Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Rabíndranáth Tagore
Thákur (Tagore)
Bengáli versek
Bangha Imre fordításai
Életünk, Szombathely, 1997/11-12, 1240-46. oldal
Az Európában Tagore néven ismert Rabindranáth Thákur (1861-1941) a modern India legnagyobb költője, aki 1913-ban irodalmi Nobel-díjat kapott. Indiában mindmáig töretlen a Rabindranáth-kultusz, kontinensünkön azonban hírneve a '10-es és '20-as évek Tagore-őrülete után elhalványult. Ám az ind költő, ha másért nem is, kultúrtörténeti jelentősége miatt nagyobb figyelmet érdemelne: Magyarországon csak 1920-22-ben például több mint 30 könyve jelent meg. Nemcsak hazánkban, hanem más országokban is kevés író ért meg hasonló népszerűséget. Noha a legtöbb magyar fordítás irodalmi értéke elenyésző, több jeles költőnk is megpróbálkozott néhány Tagore-vers magyarra való átültetésével. A legelső Tagore-fordító Babits Mihály volt, aki a Nobel-díj híre után néhány nappal már meg is jelentetett néhány prózavers-fordítást a Vasárnapi Újság hasábjain. De magyarított verseket Kosztolányi, Weöres, Áprily Lajos és Csoóri Sándor is.
A magyarországi Tagore-kultusz csúcspontja a költő 1926-os budapesti látogatása volt. Itt az ind prófétát annyira ünnepelték és ostromolták, hogy belebetegedett, és egy balatonfüredi szanatóriumban volt kénytelen meghosszabítani magyarországi tartózkodását. A balatoni nyugalom és gyógyulás aztán olyan mély nyomot hagyott a költőben, hogy élete végéig örömmel emlékezett vissza rá.
1926 után a megjelenő Tagore-kötetek száma megfogyatkozott, és a költő-próféta alakja feledésbe merült. Tagore mint irodalmi jelenség nem vált maradandóvá. Ennek oka nemcsak az, hogy a magyarítás a rendkívül dallamos és játékos bengáli költemények gyengébb angol prózafordításaiból, sőt néha az angol szöveg német fordításaiból született, hanem az is, hogy kontinensünkön Rabindranáth Thákurban elsősorban az európaiakat gyötrő kérdésekre választ adó keleti prófétát és a misztikust keresték. Irodalmunk legnagyobbjai is csak homályosan látták meg benne a költőt és pillanatnyi felbuzdulás után hamar elfelejtették.
Noha a 30-as években teljes csend volt hazánkban Tagore körül, az elfelejtett költő Bengálban szinte 1941 augusztusában bekövetkezett haláláig folyamatosan írt. Mostani válogatásunk a kései Tagore-versekbe ad betekintést a bengáli eredeti alapján. Noha a költői életmű legnagyobb része kötött formákkal kísérletező rendkívül dallamos versekből áll, 1916-tól kezdve Rabindranáth írt prózavereket is, melyekre a táj- és helyzetleírás mellett a filozofikus hangvétel jellemző.
Tagore világában az ind és európai gondolatok szintézisére törekvés a legfontosabb tényező. Ez egyben útmutatás is a modern India számára. A hagyományos ind filozófia a modern világban nem szigetelhető el az európai hatásoktól, ám ez nem jelenti az ind értékek tagadását. Noha Rabindranáth apja az upanisadokon alapuló egyistenhívő hindú Brahmo Szamádzs egyik vezetője volt, és az ugyanígy az upanisadokra épülő, a világ látszat, májá voltát hirdető monista védánta filozófia hatása alól a költő sem vonhatta ki magát, Tagore költeményeire mégis inkább a földi istenimádás, a bhakti életigenlése jellemző. Verseiben az evilági szépség és formák megtapasztalása vezet el a transzcendentális élményhez.
Egy nap
Eszemben van az a délután. Az eső percről percre lankadtabb, de egy-egy széllökés újra megbolondítja. A szobában sötét van, nem tudok a munkámra figyelni. Kezembe vettem a hangszert, és az eső dallamán malhár rágába kezdtem.
Ő egyszer egész az ajtóig jött a szomszéd szobából, de aztán visszafordult. Később megállt kint, majd lassan megfordult és leüllt. Varrnivaló volt a kezében. Lehajtotta a fejét és hozzáfogott a munkához. Aztán félretette a varrást, és az elmosódó körvonalú fákra meredt az ablakon át.
Elállt az eső, az ének abbamaradt. Ő fölállt és elindult, hogy megigazítsa a haját.
Ennyi az egész. Egyszerűen csak egy esőbe, énekbe, semmittevésbe, homályba burkolt délután.
A történelem királyok és császárok történeteivel van teleszórva; háborúk és csaták leírásával. De azt, hogy egy apró délutáni esemény egy darabkája ritka gyöngyként rejtőzik az idő dobozának mélyén, csak ketten tudják.
(1919)
Szép
Mint
platinagyűrű közepén gyémánt:
......... felhő
borítja a horizontot,
és egy résen át napfény árad a mezőre.
......... .........
Susog a szél;
......... a papajafák mintha rémüldöznének,
és
feleselnének a mező északi részén a margózafák,
.........
a borpálmák feje pedig mintha cseverészve hosszan ingadozna.
Fél három.
......... Az ázott ligetben ragyogó délután
bejött
az északi s a déli ablakokon,
......... és felüdítette
a lelkem.
......... Nem tudom, miért ötlik fel,
hogy ez
a nap olyan, mint egy rég elmúlt nap,
.........
mely semmi feladatot nem ismer el,
.........
......... és nincs benne semmi kötelező.
......... A jelen horgonyáról leszakadva úszik az
ilyen nap.
A múlt, melynek délibábjaként látom,
.........
volt az valamikor, valahol?
......... .........
Vagy tán az örök múlt az?
A szerelmesnek úgy tűnik, előző életéből ismeri,
......... .........
amikor menny volt, amikor aranykor volt
.........
- időben örökre elérhetetlen kor.
Ahogy
ez az aranyból-smaragdból, fényből-árnyékból álló,
.........
a pihenés kábulatától lomha ásárh havi nap
tűzbe jön, és lobogó vállkendőjét
a mezőre teríti,
......... úgy tűnik, lágy szépsége
van is meg nincs is:
a délutáni gaudaszáranga rága e lassú tételének
dallama az ég vínáján
......... az idők kulisszái
mögül szűrődik ki.
Világfájdalom
Ha
napom szomorú, azt mondom tollamnak:
.........
"Meg ne szégyníts:
a sebet mi csak enyém, nem az összesé
.........
ne tartsd mindenki elé;
arcom ne borítsd be sötétséggel,
.........
ajtóm ne függönyözd el!
Sok-sokszínű mécses égjen,
.........
fösvény ne legyél!
E
széles nagyvilág
......... fensége nem halványul,
......... .........
természete nem ismer zavart;
......... arcát
a nap kápráztató világára emeli;
nem rebbenő tekintete kegyetlen közöny;
......... nem rezdülő mellkasa szétterül
..................
hegyeken, folyókon, határokon.
......... Nem
egyedül az enyém ez,
......... .........
hanem a számolatlan soké.
......... Üstdobja
szól mindenfelé,
......... .........
ki nem alvó fénye ragyog;
......... zászlója
leng a szférák között.
Ne szégyeníts meg előtte:
.........
az én sebem és kínom
......... .........
neki csak porszemek porszeme."
Ha
elfelejtem, hogy enyém e szenvedés,
.........
akkor mint a világ része felragyog.
Meglátom a fájdalmak árvízét mindenfelől,
......... ahogy az idő ölébe hajolok.
Minden
otthonban, mindenki élet-forrásából
.........
egy-egy szív Gangesze ered.
Áradó könnyek folyama éled
.........
minden virágban,
......... .........
minden rezdülésben.
Építő-romboló árja ömlik
.........
országokon át
......... .........
a világegyetem partjaira.
......... A távollét-fájdalom,
......... .........
minden idők emberi szenvedése
most hirtelen leszállt az én szívemre:
.........
mindent elárasztó remegés rázta meg
.........
......... csontjaimat.
.........
Az egész világ zokogása gyűlt össze és
dübörgött a végtelenbe.
.........
......... Ki tudja mi a célja...
Ma
azt mondom tollamnak:
......... "Meg ne
szégyeníts!
Ajándékod mosson el partokat,
.........
......... s jóindulatod
.........
szenvedésem
......... .........
rejtse leplek mögé;
zokogását vegyítsd a nagy
.........
......... ezer- és ezerhangú világdalba!"
(1933)
A zsiráfapa
A
kiszsiráf apja így szól:
......... "Gyerek,
ahogy nézem
tested, szeretetem elszáll,
.........
s majd megöl a szégyen.
Elöl órjás nyurga,
.........
hátulról meg kurta;
járni-kelni hogy tud
.........
ilyen furcsa forma?"
A
gyerek meg: "Magadra
......... próbálj papa
nézni
hogy anyukám miért szeret,
.........
ésszel fel nem érni."
Én
......... Az én tudatom színétől lett zöld a
smaragd
......... .........
és éledt vörös szín a rubinban.
......... Tekintetem
az égre emeltem,
......... .........
és fény gyúlt
......... .........
......... keleten - nyugaton.
A rózsához így szóltam:
"Szép vagy!"
......... .........
és szép lett tőle az.
......... Tán azt mondod,
filozófiai tétel,
......... .........
nem költő szava ez.
......... Én meg azt, hogy
igazság,
......... .........
tehát költészet.
......... Ez az éntudatom,
......... .........
ami mindenkiben megvan.
......... Épp az ember
énje-vásznán
......... .........
alakul ki a világ-alkotó világ-műve.
A filozófus kilégzéskor-belégzéskor egyre
mondja:
......... "Nem, nem, és nem -
se
smaragd, se rubin, se fény, se rózsa,
.........
sem én, sem te!"
......... Másik felől a Határtalan önmegvalósítása
......... .........
az ember határvonala,
......... mit úgy hívok,
Én.
Ezen Én mélyén találkozott össze fény és sötét,
.........
......... forma tűnt fel, érzés éledt,
.........
és igenné fakadt a nem a májá varázsigéjeként
.........
......... vonalban, színben; örömben, bánatban.
Hívjad
hát ezt tantételnek -
......... Lelkem felörvendett
......... .........
e Világ-Én alkotta gyűlésben:
.........
......... .........
kezében ecset, palettáján színek.
......... A
tudós szerint
az öreg Hold - kegyetlen és ravaszul nevető -
mint halál-követ,
prédát leső,
......... közelít a Föld kebléhez.
Egy nap majd mérhetetlen vonzásába ölel tengert és hegyet:
.........
a halandók világában az Eljövendő új füzetébe
.........
......... alászáll a lapot betöltő Semmi,
.........
és elnyeli az éjszakák és nappalok könyvelését;
az emberi hírnevet semmivé
teszi a mindentudó halhatatlanság,
.........
s a történelemre a végtelen
......... .........
éj tintáját keni.
A búcsúnapi ember szeme
.........
ledörzsöli a színeket a világról;
a búcsúnapi ember lelke
.........
egybegyúrja az érzéseket.
Az
erő reng majd minden égben,
......... fény nem
gyullad semerre sem.
Lant nélküli társaságban táncol majd a zenész ujja,
......... húrt nem penget.
Azon a napon egyedül
marad a költészettelen teremtő
......... a kéktelen
égben
a személytelen létezés algebrájával.
.........
Akkor e nagy mindenségben
túl és túl, a végtelen és számolatlan szférák között
......... sehol nem csendül e hang:
.........
......... "Szép vagy!"
.........
......... "Szeretlek!"
Vagy talán a
teremtő újabb önmegvalósításba fog
.........
világkorszakok múltán?
Ismételgeti-e majd a világvégi éjben:
.........
"Szólj, szólj,
mondd, hogy szép vagy,
.........
mondd, hogy szeretlek!"
(Sántinikétan, 1936. május 29.)
Az első virradat napja
Az
első virradat napja
a lét új megnyilatkozásakor
megkérdezett:
"Ki
vagy?"
Nem jött válasz.
Évek múltak.
A nyugati óceán partjain
lenyugvó
késői nap
a néma szürkületben
utoljára kérdezett:
"Ki vagy?"
Nem
kapott választ.
(Dzsorásankó [Kalkutta], 1941. július 27, reggel)
Dal
Vekerdi
József és Bangha Imre fordítása
Mikor
dalban olvadok fel, a világ él bennem;
................
Akkor úgy érzem, Őt látom, Ő áll itt mellettem.
................
Fényének parancsszavára
Kigyúl szeretet varázsa,
Akkor minden porszemében
zsong az Örök Szellem.
Akkor
ami eddig kint volt, bent él a lelkemben,
fűszálai remegése dobban a szívemben,
................ minden alak feloldódik,
................
minden határ elmosódik,
s a Mindenség suttogása testet ölt szememben.
BANGHA
IMRE
Rabíndranáth Tagore bengáli dalai
Ezredvég, XIX. évfolyam 12. szám - 2009. december
A Nobel-díjas Rabíndranáth Tagore (1861–1941) a modern India legnagyobb költője,
akinek európai hatása óriási volt. Ő volt az első keleti művész, aki az újkori
Nyugaton hírnevet szerzett magának és hazája kultúrájának. Népszerűségével talán
mindenkinél jobban hozzájárult ahhoz, hogy az európai köztudatban megváltozzék
az a kép, hogy Európa és Amerika kultúrája felsőbbrendű, és másutt magasabb
civilizáció létrehozására képtelen „bennszülöttek” élnek.
Tagore európai hatásánál is jelentősebb az a befolyás, melyet hazája modern
irodalmára és művelődéstörténetére tett. Megújította a bengáli irodalom nyelvét:
a régies, kifinomult irodalmi bengáli helyett verseiben meghonosította Kalkutta
beszélt nyelvét, méghozzá úgy, hogy költeményei nem a csiszolatlanság benyomását
keltik, hanem a néha áradó, néha játékos dallamosság mellett mindvégig megőrzik
filozófiai mélységüket. Ő volt az első ind költő, aki prózaverssel kísérletezett,
és ő volt az indiai novella első jelentős alakja is. Nemzetközi hírnevet és
irodalmi Nobel-díjat (1913) mégis bengáli dalainak sajátkezű angol prózafordításával
szerzett, melyekben a védánta filozófiája, a középkori Krisna-imádó versek és
a bengáli népköltészet hatása jelenik meg. A Nyugat e költeményei alapján kezdte
el ünnepelni benne a misztikus keleti bölcset. A világháború után pedig mint
a „keleti prófétát” tisztelték, aki megoldást talál olyan kérdésekre, melyeket
Európa képtelen megválaszolni.
Jellemző a 19. és korai 20. század Kelet iránti érdeklődésére, hogy a fehér
ember Keletet vagy elhanyagolta, sőt lenézte, vagy pedig csodálta. Ám ez a csodálat
a legtöbb esetben csak Kelet ősi kultúrájára terjedt ki. Kevesen gondolták,
hogy a gyarmati sorban sínylődő, szegénységgel küzdő népek modern kultúrát is
képesek létrehozni. Tagore korai népszerűsége ebből a szempontból különlegesnek
tűnik. Az első világháború környékén hangsúlyozottan jelen volt ugyan a magyar
irodalmi köztudatban is, ám a magyar olvasó, mint a legtöbb európai, általában
az ősi, az időtlen India képviselőjét látta benne. Tagore költői műveinek megértését
tovább nehezítette, hogy kontinensünkön néhány kísérlettől eltekintve nem az
eredeti dallamos és számtalan asszociációt keltő bengáli verseket fordították
le, hanem az angol fordításai terjedtek el.
Rabíndranáth Tagorénak több verse jelent meg magyarul, mint bármelyik indiai
költőnek. A versek fordításai a legutóbbi időkig a bengáli verselés ismeretének
hiányában születtek. A formaválasztást meghatározta egyfelől, hogy a bengáli
eredetiben bonyolult, ám mégis játékosan könnyed formákat alkalmazó költő angolra
szabadon, prózaversként fordította le saját költeményeit, másrészt az, hogy
a huszadik század első felében az európai olvasó a keleti szerzőket egyszerű
természetközeli embereknek fogta fel. Ezt az egyszerűséget hangsúlyozta magyarul
a prózavers forma, ugyanúgy, mint a hangsúlyos bengáli verseléshez hasonló hagyományos
magyar versformák. Emellett egyes korok a versek értelmét is megváltoztatták.
Kosztolányi például nagyszerű, drámai hangvételű „nyugatos” verset készített
egy filozófiai tankölteményből, az 1950-es években pedig Tagorét már-már kommunistaként
mutatták be.
A magyar változatok szerzői általában az angol prózavers-fordítások vagy az
angolból németre, oroszra vagy franciára átültetett versek alapján dolgoztak.
Munkájukat nehezítette, hogy a versek olyan nyelven születtek, melynek nyelvtanáról
vagy verstanáról nem volt számukra használható útmutatás. A többszörös áttétel
miatt az eredeti forma és az egyedülálló bengáli ritmus, mely filozófiai verseinek
is játékos formát kölcsönöz, elkallódott a fordításokban.
Tagore költeményeinek legtöbbje kötött ritmusú dal (bengáliul gít). A leggyakrabban
használt verselési mód a hangsúlyos-ütemes dalabritta, mely a magyaros verseléshez
áll közel, azzal a különbséggel, hogy a bengáliban a szóhangsúly néha nem az
első szótagé, és emiatt az ütemhatár nem feltétlenül esik egybe a szókezdettel.
Vekerdi József indológusprofesszor volt az első magyar kutató, aki a Világirodalmi
lexikon vonatkozó szócikkében tudományos alapon írt a bengáli verselésről, és
később vele közösen készítettem el az első eredeti formát követő magyar Tagore-fordításokat
a Gítándzsali című kötetből.
RABÍNDRANÁTH
TAGORE
Daláldozat
(Részletek)
Vekerdi
József és Bangha Imre fordítása
Ezredvég,
XIX. évfolyam 12. szám - 2009. december
(4.)
Hogy megoltalmazz minden bajomtól – nem, nem ezért esd imádságom,
hanem csak azért, hogy ne rettegjek a bajban.
Ha szenvedések tűzében égek – vigasztalásod mégsem várom,
csupán azt add meg, hogy legyőzhessem fájdalmam.
Ha senki sem jön segítségemre,
ne roskadjak le erőmet vesztve.
Ha összeomlik köröttem minden, és porba aláz csalódásom,
veszteséget mégse érezzek magamban.
Hogy a létből
te legyél megváltóm – nem, nem ezt kéri imádságom,
csupán erőt a létből túlpartra érni.
Ha terhem súlyos, enyhítésül vigasztalásod mégsem várom,
csupán erőt adj, terhem hordozni bírni.
Boldog napokban lehajtott fővel
a te arcodat ismerhessem fel.
Fájdalmas éjen ha gyötrődöm, hogy az egész lét csak csalfa álom,
add meg, hogy tudjak tebenned bízni.
(9.)
Dagályt áraszt partunkra az öröm-óceán.
Fel hajónkra, evezőt a kézbe szaporán!
Szenvedésünk csónakjával ma túlpartra jutunk által,
s kidobom a terhet, akár halálom árán.
Dagályt áraszt partunkra az öröm-óceán.
Bárki hívna
vissza, hátra – ne higgyünk neki!
Semmitől sem fél, aki a veszélyt ismeri.
Semmi baljós csillag átka
nem húzhat ma renyhén hátra.
Dalra fel, s a vitorlákat kifeszíteni!
Dagályt áraszt partunkra az öröm-óceán.
(22.)
Mester, dalod követni nem tudom.
Szótlanul csak hallgatom, hallgatom.
Fénye szerteárad a világba,
szele felszáll az ég magasába,
sodra zúdul mint a Gangá árja,
hangja áttör sziklákon, csúcsokon.
Ilyen hangon
szeretnék dalolni,
de a torkom béna, nem hagy szólni.
némaság fojt, ha szólni van kedvem,
veszítettem, és sír az életem.
Milyen csapdát állítottál nekem? –
Hagytál magam hálómba hurkolni.
(23.)
Mért rejtőzöl titkaidba örökre?
Ha rejtőzöl, rejtőzz inkább észrevétlen szívembe!
Egész világ búvóhelyed,
kutatlak, sehol sem lellek,
de most mondd, hogy nálam maradsz, többé nem tűnsz semmibe.
Ne rejtőzzél
titkaidba örökre!
Tudom, hogy a szívem durva,
méltatlan a te lábadra,
de felolvadt életem most a te szellőd jöttére.
Törekvésem mit sem ér el,
de kegyelmed permetével
megérintve virág fakad, sarjad a föld vetése.
(34.)
Ó, mióta jössz felém már, közeledsz elébem?
Napod s holdad hol tart folyton elrejtve előlem?
Minden reggel, minden este
lépteidet hallom egyre,
Követednek hívó szava hangzik a szívemben.
Vándorok, ma
életemet átjárta a Minden.
Újra, s újra felremeg az öröm lángja bennem.
Mert most időm telje eljött,
Munkám már befejeződött,
Illatodat hozó szél hív, király, hozzád engem.
(63.)
Óh, milyen sok titkot tártál fel előttem,
nyughelyet hány házban adtál!
Ami távolban volt, közelembe hoztad,
idegent társul fogadtál.
Mikor otthonomból új útra indultam,
aggodalom gyötört, mire számíthattam,
mert elfelejtettem, hogy a változásban
te változatlan maradtál.
Életben, halálban,
az egész világon
bármikor bárkit ismertem,
akármerre jártam, bárhol bármit láttam,
ismeretét tőled nyertem.
Ha téged ismerlek, nincs senki idegen,
nincs semmi tilalom, nincs semmi félelem,
virrasztasz fölöttem, magam mellett látlak,
ébren álomba merülten.
(71.)
Azért vagyok itt csupán, hogy énekedet zengjem.
Ennyi helyet adj csak, világ-gyülekezetedben!
Mással a te világodban
semmi hasznot nem nyújthattam.
Ez a lélek azért él, hogy rólad énekeljen.
Este néma templomokban,
ha téged imádlak,
adj parancsot nagy király, hogy énekedbe fogjak!
Hajnalban, ha eged pirkadt,
s arany húrral pendül a lant,
engedd meg, hogy hódolattal elődbe járuljak!
Rabíndranáth Tagore: Négy nap – négy vers
Orpheus Noster, 2015. 3-4. szám, 61-67. oldal
Életöröm
Hagyjatok magamra!
Nem látjátok, hogy figyelek?
Lemenőben a nap,
és a madarak az est leszálltával
kiöntik felgyűlt dalukat.
Testem-lelkem odavonzzák
az élet sokhangú,
sokszínű,
játékos palotájába.
Történelmüknek más jele nincs,
mint az, hogy mondják:
„Vagyok, vagyunk, élünk,
élünk ebben a csodás pillanatban.”
Szavuk közelről érint.
Ahogy estefelé lányok töltik a kútról a korsót,
úgy merít alá,
és tölt meg az éggel
csiripelésük.
Adjatok egy kis időt!
Hisz magamban figyelek.
Az apadó nap
késői fénye elárad a mezőn:
a fák hangtalan öröme,
a velők mélyén megbújó öröm,
a leveleken szétáradó öröm.
Lelkem a szélbe olvad,
és tudatomon átszűrődik,
az élő mindenség.
Hagyjátok, hogy itt üljek!
Szemem nyitva.
Ti érvekkel jöttetek.
Nekem a szürkülő fényben, a nap végén
maradt egy kis időm.
Nincs benne se jó, se rossz,
nincs se hírnév, se megszólás,
se vita, se bizonytalanság—
csak a fák zöldjében
csillámló víz,
csak egy-egy apró rezdülés, egy-egy fodrozódás
egy-egy hullám
az áradó élet felszínén.
Ez a kis tétlen idő
elrepül,
mint a rövidéltű pillangó,
hogy színes szárnyán eljátssza utolsó játékát
az aranyló égen:
ne kérdezzetek feleslegesen.
Hiába tárjátok elém kéréseiteket.
A jelennek hátat fordítva
ülök a múltba ereszkedő parton.
Volt idő, mikor fájdalmaktól gyötörten
játszottam az élet játékát
a lugasok ágain egymásba fonódó
fények és árnyak között.
Délután az ünnepek havában
a rezgő fűszálak felett,
a lapályon túl, amerre a sás van,
a szellő suttogása
közbe-közbe éltem s lantom hangjába vegyült.
A világot
minden oldalról körbefogó gondok hálóján
kibomlottak a csomók.
Az utak vándora nem hagyott hátra
semmi teendőt, semmi fontos ügyet, semmi vágyat.
Csak a rezgő falevelek hangja
maradt vele.
De annál, hogy nincsenek, valóbb mondani,
hogy azok is megmaradtak.
Még mindig előttem színes ruhájuk árnyképe,
mellettem elhaladtuk szele,
nézésük hangja,
szeretetük ritmusa.
A Gangesz keleti folyamában
a nyugati Jamuná víze.
Sántinikétan, 1936. június 1.
Mélázó
Az ajtó mögött állsz,
és töprengsz, hogy bejöjj-e.
Hallottam lábpereceid halk csöngését.
Fakó téglavörös szárid széle is előbukkan,
amint belekap a szél
a bejárat előtt.
Nem látlak,
csak azt, hogy a délutáni nap
ellopta árnyékodat,
és szobám padlójára terítette.
Látom szárid fekete szegélye alatt
aranysárga lábad bizonytalanságát
a szoba küszöbén.
De ma nem hívlak be.
Könnyű tudatom szétterült,
mint a Tejút újhold sötét egén,
mint monszun utáni ködfelhő
az ősz kékjében.
Szerelmem olyan,
mint a barázdája-vesztett szántóföld,
melyet régóta nem művelnek,
s határa elmosódott.
A névtelen őstermészet
magáénak követeli
anélkül, hogy tudná,
elborítja a fű,
és nevenincs bokrok hajtanak ki rajta.
Köröskörül egybeolvadt az erdővel.
Olyan mint a hajnalcsillag pirkadatkor,
mely a nappali ragyogásba merítette
saját fényének korsóját.
Ma lelkemnek nincs határa,
és ő talán hibáztat érte.
Minden korábbi ismertetőjegy elmosódott,
és sehogy nem képes összegyűjteni,
hogy kötelékeivel egybefogjon.
Sántinikétan, 1936. június 1.
Búcsúban elfogadó
Hat órakor az esőtől nehéz levegőben
megtorpant a reggel.
Mintha a borongós ég
virrasztástól elnehezült szeme most csukódott volna le.
Az esős idő csuszamlós ösvényén hangtalan léptekkel vonultak az órák.
Gondjaim árnyai
rajzanak körülöttem,
és tompa fájdalom jár át.
Belül összeterelem őket
remélve, hogy írásomba kössem mindet.
De a szavak béklyóikat lerázva elszabadulnak.
Nincs köztük se sírás, se nevetés, se gondolat, se tény,
hanem csak elhomályosult forma,
meggyengült illat,
szavaveszett dal:
emlékezés és feledés megfakult kontrasztja.
Mindegyikük egy-egy álomkép, mely úgy halad el mellettem,
mint egy tekintetét elfordító, fátylát arcára húzó sértett nő.
Valami megszólal bennem, hogy, jaj, hívjam vissza
a nőt, aki a csónakon már a túlpartnál j̤ár:
Csak most az egyszer hívd vissza!
Emeld arcához
az alkonyati lámpást,
fogadd el a búcsúd által,
és mond neki ‘Igaz és kedves vagy.
A te fájdalmad lopódzik észrevétlen
a virágnyitó, sziromszóró tavaszban.
A te szépséged írt szöveget
mindenűvé,
kék, zöld, arany
és vérvörös színekkel.’
Ezért méláztam ma el
a papagájfa-liget finom hullámain
és a felszakadozó felhők között
hirtelen kicsorduló napfényben.
Sántinikétan, 1936. június 3.
Örök vándorok
Csoportok merülnek fel a múlt homályából
ők keresnek, ők alkotnak,
és lépnek át a legendák őskorának
hatalmas átjáróján.
Díszkapujuk feliratát
kiolvashatatlan betűkkel,
ismeretlen nyelven vésték.
Ezek az utazók egy hadjárat katonái,
kiknek útja örökké a jövő felé tart.
Háborújuk nem ér véget,
harci dobjaik tovább dübörögnek.
Lépteik évszázados zajától
remeg a föld,
éjszaka hevesen ver a szív,
megrendül a lélek,
értéktelen lesz vagyon és név.
és kedves lesz a halál.
Akiket velejükig átjárt az erő,
és kiléptek az útra,
halált legyőzve mindmáig haladnak.
Míg akik otthonukhoz ragaszkodtak,
élőhalottak. Tanyájuk üresen kong
a tenger kataton homokjában.
Ki építene házat
globális kísértetviláguk
szennyes levegőjében?
Ki fordítja félre a fejét,
és ki szedi össze a szemetet?
Miféle őskori ember állhatott ki
a mindenség útfőjére?
Útravalója a vére és az álma,
útravalója maga az út volt.
Ő tervezett,
ő váltotta kőre az absztraktot,
és húzott egeket karcoló tetőt.
Idővel a föld mélyén
az alapok meggyengültek.
Kősziklákból gátat épített,
melyet az ár elsodort.
Éjszaka számolt, hogy felmérje, mije maradt,
és eredménye hajnalra a teljes pusztulás.
Összegyűjtötte a bazárok luxuscikkeit,
és tüzet rakott belőlük.
Az izzó lángok között gyötrődve
elhamvadtak az élvezetek.
Szokásaik, előírásaik, bilincseik és rácsaik
a föld alá süllyedtek,
a múlt temetőjébe.
Megesett, hogy elaludt
a mámor-átjárta emberek között a kihunyt fényű folyosó
egy pihentető matracán.
És akkor homályos rejtekéből
előugrott egy lefejezett rémlátomás.
Mint egy eszeveszett lényből
artikulálatlan hang tört ki elszoruló torkából.
bordái között remegett minden ér.
öntudatlanul is halálküzdelemre ébredt.
Fájdalmas agóniájában összetörte a borospoharat,
szétszórta a virágfüzért,
és a vérfoltoktól csúszós ösvényen át
kitépte magát az átlyuggatott évszázadból
a távolba vesző úttalan utak ismeretlenjébe.
Szívének minden ütése
dübörgő dobszó:
„Hagyd hátra! Hagyd hátra!”
Oh, te örök vándor,
ne vágyj hírnévre,
ne remélj gyümölcsöt,
Oh, te otthontalan ember.
Az úton, melyen az idő kocsija halad,
ki emelte újra meg újra magasba a győzelem zászlaját?
ki hullott újra meg újra összetörten a földre?
— egy olyan világban, mely nem tűri az ember babérjait.
Ő indult útnak a világ végeire,
hogy a végül-győztes uralom falait felemelje.
Határokat romboló tömeg rohan
időtlen idők óta
sövényeken átszökellve, sziklákat őrölve,
hegyeket szelve.
Az égen felhangzik az örök dob:
„Hagyd hátra!
Hagyd hátra!”
Sántinikétan, 1936. június 4.
A négy vers bengáli eredetije (Pránér rasz, Háráno man, Csiradzsátrí, Bidájé-baran) a
Sjámali (Sötétbőrű lány, 1936) című kötetben található. Ezúton mondok köszönetet
Szanghamitrá Ghósnak és Kétaki Kusári (Ketaki Kushari) Dysonnak a versek értelmezésében
nyújtott segítségért.
