Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Rabindranath
Tagore (1861–1941)
versei
[magyar
átírás: Rabindranáth Thákur]
Elektronikus
kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Ásványi Tibor,
Áprily
Lajos,
Babits Mihály,
Baktay Ervin,
Balássy László,
Bangha Imre,
Csoóri Sándor,
Dsida Jenő,
Franyó
Zoltán,
Góz Adrienn,
Kosztolányi Dezső,
Naschitz
Frigyes,
Radó György,
Selényi Etelka,
Szabó T. Attila,
Terebess Gábor,
Várhegyi Miklós,
Vekerdi
József,
Weöres Sándor,
Zoltán Vilmos
fordításai,
továbbá
köteteinek teljes fordításai:
A felajánlás énekei (Ásványi Tibor fordítása)
Áldozati
énekek (Szentirmay Gizella fordítása)
A felajánlás énekei (részletek, Ásványi Tibor fordítása)
Eltévedt madarak (Bartos Zoltán fordítása)
A
kertész (Kopácsy Margit fordítása)
A
növekvő hold (Kopácsy Margit fordítása)
Szentjánosbogarak
(Várhegyi Miklós és Terebess Gábor fordításai)
Kabír
misztikus dalai, Rabindranáth Tagore átültetése alapján fordította Malik Tóth
István
Rabindranath Tagore angolul
Broken Ties and Other Stories
Chitra, a Play in One Act
The Crescent Moon
Chronology and Conversations
Fireflies
Fruit-Gathering
The Gardener
Gitanjali
The Home and the World
Hungry Stones And Other Stories
India and China
The King of the Dark Chamber
The Post Office
Sadhana: The Realisation of Life
Selected Poetry
Songs of Kabir
Stray Birds
Thoughts from Rabindranath Tagore
Dyson, K. K. Tagore's Little Poems
Hegedüs Géza: Rabindranath Tagore
Bangha Imre: Tagore magyarországi látogatása
In: Abhivadana : tanulmányok a hatvanéves Wojtilla Gyula tiszteletére. pp. 33-61. (2005)
Az Országos Széchényi Könyvtár 1991-ben „Daláldozat” címmel rendezett Tagore-kiállítást, halálának 50. évfordulójára.
2011-ben pedig születésének 150. évfordulója alkalmából „A megindult fa” címmel.
Versek
A kertész című kötetből
Áprily
Lajos fordítása
Mondd
meg nekem, igaz-e mindez, szerelemesem, mondd, mindez igaz-e?
Ha ezek
a szemek kilobbantják villámukat, kebledben a sötét fellegek viharosan felelnek
reá.
Igaz-e, hogy ajkaim édesek, mint az első tudatos szerelem fakadó bimbója?
Májusok eltűnt hónapjainak emlékei zsonganak-e tagjaimban?
A föld lábam
érintésétől dalokat rezzent-e hárfa-módon?
Igaz-e, hogy harmatcseppek hullanak
az éjszaka szeméből, ha megjelenek, és a reggel fénye örül, ha beburkolja testemet?
Igaz-e, igaz-e, hogy szerelmed korokon és világokon át vándorolt egyedül,
hogy engem megkeressen?
S hogy mikor végül megtaláltál, ősrégi vágyad teljes
nyugalmat talált szelíd szavamban és szememben és ajkamon és lebegő hajamban?
Igaz-e, hogy a Végtelen misztériuma van kis homlokomra írva?
Mondd meg
nekem, szerelmesem, mindez igaz-e?
Szerelmem,
valamikor a te poétád nagy eposzt forgatott a fejében.
Jaj, nem vigyáztam:
megütötte a te csengő boka-gyűrűdet s baj történt. Dal-darabkákra tört s szétszórtan
hever lábaidnál.
Régi háborúk történetének egész halmazát hányták-vetették
a nevető hullámok, eláztatták a könnyek és elmerült.
Jóvá kell tenned nekem
ezt a veszteséget, szerelmem. Ha igényem arra, hogy halhatatlan hírem lesz a halál
után, szétfoszolt, tégy halhatatlanná életemben.
És én nem fogok gyászolni
veszteségemért s nem hibáztatlak téged.
Nem,
jóbarátaim, bármit mondtok is, aszkéta nem leszek soha.
Nem leszek aszkéta
soha, ha ő nem tesz fogadalmat együtt velem.
Erős az elhatározásom, hogy
ha nem találok árnyékos menedéket s nőtársat a bűnbánathoz, aszkézisre nem adom
magam soha.
Nem, jóbarátaim, tűzhelyemet és otthonomat nem hagyom el soha
s nem vonulok erdei magányosságba, ha visszhangos árnyékában nem cseng víg kacagás
s ha sáfrányszínű köpeny vége nem lobog a szélben; s ha csendjét nem mélyíti el
lágy suttogás.
Aszkéta nem leszek soha.
Egy
álom homályos ösvényén elindultam megkeresni szerelmesem, aki enyém volt egy
ezelőtti életemben.
Elhagyott utca végén állt a háza.
Kedves pávája
álmosan ült rúdján az esti szélben s a galambok elcsendesedtek szögletükben.
Letette lámpását a bejáratnál s megállt előttem.
Arcomra emelte nagy szemét
s ezt kérdezte némán: "Jól vagy, barátom?"
Felelni akartam, de nyelvünket
elvesztettük és elfeledtük.
Gondolkoztam és gondolkoztam, de nevünk nem jutott
eszembe.
Könnyek csillogtak a szemében. Jobb kezét felemelte felém. Megfogtam
s álltam szótlanul.
Lámpásunk fénye lobbant egyet az esti szélben és meghalt.
Űzöm
az aranyszarvast.
Mosolyoghattok, barátaim, de követek egy látomást,
mely elillan előlem.
Rohanok halmon, völgyön át, bebolyongok névtelen országokat,
mert űzöm az aranyszarvast.
Ti jöttök s vásároltok a piacon s portékával
megrakodva otthonotokba újra visszatértek, de engem megérintett az otthontalan
szelek varázsa, nem tudom, mikor és hol.
Nincs gond a szívemben; messze magam
mögött hagytam, ami tulajdonom volt.
Rohanok halmon, völgyön át, bebolyongok
névtelen országokat - mert űzöm az aranyszarvast.
Bár
jön lassú lépésekkel az est s minden dalnak jelt adott az elhallgatásra;
Bár társaid nyugodni tértek s te fáradt vagy;
Bár félelem lappang a sötétben
s az égbolt arca fátyolos;
Mégis, hallgass meg, madár, ó, madaram, s ne csukd
még össze szárnyad.
Ez nem az erdő lombjainak a homálya, a tenger ez, mely
mint egy sötét fekete kígyó emelkedik.
Ez nem a virágzó jázmin tánca, a tajték
villogása ez.
Ó, hol van a napsütötte zöld part, hol a fészked?
Madár,
ó, madaram, hallgass meg, ne csukd még össze szárnyad.
A magányos éj fekszik
utadon, a hajnal alszik az árnyékos dombok mögött.
A csillagok, az órákat
számolva, visszatartják lélegzetüket, a gyenge hold úszik a mély éjszakában.
Madár, ó, madaram, hallgass meg, ne csukd még össze szárnyad.
Nincs számodra
remény, nincs félelem.
Nincs szó, nincs suttogás, nincs kiáltó hang.
Nincs otthon, nincs pihenésre ágy.
Csak a te páros szárnyad van és az úttalan
ég.
Madár, ó, madaram, hallgass meg, ne csukd még össze szárnyad.
Zajlott
a vásár a templom előtt.
Kora reggeltől esett s a nap már alkonyodott.
A tömeg minden jókedvénél fényesebb volt egy kislány fényes mosolya, aki
egy fillérért pálmalevél-sípot vásárolt magának.
Ennek a sípnak élesen rikító
öröme ott lebegett minden kacagás és zsivaj felett.
Végtelen népsokaság jött
és tolongott lökdösődve. Az út sáros volt, a folyó áradt, a mező víz alá került
a szakadatlan esőtől.
a tömeg minden gondjánál nagyobb volt egy kisfiúnak
a gondja - nem volt egy fillérje, hogy festett pálcát vásároljon magának.
Sóvárgó szeme, mely a bódéra meredt, olyan siralmassá tette ezt az egész embersokadalmat.
El
kell hogy játsszuk ketten ma éjjel a halál játékát: menyasszonyom meg én.
Fekete az éj, szeszélyesek az égen a felhők s a habok tombolnak a tengeren.
Elhagytuk álmaink ágyát, felrántottuk az ajtót s kijöttünk, menyasszonyom
meg én.
Hintára ülünk s a viharszelek meg-meglöknek hátulról vadul.
Menyasszonyom riadoz a félelemtől és gyönyörtől, remeg és a mellemhez tapad.
Sokáig dédelgettem gyöngéden.
Virág-ágyat vetettem neki s bezártam az ajtót,
hogy a szemét sértő nyers fényt kirekesszem.
Szelíden megcsókoltam az ajkát
s lágyan fülébe suttogtam, míg félig el nem alélt a bágyadtságtól.
Elmerült
egy bizonytalan édesség végtelen ködében.
Érintésemre nem felelt, dalaim
nem tudták felébreszteni.
Éjjel megérkezett hozzánk a vihar szava a vadonból.
Menyasszonyom megremegett és felállt, megragadta kezem és kijött.
Haja lebeg
a szélben, fátyla lobog, virágdísze suhog a keblén.
A halál lökése belelendítette
az életbe.
Szemtől szemben állunk, szív szíven, menyasszonyom meg én.
Ki
vagy, olvasó, aki verseimet száz esztendő múlva olvasod?
Nem küldhetek
neked egyetlen virágot sem a tavasznak ebből a gazdagságából, egyetlen aranysávot
sem az amott lebegő felhőkből.
Nyisd ki ajtóidat és tekints szét.
Virágoskertedből
szakítsd le egy száz év előtti kor eltűnt virágainak illatos emlékeit.
Szíved
örömében érezd meg egy tavaszi reggel dalának eleven örömét, mely vidám hangját
száz esztendő távolából küldi feléd.
Senki
sem él örökké, testvér, és semmi sem tart sokáig. Tartsd ezt eszedben és örülj.
Életünk nem az egyetlen régi teher, ösvényünk nem az egyetlen hosszú utazás.
Egyetlenegy költőnek sem kell énekelnie egyetlen régi dalt.
A virág
elhervad és meghal; de annak, aki hordja a virágot, nem kell érette örökre gyászolnia.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Jönnie
kell egy teljes szünetnek, hogy tökéletességet szőjön a muzsikába.
Az élet
napestje felé hanyatlik, hogy belefúljon az arany árnyékokba.
A szerelmet
el kell hívni játékától, hogy bút igyék s felemelkedjék a könnyek egébe.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Sietünk
leszakítani virágainkat, nehogy a futó szelek megrabolják.
Megpezsdíti a
vérünket, megfényesíti a szemünket, hogy csókokat lopunk, melyek eltűnnének, ha
késlekednénk.
Életünk mohó, vágyaink hevesek, mert az idő húzza a búcsú harangját.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Nincs
rá időnk, hogy valamit megragadjunk, összezúzzunk és elhajítsunk a porba.
Az órák gyorsan ellejtenek, leplükbe rejtve álmaikat.
Rövid az életünk, csak
néhány napot hagy a szerelemre.
Ha munkára vagy vesződségre hagyná, végtelenül
hosszú volna.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
A
szépség édes nekünk, mert egyazon mulandó dallamra táncol az életünkkel.
A tudás drága nekünk, mert sohasem tudjuk kiteljesíteni.
Minden eldőlt és
elvégeztetett az örökkévaló Égben.
De a föld illúzió-virágait frissnek örökre
megőrzi a halál.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Ó,
nő, te nemcsak az Isten kezeműve vagy, hanem a férfiaké is; mindig ők díszítenek
fel a szívükből vett szépséggel.
Költők arany képek fonalaiból szőnek hálót
neked; festők mindig új halhatatlanságot adnak alakodnak.
A tenger gyöngyeit
adja, a bányák aranyukat, a nyári kertek virágaikat, hogy betakarjanak és elborítsanak,
hogy drágábbá tegyenek téged.
A férfiszívek vágya ifjúságodra árasztotta
glóriáját.
Félig nő vagy és félig álom.
Ne
menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Átvirrasztottam
az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak.
Félek, hogy elveszítelek,
ha alszom.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Felrezzenek
s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. érdem magamtól: "Álom ez?"
Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Az
élet üvöltő rohanásában, ó, Szépség, kőből kifaragva, csendesen és némán,
távol és egyedül állsz.
A nagy Idő szerelmesen ül lábaidnál s ezt suttogja:
"Szólj, szólj hozzám, szerelmem; szólj, szólj, menyasszonyom!"
De a te szavad kőbe van zárva, ó, Mozdulatlan Szépség!
Versek
a Gitándzsáli című kötetből
Babits
Mihály fordítása
Észre
sem vettem a pillanatot, midőn először átléptem ez élet küszöbén.
Minő hatalom
tette, hogy belenyílottam ebbe a nagy rejtélybe, mint a bimbó éjjel az erdőbe?
Midőn először tekintettem a világosságra, egy pillanat alatt éreztem, hogy
nem vagyok idegen ebben a világban, hogy a névtelen és formátlan kikutathatatlan
saját anyám képében vett a karjaira.
És így a halálban ugyanaz az Ismeretlen
úgy fog feltűnni előttem, mintha öröktől fogva ismertem volna őt. És mivel szeretem
ezt az életet, tudom, hogy épp úgy fogom szeretni a halált.
A gyermek felsír,
midőn anyja leveszi jobb melléről; csak azért, hogy a másik pillanatban a másik
emlőn megvigasztalódjon.
Kevélykedtem
az emberek között, hogy én ismerlek Téged. Minden művemben a Te arcképed látják.
Jönnek és azt kérdezik: "Ki ez?" Nem tudok mit felelni nekik. "Valóban
- mondom - nem tudom megnevezni". Megfeddenek és megvetéssel otthagynak.
S Te fenn ülsz mosolyogva.
Mesélek Terólad és maradandó dalokba öntöm meséimet.
Csak úgy árad a titok szívemből. Jönnek és kérdik: "Mondj el nekünk mindent:
mit jelentenek a te titkaid?" Nem tudok mit felelni nekik. "Oh ki tudja"
- mondom - "mit jelentenek?" Kinevetnek erre és a legnagyobb nevetéssel
otthagynak. S Te fenn ülsz mosolyogva.
Ha
tarka játékokat hozok eléd, gyermekem, megértem, miért van oly színjáték felhőkön,
vizeken, és miért vannak a virágok megfestve színekkel - ha tarka játékokat hozok
elibéd, gyermekem.
Ha dalolok, hogy táncolj, akkor értem igazán, miért van
zenéjük a leveleknek és miért küldik a hullámok hangos kórusaikat a hallgatózó
földnek a szívéig - ha dalolok, hogy táncolj.
Ha édességeket adok mohó kacsóidba,
mindjárt tudom, miért van méz a virág kelyhében, és miért telnek meg titkon édes
lével a gyümölcsök - ha édességet adok mohó kacsóid közé.
Ha megcsókolom
arcodat, hogy nevess, kedvesem, bizony-bizony értem, micsoda öröm árad az égből
a reggeli fényben, s mily gyönyörűség az, amit a nyári szellő legyez a testemre,
- ha megcsókollak, hogy nevess.
HANG
INDIÁBÓL
Baktay
Ervin fordítása
Nem
hallottad csöndes lépteit?
Jön, jön, mindig jön.
Minden pillanatban és
minden korban, minden nap és minden éjszaka -jön, jön, mindig jön.
Sok-sok
dalt zengtem én, elmém sokféle hangulatában, de minden hang azt hirdette: jön,
jön, mindig jön.
Napsugaras tavasz illatterhes napjaiban az erdei ösvényen:
jön, jön, mindig jön.
Nyári éjszakák esős homályában, a felhők mennydörgő
szekerén, jön, jön, mindig jön.
Minden bánatomban az Ő léptei súlyosodnak
szívemre, s az Ő lábainak aranyos érintése ragyog fel örömömben.
Nem eszméltem
a pillanatra, amikor először léptem át az élet küszöbét.
Minő hatalom késztetett
arra, hogy létem felnyíljék e nagy misztérium számára, mint a bimbó éjféli erdő
mélyén! Midőn éltem reggelén a fényre emeltem szememet, abban a pillanatban megéreztem,
hogy nem vagyok idegen e világban, hogy a név és alak nélküli Kifürkészhetetlen
karjaiba vett anyámnak képében.
Ugyanez az ismeretlen a halálban éppen így
meg fog jelenni számomra: mintha öröktől fogva ismertem volna. És mivel szeretem
az életet, tudom, hogy a halált éppúgy fogom szeretni.
A kisgyermek felzokog,
amidőn anyja elveszi jobb kebléről, hogy már a következő pillanatban vigaszt találjon
a bal keblén.
CSALOGÁNY
CSATTOG
Balássy
László fordítása
Csalogány
csattog. Honnan tudta már
a fény előtt, hogy kél a napsugár,
midőn még
az éj sárkánya az ég
köré fonta fekete kötelét?
Szárnyas
kis hírnök, hogy talált reád
Kelet heroldja a sötéten át,
míg szunnyadtál
a bozótban, s a lomb,
az ég sátra sűrűn föléd hajolt?
Az
éjbe-merült táj felett a te
dalod volt az élet üzenete.
Ébredj,
alvó, emeld fel homlokod,
öleld az áldó, vérpiros napot,
s zengd a csalogány
ujjongó dalát!
AFRIKA
Csoóri
Sándor fordítása
Ama
hajdan-volt, zavaros időkben
midőn a mennybolt-arcú isten haragjában
ismét
szétrombolt mindent, amit alkotott...
Egy napon, midőn a vigasznélküli Föld
ős-dühétől remegni kezdett,
a Vörös Tenger kezei téged, ó Afrika,
a szárazföldtől
elszakítottak;
eltéptek a keleti kontinenstől
és odalöktek a hegyek közé,
az erdők
alvilágába, hová alig-alig csurog be a fény,
kiszolgáltava durván
a tigrisléptű sorsnak.
Más inkább kincset: te titkokat gyűjtöttél össze,
vizet tártál fel, mely hasonlatos az éghez;
s a természet rejtelmet-szülő
varázsa
szerelmet támasztott benned a titokzatosság iránt.
Ó, maszkokban
táncoló földrész, ijesztő ruhákba bújtál
s holdig-futó vigyorral zavartad
szét a rémeket,
de ha megszólaltak fakéreg dobjaid,
szent áhitatodban
szellemekért kiabáltál.
Ó,
te homályba-búrkolózott,
te, akinek emberi arca
fekete hámréteg mögé rejtőzik
el
méltatlan szemek tekintete elől,
megaláztattál mindörökre.
Rádtört
az erőszakosok csordája,
korbács-vihart zúdított rád, az átok fekete vízesését,
bilincset hozott, mely mint a hiéna karma, tép;
jöttek a mész-arcúak, a kiművelt
barbárság rettenetével,
koponyájukban éjféli sötét és kapzsiság.
Amerre
jártak fölgyülemlett a gyász,
s a vérrel-öntözött ösvényeken
sár lett
a könnyű por, iszonyú sár,
s e meggyalázott sár göröngyein
te szomorú
búcsúzásra készülődtél.
S ugyanekkor az óceán tulsó partján
galamb-álmú
harangok szóltak
a naptámadat s az alkonyat óráiban,
dicsőítvén a boldogító
istent;
rózsák és gyerekek gömbölyödtek,
s költők énekeltek a láthatatlan
szépség
diadaláról versenyezve...
De
most, amikor a nyugati szél
élesen süvít, napnyugta előtt,
most, amikor
álcázott odujukból
előbujnak a ragadozók és üvöltenek,
jövő század költője,
jelenj meg az elerőtlenedő világon
s kiálts oda a lelkiismeretét eltékozolt
hódítónak:
csak ennyit kiálts: „Térj észre, őrült!”
Az állati hangok jajdulása
közt
ez lesz a legutolsó szó –
az emberiség tisztán kimondott szava.
ÁLDOZATI
ÉNEK
Dsida Jenő fordítása
Csak
pillanatig add nekem,
hogy melléd ülhessek bár, kérve kérlek,
munkámat
aztán befejezhetem.
Nem
tud elülni a szivem.
Arcod látása nélkül egyre küzdök
kesereves, meddő,
partalan vizen.
Ma
ablakomra hullt remek,
sóhajszerelmű zenéje a nyárnak,
s dongó méhektől
zsongott a berek.
Most
Téged nézlek egyedül,
míg valahol nagy élet-áldozatról
a semmittevés álma
rám terül.
Ő
JÖN!
Franyó
Zoltán fordítása
Nem
halljátok lépte hangját, hogyan suhan szelíd szelekkel? Ő jön, ő jön, ő jön!
Miden
órán, nappal-éjjel, minden percben, este-reggel, ő jön, ő jön, ő jön!
S én dalolva,
mint a részeg, bűvös dallal dalt idézek, s minden éneken keresztül,
halk,
közelgő
lépte rezdül, ő jön, ő jön, ő jön!
Illatos
tavasz tüzében, mély vadon illatos árnyán ő jön, ő jön, ő jön! Dörgő fellegek
batárján, nyári zápor enyhe szárnyán ő jön, ő jön, ő jön! És ha mély kínok
gyötörnek,
mindennél különb gyönyörnek üdveként megint e kába bús kebelhez
ér a lába, ő jön,
ő jön, ő jön!
HIÁBA
VÁRLAK
Franyó
Zoltán fordítása
Felhők
torlódnak – köröttem fénytelen boru van. Miért kell rád hiába várnom lent
a kertkapúban?
Itt a végső napsugárnak fényövében egyre várlak. Nappal ember-ár
sietség, zúg
körül gyanutlan. Ó, miért váratsz meg engem lent a kertkapúban?
Elrejtőzöl
tán előlem? Már nyomod se leljem? Hogy' lehet e felhős órák terhét elviselnem?
Messze nézek, egyre leslek, mindig, mindenütt kereslek; sóhajom panaszkodón
száll,
szellő búgja búsan. Ó, miért váratsz meg engem lent a kertkapúban.
A
RABTARTÓ RABSÁGA
Franyó Zoltán fordítása
„Ó,
valld meg, árva rab, ki vert bilincsbe?”
„Az
én uram volt – így felelt a rab –,
azt hittem, engem illet földi kincse,
s hatalmam által bárkin túlteszek;
kincstáramat megtömtem színarannyal,
mely csak királyomat illette meg.
Midőn az álom elfogott, kinyúltam
az
ágyon, mely nemes gazdámra várt,
és ébredéskor láttam, hogy csalárd
kincstáram
foglya én magam vagyok.”
„Rab mond nekem, ki fűzte rád a láncot?”
„Én
voltam az – felelte most a rab –,
ki gonddal kovácsolatam ezt a láncot.
Azt hittem, hogy hatalmam győzhetetlen,
rabláncon tarthat egy egész világot,
s zavartalan szabadságban hagy engem.
Így éjjel-nappal óriási tűzben
sok
száz kegyetlen kalapácsütéssel
vesződtem, míg a láncot összefűztem.
Mikor
kész volt a mű, s a láncszemek
eggyéfonódtak oldhatatlanul –
azt kellett
látnom, hogy vaskarmai
csak engem, engem fognak át rabul.”
A
FÖLD DRÁGA PORA
Franyó
Zoltán fordítása
A
földön minden szép – a völgyek, ormok és szép, mi bőséget terem s erőt; oly
szép
a föld – és én a porba omlok a földi por előtt.
A
titkos ősanyag még szebbre szépül; az elmúlásban ez picinyke rész, mely szétporladva
új relytéjbe épül, s a mindenségbe vész.
Örömre
szít korábbi életemből a nagy szabály, mely szebb, mint bármikor: hogy halhatatlanság
lesz rög-szívemből, legdrágább földi por.
A
FÖLTÁMADT EMBER
Franyó
Zoltán fordítása
Nézzétek,
itt jön ő – a nagy hatalmú földlakó! A réten minden kis, fakó fűszál
kivánja,
remegve várja. A kagyló-kürt szavától zeng az istenek hona, s az emberek
között
rivall a harci harsona. Nézzétek, oly közel van már az óra, midőn új élet
támad
virradóra, a folytó éjjel védőgátjai így fognak porrá mállani.
Az új lét friss,
hívó szavához
a visszhang új vigaszt sugároz,
s a hajnal orámról a hang
ezerfelé rezeg:
„Ne féljetek! Ne féljetek! A föld feltámadt emberének
győzelem, győzelem!”
Ezt visszhangozza most az ének
át a mély, mély égen.
A
BAJADÉR
Kosztolányi
Dezső fordítása
Az
út porán Madera kapujánál
Ugaponta közönyösen hevert.
A kapu zárva volt,
a lámpa oltva,
az ég bús arca felhőkkel kevert.
A
jámbor alvó mellett csöndbe rezzent
egy női láb. Az ékszere dalolt.
A
pap ocsúdva látja, lámpa lobban,
s két szem tekint rá, lágyan, mint a hold.
A
bajadér bámulta Buddha papját,
kösöntyű lángolt pálma-termetén
és részegen
az ifjúság borától
szólt az alvóhoz: "Mért vagy itt, szegény?
Nem
méltó hozzád a por és a bánat,
"ne a port csókold, adj csókot nekem",
... "Csak menj előre lassan, én követlek,
ha kell, melletted termek,
gyermekem!"
Szilaj
villám nyargalt az égen által
és Ugaponta mélázott tovább,
a lány remegve
menekült hazáig
és ő szomorún nézte lábnyomát.
*
És
múlnak hónapok esőbe, fénybe
és Ugaponta némán megbúvik.
És a tavasz
jön tréfás furulyákkal -
akkor a Szent kimegy a kapuig.
Ki
fekszik ott Madera kapujánál,
ki az, akit az úti por takar,
ki az, kinek
kelés nő rózsa-mellén,
s elpoklosítja a fekete var?
A
bajadér! A pestis rágja testét!
Ide kergették a kapu elé!
Nincs egy barátja,
aki száraz ajkát
egy korty szelíd vízzel üdítené!
Ugaponta
fejét ölébe vette,
és ült vele az út porába lent
és megitatta és sebét
bekente
és megszentelte életét a Szent.
"Ki
vagy?" kiált a nő, "Irgalmas angyal!"
"Te jó, miért adsz
annyi jót nekem?"
"... Mert megígértem, hogyha kell, követlek,
s most itt vagyok melletted, gyermekem."
VAK
LEÁNY
Kosztolányi
Dezső fordítása
Egy
vak leány jött a kertembe reggel
s virágfüzért adott, zöld levelekkel.
Én
a virágot a nyakamba tettem
s könny csillogott föl mind a két szememben.
A
lányt megcsókoltam, majd szóltam: "Áldott,
vak vagy te is, akárcsak
a virágok.
Te
nem tudod, hogy mily szép, amit adtál
és nem tudod, hogy szebb vagy önmagadnál".
LÁMPA
AZ ÚTRA
Kosztolányi
Dezső fordítása
Béke
veled, béke szívem.
Válni kell, váljunk szelíden.
Teljesülés
ez a bús út.
Nem halál. Mondj néma búcsút.
Bánatunkból
dal, mesés lesz,
vágyunkból emlékezés lesz.
A
fészekről messze röppen,
száll, tovább, vidám körökben.
A
kezed még lanyha, drága,
halk legyen, mint éj virága.
Csöndben
állj, Föld és - csodás dal -
most beszélj a hallgatással.
Lámpámat
magasra tartva
fényt vetek nagy-nagy utadra.
ÉGI
ÜZENET
(Töredék)
Naschitz
Frigyes fordítása
Szívem
felfogja szózatod
vakít a zsenge nap.
Orcád az orcámra simul
szemed
szememben fészket rak.
Lelkem szavaddal felvidul
és lábad előtt térdre
hull.
AHOL
A SZELLEM...
Radó György
fordítása
Ahol a szellem nem ismer félelmet,
és emelt fővel jár az ember,
ahol szabad a tudás, és
ahol a világ széjjel nem törött
szoros válaszfalak szabdalta törmelékké;
ahol a szó forrása
a mély-mély igazság;
ahol a lankadatlan feltörekvés
a tökély felé nyújtja
karját;
ahol az értelem tiszta folyója
még nem veszített utat
a holt megszokás homok-sivatagában;
ahol eszünket Te irányítod
az önmagát kibontakoztató
gondolat és cselekedet felé –
a szabadságnak e mennyországa
engedd, Atyám,
felébredni hazámat.
AJÁNDÉK
Selényi Etelka (1925-1974) fordítása
In: Evangélikus Élet, 1964-02-09 (29. évfolyam, 6. szám)
Érted sodródunk gyermekem, a világ áradatában,
mindig csak érted, mert én mindent néked akarok adni gyermekem.
Lassacskán elapad a mi életünk,
s szerelmünk elenyészik.
De nem bolondít semmiféle remény,
hogy ajándékaimmal megvásároltam szívedet.
Életed fiatal, s ösvényed hosszú,
s amely téged is világra hozott; a szerelmet szomjasan iszod
S elfutsz tőlünk és visszatérsz, s ismét távozol.
Játékod eltet, s játszópajtásaid.
Milyen kár, ha kevés az időd,
s milyen más, ha gondolsz reánk!
Oh, igazad van, mi ráérünk öregségünkben
kényelmesen számolni az elmúlt napokat,
s amit a kezünk örökre elveszített, —
szívünkben dédelgetni azt.
Dalolva fut, sebesen a folyó,
s keresztültör minden akadályon.
De mozdatlanul áll a hegy, s emlékezik,
s szerelme nem hagyja el soha.
TE JÖTTÉL …
Szabó T. Attila Miklós (1906-1987) fordítása
Te jöttél estéimen hozzám szépséges köntösben;
köszöntlek Téged.
Te nevettél bele éjszakáim szívébe;
köszöntlek Téged.
A szomorú, csendes, mély, szelíd égbolt alatt
köszöntlek Téged.
E gyönge, békés, álmot hozó szélben
köszöntlek Téged.
E fáradt föld fű-nyoszolyáján fekve
köszöntlek Téged.
A mozdulatlan csillagok hallgatag varázsa alatt
köszöntlek Téged.
A munka végén a magános menedékházban
köszöntlek Téged.
Az illatos esti ég virág-koronájával
köszöntlek Téged.
Ez a fordítás 90 éve készült és a 23 éves diák – a későbbi akadémikus nyelvtudós, az Erdélyi Magyar Szótörténet Tár 14 vaskor kötetének megálmodója – első kötetében (Shakespeare – Hamlet. 1929, Turda/!/) jelent meg. A jelen digitális változatot Szabó T. Attila Ellák (*1941) készítette 2015 decemberében, Balatonfüreden, illetőleg újította meg 2018. szept. 30-án a Somlóhegyen. A fordítás „ősbemutatójára” a Balatonfüredi Helytörténeti Társaság „Rabindranath Tagore emlékek a füredi szívkórházban” c. rendezvényén került sor 2018.09.03-án.
Miért
aludt el a mécs-láng, miért?
Szellőtől óvtam a köpenyemmel,
ezért aludt
el a mécs-láng, ezért.
Miért
száradt ki a folyó, miért?
Gátat vontam rá, hogy enyém legyen,
Ezért
száradt ki a folyó, ezért.
Miért
pattant el a lant-húr, miért?
Oly dalba fogtam, nem bírta jármát,
ezért
pattant el a lant-húr, ezért.
TE
ALKOTTÁL VÉGTELENNEK INDIA
Zoltán
Vilmos fordítása
Te alkottál végtelennek,
Mert úgy tetszett a szívednek --
Lelkem törékeny
edénye,
Mert akartad, testet öltött,
Újra, újra kiüríted,
S friss
élettel újratöltöd.
Ezt
a kicsiny nádtilinkót
Mindenütt hordod magaddal
És betöltöd a világot
Örökké új dallamokkal.
Kezed
halk érintésére
Szívem bilincse lepattan,
S ujjongó szavak születnek
Arra, ami mondhatatlan.
Amit
adsz, oly véghetetlen,
Hogy nem fér el két kezemben --
Évek tűnnek, korok
múlnak,
Folyton töltesz dús kezekkel,
De az edény nem telik meg,
S
ahova tölts, mindig lesz hely.
A felajánlás énekei
Ásványi Tibor fordítása
(részletek)
Rabindranath Tagore: Gitanjali című verseskötetét magyarítottam a szerző angol nyelvű prózafordítása (Song Offerings, 1912) alapján
(Cédrus − Kortárs irodalmi alkotások pályázata 2018. Napút nívó-díj)
− Napút-füzetek, Káva Téka 136. szám − Cédrus Művészeti Alapítvány 2019
Részletek
Napút Online, 2016. <http://www.naputonline.hu/2016/07/08/rabindranath-tagore-gitanjali/>
Részletek
Életünk, 2016. december, 41−47. oldal
1941. augusztus 7-én egész Kalkutta megmozdult. Egy virágokkal borított
holttestet vittek a halottégető hely felé: Rabindranath Tagore 80 évet élt. 50 kötetnyi
verse, kétezer dala, 40 drámája, több száz elbeszélése és filozófiai művei, nemzedékeket
inspiráltak és inspirálnak ma is.
Legismertebb műve, a Gitanjali bengáli eredetije, 157, főként szabad rímelésű,
hangsúlyos verselésű éneket tartalmaz, míg az angol változatot (Song Offerings) 103
prózavers alkotja, amik gyakran csak témájukban tükrözik bengáli megfelelőiket: Tagore
szabadon kezelte a szöveget; kihagyott, összevont és újra gondolt, de régebbi
könyveiből is átvett részeket, s végső soron erre az átdolgozásra kapta − Indián kívül
szinte ismeretlenül, 1913-ban, W.B. Yeats javaslatára − az irodalmi Nobel-díjat; hiszen
így, − szerintem − az európai embereknek jobban fogható, azaz érezhető és érthető
kötetet állított össze. A magyar fordításban vettem a bátorságot, és ahol úgy éreztem,
hogy az lesz a megfelelő keret, újra szabad rímelésű versformákat alkalmaztam. Tartalmi
szempontból viszont a legjobb tudásom szerint követtem az angol szöveget.
Tagore költészete Magyarországon hamar visszhangra talált. Babits Mihály már
1913-ban méltatta; egyszerűsége és életigenlése okán Assisi Szent Ferenccel hozta
párhuzamba. Az első magyar nyelvű Tagore-kötetet pedig „Ady Endre barátja, az
Oscar Wilde-fordító Kelen Ferenc készítette 1914-ben”. Széles körű ismertségre és
népszerűségre azonban Tagore csak az első világháború sokkja után, az 1920-as évek
első felében tett szert. Kilencven éve, 1926-ban járt Budapesten és Balatonfüreden.
Kosztolányi Dezső − akinek Tagore három verse gyönyörű magyarítását is köszönhetjük
− angol nyelvű előadását gyermekien naivnak, bengáli nyelvű szavalatát viszont
magával ragadónak érezte. − További fordítói pl. Áprily Lajos, Baktay Ervin,
Balássy László, Bangha Imre, Bartos Zoltán, Csoóri Sándor, Dsida Jenő, Franyó Zoltán,
H. Songárdy Gábor, Karig Sára, Kopácsy Margit, Laky Dezső, Sármay Márton,
Terebess Gábor, Várhegyi Miklós, Weöres Sándor és Zoltán Vilmos.
4.
Ó, életemnek élete!
Arra törekszem szüntelen,
hogy tisztán tartsam testemet,
hisz a tagjaimon érzem
eleven érintésedet.
Arra törekszem szüntelen:
távol tudjam hamisságom,
hisz Te gyújtod igaz lángom,
értelmi világosságom.
Arra törekszem szüntelen:
mi gonosz, kiűzze lelkem
a szívemből, és virágzásban
szeretetemet megtartsam,
hisz legbensőbb szentélyemben,
szívemben a Te oltárod van.
Végül még arra igyekszem,
amit csak teszek, mindenben
nyilvánvaló légy, hisz nincsen
erőm, csak a Te erődben.
10.
Ott zsámolyod, s ott nyugszik a lábad,
hol a legszegényebbek, alacsony
sorsúak, az elveszettek élnek.
Próbálok meghajolni előtted,
de hódolatom nem ér le oda,
hol lábad nyugszik, közöttük, kik a
legszegényebb alacsony sorsúak,
közöttük, akik már elveszettek.
42
Büszkeség oda el sosem érhet:
szegények ruhájában köztük jársz,
közöttük, kik a legszegényebbek,
alacsony sorsúak, elveszettek.
A szívem, útját sosem találja
közéjük, kiknek társtalanul is
társa vagy, kik a legszegényebbek,
alacsony sorsúak, elveszettek.
32.
Kik e világban szeretnek, próbálnak
biztonságban tartani mindenképpen.
Mások a te szerelmeid, nagyobbak:
te mindig szabadnak tartasz meg engem.
Nehogy elfelejtsem őket, ők nem mernek
elengedni: egyedül sose maradjak,
s te nap nap után sem mutatod magadat.
Ha nem kérlek, hívlak imáimban téged,
és ha nem tartom meg szívemben se képed;
te szeretsz, várva mégis szeretetemet.
43.
Nem vártalak egykor készenlétben.
Beléptél, mint bárki, ismeretlen.
Hívatlanul lett kastélyod szívem,
álruhás királyom. Sok rég elmúlt
pillanatomnak pecséted ad súlyt,
mire örökkévalóságod hullt.
És ma, mikor csak úgy véletlenül,
lámpámnál látom, itt kézjegyed ül:
találok sok ilyen pillanatot.
És szétszórva mind, mint pergő homok,
közönséges, elfeledett napok
közt fehérlő örömök, bánatok.
Gyerekes játékomtól a porban
megvetéssel te nem fordultál el.
Lépted, mi hangzott gyermekszobámban,
a csillagok közt is az énekel.
52.
Gondoltam, el kéne kérnem tőled − de nem mertem − a rózsakoszorút,
amit a nyakadon hordtál. Így vártam reggelig, amikor elindultál,
hogy megtalálnám némi maradékát az ágyon; és mint egy
koldus, egy vagy két elszóródott szirom után kutattam a hajnali
fényben.
Jaj nekem, mit találok? Szereteted milyen emlékjelét? Nem virág
ez. Nem fűszer. Nem illatszeres üveg. − Félelmetes kardod ez! Ragyogó
mint a láng, súlyos mint a mennybéli villám. Friss, reggeli
világosságot szűr át az ablak, s ez szétszóródik ágyadon. A reggel
madara csicseregve kérdi: Asszony, mit találtál? − Nem, ez nem
virág. Se nem fűszer. Nem is illatszeres üveg. − Félelmetes kardod
ez.
Csak ülök és mélázva csodálkozom: Micsoda ajándék ez tőled? −
Nem tudom, hova rejtsem. Szégyenlem hordani, amilyen gyönge
vagyok, s bánt ahogy keblemhez szorítom. Ezt a te ajándékodat,
ezt a terhes fájdalmat mégis a szívemen viselem.
E világon nem maradt számomra semmi félelem. Te leszel a győztes
minden küzdelmemben! A halált hagytad itt számomra társul, és
én ezt az életemmel koronázom meg. Kardod velem van, elvágni
kötelékeimet, s nem maradt számomra e világon semmi félelem.
Mostantól elhagyom semmi kis díszeimet. Szívem királya, soha
többé nem várhatok, nem sírhatok sarokban. Semmi félénkség,
édeskés modor! Kardodat adtad ékemül. Nem illenek már hozzám
a bábok díszei.
68.
Napsugarad jön az én szép földemre,
s kitárt karral, naphosszat ajtómnál áll,
hogy felhőmet, mit könny, sóhaj, dal formál,
mind a te lábaidhoz visszavigye.
Gyengéd gyönyörrel csillagos mellkasod,
formákká, redőkké varázsolva azt,
változó árnyakkal kiszínezve azt,
eme ködfelhő köpenybe burkolod,
mely olyan könnyű s annyira illanó,
zsenge és könnyes és sötét, mint a tó,
ezért szereted, te folttalan, derült.
Színes, érzelmes árnyéka rád vetült,
ki oly tiszta vagy, s vakítasz mint a hó:
Szörnyű, fehér fényedre jó takaró!
83.
Anyám, gyöngysort fűzök nyakadra
bánkódásaim könnyeiből.
A csillagok fényperecekből
készítenek díszt lábaidra,
s az enyém − kebledet ékíti.
Gazdagság, hírnév tőled jöhet;
adod vagy visszatartod: tied.
Egyedül szívem bánatai
enyémek: szomorúságai;
és hogy felajánlom ezeket,
jutalmul nyújtod kegyelmedet.
100.
Alámerülök a formák
óceánjának mélyébe,
hogy gyöngyét szívem megnyerje,
mi meghaladja a formát.
Nem vitorlázok már többé
e viharvert csónakommal
kikötőről kikötőre.
Ama napoknak örökké
vége van, hogy hullámokkal
birkóztam, vad sportot űzve.
Az tüzel, ha jő az a nap,
a halhatatlanba haljak.
A nagy fogadóterembe,
hol a feneketlen kút van,
s húrokon hangtalan dallam,
életem hárfáját víve
hangolom örök zenére,
s ha végső jaj-át elsírta,
leteszem lábadhoz néma
hárfámat, csöndembe térve.
101.
Egész életemben téged
kerestelek dalaimmal.
Egyedül csak ők vezettek
ajtótótól ajtóig gonddal.
Mit magamról megértettem,
rajtuk keresztül éreztem −
kutattam ki szavaimmal.
Dalaim ha tanítottak,
ez volt minden, így tanultam.
Feltártak titkos utakat,
s ködbe vesző csillagokat,
hol szívem horizontja van.
Vezettek reggeltől estig,
öröm s fájdalom országa
rejtelmeihez. Végül itt,
micsoda kastély kapuja,
mihez alkonyatra hoztak,
végén e gyönyörű útnak?
102.
Dicsekedtem az emberek között,
hogy ismerlek. Látják képeidet
minden munkámban, s el kell jönniök,
hogy kérdezgessenek: Ő ki lehet?
Nem tudom, miként válaszolhatok,
s szólok: Fogalmam sincs, hogy mit mondjak.
Ők vádolnak, gúnyolva távoznak;
és Te ülsz ott. Örök a mosolyod.
Történeteimet maradandó
dalokba öntöm. Titkok áradó
forrása szívem. Jönnek, kérdeznek:
Mondd el, mindezek mit jelentenek?
Nem tudom, miként válaszolhatok,
s szólok: Ki tudja, mit jelentenek!
Gúnyolnak, megvetnek; ők elmennek;
és Te ülsz ott. Örök a mosolyod.
Ahogyan vagy, úgy gyere (Come as you are)
Góz Adrienn fordítása
Ahogyan vagy, úgy gyere, ruháddal ne időzz.
Ha kibomlott hajfonatod, ha nem egyenes a választék, ha ingvállad szalagja nincs megkötve, ne bánd.
Ahogyan vagy, úgy gyere, ruháddal ne időzz.
Gyors léptekkel gyere át a pázsiton.
Ha lábad harmattól halovány, ha bokaláncod meglazul, ha láncodból a gyöngy kihull, ne bánd.
Gyors léptekkel gyere át a pázsiton.
Látod? Felhők borítják az eget.
A távoli folyópartról darvak raja száll fel és szeszélyes széllökések söpörnek végig a pusztán.
A faluban istállójába menekül vissza a riadó csorda.
Látod? Felhők borítják az eget.
Hiába gyújtasz a tükröd előtt mécsest; pislákolni fog és kihuny a szélben.
Ugyan ki veszi észre, hogy szemed nem lámpakoromtól fekete? Mert sötétebb az, mint az esőfellegek.
Hiába gyújtod meg tükröd előtt a mécsest; ellobban, kihuny.
Ahogyan vagy, úgy gyere, ruháddal ne időzz.
Ha nincs fonva koszorú, ki bánja? Ha nincs felcsatolva karlánc, gyere lánctalan.
Az ég felhőktől borús; későre jár.
Ahogyan vagy, úgy gyere, ruháddal ne időzz.
Gyümölcsszedés (Fruit-gathering)
Góz Adrienn fordítása
Tulszidász, a költő, gondolataiba mélyedve kóborolt a Gangesz partján, azon az elhagyatott helyen, ahol az emberek a halottakat égetik.
Egy asszonyt talált halott férje lábainál ülve, ruhája tarka volt, mint valami esküvőn.
Az asszony felkelt, amint meglátta a költőt, meghajolt előtte, és így szólt: „Engedd meg nekem, Mester, hogy áldásoddal kövessem férjemet a mennyországba."
„Hová ez a sietség, leányom?" kérdezte Tulszidász. „Nem az Övé, aki a mennyországot teremtette, e föld is?"
„Nem, én a mennybe vágyom," mondta az asszony. „Én a férjemet akarom."
Tulszidász elmosolyodott és így szólt: „Menj haza, gyermekem. Mielőtt véget ér ez a hónap, megtalálod a férjedet."
Az asszony boldog reménnyel tért haza. Tulszidász minden nap elment hozzá, fennkölt gondolatokkal ajándékozta meg, mígnem szíve csordultig telt isteni szeretettel.
Alig telt el egy hónap, szomszédjai eljöttek az asszonyhoz, és megkérdezték: „Asszony, megtaláltad a férjedet?"
Az özvegy mosolygott és így szólt: „Meg."
„És hol van?" kérdezték mohón.
„Az Uram a szívemben van, és ő egy velem," válaszolta az asszony.
