Rabindranath Tagore: A növekvő hold / A kertész

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

RABINDRANATH TAGORE
A NÖVEKVŐ HOLD
Fordította: Kopácsy Margit
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1979
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalom

Az otthon
A tengerparton
A forrás
Választás
A semmibe vett pompa
Az Álomtolvaj
A kezdet
A gyermek világa
Mikor és miért
Rágalmazás
A bíró
Játékszerek
A csillagász
Felhők és hullámok
A champavirág
Tündérország
A száműzetés országa
Esős nap
Papírcsónak
A tengerész
A túlsó part
Virágiskola
Álmodozás
Részvét
Hivatás
Fensőbbség
Kicsi vagyok
Tizenkét óra
Írói féltékenység
A gonosz postás
A hős
Egyszer
Jöjj vissza, drágám
Az első jázminok
Banyanfa
Áldás
Ajándék
Az én dalom
Menj, gyermekem
Az utolsó vásár

Az otthon

Bandukoltam az országúton, szántóföldeken át, míg a lenyugvó nap, ez a vén zsugori, utolsó aranyait is elrejtette.
A fényt lassan elnyelte a sötét, és a megözvegyült föld - melynek termését már learatták - csendesen pihent.
A távolban egy fiú éleset rikoltott. Átvágott a sötét ismeretlenen, és otthagyta dalai nyomát az éjszaka csendjében.
Szülőfaluja ott volt valahol a pusztaság szélén, túl a cukornádföldeken, elbújt az árnyékos banán-, a karcsú arékapálma-, a kakaóbab- és a sötétzöld grépfrutfák között.
Megálltam egy pillanatra magányos utamon a csillagfény alatt, és kitárult előttem az elsötétült föld - ölelő karjaiban az otthon kincseivel: bölcsőkkel és ágyakkal, anyai szívekkel és éjjeli lámpákkal, fiatal életek tiszta örömével - azoknak az örömével, akik még semmit sem sejtenek a világról.

A tengerparton

A végtelen világok tengerpartján gyermekek találkoznak.
A roppant ég mozdulatlan fejük felett, és a nyugtalan víz viharos. A végtelen világok tengerpartján kiabáló, táncoló gyermekek találkoznak.
Homokvárat építenek, és üres kagylókkal játszanak. Hervadt levelekből csónakokat szőnek, és mosolyogva úsztatják a mérhetetlen mélységek felett. A világok tengerpartján gyermekek játszanak.
Nem tudnak úszni, és nem tudnak hálót vetni sem.
Gyöngyhalászok gyöngyre áhítozva buknak alá a mélybe, sóvár kereskedők vitorláit viszi a szél - a gyermekek pedig kavicsokat gyűjtenek, és szétszórják ismét. Nem keresnek rejtett kincseket, nem tudnak hálót vetni sem.
A tenger kacagva felviharzik, és sápadt sugarai a tengerpart mosolya. Öngyilkos hullámok érthetetlen balladákat énekelnek a gyermekeknek, mint a bölcsőt ringató anya. A tenger játszik a gyermekekkel, és sápadt sugarai a tengerpart mosolya.
Végtelen világok tengerpartján gyermekek találkoznak. Viharok kószálnak az úttalan égen, hajók törnek össze a nyugtalan vízen, a Halál jár kint - és a gyermekek játszanak. A végtelen világok tengerpartján van a gyermekek nagy találkozója.

A forrás

Az álom, mely a gyermek szemére száll - tudja valaki, honnan jön? Igen: azt beszélik, hogy valahol Tündérországban a szentjánosbogarakkal világított erdő árnyai között ringatózik a bűbájosság két félénk rügye. Onnan jön, hogy megcsókolja a gyermek szemét.
A mosoly, amely a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik - tudja valaki, hogy hol született? Igen: azt beszélik, hogy a növekvő hold egy fiatal, sápadt sugara megérintette a tűnő őszi felhő szélét, és a harmatcseppben mosdott reggeli álom mosolyt szül - ez a mosoly az, amelyik a gyermek ajkán röpköd, mikor alszik.
Az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik - tudja valaki, hogy hol rejtőzött olyan sokáig? Igen: mikor az anya fiatal lány volt, a szerelem gyöngéd és halk misztériumára figyelve áthatotta a szívét - az édes, lágy frissesség, ami a gyermek testén virágzik.

Választás

A gyermek csak egyet gondol, és már fenn is van a mennyországban.
Nagy oka van, hogy nem hagy el bennünket.
Hogy sose lássa többé az anyját - ó, nem! Ha elfárad, a kebelén megpihen.
A gyermek minden bölcs szót tud, kár, hogy itt a földön csak kevesen értik meg.
Nagy oka van, hogy nem akar beszélni mégsem.
Csak egyet akar: és ártatlan arccal tanulja az anyja szavait az anyja ajkáról.
A gyermek úgy jön a világra, mint egy koldus, pedig mennyi aranya és gyöngye van.
Nagy oka van, hogy álruhában érkezik.
Icipici csupasz koldus, aki tökéletesen tehetetlennek tetteti magát - így koldulja a mérhetetlen anyai szerelem gazdagságát.
A gyermek tökéletesen szabad volt a növekvő hold kicsi országában.
Nagy oka van, hogy feladta szabadságát.
Elcserélte a végtelen boldogságok termével, ami ott van az anyja szíve sarkában, mert tudta, hogy minden szabadságnál édesebb, ha megöleli, és a karjába szorítja.
A gyermek a tökéletes boldogság országában lakott, és nem ismerte a könnyeket.
Nagy oka van, hogy mégis a könnyeket választotta.
Mosolyog, hogy meghódítsa anyját, de a szánalom és szerelem kettős bilincsét piciny, könnyes tragédiáiból fonja.

A semmibe vett pompa

Ki festette a ruhácskádat, gyermekem, és ki adta reád ezt a piros tunikát?
Reggel kijössz az udvarra játszani, csetlesz-botlasz, mert mindig szaladsz.
De ki festette a ruhácskádat, gyermekem?

Mit nevetsz, kis életbimbóm?
Anyád a küszöbön állva mosolyog rád.
Tapsol, a karperecei csilingelnek, és te bambuszbottal a kezedben táncolsz, mint egy picinyke pásztor.
De mit nevetsz, kis életbimbóm?

Ó, koldus, mit koldulsz, két karodat anyád nyaka köré fonva?
Ó, telhetetlen szív, szakítsam le neked a világot az égről, mint egy gyümölcsöt, és tegyem a rózsás kis markodba?
Ó, koldus, mit koldulsz?

A szél örömében elviszi bokadíszeid csilingelését.
A nap mosolyog, és meglesi piros tunikádat.
Az ég őrködik feletted, míg anyád karjaiban alszol, és a reggel lábujjhegyen jön az ágyadhoz, hogy megcsókolja a szemedet.
A szél örömében elviszi bokadíszeid csilingelését.

Az álmok tündér-királykisasszonya jön feléd, most száll keresztül az esthajnali égen. Az Ősanya vigyáz rád anyád szívében.
Ő muzsikál a csillagoknak az ablakod alatt.
Az álmok tündér-királykisasszonya jön feléd, most száll keresztül az esthajnali égen.

Az Álomtolvaj

Ki lopja el az álmot a gyermek szeméről? Tudnom kell.
Anyád derekára akasztott korsóval elindul, hogy vizet hozzon a közeli faluból.
Este van. A játéknak vége, a kacsák is alusznak a tóban.
A pásztorfiú az árnyékos banyanfa alatt álmodik.
A darumadár is csendben, komolyan áll a mocsárban, a mangóliget mellett.
Ez az Álomtolvaj ideje. Jön, és ellopja az álmot a gyermek szeméről, aztán huss! - elszáll vele.
Anyád hazajön, s te négykézláb éppen föld körüli útra indultál a szobában.

Ki lopja el az álmot a gyermek szeméről? Tudnom kell.
Meg kell találnom, hogy bilincsbe verjem.
Sötét barlangok mélyét kutatom, ahol hatalmas szikladarabok és mogorva kövek között egy ijedt kis forrás csörgedez.
A szendergő bakulacserjék homályát kutatom, ahol vadgalambok turbékolnak a sarokban, és a tündérek karperecei csilingelnek a csillagfényes éjszaka csendjében.

Felverem a bambuszerdők susogó, esti csendjét, ahol szentjánosbogarak cipelik hátukon kék fényű lámpásaikat, és mindenkit megkérdezek, akivel találkozom: "Meg tudja mondani nekem valaki, hol lakik az Álomtolvaj?"

Ki lopja el az álmot a gyermek szeméről? Tudnom kell.
Hej, ha a kezembe kaparinthatnám! Rajtaütnék a fészkén, és megtalálnám a lopott álmokat.
Visszarabolnám és hazavinném mindet.
Az Álomtolvajt pedig megkötözném a két szárnyánál fogva, és kitenném a folyó partjára. Aztán már nem bánom: a kákák és a vízililiomok között halászhat.
Este, mikor a vásárnak vége, s a falu gyermekei álmosan pislognak anyjuk ölében, majd a baglyok gúnyosan körülhuhogják az Álomtolvajt: "Most lopd el az álmát valakinek!"

A kezdet

"Honnan jöttem, és hol bukkantál rám? - kérdezi a gyermek az anyját.
És ő könnyes mosollyal válaszol, gyermekét keblére vonva:
"A szívemben rejtőztél, drágám, mint a vágy.
Te voltál a legkedvesebb játék babám és az Isten képmása, akit reggelenként agyagból alkottam magamnak, újra és újra alkotva téged.
Házi istenségünk szentélyében laktál, és az istenséget imádva téged imádtalak.
Te éltél reményeimben és szerelmemben, az életemben és az anyám életében.
Az otthonaink felett uralkodó Halhatatlan Szellem öle időtlen idők óta téged ringatott.
Illat voltál, és körüllebegted fiatal szívem nyíló szirmait.
Életerős tagjaimon a te harmatos lágyságod szikrázott, mint az égi parázs napkelte előtt.
És te, az egek első kedvence, a hajnali pirkadás ikertestvére, a földi lét hullámain hajózva végre kikötöttél a szívemben.
Amint merően a szemedbe nézek, belekáprázom a csodába: te, aki mindenkihez tartoztál, most csak az enyém vagy.
Azért szorítalak úgy a szívemre, mert félek, hogy elveszítelek.
Világok kincse: milyen varázslat vetett az én karcsú karjaimba?"

A gyermek világa

Szeretnék egy zugot gyermekem szívének tündérvilágában.
Tudom, hogy a csillagokkal beszélget, és az ég lehajol hozzá, hogy megsimogassa: szelíd felhők és szivárványok szórakoztatják.
Ők, akik szótlannak és mozdulatlannak tettetik magukat, millió mesével odalopóznak az ablakához, és ezüsttálcákon ragyogó játékokat hoznak.

Szeretnék a gyermekem lelkének országútján menni, ahol nincsenek határok.
Ahol a történelemben ismeretlen királyoknak apródok visznek céltalan üzeneteket;
Ahol az Ész a törvényekből papírsárkányt csinál, a szél a hátára veszi és felrepül vele, s az Igazság megszabadítja minden bilincsétől a Tényeket.

Mikor és miért

Mikor az öledbe szórom a színes játékokat, gyermekem, már értem, miért játszanak a színek a felhőkön és a vízen, és a virágok szirma miért hímes - mikor színes játékot kapsz tőlem, gyermekem.

Mikor énekelek, hogy táncolj, már értem, miért muzsikálnak a lombok, és a hullámok miért üzennek kórus-hangjaikon a hallgatag föld szívének - mikor énekelek, hogy táncolj.

Mikor édességet adok mohó kezedbe, már értem, miért van a virágok kelyhében méz, és a gyümölcsök miért vannak teli titkon édes nedvekkel - mikor édességet adok mohó kezedbe.

Mikor megcsókollak, hogy mosolyogj, drágám, már értem a gyönyört, ami az égből hull le a reggeli fénybe, az örömöt, amit a nyári szellő hoz a testemnek - mikor megcsókollak, hogy mosolyogj.

Rágalmazás

Miért könnyes a szemed, gyermekem?
Szörnyű, hogy mindég, minden semmiségért kikapsz.
Írtál, és tintás lett a tíz ujjad, az orrod hegyére is jutott egy csepp - ezért mondják, hogy piszkos vagy?
Ó, fuj! Miért nem merik a teliholdnak is azt mondani, hogy piszkos, hiszen olyan arca, mintha tinta-füstben mosdott volna.

Minden apróságért megfeddnek, gyermekem.
Ó, ők a kákán is csomót keresnek.
Játszottál, és elszakadt a ruhád - ezért mondják, hogy rendetlen vagy?
Ó, fuj! Mit mondanának akkor az őszi reggelre, mikor keresztülmosolyog a felhőrongyokon?

Mondjanak csak, amit akarnak, gyermekem.
Számolják csak a hibáidat.
Mindenki tudja, hogy szereted az édességet - ezért mondanak mohónak?
Ó, fuj! Mit mondanának akkor ránk, akik téged szeretünk?

A bíró

Tessék, mondj, amit akarsz, de én tudom a gyermekem hibáit.
Nem azért szeretem, mert jó - hanem azért, mert az én gyermekem.
Fogalmad sem lehet róla, hogy milyen drága, ha az érdemeit és a hibáit mérlegeled.
Mikor mégis büntetnem kell, mintha egy test lennék vele.
Sír, és vele sír a szívem.
Csak én vádolhatom, egyedül csak nekem van jogom büntetni őt, aki szeretem.

Játékszerek

Milyen szépen el tudsz játszani, gyermekem, a porban, egy törött gally boldoggá tesz.
Én csak mosolygok a játékodon és a kicsike törött játékszeren.
Nagyon el vagyok foglalva, órák óta számolok.
Te rám nézel, és talán azt gondolod: "Milyen kár ilyen buta játékkal rontani a reggelt."
De, gyermekem, én már elfelejtettem a sárpogácsákba és a törött gallyakba feledkezés művészetét.
Drága játékszerek után kutatok, arany- és ezüsthalmokat gyűjtök.
Neked mindegy, mindenben játékot találsz, mindenből játékot teremtesz. Én elpocsékolom az időmet, és feláldozom az erőmet az elérhetetlenért.
Gyenge csónakomban igyekszem előre a vágyak tengerén, és megfeledkezem arról, hogy én is csak játszom.

A csillagász

Én csak azt kérdeztem, hogy este, mikor a telihold beleakad a kadamfa ágaiba, miért nem fogja meg valaki.
De a bátyám kinevetett, és azt mondta, hogy sose ismert nálam butább gyereket. "A hold olyan messze van, hogy érhetné el valaki?"
Én azt mondom, hogy te vagy buta. "Anya is messze van, mikor kihajol az ablakon, és mosolyogva nézi a játékunkat?"
De a bátyám mégis azt hiszi, hogy én vagyok a csacsi. "Hol veszel akkora hálót, amivel meg lehetne fogni a holdat?"
Én úgy látom, hogy a kezeddel is meg tudnád fogni.
De a bátyám csak legyint, és szerinte én vagyok a legostobább gyerek. "Ha a hold közelebb jönne, láthatnád, milyen óriási."
Én csak azt látom, hogy lehetetlen dolgokat tanultok az iskolában. "Anya arca is óriási, mikor lehajol hozzánk, hogy megcsókoljon?"
De a bátyámat nem lehet meggyőzni. "Buta gyerek vagy" - mondja.

Felhők és hullámok

Anyám, hívnak a manók, akik a felhőkben élnek - "Ébredéstől napestig játszunk, az arany hajnal és az ezüst hold a játékunk."
De hogy jutok fel hozzátok? - kérdezem.
"Gyere a világ végére, tárd ki a karodat az ég felé, és felviszünk a felhőkbe" - ígérik nekem.
Anyám vár otthon - mondom -, hogyan hagyjam el értetek?
És ők mosolyogva elúsznak a fejem felett.
Tudok én ennél jobb játékot, anyám.
Felhő leszek, és te hold leszel.
Eltakarlak a két karommal, és az ég sem kékebb, mint a házunk teteje.
Anyám, hívnak a manók, akik a hullámokban élnek - "Reggeltől napestig csak énekelünk, és megyünk, megyünk, magunk sem tudjuk, hogy hová megyünk."
De hogy jutok el hozzátok? - kérdezem. "Gyere a tengerpart szélére, csukd be erősen a szemed, és hullámhátunkra kapunk" - ígérik nekem.
Anyám azt akarja, hogy otthon legyek estére - mondom -, hogyan hagyjam el értetek?
És ők mosolyogva, táncolva elvonulnak előttem. Tudok én ennél jobb játékot, anyám.
Hullám leszek, és te idegen tengerpart leszel.
Hömpölyögve rád gurul hullámgyereked, és nevetve megtörik az öledben.
És senki a világon nem fogja sejteni, hogy hol rejtőzöm veled.

A champavirág

Mi lenne, ha tréfából virággá változnék, s a champafa legmagasabb ágán, a zöld rügyek között himbálna a szél - rám ismernél, anyám?
"Hol vagy, gyermekem?" - hívogatnál, de én csak némán mosolyognék.
Aztán óvatosan kitárnám a szirmaimat, és figyelnélek.
Mikor fürdő után nedves hajjal, mely a válladra hull, átlépsz a champafa árnyékán a kis udvarba, ahol imádkozni szoktál, megéreznéd a virág illatát, de nem tudnád, hogy tőlem jön.
Mikor ebéd után Rámájánát olvasva az ablakhoz ülsz, a fa árnyéka áldón a hajadra hull, és azon a soron, amit olvasol, az én parányi kis árnyékom táncol.
Megsejtenéd vajon, hogy ez a pici árnyék a te gyermeked?
Mikor este, égő lámpással a kezedben belépsz az istállóba, hirtelen visszahullanék a földre, hogy megint a gyermeked lehessek, és meséért rimánkodnék.
"Hol voltál, te kis haszontalan?"
"Nem mondom meg, anyám" - csak ezt felelném.

Tündérország

Ha valaki rábukkanna királyi palotámra, menten elenyészne a felhőkben.
Hófehér ezüst a fala, és fényes arany a cserepe.
Hét udvar őrzi a királynőt, és hét birodalom minden kincsével felér az ékszere.
Várj, anyám, neked megsúgom, hol van a palotám.
A teraszunk sarkában - tudod? -, ahol az a cserép tulsi-palánta áll.

A hét járhatatlan tengeren is túl alszik a hercegnő.
Én tudom de senki más meg nem találná.
A karján karkötők, a fölében gyöngy, a haja a földet söpri.
Ha a varázsvesszőmmel megérintem, meglátod, felébred, és drágakövek hullnak az ajkáról, ha mosolyog.
Várj, anyám, neked megsúgom: ott rejtőzik a teraszunk sarkában, ahol az a cserép tulsi-palánta áll.

Este, ha fürdeni mész a tóra, lépj fel a teraszra a tetőn.
Ott ülök és várlak a sarokban, ahol a falak árnyéka találkozik.
Csak a cica lesz velem, mert ő tudja, hogy hol lakik a borbély, aki a mesében él.
De várj, anyám, neked megsúgom, hogy hol lakik a borbély, aki a mesében él.
A teraszunk sarkában - tudod? -, ahol az a cserép tulsi-palánta áll.

A száműzetés országa

Anyám, a fény elszürkült az égen: hány óra van?
Nem ízlik a játék, ide bújok hozzád, hiszen ma szombat van, nincs iskola.
Ne dolgozz te sem, anyám, ülj az ablak mellé, és mondd el nekem, hol van a mesebeli Tepanter-sivatag?

Az eső árnyéka eltakarja a napot.
Vad villámok körme hasítja az eget.
Mikor nagy robajjal jönnek a felhők, és mennydörög, beléd kapaszkodom: milyen jó félni melletted.
Mikor a bambusz levelei sóhajtva hajladoznak a nehéz eső alatt, és az ablakunkat dühösen rázza, rángatja a szél, milyen jó egyedül üldögélni a szobában veled, anyám, és hallgatni, amit a tündérmesék Tepanter-sivatagjáról mesélsz.

Hol van az, anyám, melyik tenger partján, melyik domb lábánál, melyik király birodalmában?
Nincs élő sövény, mely szántóföldet jelöl, nincs gyalogösvény, amelyiken a falusiak hazatalálnának este, és amin az öreganyó az erdőben szedett száraz gallyakkal elballaghatna a piacra, hogy eladja.
Sárga fűcsomók vannak a homokban, és csak egyetlen fa van, ahol a bölcs, öreg madárpár fészkel - ott fekszik Tepanter-sivatagja.

Elképzelem a királyfit, aki egy ugyanilyen borús napon átüget szürke lován a sivatagon: a hercegnőt keresi szegényt, aki túl az ismeretlen vizeken, az óriás palotájának börtönében él.
Mikor az eső párája leszáll a távoli égből, s a villám belehasít, mint a hirtelen támadt fájdalom, eszébe jut boldogtalan anyja, akit az öreg király elhagyott; sírva sepri a tehénistállót, és nem tudja, hogy a fia most üget át szürke lován a tündérmesék Tepanter-sivatagján.

Látod, anyám, besötétedik, mielőtt vége a napnak, vándor se jár az úton.
A pásztorfiú régen hazament a legelőről, és a férfiak is otthagyták a mezőt, kiültek a gyékényre a kunyhóeresz alá, és a komor felhőket figyelik.
Ott hagytam minden könyvemet a polcon, ó, anyám, ne kívánd, hogy megcsináljam a leckémet.
Ha felnövök, és nagy leszek, mint apa, mindent megtanulok, amit tudni kell.
Csak ma mesélj még, anyám, mondd el nekem, hol van a mesebeli Tepanter-sivatag.

Esős nap

Dacos, mogorva felhők gyülekeznek az erdő fekete függönye felett.
Ó, gyermekem, ne menj ki.
A tóparti pálmák beverik fejüket a komor égbe, a cafatos szárnyú varjak sötéten hallgatnak a tamarisfa ágai között, és a folyó keleti partján kísértetek járnak a mélyülő homályban.

A tehenünk panaszosan bőg a kerítés tövében.
Ó, gyermekem, várj, míg beviszlek az istállóba.
A férfiak az elárasztott mezőkön gyülekeznek, a megáradt tavakból menekülő halakra vadásznak; az esővíz lerohan a szűk sikátoron, mint egy pajkos fiú, aki bosszantani akarja az anyját, és kacagva elszalad.

Hallgasd csak: valaki csónakosért kiált a gázlóban.
Ó, gyermekem, a nap is elhomályosult, és nem lehet átkelni a réven.
Az ég mintha ráúszna a medréből kikelt folyókra; a csatornák vize hangos és türelmetlen, és az asszonyok hazasietnek teli korsóikkal a Gangeszről.

Elő kell készíteni az esti lámpákat.
Ó, gyermekem, ne menj ki.
A piacra vezető országút elhagyatott, kihalt, a sikátorban, ami a folyóhoz visz, elcsúszhatsz. A szél üvölt, és birokra kel a bambusz ágaival, mint egy rabul esett vad összekuszált, tépett hálójában.

Papírcsónak

Nap nap után útnak eresztem papírcsónakjaimat a rohanó vízen.
Nagy, fekete betűkkel ráírom a nevem és a falunak a nevét, ahol élek és születtem.
Idegen országok idegen lakója, remélem, megtalálja, és tudni fogja, hogy ki vagyok.
Megrakom shiuli-virággal - itt nőnek a kertünk tövében -, és hiszem, hogy kikötnek az éjszakában a hajnal-virágos csónakok.
Vízre bocsátom papírcsónakom, és látom, hogy az égen az aprócska felhők is duzzadó, fehér vitorlát bontanak.
Valamelyik régi játszótársam szellőt küld az égből, hogy versenyezzen a csónakommal - de hogy ki ez a kedves játszótárs, már nem tudom.
Este a két karomba fúrom az arcom, és álmodom: a csónakom úszik, úszik a csillagok alatt.
Az álom tündérei vitorláznak rajta, és az álom teli kosara a rakománya.

A tengerész

Madhu, a csónakos, kikötött Raiganj partján.
És jutával megtömött csónakja régóta ott libeg használatlanul.
Csak egyszer adná kölcsön a csónakját, mindjárt felszerelném vagy száz lapáttal, és felhúznék öt, vagy hat, vagy hét vitorlát.
Az ostoba piacoknak még a környékét is elkerülném.
És hét tengeren és Tündérország tizenhárom folyóján vitorláznék.

Ugye, anyám, nem fogsz titkon könnyeket hullatni értem a sarokban?
Nem az erdőbe megyek, mint Rámácsandra, és nem is maradok tizennégy évig.
Én leszek a mesebeli herceg, és megtöltöm a csónakom mindennel, amit szeretek.
Ashu barátom, őt magammal viszem. Így vitorlázunk majd vígan, ketten, Tündérország tizenhárom folyóján és a hét tengeren.

Ott száll a hajónk a reggeli fényben.
Délben, mikor te a patakban fürdesz, mi már egy idegen király országában leszünk.
Átszeljük a tipurni gázlót, és elsiklunk Tepanter-sivatagja mellett.
Sötétedni fog már, mire hazaérek, és elmesélek neked mindent.
Hét tengeren és Tündérország tizenhárom folyóján visz a vitorlám.

A túlsó part

Bárcsak átmehetnék a túlsó partra,
ahol a bambuszrudakhoz kötött csónakok hosszú sora ring;
ahol a férfiak, vállukon ekével, távoli szántóföldjeik felé eveznek;
ahol a gulyások bőgő tehéncsordája úszik a folyóparti legelőre;
ahonnan csak este térnek meg, és a bozótos, gyomos szigeten üvöltve kapál a sakál.
Anyám, ha nem bánod, szeretnék a rév csónakosa lenni, ha nagy leszek.

Azt mondják, titokzatos tavakat rejt a part, ahol a vadkacsák csapata száll eső után, és sűrű nád nő a széleken, ahol tojásokat raknak a vízimadarak;
ahol a farkukat billegető szalonkák piciny lába nyomát őrzi a tiszta, lágy iszap;
ahol az estében magas füvek fehér virága kúszik: a meghívott hold sugara úszik hullámaikon.
Anyám, ha nem bánod, szeretnék a rév csónakosa lenni, ha nagy leszek.
Parttól partig megyek, és a falu gyerekei megcsodálnak majd, amikor fürdenek.
Mikor a nap az ég közepére ér, és a reggelből dél lesz, visszafutok hozzád, és enni kérek: "Anyám, éhes vagyok."
Mikor az árnyékok lekucorodnak a fák alá, s a napnak vége, visszajövök az esti szürkületben.
Soha nem fogok elmenni tőled a városba dolgozni, mint apa.
Anyám, ha nem bánod, szeretnék a rév csónakosa lenni, ha nagy leszek.

Virágiskola

Mikor viharfelhők morajlanak az égen, és leszakad a júniusi eső,
nyirkos keleti szél kószál a pusztán, és veszetten dudál a bambuszok felett,
akkor hirtelen - honnan, honnan nem? - egy csapat virág jön, és vad örömmel táncol a zöld gyepen.

Anyám, én azt hiszem, a virágok iskolába járnak lenn a földben.
A tanterem ajtaja zárva van, és aki korábban akar kimenni játszani, a tanító a sarokba kergeti.

Mikor leszakad a júniusi eső, szünidőt kapnak.
Az ágak összecsapnak az erdőben, levelek suhognak a vad szélben, mennydörgő felhők tapsolnak óriás kezükkel, és a virággyerekek rózsaszín, sárga és fehér ruhában kirohannak.

Anyám, én azt hiszem, ott van az otthonuk valahol az égben, ahol a csillagok is laknak.
Nem láttad, milyen mohón igyekeznek haza?
Nem tudod, miért sietnek annyira?
Sejtem, hogyne sejteném, ki után nyújtják ölelő karjukat: nekik is van anyjuk, mint ahogy az enyém te vagy.

Álmodozás

Elképzelem, anyám, hogy te itthon maradsz, és én idegen országba utazom.
Képzeld el, hogy megrakott csónakom már készen áll a parton.
Nos, anyám, mit hozzak neked, ha visszajövök? De gondold meg jól, mielőtt kimondod.

Anyám, akarsz sok-sok aranyat?
Ott az aranyfolyók partjánál aranyterméssel gazdagok a földek.
És az erdei ösvények árnyékában arany champavirágok lehullt szirmai hevernek.
Száz meg száz kosárba összegyűjtöm neked.

Anyám, akarsz gyöngyöt, akkorát, mint az őszi esőcsepp?
Átmegyek a gyöngysziget partjára.
Ott gyöngyök reszketnek a rét virágain a hajnali fényben, gyöngyöt permetez a tenger vad hulláma, és gyöngyöt dajkál a fű s a homok.

Bátyámnak hozok egy táltos paripát, hogy a felhőkbe szálljon.
Apám varázstollat kap, amely magától ír.
Neked, anyám, ékszer, ékszerdoboz lesz az ajándékod, ami hét király királyságánál többet ér.

Részvét

Ha én csak egy kis kutyakölyök lennék, nem a te féltve őrzött gyermeked, anyám, megtiltanád nekem, hogy a tányérodból egyek?
Elzavarnál és megfenyegetnél: "Takarodsz innen, te haszontalan kis kutya?"
Mert akkor menj, anyám, menj! Hiába hívsz, nem jövök vissza, és nem engedem többet, hogy etess.

Ha én csak egy kis zöld papagáj lennék, nem a te féltve őrzött gyermeked, anyám, láncon tartanál, nehogy elrepüljek?
Összeszidnál és megfenyegetnél: "Hálátlan, haszontalan madár! Miért tépázza a láncát éjjel-nappal?"
Mert akkor menj, anyám, menj! Elrejtőzöm egy sűrű erdőbe, és nem engedem többet, hogy megölelj.

Hivatás

Tízkor, mikor megkondul a gong, és a sikátoron át iskolába indulok, naponta egy vándorárussal találkozom, aki így kiabál: "Karperecek, kristály bokadíszek!"
Nem sietteti semmi sem, nincs út, amit meg kell tennie, nincs hely, ahová el kell érnie, nincs óra, amelyre otthon kell lennie.
Vándorárus szeretnék lenni, egész nap az országutat járni, kiabálni: "Karperecek, kristály bokadíszek!"

Négykor, mikor visszajövök az iskolából, a ház kapuján keresztül egy kertészt látok, aki földet ás.
Azt csinál az ásójával, amit akar, bepiszkolja a ruháját sárral, porral, és senki sem szólítja meg, ha összeázik vagy barnára süti a nap.
Kertész szeretnék lenni, egész nap kertet ásni, s a munkámban ne zavarjon meg senki sem.

Este, mikor sötétség borul a földre, és anyám lefektet, a nyitott ablakon át egy őrt látok, amint sétál le, fel, fel, le.
A sikátor sötét és elhagyott, az utcai lámpák félelmetes óriások, állnak; ki tudja, mit látnak az egyetlen piros szemükkel homlokukban?
Az őr a lámpását lóbálva jár, csak az árnyéka van vele, és soha életében nem fekszik le.
Rendőr szeretnék lenni, egész éjjel az utcákat járni, a lámpásom árnyékát kergetve.

Fensőbbség

Anyám, a gyereked buta. Olyan lehetetlenül gyerekes.
Az ívlámpák fénye vagy a csillagok - neki minden fény egyre megy.
Ha kavicsevést akarunk játszani, ő a köveket igazi ételnek képzeli, és a szájába veszi.
Ha kinyitom előtte a könyvet, és az ábécére tanítom, kiszaggatja a lapokat, és ok nélkül ordítva örül a semminek: így tanul a te gyereked.
Ha bosszúsan csóválom a fejem, felkacag: azt hiszi, tréfából szidom, és mondom, hogy haszontalan.
Ha játék közben így kiáltok, "Apa", izgatottan körülkémlel, és várja, hogy apa előlépjen, pedig mindenki tudja, hogy apa elment.
Ha iskolácskát játszom a mosóember két csacsijával, amelyik a szennyesre vár, hogy elvigye, hiába figyelmeztetem előre, hogy most tanító vagyok, és nem a testvére, ok nélkül visítani kezd, és a bátyjának nevez.
Ez a gyerek meg akarja fogni a holdat. Furcsa egy gyerek: Ganesh Ganush nevét kiáltozza.
Anyám, a gyereked olyan buta, olyan lehetetlenül gyerekes.

Kicsi vagyok

Kicsi vagyok, mert még gyerek vagyok. Nagy leszek, ha megöregszem, mint apa.
A tanítóm jön majd, és azt mondja: "Későre jár, hozd a palatábládat és a könyvedet."
"Nem kell több lecke. Nagy vagyok, mint apa, nem tudod?" - felelem.
A mester csodálkozik, de belátja: "Miért ne hagyja a könyveit, ha akarja, hiszen felnőtt ember."

Felöltözöm, és elsétálok a vásárba, ahol a legsűrűbb a tömeg.
A bácsikám rémülten keres, és azt mondja: "Ölbe veszlek, kisfiam, elsodornak az emberek."
"Egyedül kell a vásárba mennem. Nagy vagyok, mint apa, nem látod?" - felelem.
A bácsikám nem mondhat egyebet: "Igaza van, mehet, ahová akar, hiszen felnőtt ember."

Anyám jön fürdő után, éppen mikor pénzt adok a kisasszonynak, mert már azt is tudom, hogyan kell kinyitni a dobozt a kulccsal.
Anyám ijedten áll felettem: "Mit csinálsz, te kis haszontalan?"
"Ezüstpénzt kell adnom a kisasszonynak, mert már nagy vagyok, mint apa, nem tudod?" - felelem.
Anyám rám néz, és azt gondolja magában: "Annak adja a pénzt, akinek akarja, hiszen felnőtt ember.

Az októberi szünetben hazajön apa, és mert még kisfiúnak képzel, a városból selyemruhát és topánkát hoz nekem.
"Én már nagy vagyok, apám, mint te, add a selyemruhát és a topánkát a bátyámnak" - kérlelem.
Apa kicsit gondolkozik, és belenyugszik: "Meg tudja venni a saját ruháját, ha akarja, hiszen felnőtt ember."

Tizenkét óra

Anyám, most már unom a könyveket. Kora reggel óta tanulok.
"Még csak tizenkét óra van" - mondod. Rendben van, lehet, hogy valóban korán van: de miért nem érzed úgy te is egyszer, hogy délután van, noha az óra csak tizenkettőt mutat?
Én könnyűszerrel elképzelem, hogy a nap ebben a percben vesz búcsút a rizsföldek felett, és a folyóparton illatos füveket gyűjt vacsorájához az öreg halászasszony.
Csak a szememet kell behunyni, és arra gondolok, hogy a madar-fa alatt megnőnek az árnyak, és fénylő, fekete vizet ringat a patak.
Ha tizenkét óra el tud jönni éjjel - az éjjel miért nem jön el, ha tizenkettőt kondítanak?

Írói féltékenység

Mondod, hogy apa sok-sok könyvet ír - de az ő történeteit én nem értem.
Egész este olvasott neked, és mondd, te igazán érted?
Csodás meséket mesélsz nekünk, anyám.
Csodás meséket miért nem ír apám?
Nem mesélt neki az anyja kicsi korában Tündérországról, a hercegkisasszonyról és az óriáskirályról?
Vagy már nem emlékszik egyikre se?

Későn megy fürdeni, neked kell érte menni és százszor is hívni.
Várod szívrepesve, az ételét melengetve, de ő csak ír, ír, minden mást feledve.
Apa nem is játszik mást, csak könyvcsinálást.
Ha besurranok egy kis játékra apa szobájába, már szaladsz és zavarsz: "Haszontalan gyerek!"
Ha egy icipici zajt verek, megfenyegetsz: "Apád dolgozik, nem érted?"
De hogy mi jó van ebben az örökös írásban, csakugyan nem értem.

Ha megkaparintom apa ceruzáját vagy tollát, én sem teszek mást, a, b, c, d, é, f, g, h, i betűket írok a könyvébe - miért haragszol hát rám, anyám?
Apa írhat, neki soha nem szólsz egy szót se!
Ha apa egy kazal papírt elpazarol, azt nem bánod, ugye.
De ha egyetlen ívet elveszek, amiből csónak lesz, elkeseredsz: "De sok baj van veled, te gyerek!"
Ahhoz mit szólsz, anyám, mikor fekete jelekkel telerója apám a sok-sok ív papír mind a két oldalát?

A gonosz postás

Miért kuporogsz a földön elmélázva, csendben, anyám, drága, mondd?
Beesik az eső a nyitott ablakon, nedves a ruhád, és nem törődsz vele, hogy a hajadra szitál.
Négyet kondul a gong, hallod? Most indul haza a bátyám az iskolából.
Olyan különösen nézel, mi történt veled, mondd?
Ugye nem kaptál ma levelet apától?
Láttam a postást, tele volt a zsákja, majdnem mindenkinek vitt levelet a városba.
Csak apa levelét tartogatja, hogy elolvassa. Gonosz, rossz ember a postás, abban biztos vagyok.
Anyám, drága, ne búslakodj.
Vásár-nap lesz holnap a szomszéd faluban. Szólj a lánynak, hogy vegyen papírt és tollat.
Én magam fogok írni minden levelet apa helyett: hibátlan, gyönyörű levelek lesznek.
A-tól K-ig minden betűt leírok neked.
De, anyám, mit nevetsz?
Én nem tudok olyan szépen írni, mint apa, azt hiszed!
Csupa nagybetűvel írok majd minden levelet, és minden sort gondosan megvonalazok.
Azt hiszed, én is olyan buta leszek, mint apa, és bedobom a levelet az utálatos postás zsákjába?
Ne félj, anyám, én magam szaladok vele abban a pillanatban, és segítek majd betűről betűre elolvasni az írásomat.
Tudom, hogy a postás nem szívesen adja át neked az igazi, szép leveleket.

A hős

Anyám, most játsszuk azt, hogy utazunk, félelmetes, idegen országokon át visz az utunk.
Gyaloghintódba ültetlek, és piros paripán ügetek melletted.
Este van, a nap lement, Joradighi pusztasága sápadtan, szürkén integet. Egy lélek se járja a kopár földet.
"Nem tudom, hol járunk" - gondolod rémülten.
Áthajolok a piros paripa nyakán, és beszólok hintód ablakán: "Ne félj, anyám."

Tövises a rét, a fű, mint a karó, és csak egy szűk, girbegörbe ösvény az út, ami a pusztán keresztülfut.
A széles mezőn egy tehén sem legel; rég hazament a faluba, istállójába mind.
Eltévedtünk a mélyülő homályban, sötét az ég, és sötét a föld.
Hirtelen felriadsz, és suttogva rámutatsz: "Mi ez a fény a parton itt?"

Szörnyű üvöltés rá a felelet, és dübörgő lábak rohannak felénk.
Rémülten kuporogsz gyaloghintód mélyén, és esdekelve hívod isteneidet.
Hintóvivőid is remegnek, mint a nyárfa, és elrejtőznek a tüskés bokrokban.
Csak annyi időm van, hogy odakiáltsam: "Ne félj, anyám, itt van a fiad!"

Hosszú botokkal felfegyverezve, vadul lobogó sörénnyel jönnek mind közelebb és közelebb.
"Állj" - kiáltok. - Gazemberek! Halál fia, aki egy lépést tesz!"
Még egy velőtrázó sikoly, és a vad horda előrelohol.
Te a kezemet megragadva kérlelsz: "Ó, fiam, az isten szerelmére, közéjük ne keveredj!"
"Anyám, te csak engem figyelj" - felelek.

Akkor sarkantyúba kapom a paripám, és a vad galoppban összecsattan a kardom és a pajzsom.
A küzdelem olyan iszonyatos, anyám, hogy a hideg is kilelne, ha nem védene a látványtól hintód homálya.
Menekül, aki tud, s aki nem, ott marad darabokra vágva.
Tudom, most magadba roskadva azon gondolkodol, hogy szegény fiad is ott fekszik holtan valahol.
De íme, elébed lépek, minden véres körülöttem, és jelentem: "Anyám, véget ért a küzdelem."
Te kiugrasz a gyaloghintóból, a szívedre szorítva csókolsz, és így szólsz önmagadhoz: "Nem tudom, mi lett volna velem, ha a fiam nincs mellettem."

Ezer haszontalan dolog történik naponta, ezer közül egyszer miért nem valósul meg egy ilyen történet?
Olyan lenne, mint egy mese a mesekönyvben.
A bátyám csak ámulna-bámulna: "Lehetséges ez? Mindig azt hittem, hogy egy gyönge, törékeny gyerek."
Szülőfalum népe meglepetésében mind azt hajtogatná: "Milyen szerencse, hogy a fiú ott volt az anyja mellett - hát nem égi szerencse?"

Egyszer

Itt az ideje, hogy menjek, anyám: megyek.
A magányos hajnal sápadt homályában gyermekedre vágyva ha kinyújtod az ágyban ölelő karod, megszólalok: "Nincs itt a gyermeked!" - Anyám, én megyek.
A levegő lágy rezdülésévé leszek, és dédelgetlek; leszek hullám a vízben, és újra meg újra megcsókollak, ha fürdesz.
Az éjben, mikor az esőverte falevelek sírnak a szélben, az én suttogásom hallod az ágyon, és a nyitott ablakon át a villám fényében az én kacagásom villan be hozzád.
Ha éjszakába úszik az este, és gyermeked jövőjén merengve nem jön álom a szemedre, énekelek neked a csillagokból: "Aludj, anyám, aludj."
Az elszórt holdsugarakon az ágyad fölé lopózom, és a kebleden nyugszom, míg alszol.
Álom leszek, egy szempillányi résen becsúszom, és legmélyebb álmod mélyére érek; ha felébredsz, és riadtan körülnézel, én kirepülök a sötétbe egy hunyorgó szentjánosbogár képében.
A gyerekek nagy ünnepén, mikor a szomszéd gyerekek a ház köré gyűlnek, és játszani kezdenek, beolvadok a furulyaszóba, és egész nap a szíveden lüktetek.
A nénikém is itt lesz, a sok kisgyereknek ajándékot hoz a kedves, és megkérdez: "Húgom, hol van a gyereked?" Anyám, te lágyan azt feleled: "A szemem pupillájában keressd, a lelkemben és a testemben megleled."

Jöjj vissza, drágám

Elment, mikor még sötét volt az éjszaka, és a többiek aludtak.
Most is sötét éjszaka van, és hívlak: "Jöjj vissza, drágám; alszik a világ; csak a csillagok merengnek a csillagokra, senki nem tudná meg, ha visszajönnél egy pillanatra."

Elment, mikor rügyezni kezdtek a fák, és fiatal volt a tavasz.
Most kibomlott a virágok szirma, és hívlak: "Jöjj vissza, drágám. A gyerekek vakmerő tréfából letépik és szétszórják a virágokat. Ha jössz, és egy kis ágat letörsz, nem fog hiányozni senkinek."

Akik akkor játszottak, még most is játszanak, így megy semmibe az élet.
Hallgatom a csevegésüket, és kérlek: "Jöjj vissza, drágám, csordultig telt a szívem szeretettel, és ha betoppansz egy futó anyai csókért, nem fog érte neheztelni senki sem."

Az első jázminok

Ó, ezek a jázminok, ezek a fehér jázminok!
Mintha még ma is bennem élne az első nap emléke, mikor a két kezem tele volt jázminnal, ezekkel a fehér jázminokkal.
Szerettem a napfényt, az eget és a zöldellő földet; hallgattam az éj sötétjén át a folyó sejtelmes mormolását;
az útkanyarban, a néma pusztaságban az őszi naplementék úgy jöttek, felém, mint megannyi fátyolát emelő menyasszony, aki most öleli keblére kedvesét.
Mégis az első jázminoktól - amit gyerekkoromban a kezemben tartottam - édes az emlékezés.
Sok boldog napot éltem életemben, és vidám éjszakákon versenyt nevettem a tréfamesterekkel.
Sok kis üres dalt dúdoltam halkan, míg kint szürkén és sírva ébredt a hajnal.
Viseltem bakulakoszorút, amit a szerelem keze szőtt, és a nyakamba font.
Mégis az első, friss jázmin emlékétől - amivel gyerekkoromban tele volt a kezem - édes a szívem.

Banyanfa

Ó, te bozontos fejű, tóparti banyanfa, hát elfelejtetted már a gyereket, mint a hűtlen madársereg, mely egykor ágaid közt fészket rakott, és más fészekre lelve elhagyott?
Nem emlékszel már az ablakban ülő és föld alá merülő kusza gyökereid titkait csodáló bámulód képére?
Asszonyok jönnek, színültig tele korsókat mernek, és a te óriási fekete árnyad ott nyújtózik a tavon, mint az ébredéssel küzdő álmodó.
A hullámokon, mint aranykárpitot szövő nyugtalan, piciny vetélő, a napsugár táncolt.
A gyomos part mellett két kacsa úszott az árnyéka felett, és a gyermek csak ült némán, és merengett.
Szeretett volna szellő lenni, suhogó ágaid között lengedezni, árnyékoddá vágyott válni, hogy a vízen megnyúljon a nap fényében, madár is szeretett volna lenni és a legmagasabb ágadra szállni pihenni és lágyan tovaúszni, ahogy a gyomos part mellett a két kacsa úszik az árnyéka felett.

Áldás

Áldd meg ezt a parányi szívet, hófehér lelket, mely elnyerte az ég csókját a földi életre.
Szereti a nap tündöklő fényét és az anyja boldog mosolyát.
Nem gondol megvetéssel a porra, és nem vágyik csillogó aranyra.
Áldd meg őt, és öleld szorosan a szívedre.

Száz keresztúton át idetalált. Ő tudja a titkát, hogy választott ki a tömegből téged, ajtód elé lépett, és kezedbe fogózva kérdezte az útját.
Híven követ, csacsog és nevet, és a szíve nem ismeri a kételyt.
Őrizd hitét, vezesd biztos kézzel, és áldd meg őt.

Tedd a fejére a kezed, és kérd istenedet, hogy ha parányi lába nyomában vészjósló hullámok kelnek, fentről kapja a szelet, és kifeszített vitorlákkal elérje a béke kikötőjét.
A nagy rohanásban ne felejtsd el őt, engedd, hadd jöjjön közel a szívedhez, s a kezed pihentesd meg áldón a fején.

Ajándék

Szeretnék valamit adni neked, gyermekem, mielőtt elsodor az élet.
Szétválik a sorsunk, és szerelmünk feledésbe megy.
De ne félj, nem hiszem egy pillanatig sem, hogy ajándékaimmal a szíved is megveszem.
Te még fiatal vagy, a te ösvényed még hosszú, és egy kortyra lenyeled azt a szeretetet, amit adhatunk neked, és magunkra hagysz.
Vár a barátod és a hintalovad. De miért lenne hiba, ha sem időd, sem gondolataid nincsenek számunkra.
Öreg napjainkban számba vesszük a múltat, és a szívünkben - amit elvesztegettünk a kezünkkel örökre - ráérünk dédelgetni majd.
A folyó sebesen rohan egy dallal, és harcba száll minden akadállyal. De a hegy áll, mozdulatlan, emlékezve, és örök szerelemmel őrködik felette.

Az én dalom

Az én dalom lesz a szellő muzsikája, amely körülfon téged, gyermekem, mint a százkarú szerető szerelem.
Az én dalom, mint áldó csók, érint majd homlokon.
Magányodban melléd surran, és belesuttog a füledbe, melletted lesz a tömegben, és szelíd tartózkodással övez.
Az én dalom lesz a szárny, ha álmodsz, álmaidban ezen a szárnyon száll közelebb a szíved az ismeretlenhez.
Ott ragyog feletted, mint hűséges csillagod, ha életutadon az éj sötétje borong.
Az én dalom ül szembogaradon, és ráirányítja a tekintetedet a dolgok mélyére.
És ha a halál csendje elnyeli hangom, az én dalom - a te élő szívedben - tovább dalol.

Menj, gyermekem

Ők csak ordítoznak és marakodnak, kételkednek és kétségbe esnek, és nem tudnak véget vetni a harcnak.
Lépj közéjük életeddel, mint fellobbanó tiszta fénnyel, gyermekem, és kápráztasd el őket a csenddel.
Mohóságuk nem ismer könyörületet, és irigységükben a szavak, mint rejtett kések, vért szomjaznak.
Menj, gyermekem, és válaszd szét gyűlölködő szíveiket, és - mint az éj mindent megbocsátó békessége a napi harc felett - hulljon rájuk ártatlan, szelíd tekinteted.
Engedd, gyermekem, hogy az arcodba nézzenek, és így megértsék a dolgok értelmét; engedd, hogy szeressenek, és így egymást is szeressék.
Jöjj, gyermekem, és foglald el méltó helyed a végtelenség kebelén. Ha kél az égi fény, emeld fel szíved, mint szirmait bontogató virág, és ha búcsúzik a fény, hajtsd meg a fejed, és fejezd be csendben a nap imádatát.

Az utolsó vásár

"Gyere és végy meg!" - kiáltottam, amint a reggeli fényben a kövekkel burkolt úton mendegéltem.
Karddal a kezében jött a király harci szekerén.
Megragadta a kezemet, és azt mondta: "Én foglak megvenni téged hatalmammal."
De a hatalma értéktelen semmi, és elvágtatott harci szekerével.

A déli hőségben csukott ajtókkal álltak a házak.
Magányosan kóboroltam a keskeny, görbe sikátorban.
Szakállas öreg jött egy zsák arannyal.
Tűnődve megszólalt: "Én foglak megvenni téged az aranyaimmal."
Egyenként lemérte aranyát, de én otthagytam.

Este volt. A kerti ösvényen egy virág sem virult.
Egy tündér libbent elém, és azt mondta: "Én foglak megvenni téged a mosolyommal."
Elsápadt, és könnyekbe olvadt a mosolya, és visszament egyedül az alkonyatba.

A tengerparton minden homokszem napsugárban úszott, és ezerfelé törtek a hullámok.
Egy gyermek ült ott, kagylókkal játszott.
Rám nézett, úgy látszik ismert, és így szólt kedvesen: "Én megveszlek téged ingyen."
És attól a perctől kezdve, ahogy a vásárt megkötöttük, szabad emberré váltam a gyermekem játékában.