmetlen kopognod. Sehol sem tudsz kérdezősködni, ezért jobb híján, a jegyárusító ablak felett függő megállóhelyek listáján jártatod végig a szemed: Zhang falva, Homokplató, Cementgyár, Öreg Kunyhó, Aranyló, Bőséges aratás, Áradás, Sárkány-öböl, Barackvirág-völgy... a nevek ugyan egyre jobban csengenek, de csak nem találod, amit keresel. Bár ez egy kisváros, mégis sok busz hajt keresztül rajta, a legkülönbözőbb irányokba. A legfrekventáltabb útvonal, naponta öt-hat járattal, a Cementgyárhoz megy, de az biztos, hogy ez nem turista-vonal. A legtávolabbra az vihet, amelyiken a legkevesebb busz jár, naponta csak egy... s ekkor váratlanul észreveszed, hogy ennek a végállomása éppen Wuyizhen. Semmi különleges sincs ebben a helynévben, olyan, mint akármelyik másik, de te mégis úgy érzed, hogy megoldottad a gordiuszi csomót. Nem ugrálsz örömödben, de végre egy kis kapaszkodó. Megkönnyebbülsz. Kora reggel, legalább egy órával indulás előtt meg kell venned a jegyet, és azt is tudod tapasztalatból, hogy a hegyekben, a naponta egyszer közlekedő járatokra csak komoly küzdelem árán kerülhetsz fel. Hacsak nem készülsz föl a tülekedésre, akkor minél korábban ki kell menned a pályaudvarra, hogy beállj a sorba.
De most még rengeteg időd van, csak a hátizsák húzza a vállad. Amint baktatsz az úton, hasábfákkal megrakott teherautók hajtanak el melletted hangos tülkölés közepette. Megfigyeled, hogy a kisvárost átszelő szűk főúton közlekedő teherautók - utánfutósak vagy anélküliek - mind-mind állandóan dudálnak. A buszok ablakából kalauzok hajolnak ki, dörömbölnek a busz oldalán, hogy lezavarják a járókelőket az útról.
Szorosan egymás mellé épített faportálos házak szegélyezik az út két oldalát. A földszinti részben zajlik az üzlet, az emeleten kiakasztott ruhák száradnak: a pelenkák, a melltartók, a foltozott alsóneműk és a virágmintás lepedők, mint megannyi nemzeti lobogó, lengedeznek a forgalom zajában és a felvert mocsokban. A beton villanyoszlopok a szem magasságában tele vannak aggatva a legkülönfélébb hirdetményekkel. Az egyiken, amelyik a rossz testszag kezelését hirdeti, megakad a szemed. Nem mintha neked is erős testszagod lenne, de lenyűgöz a hirdetmény nyelvezete, és különösen a "testszagot" követő zárójeles kiegészítés.
"A testszag (amit másként a "halhatatlanok illatának" is neveznek) nem más, mint egy elviselhetetlen, émelyítő izzadtságszaggal járó szörnyű betegség, ami kihat a társadalmi kapcsolatokra, és késleltetheti az élet nagy eseményét: a házasságot. Az e betegségben szenvedő nők és férfiak egyaránt hátrányos helyzetbe kerülnek a munkavállalásnál és a sorozásnál: rengeteg szenvedést és gyötrelmet kell kiállniuk.
De most, ezzel a vadonatúj, komplex kezeléssel, a testszag azonnal és teljes mértékben megszűntethető. A kezelés hatékonysága 97,53%.
Hogy ismét élvezhesse az életet, és a boldog jövő reményében, mihamarabb várjuk kezeléseinken!"
Egy kőhídhoz érkezel: nincs itt semmiféle testszag, lágy, friss szellő fújdogál. A széles folyón átívelő hídon bitumenborítás, de a hídfőnél halványan kivehetőek a régi korokat idéző faragott majmok. A betonnal megerősített mellvédre könyökölsz, a folyó két oldalán elterülő városkát szemléled. Ameddig a szem ellát, mint megannyi halpikkely, fekete háztetők érnek egymásba. A két hegy között szétterül a folyóvölgy: aranyló rizsföldek, zöld bambuszligetekkel tarkítva. A kristálytiszta kék folyó komótosan hömpölyög a homokplatókkal szegélyezett mederben, de a vízfolyást feldaraboló gránitpilléreket elérve tus-zöldre vált. A híd túloldalán fehér, habos örvények robajlanak. A folyót kordában tartó kőgátak mindenütt elérik a tíz métert is, a rajta lévő szürkés-sárga vonalakat a nyári áradás hagyhatta maga mögött. Ez lenne a You folyó? A folyó, amely Ling-shanban ered?
A nap leáldozóban. A csillogó, narancssárga korong fényes, de nem vakító. A távolba bámulsz, a homályba vesző csipkézett hegycsúcsokat nézed, a hegyeket, amelyek közrefogják a völgyet. E baljós, fekete kép a csillogó, körbe-körbeforgó napkorong alját harapdálja. A lebukó nap egyre vörösebb, egyre szelídebb, meg-megcsillan a folyóvíz tükrén: a sötét víztömeg összeolvad a napsugárral, együtt lüktet és vibrál vele. Csodálatos látványt nyújt, amint a napkorong méltóságteljesen elfoglalja a helyét a völgyben. Neszeket hallasz. Megfoghatatlan hangokat, amelyek a legbensődből törnek fel. Esti szellő suhan el a füled mellett, és mint mindig, autók hajtanak tova szakadatlan fülsüketítő dudálással. Átmész a hídon, és észreveszed az új kőtáblát, amin piros, vésett írásjegyekkel ez áll: "Yongning híd. Épült a Song dinasztia Kaiyuan uralkodói periódusának harmadik évében. Helyreállítva 1962-ben. Ezen emléktáblát 1983-ban állították." Semmi kétség, ez már a turistaipar első jele.
A híd lábánál két ételárus-stand áll. A balra lévőnél eszel egy tálka tofut, abból a bársonyos és ízletes fajtából, ami annak rendje és módja szerint van elkészítve. Csak utcai árusoknál a sikátorokban kaphatsz ilyesmit, de egy időre ezek teljesen eltűntek, és csak mostanában élesztették újra az ipart családi vállalkozásokban. A tőled jobbra eső árustól, egyenesen a tűzről, szezámmagban megforgatott lepényt veszel: meleg és illatos. Majd az egyiknél, már magad sem tudod, hogy a jobboldalinál vagy a baloldalinál, veszel még rizsborban kifőzött édes gombóckákat is: akkorák, akár a nagyméretű igazgyöngyök. Nem vagy olyan válogatós, mint az ifjabbik Ma úr, aki a Nyugati-tóhoz utazott, nagyon jó az étvágyad. Élvezed az ősök étkeit, s közben hallgatod a vevők és az árusok közötti beszélgetést. Mind helyiek, akik jól ismerik egymást. Szeretnéd te is magadra ölteni azt a lágy helyi dialektust, hogy közelebb kerülhess hozzájuk, hogy te is egy légy közülük. Hosszú ideje a városban élsz, és szükséged van arra, hogy érezd, neked is van szülőfölded. Érezni szeretnéd a szülőföld kisugárzását, hogy megtaláld gyerekkorod elveszett emlékeit.
A híd ezen oldalán, egy macskaköves utcában ráakadsz egy fogadóra. A hajópadlót felsikálták, egész tisztának látszik. Egyágyas kis szobát kapsz, amiben csak egy gyékénymatraccal leterített priccs van. A pamuttakaró gyanúsan szürke: vagy nem mosták ki rendesen, vagy ez az eredeti színe. Begyömöszölöd a gyékénymatrac alá, és félredobod a zsíros párnát. Szerencsére elég meleg van, elleszel takaró nélkül is. Most arra van a legnagyobb szükséged, hogy végre megszabadulj a mázsásnak tűnő csomagjaidtól, lemoshasd magadról a port és az izzadtságot, levetkőzz és elnyúljál az ágyon. Kiabálás és ordítozás hallatszik a szomszédból. Kártyáznak, és te mindent tisztán hallasz a húzástól a dobásig. Csak egy fa válaszfal van köztetek, és a tapétán fúrt lyukon keresztül, homályosan kivehető néhány félmeztelen alak. Annyira azért nem vagy fáradt, hogy így is el tudjál aludni. Átkopogsz a válaszfalon, amit hatalmas ordítozás követ. Nem veled kiabálnak, hanem egymással: mindig vannak győztesek és vesztesek, és a vesztesek sosem akarnak fizetni. Nyíltan hazardíroznak a fogadóban, a falon függő Megyei Közbiztonsági Hivatal közleménye ellenére, ami pedig egyértelműen tiltja a szerencsejátékot és a prostitúciót. Elhatározod, hogy a végére jársz, hogy a rendeletnek van-e itt bármiféle foganatja. Felkapod magadra a ruhádat, végigmész a folyosón, és bekopogsz a félig nyitott ajtón. A kopogásnak semmi hatása sincs, mert bent változatlanul folytatják a kiáltozást és az ordibálást, senki sem méltat figyelemre. Belököd az ajtót és belépsz. Négy ember ül körben a szoba közepén egy priccsen, egyszerre fordítják feléd a fejüket. Te vagy az, aki jobban meglepődik. Furcsa látványt nyújtanak mind a négyen, mert az arcuk papírdarabkákkal van teleragasztva: a homlokuk, a szájuk, az orruk és az orcájuk egyaránt. Gusztustalanul és nevetségesen néznek ki. De ők nem nevetnek, csak bámulnak rád. Nyilván dühösek, hogy megzavartad őket.
- Óh, kártyáznak - mondod bocsánatkérően.
Folytatják a játékot. A hosszúkás kártyalapokon piros és fekete jelek, akár a madzsongnál. A "Mennyország kapuja" és az "Alvilág börtöne". A győztesek azzal büntetik a veszteseket, hogy újságpapír fecniket tapasztanak a vesztesek arcára. Hogy ez csak bolondozás, a gőz kieresztésének egy formája, vagy a veszteség feljegyzésének egy módozata, a játékosok között dőlt el, lehetetlenség ezt egy kívülállónak megértenie.
Visszamész a szobádba, ismét végigdőlsz az ágyon, és a villanykörte körüli fekete pontocskák sűrű masszáját nézed. A milliónyi szúnyog csak arra vár, hogy végre kialudjon a fény, és a véredből lakmározhassanak. Gyorsan leengeded a szúnyoghálót, szűk, kúpalakú formába zárod magad, amit fent egy bambuszkarika fog össze. Rég nem aludtál szúnyogháló alatt, és jócskán túljutottál már azon a koron, amikor a bambuszkarikát bámulva álmodoztál és ábrándoztál. Ma még nem tudod, hogy mit hoz a holnap. De minden fontos dolgot megtapasztaltál már. Mi után sóvárogsz még? Mi másra vágyhatna még egy férfi az élet derekán, mint nyugodt hétköznapokra, nem túl megterhelő munkára, középvezetői beosztásra, arra, hogy férj és apa legyen, egy kényelmes otthonra, hogy legyen megtakarított pénze a bankban, amihez minden hónapban hozzárak egy keveset, hogy biztosítsa a nyugdíjas napjait, és hogy hagyjon egy kis örökséget maga után?
Franyó
Zsuzsanna
Az idei Irodalmi Nobel-díjas műve
az Újvidéki Színház színpadán
már 1984-ben
Híd,
LXIV. évf. (2000. november) 11. szám, 1023-1027. p
Kao Hszing-csien A buszmegálló című művének európai ősbemutatója 1984. október 18-án volt az Újvidéki Színházban.
Ezt a rövid lélegzetű darabot kínzó nosztalgia hatja át, ahol a mű valamennyi figurája titkos álmainak a városába vágyakozik, menekülni akar a valóság sivár talajáról. Az önmegvalósítást ígérő busz azonban sehogyan sem áll meg az ő állomásukon, és a relatív, belső idő éveket ugró nagy felgyorsulásával Kao Hszing-csien a Godot-ra várva alapeszméjét juttatja eszünkbe.
A
buszmegálló eredeti címe Cse-csan, a Sijüe című kínai folyóirat közölte 1983-ban,
és a pekingi Népi Művészszínház játszotta. Magyarul a Nagyvilág 1984. márciusi
számában Polonyi Péter fordításában jelent meg, és figyelmemet a szövegre (akkor
az Újvidéki Színház dramaturgja voltam) Bori Imre hívta fel azzal a kísérőmondattal,
hogy olvassam el, és adjam oda Harag György rendezőnek, mert ebből lehet valamit
csinálni.
Az ötletet tett követte. Haragnak is megtetszett a szöveg, hisz
már az év augusztus 8-án hozzám írt levelében a következők olvashatók: ".a
darab többszöri olvasás után sokkal jobbnak tűnik. Nagyon izgalmasnak ígérkezik.
Doinával [a díszlet- és jelmeztervezővel] belemerültünk a munkába. Szeptember
elseje körül érkeznék." [.]
Lett bemutató, nagy siker. Az előadás eljutott Belgrádba és Budapestre is, és mindenhol hatalmas sikert aratott. [.]
És most arról, hogy milyen volt az előadás.
Vaskorlát közé szorított emberek Kao Hszing-csien hősei, akik rendhez szoktatottak, de egyszer mégiscsak kitörnek és elindulnak, illetve fellázadnak - sugallja Harag György a megoldást. A baj abban van, hogy nincs erejük véghezvinni elképzelésüket, és emiatt csak egy helyben topognak. Ennek a gondolatsornak a kifejezéséhez kellett a szöveget tömöríteni, hogy feszes dramaturgiai íve legyen. Megjelenjenek a különös lelki vibrálások felfokozott kitörésekkel, gondoljunk csak a vaskorlát vasrúddal verésére vagy a Lány és a Faragatlan Fickó hangtalan verekedésére, illetve az egymásrautaltság csendes összezárkózására a sátorlap alatt, amikor is eső csurog a várakozók nyakába. Összehozza őket a közös sors, és egy határozott csoporttá kovácsolódnak.
Az előadás utolsó színpadképe számomra - a bemutatókor is, és azóta is - a legdöbbenetesebb. Az Öregapót játszó Fejes György a korlátok között marad, megöregedve ott hal meg a várakozásban. Ismerve akkor már Harag György egészségi állapotának alakulását, hisz leveléből minden kiderül, az előadás vége a saját halálát vetítette elő. Nem megyünk el, hanem ahol éltünk, ott halunk meg, és ott is temessenek el - szól utasítása. Mert szöveg szerint azt mondja Öregapó: "Az is odaér, aki ilyen öreg, mint én? . Menjenek szépen előre, az ilyen vénember már kolonc. Ahol éppen eldőlök, ássatok egy gödröt majd. Csak ne felejtsetek el táblát állítani fölébe. Írjátok rá, hogy: haláláig a sakk bolondja volt." Vagyis a játszma szenvedélyes játékosa, az előadások rendezője!
BARACS
DÉNES
Egy kínai író kálváriája és sikere
Találkozás Kao Hszing- csiennel
(MTI-Panoráma)
Az író világoskék inget, vasalt szövetnadrágot viselt, karján digitális óra volt. Olajbarna, fiatalos arcából, amely 43 événél sokkal fiatalabbnak mutatta, élénk, fekete szempár villant a kérdezőre. 1983 nyarát írtuk, francia újságírók, kínai értelmiségiek töltötték meg a pekingi lakást.
Kao Hszing-csien akkor Peking irodalmi életének nevezetes figurája volt: a „kulturális forradalom" minden értelmiségi tevékenységet elsorvasztó évtizede után hirtelen sokszínuvé vált kínai irodalmi életben a legmerészebb irányzat képviselőjét jelentette – abszurd drámát írt. Első színre került darabja, A vészfék az ifjúsági bunözésről szólt, egy vasúti kocsiban játszódott, sikere volt Sanghajban és Pekingben is. Aztán következett A buszmegálló, amely a Godotra várva alaphelyzetét Kínára alkalmazta. Húsz előadást ért meg. Amikor e sorok írója Pekingben járt, a színházi szezon már véget ért, és még nem volt világos: a továbbiakban nagyobb színpadot kap a mu, vagy semmilyet. (Utóbbi következett be).
1983 nyarán Kao még derulátó volt. „Ilyen az író mestersége – mondta a darabja körül dúló vitákról. – Van, akinek tetszik, amit írok, van, akinek nem. Az ilyen polémiát azonban nem lehet a «kulturális forradalom» idejéhez hasonlítani."
Kao tudta, miről beszél. Az Idegen Nyelvek főiskoláján francia nyelvet tanult, ott kezdett el írni is. 1966-ban, amikor először fogadták el egy darabját, 26 éves volt. A prömier azonban elmaradt: kitört a „nagy proletár kulturális forradalom". Kaót, egyetemista társaihoz hasonlóan, a vörösgárdisták nagy seregébe mozgósították: az ilyen „forradalmi tömegeket" valójában a háttérből mozgatták a pártvezetés különböző csoportjai „a burzsoá vezérkar" – pártbeli ellenfeleik – pozícióinak lerombolása céljából. „Hamar megéreztem, hogy a dolgok rossz irányba mennek, hogy ez mégsem az én forradalmam. De mit tehettem?" – tette fel mintegy önmagának is a kérdést, az MTI tudósítójával beszélgetve 1983 nyarán, a napokban Nobel-díjassá vált író, aki akkor úgy fogalmazott, hogy „elbújt". 1969-ben, a többi, a hatalmi harcban feleslegessé vált diákkal együtt a „Május 7. káderiskolába" küldték.
„Úgy aludtunk, hogy egy emberre 40 centiméter széles rész jutott a közös ágyon, de mégsem ez volt a legszörnyubb. A káderiskolán tízfős csoport felelőse voltam, és igyekeztem minél inkább megkönnyíteni a többiek helyzetét. Ez nem tetszett a vezetésnek, ezért tíznapos külön «tanfolyamot» szerveztek számomra. Csak velem foglalkoztak, hogy megértsem, miért nem szabad elnézőnek lenni. Én azt szurtem le, hogy innen, bármi áron is, de el kell menekülnöm."
A káderiskola „beutaltjai" reménykedhettek abban, hogy ha „kiállják a próbát", ismét káderekké válhatnak, felelős beosztást kaphatnak. Hogy szabadulhasson, Kao inkább lemondott káderstátusáról, és elment tanítónak egy eldugott dél-kínai faluba. Kao még „a négyek bandájának" bukása előtt visszatért Pekingbe, jelen volt azon az 1976 áprilisi tüntetésen is, amikor – a nem sokkal korábban elhunyt Csou En-laj miniszterelnökre emlékezve – a pekingiek a radikális pártvezetők által eltávolított Teng Hsziao-ping rehabilitálását követelték. Még idejében észrevette, hogy a teret körülvették a leszámolásra készülő biztonsági erők, ezért sikerült távoznia onnan. „Egy időre rejtőzködnöm kellett, mert akárcsak barátaim, én is tarthattam attól, hogy letartóztatnak" – mesélte. Néhány hónappal később azonban meghalt Mao Ce-tung, „a négyek bandáját", amelyet Mao felesége, Csiang Csing vezetett, letartóztatták.
1982-ben Kao a Kínai Írószövetség tagja lett, egyike annak a hétszáz hivatásos írónak, aki akkoriban ezen a címen fizetést kapott. Drámái előbb sikert arattak, és az író, mint elmondta, párttagként úgy érezte, hogy azt teszi, amit tennie kell. „Amivel próbálkozom, az valami új, szokatlan". A hatóságok azonban úgy érezték: amit ír, számukra nem elfogadható. Kao darabja többé nem került színre, megfagyott körülötte a levegő. Valahogy úgy járt, mint Szolzsenyicin a Szovjetunióban, ahol első muvei megjelenhettek, a későbbiek nem, bár Kao irodalma korántsem volt olyan közvetlen politikai tartalmú, mint az orosz íróé. 1988-ban Kao Hszing-csien Franciaországba emigrált, és megkapta a francia állampolgárságot, azóta ott ír – továbbra is kínaiul.
A buszmegálló szövegét tartalmazó kínai nyelvu folyóiratot 1983-ban e sorok írója hazahozta Budapestre, a darabot Polonyi Péter lefordította magyarra, több színház is musorára tuzte azt. A mu becketti példázat. A középkorú Hallgatag férfi, a hatvanon felüli Öregapó, a 28 éves Lány, a 30 éves Szemüveges, a 40 éves Családanya, a 45 éves Mester, az 50 éves üzletvezető Ma meg a Faragatlan fickó egy külterületi buszmegállóban vár a városba tartó buszra. Ez azonban csak a darab kezdetére vonatkozik, mert a busz nem jön, az idő telik, egy nap, tíz, száz, majd egy, sőt tíz év múlik el közben. Ez éppen a „kulturális forradalom" időíve, de Kao 1983-as beszélgetésünk során elutasította azt, hogy muvét ilyen leszukítve értelmezzék. „Nem feltétlenül a «kulturális forradalomra» vonatkozik a tíz év. Az embernek végül is döntenie, cselekednie kell. Ez fontosabb, mint valamiféle pontos párhuzam" – utalt az egyetemes tanulságra.
A Lány, a Szemüveges, a Mester és a többiek különbözőképpen reagálnak a végtelen várakozásra, amelynek során elmondták már életüket, kisebb és nagyobb gondjaikat, vágyaikat, mintegy átvilágítva a kínai hétköznapok valóságát. És tanúi voltak annak, hogy a Hallgatag ember egy idő után gyalog, egyedül is elindult a városba, amelytől mindenki mindent remélt. Az egyfelvonásos végén valamennyien érzik, hogy valamit már tenni kell.
„Miért nem mennek még el?... Amit el kellett mondani, mind elmondták... Mire várnak?... Csak folyik hiába a drága idő" – mondja a Lány. „A várakozásban nincs semmi rossz. Az ember vár, mert mindig reménykedik. Az lenne az igazán szomorú, ha reményeink sem lennének" – fejtegeti a Mester. A Szemüveges meg így beszél: „Semmit sem értek... Talán... várnak... ám az idő nem buszmegálló... az élet sem az... ezek nem akarnak igazán elindulni... hát induljanak!" Amikor már- már útrakelnének, az ügyeskedő Ma üzletvezető tartja vissza őket: „Várjanak meg, csak megkötöm a cipőfuzőmet!". A függöny itt legördül.
Kao Hszing-csien, mint darabjának legalább egyik hőse, nem várt tovább, és elindult egyedül is az írói szabadság útján. Ami az emigráció útja is volt, és egyben a Nobel- díj, a világhír felé vezetett.
Csak éppen nem belföldi járaton...
