Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Jean-Yves
Leloup
A ,,hészükhaszta'' imamód
az Áthosz-hegyi Szeráfim atya tanítása szerint
Fordították:
Jézus Kistestvérei
Szakmai lektor: Richárd Andrea
Nyelvi lektor: Holczer
József Sch.P.
Korda Kiadó, 1998
Forrás:
http://www.communio.hu/ppek/k154.htm
Tartalomjegyzék
Bevezetés
Elmélkedj úgy, mint egy hegy!
Elmélkedj úgy, mint a pipacs!
Elmélkedj úgy, mint az óceán!
Elmélkedj úgy, mint egy madár!
Elmélkedj úgy, mint Ábrahám!
Elmélkedj úgy, mint Jézus!
Most menj!
Bevezetés
Mielőtt
a fiatal francia filozófus megérkezett Áthosz-hegyre, már
olvasott néhány
könyvet a keleti (ortodox) lelkiségről, közte a Szív
imájáról szóló kis Filokália
könyvet és egy orosz zarándok
elbeszéléseit. Ezek inkább lenyűgözték, minthogy
meggyőzték. Párizsban
részt vett egy liturgián a Grue utcában, amely felébresztette
benne a
vágyat, hogy görögországi vakációja alatt néhány napot az Áthosz-hegyen
töltsön azért, hogy kicsit többet tudjon az imáról és a hészükhasztok
imamódjáról.
Ezek a csendben élő emberek a ,,hészükhiát'', azaz, a
belső békét keresik.
Túl hosszú lenne elmesélni, hogyan találkozott Szeráfim atyával,
aki a Szent
Panteleimon-monostor közelében lakott; elég, ha annyit
mondunk, hogy a fiatal
filozófus kicsit fáradt volt. Úgy találta, hogy
a szerzetesek nincsenek azon
a magaslaton, amelyről a könyvek írtak..
Azt is mondjuk el, hogy noha már
több írást olvasott az elmélkedésről
és az imádságról, igazából még nem imádkozott
és nem gyakorolt valami
sajátos elmélkedést. Szíve mélyén nem egy erről szóló
újabb előadásra
vágyott, hanem ,,bevezetésre'', amely lehetővé tenné számára,
hogy ne
hallomásból, hanem belülről, tapasztalatból ismerje meg, mit jelent
imádkozni.
Szeráfin atyáról egymásnak ellentmondó hírek keringtek a
szerzetesi
közösségben. Némelyek azzal vádolták, hogy néhány
centiméterrel a föld felett
jár; mások azzal, hogy kiabál, ismét mások
tanulatlan parasztnak tartották;
végül voltak, akik azt mondták róla,
hogy igazi, Szentlélek ihlette sztarec,
aki képes arra, hogy hasznos
tanácsokat adjon és a szívekben olvasson.
Amikor valaki remeteségének kapujába ért, Szeráfim atyának az volt
a szokása,
hogy a legilletlenebb módon, tetőtől talpig végigmérte az
érkezőt öt hosszú
percen át, anélkül, hogy egy szót is szólt volna
hozzá. Azok, akiket nem késztetett
menekülésre az efféle vizsgálódás,
hallhatták a szerzetes kemény diagnózisát:
-- Nem szállt az állánál lejjebb.
-- Magáról ne is beszéljünk. Még be sem
lépett.
-- Nem igaz, ez csodálatos! A térdéig ereszkedett.
Természetesen
arról beszélt, hogy milyen mélységekben van jelen a
Szentlélek az emberben.
Néha a fejben, ritkábban a szívben vagy még
lejjebb. Az ember szentségét aszerint
ítélte meg, hogy a Lélek milyen
fokban testesült meg benne. Tökéletes, átalakult
ember az volt számára,
akiben teljes egészében, tetőtől talpig a Szentlélek
lakott. ,,Ilyet
csak egyszer láttam Sziluan sztarecnél -- mondta --. Ô valóban
Isten
embere volt, tele alázattal és fenséggel.''
A fiatal filozófus még
nem volt ebben az állapotban; a Szentlélek
megállt, vagy inkább csak az álláig
talált utat benne. Amikor arra
kérte Szerafim atyát, hogy beszéljen neki a
szív imájáról és az
Evagriosz Pontikosz szerinti tiszta imádságról, Szerafim
atya kiabálni
kezdett. Ám a fiatalember nem veszítette el a bátorságát. Kitartott...
erre Szerafim atya azt mondta neki:
-- Mielőtt a szív imájáról beszélnék,
tanulj meg úgy elmélkedni,
mint az a hegy ... -- és egy hatalmas sziklára
mutatott. -- Kérdezd meg
őt, hogyan imádkozik. Azután gyere vissza hozzám.
Elmélkedj úgy, mint egy hegy!
Így
kezdődött el a fiatal filozófus igazi bevezetése a
hészükhaszta imamódba.
Az első útbaigazítás, amit kapott, stabilitásra,
a jó alapok lerakására vonatkozott.
Csakugyan az első tanács, amit az ember az elmélkedésre vágyónak
adhat, nem
lelki, hanem testi jellegű: ,,Ülj le! Ülj úgy, mint a hegy,
azaz légy nehéz,
legyen súlyos a jelenléted!'' Az első napokban a
fiatal embernek nagyon nehéz
volt így mozdulatlanul maradnia, keresztbe
tett lábakkal, a medencecsont kissé
följebb, mint a térdek (ezt a
testtartást találta a legstabilabbnak). Egy
reggel aztán valóban
megérezte, mit jelent úgy elmélkedni, mint egy hegy.
Ült teljes
súlyával, mozdulatlanul. Egy volt a heggyel, csendesen a Nap alatt.
Időérzéke teljesen megváltozott. A hegyeknek más az idejük, a ritmusuk.
Amikor
az ember úgy ül, mint egy hegy, előtte van az örökkévalóság. Ez
a helyes magatartása
annak, aki rá akar hangolódni az elmélkedésre:
tudja, hogy mögötte, benne
és előtte van az örökkévalóság. Egy templom
építéséhez először kőre volt szükség;
a szikla rendíthetetlen
szilárdságára azután Isten megépíthette egyházát,
az ember testét pedig
templomává tette. Így értelmezte az evangélium szavait:
Te Péter vagy
és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat. ..(Mt 16,18)
Több héten át így maradt. A legnehezebb az volt számára, hogy
órákat töltsön
el ,,semmittevéssel''. Újra meg kellett tanulnia
létezni, egyszerűen csak
lenni cél és ok nélkül. Úgy elmélkedni, mint
egy hegy -- azt jelenti, hogy
maga a Lét elmélkedik, a Lét a maga
egyszerűségében, megelőzve minden gondolatot,
élvezetet, szenvedést.
Szerafim atya mindennap meglátogatta, és megosztotta
vele
paradicsomát, és néhány olajbogyóját. E nagyon egyszerű étkezés
ellenére
úgy tűnt, hízott a fiatalember. Járása nyugodtabb lett. Mintha
a hegy a testébe
költözött volna. Tudott mindenre időt hagyni,
befogadni az évszakokat, csendes
és nyugodt maradt, mint a föld, amely
néha kemény és száraz, néha viszont
olyan, mint az aratásra váró
domboldal.
Úgy elmélkedett, mint egy hegy,
ez gondolatainak ritmusát is
megváltoztatta. Megtanult ítélkezés nélkül ,,látni'',
mintha megadná a
létezés jogát mindannak, ami a hegyen nő.
Egyik nap történt,
hogy zarándokok szerzetesnek hitték. Nagy
hatással volt rájuk jelenlétének
súlya és áldást kértek tőle. A
fiatalember semmit sem felelt, megingathatatlan
volt, mint kő. Amikor
ezt aznap este Szarafim atya megtudta, ütlegelni kezdte...
A fiatal
ember nyögött.
-- Azt hittem, olyan ostoba lettél, mint egy útszéli
kavics. A
hészükhaszta elmélkedésnek megvannak gyökerei, azaz a hegy szilárdsága,
de célja nem az, hogy halott rönkké, hanem hogy élő emberré tegyen.
Karjánál
fogva a kert végébe vezette a fiatalembert, ahol a gaz
között néhány virágot
lehetett látni.
-- Most már ne úgy elmélkedj, mint egy terméketlen hegy! Tanulj
meg úgy elmélkedni, mint a pipacs, de azért ne felejtsd el a hegyet
sem!
Elmélkedj úgy, mint a pipacs!
Így
tanul meg a fiatalember kivirulni. Az elmélkedés először egy
jó alap, ezt
tanította neki a hegy. Az elmélkedés ,,irányulás'' is,
erre oktatta most a
pipacs: forduljon a Nap felé, fordítsa lénye
legmélyét a fény felé, egész
erejével, vérével, erre vágyakozzon. A
szépre, a fényre figyelésben néha úgy
elpirult, akár a pipacs. Mintha
ez a szép fény rátekintett, rámosolygott és
valami illatot várt volna
tőle. Még egy dolgot tanult a pipacstól: a virágnak
ahhoz, hogy
megmaradhasson ebben az irányban, egyenes szárra van szüksége;
így ő is
kezdte egyenesen tartani a gerincét.
Ez némi nehézséget is okozott
neki, mert a Filokáliában azt
olvasta, hogy a szerzetesnek enyhén meghajolva
kell tartania magát --
néha még a fájdalom árán is -- tekintetével a szív
és a legbenső felé
fordulva.
Magyarázatot kért Szerafim atyától. A sztarec
huncutul nézett:
-- Ez régen az erősek miatt volt így. Tele voltak energiával,
ezért emlékeztetni kellett őket az emberi lét alázatoságára. Egyáltalán
nem
volt kárukra, ha meghajoltak egy kicsit az elmélkedés ideje
alatt... Neked
viszont inkább energiára van szükséged. Az elmélkedés
ideje alatt tehát egyenesedj
ki, légy éber, fordulj a fény felé, de ne
légy gőgös. Egyébként, ha jól megfigyeled
a pipacsot, nemcsak avval
tanít, hogy egyenes a szára, hanem avval is, hogy
hajlékony a szél
fuvallataira és nagyon alázatos.
A pipacs tanította mulandóságával
és törékenységével is. Meg
kellett tanulnia kivirágozni, de elhervadni is.
A fiatalember mos már
jobban értette a próféta szavait. Minden test csak fű,
és minden
szépsége olyan, mint a mező virága. Elszárad a fű, elhervad a virág,
... Íme, a nemzetek olyanok, mint vízcsepp a vödrön, és mint porszem a
mérlegserpenyőn,
annyit érnek;... amikor még el sem ültették, el sem
vetették őket, és még
gyökeret sem vert törzsük a földben, máris rájuk
fúj, és kiszáradnak, és a
szélvész, mint a pelyvát, elsodorja őket. (Iz
40,6-7.15.24)
A hegy az
örökkévalóságot éreztette vele, a pipacs az idő
törékenységére tanította.
Elmélkedni azt jelenti, hogy az ember egy jól
irányított, igaz pillanat mulandóságában
megismeri az Örökkévalót.
Virágzik, amíg virágoznia kell; szeret, amíg szeretnie
kell;
önzetlenül, miért nélkül, mert valójában ,,kiért''? Miért virágoznak
a
pipacsok? Így tanult meg cél és haszon nélkül elmélkedni, a létezés
öröméért és a fény szeretetéért. ,,A szeretetnek önmagában van a
jutalma''
-- mondta Szent Bernát. ,,A rózsa azért virágzik, mert miért
nélkül virágzik
-- mondta Angelus Silesius. ,,A hegy virágzik a
pipacsban -- gondolta a fiatalember.
-- Az egész világ elmélkedik
bennem. Bár örömtől pirulna egész életemben,
amely csupán egy
pillanat.'' Ez a gondolat bizonyára túl messzire vitt. Szeráfim
atya
kicsit megrázta filozófusunkat, majd újból kézen fogta. Kis meredek
úton egészen a tengerpartig vitte egy kis kietlen öbölbe.
-- Ne kérődzz többet
a pipacsok értelmén, mint egy tehén... Legyen
tengerész a szíved. Tanulj meg
úgy elmélkedni, mint az óceán.
Elmélkedj úgy, mint az óceán!
A
fiatalember közelebb ment a tengerhez. Már megtalálta a jó
alapot és a helyes
irányt. Testtartása megfelelő volt. Mi hiányzott még
neki? Mire taníthatta
a hullámok moraja? Feltámadt a szél. A tenger
apálya-dagálya egyre hatalmasabb
lett, az óceánra emlékeztette. Igaz,
az öreg szerzetes azt tanácsolta neki,
hogy úgy elmélkedjen, mint az
óceán, ne pedig úgy, mint a tenger. Honnét tudhatta,
hogy a fiatalember
régebben -- főleg éjjel -- hosszú órákat töltött az Atlanti-óceán
partján, és már tudta annak művészetét, hogyan vegye fel lélegzése a
hullámok
nagy lélegzésének ritmusát. Belélegzek, kilélegzek... azután
belélegeznek,
kilélegeznek Hagyom, hogy hordozzon a lehelet, mint
ahogy az embert hordozzák
a hullámok. Így viszi a deszkát is az óceán
lélegzésének ritmusa. Régebben
ez néha szinte az öntudatvesztés
határára sodorta. De a vízcsepp, amely akkor
elenyészett a tengerben,
most megőrizte formáját, tudatát. Testtartásának
köszönhette ezt? A
földbe kapaszkodó gyökereinek? Nem ragadta többé el lélegzésének
mély
ritmusa. A vízcsepp megőrizte önazonosságát, mégis tudott egy lenni az
óceánnal. Így tanulta meg a fiatalember, hogy elmélkedni azt jelenti:
mélyen
lélegzik és hagyja, hogy saját lélegzetének apálya-dagálya
legyen. Azt is
megtanulta, hogy bár a felszínen hullámzik a víz, az
óceán mélye nyugalomban
marad. A gondolatok jönnek-mennek, felkavarnak
minket, de lényünk mélye mozdulatlan.
Az elmélkedés önmagunk
hullámaiból indul, s amikor már nem ér le a lábunk,
gyökeret
ereszthetünk az óceán mélyén. Mindez nap nap után egyre jobban élt
benne és eszébe juttatta egy költő gondolatát, ami nagy hatással volt
rá serdülőkorában:
,,A létezés olyan, mint a szüntelenül hullámzó
tenger. Az átlagember ebből
a tengerből csak a hullámokat érzékeli.
Vedd észre, hogy a tenger mélyéről
számtalan hullám tör a felszínre,
ugyanakkor a tenger rejtve marad a hullámokban''.
A fiatalember számára
a tenger most már kevésbé ,,maradt rejtve a hullámokban'',
sokkal
nyilvánvalóbbnak tűnt a dolgok közötti egység, és mindez nem rombolta
le a sokféleséget. Nem kellet már szembeállítani az alapot és a formát,
a
láthatót és a láthatatlant, midez az élet egyetlen óceánját alkotta.
Leheletének
mélyén talán már a Ruah, a Pneuma, Isten nagy lehelete
volt?
-- Mindaz,
aki figyelmesen hallgatja saját lélegzését, nincs
messze Istentől -- mondta
az öreg Szerafim. -- Figyeld meg, ki van
kilélegzésed végén, ki van belélegzésed
forrásánál.
Valóban volt ott néhány másodpercnyi csend, sokkal mélyebb, mint
a
hullámok apálya-dagálya, valami, ami hordozza az óceánt.
Elmélkedj úgy, mint egy madár!
A
jó alap, a fény felé fordulás, az óceán lélegzése még nem a
,,hészükhaszta''
imamód -- mondta neki Szerafim atya. -- Most meg kell
tanulnod úgy elmélkedni,
mint egy madár.
Elvitte őt a remeteségéhez közel eső kis cellába, ahol két
gerlice
élt. A két kis állat turbékolása először kedvesnek tűnt, de hamarosan
idegesítette a fiatal filozófust. Mindig azt a pillanatot választották
ki,
hogy kedves szavakat turbékoljanak egymásnak, amikor ő aludni
akart. Megkérdezte
az öreg szerzetest, mit jelent ez az egész komédia
és sokáig fog-e még tartani.
A hegy, az óceán, a pipacs még csak
hagyján (bár el lehetne tűnődni, vajon
mi van ebben keresztényi), de
hogy a szerzetes most ilyen epekedő szárnyasokat
ajánljon neki
elmélkedése mesteréül, na hát ebből elege volt!
Szerafim
atya elmagyarázta neki, hogy az Ószövetségben az
elmélkedést olyan szavak
fejezik ki, amelyeknek gyökere a ,,haga'',
amit görögül a mélété-meletan,
latinul a meditari-meditatio szóval
adtak vissza. A szótő eredeti jelentése:
,,félhangon mormolni''. Ezt a
szót használták az állatok kiáltására is: pl.
az oroszlán ordít (Iz
31,4), a fecskefióka csipog, a galamb nyögdécsel (Iz
38,14), a medve
dörmög.
-- Áthosz hegyen nincsenek medvék. Ezért vezettelek
ide a
gerlicékhez, a tanítás viszont ugyanaz. A torkoddal kell elmélkedned
nemcsak azért, hogy befogadd a leheletet, hanem azért is, hogy éjjel-
nappal
Isten nevét mormold.
Amikor boldog vagy, anélkül hogy odafigyelnél, dudorászol,
néha
jelentések nélküli szavakat mormolsz, és ez egyszerű örömmel, derűvel
tölti el egész testedet. Amikor elmélkedsz, mormolsz, mint a gerle és
hagyod,
hogy feltörjön belőled a szív éneke, mint ahogy már
megtanultad, hogyan engedd
felszállni magadban a virág illatát...
Amikor elmélkedsz, énekelve veszel
levegőt. Egyelőre ne tölts most időt
azzal, hogy a jelentésén gondolkozol;
azt javasolom, hogy csak
ismételd, mormold, dudorászd a ,,Kyrie eleison, Kyrie
eleison''-t, ami
minden Áthosz-hegyi szerzetes szívében ott él.
Ez nem
nagyon tetszett a fiatal filozófusnak. Otthon esküvői vagy
temetési misén
hallotta ezt a könyörgést: ,Uram, irgalmazz!'' Szerafim
atya elmosolyodott:
-- Igen, ez az egyik jelentése, de van több más is, például:
,,Uram, küldd
el Lelkedet!'', ,,Legyen felettem és mindnyájunk felett a
te gyengédséged!'',
,,Áldott legyen a te Neved!'' stb., de ne törekedj
túlzottan arra, hogy megértsd
ezt a könyörgést, magától feltárul majd
neked. Most csak légy fogékony és
figyelmes arra a rezgésre, amit
testedben, szívedben éleszt. Próbáld békésen
összhangba hozni
lélegzésed ritmusával. Amikor gondolatok gyötörnek, nyugodtan
térj
vissza ehhez a könyörgéshez, lélegezz mélyebben, tartsd magad egyenesen
és mozdulatlanul, akkor megismered a ,,hészükhia'' kezdetét, a békét,
amelyet
Isten bőségesen ad mindazoknak, akik szeretik Ôt.
Néhány nap alatt hozzászokott
a ,,Kyrie eleison''-hoz. Úgy
kísérte, ahogy a méheket a zümmögés, amikor a
mézet csinálják. Nem
mindig ismételgette ajakkal. A zümmögés egyre bensőbb,
a rezgés egyre
mélyebb lett. A ,,Kyrie eleison'' -- aminek már nem gondolt
értelmére -
- néha ismeretlen csendbe vezette őt, és úgy érezte magát, mint
Tamás
apostol, miután felfedezte a feltámadt Krisztust. ,,Kyrie eleison!''
Én
Uram, én Istenem!
Isten nevének segítségül hívása nyomán lassacskán
nagy tisztelet
támadt benne minden létezővel szemben. Ugyanakkor tele volt
imádattal
az iránt, aki ott rejtőzik minden létezés gyökerénél. Szerafim atya
ekkor így szólt hozzá:
Most már nem vagy messze attól, hogy úgy elmélkedj,
mint egy
ember. Meg kell tanítanom téged Ábrahám elmélkedésére.
Elmélkedj úgy, mint Ábrahám!
Az
öreg sztarec tanítása mindeddig természetes elemekből állt,
gyógykezelésszerű
volt. Alexandriai Philon tanúsága szerint a
szerzetesek régen gyógyítással
foglalkoztak. Elsődleges szerepük -- még
mielőtt megvilágosodásra vezették
volna az embert --, az volt, hogy
meggyógyítsák a természetet, s ezzel a legjobb
állapotba hozták ahhoz,
hogy képes legyen befogadni a kegyelmet. A kegyelem
nincs
ellentmondásban a természettel, helyreállítja és kiteljesíti azt. Ezt
tette az öreg a fiatal filozófussal: olyan módszert tanított neki,
amelyet
némelyek ,,teljesen természetesnek'' nevezhetnének. A hegy, a
pipacs, az óceán,
a madár, megannyi természeti elem, amelyek arra
emlékeztetik az embert, hogy
mielőtt továbblépne, foglalja össze a
különböző létezési szinteket, illetve
a makrokozmoszt alkotó különböző
csoportokat, az ásványvilágot, a növényvilágot,
az állatvilágot... Az
ember sokszor elveszítette a kapcsolatot a kozmosszal,
a sziklával, az
állatokkal, s ez rossz közérzetet, betegséget, bizonytalanságot,
szorongást idéz elő benne. ,,Túl soknak'', idegennek érzi magát, a
világban.
Az elmélkedés azt jelenti, hogy az ember bekapcsolódik a
világegyetem elmélkedésébe
és dicséretébe, mert ,,mindezek a dolgok már
előttünk imádkoznak'', mondják
az atyák. Az emberben ébred öntudatra a
világ imája. Az ember nevezi meg mindazt,
amit a teremtmények még csak
gügyögnek. Ábrahám elmélkedésével új, magasabb
tudatba lépünk, amit
hitnek nevezünk. A hit az értelem és a szív csatlakozása
ahhoz a ,,Te''-
hez, aki benne van, áttetszik minden létező többszörös tegeződésében.
Ez Ábrahám tapasztalata és elmélkedése: a csillagok susogása mögött
több van,
mint a csillagok, egy nehezen megnevezhető Jelenlét, aminek
mégis számtalan
neve van. Több a világegyetemnél, mégsem érthető meg
azon kívül. Isten és
a természet között ugyanaz a különbség, mint a kék
ég és a kék szem között.
Ábrahám minden kékségen túl ezt a tekintetet
kereste...
Miután megtanulta
a jó alapokat, a gyökereket, a fény felé
fordulást, az óceánok békés lélegzését,
a belső éneket, a fiatalember a
szív éledésére kapott meghívást. Hirtelen
ráébredt arra, hogy ő valaki.
A szív sajátossága az, hogy mindent megszemélyesít,
így az Abszolútumot
is, minden létező és lélegző forrását. Megnevezi, ,,én
Istenemnek, én
Teremtőmnek'' hívja, jelenlétében jár.
Ábrahám számára
az elmélkedés azt jelenti, hogy fenntartja a
kapcsolatot az isteni jelenléttel,
annak legkülönbözőbb megjelenési
formáiban. Ez a fajta elmélkedési mód behatol
a mindennapi élet konkrét
részleteibe. Látjuk Ábrahámot Mamre tölgyesénél,
amikor a legforróbb
napszakban éppen a sátra nyílásában üldögélt (Ter 18,1).
Fogad három
idegent, akikről kiderül, hogy Isten küldöttei.
-- Akkor elmélkedsz
úgy, mint Ábrahám, -- mondta Szerafim atya --,
ha gyakorlod a vendéglátást,
a szomjazónak adsz egy pohár vizet. Ne
távolodj el a csendtől, a forráshoz
visz közelebb. Ha úgy elmélkedsz;
mint Ábrahám, nemcsak a békét és a fényt
éleszted fel magadban, hanem
az emberek iránti szeretetet is.
Szerafim
atya felolvasta a fiatalembernek a Teremtés könyvének egy
ismert részletét,
ami Ábrahám közbenjárásáról szól. Ábrahám ott volt
JAHVE, a Van-Volt-Lesz
előtt. Közelebb lépett és így szólt: Hát
elpusztítod az igazat a gonosszal
együtt? Ha ötven igaz van abban a
városban, azokat is elpusztítod, s nem kegyelmezel
meg annak a helynek
az ötven igazért, ha van benne annyi? (Ter 18, 23-24)
Ábrahámnak fokozatosan csökkentenie kellett az igazak számát, hogy
Szodomát
ne rombolja le az Úr. Ne haragudj, Uram, hogy még egyszer
szólok: Hátha csak
tíz lesz? (Ter 18,32)
Aki úgy elmélkedik, mint Ábrahám, az közbenjár az emberek
életéért, s bár ismeri romlottságukat, mégsem veszíti el a reményt
Isten irgalmasságában.
Az ilyen elmélkedés mindig és mindenhol megszabadítja a lelket az
ítélettől,
a büntetéstől, bármilyen borzalmakat is lát. Bűnbocsánatot
és áldást kér.
-- Ábrahám elmélkedése még messzebbre is vezet. -- Szerafim atya
torkából
nehezen jött ki a szó, mintha meg akarta volna kímélni a
fiatalembert egy
tapasztalattól, amelyen neki is át kellett esnie, és
amire visszaemlékezve
alig észrevehetően megremegett: -- Egészen az
áldozatig mehet...
Idézte
a Teremtés könyvének egy másik részletét, amelyben Ábrahám
kész feláldozni
saját fiát, Izsákot.
-- Minden az Istené -- folytatta mormolva Szerafim atya.
-- Minden
tőle, általa és érte van. Ha úgy elmélkedsz, mint Ábrahám, eljutsz
oda,
hogy teljesen lemondj önmagadról és a számodra legkedvesebb dolgokról.
Keresd azt, amihez a leginkább ragaszkodsz, amivel azonosítod énedet...
Ábrahám
számára ez az egyetlen fia volt. Ha képes vagy erre az
odaadásra, a teljes
ráhagyatkozásra, a végtelen bizalomra, akkor abban,
aki minden értelmet, józan
észt felülmúl, mindent százszorosan kapsz
vissza. Isten majd gondoskodik (Ter
22,8). Aki úgy elmélkedik, mint
Ábrahám, annak szívében és tudatában nincs
más, csak Isten. Amikor
Ábrahám fölment a hegyre, csak a fiára gondolt. Amikor
lejött, csak
Istenre.
Aki áthalad az áldozat csúcsán, az felfedezi, hogy
semmi sem az
,,én''-é, minden Istené. Ez az ego halála és a valódi ,,én''
felfedezése. Úgy elmélkedni, mint Ábrahám, azt jelenti, hogy az ember
hitben
csatlakozik ahhoz, aki a világegyetem fölé emelkedik, gyakorolja
a vendéglátást,
közbenjár minden ember üdvösségéért. Elfeledkezik
önmagáról, szakít még jogos
ragaszkodásaival is, hogy felfedezze
önmagát, rokonait, az egész világegyetemet,
amiben benne lakozik
végtelen jelenléte ,,Annak, aki van''.
Elmélkedj úgy, mint Jézus!
Szerafim
atya egyre tapintatosabbnak mutatkozott. Érezte a
fejlődést, amit a fiatalember
az elmélkedésben, imában tett. Többször
rajtakapta őt, amint könnyekben úszó
arccal úgy elmélkedett, mint
Ábrahám, közbenjárt az emberekért. ,,Istenem,
irgalmasságom, mi lesz a
bűnösökkel?'' Egyik nap a fiatalember jött oda hozzá
és azt kérdezte
tőle:
-- Atya, miért nem beszél nekem sohasem Jézusról?
Milyen volt az ő
imája, az ő elmélkedése? A liturgiában, a szentbeszédekben
csak róla
beszélnek. A Filokáliában azt írják, hogy a szív imájában az ő nevét
kell hívni. Ön miért nem mond róla semmit?
Szerafim atya megindultnak látszott.
Mintha a fiatalember valami
illetlen dolgot kérdezett volna, mintha saját
titkát kellett volna
feltárnia. Minél nagyobb a kinyilatkoztatás, amit kap
az ember, annál
alázatosabbnak kell lennie, hogy átadja. Bizonyára nem érezte
magát
elég alázatosnak:
-- Erre csak a Szentlélek tud téged megtanítani.
Senki sem tudja,
hogy ki a Fiú, csak az Atya, és azt sem, hogy ki az Atya,
csak a Fiú és
akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni (Lk 10,22). Fiúvá kell
lenned,
hogy úgy imádkozz, mint egy fiú és hogy ugyanolyan bensőséges
kapcsolatod legyen azzal, akit Jézus Atyjának és a mi Atyánknak hív,
mint
neki. Ez pedig a Szentlélek műve. Ô emlékeztet majd téged
mindarra, amit Jézus
mondott. Az evangélium élő lesz benned és megtanít
úgy imádkozni, ahogy kell.
A fiatalember erősködött:
-- Mondjon nekem még valamit!
Az öreg rámosolygott.
-- Most jobban tenném, ha kiabálnék. De te még ezt is a szentség
jelének tartanád.
Jobb, ha elmondom neked a dolgokat egyszerűen.
A jézusi elmélkedés összefoglalja
az összes elmélkedési formát,
amelyet eddig átadtam neked. Jézus a kozmikus
ember. Tudott úgy
elmélkedni, mint a hegy, a pipacs, az óceán, a galamb. Tudott
úgy is
elmélkedni, mint Ábrahám. Szíve határtalan volt, még ellenségeit,
hóhérait is szerette: Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit
cselekszenek
(Lk 23,34).
Gyakorolta a vendégszeretetet azok iránt, akiket betegnek,
bűnösöknek, bénáknak , prostituáltaknak, kollaboránsoknak hívnak...
Mikor
leszállt az éjszaka, visszahúzódott, hogy titokban imádkozzék, és
mint egy
gyermek, mormolta: ,,Abba'', ami ,,papát'' jelent. Számodra
persze nevetségesnek
tűnhet, hogy a transzcendens, végtelen,
megnevezhetetlen, mindenek fölött
álló Istent ,,papának'' hívd! Majdnem
komikus, mégis ez volt Jézus imája,
és ebben az egyszerű szóban mindent
kimondott. Az ég és a föld rettenetesen
közel került egymáshoz. Isten
és ember eggyé lett... Talán ahhoz, hogy az
ember ezt megértse, az
kell, hogy az éjszakában ,,papának'' hívják egyszer.
De az is lehet,
hogy az apa és az anya bensőséges kapcsolata a gyerekükkel
ma már
semmit sem jelent. Talán rossz ez a kép?...
Ezért nem akartam neked
semmit sem mondani, sem képet adni. Meg
akarom várni, hogy a Szentlélek ültesse
beléd azokat az érzelmeket és
ismereteket, amelyek Jézus Krisztusban voltak
és hogy ez az ,,Abba'' ne
az ajkaidról, hanem a szívedből jöjjön. Azon a napon
kezded majd
megérteni, mi is a hészükhasztok imája és elmélkedése.
Most menj!
A
fiatalember néhány hónapot még az Áthosz-hegyen maradt. Jézus
imája szakadékokba,
néha bizonyos ,,őrültség'' határára sodorta. Élek
én, de már nem én, hanem
Krisztus él bennem -- mondhatta volna Szent
Pállal (Gal 2,20). Az alázatosság,
a közbenjárás, a vágy őrülete volt
ez, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson
az igazság teljes
ismeretére (???). Szeretetté, tűzzé vált. Az égő csipkebokor
már nem
jelkép volt számára, hanem valóság: Égett, de nem égett el. (vö. Kiv
2,3) Időnként furcsa fényjelenségek látszottak testén. Némelyek azt
mondták,
látták vízen járni vagy mozdulatlanul ülni harminc
centiméterrel a föld fölött...
Ez alkalommal Szerafim atya már kiabálni kezdett.
-- Ebből elég! Most menj!
Kérte, hogy hagyja el Áthoszt, menjen haza, majd meglátja, mi
marad a szép
hészükhaszta elmélkedéseiből.
A fiatalember elment. Visszatért Franciaországba.
Az emberek
inkább soványnak látták és semmi lelkit nem találtak piszkos
szakállában és elhanyagolt külsejében... A városi élet azonban nem
feledtette
el vele sztarecének tanítását.
Amikor nagyon nyugtalannak érezte magát, mivel
soha semmire nem
volt ideje, leült, mint egy hegy, egy kávéház teraszán. Amikor
gőgöt,
hiúságot tapasztalt magában, visszaemlékezett a pipacsra -- ,,minden
virág elhervad'' --, szíve újra a fény felé fordult, amely nem múlik
el. Amikor
szomorúság, harag, csömör kerítette hatalmába a lelkét,
könnyedén lélegzett,
mint az óceán. Isten leheletében újra lélegzethez
jutott, segítségül hívta
nevét és mormolta: ,,Kyrie eleison!'' Amikor
látta az emberek szenvedését,
gonoszságát és saját tehetetlenségét,
hogy megváltoztassa a dolgokat, visszaemlékezett
Ábrahám elmélkedésére.
Amikor rágalmazták és gyalázatos dolgokat mondtak róla,
örült, hogy
Krisztussal elmélkedhetett...
Külsőleg ugyanolyan ember volt,
mint bárki más. Nem törekedett
arra, hogy ,,szentnek'' látszódjék. Még azt
is elfelejtette, hogy a
hészükhaszta imát gyakorolja; egyszerűen megpróbálta
pillanatról
pillanatra szeretni Istent és a jelenlétében élni.
