Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Áthosz-hegyi kolostorok

A Chalkidiki félszigetet, Makedónia egyik legszebb és legnépszerűbb vidékét három kisebb félsziget alkotja: a Kasszandra, a Szithónia és Áthosz.

A Chalkidiki félszigetet, Makedónia egyik legszebb és legnépszerűbb vidékét három kisebb félsziget alkotja: a Kasszandra, a Szithónia és Áthosz. A kristálytiszta tenger, a parthoz csapódó hullámokig kúszó pinealigetek, az aranyban játszó homokdűnék, a magányos parányi öblök sora, apró szigetek, olajfaligetek, buja zöld mezők, vadgesztenyék teszik változatossá a tájat. A festői kis falvak a futószőlővel és virágokkal díszített házakkal, a kisebb városkák pl. Poligirosz, vagy a fényűző és teljes kényelmet biztosító szállodakomplexumok, esetleg a kisebb szállók és kempingek, a friss halféleségeket kínáló tavernák, valamint a maga nemében páratlan Áthosz hegy együttesen alkotják Chalkidiki egyedülálló arculatát.

Poligirosz, Chalkidiki félsziget fővárosa, Tesszalonikitől 69 kilométerre fekszik a Cholomontasz hegység tövében. Érdemes felkeresni a város Régészeti Múzeumát és megtekinteni az ókori gyűjteményt, de nagyon szép a régi városnegyed is.

Kasszandra

A félsziget nyugati részén fekszik, jellemzője a végeláthatatlan tengerpartszakasz. Az apró falvak egy másfajta, tiszta és szép világ képét vetítik elénk. A Petralona falutól 800 méterre található az ország őslénytani szempontból egyik legjelentősebb barlangja, 250 méter tengerszint feletti magasságban a Katszika hegység nyugati oldalában. A kb. másfél kilométer hosszú folyosóit cseppkőerdő díszíti a sztalagmitok és sztalaktitok minden változatával. A barlang feltérképezésére 1959-ben került sor, és „Vörös sziklákként" tartják számon. Itt bukkantak rá a neandertálkori koponyára, amelyet 33 állati eredetű lelettel együtt Thesszalonikiben, a helyi egyetemen őriznek. A barlang bejárati része naponta látogatható.

Idegenforgalmi szempontból Kasszandra egyre felkapottabb: a partjai mentén nagy befogadóképességű szállodák és jól felszerelt GIH kempingek (GIH – a Görög Idegenforgalmi Hivatal) várják a nyaralókat. Nea Szkioni, Posszidi és Sziviri halászfalvakba nemcsak a kiváló fürdési lehetőségek miatt, hanem a vendégváró helyi halászcsárdák sokfajta tengeri különlegességeiért és boraiért is érdemes ellátogatni. Kasszandrán áthaladva megcsodálhatjuk a vidék legjobb állapotában lévő szélmalmot, majd az út Szaniban ér véget, ahol csaknem összeérnek az ősi pinealigetek az azúrkék tengerrel.

Szithónia

Természeti szépségeiben a Kasszandra félszigethez hasonló Szithónia a Chalkidiki három félszigete közül a középső, ahol egymást követik a homokdűnés tengerparti szakaszok, a festői szépségű öblök, a békés halászfalvak és a zöldben úszó mezők.

Aki eljut Olinthoszba, a falu mellett megtalálja Athén híres gyarmatvárosának romjait. Gerakini viszont hagyományos üdülőközpont, korszerű turisztikai létesítményekkel a kristálytiszta tenger partján. Hagyományos jellege miatt kár volna kihagyni Vatopedi megtekintését, ugyanis a falutól két és fél kilométerre fekvő tengerpart nemcsak aranyszínű homokjával ragadtat el hanem a tenger fölé hajló pineaerdők színpompás látványával is. Szinte biztos, hogy a turista emlékezetében nem sokáig él a látott falvak neve, de aligha felejti el Neosz Marmarasz békés szépségét és Porto Carras kikötőt.

Áthosz, a kolostorköztársaság

Görögország egyik legszebb vidéke, az Áthosz félsziget teljes méltóságban tárul a látogató elé, a magas hegység és a tenger együttesen teremtik meg az elszigeteltség elengedhetetlen kereteit ebben a távoli világban, amelyet az aszkéták arra szemeltek ki, hogy magányos életüket itt éljék le. Egy olyan szerzetesvilág ez, amely több mint ezer esztendeje él a bizánci élet és vallásosság hangulatában. Az Áthosz hegy kincsekben és ereklyékben leggazdagabb és legrégibb kolostorát, a Magiszti Lavrát, a Szent Athanáz alapította a X. században, de már jóval ezelőtt a hegyen menedéket találtak a remeték és az aszkéták. A bizánci császárok jótéteményeinek köszönhetően a kolostorok száma hamarosan négyszázra emelkedett, amelyekben negyvenezer szerzetes talált menedéket. Ezekből ma már csupán 20 kolostor működik kb. 1700 szerzetessel.

Az engedéllyel rendelkező látogató hajón érkezik Dafniba, ahonnan buszon szállítják Karyeszba, az Áthosz hegy fővárosába, ahol a Szent Közösség tagjai székelnek. Itt található az Áthosz hegy legrégibb temploma, a X. századi Protatu is, egy nagy jelentőségű bizánci építészeti alkotás, amelynek freskóit Emmanuel Panszelinosz, az ún. makedón iskola utolsó nagy festője készítette. A makedón, illetve a krétai iskola freskói díszítik a többi kolostort is. Nagy élményt jelent a gazdag könyvtárak, díszpompás liturgikus tárgyak és ereklyék látványa, valamint az is, hogy a földi halandó betekintés nyerhet egy szinte hermetikusan zárt világban élők hétköznapjaiba.

Konsztantinosz Monomachosz aranybullája szerint (1060), amely részben érvényes a mai napig is, az Áthosz hegyi látogatás feltételei a következők:

a) személyre szóló vagy csoportos látogatási engedélyre van szükség, amelyet Athénben a Külügyminisztérium Egyházi Osztályán, vagy Thesszalonikiben a Görögországi Minisztérium Kulturális Ügyek Osztályán lehet beszerezni.

b) éjszaka csak azok a látogatók maradhatnak a hegyen, akik vallási vagy tudományos érdeklődése bizonyítható és betöltötték 18. életévüket.

c) nők számára a látogatás tilos!

 

Linkek:

Áthosz - a "Szűzanya kertje" Utazás a Szent Hegy sivatagában

Kalábriai Barlaám (1290–1348)

Ephrem Lash archimandrita: A munkálkodó Áthosz > tüköroldal

Antoine Lambrechts: Bencés zarándokok az Áthosz-hegyen

Áthoszi Szent Nikodémus

Szakadár szerzetesek az Áthosz-hegyi kolostorokban

http://patriarchatus.freeweb.hu/athosz.html > Áthosz térképe

 

Papírkönyvek:

Szofronyij (Szaharov): A Szent Hegy titka (Áthoszi Sziluán (1866–1938) élete, tanításai és írásai), fordította és a jegyzeteket írta: Imrényi Tibor, Akadémiai Kiadó - Odigitria Kiadó, Budapest, 2006

Áthoszi Sziluán nemcsak az áthosz-hegyi, hanem az egész XX. századi ortodox keresztény lelkiség kiemelkedő alakja. Egyszerű orosz földművesek gyermeke volt, aki a falusi iskolában mindössze két osztályt végzett el. Görögországba, az ortodox lelkiség szívének számító Áthosz-hegyre ment, szerzetes lett, és élete végéig ott is élt. Lelki életének valódi mélysége csak kevesek előtt mutatkozott meg életében. Szofronyij apát, e könyv szerzője Áthoszi Sziluán tanítványa. 1896-ban született a cári Oroszországban, ortodox keresztény szülők gyermekeként. Eredeti hivatását tekintve festőművész, aki ifjúkori távol-keleti vallási keresések után tért vissza a kereszténység élő, személyes Istenéhez. 1921-ben Franciaországba emigrált, és a képzőművészetek világvárosában, Párizsban telepedett le. Beiratkozott a Szent Szergij Ortodox Teológiai Intézetbe, majd az Áthosz-hegyre ment, ahol több mint húsz évet töltött. Csak rövid időre szándékozott visszatérni Franciaországba, hogy Áthoszi Sziluánról szóló könyvét megírja, ám a nehéz életkörülmények, és az ezt követő súlyos, maradandó betegség már nem tette lehetővé, hogy viszontláthassa áthosz-hegyi remetebarlangját. A kivételes aszkéta, gyóntató, számos lelki témájú könyv szerzője az általa alapított essexi Keresztelő Szent János monostorban hunyt el 1993-ban.

Nacsinák Gergely András - Soós Sándor: Áthosz, a Szent Hegy, az Istenszülő kertje, (Pródromosz-könyvek), Kairosz Kiadó, Budapest, 2004 >>>Tovább

Rapcsányi László: Áthosz : a Szent Hegy és lakói; [a Szent Hegy belső rendje és a Baziliták c. fejezetek Berki Feriz munkája], Gondolat, Budapest, 1979, 371 oldal

 

 

Nacsinák Gergely András
RÉGI MAGYAR SZERZŐK ÁTHOSZRÓL

Az Áthosz-hegyi szerzetesi köztársaság egyedülálló hely az ortodox szerzetesség világában. A félszigeten kizárólag szerzetesek élnek: a húsz, közös életrendet követő monostor mellett számos kisebb monasztikus település (úgynevezett szkíti), valamint magányos cellák, remetelakok adnak otthont a számos országból érkezett több mint háromezer szerzetesnek. Fennállásának ezer-egynéhány esztendeje alatt a világ csaknem minden pontjáról érkeztek zarándokok és kíváncsi érdeklődők a Szent Hegyre; néhányan hazánkból is megfordultak ott már a 18-19. században is. Az alábbiakban abból a nem túl nagyszámú tudósításból szemezgetek, amelyek ebből az időszakból maradtak ránk az Áthosz-hegyet illetően.

Valóban kevés: néhány rövid ismertető az 1770-es évekből és egy útleírás a Földrajzi Társaság egy tagjának tollából, 1891-ből. Ezeknél elevenebb, frissebb beszámolókat viszont – meg kell, hogy valljam – azóta sem találtam; s amellett, hogy szerzőik nagyobbrészt értetlenséggel vegyes szimpátiával szemlélik a Szent Hegyet és lakóit, érdemes föllapozni ezeket a tudósításokat, már csak az azóta eltelt idő miatt is. Nem tudom például bizonyos nosztalgia nélkül olvasni a sorokat, ahol a Földrajzi Társaság utazója, bizonyára kiváló tudós, kiemeli, hogy hála a modern utaknak, Szalonikiből immár huszonnégy óra leforgása alatt el lehet jutni az Áthoszig. Én bosszankodni szoktam, ha három óránál tovább tart. Valahány szerző egyetért abban, hogy az Áthosz-hegy környéke lenyűgöző vidék; és csaknem mindannyian meg vannak győződve arról, hogy az itt lakók valami egészen különös csodabogarak, valószínűleg nincs ki a négy kerekük. 1877 őszén Jurány Gusztáv a Vasárnapi Ujságban jelentetett meg egy kis ismertetőt Az Athos zárdáiról:

„Gyönyörü őserdő fedi be az egész hegylánczot, és az utazó szeme mégis itt-ott megpillanthatja a két tengeröbölnek a nap sugaraiban csillogó tükrét. Alant, a parton, jókora távolságban egymástól és falakkal körülvéve magaslanak ki középkori kastélyokként a zárdák, és magányosságukkal buskomor érzelmeket gerjesztenek a természet gyönyörei felett ujjongó szivünkben.”

A czikkíró az „önkinzók”-ként emlegetett remetékről nincs valami nagy véleménnyel, annak ellenére, hogy – valószínűleg tudtán kívül – az aszkézis egyik legszebb, általam ismert meghatározását adja:

„Az ilyen állapot elviselésére már csak az olyan életunt ember vállalkozhatik – mondja –, kinek világ- és embergyülölete fölöslegessé, sőt, terhessé teszi még egyetlen ember társaságát is. Nem is kell az ilyennek ház, kert, vagy szőllőhegy. Az őserdő legregényesebb pontjain, kiszögellő sziklacsucsokon, vagy az árnyékos völgyek valamelyik zugában tünnek fel gunyhói vagy barlanglakásai az igazság eme tökéletesen begyakorlott mestereinek (az asketes szónak ez az eredeti jelentése).”

Ugyanez a téma száz évvel később, Dr. Havass Rezső földrajztudósnál: „aki annyira meghasonlott a társadalommal, hogy csak egy vagy két egyént tud maga mellett megtűrni…” – ami azért jelzi azt, hogy nem csak manapság tűnik oly nehéznek megérteni a szerzetesek, vagy pláne a remeték hivatását. Mindent összevéve azért Havass Rezső – alighanem az egyetlen a szerzők közül, aki maga is járt a félszigeten – jóval árnyaltabb képet nyújt a szerzetesekről:

„Az uralkodó szellem könnyen jellemezhető: komoly és ájtatos; nyájas őszinte, de a legnagyobb mérvben korlátolt. A szerzetesek azt tartják, hogy az embert nem a tudománya szerint, hanem munkássága, továbbá az imádságban és az önmegtagadásban való buzgósága után kell megítélni, s hogy mit jelentenek: imádság, önmegtagadás és munka, ezt a szerzetesi szabályok határozzák meg.”

Ezek után csodálkozva és kissé elismerőleg jegyzi meg, hogy „a hely elzárkózottsága, az egyhangu szerzetesi élet s a biztonság tudatából származó egykedvűség” ellenére mégis mennyire hasonlít Áthosz a modern államokhoz: „Van évenkint szabadválasztás által megujuló kormánya, évenkint megszavazandó budgetje, deficzitje, adóssága és rendőrsége. Az adósság főleg a legutóbbi fölkelésnek a következménye…” – ami fölkelés nyilván az 1821-es görög szabadságharc. Ha pedig egy államnak budgetje és deficzitje, mi több, adóssága és rendőrsége van, mégsem lehet oly elmaradott. De a félsziget jellegzetes növénytakarójának máig legbővebb magyar nyelvű leírását is Havassnál találjuk:

„A dél növényei keverednek az éjszakéival. Az olajfa a tölgygyel, a narancsfa a fenyővel. A bejáratnál mintegy kaput képező meredek sziklatömbökön (ti. a Megalí Vigla hegylánca, Áthosz északi határán) s az Athosz felső vidékén a karcsú mondola és luczfenyőt találjuk. A Szent hegynek hosszúra nyúlt területén a platán, bükk- és tölgy-; az olaj-, füge-, dió-, gesztenye-, mogyoró-, eper és másféle gyümölcsfák; borostyán cserjék, masztiksz bokrok s az örökzöld arbutus egy összefüggő lomberdőt képeznek, melyből a sudár cziprusok nyulánkan emelkednek ki. Az arbutus, mely másutt csak cserje, itt 3-4 méter magas fa. A szőlő, a mirtus, rózsanövények, csere-galagonya, koronilla, globularia, a fákon, a földön, a sziklafalon szanaszét kúszó repkény s a színben gazdag és illatos virágok még változatosabbá teszik a növényzetet. De legjobban feltünik az Athoszon a gesztenyefák buja tenyészése, és majdnem azt hinné az ember, hogy a gesztenyefa ős hazájában van”. (Mint ahogy csakugyan ott is van: a szelídgesztenye a mediterráneumban őshonos.)

A Vasárnapi Ujság szerint „Az Athos zárdái az ó-hitüek vallási felfogásában csaknem ugyanazon helyet foglalják el, melyet a Vatikán a római-katholika egyházban. Központját képezi ezen zárdahegység a keleti egyház Magyarországtól a Csöndes-óczeánig és a Jeges-tengertől Egyiptomig terjedő birodalmának. És a mint alább látandjuk, ezen vallási felfogás nem puszta eszménykép, nem valami elvont hitágazat, hanem igen gyakorlati következményekkel bíró és életbe átmenő követelmény. A görög világ minden tartományából folynak ide a vallási buzgóság arany forrásai, és a fentebb említett nagy birodalom fejedelmei vetélkednek egymással a zárdák mesés gazdagságu építkezésében és felszerelésében.”

Ugyanakkor osztja korának lesújtó véleményét az ortodoxiáról:

„A mi mindenütt feltűnik a kelet tartományaiban, hogy nem is annyira a nyelv- és fajrokonság, mint a vallási egység köti össze az embereket, ugyanez tapasztalható már az európai Törökország keresztényeinél is. (…) Hiszen nem is volna képes ezen saját belső élettel oly kevéssé bíró egyház mégis oly lelkesítő és fentartó hatást gyakorolni híveire, ha más felekezetek ellenében oly kizáró nem volna.”

A legrégebbi, általam föllelt leírás azonban száz évvel korábbról való, és egy elbűvölő kis könyvecskében lehet rábukkanni, amely Győrött jelent meg 1791-ben. „Sokféle. Első Darab. Írá ’s egybe szedé Sándor István” – ez áll a címlapon. És valóban: a kornak mindenféle érdekessége össze van gyűjtve benne, fejezetek Az Ángoly iddogálásról és A Spanyol kevélységről, a naptárakról és a botanikáról, valamint „rövid, sommás gondolatok” is, mint például, hogy „a’ valóban bölts ember a’ második felét az ő életének kéntelen arra fordítani, hogy a’ balgatagságokat le-tegye, mellyeket az elsőben öszve-gyüjtött”, amivel mélyen egyet tudok érteni. E tömérdek furcsaság közepette jut öt lap az Áthosz-hegynek is:

„Ezen hegy melly egyébként szent hegynek, Monte Santo, a’ Törököktől pedig Ajnurus Daginak neveztetik, Álbánia ’s Matzedónia között fekszik Görög Országban egy fél szigeten, melly az Egyei tengerbe bé-nyúlik, ’s foglal magában sok egyéb hegyet, mellyek a’ fél szigetnek a’ hoszszát elállják… Mindazonáltal ezen hegyek közt tsak egy találkozik, melly egyedül Áthósnak neveztetik, ’s mellyet egyedül illet ez a’ nevezet.”

„A Barátok, kik a ’szent hegy’ lakosainak neveztetnek, épen nem hívalkodók, hanem az ő mindennapi Isteni szolgálatjok mellett minden kézimunkát üznek, olaj ’s szőlő hegyet mivelnek, Átsok, Kovátsok, Takátsok, Szütsök, Szabók, Vargák, Kővágók, Kőmivesek, ’s több a’ féle.”

„A ’Barátok’ igaz szentségének ’s igaz Vallás’ tanításának nagy híre van szerte széllyel. Az ő Monostoraiknak ’s Templomaiknak harangjok vagyon, mellyek másutt a’ Görögöknek meg nem engedtetnek, ’s a’ tengeri tolvajok ostromlása ellen magos és erős fallal körül vannak véve, ’s fegyverrel meg-rakva”.

„Igen sanyarú életet viselnek, soha húst nem esznek, hanem többnyire veteménnyel, olaj, füge, s egyéb fa gyümöltsel, fog-hagymával, sajttal, kenyérrel ’s hallal (:ki-véven némelly napokat ’s a’ böjtöt :) élnek. Az ő böjtjök nagy és sokféle’ s mivel a jó levegő is fozzá járúl, tehát sokáig, ’s nem kevesen száz esztendőn felül élnek.”

Van azután egy megjegyzés, amellyel kapcsolatban kétségeim támadtak:

„Az ő sanyarú életek mellett egy kevéssé nevetségesnek látszik, hogy ők az ő hegyöken azon kívül hogy semmi Aszszonyokat nem türnek de még leg-kissebb nőstény állatot sem szenvedhetnek.” – ezt most akkor úgy értsem, hogy a barátok élete amúgy is olyan sanyarú, hogy attól már igazán fogadhatnának asszonyokat meg teheneket is a félszigeten?

A cellák, azaz a lakóépületek a Sokféle szerzője szerint tágasak, és általában rosszul megépítettek, de minimum rossz fekvésűek. Azonban a monostorok nemegyszer ezeréves katholikonjainak – azaz főtemplomainak – fenségét még ő sem vonja kétségbe:

„Az ő Templomaik ellenben igen fényesek, és olly szépséggel bírnak, melly mindent fellyül halad, valamit tsak az új Görögöktől várhat az ember. Ottan ’a láb-allya többnyire merő márvány, mindenféle ki-rakot munkával, ’s a’ fedele a’ Templomnak, melly ólommal bé-van fedve, ragyog a’ verőfényben, mint az ezüst.”


 

Dvorkin Alekszander Leonyidovics
Áthoszi karcolatok
- Egy zarándok visszaemlékezései

Dvorkin Alekszander Leonyidovics
24 évesen keresztelkedett meg a new york-i Megváltó Krisztus templomban (Amerikai Orthodox Egyház), 1980-ban. Filozófiát és teológiát tanult (Master of Divinity); középkori történelemből doktorált (PhD). 1992 óta Moszkvában él. 15 nyelven több mint 350 írása jelent meg. A Szent Tyihon Orthodox Egyetem „szektaismereti” tanszékének vezetője, a szektakutatással foglalkozó moszkvai Lyoni Szent Irineosz főpap-vértanú Információs és Konzultációs Központ vezetője.

Az áthosziak élete a legvalóságosabb élet, ennél valóságosabb nem is lehetséges. Inkább mi élünk valamiféle félig reális életben, szüntelen rohanásban, szüntelen elfoglaltságban, stresszben, törekedvén, hogy kielégítsük vágyainkat és vélt vagy valós szükségleteinket, terveket szövögetünk, igyekszünk megvalósítani álmainkat, amelyek azonban valamiért sehogy sem akarnak megvalósulni… Az Áthoszon az emberek, nagyon földi, konkrét, tartalmas életet élnek. Azzal foglalkoznak, ami a földi életben a legfontosabb: imádkoznak mindenkiért és mindenekért.

Időgép

Jeruzsálemben van egy alagút, amely Izajás próféta korában épült és napjainkig fennmaradt. A Királyok 4. könyve huszadik fejezetében olvashatunk róla. Amikor az asszírok Jeruzsálemet ostromolták, a városba ezen az alagúton keresztül jutott be a víz. Saját vízforrásai a városnak nem voltak, ezért Hiszkija király időben parancsot adott, hogy vágjanak alagutat a sziklába, amely biztosíthatja a város vízellátását ostrom idején. Ma ezen az alagúton nyugodtan végig lehet menni: a víz csak a fenekén csordogál; cipőnket levéve, kezünkben egy gyertyával (vagy lámpással) mezítláb végigmehetünk rajta a sziklák alatt, elejétől a végéig (csupán nyolcszáz méter). Az alagút nem változott az évezredek során. A falakon láthatjuk Hiszkija király alattvalói munkájának nyomait; megérthetjük, hogy hogyan és mivel dolgoztak a korabeli építők. Hozzáérhetünk a csákányok csapásainak nyomához, és megérezhetjük a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akik több ezer évvel ezelőtt maguk után hagyták a kőben munkájuk nyomát: közöttünk és Izajás próféta kortársai között anyagi kapcsolat létezik…

… Furcsa és jó érzés ez – a nemzedékek folytonosságának érzése. Olyan dolgokat látni, kézbe venni, amelyeket azon a helyen valaki évszázadokkal ezelőtt otthagyott. Az Áthoszon azt is megérezhettem, amit talán a régészek érezhettek Pompeiben: ismert, hogy amikor a várost kiásták, mindent vulkanikus por és hamu borított, ezért minden úgy őrződött meg, ahogy a tragédia napján volt. Ez a hasonlat jut az eszembe, amikor visszaemlékezem az áthoszi Szent Panteleimon monostorra: mintha a forradalom előtti világba csöppentem volna. Abba a világba, melyben semmi sem változott, amelyben az idő mindent megőrzött. Mintha valami időgép segítségével kapcsolatba kerülhettem azzal, ami már sehol nem maradt fenn ilyen teljességben. Régi portrék, régi berendezések, régi képek… Sőt, ittam még ott forradalom előtti teát is. Vagyis olyan teát, amit még a forradalom előtt hoztak a monostorba. Abban az időben már nagyon kevés volt belőle és a szerzetesek csak néha kínálták meg belőle a vendégeket a fél évszázada még kimeríthetetlennek tűnő készletekből. Áhítatos érzéssel nyitottam fel a teásdoboz valaha, valamikor, valakik által lepecsételt régi csomagolását… A dobozokat annak idején jámbor emberek adományából vásárolták, akiknek neve örökre rejtve maradt előttem. Részesülhettem abban a megtiszteltetésben, hogy én nyithattam fel ezt a teásdobozt, a régi teából teát főzhettem, teaivás közben pedig megemlékeztem a monostor régi, ismeretlen jótevőiről… Ezek az emberek régen pénzzel, ajándékokkal, munkájukkal segítették a monostort. E segítség még most is, a XX. század végén is jelen volt a szerzetesek életében.

Az orosz monostor

A Szent Panteleimon monostor első Áthoszi utazásom idején (1981 nyara) rettenetes pusztulás állapotában volt. Olyan volt mint egy lerombolt, elhagyatott város. A század elején még kb. 3000 szerzetes élt itt. A forradalom után azonban az utánpótlás majdnem teljesen elapadt, csak az emigránsok közül jöhettek újoncok a félszigetre. Igaz, a hetvenes évek elején a szovjet korszakban először, szerzetesek kis csoportja utazhatott az Áthoszra, és nem sokkal első látogatásom előtt érkezett meg az utánpótlás második csoportja. A szerzeteseket a Szovjetunióból azért nem akarták elengedni, mert azok, akik az Áthosz hegyen letelepednek és szerzetesek lesznek, automatikusan görög állampolgárok lesznek, ami gyakorlatilag emigrációt jelentette. Másrészről a görög hatóságok nagy gyanakvással tekintettek mindenkire, aki a Szovjetunióból érkezett. Végül a XX. század nyolcvanas éveiben a monostorban már csak kb. húsz szerzetes maradt, akiknek többsége nagyon idős volt. Ezért a monostor óriási területén, az épületekben már nem voltak képesek fenntartani a rendet, a pusztulás egyre nagyobb volt. Több nagy monostori épület a nagy tűzvészek után kiégetten, romosan, beszakadt tetővel álldogált, fekete, üres ablakaik szomorúan néztek a világba. A monostor kevés vendégét a vendégházban helyezték el, ami akkor rettenetes állapotban volt – mint valami new york-i nyomortanya. Mára az épületek nagy részét helyrehozták, a vendégházat kifestették, kicsempézték és dugig van zarándokokkal. A vendégház a monostoron kívül helyezkedik el. De mivel én orosz voltam – akkoriban ritka vendégek voltak az oroszok -, és teológiai akadémián tanultam, ezért megengedték, hogy magában a monostorban éjszakázzak, az egyik szerzetesi cellában.

Úgy tűnt, rendkívül sok hely van itt: bőven elfért itt még háromezernél is több szerzetes… cellák százai nyílnak a folyosókról… Milyen sok vendégszoba volt, a legmagasabb rangú személyek számára! A folyosókon végtelen ideig lehetett bolyongani: benéztem abba a vendégszobába, ahol a tábornokokat fogadták, láttam a különleges cári és nagyhercegi vendégszobákat, a főpapi vendégszobát… Semmi nem változott azóta, hogy a század elején e helyiségek használaton kívül kerültek: ugyanazok a portrék függnek a falakon, ugyanazok a papírok feküdtek az asztalokon; fel lehetett venni a vendégkönyvet, lapozgatni a bejegyzéseket, meg lehetett fogni a régi tárgyakat, amelyeket már évtizedek óta senki sem érintett… A monostori könyvtárban hozzáférhettem a X-XI. századi kéziratos, illusztrált pergamenkönyvekhez – az ilyeneket a világi múzeumokban golyóálló üveg alatt őrzik. Elolvashattam a leendő Vaszilij (Krivosein) brüsszeli érsek emlékiratait, aki a két világháború között a monostor lakója volt és könyvtárosi szolgálatot látott el ott. A leendő érsek és a huszadik századi orthodox teológia egyik kiemelkedő képviselőjének szép kézírású visszaemlékezéseinek füzeteit két napig megállás nélkül olvastam, nem tudtam tőlük elszakadni. Természetesen ezt a munkát mára már nyomtatásban is kiadták, bárki hozzáférhet.

Az áthoszi tisztaság

Áthosz csodálatos hely. Azért is, mert amikor elképzeled, hogy hogyan élhet egy közösség, ahol egy nő sem él, csak férfiak, akkor több mint valószínű, hogy egy agglegény lakásá ötlik fel a képzeletedben: sok mosatlan edény, félredobált ruhadarabok, minden a feje tetején és pókháló a sarokban. Azonban ez az Áthoszon egyáltalán nincs így. Itt a rend, a tisztaság már-már ideális. Ez következménye annak a különleges, csodálatraméltó és szívbéli emberi viszonyulásnak, amely mentén a szerzetesek az életüket megszervezik. Természetesen a bűn által sújtott földünkön sehol sem találhatunk ideális helyet, Áthosz is messze van az ideálistól, de mégis itt minden mintha közelebb állna hozzá. A hely imádságos szelleme közvetlenül érzékelhető – légy akár a templomban, amely alig változott azóta, hogy felépült, vagy épp a hegyen kapaszkodj felfelé egy remete kunyhója felé, vagy pedig egy kilencszáz éves monostor könyvtárában üldögélj…

Bizánci idő

Az Áthosz hegy belső élete lényegében megfelel annak az életrendnek, ahogy több évszázaddal ezelőtt éltek Bizáncban – elektromos áram, gépkocsik nélkül… így volt ez még a 80-as években… napjainkra sok minden megváltozott… Az időt szintén a bizánci szokás szerint mérik. Az éjfél naplementekor van, az órák számolása ekkortól kezdődik. Az órát minden hónapban hozzáigazítják az aktuális naplementéhez. Az óra eltérő lehet a tengerhez közeli és a hegyekben lévő monostorokban. Elmondhatjuk, hogy az Áthoszon mintha megállt volna az idő…

Oroszország hozzájárulása

Meglepő, hogy mennyi orosz vonatkozású dologgal találkozhatunk az Áthoszon. Bármelyik, még a „leggörögebb” monostorban is megtalálhatjuk az orosz kultúra nyomait: a cári családok ajándékait, orosz ikonokat, de használati tárgyakat, edényeket, szamovárt stb. is… A kapcsolat Oroszországgal szüntelen érezhető. Nem is lepődöm meg, amikor megtudom, hogy egyik-másik monostort a pusztító tűzvész után annak idején Oroszországból érkező adományokból újították fel.

Virág a pohárban

A hely különlegessége abból is ered, hogy mindenki igyekszik teljesíteni a másik kívánságát, még mielőtt ezt a kívánságot hangosan kimondták volna. Válaszul az ember maga is igyekszik kitalálni a másik ember kívánságát, mielőbb teljesíteni azt. A felebarát ilyen szolgálata csodálatos, különleges örömet ébreszt az emberben. Emlékszem egy esetre. Egy amerikai orthodox barátommal, John Mcdonalddal érkeztünk az Áthoszra (ez a második utam volt, 1982. nyarán). Egy éjszakát a Pantokrator monostorban töltöttünk. Sokáig üldögéltünk a balkonon, egészen addig, amíg teljesen be nem sötétedett, és a monostor egyik görög szerzetesével beszélgettünk. Ezután mindenki távozott a cellájába, és amikor már majdnem lefeküdtünk aludni, kopogtattak az ajtón. Kinyitottuk az ajtót, és az a szerzetes állt ott, akivel az előbb beszélgettünk. Egy poharat tartott a kezében, amiben egy bimbozó, zárt szirmú virág volt. Ezt mondta: „Tegyék az ablakba. Reggel, amikor felkel a nap, mire visszaérnek a Liturgiáról, az első, amit látni fognak a kinyílt szirmú virág lesz”. Ezután távozott.

Olyan szokatlan volt ez, szokatlan a világ viszonyai között… Az Áthoszon azonban teljesen természetesnek tartották, hogy ez az ember egyszerűen örömet akart okozni a vendégeknek a virág szépségével.

Tengerészgyalogság

Az Áthoszon gyakorlatilag változatlanul fennmaradt a középkori bizánci kereszténység istentiszteleti rendje. A templomokat csak gyertyák és lámpások világítják meg. Az istentisztelet jelentős részét majdnem teljes sötétségben tartják, például a Hexapszalmoszt a szerzetesek emlékezetből mondják. Az éjféli istentiszteletet és a hajnali istentiszteletet még sötétben, éjjel kezdik, mert az éjszaka az a napszak, amikor a szerzetesek virrasztanak. A világ alszik, a sötétségben a sötétség erők uralkodnak, de a szerzetesek – Krisztus katonái –, elindulnak a harcba, hogy imáikkal védelmezzék és őrizzék a világot. Egy amerikai antropológia-professzor egy – különösen egy nem orthodox számára - nagyon érdekes összehasonlítást tett, amikor párhuzamot vont a szerzetesség és a hadsereg alegységei között: „Ha a francia bencéseket a gyalogsághoz hasonlíthatjuk, a – fegyelmezetlen és zabolátlan - olasz ferenceseket a légierőhöz, akkor az Áthoszi szerzeteseket – szigorú fegyelmükkel és a felkészülés rendkívül nehéz megpróbáltatásaival – a tengerészgyalogsághoz kell hasonlítanunk. Ugyanakkor az elit, a mindig legjobb formában lévő harcosok nem félnek semmilyen ellenségtől sem!”

A napi és… az éjjeli rend

Az egyes monostorokban a hajnali istentiszteletet eltérő időpontokban kezdik – mi időnk szerint – nagyjából fél kettő fél négy között, és általában hétig - fél kilencig tart, amikor befejeződik a Liturgia. A görög monostorokban a szerzetesek általában hetente háromszor áldoznak, ezért mindig sok az áldozó. Az istentisztelet után, ha nem böjti napról van szó, a szerzetesek szolgálati beosztásuk szerinti munkájukat végzik, majd dél körül ebédre gyűlnek össze. Vannak monostorok, ahol a reggeli étkezés közvetlenül a Liturgia után van, majd ezután mennek dolgozni a szerzetesek. Kora délután általában pihennek: mint sok meleg éghajlatú országban, az alvás ideje az Áthoszon is két részre oszlik: egy keveset alszanak éjjel és egy keveset a nap legmelegebb szakaszában. Ezután újra dolgoznak. Az Esti Istentisztelet naplemente idején kezdődik és kb. egy órát tart, ezután a vacsora következik. Ha böjti nap van, akkor ez az első és egyetlen étkezés. Ha nem böjti nap, akkor vacsorára általában ugyanazt eszik, mint az első étkezéskor, vagy valami hideg ételt. Vacsora után tartják a Lenyugvási Istentiszteletet, van ahol akathisztoszt vagy kánont is olvasnak. A monostorok kapuit sötétedés után zárják, ettől fogva idejével a szerzetes maga rendelkezik. A szerzetesek olvassák a reggeli és esti imákat is, vagy a zsoltárokat.

Az ünnepek előestéjén Virrasztó Istentiszteletet tartanak – a szó szoros értelmében: egész éjszaka tart. A leghosszabb istentisztelet, amelyen részt vettem, tizenhat óráig tartott: a Nagyvecsernye kb. este nyolckor kezdődött, a Liturgia pedig másnap dél körül fejeződött be. De ez a monostor templomünnepe volt. Általában a virrasztó istentisztelet hét-nyolc órás.

Sokszor hallottam az Áthoszon, hogy az ilyen intenzív imádságos élet nem lehet következmények nélküli. Ha az ember ideje nagy részét a templomban tölti és imádkozik, mindennap feltárja a gondolatait a lelkivezetőjének, akkor még ha nem is volt jó ember, de törekszik erre, lehetetlen, hogy ne induljon el a változás útján…

Étkezés

Az Áthoszon az étel nagyon egyszerű, böjti. A szerzetesek nagyon keveset esznek, hétfőn, szerdán és pénteken csak egyszer van étkezés, de a vendégeknek adnak enni a reggeli istentisztelet után is. Reggelire gyakran gyógynövényteát, kenyeret, lekvárt, befőttet vagy zöldséget adnak. A durva őrlésű kenyeret hetente vagy tíznaponként sütik, és addig eszik, amíg el nem fogy. Csak ezután sütnek új kenyeret. Ezért az áthoszi kenyér általában elég száraz. Azonban egyszer részt vettem egy olyan reggeli étkezésen is, ahol friss, még meleg kenyeret adtak. A kenyéren kívül teát és birsalmalekvárt kaptunk. Mint szoktam, megkentem a kenyeret a lekvárral, beleharaptam és megdermedtem az ízek intezitásától – annyira váratlan volt, pedig a legegyszerűbb ételekről volt szó. Életünkben olyannyira hozzászoktunk az egyszerű dolgokhoz, hogy már észre sem vesszük, nem is érezzük az ízüket, nem érezzük azt az örömöt, amit okozhatnának nekünk, hanem mindig valami különlegesebbre és kifinomultabbra vágyunk, amit azután szintén megszokunk és ez így megy a végtelenségig… Ez a reggeli néhány hét áthoszi lét után mintegy újra feltárta előttem az egyszerű dolgok szépségét, és el kell mondanom, hogy soha finomabb reggelit nem ettem még életemben, mint akkor…

Csuvas nyelvű zsoltároskönyv

Az Áthoszon sok mindent megismertem az oroszországi egyházi életről is: mivel az emigrációban éltem, alig tudtam valamit a hazai vidéki egyházi életről, az egyszerű hívők életéről. Emlékszem egy beszélgetésre egy fiatal diakónussal. Csuvas volt. Családja nagyon mélyen hívő volt. Elmesélte, hogy gyerekkorában hogyan járt templomba édesanyjával és testvéreivel. A legközelebbi templom negyven kilométerre volt a falutól, ahol éltek. Autóbusz arrafelé nem járt, ezért gyalog mentek. Elindultak péntek reggel és szombat estére eljutottak a templomhoz. Mentek esőben, hóban is, a templom környékén aludtak, reggel pedig elmentek a Liturgiára. Ez a diakónus mutatott nekem néhány kézzel írt könyvecskét, amelyeket húga készített, amikor megtudta, hogy az Áthoszra készül. Az egyik egy kézzel másolt csuvas nyelvű Liturgikon volt, a másik pedig egy kézírásos csuvas nyelvű Zsoltároskönyv… A kislány le akarta másolni a csuvas nyelvű Újszövetséget is, de megtudta, hogy azt már kiadta a Bibliai Társaság és külföldön könnyen beszerezhető. Azonban kiderült, hogy a Biblia Társaság kiadása már rég elfogyott és azóta nem volt új kiadás. Őszintén bevallom, hogy amikor kezembe vettem ezeket a kézzel írt, fóliába „kötött” könyvecskéket, eleredtek a könnyeim. A hit oly mélysége nyilvánult meg ezekben, amivel napjainkban már ritkán találkozhatunk. A kislány tizenhat éves volt. Elképzeltem, hogy mi mindennel foglalkozhatott volna: eljárhatna társaságba, vagy a diszkóba, ő pedig esténként az istentiszteleti könyveket másolta, hogy testvére az anyanyelvén imádkozhasson az Áthosz hegyen… A kézírás gyönyörű volt, két – kék és piros – színt használt. Emlékszem gyerekkoromból, ha valami szépet akartam írni, akkor az első betűk még jól sikerültek, de utána a sorok már elferdültek… Ezekben a füzetekben minden szép volt: szép betűk, szabályos és egyenes sorok az elejétől végégig, elírások sem voltak! A diakónus elmondta, hogy a forradalom óta nem adtak ki vallási-egyházi irodalmat csuvas nyelven, ezért a templomokban és otthon csak a forradalom előtti vagy a kézzel másolt istentiszteleti könyveket használják.

A felderítő

Egy másik szerzetes egy barátjáról, egy oroszországi diakónusról mesélt. Felderítő-repülős volt, épp egy új repülőgépet próbált. A gép hirtelen dugóhúzóban zuhanni kezdett. A pilóta nem volt hívő, korábban soha nem gondolkodott el Istenről, de hirtelen, ahogy zuhant lefelé, eszébe jutott, ahogy a nagyanyja Szent Miklósról mesélt neki. Feltört belőle az imádság: „Szent Miklós segíts meg!”. A gépet az utolsó pillanatban sikerült egyenesbe hoznia és rendben le tudott szállni a kifutópályán. Sokkos állapotba került. Kihúzták a kabinból, nem tudott megmozdulni és egy hang sem jött ki a száján. Néhány nappal később tért magához és azt mondta: Istennek akar szolgálni az Egyházban. Természetesen megpróbálták lebeszélni, a felesége emiatt elhagyta. Leszerelt a katonaságból és szerzetesnek ment.

Könnyű-e a szerzetesi élet?

Egyszer, 2001-ben, negyedik áthoszi utam során egy ismerős, meglehetősen gazdag vállalkozó kérdezgetni kezdte az egyik görög monostor szerzetesét, hogy nehéz-e a szerzetesi élet. A szerzetes (egy régi családból származó, az Orthodoxiába áttért francia) azt mondta neki, hogy a szerzetesek élete nagyon egyszerű; a legnehezebb eljutni a szerzetességhez, a szerzetesség mellett dönteni. Elmondta, hogy attól fogva, hogy szerzetes lett, élete minden napja ünnepnap: az élet gondjai lekerültek a válláról, élete az imádságban zajlik. A világban való élet sokkal nehezebb, mondta: gondoskodni a mindennapi kenyérről, a család eltartásáról – mindez megnehezíti az elmélyült életet. Azt mondta, hogy mélyen meghajol azon keresztények harcai előtt, akik a világban élnek és nagyon tiszteli őket, mert ő e tekintetben összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben van.

Az utolsó gyónás…

Emlékszem egy esetre a Grigoriu monostorban. Akkor (1981-ben) György igumen elmesélt nekem egy történetet. Egy vidéki görög városban szolgált pap utolsó gyónását fogadta egyszer.
A papnak két gyereke volt, akik között nagyon nagy volt korkülönbség: a fiú volt az idősebb, a lány a fiatalabb. A fiú Athénba ment tanulni, de egy nagy tragédia történt, és meghalt. A fiatalember testét egy elhagyatott helyen találták meg. Nyilvánvaló volt, hogy halálra verték. Bár a fiú mélyen hívő volt és jámbor életet élt, nem találták meg rajta azt a keresztet, amit a hívek a kereszteléskor kapnak és később állandóan magukon hordanak. A kereszt hiánya nagyon nyomasztotta a fiú apját. A tetteseket akkor nem találták meg, és a nyomozás eredménytelenül zárult. Teltek-múltak az évek és a pap lánya felnőtt és udvarlója lett. A fiatalember idősebb volt nála, eljárt hozzájuk a házhoz és a család jól fogadta őt. A papnak, aki addigra már megözvegyült, tetszett az udvarló. A fiú hosszú ideje járt már hozzájuk, mégsem merte megkérni a lány kezét. Amikor már nyilvánvaló volt, hogy egymásba szerettek, a fiú kérte a papot, hogy gyóntassa meg. Ő beleegyezett, a fiatalember pedig elmondta, hogy megszerette a lányát és a családot, de be kell ismernie, hogy nem méltó arra, hogy a lány férje legyen, mert – gyilkos. Egyszer, már nagyon régen, rossz társaságba keveredett, éjszaka eljártak otthonról, és késő éjjel belekötöttek egy fiatalemberbe – ez Athénban történt. A fiatalember próbált hatni a lelkiismeretükre, de ez még inkább feldühítette őket, ezért verni kezdték és halálosan megütötték. Akkor a későbbi vőlegény, a társaság legfiatalabb tagja, letépte a fiú nyakáról az aranykeresztet, amit azóta is magánál hord. Ekkor elővette a keresztet, a pap pedig felismerte a fia elveszetett keresztelési keresztjét. A pap azt hitte, hogy mindjárt elájul, alig tudott állva maradni. Imádkozni kezdett magában, hogy Isten adjon neki erőt. A fiatalember így folytatta: „Látja, egy olyan, Istentől elvetett ember, mint én, nem lehet a lánya férje. Bocsásson meg nekem”. A pap végül így felelt: „Hogyan ne fogadhatnálak be téged a családomba, ha Isten elfogadja a bűnbánatodat?”. Megtörtént az esküvő, a pap fiának minden képét pedig valamilyen megfelelő indokkal elrejtették, hogy a lány férje soha ne jöjjön rá, hogy ő felesége bátyjának gyilkosa. A titkot soha senki nem tudta meg. A pap csak György atyának mondta el, halála előtt.

Maximosz atya

Az Áthoszon az egész világról, a legkülönfélébb országokból találhatunk szerzeteseket. Azért, hogy a szerzetesjelölt itt maradhasson, elég egyszerűen eljönnie az egyik monostorba és ha ott befogadják, akkor a dolog el van rendezve. Semmiféle különleges követelményt vagy feltételt nem kell teljesítenie. Azonban azok, akik komolyan szeretnének örökre az Áthoszon maradni, nincsenek olyan sokan. Az élet itt ugyanis meglehetősen nehéz, nem mindenki képes kibírni. Hosszantartó virrasztások, állandó böjt, hosszú istentiszteletek… Egyébként ez egy rendkívül egészséges életmód, és az áthoszi szerzetesek többsége nagyon jó fizikai egészségnek örvend.

Egyszer John Mcdonalddal elhatároztuk, hogy felkapaszkodunk az Áthosz hegy csúcsára – ami 2033 méterre van a tengerszint felett. A hegy közvetlenül a tengernél kezdődik, tehát meg kell tenni mind a 2033 métert. Este kezdtük az utat, úgyhogy amikor kb. nyolcszáz métert megtettünk, éjjeli szállás után kellett néznünk. Bekopogtunk egy magányosan álldogáló kellionba (kunyhó kápolnával, ahol egy-két szerzetes lakik) és egy idős, sűrű fehér szakállú sztarec fogadott minket. Az öreget Maximosz archimandritának hívták és nagyon megörült, amikor megtudta, hogy orosz vagyok. Később kiderült, hogy annak idején a Moszkvai Teológiai Akadémián tanult és öregkorában is jól beszélt oroszul. Maximosz atya már vagy ötven éve élt a hegyen és az utolsó években költözött ki a kunyhóba, hogy nagyobb elvonultságban élhessen. Úgy fogadott minket, mintha rokonok lennénk, nagy gondossággal igyekezett szerény készleteiből megvacsoráztatni bennünket. Reggel, a Liturgia után kenyeret és olivabogyót adott nekünk és megmutatta az utat a hegycsúcs felé. Könnyedén haladtunk, mert csomagjainkat a sztarecnél hagytuk a kunyhóban. Meglehetősen meredek volt az emelkedő, de minden fordulónál olyan látvány várt bennünket, hogy elakadt a lélegzetünk. Gyakran megálltunk pihenni, fényképezni, imákat olvastunk és zsoltárokat énekeltünk. Amikor véget ért az erdősáv és felszínre került a hegyi talaj, megdöbbentük: fehér márvány volt! Végül eltűnt a növényzet és az utunk tündöklő fehér márvány között tartott. Soha semmi hasonlót még nem láttam életemben, úgy éreztem magam, mintha valami rég elfeledett népmesébe csöppentem volna: „A három tengeren túl, a három erdőn túl van, ott van, galambocskám, a fehérmárvány hegy”!

A hegytetőn egy kis kápolna van, amelyet az Úr Színeváltozása ünnepének szenteltek (évente egyszer, a Színeváltozás ünnepén tartanak itt Virrasztó Istentiszteletet és Szent Liturgiát), nem sokkal feljebb pedig egy nagy vaskereszt koronázza meg a hegycsúcsot. Rövid ideig üldögéltünk a köveken, néztük a tájat, elénekeltük a Színeváltozás tropárionját és lassan visszaindultunk. Az egész út Maximosz atya kunyhójától a hegycsúcsig és vissza – kb. hat óráig tartott. „Hol voltak ilyen sokáig? Már kezdtem aggódni, - fogadott minket a sztarec. - Remélem, nem történt semmi baj!”. Biztosítottuk, hogy minden rendben van, egyszerűen csak felmentünk a hegycsúcsig. „Akkor bizonyára Virrasztó Istentiszteletet olvastak ott a csúcson, - mondta Maximosz atya, - különben hogyan tarthatott ilyen sokáig? Nekem ez az út nem tart két óránál tovább!”

Georgio

Előfordul, hogy azok közül, akik úgy döntenek, hogy az Áthoszon maradnak, egyesek később mégis visszamennek a világba. Germogén archimandrita, egy orosz emigráns, jó ismerősöm, mesélte el egyik lelki gyermekének történetét, aki egy olasz származású orthodox hitű báró és professzor volt. Ez a báró nagyon szeretett az Áthoszra utazni és szerzetes akart lenni. Germogén atya azonban sehogyan sem akart neki áldást adni, hogy szerzetes legyen. Végül a báró úgy döntött, hogy a lelkiatyja áldása nélkül távozik az Áthoszra. Elment az egyik monostorba, ahol befogadták. Kb. egy évet élt ott, nagyon buzgón és nagy engedelmességben tartott meg minden szabályt, és örvendezett, hogy élete ilyen fordulatot vett. Egy év elteltével a monostor igumenje így szólt hozzá: „Most pedig, Georgio, készülj, mert holnap este felnyírunk [szerzetesnek]”. Georgio egész éjszaka nem tudott aludni: római nagynénjére gondolt, meg kalábriai birtokaira, és anyjára, aki a birtokon élt, és ehhez hasonlókra… Reggel, alighogy felkelt a nap, Georgio összeszedte a holmiját és – visszatért Rómába.

„Mezítelen atyák”

Az Áthoszon sok igazi aszkéta él. Sok monostorban mesélnek a „mezítelen atyákról”, akik magányosan élnek a félsziget nehezen megközelítő, sziklás déli részének barlangjaiban, akik hosszú évekig semmilyen kapcsolatban nincsenek a külvilággal (kivéve azt a testvért, aki elviszi nekik az Eucharisztiát), úgyhogy már a ruháik is foszladoznak róluk. Biztosan elmesélik, hogy német turisták véletlenül rátaláltak egy ilyen barlangra és a szegényes élet nyomait figyelték meg, azonban nem találkoztak emberrel. Ezután elmondták ezt a legközelebbi monostorban és vállalták, hogy elvezetik a szerzeteseket a barlanghoz, de már nem tudtak visszatalálni…

Az Áthosz hegy csúcsán Johnnal mi is találkoztunk valami hasonlóval: nem barlangot találtunk, hanem egy hasadékot két gránittömb között. Egy szalmából készült fekvőhelyet láttuk, mellette pedig egy vasedényke állt vízzel. A vízben nejlonzacskóban salátalevelek voltak. Amikor lefelé jöttünk, találkoztunk a hasadék lakójával – egy viszonylag fiatal (fekete szakállú) szerzetessel, akin egy régi, kifakult alsó reverenda volt. Felfelé tartott, kezében egy agyagkorsóban ivóvizet vitt (a csúcshoz legközelebbi ivóvízforrás 1200 méterrel lejjebb van). Áldást kértünk tőle és megkérdeztük a nevét (Damaszkinosz szerzetesnk hívták) és felajánlottuk neki megmaradt kenyerünket és olivabogyónkat, amelyeket nagy örömünkre, elfogadott. Hát ilyen egy váratlan áthoszi találkozás…

A négy nap

… Amikor először utaztam az Áthoszra, nem tudtam elképzelni, hogy mivel fogok találkozni. Néhány monostorra gondoltam, amelyeket néhány nap alatt meg fogok tudni nézni, és ezért az Áthoszt görögországi utazásom utolsó napjaira hagytam. Úgy számoltam, hogy négy napot maradok a hegyen. Természetesen, nem így történt. Az Áthosz óriási félszigetnek bizonyult – kb. 80 km hosszú és 8 km széles. Méghozzá ez légvonalbeli távolság, amely ha gyalog mész a hegyi ösvényeken, megkétszereződik. Gépkocsi akkoriban alig volt a félszigeten, ezért az egyetlen, amire számítani lehetett, az a félsziget mellett naponta egyszer elhaladó hajó, amely megáll a monostorok kikötőiben. Az Áthosz nagyon megrázott engem. Természetesen feladtam minden más tervemet, amelyeket a négynapos Áthoszi látogatás utánra alakítottam ki és tíz napot maradtam a Szent Hegyen. Mindent pontosan kiszámítottam: reggel elhagyom a Hegyet a hajóval, majd autóbuszra szállok és Thesszalonikibe megyek. Onnan egy másik busszal megyek Athénig, ahol másnap reggel felszállok a New Yorkba tartó repülőgépre. A reptérre két órával az indulás előtt érkeztem meg, vagyis az utolsó pillanatban...

Nagyon nehezen tudtam elhagyni a hegyet, de nem volt mit tenni. Az utolsó éjszakát a Szent Panteleimon monostorban töltöttem. Reggel, a hajó érkezése előtt megkerestem Szergij atyát, akivel nagyon megbarátkoztam, hogy elköszönjek tőle. Szergij atya így szólt hozzám: „Miért utazol el? Maradj még négy napot”. Azt feleltem, hogy nagyon szeretnék maradni, de nem tehetem, mert másnap reggelre szól a repülőjegyem. Szergij atya megismételte: „Figyelj ide, maradj még négy napot”. Újra elmondtam, hogy nem tehetem, bár nagyon nem szeretnék elutazni, és hogy a szívem megszakad, de ha elmulasztom a repülőgépet, akkor elveszítem az olcsó repülőjegyet és nem lesz mivel visszautaznom Amerikába, pedig kezdődik a tanév, és általában, Szergij atya, Ön nem érti, hogy itt az Áthoszon minden másképp van, mint ott kint a világban, ott a repülőgépek percre pontosan indulnak, a későket nem várják meg, a jegyeket nem váltják vissza… De Szergij atya újra meg újra azt mondta, hogy maradjak még négy napot. Végül nem bírtam tovább: „No elég volt, Szergij atya, viszontlátásra. Jön a hajóm, elmentem. Remélem, visszajöhetek és találkozunk még”. És elindultam. Szalonikiben felszálltam az éjjeli autóbuszra, reggel megérkeztem a reptérre. Teljesen kifacsart voltam, majdnem elkéstem, az utolsó pillanatban érkeztem meg. Keresem a repülőgépemet és látom, hogy egy nagy felirat van kitéve az információs táblán: elkezdődött az athéni légiirányítók sztrájkja és a légiforgalmat négy napra felfüggesztették… Nem volt már pénzem, hogy visszamenjek a Hegyre, az „útlevelet” sem tudtam volna már beszerezni. Ezt a négy napot kénytelen voltam a kánikulában a poros, zajos, fülledt városban eltölteni… bűneimről gondolkodtam…

A legfontosabb dolog a földön

Lehetséges, hogy az én és más emberek áthoszi történetei alapján az olvasókban az a kép alakulhat ki, hogy a Szent Hegy távol van a valóságos, reális élettől. De ez nincs így. Az áthosziak élete – véleményem szerint – a legvalóságosabb élet, ennél valóságosabb nem is lehetséges. Inkább mi élünk valamiféle félig reális életben, szüntelen rohanásban, szüntelen elfoglaltságban, stresszben, törekedvén, hogy kielégítsük vágyainkat és vélt vagy valós szükségleteinket, terveket szövögetünk, igyekszünk megvalósítani álmainkat, amelyek azonban valamiért sehogy sem akarnak megvalósulni… Az Áthoszon az emberek, mai nyelven szólva, nagyon „konkrét” életet élnek. Nagyon földi, konkrét, tartalmas életet. Az áthoszi szerzetesek azzal foglalkoznak, ami a földi életben a legfontosabb: imádkoznak mindenkiért és mindenekért. Ki tudja, ha nem létezne az Áthosz és az áthoszi szerzetesek imádsága, fennállna-e még a világunk?...

 

 

Rádióamatőr szemmel Mount Athos-on
HA 0 NAR - Radócz László - beszámolója
http://www.pannondxc.hu/dxped/sv2/mounthathos.html

1. rész, avagy a terv sima, a megvalósítás kissé göröngyös útja

Egy-egy meglátogatott külföldi országról meglehetősen nehéz hiteles képet festeni. A fotók, sőt még a videó felvétel is keveset mutat az adott ország hangulatából, lehetetlen leírni a színeket, a hangulatot az illatokat. Görögország ismert és kedvelt célpontja a magyar utazónak. Talán hazánk fiai közül kevesen jutnak el az európai DXCC körzetek közül legritkábbnak számító Mount Athos (vagy ahogy a görögök hívják: Ajion Orosz) félszigetre.
A hely "misztikus" hangulatát csak akkor érthetjük meg igazán, ha lehetőségünk nyílik saját bőrünkön megtapasztalni a szerzetesek életének nehézségeit, részt veszünk (részt kell vennünk) szertartásaikban és az ezeket követő közös étkezésekben, végiggyalogolunk a félsziget hegyi ösvényein és szinte teljesen érintetlen tengerpartján. Saját szemünkkel is megcsodálhatjuk az Athosz-hegy valóban monumentális (2013 m magas) piramisát és a hihetetlenül kristálytiszta tengerpartot.

2000. májusában abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy magam is megtapasztalhattam az előbb leírtakat. Egy közös, görög-magyar kutatási program keretében, görög kollégáim meghívtak Thessaloniki-be, amely kiegészült az Athosz-hegyi kolostor köztársaság invitálásával az ottani erdők (különösen a szelídgesztenye állományok) egészségi állapotának terepi felmérésére.
/Igaz ezt megelőzte egy kis informális programegyeztetés a félsziget egyetlen rádióamatőrével, Apolló atyával is, aki jelezte, hogy nagy szüksége lenne egy kisebb lineárt is kiszolgáló antennahangoló egységre. Az utazás technikai előkészítésében ezért nagy segítségemre volt az ANICO Kft. és személy szerint Macsuga Győzi HA0MM barátom, ezúttal is köszönet a segítségükért! /

Mi az, ami a földrajzi közelség ellenére ezt a félszigetet különleges helyzetűvé és egy átlagos utazó (turista) számára szinte elérhetetlenné teszi?

A félsziget múltja, különleges státusza igen régi időkre nyúlik vissza. Hivatalosan ugyan Görögország része, de szinte teljesen autonóm igazgatású területnek számít. Az ott élő kb. 1500 szerzetes ugyan görög állampolgár (a szerzetessé válás egyben automatikus görög állampolgárságot is jelent), de nem fizetnek adót, igaz, hogy fizetésük sem igen van. A kolostorok (szám szerint 20) és a félsziget igazgatását ellátó Szent Tanács azonban jelentős támogatások, illetve bőkezű adományok (pl. az EU részéről) fölött rendelkezik. E mellett hihetetlen mennyiségű vagyon (muzeális kegytárgyak, ikonok, könyvek, erdőterületek) birtokosai és őrzői.

A félszigetről és az Athosz-hegyről már az antik időkben is születtek írásos említések (pl. Homérosz, Hérodotosz). A hely igazi történelme azonban a kereszténységgel és Bizánccal kezdődött. A keresztény legenda szerint, fiának keresztre feszítése után Ciprus felé menekülő Máriát a viharos tenger hullámai vetették a félszigetre. A történelmi források szerint azonban az első remeteközösségek alapítása a IX. században történt (1963-ban ünnepelték az első kolostor alapításának 1000 éves jubileumát). Az ezt követő évtizedekben és évszázadok során a császárok és a bizánci arisztokrácia tagjai egymással versengve alapítottak újabb és újabb kolostorokat a félszigeten, vagy a már meglévőket halmozták el kincsekkel és bőkezű adományokkal. A bizánci birodalom fénykorában már 40 kolostor körülbelül negyvenezer szerzetese élvezhette a kiváltságokat és főleg a nyugalmat, ami ezekben a vérzivataros időkben valószínűleg tovább gyarapította a világi élettől félrevonulni szándékozók hadát. Mikor a XV. század derekán Bizánc elesett, az Athosz-hegyi szerzeteseknek (ügyes és valószínűleg vagyonos diplomaták lévén) sikerült a törökökkel barátságos, sőt szívélyes kapcsolatokat kiépíteniük. A kolostorok kiváltságos státusza lehetővé tette, hogy az Athosz-hegy a török uralom évszázadaiban ne csak az ortodox vallási és egyházi élet egyik központja legyen, ahová az ortodox világ minden tájáról (Oroszországból, Szerbiából és Havasalföldről) özönlöttek a szerzetesek, hanem generációkon át a görög nemzeti nyelv és kultúra megőrzője is.

A kolostorok, noha bekapcsolódtak az 1821. évi görög szabadságharcba, de egészen 1830-ig török fennhatóság alatt maradtak. Ezután több mint 50 éves orosz gyámkodás következett. Az 1912. és 1913. évi balkáni háborúk nyomán, bár a görög hadsereg elfoglalta a félszigetet, azt önálló és semleges állammá nyilvánították. Ajion Orosz jelenlegi nemzetközi státuszát 1926-ban nyerte el.

A kolostorok ugyan koruk, elhelyezkedésük, stílusuk és belső berendezésük tekintetében különböznek is egymástól, de számos hasonlóság, rokon vonás is felismerhető. Szinte valamennyit erős falrendszer övezi. Központjuk minden esetben a katholikon, vagyis főtemplom. Ez rendszerint kereszt alaprajzolatú, sokkupolás építmény. Körülötte találhatók a nélkülözhetetlen funkciót betöltő épületek. Az udvar egyik végén a trapeza, vagyis az ebédlő, kétoldalt az erkélyes folyosóra nyíló cellasor, a másik végén pedig a vendégek elhelyezésére szolgáló épületrész található. Az ebédlő mellett álló toronyszerű épület rendszerint a könyvtár otthona.

Manapság Athosz talán az egyetlen olyan hely, ahol még megismerhető a bizánci kor keresztény egyházának élete, áthághatatlan szabályokká, kötött dogmákká merevedett szokásai és törvényei. A félsziget kissé olyan, mint egy rezervátum, ahol a múltat, a középkort nemcsak a tárgyi emlékek, épületek, a freskók és a megsárgult oklevelek jelentik, hanem az ott élő emberek, a mindennapi élet is a maga rendjével, szokásaival.

Nehéz lenne elmesélni egy-egy athoszi éjszakai (egyébként mindenki számára kötelező) mise hangulatát, amikor a libegő gyertyafényben szinte mozdulatlan szerzetesek árnyéka felett diadalmasan szárnyal a kórus érces hangja és mindent átjár a tömjén illata. A rendfőnök (igumenosz) pedig olyan méltóságteljesen ül díszes faragású trónusán és szigorú tekintettel hallgatja nyájának énekét, mintha maga lenne a földre szállt isten.

Korábban a kolostorokat a lakóik életét szabályozó regulák szerint két nagy csoportra lehetett osztani. Az egyik az idioritmikus szabályok szerint élők köre volt. Ezekben enyhébb és kötetlenebb az élet. A szerzetesek kedvükre táplálkozhatnak, ha úgy tetszik, akár a cellájukban is.
A cönobita rendszabályok követőitől szigorú önmegtartóztatást követelnek meg. Szerzeteseik kemény, aszkétikus életmódot folytatnak, állati eredetű zsiradékot nem fogyasztanak, ráadásul sűrűn böjtölnek is. Szinte az összes élelmüket, italukat (főleg bor és kétszer desztillált uzo formájában) oliva olajukat maguk termelik meg valóban bio-módon. Zárt közösségi életet élnek: együtt étkeznek, s szinte a napjuk minden perce szigorúan be van osztva. 1980-óta minden kolostor ez utóbbi, keményebb rendszabályok szerint működik. (Csoda-e mindezek után, ha Apollo barát megjelenése nem túl gyakori az amatőr sávokban?)

A legszigorúbb szabály “Mária Kertjében” (különösen hangzik, de ilyen jelzővel illetik lakóhelyüket a szerzetesek) a teljes nőtlenség. Egy 1060-ban kelt, máig érvényes császári rendelet szerint tilos nőknek, gyermekeknek, herélteknek, de még nőstény állatoknak is a félszigetre lépniük. Az elmúlt évtizedek során mindössze csak a simára borotvált arc esetében tettek engedményt a szigorú és hagyománytisztelő egyházfik. Nőket és egyéb “nemkívánatos elemeket” szállító sétahajók gyakori vendégek a félsziget közelében, de a partot 500 méternél jobban nem közelíthetik meg, amit a görög parti őrség hajói elég szigorúan be is tartatnak.

A nagyfokú “bekeményítés” mellett nagyon érdekes látni, hogy a modern világ “vívmányai” lassan-lassan utat törnek maguknak Athoszra is. Az öszvérháton való utazást a legdrágább (full extrás) terepjárók kényelmes bőrülései kezdik helyettesíteni, gyakori a mobiltelefonok csörgése a reverendák alól és a kolostorok egyes részei (pl. irodák, étkezők- de nem a szálláshelyek és templom) villanyfényben is tündökölhetnek. A szerzetesek munkáját pedig a legújabb generációs számítógépek és irodatechnikák is segítik.
/A motorizációt elősegíti, hogy egy liter üzemanyag ára kb. 25 forintnak megfelelő összegbe kerül a szerzetesek számára, mivel nem létezik adó, illeték, vám és efféle nyalánkságok a félszigeten. Ez utóbbiak hiánya valószínűleg elősegíti a csúcstechnikát képviselő eszközök (komputerek) egyre erősödő jelenlétét is. /

A félsziget fővárosában Karie-ben nemcsak más világba, hanem más időszámításba is csöppenünk. Itt ugyanis még a régi bizánci naptár időszámítása a mérvadó, amely 13 nappal kullog a miénk mögött. Ez még nem minden, itt még az órák is másképp járnak a kolostorok nagy részében a mindenkori napnyugta jelenti az éjfélt és általában ilyenkor kongatják el a tizenkettőt. A fővárosban a legnagyobb és esztétikailag nem túlságosan vonzó épületek a XIX. század első felének orosz befolyására emlékeztetnek. A városban a néhány szegényes választékú, szerzetesek által vezetett boltocska és a valószínűleg "spártai kényelmet" ígérő fogadó már sejtetni engedi, hogy Athoszon az evilági kényelemről és a túltápláltságról még a látogatóknak is le kell mondaniuk. A feltartóztathatatlan modernizáció jele ugyanakkor az, hogy már üzemel az egyik görögországi bank fiókja a fővárosban, ahol pénzt válthatunk és még a hitelkártánykról is vehetünk fel pénz, sőt telefonálhatunk is utcai nyilvános készülékekről.

De nézzük tovább a nehézségeket. Egy igazi férfinak sem egyszerű bejutni e “theokratikus köztársaság” területére. Hivatalosan turistákat nem is igen fogadnak, csak zarándokokat. A kíváncsi látogatónak a külügyeket intéző görög minisztériumhoz kell kérvénnyel fordulniuk. Mivel naponta csak 10 külföldi és kb. 150 görög zarándok léphet a félszigetre a külföldiek jól teszik ha néhány évvel előre gondolkodnak, mert bizony minden nap be van telve a következő néhány évre is.

Ha megszereztük a görög hatóságok ajánlólevelét, akkor már jó esélyünk van Uranopoliszban (a zarándokok beléptetését intéző irodában) az Athosz-hegyi tartózkodásra jogosító engedély az ún. diamonitrion megszerzésére. Ez az engedély azért is érdekes, mert az ősi hagyomány szerint a kolostorok a diamonitrion felmutatójának ingyenes elszállásolásáról és ellátásáról is gondoskodnak, persze mindkettőről fölöttébb szerény módon. Hajdanán a vendégek minden kolostorban három napot tölthettek, manapság azonban a vendéglátás időtartama igencsak egy-egy napra zsugorodott össze.
/Sajnos ez nem vonatkozik SV2ASP/A QTH-jaként szolgáló Dochiariou kolostorra, amely a felújítási munkákra hivatkozva, a félsziget kolostorai közül egyedüliként, nem fogad éjszakára is maradó látogatókat. Az Athosz-hegyi tartózkodásunk időtartama pedig nem haladhatja meg a 3 napot.

Szerencsére e szabályok nem ilyen szigorúak a tudományos céllal érkező és a Szent Hegy ügyeit igazgató testület meghívására érkező látogatóval szemben. (Sajnos a videó kamerámat még e feltételek teljesülése esetén sem vihettem magammal a félszigetre).

A nem túl jelentős összegű belépési díj leszurkolása után 2000. május 9-én kézbe vehettem a korlátlan idejű (persze szigorúan tudományos céllal) Mount Athosz-i tartózkodásra jogosító különleges Diamonitriont és a kikötő felé indultam. Annak ellenére, hogy félszigetről van szó, gyakorlatilag a szárazföld felől megközelíthetetlen. Határát ugyan nem őrzik schengeni módon, de még gyalogos ösvények sem vezetnek át a hegyeken, ezer év óta nem is igen volt rájuk szükség. A napi egyetlen hajójárat 10 óra körül indul Mont Athosz-ra Uranopoli kikötőjéből, egy régi bizánci őrtorony tövéből, de előtte még mindenkire szigorú okmány- és tételes vámvizsgálat vár (ez alól még a görögök sem kivételek). Sikeresen túljutva ezeken az akadályokon is a hajó kifutott a tavernákkal és szállodákkal zsúfolt városka kikötőjéből. A “rutinos zarándokok” intenzív zabálásba kezdtek a hajó büféjében én pedig magamhoz véve fényképezőgépemet fölmentem a felső fedélzetre. A hajó lassan elhagyta a “civilizált” görög partokat…


2. rész. Essék már szó igazi rádiózásról is!

A Mount Athos-ra tartó zarándokokat szállító hajó minden nap 9.45 körül indul Uranopoli még utolsó, autóval elérhető és még “civilizált” városnak számító kikötőjéből a félsziget felé. A hajóút kb. 2 óráig tart Dafni városkáig, több kikötéssel megszakítva. Az üdülőkkel zsúfolt , viszonylag rövid partszakasz elhagyása után az emberi kéz által érintetlen part már elárulja, hogy hajónk a kolostorállam felségvizein tartózkodik. Egy-két tanya jellegű épület kivételével emberi jelenlétnek semmi nyoma a félsziget partszakaszának kb. első 10 km-es szakaszán. Az első kikötés Zografu kolostor csónakháza és aprócska kikötője, majd ezt követően a Konstamoniti kolostor.

E két kikötés után izgatottan tekintettem a távolba, ahol az SV2ASP/A állomás QTH-ját jelentő Dochiariu kolostor a következő, Apollo barát lakhelye. A kolostor a tenger egyik part menti szikláján épült, kb. 30-40 méter magasan a kristálykék tenger szintje fölött. A hajó az északi oldalról közelít a kolostor felé, ahol az összképet jelenleg egy termetes toronydaru uralja. Jelentős felújítási munkák folynak itt, főként görög- és Európai Uniós pénzekből.

A hajó kikötött, de rövidhullámú antennának nyomát sem látni. Az épületeken voltak ugyan gyanús kinézetű 2 méteres vertikálok, de mint később kiderült, ezek a kolostorok, a járművek és a tanyák közötti kommunikációt szolgálják. /A világ szinte minden jelentős gyártója által előállított (Yaesu, Kenwood, Icom, Alinco) 2 méteres FM készülékek tucatjával találhatók a félszigeten, amelyek a belső kommunikációt szolgálják főleg 143,8 MHz-en./

Sajnos, mivel RH antennának semmi nyomát nem láttam, csalódottan ültem vissza a helyemre azon gondolkodva, hogy valószínűleg a felújítási munkáknak estek áldozatul Apollo RH antennái. Ahogy azonban a hajó elhagyta a kikötőként szolgáló kis öblöt, a kolostor déli oldalán egy aprócska (konyhakertként szolgáló) teraszon egy 3 elemes tribander Yagit láttam és egy terasszal lejjebb a fák közül kikandikáló R7 vertikál csúcsát. Ez megnyugtató legalább az antennák megvannak!

A hajó ezután még Xenofondos és Pantaleimon (Russzikon) kolostorok kikötőit érintette. Ez utóbbi orosz szerzetesek hajléka és a múlt század elején épült hatalmas tömbje már messziről felhívja magára a figyelmet. Ez a kolostor a félsziget legnagyobbikának számít, és orosz szerzetesek lakják. Görög szót nem igen lehet benne hallani és az összes felszerelésük (a terepjáróktól, a munkagépeken keresztül a fúrógépekig) orosz illetve szovjet gyártmányú. Az épületek fejújítása nemrég fejeződött be, úgyhogy a kolostor nemcsak kívülről mutatós. Hajdan 1500 orosz szerzetes lakta. Mára mindössze néhány tucatnyian maradtak.

A hajó hamarason befutott Dafni-ba. Ebben a pár házból, néhány szegényes boltból és vám- és postahivatalból álló városkában nagy volt a nyüzsgés, lévén ez a hajó indult vissza a félszigetet elhagyó zarándokok, kiéhezett csapatával. A visszafelé induló hajóra sem egyszerű feljutni, hiszen mindenkinek tételes vámvizsgálaton kell átesni. A biztonsági viszonyokra egyébként jellemző, hogy az igen értékes ikonokat, templomi kegytárgyakat nem túlzottan őrzik, igaz a legértékesebb darabokat az átlagos látogató nem igazán láthatja. Az viszont bizonyos, hogy az utazó bárhol otthagyhatja a csomagját, értékeit őrizetlenül akár egész napra is anélkül, hogy bárki is hozzájuk nyúlna.

A Mount Athos-i partraszállás előtt már nem árt néhány egyéb fontos alapszabállyal is tisztában lennünk, ezekből görög kollégám már előre kiokosított:

- Először is a félsziget nem igazán a testi örömök helye. Erről és ehhez kapcsolódó alaptörvényekről az első részben már volt szó. Ehhez kapcsolódik, hogy az étkezés sem a nap fénypontja. A legtöbb kolostorban napi egy, vagy kétszeri étkezés szokásos, ami egy tál ételt jelent. Az ételeik nagyon egyszerűek, de igen ízletesek. Minden alapanyagot (az olíva bogyótól a mézig és a borig) saját maguk állítanak elő a tojás, a sajtok és egyéb tejtermékek kivételével. Húsfélék közül csak halat esznek. A vasárnapi és ünnepi étkezéseknél bor is kerül az asztalra. Az általános nézet szerint az étkezés nem örömforrás, hanem a gyarló test fenntartásának szükséges formája. A közös étkezések során mindenki együtt van (a rendfonöktől az egyszerű zarándokig) és ugyanazt eszi. Az étkezés nagyobbik része közös ima az étel elfogyasztására igen kevés az idő. Ezért, ha nem akarunk éhen maradni, igencsak igyekeznünk kell. Beszélgetni tilos, sőt illik szemlesütve, lelkiismeret furdalástól gyötörten élvezni az ételt. Megfogadva az intelmeket rutinos szerzeteseket utasítottam magam mögé az evésben, sőt nyugodtan állíthatom, hogy sebességemmel kivívtam a szerzetesek és görög barátom tiszteletét is. A “Mount Athos Örökös Evőbajnoka” címtől pedig egyik olasz kollégám ütött el az egyik napon, amikor valamilyen spagetti jellegű tésztaféle volt terítéken. Köztudottan ebben az olaszok verhetetlenek.

- A másik fontos dolog, hogy nem divat a melegvíz a kolostorokban, sőt néhány évvel korábban még tükröt sem lehetett találni az egész félszigeten. A szerzetesek nem borotválkoznak, a zarándokok pedig kibírják pár napig borostásan. Másra meg nem is való az az ördögi tükör.

- A szerzetesekkel, de különösen a rend vezetőivel való beszélgetés során visszafogottnak kell lenni, nem illő ülő helyzetben a keresztbe tett lábbal való társalgás.

- Fontos szabály, hogy a szerzetesek nem hallgatnak rádiót (műsorszórót legalább is nem), nem tévéznek, nem olvasnak napilapokat. Ennek ellenére beszélgetéseim során is kiderült, hogy meglepően jól tájékozottak a világ dolgaiban, sőt a napi politikában is.

A kikötőben találkoztunk az első tartózkodási helyünkre (Simono Petra kolostor) szállító mikrobusszal. Ami az egyszerűség mellett már a partraszállást követően igencsak feltűnő, az a technikai modernizáció. A szerzetesek ma már nem öszvérháton közlekednek, hanem összkerékhajtású Land-Rovereken, Toyotákon, Mercedeseken amelyekből a bőr üléseken kívül természetesen nem hiányozhat a légkondi sem. Szinte minden fontosabb szerzetes oldalán ott lóg a mobiltelefon. Nem ritka az, akinek kettő is van, egyenlő feltételeket biztosítva Görögország két vezető mobil szolgáltatójának. Egy-egy irodába belépve általában a PC-k legújabb generációi segítik a munkát. Nem egy esetben prospektusokból ismert gépeket itt láthattam először működés közben. Ugyanakkor a szerzetesek és a vendégek elhelyezésére szolgáló épületrészekben általában nincs villany.

Természetesen a Simono Petra kolostorba szállító Mercedes kisbusz is a legújabbak közül való volt. A távolság kb. 5 km volt, de igen meredek lejtőn és eredetileg öszvérek számára készített hegyi ösvényen megerőltető volt az utazás jármű és utas számára egyaránt. A kolostor egy kb. 200 méter magas sziklaszirtre épült. Nagyon impozáns látványt nyújt távolról és közelről egyaránt. A sziklán egy kilenc emeletes épület található, amelyen az egyes helyiségeket összekötő, fából ácsolt függő körfolyosó az épületen szintenként körbefut. A megoldás nagyon hasonlít a tibeti kolostorokhoz. A vendégek a legfelső szinten kapnak helyet. Ahogy elfoglaltuk cellánkat és kimentünk a függőfolyosóra megértettem görög kollégám tegnapi mondását, miszerint: holnap majd felülről nézhetjük a madarak röptét, ami teljesen igaz is volt. A madarak lent köröztek, kb. 50-60 méterrel alacsonyabban és egyben kb. 150-200 méterrel a tenger fölött.

Aznap este a mise után vendégül láttak bennünket a kolostor vezetői. Sok minden érdekelte őket és ekkor derült ki az is, hogy a kolostor szinte teljes vezérkara kb. 10 éve a Meteorák-ból települt át ide. A sok turista miatt úgy érezték, hogy az a hely már csak turista látványosság és nem lehet az ortodox vallás gyakorlásának terepe. Engedélyt kaptam, hogy holnap megnézhessem a kincstárat és a könyvtárt. Ezek az épület legalsó szintjein találhatók és a belépéshez legalább két vezető szerzetes egyidejű jelenléte és kulcsai szükségesek. A kincstárról csak annyit, hogy az itt található kincsek ezer éve nem hagyták el a félszigetet és ennek az egy kolostornak az értékei megtölthetnének néhány múzeumot. A könyvtár állománya nem a legrégebbi, mert a korábbi tűzvészek nagy pusztításokat végeztek, de technikai felszereltségük egyedülálló. Volt alkalmam neves külföldi egyetemek könyvtárait is megnézni és kipróbálni (pl. Yale, Oxford) de ehhez fogható automatizáltságot és technikai szintet sehol sem láttam. Ha ehhez még hozzá vesszük, hogy mindez kb. 50 szerzetes és néhány külső kutató munkáját szolgálja, még árnyaltabb a kép.

Másnap, azaz szerdán találkoztam a félsziget egyetlen magyar származású szerzetesével (Melethios atya), aki egy fiatal pap, és 1990-ben hagyta el Budapestet. Kellemes beszélgetés közben elmondta, hogy a kolostor szerencsés helyzetben van, mivel fekvése miatt egy saját mini-vízerőmű látja el elektromos energiával. Csütörtök délelőtt meglátogattuk a fővárost Karie-t is. Itt található a Szent Tanács a félsziget kormányzó szervének székhelye. A legnagyobb és az esztétikailag nem túlságosan vonzó épületek a múlt század orosz hatására emlékeztetnek. Karie legősibb épülete a Protaton-templom X. századi eredetű. A fővárosban található a néhány boltocska, görög telefonkártyával működő, nyilvános telefon, sőt bankfiók is (pénzváltási és bankkártya használati lehetőséget biztosítva).

A terepi felmérések és vizsgálatok végeztével elbúcsúztam görög és olasz kollégámtól, akik már várták a visszatérést görög földre, én pedig csütörtök délután az apostolok lován megérkeztem a Dochiariou kolostorba, ahol már várt Apollo OM. Természetesem az érkezésem várható időpontját már előre egyeztettem vele és a QSL lapján szereplő aprócska fotó alapján volt elképzelésem arról, hogyan is nézhet ki. Személyében egy 45 év körüli, igazán szívélyes embert ismerhettem meg. Kiderült az is, hogy a kolostor vezérkarához tartozik, a rendfőnök egyik helyettese, aki a saját kolostorában a technikai eszközökért, járművekért, sőt a közművekért is felelős. Éppen indulóban voltak, úgyhogy csatlakoztam hozzájuk. A terepjáró teherautó tele volt fiatal és idősebb barátokkal, akik a platón utaztak. Jómagam a vezető mellett kaptam helyet, a sofőrülésbe pedig Apolló atya ült. Úttalan utakon mentünk, kezdtem megérteni az indulás előtt elmondott rövidke ima értelmét. A kolostorhoz tartozó egyik öreg farmépület felújításán dolgoztak. A fizikai munkából mindenki kivette a részét rangra és korra tekintet nélkül, úgyhogy a délután számomra is fahordással telt el. Frissen fűrészelt deszkát hordtunk a tető felújításához. A fiatal (angolul jól beszélő) szerzetesek időben figyelmeztettek, hogy vigyázzak az apró skorpiókkal, amelyek szívesen tanyáznak a deszkák között. Megnyugtattak, hogy a csípésük nem halálos, de ha valaki érzékeny a mérgükre, néhány napig nem tud lábra állni. Aznap délután az én lelkiismeretemet is kb. 20-25 ilyen aprócska skorpió agyonütése nyomasztotta.

Az este is elérkezett és nem kevésbé viszontagságos visszaút után megérkeztünk a kolostorba. Az esti ima és a közös vacsora után Apollo meghívott, hogy nézzem meg az adószobát. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nehéz volt a rádiót és a számítógépet megtalálni a viszonylag tágas helyiségben, amely tele volt kéziszerszámokkal, motorfűrész alkatrészekkel és minden egyéb elképzelhető kacattal. Kiderült, hogy adószobáról, műhelyről és műszaki könyvtárról is szó van. Természetesen az adószobában sincs villany, így az energiát napelem, illetve napsütés hiányában két termetes teherautó akkumulátor szolgáltatja. A készülék egy Icom 750 (kb. 50 Watt kimenő teljesítménnyel) Packet és RTTY modem és egy 486-os PC.

Aznap este kipróbáltam az ICOM távíró billentyűjét és a Yagit, az eredmény közel 50 QSO és rengeteg hitetlenkedő állomás 14 MHz távírón, kb. fél óra alatt. Köztudottan Apollo nem igazán favorizálja a CW üzemmódot, úgyhogy nagy feltűnést keltett egy jól távírózó SV2ASP/A a sávban. Az ismerkedő beszélgetéssel eltelt az idő, a napi munka pedig alaposan kimerített mindkettőnket, valamint a reggeli mise (amelynek látogatása a vendégek számára is kötelezően ajánlott, ebben a zarándokok számára csak nappal látogatható kolostorban) 4 órai kezdése (mindig 8 órával a naplamente- azaz a Mount Athos-i éjfél után) arra ösztökélt, hogy ne éljek vissza a házigazda vendégszeretetével. Úgyhogy 20 óra GMT körül elbúcsúztunk egymástól és mindenki elvonult a cellájába. Amúgy sem illik már első nap ajtóstul berontani az adószobába. A beszélgetés során sok szó esett a Dxpedíciókról. Apollot az 1991-es, albániai, ZA1QA részletei érdekelték különösen.

A pénteki nap a szerzetesek számára megint házfelújítással, számomra pedig a rádió állomás rendbetételével telt el. Először is a vertikál teljes használhatatlanságáról előző este már megbizonyosodhattam. A felújítási munkák fokozott elektromos energia igénye miatt a kolostor dízel generátora teljes gőzzel üzemelt. Igaz viszonylag messze volt az adószobától és az antennáktól, de a vertikálon 59+30 dB-s QRN-t produkált. Egy normális földelő hálózat kiépítése és a rádió, illetve a számítógép földelése sem jelentett igazán megoldást.
Ezután rendbe kellett tennem a radiálokat is mivel előző esti beszélgetésben kiderült, hogy néhányszor már összeégtek, illetve a kolostor kutyája rendszeresen gumicsontnak használja azokat. Ezután már lehetővé vált a vertikál adó oldali rendbetétele is. A vevő oldalon az igazi megoldást az ANICO Kft. szponzori ajándékaként vitt MFJ tuner jelentette. Igen hatékony volt, kihangolás után a QRN teljesen eltűnt. Egy kis hangoló táblázatot is készítettem Apollo barát számára az egyes sávok helyes behangolási értékeivel. Az akkumulátorok töltése is napelemekkel történt. Szépen sütött a nap, úgyhogy estére a tápfeszültség elérte a 13 Voltot. A technikai tuningolással nagyon eltelt a nap a Yagi forgatójának visszajelzőét már nem volt idő megjavítani. Apolló-ék is hamarosan megérkeztek. Csodálkozva hallgatta a vertikálon is vehető állomások jeleit és saját maga is megbizonyosodhatott az antenna tuner hatékonyságáról. Csodálatát mégis leginkább azzal vívtam ki, hogy sikerült (igaz egy félórámba telt, a földelések kialakításánál) egy fejhallgatót a kábelek, kanócok bábeli keveredéséből kibányásznom.

Aznap este is mise, közös vacsora, beszélgetés és kb. 50 QSO a logban 14 MHz CW-n. További eredmény, hogy egyre intenzívebb a telefon forgalom az Apollo mobilján, valószínűleg görög hívások, de elég sok olasz is érdeklődik az SV2ASP/A állomás valódiságáról. A comment, Apollo kedvenc szóhasználatával élve: “No problem”.

A szombati nap ismét munkával telt a szerzetesek számára, engem pedig Apollo megkért arra, hogy aktivizáljam az állomást távírón. A 2000. május 13-i (szombat) dátum szerencsés lehetett azon európai állomásoknak, akik még valamelyik felső sávon szerették volna SV/A-t begyűjteni. A pénteki nap eredményeként ennek most már nemigen volt akadálya 6 RH sávon. Az eredmény kb. 1000 QSO 10-28 MHz-ig. Gyakorlatilag csak európai állomások néhány közel keleti és UA9 hívójel kivételével. Jó néhány állomás több sávon is lerépázta Mount Athos-t, közülük is HA0HV és HA0IT voltak a legeredményesebbek, akik 6-6 sávon kerültek a logba.

Vasárnap az ünnepi, maratoni hosszú mise és a bőséges reggeli étkezés (ekkor volt hal, olajbogyó és bor is az asztalon) után már nem igazán maradt idő a délelőtti rádiózásra. A hajó pontosan érkezett. A Dochiariou kolostor szerzetesinek népes csoportja volt ott a búcsúztatásomnál, nagy csodálkozást keltve a komp személyzetében. Talán ennek is köszönhető, hogy a vámvizsgálat már nem volt annyira szigorú, mint idefelé. A vámvizsgálat után egy igazán felejthetetlen élménnyel gazdagodva léptem a Görögországot jelentő fedélzetre. Az idő gyönyörű volt, a hajót delfinek kísérték a görög partokig (mintha csak a háborítatlan athoszi vizeken éreznék jól magukat), az Athosz-hegy piramisa még görög földön is messzire látszott.