Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Filokália [Philokalia]
(görög: „a szép [erény] szeretete”, „a lelki szépség szeretete”), görög keresztény szerzetesi szövegek gyűjteménye, melynek fontos szerepe volt a keleti szerzetesség lelki megújulásra törekvő mozgalmában és általában az ortodox vallásos életben. A Philokaliát Nikodimosz görög szerzetes és Makariosz korinthoszi püspök állította össze. Egybegyűjtötték a keresztény Kelet minden nagyobb hészükhasztájának (az Istenről való meditációba és folytonos imába merülő szerzetesének) kiadatlan írásait Evagriosz Pontikosztól Palamasz Gergelyig. A könyvet 1782-ben jelentették meg Velencében.
A Philokalia a „belső aszkézissel” foglalkozik, és nem elégszik meg az elöljáró iránti formális engedelmességgel, sem a fizikai önsanyargatással. A belső aszkézis mindenekelőtt azt jelenti, hogy az ember naponta gondol a halálra és a végítéletre, állandóan emlékezik a mindenütt jelen lévő és mindenható Istenre, továbbá szüntelenül imádkozik. A Philokaliának köszönhető, hogy a „tiszta” vagy „értelmi ima” hagyományát, a megfelelő testhelyzetben és sajátos légzéssel kimondott Jézus-imát egyre többen megismerték és követték az ortodox, sőt a nyugati keresztények körében is.
A Philokaliának nagy sikere volt a szláv országokban, főleg Oroszországban. Egyházi szláv fordításban Szentpétervárott adták ki 1793-ban Dobrotoljubije címen. A fordítást Paiszij Velicskovszkij sztarec (lelki vezető) készítette, aki a neohészükhaszta lelki megújulást bevezette a moldvai és az orosz szerzetesi életbe. Míg Görögországban a Philokalia csak bizonyos monasztikus iskolákra hatott (bár 1867-ben és 1957-ben új kiadással szélesebb körben tették hozzáférhetővé), az egyházi szláv fordítás a sztarecek hatására az orosz világiak minden rétegének egyik legkedveltebb vallásos olvasmánya lett a XIX. században. 1877-ben Feofan Zatvornyik, a tambovi püspökségét feladó és visszavonuló remete ötkötetesre bővítette a Dobrotoljubijét.
Jean-Yves Leloup: A „hészükhaszta" imamód az Áthosz-hegyi Szeráfim atya tanítása szerint
A Zarándok (az „Otkrovennije rasszkazi sztrannyika duhovnomu szvojemu otsu” fordítása)
Thomas Hopko: Az orthodox istentisztelet
A Jézus-ima kialakulása és fejlődése
A
Jézus-imádság -- amelyet a nyugatiak a szív imájának neveznek, a szlávok és a
görögök többnyire lelki, belső imának -- a keleti egyház ima- és elmélkedési formája,
amely lassanként a nyugati kereszténységben is elterjedt. Módszere miatt nyugaton
nem ritkán a kereszténységen kívüli (ázsiai) elmélkedési forma megfelelőjének
tekintik. Megismerésének fő forrása az ,,Egy orosz zarándok őszinte elbeszélései''
c. könyv.
E könyv első kiadása 1870-ben névtelenül jelent meg, és szerzője
mindmáig ismeretlen. Az 1884-ben megjelent harmadik orosz kiadást a nagy sztarec,
Theophan püspök remete (1815-1894) készítette elő, de ez lényegesen eltér a két
korábbi kiadástól. 1911-ben Moszkvában -- szintén névtelenül három újabb elbeszélés
jelent meg, melyek inkább tanító jellegűek.
Az
,,őszinte elbeszélések''-ben leírt és ajánlott imamód több mint másfélezer éves
történelmi fejlődés eredménye. Ennek az útnak kezdete az Újszövetségben, mégpedig
a Jézushoz intézett fohászokban (Mt 15,22; 20,31; Mk 10,47; Lk 17,13; 18,13 és
18,38), továbbá az állandó imádságra figyelmeztetésekben van (Lk 18,1; Ef6,18;
1Tessz 5,17).
Az 1Tessz 5,17 az ,,őszinte elbeszélések'' kiindulópontja, teljes
kibontakozása a hészükiazmussal egyidejű. Az állandó imádság begyakorlására különféle
rövid röpimákat, ,,egyszavas'' imádságokat használtak. Ezek két, szigorúan el
nem választható alaptípusra, a segély- illetve bocsánatkérésre vezethetők vissza:
,,....segíts meg!'', ,,...irgalmazz!'' A rövid bibliai szövegek, többnyire zsoltárversek
hangos vagy csupán belső ismételgetése a keresztény ,,meditáció'' ősformája. Lassanként
,,Jézus'' neve uralkodó helyet kapott ezekben a röpimákban. A 6. században írt
,,Szent Doszitheosz életében'' tűnik fel először a később megszokottá vált forma:
,,Uram, Jézus, könyörülj rajtam!'' A 7-8. század Sinai-hegyi szerzetességben a
Jézus-imádságot már a lélegzetvétellel hozták kapcsolatba.
A Jézus-imádság módszeres végzése az Áthosz-hegyen alakult ki, és a 13. század második felétől kezdve irodalmilag is megtalálható főleg három írónál: Nikephorosz szerzetesnél, Sinaita Gergelynél (1255-1346), aki a Sinai-remeteségből Krétán keresztül jutott Áthoszra, és egy Pszeudo-Simeon nevű új teológusnál, aki azonban valószínűleg azonos Nikephorosszal. A három szerzetes által leírt módszer vázlatosan ez: 17-20 cm magas zsámolyon ülve a fejet, vállat lehajtva a szemet a szív bensejébe kell irányítani. A lélegzetet lassítani kell és egyidejűleg össze kell hangolni az imádság ritmusával. Belélegzéskor: ,,Uram, Jézus Krisztus (Istennek fia)'', a kilélegzéskor: ,,könyörülj rajtam (bűnösön)'' mondandó, s közben az imádkozó tudatának a szív központjára kell összpontosítania. Miközben az ember az orron keresztül a levegőt a tüdejébe szívja, a Lélek a lélegzettel együtt ,,beszáll'' és bensőleg a szív terét keresi.
Az
utasítások azonban soha sem egyértelműek, főleg azért nem, mert az összetettebb
gyakorlathoz tapasztalt tanító szükséges. Pl. Nikeforosznál úgy tűnik, hogy a
lélegzet követése és a szív terének keresése megelőzi a tulajdonképpeni Jézus-imádságot.
Ez az ,,imádkozási mód'' ellenzőkre is talált, elsősorban a Kalábriai Barlaam
szerzetesben (+1348). Gregoriosz Palamas (1296-1359) védelmébe vette: mivel a
test önmagában jó, a meghatározott testtartás és a lélegzet ellenőrzése főleg
a kezdőknél segítheti a belső összeszedettséget.
Később a XIX. század nagy orosz sztarecei nem sokat törődtek a testi technikával. Ignatyij Brianhanyinov püspök (1807-1867) tanácsa jellemző: ,,Nem ajánljuk szeretett testvéreinknek, hogy azt a technikát belső életük részévé tegyék, csak abban az esetben, ha jó gyümölcsei nyíltan mutatkoznak... Az imádság lényege a lélek és a szív egyesülése, és azt a munkát Isten kegyelme viszi végbe abban az időben, amit ő határoz meg. A tudatos légzéstechnikát az imádság nyugodt mondása ... és a lélek vágyának imádságba foglalása tökéletesen helyettesíti.''
Oroszországban a Jézus-imádság már a 12. század első felében bizonyítható. Nil Szorszkij (1433-1508) vitte a tulajdonképpeni hészükiaszta elemet a szív imádságának gyakorlásába. Ez az imagyakorlat Paiszij Velicskovszkij (1722-1794) tevékenysége által érte el virágkorát. A XVIII. század vége és az egész XIX. század Oroszországban a lelkiélet nagy tanítómestereinek, a sztareceknek a kora. A Jézus-imádság és a sztarecség virágkora, amivel egybeesik az ,,őszinte elbeszélések'' keletkezése is, elválaszthatatlan a Philokália megjelenésétől, ami már az ,,elbeszélésekben'' is fontos szerepet játszik.
A Philokália egy több kötetes gyűjtemény, amelyben a keresztény kelet több mint harminc szerzőjének szövege van összegyűjtve a III-XV. századból. Ezek a szövegek valami módon mind a Jézus-imádság gyakorlatára utalnak: módszerére, a vele szükségszerűen egybekötött életmódra, továbbá az elmélyült imádságból adódó, misztikus ismeretekre, azok megjelenési formájára és teológiai jelentőségére. A Philokália 1792-ben jelent meg Velencében, mégpedig görögül, Nikodemus Áthosz-hegyi szerzetes és Makariosz korintusi püspök kiadásában. Ezt követte 1793-ban egy ószláv kiadás Paiszij Welicskovskij tollából, de ez valójában a görög szöveg fordítása. A már említett Theofán püspök-remete gondoskodott egy orosznyelvű kiadásról. Később a Philokália -- részleteiben vagy egészében -- nyugati nyelveken is megjelent. Még a laikusok körében is nagyon elterjedt és mind a mai napig a keleti egyház lelki hagyomány- gyűjteményének és az ortodox lelkiségnek útmutatójának számít.
Ebben az összefüggésben az ortodox lelkiség e lényeges anyaga nyugaton is mérvadó lehet a Jézus-imádság végzői számára, és nem vezet eltévelyedésekhez. Így ugyanis a Jézus-imádság nem más, mint a lélek alázatos önfelajánlása bűnössége tudatában. Emellett az Üdvözítő Jézus megmentő nevének szerepe az újabb orosz vallásosságban mind erősebb jelentőségű. Olyannyira, hogy az 1907-ben egyetlen egyszer megjelent könyv, A Kaukázus hegyein két remete sztarec beszélgetése a szívünk Urával való egyesülésről a Jézus-imádság révén -- ez volt egyébként az utolsó összefoglaló mű a Jézus-imádságról -- 1912/13-ban az Áthos-hegyen és egész Oroszországban heves vitát váltott ki a Jézus istennév fölött. Katolikus részről később Jézus istenségével kapcsolatban az orosz teológus, I. Kologrivov a következőképpen magyarázta a Jézus-imádságban a név jelentőségét: ,,Jézus neve itt sokkal több, mint külső jel. Úgy jeleníti meg az Urat, amint jelen van egy megszentelt ikonban vagy más szentelményben. Ameddig ez az imádság csupán mechanikus, ellenőrzött gyakorlat, célját téveszti. A léleknek is el kell mélyülni benne. A léleknek kell birtokba vennie, hogy az isteni sugár átjárja a lét legmélyét és megvilágítsa azt.'' Ilyen értelemben figyelmeztették a sztarecek tanítványaikat, ,,hogy szálljanak le az agyból a szívbe.''
Emmanuel Jungclausen: A keresztény szellemiség lexikona
