Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára


Jean-Yves Leloup
A ,,hészükhaszta'' imamód

az Áthosz-hegyi Szeráfim atya tanítása szerint

Fordították: Jézus Kistestvérei
Szakmai lektor: Richárd Andrea
Nyelvi lektor: Holczer József Sch.P.
Korda Kiadó, 1998
Forrás: http://www.communio.hu/ppek/k154.htm


Tartalomjegyzék

Bevezetés
Elmélkedj úgy, mint egy hegy!
Elmélkedj úgy, mint a pipacs!
Elmélkedj úgy, mint az óceán!
Elmélkedj úgy, mint egy madár!
Elmélkedj úgy, mint Ábrahám!
Elmélkedj úgy, mint Jézus!
Most menj!

 

Bevezetés

Mielőtt a fiatal francia filozófus megérkezett Áthosz-hegyre, már
olvasott néhány könyvet a keleti (ortodox) lelkiségről, közte a Szív
imájáról szóló kis Filokália könyvet és egy orosz zarándok
elbeszéléseit. Ezek inkább lenyűgözték, minthogy meggyőzték. Párizsban
részt vett egy liturgián a Grue utcában, amely felébresztette benne a
vágyat, hogy görögországi vakációja alatt néhány napot az Áthosz-hegyen
töltsön azért, hogy kicsit többet tudjon az imáról és a hészükhasztok
imamódjáról. Ezek a csendben élő emberek a ,,hészükhiát'', azaz, a
belső békét keresik.
Túl hosszú lenne elmesélni, hogyan találkozott Szeráfim atyával,
aki a Szent Panteleimon-monostor közelében lakott; elég, ha annyit
mondunk, hogy a fiatal filozófus kicsit fáradt volt. Úgy találta, hogy
a szerzetesek nincsenek azon a magaslaton, amelyről a könyvek írtak..
Azt is mondjuk el, hogy noha már több írást olvasott az elmélkedésről
és az imádságról, igazából még nem imádkozott és nem gyakorolt valami
sajátos elmélkedést. Szíve mélyén nem egy erről szóló újabb előadásra
vágyott, hanem ,,bevezetésre'', amely lehetővé tenné számára, hogy ne
hallomásból, hanem belülről, tapasztalatból ismerje meg, mit jelent
imádkozni.
Szeráfin atyáról egymásnak ellentmondó hírek keringtek a
szerzetesi közösségben. Némelyek azzal vádolták, hogy néhány
centiméterrel a föld felett jár; mások azzal, hogy kiabál, ismét mások
tanulatlan parasztnak tartották; végül voltak, akik azt mondták róla,
hogy igazi, Szentlélek ihlette sztarec, aki képes arra, hogy hasznos
tanácsokat adjon és a szívekben olvasson.
Amikor valaki remeteségének kapujába ért, Szeráfim atyának az volt
a szokása, hogy a legilletlenebb módon, tetőtől talpig végigmérte az
érkezőt öt hosszú percen át, anélkül, hogy egy szót is szólt volna
hozzá. Azok, akiket nem késztetett menekülésre az efféle vizsgálódás,
hallhatták a szerzetes kemény diagnózisát:
-- Nem szállt az állánál lejjebb.
-- Magáról ne is beszéljünk. Még be sem lépett.
-- Nem igaz, ez csodálatos! A térdéig ereszkedett.
Természetesen arról beszélt, hogy milyen mélységekben van jelen a
Szentlélek az emberben. Néha a fejben, ritkábban a szívben vagy még
lejjebb. Az ember szentségét aszerint ítélte meg, hogy a Lélek milyen
fokban testesült meg benne. Tökéletes, átalakult ember az volt számára,
akiben teljes egészében, tetőtől talpig a Szentlélek lakott. ,,Ilyet
csak egyszer láttam Sziluan sztarecnél -- mondta --. Ô valóban Isten
embere volt, tele alázattal és fenséggel.''
A fiatal filozófus még nem volt ebben az állapotban; a Szentlélek
megállt, vagy inkább csak az álláig talált utat benne. Amikor arra
kérte Szerafim atyát, hogy beszéljen neki a szív imájáról és az
Evagriosz Pontikosz szerinti tiszta imádságról, Szerafim atya kiabálni
kezdett. Ám a fiatalember nem veszítette el a bátorságát. Kitartott...
erre Szerafim atya azt mondta neki:
-- Mielőtt a szív imájáról beszélnék, tanulj meg úgy elmélkedni,
mint az a hegy ... -- és egy hatalmas sziklára mutatott. -- Kérdezd meg
őt, hogyan imádkozik. Azután gyere vissza hozzám.

 

Elmélkedj úgy, mint egy hegy!

Így kezdődött el a fiatal filozófus igazi bevezetése a
hészükhaszta imamódba. Az első útbaigazítás, amit kapott, stabilitásra,
a jó alapok lerakására vonatkozott.
Csakugyan az első tanács, amit az ember az elmélkedésre vágyónak
adhat, nem lelki, hanem testi jellegű: ,,Ülj le! Ülj úgy, mint a hegy,
azaz légy nehéz, legyen súlyos a jelenléted!'' Az első napokban a
fiatal embernek nagyon nehéz volt így mozdulatlanul maradnia, keresztbe
tett lábakkal, a medencecsont kissé följebb, mint a térdek (ezt a
testtartást találta a legstabilabbnak). Egy reggel aztán valóban
megérezte, mit jelent úgy elmélkedni, mint egy hegy. Ült teljes
súlyával, mozdulatlanul. Egy volt a heggyel, csendesen a Nap alatt.
Időérzéke teljesen megváltozott. A hegyeknek más az idejük, a ritmusuk.
Amikor az ember úgy ül, mint egy hegy, előtte van az örökkévalóság. Ez
a helyes magatartása annak, aki rá akar hangolódni az elmélkedésre:
tudja, hogy mögötte, benne és előtte van az örökkévalóság. Egy templom
építéséhez először kőre volt szükség; a szikla rendíthetetlen
szilárdságára azután Isten megépíthette egyházát, az ember testét pedig
templomává tette. Így értelmezte az evangélium szavait: Te Péter vagy
és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat. ..(Mt 16,18)
Több héten át így maradt. A legnehezebb az volt számára, hogy
órákat töltsön el ,,semmittevéssel''. Újra meg kellett tanulnia
létezni, egyszerűen csak lenni cél és ok nélkül. Úgy elmélkedni, mint
egy hegy -- azt jelenti, hogy maga a Lét elmélkedik, a Lét a maga
egyszerűségében, megelőzve minden gondolatot, élvezetet, szenvedést.
Szerafim atya mindennap meglátogatta, és megosztotta vele
paradicsomát, és néhány olajbogyóját. E nagyon egyszerű étkezés
ellenére úgy tűnt, hízott a fiatalember. Járása nyugodtabb lett. Mintha
a hegy a testébe költözött volna. Tudott mindenre időt hagyni,
befogadni az évszakokat, csendes és nyugodt maradt, mint a föld, amely
néha kemény és száraz, néha viszont olyan, mint az aratásra váró
domboldal.
Úgy elmélkedett, mint egy hegy, ez gondolatainak ritmusát is
megváltoztatta. Megtanult ítélkezés nélkül ,,látni'', mintha megadná a
létezés jogát mindannak, ami a hegyen nő.
Egyik nap történt, hogy zarándokok szerzetesnek hitték. Nagy
hatással volt rájuk jelenlétének súlya és áldást kértek tőle. A
fiatalember semmit sem felelt, megingathatatlan volt, mint kő. Amikor
ezt aznap este Szarafim atya megtudta, ütlegelni kezdte... A fiatal
ember nyögött.
-- Azt hittem, olyan ostoba lettél, mint egy útszéli kavics. A
hészükhaszta elmélkedésnek megvannak gyökerei, azaz a hegy szilárdsága,
de célja nem az, hogy halott rönkké, hanem hogy élő emberré tegyen.
Karjánál fogva a kert végébe vezette a fiatalembert, ahol a gaz
között néhány virágot lehetett látni.
-- Most már ne úgy elmélkedj, mint egy terméketlen hegy! Tanulj
meg úgy elmélkedni, mint a pipacs, de azért ne felejtsd el a hegyet
sem!

 

Elmélkedj úgy, mint a pipacs!

Így tanul meg a fiatalember kivirulni. Az elmélkedés először egy
jó alap, ezt tanította neki a hegy. Az elmélkedés ,,irányulás'' is,
erre oktatta most a pipacs: forduljon a Nap felé, fordítsa lénye
legmélyét a fény felé, egész erejével, vérével, erre vágyakozzon. A
szépre, a fényre figyelésben néha úgy elpirult, akár a pipacs. Mintha
ez a szép fény rátekintett, rámosolygott és valami illatot várt volna
tőle. Még egy dolgot tanult a pipacstól: a virágnak ahhoz, hogy
megmaradhasson ebben az irányban, egyenes szárra van szüksége; így ő is
kezdte egyenesen tartani a gerincét.
Ez némi nehézséget is okozott neki, mert a Filokáliában azt
olvasta, hogy a szerzetesnek enyhén meghajolva kell tartania magát --
néha még a fájdalom árán is -- tekintetével a szív és a legbenső felé
fordulva.
Magyarázatot kért Szerafim atyától. A sztarec huncutul nézett:
-- Ez régen az erősek miatt volt így. Tele voltak energiával,
ezért emlékeztetni kellett őket az emberi lét alázatoságára. Egyáltalán
nem volt kárukra, ha meghajoltak egy kicsit az elmélkedés ideje
alatt... Neked viszont inkább energiára van szükséged. Az elmélkedés
ideje alatt tehát egyenesedj ki, légy éber, fordulj a fény felé, de ne
légy gőgös. Egyébként, ha jól megfigyeled a pipacsot, nemcsak avval
tanít, hogy egyenes a szára, hanem avval is, hogy hajlékony a szél
fuvallataira és nagyon alázatos.
A pipacs tanította mulandóságával és törékenységével is. Meg
kellett tanulnia kivirágozni, de elhervadni is. A fiatalember mos már
jobban értette a próféta szavait. Minden test csak fű, és minden
szépsége olyan, mint a mező virága. Elszárad a fű, elhervad a virág,
... Íme, a nemzetek olyanok, mint vízcsepp a vödrön, és mint porszem a
mérlegserpenyőn, annyit érnek;... amikor még el sem ültették, el sem
vetették őket, és még gyökeret sem vert törzsük a földben, máris rájuk
fúj, és kiszáradnak, és a szélvész, mint a pelyvát, elsodorja őket. (Iz
40,6-7.15.24)
A hegy az örökkévalóságot éreztette vele, a pipacs az idő
törékenységére tanította. Elmélkedni azt jelenti, hogy az ember egy jól
irányított, igaz pillanat mulandóságában megismeri az Örökkévalót.
Virágzik, amíg virágoznia kell; szeret, amíg szeretnie kell;
önzetlenül, miért nélkül, mert valójában ,,kiért''? Miért virágoznak a
pipacsok? Így tanult meg cél és haszon nélkül elmélkedni, a létezés
öröméért és a fény szeretetéért. ,,A szeretetnek önmagában van a
jutalma'' -- mondta Szent Bernát. ,,A rózsa azért virágzik, mert miért
nélkül virágzik -- mondta Angelus Silesius. ,,A hegy virágzik a
pipacsban -- gondolta a fiatalember. -- Az egész világ elmélkedik
bennem. Bár örömtől pirulna egész életemben, amely csupán egy
pillanat.'' Ez a gondolat bizonyára túl messzire vitt. Szeráfim atya
kicsit megrázta filozófusunkat, majd újból kézen fogta. Kis meredek
úton egészen a tengerpartig vitte egy kis kietlen öbölbe.
-- Ne kérődzz többet a pipacsok értelmén, mint egy tehén... Legyen
tengerész a szíved. Tanulj meg úgy elmélkedni, mint az óceán.

 

Elmélkedj úgy, mint az óceán!

A fiatalember közelebb ment a tengerhez. Már megtalálta a jó
alapot és a helyes irányt. Testtartása megfelelő volt. Mi hiányzott még
neki? Mire taníthatta a hullámok moraja? Feltámadt a szél. A tenger
apálya-dagálya egyre hatalmasabb lett, az óceánra emlékeztette. Igaz,
az öreg szerzetes azt tanácsolta neki, hogy úgy elmélkedjen, mint az
óceán, ne pedig úgy, mint a tenger. Honnét tudhatta, hogy a fiatalember
régebben -- főleg éjjel -- hosszú órákat töltött az Atlanti-óceán
partján, és már tudta annak művészetét, hogyan vegye fel lélegzése a
hullámok nagy lélegzésének ritmusát. Belélegzek, kilélegzek... azután
belélegeznek, kilélegeznek Hagyom, hogy hordozzon a lehelet, mint
ahogy az embert hordozzák a hullámok. Így viszi a deszkát is az óceán
lélegzésének ritmusa. Régebben ez néha szinte az öntudatvesztés
határára sodorta. De a vízcsepp, amely akkor elenyészett a tengerben,
most megőrizte formáját, tudatát. Testtartásának köszönhette ezt? A
földbe kapaszkodó gyökereinek? Nem ragadta többé el lélegzésének mély
ritmusa. A vízcsepp megőrizte önazonosságát, mégis tudott egy lenni az
óceánnal. Így tanulta meg a fiatalember, hogy elmélkedni azt jelenti:
mélyen lélegzik és hagyja, hogy saját lélegzetének apálya-dagálya
legyen. Azt is megtanulta, hogy bár a felszínen hullámzik a víz, az
óceán mélye nyugalomban marad. A gondolatok jönnek-mennek, felkavarnak
minket, de lényünk mélye mozdulatlan. Az elmélkedés önmagunk
hullámaiból indul, s amikor már nem ér le a lábunk, gyökeret
ereszthetünk az óceán mélyén. Mindez nap nap után egyre jobban élt
benne és eszébe juttatta egy költő gondolatát, ami nagy hatással volt
rá serdülőkorában: ,,A létezés olyan, mint a szüntelenül hullámzó
tenger. Az átlagember ebből a tengerből csak a hullámokat érzékeli.
Vedd észre, hogy a tenger mélyéről számtalan hullám tör a felszínre,
ugyanakkor a tenger rejtve marad a hullámokban''. A fiatalember számára
a tenger most már kevésbé ,,maradt rejtve a hullámokban'', sokkal
nyilvánvalóbbnak tűnt a dolgok közötti egység, és mindez nem rombolta
le a sokféleséget. Nem kellet már szembeállítani az alapot és a formát,
a láthatót és a láthatatlant, midez az élet egyetlen óceánját alkotta.
Leheletének mélyén talán már a Ruah, a Pneuma, Isten nagy lehelete
volt?
-- Mindaz, aki figyelmesen hallgatja saját lélegzését, nincs
messze Istentől -- mondta az öreg Szerafim. -- Figyeld meg, ki van
kilélegzésed végén, ki van belélegzésed forrásánál.
Valóban volt ott néhány másodpercnyi csend, sokkal mélyebb, mint a
hullámok apálya-dagálya, valami, ami hordozza az óceánt.

 

Elmélkedj úgy, mint egy madár!

A jó alap, a fény felé fordulás, az óceán lélegzése még nem a
,,hészükhaszta'' imamód -- mondta neki Szerafim atya. -- Most meg kell
tanulnod úgy elmélkedni, mint egy madár.
Elvitte őt a remeteségéhez közel eső kis cellába, ahol két gerlice
élt. A két kis állat turbékolása először kedvesnek tűnt, de hamarosan
idegesítette a fiatal filozófust. Mindig azt a pillanatot választották
ki, hogy kedves szavakat turbékoljanak egymásnak, amikor ő aludni
akart. Megkérdezte az öreg szerzetest, mit jelent ez az egész komédia
és sokáig fog-e még tartani. A hegy, az óceán, a pipacs még csak
hagyján (bár el lehetne tűnődni, vajon mi van ebben keresztényi), de
hogy a szerzetes most ilyen epekedő szárnyasokat ajánljon neki
elmélkedése mesteréül, na hát ebből elege volt!
Szerafim atya elmagyarázta neki, hogy az Ószövetségben az
elmélkedést olyan szavak fejezik ki, amelyeknek gyökere a ,,haga'',
amit görögül a mélété-meletan, latinul a meditari-meditatio szóval
adtak vissza. A szótő eredeti jelentése: ,,félhangon mormolni''. Ezt a
szót használták az állatok kiáltására is: pl. az oroszlán ordít (Iz
31,4), a fecskefióka csipog, a galamb nyögdécsel (Iz 38,14), a medve
dörmög.
-- Áthosz hegyen nincsenek medvék. Ezért vezettelek ide a
gerlicékhez, a tanítás viszont ugyanaz. A torkoddal kell elmélkedned
nemcsak azért, hogy befogadd a leheletet, hanem azért is, hogy éjjel-
nappal Isten nevét mormold.
Amikor boldog vagy, anélkül hogy odafigyelnél, dudorászol, néha
jelentések nélküli szavakat mormolsz, és ez egyszerű örömmel, derűvel
tölti el egész testedet. Amikor elmélkedsz, mormolsz, mint a gerle és
hagyod, hogy feltörjön belőled a szív éneke, mint ahogy már
megtanultad, hogyan engedd felszállni magadban a virág illatát...
Amikor elmélkedsz, énekelve veszel levegőt. Egyelőre ne tölts most időt
azzal, hogy a jelentésén gondolkozol; azt javasolom, hogy csak
ismételd, mormold, dudorászd a ,,Kyrie eleison, Kyrie eleison''-t, ami
minden Áthosz-hegyi szerzetes szívében ott él.
Ez nem nagyon tetszett a fiatal filozófusnak. Otthon esküvői vagy
temetési misén hallotta ezt a könyörgést: ,Uram, irgalmazz!'' Szerafim
atya elmosolyodott:
-- Igen, ez az egyik jelentése, de van több más is, például:
,,Uram, küldd el Lelkedet!'', ,,Legyen felettem és mindnyájunk felett a
te gyengédséged!'', ,,Áldott legyen a te Neved!'' stb., de ne törekedj
túlzottan arra, hogy megértsd ezt a könyörgést, magától feltárul majd
neked. Most csak légy fogékony és figyelmes arra a rezgésre, amit
testedben, szívedben éleszt. Próbáld békésen összhangba hozni
lélegzésed ritmusával. Amikor gondolatok gyötörnek, nyugodtan térj
vissza ehhez a könyörgéshez, lélegezz mélyebben, tartsd magad egyenesen
és mozdulatlanul, akkor megismered a ,,hészükhia'' kezdetét, a békét,
amelyet Isten bőségesen ad mindazoknak, akik szeretik Ôt.
Néhány nap alatt hozzászokott a ,,Kyrie eleison''-hoz. Úgy
kísérte, ahogy a méheket a zümmögés, amikor a mézet csinálják. Nem
mindig ismételgette ajakkal. A zümmögés egyre bensőbb, a rezgés egyre
mélyebb lett. A ,,Kyrie eleison'' -- aminek már nem gondolt értelmére -
- néha ismeretlen csendbe vezette őt, és úgy érezte magát, mint Tamás
apostol, miután felfedezte a feltámadt Krisztust. ,,Kyrie eleison!'' Én
Uram, én Istenem!
Isten nevének segítségül hívása nyomán lassacskán nagy tisztelet
támadt benne minden létezővel szemben. Ugyanakkor tele volt imádattal
az iránt, aki ott rejtőzik minden létezés gyökerénél. Szerafim atya
ekkor így szólt hozzá:
Most már nem vagy messze attól, hogy úgy elmélkedj, mint egy
ember. Meg kell tanítanom téged Ábrahám elmélkedésére.

 

Elmélkedj úgy, mint Ábrahám!

Az öreg sztarec tanítása mindeddig természetes elemekből állt,
gyógykezelésszerű volt. Alexandriai Philon tanúsága szerint a
szerzetesek régen gyógyítással foglalkoztak. Elsődleges szerepük -- még
mielőtt megvilágosodásra vezették volna az embert --, az volt, hogy
meggyógyítsák a természetet, s ezzel a legjobb állapotba hozták ahhoz,
hogy képes legyen befogadni a kegyelmet. A kegyelem nincs
ellentmondásban a természettel, helyreállítja és kiteljesíti azt. Ezt
tette az öreg a fiatal filozófussal: olyan módszert tanított neki,
amelyet némelyek ,,teljesen természetesnek'' nevezhetnének. A hegy, a
pipacs, az óceán, a madár, megannyi természeti elem, amelyek arra
emlékeztetik az embert, hogy mielőtt továbblépne, foglalja össze a
különböző létezési szinteket, illetve a makrokozmoszt alkotó különböző
csoportokat, az ásványvilágot, a növényvilágot, az állatvilágot... Az
ember sokszor elveszítette a kapcsolatot a kozmosszal, a sziklával, az
állatokkal, s ez rossz közérzetet, betegséget, bizonytalanságot,
szorongást idéz elő benne. ,,Túl soknak'', idegennek érzi magát, a
világban.
Az elmélkedés azt jelenti, hogy az ember bekapcsolódik a
világegyetem elmélkedésébe és dicséretébe, mert ,,mindezek a dolgok már
előttünk imádkoznak'', mondják az atyák. Az emberben ébred öntudatra a
világ imája. Az ember nevezi meg mindazt, amit a teremtmények még csak
gügyögnek. Ábrahám elmélkedésével új, magasabb tudatba lépünk, amit
hitnek nevezünk. A hit az értelem és a szív csatlakozása ahhoz a ,,Te''-
hez, aki benne van, áttetszik minden létező többszörös tegeződésében.
Ez Ábrahám tapasztalata és elmélkedése: a csillagok susogása mögött
több van, mint a csillagok, egy nehezen megnevezhető Jelenlét, aminek
mégis számtalan neve van. Több a világegyetemnél, mégsem érthető meg
azon kívül. Isten és a természet között ugyanaz a különbség, mint a kék
ég és a kék szem között. Ábrahám minden kékségen túl ezt a tekintetet
kereste...
Miután megtanulta a jó alapokat, a gyökereket, a fény felé
fordulást, az óceánok békés lélegzését, a belső éneket, a fiatalember a
szív éledésére kapott meghívást. Hirtelen ráébredt arra, hogy ő valaki.
A szív sajátossága az, hogy mindent megszemélyesít, így az Abszolútumot
is, minden létező és lélegző forrását. Megnevezi, ,,én Istenemnek, én
Teremtőmnek'' hívja, jelenlétében jár.
Ábrahám számára az elmélkedés azt jelenti, hogy fenntartja a
kapcsolatot az isteni jelenléttel, annak legkülönbözőbb megjelenési
formáiban. Ez a fajta elmélkedési mód behatol a mindennapi élet konkrét
részleteibe. Látjuk Ábrahámot Mamre tölgyesénél, amikor a legforróbb
napszakban éppen a sátra nyílásában üldögélt (Ter 18,1). Fogad három
idegent, akikről kiderül, hogy Isten küldöttei.
-- Akkor elmélkedsz úgy, mint Ábrahám, -- mondta Szerafim atya --,
ha gyakorlod a vendéglátást, a szomjazónak adsz egy pohár vizet. Ne
távolodj el a csendtől, a forráshoz visz közelebb. Ha úgy elmélkedsz;
mint Ábrahám, nemcsak a békét és a fényt éleszted fel magadban, hanem
az emberek iránti szeretetet is.
Szerafim atya felolvasta a fiatalembernek a Teremtés könyvének egy
ismert részletét, ami Ábrahám közbenjárásáról szól. Ábrahám ott volt
JAHVE, a Van-Volt-Lesz előtt. Közelebb lépett és így szólt: Hát
elpusztítod az igazat a gonosszal együtt? Ha ötven igaz van abban a
városban, azokat is elpusztítod, s nem kegyelmezel meg annak a helynek
az ötven igazért, ha van benne annyi? (Ter 18, 23-24)
Ábrahámnak fokozatosan csökkentenie kellett az igazak számát, hogy
Szodomát ne rombolja le az Úr. Ne haragudj, Uram, hogy még egyszer
szólok: Hátha csak tíz lesz? (Ter 18,32)
Aki úgy elmélkedik, mint Ábrahám, az közbenjár az emberek
életéért, s bár ismeri romlottságukat, mégsem veszíti el a reményt
Isten irgalmasságában.
Az ilyen elmélkedés mindig és mindenhol megszabadítja a lelket az
ítélettől, a büntetéstől, bármilyen borzalmakat is lát. Bűnbocsánatot
és áldást kér.
-- Ábrahám elmélkedése még messzebbre is vezet. -- Szerafim atya
torkából nehezen jött ki a szó, mintha meg akarta volna kímélni a
fiatalembert egy tapasztalattól, amelyen neki is át kellett esnie, és
amire visszaemlékezve alig észrevehetően megremegett: -- Egészen az
áldozatig mehet...
Idézte a Teremtés könyvének egy másik részletét, amelyben Ábrahám
kész feláldozni saját fiát, Izsákot.
-- Minden az Istené -- folytatta mormolva Szerafim atya. -- Minden
tőle, általa és érte van. Ha úgy elmélkedsz, mint Ábrahám, eljutsz oda,
hogy teljesen lemondj önmagadról és a számodra legkedvesebb dolgokról.
Keresd azt, amihez a leginkább ragaszkodsz, amivel azonosítod énedet...
Ábrahám számára ez az egyetlen fia volt. Ha képes vagy erre az
odaadásra, a teljes ráhagyatkozásra, a végtelen bizalomra, akkor abban,
aki minden értelmet, józan észt felülmúl, mindent százszorosan kapsz
vissza. Isten majd gondoskodik (Ter 22,8). Aki úgy elmélkedik, mint
Ábrahám, annak szívében és tudatában nincs más, csak Isten. Amikor
Ábrahám fölment a hegyre, csak a fiára gondolt. Amikor lejött, csak
Istenre.
Aki áthalad az áldozat csúcsán, az felfedezi, hogy semmi sem az
,,én''-é, minden Istené. Ez az ego halála és a valódi ,,én''
felfedezése. Úgy elmélkedni, mint Ábrahám, azt jelenti, hogy az ember
hitben csatlakozik ahhoz, aki a világegyetem fölé emelkedik, gyakorolja
a vendéglátást, közbenjár minden ember üdvösségéért. Elfeledkezik
önmagáról, szakít még jogos ragaszkodásaival is, hogy felfedezze
önmagát, rokonait, az egész világegyetemet, amiben benne lakozik
végtelen jelenléte ,,Annak, aki van''.

 

Elmélkedj úgy, mint Jézus!

Szerafim atya egyre tapintatosabbnak mutatkozott. Érezte a
fejlődést, amit a fiatalember az elmélkedésben, imában tett. Többször
rajtakapta őt, amint könnyekben úszó arccal úgy elmélkedett, mint
Ábrahám, közbenjárt az emberekért. ,,Istenem, irgalmasságom, mi lesz a
bűnösökkel?'' Egyik nap a fiatalember jött oda hozzá és azt kérdezte
tőle:
-- Atya, miért nem beszél nekem sohasem Jézusról? Milyen volt az ő
imája, az ő elmélkedése? A liturgiában, a szentbeszédekben csak róla
beszélnek. A Filokáliában azt írják, hogy a szív imájában az ő nevét
kell hívni. Ön miért nem mond róla semmit?
Szerafim atya megindultnak látszott. Mintha a fiatalember valami
illetlen dolgot kérdezett volna, mintha saját titkát kellett volna
feltárnia. Minél nagyobb a kinyilatkoztatás, amit kap az ember, annál
alázatosabbnak kell lennie, hogy átadja. Bizonyára nem érezte magát
elég alázatosnak:
-- Erre csak a Szentlélek tud téged megtanítani. Senki sem tudja,
hogy ki a Fiú, csak az Atya, és azt sem, hogy ki az Atya, csak a Fiú és
akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni (Lk 10,22). Fiúvá kell lenned,
hogy úgy imádkozz, mint egy fiú és hogy ugyanolyan bensőséges
kapcsolatod legyen azzal, akit Jézus Atyjának és a mi Atyánknak hív,
mint neki. Ez pedig a Szentlélek műve. Ô emlékeztet majd téged
mindarra, amit Jézus mondott. Az evangélium élő lesz benned és megtanít
úgy imádkozni, ahogy kell.
A fiatalember erősködött:
-- Mondjon nekem még valamit!
Az öreg rámosolygott.
-- Most jobban tenném, ha kiabálnék. De te még ezt is a szentség
jelének tartanád. Jobb, ha elmondom neked a dolgokat egyszerűen.
A jézusi elmélkedés összefoglalja az összes elmélkedési formát,
amelyet eddig átadtam neked. Jézus a kozmikus ember. Tudott úgy
elmélkedni, mint a hegy, a pipacs, az óceán, a galamb. Tudott úgy is
elmélkedni, mint Ábrahám. Szíve határtalan volt, még ellenségeit,
hóhérait is szerette: Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit
cselekszenek (Lk 23,34).
Gyakorolta a vendégszeretetet azok iránt, akiket betegnek,
bűnösöknek, bénáknak , prostituáltaknak, kollaboránsoknak hívnak...
Mikor leszállt az éjszaka, visszahúzódott, hogy titokban imádkozzék, és
mint egy gyermek, mormolta: ,,Abba'', ami ,,papát'' jelent. Számodra
persze nevetségesnek tűnhet, hogy a transzcendens, végtelen,
megnevezhetetlen, mindenek fölött álló Istent ,,papának'' hívd! Majdnem
komikus, mégis ez volt Jézus imája, és ebben az egyszerű szóban mindent
kimondott. Az ég és a föld rettenetesen közel került egymáshoz. Isten
és ember eggyé lett... Talán ahhoz, hogy az ember ezt megértse, az
kell, hogy az éjszakában ,,papának'' hívják egyszer. De az is lehet,
hogy az apa és az anya bensőséges kapcsolata a gyerekükkel ma már
semmit sem jelent. Talán rossz ez a kép?...
Ezért nem akartam neked semmit sem mondani, sem képet adni. Meg
akarom várni, hogy a Szentlélek ültesse beléd azokat az érzelmeket és
ismereteket, amelyek Jézus Krisztusban voltak és hogy ez az ,,Abba'' ne
az ajkaidról, hanem a szívedből jöjjön. Azon a napon kezded majd
megérteni, mi is a hészükhasztok imája és elmélkedése.

 

Most menj!

A fiatalember néhány hónapot még az Áthosz-hegyen maradt. Jézus
imája szakadékokba, néha bizonyos ,,őrültség'' határára sodorta. Élek
én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem -- mondhatta volna Szent
Pállal (Gal 2,20). Az alázatosság, a közbenjárás, a vágy őrülete volt
ez, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság teljes
ismeretére (???). Szeretetté, tűzzé vált. Az égő csipkebokor már nem
jelkép volt számára, hanem valóság: Égett, de nem égett el. (vö. Kiv
2,3) Időnként furcsa fényjelenségek látszottak testén. Némelyek azt
mondták, látták vízen járni vagy mozdulatlanul ülni harminc
centiméterrel a föld fölött...
Ez alkalommal Szerafim atya már kiabálni kezdett.
-- Ebből elég! Most menj!
Kérte, hogy hagyja el Áthoszt, menjen haza, majd meglátja, mi
marad a szép hészükhaszta elmélkedéseiből.
A fiatalember elment. Visszatért Franciaországba. Az emberek
inkább soványnak látták és semmi lelkit nem találtak piszkos
szakállában és elhanyagolt külsejében... A városi élet azonban nem
feledtette el vele sztarecének tanítását.
Amikor nagyon nyugtalannak érezte magát, mivel soha semmire nem
volt ideje, leült, mint egy hegy, egy kávéház teraszán. Amikor gőgöt,
hiúságot tapasztalt magában, visszaemlékezett a pipacsra -- ,,minden
virág elhervad'' --, szíve újra a fény felé fordult, amely nem múlik
el. Amikor szomorúság, harag, csömör kerítette hatalmába a lelkét,
könnyedén lélegzett, mint az óceán. Isten leheletében újra lélegzethez
jutott, segítségül hívta nevét és mormolta: ,,Kyrie eleison!'' Amikor
látta az emberek szenvedését, gonoszságát és saját tehetetlenségét,
hogy megváltoztassa a dolgokat, visszaemlékezett Ábrahám elmélkedésére.
Amikor rágalmazták és gyalázatos dolgokat mondtak róla, örült, hogy
Krisztussal elmélkedhetett...
Külsőleg ugyanolyan ember volt, mint bárki más. Nem törekedett
arra, hogy ,,szentnek'' látszódjék. Még azt is elfelejtette, hogy a
hészükhaszta imát gyakorolja; egyszerűen megpróbálta pillanatról
pillanatra szeretni Istent és a jelenlétében élni.