Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Hegedüs Géza
RABINDRANATH TAGORE (1861–1941) >
VERSEI
1913-ban világszenzáció volt, hogy a legtekintélyesebb
irodalmi elismerést és jutalmat jelentő Nobel-díjat egy indiai író-költő-drámaszerző,
iskolateremtő, olykor államférfi kapta meg. Indiában az akkor már 52 éves, bengáli
anyanyelvén és angolul egyforma biztonsággal fogalmazó írásművész már nagy hírű,
nagy tekintélyű férfi volt. Európában azonban csak egy évvel a nagy jutalom előtt
megjelenő, angol nyelvű költeményes kötete keltett irodalmi körökben feltűnést.
A Nobel-díj előbb széles körű figyelmet, majd irodalmi világhírt hozott a számára.
A soknyelvű India egyik legnagyobb lélekszámú területe a bengáli nyelv otthona.
Fővárosuk Calcutta, s azt a helységet, ahol a Tagore család ősidők óta élt, ahol
nagybirtokuk volt, s idővel a híres költő egyetemi színvonalú iskoláját megteremtette,
Sántinikétánnak hívják. A nagyvilágban igen gyakran utazgató költő újra meg újra
ide tért haza, bár Calcuttában született és 80 éves korában ugyanott halt meg.
Természetesen a gazdag és nagy tekintélyű családnak ott is volt palota fényű és
nagyságú otthona. Apja egy vallási és társadalmi reformtársaság vezetője volt.
Az indiai hagyományok, a szanszkrit irodalom tudósa, a politikai életben is nevezetes
férfi. A családi otthonban a gyerekek a felnőttekkel együtt olvasták rendszeresen
a hindu vallás ókori szent iratait, az „Upanisad”-okat. A számos fiú kisgyermekkortól
egyformán tudott bengáliul, szanszkritul és angolul. Rabindranath iskolás korában
már biztonságosan verselt mind a három nyelven. – 21 évvel idősebb bátyja Dvidzsendranat
Tagore már öccse születésekor népszerű költő és irodalomtudós volt, de később
kitűnt a festészetben és a zenében is, idősebb korában nevezetes matematikus és
filozófiatudós volt. Példája és nevelőereje fontos hatással volt a kisöccsére.
17 éves korában apja Angliába küldte, hogy jogot tanuljon, de a jogtudomány
alig érdekelte, a joggyakorlathoz pedig semmi kedve sem volt. Megtanulta, amit
otthon elvártak tőle, de lelkesen vetette rá magát az angol irodalomra és a zenére.
Később nemcsak több hangszeren játszott, hanem előbb ismert verseket zenésített
meg, majd maga komponált olyan dalokat, amelyeknek ő írta a szövegét is. Ezek
máig népszerűek, országszerte éneklik őket. Amikor hazatért, egy hindu mitológiai
tárgyú zenedrámával lépett az irodalomba és a művészeti életbe. – A kilencvenes
években otthon élt a sántinikétáni birtokon. Gondosan gazdálkodott, írta verseit,
olykor mesedrámákat szerzett, regényeket, meséket alkotott. Ezek hamarosan olyan
népszerűek lettek, hogy a kiadók szívesen fogadták az írásait. Hosszú élete folyamán
több mint ötven verseskötete jelent meg. Költeményeinek egy részét maga fordította
angolra. India ez időben angol gyarmat, az angol kultúra azóta is otthonos Indiában.
Calcuttában angol kiadók is voltak. Így könyveik eljuthattak Angliába is. Az irodalomértők
Londonban is kezdték megismerni és nagyra tartani Tagorét. – A két nyelven megjelent
versei formailag különböztek egymástól. A bengáli verses szövegek a hagyományos
versformákban készültek, rímesek, ütemesek, olykor időmértékesek voltak. Kedvelte
a „szlóka” formát, ezt a 16 szótagos, párrímes sorokból álló költeményalakzatot.
Ez az ősi szanszkrit eposzoknak – a Mahábháratának és a Rámájanának – a versformája
volt. A rövid költemények hagyományos népdal alakzatokban váltak népszerűekké.
Otthon tehát Tagore a verstan szent hagyományainak őre volt. Angolul azonban a
nyugaton éppen divatos szabadversekben szólalt meg. Így, ha a fordítás szó szerinti
is volt, itt modernnek hatott.
A politikától jó ideig távol tartotta
magát. De 1905-ben, amikor fellángolt Indiában is a nemzeti szabadságvágy, Tagore
egyetértett a mozgalom céljaival. Újságcikkekben és röpiratokban is lendületesen
hirdette a nemzeti szabadságvágyat. De tiltakozott minden erőszak ellen. Megegyezést
remélt az angolokkal. Úgy remélte, hogy végül a szabad India egyenrangú barátja
lesz a kulturált, nyugati Angliának. Ezért nem tudott együtt küzdeni a passzív
ellenállásban is konok és harcias Gandhival, még kevésbé a nyílt háborúra is kész
Nehruval. Éppen ezért Angliában az irodalmi és a politikai közvélemény nagyra
becsülte és népszerűsítette Tagorét. Amikor népművelő és népnevelő szándékkal
megalapította a sántinikétáni iskoláját – amelyet idővel világhatású egyetemmé
fejlesztett –, az angliai pedagógia és kultúrpolitika hatásosan segítette. Gyakran
járt is Londonban. 1912-ben ott állította össze válogatott költeményeinek kötetét.
A címe szanszkrit volt: „Gitanjali”, ami „Áldozati énekek”-et jelent. Nemcsak
Angliában, hanem hamarosan Európában is és Amerikában is irodalmi szenzáció volt
ez a verseskönyv. A következő évben – 1913-ban – erre kapta a Nobel-díjat, amely
az élő világirodalom első vonalába emelte.
Már ez időben is szívesen
utazgatott európai országokban, hanem amikor 1914-ben kitört az első világháború,
visszahúzódott indiai birtokára. A háborús felek közt annak a látszatát is el
akarta kerülni, hogy ezen vagy azon az oldalon áll. Hirdette, hogy ugyanúgy szereti
a németeket, mint a franciákat, pártolja az oroszokat és a szláv nemzeteket. Amikor
1917-ben kitört az orosz forradalom, ezt lelkesen köszöntötte. Idővel ellátogatott
a Szovjetunióba is, ahol ugyanúgy ünnepelve fogadták, mint az ellentáborban. Ő
igyekezett minden törekvést megérteni mindaddig, amíg a fasizmus rémületbe nem
ejtette a világot, és a világgal együtt őt magát is. Már Mussolini Olaszországától
is idegenkedett, mikor azonban Németországban uralomra került, majd világrémületté
vált Hitler horogkeresztes uralma – haragos indulattal fordult ellene. A harmincas
években vissza is húzódott az indiai otthonba, főleg iskolájával törődött. Holott
előbb, a húszas években a legtöbb európai országot meglátogatta. 1926-ban heteket
töltött Magyarországon, Balatonfüred gyógyvizénél. Ott emlékét őrzi a róla elnevezett
sétány, mellette a part és az a fa, amelyet ő ültetett hálából a gyógyulásáért.
Otthon és a nagyvilágban nagy hírű tekintély volt, de egyik indiai politikai
árnyalattal sem tudott egyetérteni. A békés szabadságvágy gyanús a harciasok előtt,
még gyanúsabb a szabadság ellenfeleinek szemében. Közben otthon is, a nagyvilágban
is a legolvasottabb írók, költők közé tartozott. És reménykedve bízott az eljövendő
– békésen eljövendő – nemzeti szabadságban. Ez azonban csak a második világháború
befejeződése után valósult meg. Tagore néhány évvel előbb, 1941-ben halt meg,
80 éves korában, abban a calcuttai családi otthonban, ahol született.
A szankszrit ókori remekművek alkotói óta ő a leghíresebb indiai író-költő.
