Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Rabindranath Tagore
ÁLDOZATI ÉNEKEK
A mű eredeti címe: Gitanjali, Song Offerings
Fordította Szentirmay Gizella
A „Világirodalom" kiadása, Budapest, 1921
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

Előszó gyanánt:
Babits Mihály: Két szent*
Nyugat, 1913, 23. szám

Rabindranath Tagorét, a Nobel-díj ez idei nyertesét, Yeats, aki könyvének angol fordításához a bevezetést írta, Szent Ferenccel hasonlítja össze – és valóban, a Cantico delle Creature énekese az egyetlen európai szent, akivel össze lehet hasonlítani. Mert abban különböznek ők ketten minden más szentektől, hogy éppen nem vetik meg a világ szépségeit, hanem tele van a lelkük a látások gyönyörűségével, és teremtményeiben dicsérik az Urat:

– Dicsértessél Uram, valamennyi teremtményeddel, különösen pedig bátyánk-urunkkal, a Nappal, ki ránk világosságot áraszt. Szép ő és ragyogó, s nagy fényességében Fölséged jelképe.

– Dicsérjen Uram, Hold asszony-nénénk és a csillagok! Tündökletesek ők, drágák és gyönyörűségesek, ahogy velük az ég boltját kiraktad.

– Dicsérjenek Uram, Szél testvér, a Levegő, a Ború, a Derű és az idő változásai, melyekkel teremtményeidről gondoskodol.

– Dicsérjen Uram, fölötte hasznos, alázatos, becses és tisztaságos húgunk: a Víz.

– Dicsérjen Uram, a szép, vidám, erős és hatalmas Tűz testvér, mellyel bevilágítod az éjszakát.

– Dicsérjen Uram, eltartó és tápláló, sokféle gyümölcsöt, tarka virágot és füveket termő Anyaföld nénénk…

– Dicsérjen Uram, nénénk, a testi Halál…

Ezt Szent Ferenc írta, akinek igazán magyar és méltó fordítója akadt legújabban Kaposi József személyében. Ezt Szent Ferenc írta, ezelőtt hétszáz esztendővel, de megírhatta volna éppen így a modern, a mai Tagore is.

– És mivel szeretem ezt az életet, tudom, hogy éppígy fogom szeretni a halált – így mondja Tagore egyik legszebb költeményében. És ugyanavval a gyermeki szívvel jár és néz és örül és énekel az indus réteken, az elhagyott patak partján, a nagy füvek között, mint a poverello járhatott hajdan Umbria virágos mezőin. A madarak és a lombok „oly közel” vannak hozzá, mint a gyermekekhez – mint Szent Ferenchez, aki beszélni is tudott a madarakkal, a Fioretti szerint.

– Minden reggel háromkor – tudom, mert láttam – mondta egy indus Yeatsnek – mozdulatlan ül, szemlélődésbe merülve, két óra hosszat fel sem rezzen, álmodozik az Isten természetéről…

Szentnek tisztelik, és ő gyermeknek érzi magát, és a gyermekekről énekel.

– Végtelen világok tengerpartján találkoznak a gyermekek. A határtalan ég nem mozdul a fejük fölött, de a nyugtalan víz zajlik. Végtelen világok tengerpartján találkoznak a gyermekek, ujjongva, ugrálva.

– Ha tarka játékokat hozok eléd, gyermekem – mondja másutt –, megértem, mért van olyan színjáték felhőkön, vizeken, és miért vannak a virágok megfestve színekkel – ha tarka játékokat hozok elibéd, gyermekem.

Naiv ez a jó költő, és azt hiszi, ez az egész világ egy szép játék, amit az Isten, a jó apa adott az ő nagy gyermekeinek. Naiv ez a szent, mint egy tizenharmadik századi olasz szent – és ki tudja, talán egy tizenharmadik században él: az ő kultúrájának, a bengálinak valami képleges tizenharmadik századjában, mely a régi szanszkrit és prákrit romjain épül, mint a keresztény kultúra a görög és római romjain. De ez a szent és vallásos kultúra nem oly szűz, mint a mi középkori kultúránk lehetett a renaissance fertőzése előtt: ez az ázsiai középkor a modern angol kultúrával kacérkodik, és a mi szent és naiv költőnk talán Browningot, Swinburneöt olvassa, talán Walt Whitmant, és maga fordítja a verseit dallamos szép angol prózára. Nem az assisi kereskedő egyszerű gyermeke áll többé előttünk, nem az Isten szegénye, aki egy szál ingben és „francia nótákat dudorászva” távozik a városából: hanem a gazdag indus, az ős család sarja, akinek gyermekkorát irodalom és zene zajlotta körül japán metszetekkel díszített szobáiban, aki utazik, nyelveket tud, és talán teaestélyekre hívja meg európai barátait a záporos indiai júliusok alatt. Rokona Abanindranath Tagorénak, a divatos festőnek, akinek indus hőskölteményeket és mondákat illusztráló műveiből, melyek az angol és japán festészet hatását mutatják, csak a napokban csináltak egy pazar angol könyvet, testvére Dwijendranaht Tagorénak, a nagy filozófusnak. Oly családból való, mely évszázadok óta művészeket, gondolkodókat és szenteket nevelt…

És őseredetiségébe hatások foltjai ivódtak bele, vallásába filozófia, s naiv gondolatait a legmesterkéltebb indus versformákban zengi – sőt maga keres új formákat. Bengáli nyelven bizonnyal nem oly naiv, mint az angol prózában, mely a Cantico del Sole prózájára emlékeztet. Ifjúkorában szerelmes verseket írt és drámákat, melyeket ind színpadokon ma is játszanak… Kétségkívül ma már nem születhet egy új Szent Ferenc – még Indiában sem.

És mégis ezt az alakot a szentek nimbusza veszi körül – legalább reánk nézve. Titokzatosság takarja életét, és kevesebbet tudunk róla, mint Ferencről. Az európai filológia mindenbe beleőrlő nagy masinája még nem faragott az ő múltjának eleven fájából holt bútorokat a tudomány hideg csarnokába. Milyen filológiai útvesztőben kellett például Kaposi Józsefnek eligazodni, mily száraz, türelmes kritikai munkát végezni, míg Szent Ferenc életéről azt a látszólag oly könnyed, annyi melegséggel írt beszámolót adhatta, melyet új könyve elején olvasunk (a nagyközönséghez látszik szólani, s titkon és szinte mellékesen úgy a magyar, mint a külföldi filológiának is újat tud adni, sok-sok apró adatot is, az ő Dante-könyvéből ismert gondosságával, melyet minden érdekel, ami legtávolabbi vonatkozásban is áll avval, amit szeret). És mi van Tagoréról? Néhány lapnyi bevezetés, melyet szerzőjének nagyrészt szóbeszéd útján nyert adatokból kellett összeállítani. Szóbeszéd útján ment a híre, mint a régi szenteknek…

Messze van, messzebb, mint Szent Ferenc. És hiába él velünk egy korban: az ő alakja nem segít bennünket ahhoz, hogy a szenteket megértsük.

Nekünk a régi szent rokonabb. A Fiorettiben még mindig magunkat találjuk: a mi gyermekkorunkat. És most, hogy olyan szép zamatos és csak nagyon finoman, nagyon diszkréten archaizáló magyar nyelven olvassuk ezeket a régen kedves, mézesen folyó legendákat, úgy tetszik, mintha mindig így olvastuk volna, mintha mindig így képzeltük volna: mindegyikünk a maga anyanyelvén. Mindannyiunk anyanyelvén születtek ezek a régi, olasz mesék: a szívünknek nyelvén.

És ezért ismerős és természetes a mi kedves, itthoni, gyermekkori magyar szavainkba öltöztetve látni őket, a zengő, telt dunántúli szavakba, melyeket Kaposi is bizonnyal még gyermekkorában szítt be az otthoni dombok között. Milyen különös az, hogy a gyermekkorunkban hallott szavak, a naiv, népi gyermekjátékok szavai mily könnyen és természetesen veszik fel a kenetes szentség zamatát: fenségeseknek és régieknek tetszenek, mintha a bibliában olvastuk volna őket, pedig a dajkánktól és kis parasztgyerekek szedres ajkáról hallottuk.

– Miképpen kerimbózsáltatja meg Szent Ferenc Fráter Masszeuszt, kivel együtt aztán Sienába mennek.

Ki hallotta ezt a szót: kerimbózsálni? Csak dunántúli ember hallhatta, akinek még fülébe cseng a nóta, amely így végződik: „Fordulj angyalmódra.” – S ez a naiv gyermekszó mennyire helyén van itt, ahol minden ama naiv konkrétsággal jelenik meg, mely éppen a gyermekek nyelvét jellemzi.

Az indus szent naivságában kevesebb a konkrétság, az ő lefordításához kevesebb szó kellene és kevesebb otthonias zamat. Az ő versei nem naiv kitörések, az érzelmeivel nem bíró szív önkénytelen és szinte öntudatlan áradásai, mint a Szent Ferenc gyönyörűen megható búcsúja a Verna-hegyétől, melyet Kaposi foglal bele először a Fiorettibe (Kaposi különben is jóval többet ád, mint Erdős René az ő hanyag, affektált és éppen az otthonias egyszerűséget nélkülöző fordításában: valóban a teljes Fiorettit adja). Tagore versei minden látszó naivságuk mellett is öntudatos kutatásai a léleknek a saját érzelmei, a saját mélyében található Istenség és a nagy Isten után, akit annyiszor megénekel:

– Egész életemben Téged kerestelek dalaimmal. Vezettek ők engem házról házra, és tapogattam velük köröskörül, keresve, puhatolózva az én világom után…

– Dalaim tanítottak mindenre, amit valaha megtanultam, megmutattak titkos ösvényeket, szemem elé hoztak sok csillagot szívem horizontjáról.

– Ők kalauzoltak naphosszat a kéj és kín vidékének rejtelmein át, s lám, végre, mely várkapu ez, amelyhez elhoztak estére, utamnak végére?

* Szent Ferenc Virágoskertje (Fioretti). Fordította: Kaposi József. – Rabindranath Tagore: Gitanjali (Song Offerings). Prose translations made by the author.

WILLIAM BUTLER YEATS
Bevezetés Rabindranáth Tagore Gitándzsáli című művéhez

I.

Néhány napja így fordultam egy előkelő bengálihoz, az orvostudományok doktorához:
– Nem tudok németül, de ha fordításban megindítana egy német költő, elmehetnék a British Museumba, és ott találnék angol könyveket életéről és gondolatvilágáról. Évek óta semmi sem pezsdítette fel úgy a véremet, mint Rabindranáth Tagore e prózafordításai, mégsem fogok megtudni semmit életéről és gondolkodása indítékairól, melyek ide elvezették, ha csak egy hindu el nem mondja nekem.
Természetesnek tűnhetett számára, hogy így meghatódtam, mivel így szólt:
– Rabindranáth mindennapi olvasmányom, egy sorát elolvasni annyi, mint a világminden baját elfelejteni.
Azt mondtam:
– Egy angolnak, aki II. Richárd uralkodása idején él Londonban, mutathatnának Petrarca- vagy Dante-fordításokat, problémáival könyveket ugyan hasztalan keresne, viszont megkérdezhetne egy firenzei bankárt vagy lombard kereskedőt, mint én Önt. Olyan bőséges és egyszerű ez a költészet, hogy – noha tudom, hogy az új reneszánsz született meg Önöknél – soha nem fogom megismerni, csak akkor, ha valakitől hallok róla.
Így válaszolt:
– Vannak még költőink, de egyikük sem egyenrangú vele: Rabindranáth kora ez. Úgy tűnik, Európában sincs olyan költő, aki annyira híres lenne, mint köztünk ő. A zenében éppúgy kiváló, mint a költészetben, és dalait Indiától nyugatra és Burmáig mindenütt éneklik, ahol a bengálit beszélik. Már tizenkilenc évesen híres lett első regényével, és a valamivel később írott drámáit még mindig játsszák Kalkuttában. A teljességet csodálom az ő életében: fiatal korában sokat írt a természetről – egész nap kertjében szokott ülni; talán huszonöttől harmincöt éves koráig, amikor nagy bánat érte, írta meg nyelvünk legszebb szerelmes költeményeit – majd mély meghatottsággal folytatta – , szavakkal kifejezhetetlen, mit köszönhettem szerelmi költészetének tizenhét évesen. Művészete ezután elmélyült, vallásossá és filozofikussá vált, himnuszaiba belefoglalta az emberiség minden vágyódását, ő az első szentjeink között, aki nem tért ki az elől, hogy éljen, és őszintén beszélt magáról az életről, ez az, ami miatt szeretjük őt.
Találó szavait talán megváltoztattam, de a gondolatokat nem.
– Nemrég egyik templomunkban – mi, a Bráhmo Szamádzs tagjai, az angol "church" szót használjuk – istentiszteletet tartott, a legnagyobbat Kalkuttában, nem csak a templom volt zsúfolt – még az ablakokban is álltak –, hanem az utak is majdnem mind járhatatlanok voltak a tömeg miatt.

Több hindu ellátogatott hozzám, tiszteletük ez iránt az ember iránt idegenül hangzik a mi világunkban, ahol a nagy és a kis dolgokat ugyanúgy eltakarjuk a nyilvánvaló komédia és a félkomoly lebecsülés leplével. Amikor katedrálisaink épültek, nagy embereinket hasonlóan tiszteltük mi is?
– Minden reggel háromkor – tudom, mert láttam – mondta valamelyikük –, mozdulatlanul ül, szemlélődésbe merülve, két óra hosszat fel sem rezzen, az Isten természetéről elmélkedik. Édesapja, a Maharisi, néha ott ül még másnap is; egyszer egy folyón merült szemlélődésbe a táj szépsége felett, és az evezősök nyolc órát vártak, míg folytathatták az utazást.
Majd Tagore családjáról mesélt, melynek bölcsőjében nemzedékek nagy emberei nevelkedtek.
– Ma – mondta – Gogonendranáth és Abanindranáth Tagore művészek, és Rabindranáth bátyja, Dvidzséndranáth nagy filozófus. Hozzá a mókusok lejönnek az ágakról és a térdére másznak, és kezére szállnak a madarak.
Ezek az emberek a látható szépségre és értelemre fogékonyak, mintha Nietzsche tételét vallanak, miszerint nem kell hinnünk az olyan erkölcsi vagy szellemi szépségben, mely nem valósul meg előbb vagy utóbb. Azt mondtam:
– Keleten tudják, hogyan őrzi meg ősi tekintélyét a család. A napokban a múzeum kurátora mutatott egy kis sötét bőrű embert, aki kínai nyomataikat rendezte, és ígyszólt: íme, a Mikádó szakértője, családjában tizennegyedikként örökölte e tisztet.
Azt válaszolta:
– Rabindranáthot gyermekkorában otthon irodalom és zene vette körül. Költeményeinek bőségére és egyszerűségére gondolva így szóltam:
– Sok a propagandisztikus írás, a kritika Önöknél? Nekünk, különösen hazánkban, sokat kell tennünk azért, hasztalan, hogy szellemünk teremtőkészsége ne szűnjék meg lassanként. Nem lenne ízlésünk, nem tudnánk, mi a jó, nem lennének hallgatóink és olvasóink, ha nem harcolnánk érte állandóan. Energiánk négyötödét felemészti az ízléstelenség elleni küzdelem, legyen az akár a saját véleményeinkben, akár a másokéban.
– Értem – válaszolt – , nekünk is vannak propagandisztikus íróink. A falvakban középkori szanszkritból átdolgozott hosszú mitologikus verseket recitálnak, és a sűrűn közbeiktatott szakaszok az embereket kötelességeikre figyelmeztetik.

II.

Napokig hordtam magammal e fordítások kéziratát, olvastam vonaton vagy omnibusz tetején és éttermekben, és gyakran kellett becsuknom, attól félve, hogy megláthatják idegenek, mennyire meghatott. Ezek a lírai költemények – melyek eredetijében, ahogy hindujaim mondták, a stílus lefordíthatatlanul könnyed, a harmónia finomsággal, a versmérték találékonysággal teli – olyan világot tárnak fel gondolataikkal, amilyenről álmodoztam egész életemben. Páratlan kulturáltság műve, ugyanúgy jön a napvilágra, mint a fű és a sás, melyek egyetlen talaj sarjai. Visszahozta – évszázadokat átívelve – a humanisták és nemesek gondolkodásának gazdagságát ez a hagyomány, melyben költészet és vallás egyek, összegyűjtve természetből fakadó és tanult érzelmet és metaforát. Ha a bengáli civilizáció épségét megőrzi, ha ez a közös szellem – ami mindent meg fog érinteni, ahogy valaki jövendöli – nem törik számtalan szellemre, mint a miénk, nemzedékek múlva eljut az utak koldusához is az, ami e költeményekben a legértékesebb. Amikor Angliában egyetlen szellem volt, Chaucer megírta a Troilus és Cressidát, és bár olvasásra vagy felolvasásra szánta – nálunk gyorsan halad az idő-, vándorénekesek énekelték egy darabig. Rabindranáth Tagore, mint Chaucer előfutárai, zenét szerzett szavaihoz, és műve egyetlen pillanatban sem tűnik idegennek, mesterkéltnek, és védelemre nem szorul sosem, annyira gazdag, olyan természetes és olyan meglepetésekkel teli, és annyira mer szenvedélyes lenni.
A hölgyek asztalán fekvő kis szép-nyomású könyvekbe nem valók ezek a költemények, hogy közömbös kézzel lapozhassák, és elnézhessenek az élet fölött, amiről, hogy értelem nélküli, mégiscsak tudják; és nem fogják magukkal hordani a diákok az egyetemre, hogy félretegyék, ha elkezdődik az élet; de nemzedékek múlva is dúdolják utazók az országúton, férfiak a folyón evezve. Ezeket mormolják a szerelmesek, míg egymásra várnak, és meglátják majd, hogy ez az istenszeretet egy mágikus örvény, melyben keseredett szenvedélyük megifjodik, ha alámerült. Anélkül árad ki hozzájuk minden pillanatban e költő szíve, hogy tekintélyüket csorbítaná vagy lebecsülné őket, mert tudja, hogy megértésre lel: helyére kerül az életükben.
Hogy ne látsszék rajta a por, a vándor vörösesbarna ruhát visel, királyi szeretője koszorújáról lehullott szirmokat keres ágyában a lány, a szolga vagy a menyasszony az üres házban várja, hogy hazajöjjön a gazda: a szív Isten felé fordulásának képei ezek. Virágok és folyók, a kagylóhéj szétnyílása, az indiai július zuhogó esője vagy a perzselő hőség: a szív állapotának képei, amint harmonikus éppen vagy elkülönül; és a folyón a csónakban a férfi, aki lantján játszik, mint a kínai festmények titokzatos alakjainak egyike: Isten maga. Egy egész nép, egy egész civilizáció, ami számunkra mérhetetlenül idegen, foglaltatott e fantáziába; még nem igazán lett a miénk, idegensége miatt, de már találkoztunk képmásunkkal, mintha Rossetti fűzfaerdejében sétálnánk, és hallottuk, az irodalomban talán először, mint álomban, a hangunkat.
A reneszánsz óta az európai szentek írásai – bármennyire is bizalmasak képeik és gondolkodásuk általános szerkezete – nem ragadnak meg bennünket. Tudjuk, hogy le kell mondanunk a világról végre, és megszoktuk, hogy a kimerültség vagy a túlfűtöttség pillanataiban mérlegeljük az önkéntes lemondást; de hogyan tehetnénk mi, akik annyi költészetet olvastunk, annyi festményt láttunk, olyan sok zenét hallgattunk, melyben eggyéolvad a hús kiáltása és a léleké, hogyan mondhatnánk le róla durván és könyörtelenül! Mi közös van bennünk és Szent Bernátban – aki eltakarta szemeit, hogy azok ne pihenhessenek meg Svájc tavainak szépségén – vagy a Jelenések könyvének erőszakosságában?
Találhatunk, ha szeretnénk, udvariasságtól áthatott szavakat, amint e könyv szól:

"Búcsúzom, mondjatok istenhozzádot, testvéreim! Mindnyájatokat köszöntelek, s hogy mennem kell, megbocsássatok. Vegyétek kulcsaim, visszaadom mind, házamról lemondok egészen. Nem adhattam annyit, amennyit kaptam, bár szomszédotok vagyok rég: csak pár jó szót kérek végezetül. Felvirradt a nap, és kialudt a lámpa, mely homályos kuckómban világított. Hívást kaptam, s most elutazom."

De Kempistől vagy Keresztes Jánostól a legtávolabb e kiáltásban is saját lelkünkre ismerhetünk:

"S mert szeretem ezt az életet, szeretni fogom a halált is, tudom."

Ez a könyv mindennek a mélyére hatol, és nem is csak a mi széthullott szellemünkben. Szerettük Istent, és nem tudtuk, hogy hittünk Benne, aligha lehet, visszatekintve életünkre mégis felfedezzük az indulatot, ami kiváltotta ezt a kellemes csalfa érzést a rábukkanásban az erdők ösvényeire, a gyönyörködésben a hegyek elhagyatott helyein, a titokzatos követelésekben – melyek hiábavalóak voltak – az asszonnyal szemben, akit szerettünk:

"Ismeretlenül jöttél, mint a közönséges tömegből egy, királyom, szívem hívatlan látogatója, színültig töltötted örökkévalóságoddal elröppenő pillanataim."

Ez már nem a cella és a korbács szentsége, élni annyi, mint felemeltetni mintegy a festő intenzívebb lelkivilágába, amint port fest és napfényt, szomjúhozzuk a Szent Ferenc-i és William Blake-i hangot, ami erőszakos történelmünktől olyan távoli.

III.

Hosszú könyveket írunk, melyeknek talán egyetlen oldala sem tud örömet ébreszteni bennünk, bizakodunk néhány általános célban, küzdünk és pénzt keresünk és politikával tömjük tele fejünk – csupa unalmas tevékenység – , mialatt Tagore, mint az indiai civilizáció is, megelégszik azzal, hogy felfedezze a lelket, és annak közvetlenségére hagyatkozik. Azokkal, akik inkább a mi szokásainkat követik, és láthatóbb terhük van a világban, élete gyakran szembenállónak tűnik, és mindig alázatos, mintha csak biztos lenne abban, hogy mi kell neki:

"Hazafelé mindenki gúnyol és mosolyog rajtam, s engem elborít a szégyen. Arcom ruhámba fúrva, kolduslány módjára üldögélek, s ha kérdik, mire várok, válasz helyett lesütöm a szemem."

Máskor, visszaemlékezve, hogyan változott meg az élete egyszer, így szól:

"Sokat harcolt már jó és gonosz bennem, de íme, magához édesget tétlen óráim társa, élthez támadt kedve, s én nem tudom, e váratlan hívás, e haszontalan következetlenség mivégre."

Ez az irodalomban páratlan ártatlanság és egyszerűség olyan közelinek láttatja magához a madarakat és a leveleket, mint amennyire közel vannak a gyermekekhez, és az évszakok változásai számára nagy események, mint azelőtt voltak, mielőtt köztünk felfakadtak volna gondolataink. Néha jó lenne tudni, hogy a bengáli irodalomból vagy a vallásból meríti-e ezt, máskor – visszaemlékezve a bátyja kezére szálló madarakra – gyönyörűnek látom benne azt, hogy öröklött, misztérium, mely évszázadokon át gyarapodik, mint Tristram vagy Pellinore udvariassága. És valóban, amikor a gyermekekről beszél, annyira áthatja mindez, nem biztos, hogy nem beszél ugyanúgy a szentekről is:

"Házuk homokból épült, játékuk üres kagyló. Hervadt levelekből lakóinak hajót, s vidáman bocsátják a mérhetetlen mélység fölé: világok tengerpartján játszanak a gyermekek. Nem tudnak úszni, a hálóvetéshez nem értenek. A gyöngyhalászok gyöngyért szállnak alá, elhajóznak a kereskedők, a gyermekek csak kavicsot gyűjtenek, hogy eldobálhassák megint. Nem vágyakoznak rejtett kincs után, a hálóvetéshez nem értenek."

1912. szeptember
(Fordította: Kolláth Bernadett és Várhegyi Miklós)

 

Rabindranath Tagore

Áldozati énekek
(GITANJALI)

Gitanjali: ind összetett szó. Elemei: gita = ihletett ének, dal, ige és anjali (andzsalinak ejtve) = a két kéz összetevése és homlokhoz emelése, az üdvözlés, hódolat, imádat kifejezésére. Tehát szóról-szóra: Gitanjali = énekkel kifejezett hódolat, imádat. Az angol cím: Song Offering = daláldozat.

1.

Te tettél végtelenné engem. Néked telik ilyenben kedved. Ezt a törékeny edényt te üríted ki újra meg újra és te töltöd meg mindig friss élettel.

Ezt a kicsi nádfurulyát te vitted hegyen-völgyön át magaddal, s belőle leheleted örökké új melódiákat fakasztott.

Kezednek halhatatlan érintésére kicsiny szívem gyönyörűségében felejti, hogy korlátai vannak, s kimondhatatlan mondanivalók keletkeznek benne.

Mérhetetlen adományaid csakis ezen az én igen kicsiny kezemen át juthatnak hozzám. Évszázadok telnek-múlnak, s te csak egyre töltögetsz, s mégis van hely, hova töltögess.

2.

Amikor parancsodat hallom, hogy énekeljek, szívem szinte megszakad büszke örömében: nézek arcodba s könnyek jönnek szemembe.

Mindaz, ami életemben kemény és disszonáns, édes harmóniába olvad, imádatom szétterjeszti szárnyait, mint egy örömtől ittas madár, mikor a tengeren átröpül.

Tudom, hogy örömöd telik az énekemben: tudom, hogy csakis mert dalnok vagyok, juthatok színed elé.

Énekem messze szétterjesztett szárnya szélével megérintem lábadat, melyhez elérni soha nem is törekedhetnék.

Megittasulva a dalolás gyönyörűségétől, megfeledkezem önmagamról s barátomnak nevezlek téged, ki uram vagy.

3.

Nem tudom, hogyan énekelsz te, én mesterem! Csendes ámulattal csak hallgatom, hallgatom egyre.

A te zenédnek fénye bevilágítja a világot. A te zenédnek éltető lehelete égről égre árad. A te zenédnek szent folyama áttör minden kőtorlaszon és zúgva rohan előre.

Szívem úgy vágyódik rá, hogy belekapcsolódjék énekedbe, de hasztalan küszködik, hogy hangot adjon. Beszélni szeretnék, de a beszéd nem kényszeríthető bele az ének formájába, s hiábavaló erőlködésemben felsírok. Ó, én mesterem, zenédnek végtelen hálószemeivel befogtad, rabul ejtetted szívem!

4.

Ó, életemnek élete, mindig igyekezni fogok, hogy tisztán tartsam testemet, mert tudom, hogy tagjaimon éltető leheletednek varázsa árad el.

Mindig igyekezni fogok, hogy mindent, ami hazug, távol tartsak gondolatvilágomtól, mert tudom, hogy te vagy az igazság, ki meggyújtottad lelkemben az értelem világosságát.

Mindig igyekezni fogok, hogy elhessegessek szívemtől minden rosszat s virágzásban tartsam szeretetemet, mert tudom, hogy szívem legbenső szentélyében te trónolsz.

És törekvésem lesz, hogy minden cselekedetemben a te képedet tükrözzem, mert tudom, hogy a te hatalmad az, mely nékem erőt ad a cselekvésre.

5.

Egy pillanatig csak, kérlek, tűrj meg itt magad mellett. A munkát, mely éppen kezemben van, bevégzem majd azután.

Távol színed látásától, lelkem nem ismer nyugalmat vagy megpihenést, és munkám végeszakadatlan küszködés lesz csak a fáradalmak parttalan tengerében.

Ma odalépett ablakomhoz a nyár – zsongó zenéjével, sóhajaival; a méhek szerelmes dalaikat döngicsélik a virágos berek térein.

Most itt az idő, hogy csendesen üljek, szemtől szemben véled, s az élet Istennek ajánlásáról énekeljek ebben a csöndes, szent, egész lelkemen eláradó semmittevésben.

6.

Tépd le ezt a kicsi virágot, ne késs és vidd magaddal! Másként – attól félek – hervadtan lekonyul s porba hull.

Talán nem lesz koszorúdban hely számára, mégis tiszteld meg őt kezednek fájó érintésével és szakítsd le! Másként – attól félek – lemegy a nap, mielőtt még észrevenném s az áldozat ideje elmúlik.

Ha nem is dússötét a színe, ha gyönge is az illata, használd föl mégis szolgálatodban és tépd le, amíg nem késő!

7.

Énekem lerakta magáról ékességeit. Nem büszkélkedik már szép ruhával, cicomával. A díszek csak akadályoznák egyesülésünket, csak beékelnék magukat kettőnk közé, haszontalan csilingelésük csak elfojtaná a te suttogásodat.

Költőszívem kevélysége meghal szégyenében színed előtt. Ó, költő, mesterem, íme leültem lábaidhoz. Csak azt engedd, hogy életemet egyszerűvé s egyenessé tegyem; nádfurulyává, mely arra való, hogy te töltsd meg zengő muzsikával!

8.

A gyermek fejedelmi öltözékben, nyakán drágaköves lánccal – semmi örömet nem lel többé a játékban; ruhája feszélyezi minden lépését.

Attól fél, hogy koptatja vagy beporolja, s ezért távoltartja magát a világtól: szinte mozdulni sem mer.

Anya! Semmi haszon nincs pompás díszeidnek e rabszolgajármából, ha ez csak elzár a föld áldásos porától s ha csak elveszi a jogot, hogy beléphessünk a közös emberi élet nagy vásárterére.

9.

Balga, te, ki magad vállain akarod vinni saját magad terhét! Koldus, te, ki saját ajtódhoz mégy könyöradományért!

Hagyd ott összes terhedet annak kezében, ki mindent elbír, és soha sajnálkozó pillantást utána ne vess!

Szenvedélyes vágyad egyszeriben kioltja a lámpa fényét, melyet leheletével érint. Szentségtelen az, ne vedd át ajándékaidat tisztátalan kezéből! Csak azt fogadd el, amit szent szeretet kínál!

10.

Itt van a zsámolyod, itt pihen rajta lábad, hol a legszegényebbek, a legnyomorultabbak s az elveszettek élnek.

Ha le akarok hajolni hozzád, az én meghajlásom le nem érhet azokba a mélységekbe, hol lábad pihen a legszegényebbek, legnyomorultabbak s az elveszettek között.

Büszkeség soha nem juthat közel oda, ahol te jársz-kelsz az alázatosak ruhájában, a legszegényebbek, legnyomorultabbak s az elveszettek között.

Szívem soha nem találhatja meg útját oda, ahol te tartasz barátságot a baráttalanokkal, a legszegényebbek, legnyomorultabbak s az elveszettek között.

11.

Hagyd abba a csengő, zengő énekeket s az imák morzsolását! Kit imádsz a csukott ajtajú templom magányos sötét zugában? Nyisd föl szemedet és lásd, hogy a te Istened nem áll előtted!

Ott van ő, hol a szántóvető szántja a kemény földet, hol az utcakövezők törik a köveket. Ha nap süt, ha zápor esik, velük van ő, s ruhája porlepett. Tedd le ünnepi szent palástodat, s éppen úgy, mint ő, szállj le te is a poros földre!

Megváltás? Hol található e megváltás? A mi Mesterünk örömmel vette magára a teremtés nyűgös kötelékeit. Velünk mindnyájunkkal össze van ő kötve mindörökre.

Hagyd abba hát az üres elmélkedést! Tégy félre virágot és tömjént! Mi baj, ha ruhád rongyos és foltos lesz? Menj elébe az úton s állj mellette a mindennapi küszködésben, arcodnak verítékében!

12.

Hosszú idő kell utazásomhoz. Hosszú az út is.

Elindultam az első fénysugár kocsiján, folytattam utam világok sivatag pusztaságain át s otthagytam lábam nyomát nem egy álló- és bolygócsillagon.

A leghosszabb út az, amelyen az ember legközelebb jut önmagához; s a legbonyolultabb gyakorlat, mely egy hang legtökéletesebb egyszerűségéhez vezet.

A vándornak előbb minden idegen ajtón kopogtatnia kell, amíg elér a sajátjához, s az egész külső világot be kell barangolnunk, hogy végül eljuthassunk szívünk legbensőbb szentélyéhez.

Szemem mindenfelé elkalandozott, mielőtt becsuktam és mondtam: "Itt vagy te!"

A kérdés és a kétségbeesett "Ó hol?" kiáltás ezer könnyfolyamba olvad fel s elönti a világot a biztos hit hatalmas árjával: "Vagyok!"

13.

Az ének, melynek eléneklésére idejöttem, mindmáig elénekeletlen.

Napjaimat eltöltém azzal, hogy a húrokat ráfeszítettem hangszeremre, aztán megint leszedtem róla.

Az idő még nem jött el, megfelelő szavakra még nem leltem, csak a vágy kínozza szívemet.

A bimbó még nem pattant fel; csak a szél sóhajt el mellette.

Nem láttam arcát, nem hallgattam figyelve szavát, csak halk lépteinek neszét hallottam meg az úton a házam előtt.

Az egész áldott nap eltelt azzal, hogy pihenőhelyét készítettem el a földön, de a lámpa még nincs meggyújtva, s így nem kérhetem, hogy betérjen házamba.

Életemet a remény táplálja, hogy találkozom majd vele, de e találkozás ideje még nem érkezett el.

14.

Sok a vágyam, keserves a panaszom, de még mindig megóvtál azzal, hogy keményen megtagadtad kérésem. Ennek a te szigorú kegyelmednek vasszálai át- meg átszövik életemet.

Nap nap mellett méltatsz egyszerű fenséges ajándékokra, melyeket kéretlenül adtál meg: ez az égbolt és a napfény, ez a test, az élet s a lélek, s közben megóvsz a mértéktelen vágyak veszedelmétől.

Vannak napok, mikor bágyadtan csak vesztegelek; és vannak mások, mikor magamra eszmélek és szorgos buzgón törtetek célom felé, de te könyörtelenül csak elrejtőzöl előlem.

Nap nap mellett érdemesítesz, hogy a magad teljességében fogadjalak be, azáltal, hogy újra meg újra elutasítasz kérelmemmel s így megóvsz a semmis, bizonytalan vágyak sok veszedelmétől.

15.

Azért vagyok itt, hogy néked dalokat zengjek. Nagy csarnokodban egy szerény hely a sarokban az enyém.

Teremtett világodban nincs számomra munka. Hasznavehetetlen életem csak céltalan, szeszélyes hangokban tud megnyilatkozni.

Ha üt az óra, hogy az éjfél sötét templomában megkezdődjék istenséged csendes imádata, parancsold meg, uram, hogy éneklésre készen eléd álljak!

Ha a hajnali levegőben fel van már hangolva az aranyhárfa, tisztelj meg parancsoddal, hogy előtted megjelenjek!

16.

Én kaptam meghívót e világ nagy ünnepélyére, s így életem áldott. Szemeim láttak, füleim hallottak.

Az ünnepségen a dolgom az volt, hogy játsszam a hangszeremen, s én meg is tettem mindent, mi csak tőlem telt.

Most, kérdem, eljött-e végre az idő, mikor beléphetek? Nézhetlek-e színről színre s lábad elé rakhatom-e néma hódolatomat?

17.

Csak szeretetre várok, hogy aztán végre kezébe adjam magam. Ezért lett oly késő, s ezért terhel ilyen mulasztásoknak bűne.

Az emberek jönnek írásaikkal, törvénykönyveikkel, hogy szorosan megkössenek, én azonban mindig kisiklom kezeik közül, mert csak szeretetem ébredésére várok, hogy aztán végre kezébe adjam magam.

Az emberek gáncsolnak, nemtörődömséggel vádolnak; s kétségtelenül igazuk is van, ha pirongatnak.

A vasárnapnak vége van, s a szorgos üzletemberek számára vége minden munkának. Azok, kik hiába hívtak, nagy bosszúsan már visszamentek. Csak szeretetem ébredésére várok, hogy magamat aztán végleg kezébe adjam.

18.

Felhők felhőkre tornyosulnak, sötétedik. Ó, szerelmem, mért várakoztatsz itt kint az ajtódnál egészen egyedül?

A déli idő dologtól izzadó perceiben én is ott állok a tülekedő, szorgos tömegben, de e sötét, magányos napon csak benned van minden reményem.

Ha nem mutatkozol, ha itt hagysz, ügyet se vetve rám, nem tudom, hogy fogom eltölteni ezeket a hosszú esős órákat.

Csak nézem mozdulatlanul az ég messze sötétjét, és szívem – "síró panaszával" – együtt kóborol a nyugtalan széllel.

19.

Ha te nem szólsz hozzám, némaságoddal töltöm meg a lelkem, s elviselem ezt is. Csendben maradok s várakozom, példát véve az éjszakáról, mely csillagfény mellett ünnepvárva virraszt, s fejét türelmesen, mélyen lehajtja.

A reggel egész bizonyosan meg fog jönni, a sötétség el fog oszlani, hangod aranyos árja az egeken áthatol és leözönlik ránk.

S akkor a te szavaid kapnak szárnyra, s minden madárfészekből felhangzó dalokban s erdő, berek virágaiban a te melódiáid törnek elő.

20.

Aznap, mikor a lótusz virágba szökkent – ó jaj – , gondolataim szórakozottan kalandoztak erre-arra, s nem vettem észre. Kosaram üres volt, s a virág meglátatlan, a szárán maradt.

Néha-néha elfogott valami szomorúság. Felriadtam álmodozásomból, s a déli szélben még éreztem egy sajátságos varázsú édes illat nyomát.

Ez a meghatározhatatlan édes érzés belopta szívembe a vágyódás fájdalmát. Így tetszett, a nyár mohó, forró lehelete ez, mely beteljesedését keresi.

És nem vettem észre, hogy oly közel van, hogy az enyém, hogy a saját szívem mélyén virágzott ki ez a fölülmúlhatatlanul édes érzés.

21.

A vízre kell már bocsátanom csónakomat. A parton csak múlnak tétlenül az órák. Ó, jaj nekem!

A tavasz elvégezte a virágszórást és elbúcsúzott. S most a hervadt, múlékony virágszirmok terhével itt várok tétován.

A hullámok zajongani kezdenek; a parton, az árnyas úton sárga falevelek kavarogva lehullanak.

Micsoda ürességre mered rá szemed! A túlsó partról egy messze, távoli ének száll felénk. Nem érzed-e, hogy hangjaira remegés fut át a légen?

22.

Az esős-borongós július mély árnyékaiban titkos léptekkel, halkan, mint az éj, közelegsz, s egyetlen őr sem vesz észre.

Ma a reggel lecsukta szemét, nem törődve a hangos keleti szél makacsul ismételt kiáltozásaival, és sűrű fátyol borult az örökké éber kék égre.

Az erdők elcsitították énekeiket, s minden ház ajtói zárva vannak. A puszta, kihalt utcának te vagy csak magányos vándora. Ó, én egyetlen barátom, én drága, drága szerelmem, házam kapuszárnyai feltárva! – ne suhanj el mellettem, mint röpke álom!

23.

Ezen a zivataros éjjelen kinn jársz-e, barátom, a szerelem útján? Az éj jajgatva hörög, mint egy kétségbeesett.

Ma éjjel nem jő álom a szememre. Íjra meg újra kinyitom az ajtót, s kitekintek a sötétségbe, barátom. Semmit sem látok magam előtt.

Magamban töprengve kérdem, merre vezet most az utad!

A tusfekete folyó micsoda sötét partján, a mogorva erdő melyik messze táján, a sötétség micsoda úttalan, megejtő mélyeiben törtetsz most utadon felém, barátom?

24.

Ha a napnak vége van, ha a madarak már nem énekelnek, ha a szél fáradtan csukja össze szárnyát, vonj be engem sűrűn a sötétség fátyolával, mint ahogy a földet beburkoltad alkonyatkor az álom takarójába s gyöngéden lecsuktad a lankadtan lekonyuló lótusz szirmait.

A fáradt vándortól, kinek kenyerestarisznyája kiürült, még mielőtt útja végére ért; kinek ruhája szakadozott, porlepett; kinek ereje kimerült; végy el szégyent és szegénységet s újítsd meg életét, mint ahogy a virágét megújítod a jóságos éj leple alatt!

25.

A kimerültség éjjelén hadd simuljak bele minden ellenszegülés nélkül az álom karjaiba! Beléd helyezem bizalmamat.

Ne hagyd, hogy törődött szellememet most még arra kényszerítsem, hogy – úgyis szánalmasan szegényes – előkészületeket tegyen imádásodra!

Te vagy az, ki a nappal fáradt szemére az éjszaka fátyolát vonod, hogy megújítsd tekintetét az ébredés friss gyönyörűségében.

26.

Jött s leült mellém, de én nem ébredtem fel. Ó, micsoda átkos mély álom volt az, én, szerencsétlen!

Jött, mikor az éjszaka csendes volt, hárfája a kezében, s álmom visszhangozta melódiáit.

Ó, jaj, mért hogy ily módon kárba vesztek összes éjjeleim? Mért hogy soha színről színre nem láthatom őt, ki leheletével álmaimat érinti?

27.

Világosság, ó, hol van a világosság? Gyújtsd meg azt a vágyakozás égő lángján!

Itt a lámpa, de soha egy lobbanása sincs a lángnak, – a te sorsod is ilyen, szívem! Ó, százszor jobb volna számodra a halál!

A lelki ínség kopogtat ajtódon, s azt az üzenetet hozza, hogy a te urad ébren virraszt s találkozóra hív az éj sötétjén át.

Az eget felhők borítják, végeszakadatlan az eső. Nem tudom, mi ez, ami megmozdul szívemben; nem tudom, mit jelent.

A villám pillanatra fellobbanó fénye csak még mélyebb sötétet von a szememre, szívem tapogatózva keresi az ösvényt, amely felé az éjszaka zsongó zenéje hívogat.

Világosság, ó, hol van a világosság? Gyújtsd meg azt a vágyakozás égő lángján! Az ég dörög, a szél sikoltva száguld az ürességen át. Az éj fekete, mint egy fekete kő. Ó, ne hagyd, hogy sötétségben múljanak el az órák. Gyújtsd meg életeddel a szeretet lámpáját!

28.

Makacsul tartanak fogva bilincseim, de szívem fáj, ha lerázni kísérlem meg.

Szabadság minden vágyam, s mégis szégyenlem, hogy reménye bennem él.

Bizonyos vagyok benne, hogy felbecsülhetetlen kincsek vannak benned, hogy te vagy legjobb barátom, s még sincs szívem, hogy félresöpörjem a hitvány, hamis fényű csillámokat, melyekkel tele a szobám.

A burok, mely takar, porból és halálból való burok: gyűlölöm és mégis szeretettel dédelgetem.

Számos a vétkem, nagyok mulasztásaim, titkos és nehéz a szégyenem, s mégis mikor eléd járulok, hogy tőled igazamat kérjem, reszketek félelmemben, hogy meghallgatást nyerhet könyörgésem.

29.

Ó, kit földi énem körülzár, siránkozik ebben a börtönben. Szorgosan egyre csak építgetem körötte ezt a falat, s ahogy napról napra feljebb emelkedik az égre, sötét árnyékában egyre jobban vesztem szemem elől igazi lényemet.

Büszke vagyok erre a szép nagy falra, betapasztgatom porral és homokkal, hogy valahogy egy kis rés ne maradjon – s mind e gondos buzgalmam fejében csak igazi lényemet vesztem szem elől.

30.

Egyedül indultam el a találkozóra. Mégis ki az, aki nyomomban lépked a csendes homályban?

Oldalt kerülök, hogy kitérjek társasága elől, s mégse szabadulhatok tőle.

Ahogy nagy gőggel ott lépked, felkavarja a földről a port, s minden szóhoz, amit csak kimondok, hozzáfűzi a maga hangos szavát.

A saját gyarló énem ez, uram, mely nem ismer szégyent. Engem azonban szégyen tölt el, hogy az ő társaságában lépek ajtódhoz.

31.

"Rab, mondd meg nekem, ki vert bilincsbe!"

"Az én uram" – szólt a rab. Azt gondoltam, hogy hatalomban és gazdagságban mindenkin túlteszek a világon, és saját kincsesházamban halmoztam föl az aranypénzt, amely pedig királyomat illette. Amikor meglepett az álom, az ágyra feküdtem, amely pedig az én uram számára volt ott, s felébredésemkor azon vettem magam észre, hogy rab vagyok saját kincsesházamban.

"Rab, mondd meg nekem, ki kovácsolta számodra ezt a széttörhetetlen láncot!"

Én magam kovácsoltam meg fáradhatatlan gonddal ezt a láncot. Azt gondoltam, legyőzhetetlen hatalmam rabláncon tartja majd a világot, s engem magamat zavartalan szabadságban hagy. Így aztán éjjel-nappal, óriás tűzben kegyetlen, kemény kalapácsütésekkel dolgoztam a láncon. Mikor végre munkámmal elkészültem, s a láncszemek tökéletesen, széttörhetetlenül fonódtak egybe, azon vettem észre magam, hogy vaskarmai engem magamat tartanak fogva.

32.

Akik e világban szeretnek, minden eszközzel biztosan meg akarnak tartani maguknak. De másként van a dolog a te szereteteddel, mely pedig nagyobb, mint az övék, s mégis te szabadságomat meghagyod.

Ők sohase mernek magamra hagyni, attól tartva, hogy megfeledkezem róluk: nap nap után múlik, s te, Uram, nem vagy látható.

Ha nem szólítgatlak imáimban, ha nem őrizlek benn szívemben, a te irántam való szereteted mégiscsak vár az én szeretetemre.

33.

Mikor még nappal volt, bejöttek házamba és így szóltak: "Csak egy igen-igen kis helyet fogunk itt elfoglalni."

És szóltak: "Majd segítünk neked Istened tiszteletében, és alázatos- szerényen csakis kegyének ránk eső részét foglaljuk le" – és azzal elhelyezkedtek egy sarokban, s ott ültek csendesen és szerényen.

De az éj homályában egyszerre csak azt látom, hogy zabolátlanul és erőszakosan betörnek belső szentélyembe, és szentségtelen kapzsisággal lopkodják el az Isten oltáráról az áldozati ajándékokat.

34.

Csak azt a keveset hagyd meg énemből, amellyel még lehetséges, hogy téged mindenemnek nevezzelek!

Csak azt a keveset hagyd meg akaratomból, mellyel még lehetséges, hogy téged érezzelek mindenfelé; minden dologban hozzád jöjjek s minden pillanatban néked ajánljam fel szeretetemet!

Csak azt a keveset hagyd meg belőlem, amennyivel még lehetséges, hogy téged soha el ne feledjelek.

Csak azt a keveset hagyd meg bilincseimből, amennyivel a te akaratoddal vagyok megkötve, amennyivel életem a te szándékaidat valósítja meg – és ez szeretetednek a bilincse.

35.

Ahol a szellem nem ismer félelmet s a fejet büszkén, magasan hordják:

ahol szabad a tudás;

ahol a szűkkeblűség házi falai nem tördelték részletekre a világot;

ahol a szó az igazság mélységes kútjából fakad;

ahol fáradhatatlan előretörekvés a tökéletesedés felé nyújtja karjait;

ahol a józan gondolkodás tiszta folyója nem veszett bele a lélektelen megszokások sivár homoksivatagjába;

ahol a szellem a te vezetésed mellett egyre szélesebben kibontakozó gondolatokhoz és tettekhez jut el:

a szabadság e mennyországában hadd ébredjen fel végre az én hazám!

36.

Ez az én imám hozzád, uram, – vágj, csak vágj szívembe ott, ahol nyomorúságos gyöngeségeim gyökere van!

Adj erőt, hogy örömet és bánatot könnyen viseljek el!

Adj erőt, hogy szeretetem gyümölcsöző legyen a szolgálatodban!

Adj erőt, meg ne tagadjam soha a szegényt s ne hajtsak térdet a féktelen hatalom előtt!

Adj erőt, hogy lelkemet magasan a napi apró-cseprő gondok fölé emeljem!

És adj erőt, hogy erőimet szeretettel alárendeljem akaratodnak!

37.

Azt hittem, hogy utazásom véget ért erőim végső határánál, hogy az út itt elzárult előttem, készletem kifogyott s eljött az idő, mikor csendes félrevonultságban kereshetek pihenőhelyet.

De úgy látom, akaratod számomra nem ismer megállást. Mikor a régi szavak kihalnak nyelvemen, új melódiák törnek elő a szívemből; s ha a régi nyomok elvesztek szemem elől, új világ tárul fel előttem csodáival.

38.

Hadd ismételje szívem végeszakadatlanul, hogy téged kívánlak, egyedül csak téged! Minden vágy, mely ettől elvonja figyelmemet, nappal vagy éjjel, hamis és fenékig üres.

Mint ahogy az éjszaka már rejtve ott hordja sötét méhében a világosságra törekvést, úgy csendül meg tudattalan énem mélységében a kiáltás: "Téged kívánlak, egyedül csak téged."

Mint ahogy a vihar mégiscsak végcélját, a békét keresi vágyva akkor, mikor minden erejével a béke ellen támad: éppen úgy küzd lázongó szellemem is szereteted ellen, s mégis kiáltása csak ez: " Téged kívánlak, egyedül csak téged."

39.

Ha szívem kemény és kiszáradt, lepj meg engem az irgalom záporesőjével!

Ha életemből kiveszett a báj, a fiatalos szépség, jöjj el hozzám, s fakassz dalt szívemben!

Ha a zűrzavaros napi munka zajt csap mindenfelől körülöttem, s elzárja előlem a túlsó világot, jöjj hozzám, csendnek ura, békéddel és nyugalmaddal!

Ha szegény koldusszívem sarokba zárkózva, összekuporodva ül, törd fel az ajtót, én királyom, s jöjj be királyi pompával!

Ha vágyak csaló káprázattal és porral vakítják el lelkemet, ó, te szent, örökké éber, jöjj el világosságoddal és mennyköveiddel!

40.

Napokon át már nem adsz esőt száraz szívemnek, Istenem. A látóhatár kegyetlenül forró, csupasz, sehol egy vékonyka leple valami enyhe felhőnek, sehol a leghalványabb jele valami távoli hűs zápornak.

Küldj haláltól sötétlő, bősz vihart, ha ez a kívánságod, s villámostoraid csapásával reszkettesd meg egyik sarkától a másikig az eget!

De parancsold vissza, uram, parancsold vissza ezt az egész valómat átjáró néma forróságot, mely hangtalan, metszőéles, kegyetlen és szörnyű kétségbeeséssel égeti szívem!

Hadd hajoljon le rám onnan felülről kegyelmednek felhője, mint az anya könnyes tekintete az atya vad haragjának napján...

41.

Hol állsz te, én szerelmesem, mindenki más mögött s elrejtőzködve az árnyékban? Meglöknek, elmennek melletted a poros úton, semmibe sem vesznek. Én várok itt, fáradt órákon keresztül, szétteregetem neked szánt áldozati ajándékaimat, miközben a járókelők elszedik virágaimat, egyiket a másik után, s kosaram szinte üres már.

Elmúlik a reggel, elmúlik a dél. Az est homályában szemem már kábult az álmosságtól. Az emberek, amint hazafelé mennek, rám néznek, megmosolyognak, és szégyennel töltik el szívem. Ott ülök, mint egy kolduslányka, ruhámat arcomra vonva, s ha megkérdeznek, hogy mit akarok itt, lesütöm szemem és nem felelek.

Ó, hogy is mondhatnám meg nekik valóban, hogy rád várok s te megígérted, hogy eljössz! Szégyenkezésemben hogy is tudnám kimondani, hogy ezt az én szegénységemet menyasszonyi ajándékul tartogatom számodra! Ó, és szívem titkos mélyeiben táplálgatom büszke álmomat.

Itt ülök a gyepen, belebámulok az égbe s álmodom hirtelen elém tündöklő eljöveteledről. Minden fény kigyullad, aranyos zászlócskák lobognak kocsid felett, s az emberek ott az útszélen csak állnak szájtátva, mikor látják, hogy te leszállsz a kocsiülésről, felemelsz a porból, s magad mellé ültetsz: engem, a szegény, rongyos kolduslánykát, ki reszket szégyenkezésében, mint a repkény a nyári szellőben.

De az idő csak suhan tova, s kocsid kerekeinek még semmi nesze. Sok ünnepi menet vonul el mellettem nagy zajjal, kiáltásokkal, káprázatos fényben. Csak te vagy, aki csendesen árnyékban akarsz maradni mindenki más mögött? S csupán én vagyok, aki csak várok, sírok s hiábavaló vággyal emésztem szívem?

42.

Kora hajnalban valami azt suttogta, hogy vitorlázzunk el egy hajón, csak te meg én, és a világon egy lélek sem fogja soha megtudni ezt a mi elzarándoklásunkat, mely semmiféle hazába és semmiféle célhoz nem visz.

A parttalan óceánon csendesen rám figyelő mosolyodra egyszerű dúdolásaim melódiákká duzzadnak, szabadon ömlenek, mint a hullámok, szabadon a szónak minden nyűgétől.

Még mindig nincs itt az idő? Még mindig van elvégzendő munka? Nézd, az este leszállott már a partra, s a haladó fényben fészkük felé repülnek már a tengeri madarak.

Ki tudja meg, mikor lehullanak a láncok, s a hajó, mint a lenyugvó nap utolsó sugara, belevész az éjszakába?

43.

Volt egy nap, mikor nem voltam kész fogadásodra, és te, királyom, hívás nélkül, mintha csak a közönséges emberek tömegéből volnál, beléptél szívembe. Nem ismertelek fel, s te rányomtad az örökkévalóság bélyegét életem jó egynehány múlékony pillanatára.

És ma, hogy véletlenül rájuk világítok s nézem e jelzéseket, látom, hogy ott hevertek szétszórtan a porban, összekeveredve rég elfelejtett közönséges hétköznapok öröm- és bánatemlékeivel.

Te nem fordultál el megvetéssel a porban való gyermekes játékomtól, s a léptek, melyeket e játszótéren hallottam, ugyanazok, amelyek visszhangja csillagról csillagra száll.

44.

Ez az én gyönyörűségem, hogy így várok, s nézgelődöm az útszélen, hol az árnyék és fény egymást űzik, s hol a nyár nyomába az esős idő lép.

Hírvivők ismeretlen égtájak híreivel felém köszönnek és tovasietnek az úton. Belül örvendez a szívem s édes a tovasuhanó szellő lehelete.

Szürkülettől alkonyatig itt ülök az ajtóm előtt, és egész bizonyos vagyok benne, hogy egyszerre csak itt lesz a boldog pillanat, mikor látni fogok.

Addig pedig csak mosolygok s dalolgatok magányosan. Addig csak telik, telik a lég az ígéret varázsos illatával.

45.

Nem hallottad csendes lépteit?

Ő jön, jön, egyre jön.

Minden pillanatban s minden korban, mindennap és minden éjjel ő jön, jön és egyre jön.

Sok éneket énekeltem már, sokféle hangulatban, de mindegyiknek hangjai csak ezt hirdették: ő jön, jön és egyre jön.

A napfényes április illattól fűszeres napjaiban, az erdei úton át ő jön, jön és egyre jön.

A júliusi éjszakák esős sötétjében a felhők mennydörgő kocsiján ő jön, jön és egyre jön.

Ha bánat bánat után ér, az ő lépésének súlyos nyomát érzi szívem, s ugyancsak az ő lábának aranyos érintése az, melytől bennem az öröm napfénye felragyog.

46.

Nem tudom, micsoda messze időkből jössz egyre közelebb hozzám, hogy találkozzunk. Napod és csillagaid semmiképp nem rejthetnek el örök időkre a szemem elől.

Sok reggelen és este hallottam lépteidet, küldötted behatolt szívem belsejébe és titkon hívott.

Nem tudom, mért: ma csupa mozgás az életem és szívemen reszkető gyönyörérzés fut át.

Így tetszik, mintha elérkezett volna az idő, hogy véget vessek munkámnak. A légben édes jelenlétednek halvány illatát érzem.

47.

Az éjszaka szinte el is telt már a rá való hasztalan várakozásban. Félek, hogy reggel hirtelen itt terem az ajtóm előtt, éppen mikor a fáradtságtól álomba merülök. Ó, barátaim, hagyjátok szabadon az útját, fel ne tartsátok!

Ha az ő lépteinek zaja fel nem ébreszt, ti ne igyekezzetek felrázni, kérlek. Nem akarom, hogy álmomból a madarak hangos kórusa szólítson vissza vagy a szél lármás zúgása a reggeli fény ünnepén. Hagyjatok békén aludni, még ha az én uram maga jönne is egyszerre az ajtóm elé!

Ó, álmom, drága álom, mely csak az ő érintésére vár, hogy szétfoszoljék! Ó, én lecsukott szemem, mely csakis az ő mosolyára akarna felnyílni, ha majd itt áll előttem, mint egy álom, mely alvó énem sötétjéből felmerül!

Legyen ő az első fény s az első forma, mely szemem előtt megjelenik! Az ő tekintetétől reszkessen végig az első örömérzés felébredt lelkemen! És hadd legyen az én magamhoz térésem egyúttal hozzá is megtérés!

48.

A reggeli csendtenger simasága megtört, madarak énekétől kezdett fodrozódni. A virágok mind vidám-frissek voltak az útszélen, az arany pazar gazdagsága előtört a felhők hasadékán. Mi eközben csak szorgosan siettünk tova, s minderre ügyet se vetettünk.

Nem zengedeztünk vidám dalokat; nem játszottunk; nem tértünk be a falvakba, hogy árukat cseréljünk; egy szót sem szóltunk; nem is mosolyogtunk; és nem vesztegeltünk az utunkon. Ahogy az idő elhaladt, egyre gyorsítottuk lépteinket.

A nap az ég közepéig emelkedett, gerlicék turbékoltak az árnyékban. Hervadt levelek táncoltak, kavarogtak a forró déli levegőben. A pásztorfiú elszunnyadt s álmodozott a banyan-fa árnyékában, s én leheveredve a víz mellett, elnyújtóztattam a gyepen fáradt tagjaimat.

Útitársaim gúnyosan nevettek rajtam s emelt fővel tovasiettek: egyszer sem néztek vissza, sem meg nem álltak: eltűntek a messze kék ködben. Keresztülmentek sok réten és halmon, áthaladtak idegen, messze földeken. Teljes tisztelet nektek: ti, hősies csapat a végeszakadatlan úton! Gúnyos csipkelődés és szemrehányás ösztökéltek, hogy felkeljek, de lelkemben e hangok visszhangra nem találtak. Hagytam, hogy énem belevesszen egy boldog alázatosság mélységébe, egy tompa fényű gyönyör árnyékába.

A napfényhímes zöld homály nyugalma lassan eláradt szívemen. Elfelejtettem, hogy miért vándoroltam el, s minden küszködés nélkül átadtam magamat a ritmikus hangok és árnyékok kavargó tömkelegének.

Végre amikor álmodozásomból magamhoz tértem, s felnyitottam szememet, ott láttalak téged magam mellett: mosolyod eláradt álmomon. S mennyire féltem, hogy hosszú és fáradságos lesz az út, s kemény a harc, amellyel megnyerhetlek!

49.

Leszállottál trónusodról és állva maradtál kunyhóm ajtajánál.

Én éppen énekeltem szobám sarkában egészen egyedül, s a dallam megütötte füledet. Leszállottál, és állva maradtál kunyhóm ajtajánál.

Sok mester van fényes csarnokodban: s éneket énekelnek ott minden órában. De e kezdő énekes egyszerű dicsérő dala megkapta szerető szívedet. Egy panaszos kis dallam belevegyült a világ nagyszerű zenéjébe, s te kezedben hozva a jutalmat: egy szál virágot, leszállottál, s megálltál kunyhóm ajtajánál.

50.

Koldusként jártam házról házra a falu utcáján, amikor aranyos kocsid feltűnt a távolban, mint valami ragyogó álom, s én kíváncsian tűnődtem magamban, hogy vajon ki lehet ez a királyok Királya.

Reményem magasra szállt, s úgy tetszett: sanyarú napjaimnak immár vége. Ott álltam s vártam alamizsnát, amelyet kéretlenül adnak; vártam gazdagságot, melyet mindenfelől pazarul szórnak a porba.

A kocsi megállott éppen ott, ahol álltam. Tekinteted rám esett. Mosolyogva leszálltál. Éreztem, hogy itt van végre életem boldogsága. És akkor egyszerre csak kinyújtottad felém jobb kezed és szóltál: Mi adományod van számomra?

Ó, micsoda királyi tréfa volt ez: koldulva nyújtani kezed egy koldus felé! Egészen zavarba jöttem s tanácstalanul álltam. Aztán tarisznyámból előkotortam a legsilányabb kis gabonaszemet, s neked adtam.

De mekkora volt meglepetésem, mikor a nap elteltével kiürítettem tarisznyámat szobám földjére, s a szegényes holmik között egy egészen apró kis aranygabonaszemet találtam. Keservesen sírtam, s kívántam: bár lett volna szívem mindenemet néked adnom.

51.

Besötétedett. Napi munkánkat elvégeztük. Így gondoltuk, hogy éjjelre már az utolsó vendég is megérkezett, s a falu minden kapuja zárva van. Csak egynéhányan mondták: "A király jönni fog még." Mi kinevettük őket és szóltunk: "Nem, az nem lehet."

Rémlett, mintha az ajtón kopogtak volna. Mi erre azt mondtuk: semmi, csak a szél. Kioltottuk a lámpákat, és aludni tértünk. Csak egynéhányan mondták: "Az ő előhírnöke ez." Mi nevettünk, és szóltunk: "Nem, a szél az bizonyára!"

Az éjszaka legmélyebb csendjében zajt hallottunk. Álmosan gondoltuk: valami távoli mennydörgés. A föld megrendült, a falak meginogtak, vége volt már nyugodt álmunknak. Csak egynéhányan mondták: a kerekek dübörgése volt ez. Mi álmosan dünnyögtük: "Nem, a felhők dörgése bizonyára."

Az éjszaka hangtalan és sötét volt. Egyszerre dob perdült meg. Egy hang hallatszott: "Ébredjetek, ne késsetek!" Kezünket szívünkhöz szorítottuk, s megborzongtunk a félelemtől. Egynéhányan mondták: "Ide nézz! A király zászlója!" Talpra szöktünk és kiáltottuk: "Nincs veszteni való idő!"

A király megjött, – de hol vannak az ünnepi lámpák, hol a koszorúk? Hol a trónus, amelyre leülhessen? Ó, szégyen; ó, rettenetes szégyen! Hol az ünnepi csarnok, hol vannak a díszek! Valaki szólt: "Hiába már ez a kesergés! Üdvözöljétek üres kezekkel, s vezessétek a csupasz termekbe!"

Nyissátok ki az ajtókat, zendüljenek a dalok! Az éjszaka mélyében megérkezett a király sötét, puszta házunkba. Mennykövek csattognak az égen, a sötétség villámoktól borzong meg. Hozd ki szakadozott kis lábszőnyegedet, s terítsd le az udvaron! Az égiháborúval együtt egyszerre csak itt termett királyunk is e félelmes éjszakán.

52.

Gondoltam, el kellene kérnem tőled a rózsakoszorút, melyet nyakadon viselsz, de nem mertem. Így aztán vártam reggelig, míg eltávoztál, hogy pár rózsalevél-töredéket keressek az ágyadon. S – mint egy koldus – keresgéltem a szürkületben legalább egy vagy két elszórt sziromlevelet.

Ó, jaj nekem, és mit találok? Micsoda zálogot hagyott itt szerelmed? Nem virág ez, nem drága fűszer, sem illatszeres üveg, hanem hatalmas kardod, szikrázó fényű, mint a láng, és súlyos, mint a menny villáma. A reggel fiatal világossága behatol az ablakon és elárad az ágyadon. A reggeli madarak csiripelnek és kérdik: "Asszony, mi az, amit kaptál?" Nem, ó, nem virág ez, sem drága fűszer, sem illatszeres üveg, hanem rettenetes kardod.

Ülök szobámban s tűnődve tépelődöm, hogy vajon micsoda ajándék ez a tiéd. Nem találok helyet, hova rejtsem. Viselni szégyenlem – hiszen oly törékeny, gyönge vagyok – , s ha keblemhez szorítom, megsebez. Mégis fogom viselni, a szívemben fogom viselni ezt a dicsőséges, kínos terhet, ezt a te ajándékodat.

Mostantól fogva e világon a félelemnek árnyéka sem marad lelkemben, s te légy a diadalmas győző minden csatámban! A halált hagytad itt számomra társul, s én életemmel fogom megkoronázni. A te kardod velem van, hogy elvágjam vele lenyűgöző bilincseimet, s a félelemnek árnyéka sem lesz ezentúl szívemben.

Mostantól fogva elhagyok minden gyermekes, üres cicomát. Szívemnek ura, nem fogok többé hiábavaló várakozásban siránkozva ülni egy sarokban, viseletem nem lesz többé gyáva és puhán édeskés. Te kardodat adtad nekem díszül; játékbaba-cicomák nem kellenek immár nekem!

53.

Szép a karkötőd: csillagokkal ékes és ezer- meg ezerszínű drágakőből készült remekmű. De még sokkal szebb nékem a kardod, villámpengéjével, mely mintha csak Vishnu isteni madarának szétterjesztett szárnya volna, amint tökéletes egyensúlyban lebeg a lenyugvó nap haragvörös fényében.

Megvonaglik, mint mikor az eszméletbontó kínban, a halál végső csapására válaszként utolsót mozdul az élet; ragyogva fénylik, mint lényegünk tiszta lángja, mely egyetlen hatalmas fellobbanásban minden földiességet kiéget.

Szép e csillagos drágakövekkel ékes karkötőd; de a kardod, ó, mennykövek ura, a lehető legtökéletesebb remekmű; félelmes a látása, vagy még csak elgondolása is.

54.

Semmit sem kértem tőled; nevemet sem mondtam meg. Mikor búcsút mondtál, némán álltam ott. Egyedül voltam a forrásnál ott, ahol ferdén esett rá a fa árnyéka; az asszonyok hazamentek színültig töltött barna agyagkorsóikkal. Hívtak s hangosan odakiáltottak: "Jöjj velünk, a reggel már délbe hervad." De én tétovázva ott álltam még egy ideig. Kusza szálú gondolatok és érzések közepette teljesen megfeledkeztem mindenről.

Nem hallottam meg lépteidet, mikor odajöttél. Tekinteted rám esett, s oly szomorú volt; hangod oly fáradt, mikor halkan megszólaltál: "Ó, szomjas vándor vagyok én!" Felriadtam álmodozásomból s összefogott két tenyeredbe vizet töltöttem korsómból. A levelek zúgtak a fejünk felett, a kakukk énekelt a vak homályból, s az út kanyarodása felől babla-virágok illata szállt felénk.

A szégyentől elállt a szavam, mikor nevemet kérdezted. Igaz is; ugyan mit tettem én érted, hogy emlékezetedben tarts? De a gondolat már, hogy szomjúságod csillapítására vizet adhattam, szorosan tapad szívemre, s édes érzéssel fogja át. A reggeli óra későre jár, a madarak fáradt hangon énekelnek, neemfa-levelek zúgnak a fejem felett, s én csak ülök és tűnődöm, tűnődöm egyre.

55.

Lankadtság ül szíveden, s az álom még ott lebeg szempilládon.

Nem jutott el hozzád az üzenet, hogy a virág a tövisek között királyi pompában s ragyogásban áll? Ébredj, ó, ébredj! Ne hagyd az időt hasztalanul tovatűnni!

A köves út végén a szűzi magányosság honában barátom ott ül egészen egyedül. Ne csald meg őt! Ébredj, óh, ébredj!

Mi baj, ha az ég a déli nap hevében megremeg és szomjasan liheg; mi baj, ha a forró homok széttárja szomjúságköpenyét?...

Nincs szíved mélyében öröm? Nem tör majd elő az út hárfájából minden lépésedre édes zene: a fájdalom zenéje?

56.

Ezért telik bennem oly tökéletes örömöd. Ezért van, hogy leszállottál hozzám. Ó, te, minden egeknek ura, hol volna a te szereteted, ha én nem lennék ?

De mind e gazdagság osztályosává tettél engem. Gyönyörvágyad végtelen játszóteret talál szívemben. Akaratod az én életemben ölt újra meg újra formát.

És azért te, királyok Királya, szépségbe öltöztél, hogy behálózd, rabul ejtsd szívem. És ezért folyik össze szereteted a szerelmesed szeretetével s ezért tűnsz te szemünk elé két lélek tökéletes egyesülésében.

57.

Világosság, én világosságom, világokat betöltő fény, szemet csókolgató, szívet simogató fény!

A fény benn táncol, kedvesem, az életem szívében; a fény belekap, kedvesem, szerelmem húrjaiba; az ég megnyílik, a szél pajkos vadsággal száguld, kacagás fut végig a földön.

A pillangók kibontják szárnyuk vitorláit a fénytengeren. A fényhabok taraján liliomok, jázminok és jácintok nőnek.

A fény aranyporrá törik szét minden felhőn, kedvesem, s pazar bőségben szórja szét a drágaköveket.

Örömfátyol húzódik levéltől levélig, kedvesem, és mérhetetlen vidámság. Az ég folyói átlépték partjaikat, s szerteszét özönlik az örömár.

58.

Hadd vegyüljön össze utolsó énekemben az öröm mindenféle hangja; az öröm, melytől a föld a fű duzzadó bőségében áradoz; az öröm, mely a két ikertestvért: életet és halált végigtáncoltatja széles e világon; az öröm, mely a vihar szárnyán végigszáguld, s minden életet felráz és felébreszt kacagásával; az öröm, mely könnyeivel csendesen megül a fájdalom kibontott szirmú piros lótuszán; s az öröm, mely mindent, ami csak az övé, a porba hajít, s egy szava sincsen.

59.

Ó, jól tudom, hogy mindez itt semmi más, mint a te szereteted, szívem szerelme; ez az aranyos fény, mely a leveleken táncol; ezek az üres lomha felhők, melyek keresztül-kasul vitorláznak az égen; ez tovasuhanó szellő, melynek hűvös érintése most is itt van a homlokomon.

A reggeli fény árja elöntötte szememet: ez a te üzeneted szívemnek. Arcod lehajlik onnan felülről rám, szemed ide lenéz szemembe, és szívem megérintette lábadat.

60.

Végtelen világok tengerpartján összesereglenek a gyermekek. A végtelen ég mozdulatlanul csügg felettünk, a nyugtalan víz zúgva háborog. Végtelen világok tengerpartján táncolva és lármásan gyülekeznek össze a gyermekek.

Homokból építik házaikat, s játszanak az üres kagylóhéjakkal. Hervadt levelekből róják össze hajóikat, s mosolyogva indítják útnak a mérhetetlen, szörnyű mélységek felett. Gyermekek játékaikat űzik a világok tengerpartján.

Nem tudják ők, hogyan kell úszni; nem tudják, hogyan kell hálót kivetni. Gyöngyhalászok lemerülnek a mélybe gyöngyökért, kereskedők tovavitorláznak hajóikon, mialatt a gyermekek kavicsokat szednek össze s dobálnak megint szét. Őket nem kínozza vágy rejtett kincsek után; ők nem tudják, hogyan kell a hálót kivetni.

A tenger kacagások közepette megdagad, sápadt mosoly fénylik a homokos parton. Halált osztogató habok érthetetlen, zsongó dalokat dúdolgatnak a gyermekeknek, mint az anya, miközben kisgyermeke bölcsőjét ringatja. A tenger játszik a gyermekekkel; sápadt mosoly fénylik a homokos parton.

Végtelen világok tengerpartján összesereglenek gyermekek. Vihar száguld az úttalan égen, hajók zátonyra jutnak a minden nyomot elsöprő vízben, halál járkál mindenfelé, s a gyermekek csak játszanak. Végtelen világok tengerpartján van a gyermekek nagy találkozója.

61.

Tudja-e valaki, hogy honnan jön az álom, mely a kisgyermek szempillái körül repdes? Az a hír járja, hogy ott van lakása valahol tündérországban, az erdő árnyában, melyet csak homályosan világítanak meg szentjánosbogárkák; ott csüng két félénk kis varázsbimbó. Ezekből száll elő, hogy csókdossa a kisgyermek szemét.

Tudja-e valaki, hogy hol született a mosoly, mely az alvó kisgyermek ajka fölött lebeg? Az a hír járja, hogy a holdsarló egy fiatal, sápadt sugara hozzáért egy szétfoszló őszi felhő széléhez, s itt született meg először egy harmatmosta reggel álmában az a mosoly, mely az alvó kisgyermek ajka fölött lebeg.

Az a kedves, félénkpiros életszín, mely rózsásan árad el a kisgyermek tagjain, tudja-e valaki, hol volt elrejtve oly sokáig? Mikor még anyja fiatal leányka volt, ott pihent benne, átjárva szívét, mint gyöngéd halk szerelem-misztérium, az a kedves, félénk piros életszín, mely rózsásan árad el a gyermek tagjain.

62.

Mikor színes játékokat hozok neked, gyermekem, megértem, mire jó a színek e játéka a felhőn, a vízen, s mért vannak különfélére festve a virágok, – mikor színes játékokat hozok neked, gyermekem.

Mikor énekelnek, hogy táncolni kezdj rá, tudom csak meg igazán, hogy mért van zengő muzsika a falevelekben; s mért száll a hullámok hangkórusa a figyelmesen hallgatózó föld szíve felé, – mikor énekelek, hogy táncolj rája.

Mikor valami édességet hozok mohón utána kapó kezecskédbe, tudom, mért van méz a virágkehelyben; s mért telik meg csendes titkon édes lével a gyümölcs, – mikor édességet adok mohó kezecskédbe .

Mikor megcsókolom arcodat, hogy mosolyt csaljak ajkadra, kedves kicsikém, egész világosan megértem, micsoda öröm özönlik szerte az égről a reggeli fényben; s micsoda gyönyör érinti testemet a nyári szellőben, – mikor megcsókollak, hogy mosolyt csaljak ajkadra.

63.

Te ismertettél meg barátokkal, kiket nem ismertem. Te készítettél pihenőhelyet számomra idegen házakban. Te hoztad közel hozzám a távolit, s tetted testvéremmé az idegent.

Szívemben nyugtalanságot érzek, mikor el kell hagynom megszokott, biztos szállásomat; nem gondolok rá, hogy az újban benne rejlik mindig a régi, és te is benne vagy.

Születésen és halálon át, e világban és másokban, ahová csak vezetsz, te vagy végtelen életemnek soha nem változó, egyetlen útitársa, ki szívemet az öröm láncával folyton-folyvást összekapcsolod az idegennel, társtalannal.

Aki egyszer téged ismer, senki nem idegen annak többé; előtte nincs bezárt ajtó. Ó, hallgasd meg kérésemet, hogy a Soknak játékában mindig érezzem magamon az Egy áldásos érintését!

64.

Az elhagyatott folyó lejtős partján, magas fű közt megkérdeztem tőle: "Leánykám, hová mégy, védően árnyalva be köpenyeddel lámpádat? Házam teljesen sötét és magányos, add egy időre nekem világodat!" Ő rám emelte egy pillanatra sötét szemét, s a homályon át belenézett arcomba: "Én azért jöttem ide a folyóhoz" – szólt – , "hogy vízre bocsássam világító lámpámat, mikor a nap fénye meghal nyugaton." Ott álltam egyedül a magas fű között s néztem, csak néztem lámpájának félénk kis lángját, amint – fényével senkinek nem használva – ott bukdácsolt előre a sárban.

Az egyre dúsabb és teljesebb éjszaka csendjében megkérdeztem tőle: "Leánykám, minden lángod meggyújtva lobog, hová igyekszel a lámpáddal? Házam egészen sötét és magányos, add nékem egy időre világodat!" Ő ráemelte sötét szemét arcomra, s egy pillanatig habozva állott. "Én azért jöttem" – mondotta végül – , "hogy lámpámat az égnek ajánljam fel." Én álltam s néztem, csak néztem lámpája fényét, amint senkinek sem használva, elégett az üres levegőben.

Az éjjel holdtalan sötétjében megkérdeztem tőle: "Leánykám, mit akarsz, mit keresel – lámpásodat egészen odaszorítva a szívedhez? Házam egészen sötét és magányos, add nekem egy időre világodat!" Megállott egy pillanatra, gondolkozott, aztán nagyra nyitott szemével mozdulatlanul nézett arcomba. "Én azért hoztam fényemet, hogy beállítsam a lámpák farsangi diadalmenetébe. Én álltam s néztem, csak néztem kis lámpáját, amint senkinek nem használva, beleveszett a többi fény tömkelegébe.

65.

Micsoda isteni italt akarsz szürcsölgetni, Istenem, életem e túláradó serlegéből?

Én költőm, gyönyörűséged telik abban, hogy az én szememen át nézd, amit teremtettél, hogy odaállj az én fülem kapujához, s csendben ott hallgasd – figyelve saját örök harmóniádat?

Lelkemben világod szövi a szavakat, s a te örömöd adja a zenét hozzá. Te magadat nékem adod szeretetben, s aztán saját teljes édességedet bennem élvezed.

66.

Ő, ki mindig benn maradt lényem mélyén, a szelíd fény és gyönge lobogás félhomályában; ő, ki soha fel nem lebbentette fátyolát a reggeli világosságban: ő lesz utolsó énekembe foglalt utolsó ajándékom számodra, Istenem!

Szavak kérték már kezét, de meg nem nyerhették. Rábeszélés kinyújtotta már felé mohó kezét, de hiába.

Bolyongtam egyik hazából a másikba, szívem legmélyén benn hordozva őt; ami életemben haladás és hanyatlás volt, körötte űzte fel-le hullámjátékát.

Ő volt gondolataim, tetteim, szendergésem és álmom királynéja, és mégis messze s magányosan lakozott.

Nem egy ember kopogtatott ajtómon s kérte őt. Aztán reménytelen kétségbeesésben megint visszafordult.

Senki a világon nem látta még szemtől szembe, s csak megmarad magányában s várja, míg te felismered.

67.

Te vagy az ég, s ugyancsak te vagy a fészek is.

Ó, te, szépséges, itt a fészekben a te szereteted az, mely színekkel, hangokkal s illatokkal fogja körül a lelket.

Jön a reggel aranyos kosarával, jobbjában hozza a szépség koszorúját, hogy néma csendben megkoronázza vele a földet.

S jön az este magányosan, nyájaktól árva mezőkön, úttalan utakon át, aranyos korsójában a béke bús vizéből hozva a napnyugati békeóceánból.

De amott, ahol a végtelen ég terül szét – a lelkekért, hogy odairányítsák röpülésüket – , a makulátlan, sugárzó, fehér fény uralkodik. Itt nincs nappal, sem éjjel, nincs forma, sem szín, és soha, soha nem töri meg a szó a csendet.

68.

Napsugarad kitárt karral száll le erre az én földemre, s így áll egész áldott napon át az ajtóm előtt, hogy aztán innen könnyemből, sóhajomból s dalomból szövődött felhőt vigyen vissza lábaidhoz.

Boldog gyönyörűséggel burkolod körül csillagfényes melledet ezzel a ködös felhőköpennyel – a formák és ráncok ezer változatával – , s közben folyton más- és másképpen színezed.

Oly könnyű és lenge, oly finom, könnyű és sötét e köpeny, s azért szereted, te, makulátlan tiszta és derűsen ragyogó! S ezért engeded meg, hogy fájdalmas árnyékfoltjaival ráboruljon fenséges fehér fényességedre.

69.

Ugyanaz az életözön, mely ereimen éjjel-nappal átáramlik, futja be a világot is, és táncol ritmikus ütemekben.

Ugyanaz az élet ez, mely a föld porán át boldog gyönyörűségben szökken sudárba a számtalan fűszálban, s mely a levelek és virágok tarkán kavargó hullámaira törik meg.

Ugyanaz az élet ez, mely a dagályban és apályban ott ringatózik a születés és halál óceán-bölcsőjében .

Érzem, mint dicsőülnek meg tagjaim ez életteli világ érintésétől. S büszkeségem az örökkévalóságok életlüktetéséből fakad, melyek itt táncolnak e pillanatban is vérem sejtjeiben.

70.

Túlesik már lényed határain, hogy együtt örvendezz ez örvendő ritmusokkal?, hogy e félelmesen nagy öröm kavargó sodra megrendítsen, elborítson és megsemmisítsen?

A dolgok mind rohannak előre, meg nem állnak, vissza nem néznek; semmiféle hatalom vissza nem tarthatja őket, csak rohannak tova.

E gyorsan lüktető, soha meg nem pihenő zene ütemeire jönnek s mennek tánclépésben az évszakok; színek, hangok és illatok ki nem apadó zuhatagban omlanak bele a túláradó gyönyörbe, mely cseppekre hull szét, elvész és meghal minden pillanatban.

71.

Csak akaratod szerinti csalóka káprázat műve, hogy én oly sokat tartsak földi magamról, mindenféleképpen forgassam, s ily módon színes árnyékokat vessek sugárzó fényességeden.

Te választófalat emeltél saját lényegedben s aztán e részekre különített önmagadat ezer meg ezer hangon hívod. Lényednek e részekre különülése öltött testet bennem.

Az átható éles dal az egész égen visszhangzik különféleképp árnyalt könnyben, mosolyban, félelemben és reményben. Hullámok kélnek és szállnak, álmok fátyola szakad és szövődik újra. Bennem van önnön megsemmisülésed.

Arra az ellenzőfalra, melyet emeltél, az éjjel és nappal ecsetje megszámlálhatatlan alakot festett. Mögötte van trónusod, csodálatos, titkos értelmű hajlott vonalakból szőve, – minden élettelenül merev egyenes vonalat száműztél innen.

A mi kettőnk nagyszerű színpompája szétárad az égen. A mi kettőnk hangjától él és rezeg az egész éter, s egész világkorszakok telnek el abban, hogy mi ketten: te meg én, elrejtőzünk egymás elől s aztán keressük egymást.

72.

Ő az a legbenső Valaki, aki mélységes titokzatos érintésével igazi lényemet öntudatra kelti.

Ő bocsátja rá szememre varázsát, s játszik boldogan szívem hárfáján, az öröm és fájdalom sokféleképpen változó ritmusaiban.

Ő szövi az arany, ezüst, kék és zöld tünékeny színeiből ezt a Maya- fátylat, – ráncai közül ki-kivillantja lábát, melynek varázsos érintésétől egyszeribe teljesen megfeledkezem földi magamról.

Napok jönnek, évszázadok múlnak s folyton-folyvást ő az, aki sokféle néven, sokféle megjelenési formában, az öröm és fájdalom sok átszellemült pillanatában szívemben érzelmeket fakaszt.

73.

Számomra a megváltás nem a lemondásban van. A szabadság ölelését én a gyönyör ezer rám tapadó kötelékében érzem.

Színben és illatban folyton árnyalódó borodból folyton kínálsz egy-egy friss itallal, és színig töltöd vele ezt a földi edényt.

Világom meggyújtja majd lángodon a maga száz és száz különböző lámpáját, s aztán templomod oltára elé állítja le őket.

Nem. Soha nem fogom bezárni érzékeim kapuit. A látás, hallás, tapintás gyönyörűsége lesz hordozója benned érzett gyönyörűségemnek.

Az érzéki káprázatok tüze a boldogság tiszta fényévé izzik majd, s minden vágyam a szeretet gyümölcsévé érik.

74.

Lement a nap, árnyék borul a földre. Ideje, hogy a folyóhoz menjek korsómmal.

A víz bánatos zenéje epedő vággyal tölti meg a léget, s úgy hívogat ki a homályba. A magányos úton egy lélek se jár. Szél van, a hullámfodrok lassan kúsznak tova a folyón.

Nem tudom, haza fogok-e még térni. Nem tudom, kit hoz a véletlen elém. Amott a révnél, kis csónakján az Ismeretlen játszik lantján.

75.

Adományaid, melyeket nekünk, halandóknak juttatsz, kielégítik minden szükségletünket, s mégis meg nem fogyatkozva térnek vissza hozzád.

A folyó végzi a maga napi munkáját, melyet végeznie kell, sietve rohan mezőkön, tanyákon át, s mégis szüntelen folyásával csak azért kanyarog, hogy végre a te lábadat mossa.

A virág megédesíti illatával a levegőt; mégis utolsó szolgálata az, hogy néked ajánlja fel magát.

A te imádásod nem teszi szegényebbé a világot.

A költők szavait az emberek úgy értelmezik, ahogy éppen nekik tetszik; azok végső értelme mégis mindig rád utal.

76.

Nap nap után ott állok-e majd szemtől szemben véled, ó, életem ura? Imára kulcsolt kézzel ott állok-e majd szemtől szemben véled, minden világok ura?

Fenséges égboltod alatt, magányosan és csendben, alázatos szívvel, ott állok-e majd szemtől szemben véled?

Ebben a fáradságos munkával, folytonos küszködéssel tele világban a siető, tülekedő tömeg közt állok-e majd szemtől szemben véled?

S ha majd munkámat e világban elvégeztem, egyes-egyedül, szótlanul ott állok-e majd szemtől szemben véled, ó, királyok Királya!

77.

Így ismerlek, mint Istenemet, s messze, félre tőled állok, nem valami kedves hozzámtartozót látok benned, s nem közeledem. Így ismerlek, mint atyámat, s lábad előtt mélyen meghajolok, nem szorítom meg kezed, mint jóbarátomnak szoktam.

Nem állok ott, ahol te leszállsz hozzám, s enyémnek nyilvánítod ki magad, hogy szívemhez szorítsalak s meghitt társamul fogadjalak.

Te vagy a Testvér testvéreim között, de emezekkel én nem törődöm, keresményemet velük meg nem osztom, hogy mindenemet csak véled osszam meg.

Örömben és fájdalomban nem állok embertársaim mellett, – hogy így melletted álljak. Visszariadok attól, hogy feláldozzam életemet, s így nem merülhetek bele az Élet fenséges vizébe.

78.

Mikor a teremtés új volt, s minden csillag első fényében ragyogott, az istenek gyűlést tartottak az égen és zengedezték: "Ó, tökéletesség képe! Ó, tiszta, zavartalan öröm!"

Ám egyszerre felkiáltott az egyik: "Így tetszik, valahol szakadás támadt a fény láncában, s egy csillag elveszett. "

Hárfájuk aranyos húrja elpattant, énekük elakadt, s ijedten kiáltozták: "Valóban, az az elveszett csillag ért legtöbbet, az volt az egész ég dísze, büszkesége!"

E naptól fogva szakadatlanul keresik, s egyik ajkról másikra száll a panaszos kiáltás, hogy benne a világ elveszítette egy örömét.

Csak az éjszaka legmélyebb csendjében mosolyognak össze a csillagok, s egymás között suttogják: "Hiába ez a keresés! Megszakítás nélküli, teljes tökéletesség honol mindenütt!"

79.

Ha nem sorsom, hogy találkozzak veled ez életemben, éreztesd mindig velem, hogy meglátnom téged nem lehetett; ne engedd ezt felednem egy pillanatra sem, hadd hordozzam magamban e bánatfullánkot álmomban és éber óráimban!

Midőn a napjaim e világ nyüzsgő vásárán tovatűnnek, s kezem megtelik a napi nyereséggel: éreztesd mindig velem, hogy semmit sem nyertem, ne engedd ezt felednem egy pillanatra sem, hadd hordozzam magamban e bánatfullánkot álmomban és éber óráimban!

Ha az út szélén ülök, s a fáradtságtól alig lélegzem; ha fekvőhelyemet készítem el lent, az út porában: éreztesd mindig velem, hogy hosszú út áll még előttem, ne engedd ezt elfelednem egy pillanatra sem, hadd hordozzam magamban e bánatfullánkot álmomban és éber óráimban!

Ha szobám ünnepi díszben áll, furulya szól és hangos a kacagás, éreztesd mindig velem, hogy te nem vagy házam meghívott vendége, – ne engedd ezt felednem egy pillanatra sem, hadd hordozzam magamban e bánatfullánkot álmomban és éber óráimban!

80.

Mint egy őszi felhőnek visszamaradt foszlánya, mely céltalanul kóvályog az égen, olyan vagyok én, ó, örökké dicsőséges napom! Érintésed még nem oldotta fel párás lényegemet, még nem olvasztott eggyé fényeddel s így, messze, távol tőled, ó, hány hónapot, hány évet számlálok meg!

Ha ez lenne kívánságod s ebben telik kedved, ám vedd ezt az én tovaillanó, üres lényemet, színezd meg, aranyozd meg, indítsd útnak a pajkos, kósza szél szárnyán, és bontsd szét tarka csodákra!

Ha pedig kívánságod az lesz, hogy egy éjjel vége legyen e játéknak, felolvadok s beleveszek a homályba, vagy – úgylehet – a fehéren csillogó reggel egy mosolyába, valami áttetsző tisztaság hűvösségébe.

81.

Sok tétlen, üres napon gyötört a bánat, hogy csak elvesztegettem időmet. Pedig soha nincs az elvesztegetve, Uram; Te saját kezedbe vetted életem minden pillanatját.

Belerejtőzve a dolgok szívébe, te csírává táplálod és fejleszted a magot, virággá a bimbót, a virágot pedig gyümölccsé érleled.

Fáradtan, tétlen álomban feküdtem bágyasztó ágyamon, s azt hittem, minden munkám szünetel.

Reggel felébredtem, s azt láttam, hogy kertem tele van virágcsodákkal.

82.

Az idő végtelen a te kezedben, uram. Nincs ki a te perceidet számlálja.

Napok és éjszakák tűnnek el, világkorok bontanak szirmot s hervadnak el, mint a virágok. Te tudsz várni.

Nálad századok váltják fel egymást, míg egy kis vadvirágot kialakítanak.

Nekünk nincs vesztegetni való időnk, s mert nem érünk rá, lázasan kell törtetnünk célunk felé. Túlságos szegények vagyunk ahhoz, hogy késhessünk.

És így esik meg aztán, hogy időm letelik, mert minden sopánkodó, panaszos embernek, aki kéri tőlem, adok belőle s a te oltárod minden áldozati ajándék nélkül, üresen áll egészen az utolsó percig.

Mikor napom végére jár már, sietek, mert félek, hogy zárva találom már kapudat; de azt látom, még van idő.

83.

Anyám, fonok majd nyakadra gyöngyláncot bánatkönnyeimből.

A csillagok fénykarikákat sodortak számodra, hogy bokáidat ékesítsd velük; de az én ajándékom kebleden fog csüngni.

Gazdagság- és hírnévnek te vagy a forrása, s tőled függ, hogy megadd vagy megtagadd. De ez az én bánatom teljességgel az én sajátom, s ha ezt áldozati ajándékomul neked hozom, te kegyelmeddel jutalmazol meg érte.

84.

A magányosság éles fájdalma végigárad az egész világon. Ez hoz létre a végtelen égen megszámlálhatatlan alakot.

A magányosság e mély bánata mered éjszakánként némán egyik csillagszemből a másikba, s ez válik zenévé a július esős sötétjében a susogó lombok között.

Ez a mindenre ráboruló nagy fájdalom mélyül szerelemmé, vággyá, szenvedéssé és örömmé az emberek honában, ez olvad folyton-folyvást dallá, s árad folyton dalként át költőszívemen.

85.

Mikor a harcosok először léptek ki uruk csarnokából, hová rejtették el hatalmas erejüket? Hol volt páncéluk, fegyverük?

Szegényeknek és tehetetleneknek látszottak, nyílzápor hullott rájuk azon a napon, mikor kijöttek uruk csarnokból.

Mikor a harcosok menete visszatért uruk csarnokába, hová rejtették hatalmas erejüket?

Elhullatták kardjukat, el az íjat és a nyilat is; béke honolt homlokukon, életük gyümölcsaratását ott hagyták maguk mögött, mikor menetjük újra visszatért uruk csarnokába.

86.

Halál, a te szolgád itt áll ajtóm előtt. Áthaladt az ismeretlen tengeren, s elhozta ide lakomba meghívásodat.

Az éjszaka sötét, szívem félelemmel tele, – mégis kész vagyok rá, hogy lámpámat vegyem, kinyissam a kaput s "isten hozott"-tal fogadjam őt. A te küldötted az, aki itt áll ajtóm előtt.

Hódolok neki a legnagyobb tisztelettel, összekulcsolt kezemmel s könnyekkel a szememben. Megadom neki a legnagyobb tiszteletet, odahelyezvén lába elé szívem kincseit.

Ő majd – miután küldetésében eljárt – visszatér hozzád, s utána sötét árnyék marad vissza reggelemen; vigasztalan lakomban csak szegény, reményevesztett énem marad: utolsó áldozati ajándékom számodra.

87.

Kétségbeesett reménykedéssel elindulok, és keresem őt szobám minden zugában, de nem találom.

Házam kicsi, s aki egyszer elment innen, soha vissza nem keríthető.

De végtelen nagy a te királyi lakod, uram, és míg őt keresem, eljutottam ajtódhoz.

Itt állok esti egednek aranyos mennyezete alatt s vágytól égő szememet arcodra emelem.

Elérkeztem az örökkévalóság széléhez, ahonnan semmi tova nem tűnhet, sem remény, sem boldogság, sem egy könnyfátyolon át látott arc álomszerű képe.

Ó, merítsd alá életemet ez óceánba, bocsásd le oda, hol a legmélyebb, legteljesebb! Hadd érezzem egyszer még a világmindenség teljességében azt az elveszett drága érintést!

88.

Romba dőlt templom istensége! Vina törött hárfahúrjai nem zengik többé dicséretedet. A harangok este nem hirdetik, hogy az istentisztelet ideje itt van. A levegő csendes és néma körülötted.

Elhagyott lakodba betéved a kósza tavaszi szellő. Hozza a virágok üzenetét – a virágokét, melyeket tiszteletedre nem áldoznak már neked.

Régi buzgó tisztelőd erre-arra kóborol, még mindig vágyódva egyre újra megtagadott kegyelmed után. Este, mikor a kigyulladt tüzek s az árnyékok összevegyülnek a por sötétjével, fáradtan visszatér a romba dőlt templomhoz istent szomjazó lelkével.

Csendben jönnek hozzád, romba dőlt templom istensége, az ünnepnapok, egyik a másik után. Imádásod éjszakái elmúlnak, egyik a másik után, – és senki lámpát nem gyújt.

Sok új szobrot emeltek már mesterek tökéletes művészettel, s ha idejük eljött, elvitte őket magával a feledés szent árja.

Csak a romba dőlt templom istensége marad meg – mert senki nem tiszteli – haláltalan elhagyatottságában.

89.

Többé egyetlen lármás, hangos szót sem ejtek – így kívánja ezt az én uram. Ezentúl csak suttogó hangon teszek-veszek az emberek közt. Szívem beszéde zsongó dal halk morajába megy át.

Az emberek sietnek a király vásárára. Mind itt vannak a vevők s eladók. Én azonban egészen szokatlan időben, a nap derekán, éppen a munka hevében engedélyt kaptam a pihenésre.

Hadd bújjanak elő hát kertemben a virágok, habár nincs is itt az idejük; s hadd kezdjék rá a délidő méhecskéi elálmosító zümmögésüket!

Jó egynéhány órát töltöttem el a jó és rossz harcában, de most üres, gondtalan napjaimból való játszótársamnak kedve kerekedett, hogy szívemet magához vonja, s én nem tudom, miért ez a váratlan, hirtelen hívás, micsoda érthetetlen célra!

90.

Aznap, mikor a halál kopogtat ajtódon, mit fogsz áldozati ajándékul eléje adni?

Ó, odateszem vendégem elé életemnek tele edényét; nem hagyom, hogy üres kézzel távozzék tőlem.

Őszi napjaimnak, nyári éjszakáimnak egész édes szüreti gazdagságát, munkás életemnek egész aratását s amit tallózásnál még összeszedtem, odarakom majd elébe, amikor napjaim elteltével a halál kopogtat ajtómon.

91.

Ó, élet végső beteljesülése, Halál, én halálom, jöjj és szólj suttogó hangodon hozzám!

Nap nap után vártalak, érted viseltem el az élet örömeit és kínjait.

Mindaz, ami vagyok, amim van, amit remélek s minden szeretetem is mélységes titokzatossággal csak feléd hömpölygette habjait. Még egy végső pillantás a szemedből, s tiéd lészen mindörökre életem.

A virágokat mind füzérbe fontam már, a koszorú készen várja a vőlegényt. Az esküvő után az ifjú nő hagyja el otthonát s menjen ura elé egyes-egyedül az éj magányában!

92.

Tudom, eljön majd a nap, mikor szemem elől elvész ez a földi világ, s az élet néma csendben elbúcsúzik, az utolsó fátyolt vonva szememre.

Mégis a csillagok épp úgy fognak őrködni éjjelenként, s a reggel éppen úgy felkel, mint eddig; s az órák, mint a tenger hullámai, megdagadnak, örömöket és bánatokat vetve föl magukkal.

Ha földi óráim végére gondolok: a gát, mely e pillanatokat elzárta előlem, lehull, s a halál világosságánál tisztán látom a világot, sok, előttünk oly értelmetlen kincsével. Értékes a legalacsonyabb ülés is, amit kínált, értékes a legjelentéktelenebb élet is.

Mindaz, ami után hiába vágyakoztam, s az is, amit megkaptam: – el velük most! Hadd bírhassam igazán, amit mindeddig csak lenéztem, figyelembe sem vettem!

93.

Megkaptam az elbocsátólevelemet. Kívánjatok hát szerencsés utat, testvéreim! Meghajtom fejem mindnyájatok felé, s búcsúzom.

Íme, visszaadom ajtókulcsaimat, s lemondok a házamra vonatkozó minden további jogról Csak pár szót kérek végül tőletek.

Sokáig voltunk szomszédok, de én sokkal többet kaptam, mint amennyit adni tudtam. Most felvirradt a nap s kialudt a lámpa, mely homályos kis kuckómat bevilágította. Behívóparancsom megjött, s én útra készen állok.

94.

Búcsúm e percében kívánjatok szerencsés utat, barátaim! Az égen piroslik a hajnal; s az út, mely előttem áll, oly gyönyörű.

Ne kérdezzetek, hogy mit kell ide magammal vinnem. Üres kézzel s várakozással tele szívvel indulok utamra.

Esküvői ruhámat öltöm magamra. Az én ruhám nem a küszködő vándorok vörösesbarna köpenye, s ha vár is veszély az úton, én nem félek.

Az esti csillag feltűnik majd, ha utam végére értem, s a király kapuja felől az alkonyat dalának panaszos hangjai hangzanak föl.

95.

Nem vettem észre, hogy mely pillanatban léptem át az élet küszöbét.

Micsoda hatalom volt az, amelynek parancsára kibontottam szirmaimat ebbe a hatalmas és félelmes misztériumba, mint ahogyan a bimbó felpattan az erdőben éjszaka!

Mikor azon a reggelen a napvilágot megláttam, egy pillantás alatt éreztem, hogy nem vagyok idegen ebben a világban, s hogy az a nagy kifürkészhetetlen, amelynek sem nevet, sem alakot adni nem tudunk, karjaiba vett engem saját anyám képében.

Éppen úgy halálomkor is megjelenik majd ugyanaz az ismeretlen, és éppen úgy kezdettől fogva ismert valakinek fog feltűnni. És mivel szeretem ezt az életet, tudom, szeretni fogom a halált is.

A gyermek felsír, mikor anyja elveszi a jobb melléről, hogy rögtön a másik pillanatban a bal mellen vigasztalást találjon.

96.

Ha én innen elmegyek, legyen az a búcsúszavam, hogy felülmúlhatatlan az, amit láttam.

Megízleltem annak a lótusznak rejtett mézét, mely a világosság óceánján nyílik, s így áldott vagyok, – legyen ez a búcsúszavam!

A végtelen formák e játszóterén eljátszottam játékomat, s itt látták meg egyszerre csak szemeim őt, ki formát nem ölt.

Egész testem, minden tagom megreszketett annak érintésétől, ki túl van az érinthető határán; s ha most már a vég eljön, hadd jöjjön – ez legyen a búcsúszavam!

97.

Amíg játszottam veled, sohasem kérdeztem, ki vagy. Nem ismertem sem tartózkodást, sem félelmet, életem csupa pajkos lárma volt.

Kora reggel már te hívó szóval keltettél fel álmomból mint meghitt játszótárs, és futva vittél magaddal egyik tisztásról a másikra.

Azokon a napokon sohase törődtem vele, hogy megismerjem értelmét a daloknak, melyeket nekem énekeltél. Hangom csak felkapta szárnyára a hangokat, s ritmikus játékukra táncolt szívem.

Most, hogy a játék ideje elmúlt, egyszerre micsoda látomás lepi meg lelkem! A világ – lábadra szegezve tekintetét – összes hallgató csillagaival előtted szent félelemben áll.

98.

Én csak folytonos csatavesztésem koszorúit és diadaljelvényeit hozhatom majd neked díszül. Soha nincs annyi erőm, hogy legyőzetlenül kerüljek ki a harcból.

Biztosan tudom, hogy büszke terveim meghiúsulnak, hogy életem mérhetetlen kínok közt fogja szétfeszíteni bilincseit, hogy mindenéből kifosztott szívem felzokog, mint egy üres nádfurulya, s a kő is könnyekben olvadoz.

Teljes bizonyossággal érzem, hogy egy lótusz száz szirma nem marad mindörökké csukva, s méze titkos rejteke feltárul.

A kék égről mintha egy szem nézne rám mozdulatlanul; s némán hívogat. Semmim nem fog megmaradni, semmim, bármi legyen is, – a puszta halált találom ott lábaidnál.

99.

Mikor eleresztem a hajó kormányát, tudom, itt az idő, hogy te vedd azt át. Amit meg kell tenni, haladéktalanul tegyük. Hiába minden küszködés.

Vedd el hát kezedet, és vereségeddel vonulj vissza, szívem, s tartsd szerencsédnek, ha teljes csendben ülhetsz ott, ahol helyedet megszabták.

Az én lámpáim minden kis szélfuvallatra kialudtak, s miközben meggyújtásukkal vesződöm, újra meg újra elfeledkezem mindenről.

De most majd bölcs leszek, a sötétben fogok várni, leterítem gyékényszőnyegemet a földre, s amikor kedved támad, uram, jöjj, halkan, és foglalj itt nálam helyet!

100.

Lemerülök a formák óceánjának mélységeibe azon reményben, hogy itt megtalálom a formátlannak tökéletes gyöngyét.

Nem vitorlázok már viharvert hajómon kikötőből kikötőbe. Régen elmúltak a napok, mikor még kedvem telt benne, ha a hullámok ide-oda dobáltak.

S most sóvárgó vágy fogott el, hogy meghaljak s így belelankadjak a halhatatlanba.

Nagy kihallgatási termedbe, ott a feneketlen örvénylő mélységeknél, hol hangtalan húrokon hullámzó zene kél s dagad, beviszem majd ezt az én élethárfámat.

Felhangolom az örökkévaló hangjaira, s ha kizokogta magából utolsó mondanivalóját is, leteszem hallgató hárfámat a hallgatagnak lábához.

101.

Egész életemben egyre téged kerestelek dalaimmal. Ők vezettek házról házra, velük tapogatóztam magam körül, keresve s meg is érinthetve az én világomat.

Dalaim tanítottak meg mindenre, amit csak valaha tanultam, ők mutattak meg nekem titkos örvényeket, ők mutattak meg nekem egy csillagot szívem látóhatárán.

Ők vezettek el nap nap mellett az öröm és fájdalom birodalmának misztériumaihoz, és végül most este, utam végén, micsoda palotakapuhoz hoztak el engem?

102.

Eldicsekedtem embertársaim előtt, hogy ismerlek téged. A te képedet látják minden munkámban. Jönnek s megkérdeznek: "Kicsoda hát ő?" Én nem tudok mit felelni nekik. Szólok: "Valóban, nem tudom megmondani. Szemrehányásokkal halmoznak el, s gúnyos megvetéssel mennek odébb. S te csak ülsz itt mosolyogva.

Minden gondolatomat s érzésemet maradandó énekeimbe öntöttem rólad. A titok buzogva tör elő szívemből. Ők jönnek s kérnek: "Mondd meg nekünk minden egyesnek valódi értelmét." Én nem tudok mit felelni nekik. Szólok: "Ó, ki tudhatná, hogy mi azoknak valódi értelme!" Ők kinevetnek, s a legnagyobb megvetéssel távoznak. És te csak ülsz itt mosolyogva.

103.

Egyetlen feléd szálló üdvözletben hadd bontsa ki szirmait bennem minden érzékelő erő s hadd érintse meg ezt a lábaidnál fekvő világot!

Mint ahogy a júliusi esőfelhő mélyen lent csügg még ki nem öntött esőterhével, hadd hajoljon meg mélyen ajtódnál minden szellemi erőm is egyetlen, feléd szálló üdvözletben!

Énekeim hadd gyűjtsék össze különböző hangzataikat egyetlen hömpölygő árba, s hadd folyjanak bele egy csendtengerbe egyetlen, feléd szálló üdvözletben!

Mint ahogy egy honvágytól beteg darucsapat éjjel-nappal repül hegyi fészkeihez, hadd keljen így útra egész életem is örök otthona felé egyetlen feléd szálló üdvözletben! – --------------------------------------------