Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

hészükhiazmus (iszihazmus)

másképpen HÉSZÜKHAZMUS, a kereszténységben a szerzetesi élet egyik irányzata, melynek célja az isteni csend (görögül: hészükhia, oroszul: iszihia) meglelése Istenről való meditáció és szüntelen imádkozás révén. Az ilyen imádkozásban az ember egésze vesz részt - lelke, szelleme és teste -, ezért rendszerint „tiszta”, „értelmi” vagy Jézus-imának nevezik. A hészükhaszta hagyomány egyik legnagyobb írója, Klimakosz Szent János azt tanácsolta: „Legyen a Jézusra való emlékezés jelen minden lélegzetben, és akkor meg fogod ismerni a hészükhia értékét.” A XIII. század végén a hészükhaszta Szent Niképhorosz az ima még konkrétabb formáját javasolta tanítványainak: az ima alatt fordítsák figyelmüket „testük közepére”, és „kapcsolják imájukat a lélegzetükhöz”. Ezt a gyakorlatot hevesen támadta a XIV. század első felében Kalábriai Barlaám (1290–1348), aki a hészükhasztákat omphalopszükhoinak csúfolta, vagyis akiknek a köldökükben van a lelkük.

Palamasz Szent Gergely (1296-1359) Áthosz-hegyi szerzetes, később thesszaloníki érsek megvédte a hészükhaszta barátokat. Szerinte az emberi test, amelyet megszentelnek az egyház szentségei, képes részt venni az imádkozásban, és az emberi szem is képes lehet arra, hogy meglássa a teremtetlen fényt, amely egyszer már megjelent Krisztus színeváltozásakor a Tábor-hegyen. Palamasz tanításait az ortodox egyház több konstantinápolyi zsinaton (1341, 1347, 1351) megerősítette. A hészükhaszta lelki életet ma is gyakorolják némely keleti keresztények, és valaha nagy népszerűségnek örvendett Oroszországban, ahol a „Kis Filokália" c. hészükhaszta (iszihaszta) antológia 1782-ben Dobrotoljubije címen látott napvilágot.

Jean-Yves Leloup: A „hészükhaszta" imamód az Áthosz-hegyi Szeráfim atya tanítása szerint

A Zarándok (az Otkrovennije rasszkazi sztrannyika duhovnomu szvojemu otsu” fordítása)

Áthosz-hegyi kolostorok

Filokália

sivatagi atyák

keleti ortodox kereszténység

Kríza Ágnes: Földi gazdagság és lelki szegénység

Nagy Erzsébet: Az érett orosz középkor emberideálja

A Jézus-ima Áthosz­hegyi Nikodémosz lelkiségében

 

A hészüchiazmus

A görög hészükia, 'nyugalom' szóból a hészükiazmus a sivatagi remeték spiritualitásának különleges formája, ami a III. századtól kezdve az egyiptomi, később a Sinai szerzetességben mutatkozott meg. Elsőrangú tanúi a sivatagi atyák mondásai, az Apoftegmata Patrum, életrajzaik, a Sinai szerzetesek közül Johannesz Klimakosz (580-650) és végül Sinaita Gergely (1255-1346). Az említett íróknál a hészükia a nyugalom, csend, hallgatás, elvonultság és higgadtság belső és külső állapotát jelenti.
A hészükiazmus lényegileg a szemlélődésre irányuló spiritualitás. A tökéletességet az Istennel való szerető egyesülésben látja, melynek útja az állandó imádság, ennek föltétele pedig a hészükia. Az viszont lehetetlen a parancsok megtartása és az aszkéta élet nélkül. A hészükia külső föltételei lényegtelenek, a belső az, ami fontos. Hozzátartozik a hegyi beszéd értelmében vett aggodalomnélküliség (Mt 6,25), a lelki józanság és éberség (,,a szív őrzése''), végül a legfontosabb, az Istenre gondolás, illetve a szív állandó imádsága. Ez az állandó imádság később mint Jézus-imádság tette ismertté a hészükiazmust, és időnként negatív reakciókat váltott ki a teológusok között.

A hészükiazmus lényegét a legtalálóbban Gregoriosz Palamasz (1296-1359) athoszi szerzetes, később tesszalonikai érsek fejezi ki legjobban : ,,A hészükia a lélek és a világ csendje. Megfeledkezés az alacsonyabbrendűről, a magasabbrendű világ titokzatos megismerése, a lélek önátadása egy nála jobbnak. Akik szívüket megtisztították e szent hészükia által és kimondhatatlan módon egyesültek a minden tudást és elképzelést felülmúló fénnyel, önmagukban mint tükörben szemlélik az Istent.''
Gregoriosz Palamasz A szent heszükiaszták védelme c. művében védte meg a kalábriai Barlaam szerzetessel szemben kora athoszi szerzeteseinek imádságos gyakorlatát és misztikus élményeit (fénylátomások). E műve révén a keleti ortodox teológia szimbólumává lett a nyugati teológiai gondolkodással szemben.

A hészükiazmusnak nagy hatása volt és a keleti egyházakban többször is újjáéledt: mindenek előtt Nil Szorszkijnál (1433-1508), Paiszij Velicskovszkijnál (1722-94); de Johannes Cassianus (+435) közvetítésével a nyugati spiritualitásra is hatott.

Emmanuel Jungclaussen: A keresztény szellemiség lexikona