Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Rabindranáth Thákur (Tagore)
Bengáli versek

Bangha Imre fordításai

Életünk, Szombathely, 1997/11-12, 1240-46. oldal

Az Európában Tagore néven ismert Rabindranáth Thákur (1861-1941) a modern India legnagyobb költője, aki 1913-ban irodalmi Nobel-díjat kapott. Indiában mindmáig töretlen a Rabindranáth-kultusz, kontinensünkön azonban hírneve a '10-es és '20-as évek Tagore-őrülete után elhalványult. Ám az ind költő, ha másért nem is, kultúrtörténeti jelentősége miatt nagyobb figyelmet érdemelne: Magyarországon csak 1920-22-ben például több mint 30 könyve jelent meg. Nemcsak hazánkban, hanem más országokban is kevés író ért meg hasonló népszerűséget. Noha a legtöbb magyar fordítás irodalmi értéke elenyésző, több jeles költőnk is megpróbálkozott néhány Tagore-vers magyarra való átültetésével. A legelső Tagore-fordító Babits Mihály volt, aki a Nobel-díj híre után néhány nappal már meg is jelentetett néhány prózavers-fordítást a Vasárnapi Újság hasábjain. De magyarított verseket Kosztolányi, Weöres, Áprily Lajos és Csoóri Sándor is.
A magyarországi Tagore-kultusz csúcspontja a költő 1926-os budapesti látogatása volt. Itt az ind prófétát annyira ünnepelték és ostromolták, hogy belebetegedett, és egy balatonfüredi szanatóriumban volt kénytelen meghosszabítani magyarországi tartózkodását. A balatoni nyugalom és gyógyulás aztán olyan mély nyomot hagyott a költőben, hogy élete végéig örömmel emlékezett vissza rá.
1926 után a megjelenő Tagore-kötetek száma megfogyatkozott, és a költő-próféta alakja feledésbe merült. Tagore mint irodalmi jelenség nem vált maradandóvá. Ennek oka nemcsak az, hogy a magyarítás a rendkívül dallamos és játékos bengáli költemények gyengébb angol prózafordításaiból, sőt néha az angol szöveg német fordításaiból született, hanem az is, hogy kontinensünkön Rabindranáth Thákurban elsősorban az európaiakat gyötrő kérdésekre választ adó keleti prófétát és a misztikust keresték. Irodalmunk legnagyobbjai is csak homályosan látták meg benne a költőt és pillanatnyi felbuzdulás után hamar elfelejtették.
Noha a 30-as években teljes csend volt hazánkban Tagore körül, az elfelejtett költő Bengálban szinte 1941 augusztusában bekövetkezett haláláig folyamatosan írt. Mostani válogatásunk a kései Tagore-versekbe ad betekintést a bengáli eredeti alapján. Noha a költői életmű legnagyobb része kötött formákkal kísérletező rendkívül dallamos versekből áll, 1916-tól kezdve Rabindranáth írt prózavereket is, melyekre a táj- és helyzetleírás mellett a filozofikus hangvétel jellemző.
Tagore világában az ind és európai gondolatok szintézisére törekvés a legfontosabb tényező. Ez egyben útmutatás is a modern India számára. A hagyományos ind filozófia a modern világban nem szigetelhető el az európai hatásoktól, ám ez nem jelenti az ind értékek tagadását. Noha Rabindranáth apja az upanisadokon alapuló egyistenhívő hindú Brahmo Szamádzs egyik vezetője volt, és az ugyanígy az upanisadokra épülő, a világ látszat, májá voltát hirdető monista védánta filozófia hatása alól a költő sem vonhatta ki magát, Tagore költeményeire mégis inkább a földi istenimádás, a bhakti életigenlése jellemző. Verseiben az evilági szépség és formák megtapasztalása vezet el a transzcendentális élményhez.

 

Egy nap

Eszemben van az a délután. Az eső percről percre lankadtabb, de egy-egy széllökés újra megbolondítja. A szobában sötét van, nem tudok a munkámra figyelni. Kezembe vettem a hangszert, és az eső dallamán malhár rágába kezdtem.

Ő egyszer egész az ajtóig jött a szomszéd szobából, de aztán visszafordult. Később megállt kint, majd lassan megfordult és leüllt. Varrnivaló volt a kezében. Lehajtotta a fejét és hozzáfogott a munkához. Aztán félretette a varrást, és az elmosódó körvonalú fákra meredt az ablakon át.

Elállt az eső, az ének abbamaradt. Ő fölállt és elindult, hogy megigazítsa a haját.

Ennyi az egész. Egyszerűen csak egy esőbe, énekbe, semmittevésbe, homályba burkolt délután.

A történelem királyok és császárok történeteivel van teleszórva; háborúk és csaták leírásával. De azt, hogy egy apró délutáni esemény egy darabkája ritka gyöngyként rejtőzik az idő dobozának mélyén, csak ketten tudják.

(1919)

 

Szép

Mint platinagyűrű közepén gyémánt:
......... felhő borítja a horizontot,
és egy résen át napfény árad a mezőre.

......... ......... Susog a szél;
......... a papajafák mintha rémüldöznének,
és feleselnének a mező északi részén a margózafák,
......... a borpálmák feje pedig mintha cseverészve hosszan ingadozna.

Fél három.

......... Az ázott ligetben ragyogó délután
bejött az északi s a déli ablakokon,
......... és felüdítette a lelkem.

......... Nem tudom, miért ötlik fel,
hogy ez a nap olyan, mint egy rég elmúlt nap,
......... mely semmi feladatot nem ismer el,
......... ......... és nincs benne semmi kötelező.

......... A jelen horgonyáról leszakadva úszik az ilyen nap.
A múlt, melynek délibábjaként látom,
......... volt az valamikor, valahol?
......... ......... Vagy tán az örök múlt az?
A szerelmesnek úgy tűnik, előző életéből ismeri,
......... ......... amikor menny volt, amikor aranykor volt
......... - időben örökre elérhetetlen kor.

Ahogy ez az aranyból-smaragdból, fényből-árnyékból álló,
......... a pihenés kábulatától lomha ásárh havi nap
tűzbe jön, és lobogó vállkendőjét a mezőre teríti,
......... úgy tűnik, lágy szépsége van is meg nincs is:
a délutáni gaudaszáranga rága e lassú tételének dallama az ég vínáján
......... az idők kulisszái mögül szűrődik ki.

 

Világfájdalom

Ha napom szomorú, azt mondom tollamnak:
......... "Meg ne szégyníts:
a sebet mi csak enyém, nem az összesé
......... ne tartsd mindenki elé;
arcom ne borítsd be sötétséggel,
......... ajtóm ne függönyözd el!
Sok-sokszínű mécses égjen,
......... fösvény ne legyél!

E széles nagyvilág
......... fensége nem halványul,
......... ......... természete nem ismer zavart;
......... arcát a nap kápráztató világára emeli;
nem rebbenő tekintete kegyetlen közöny;
......... nem rezdülő mellkasa szétterül
.................. hegyeken, folyókon, határokon.
......... Nem egyedül az enyém ez,
......... ......... hanem a számolatlan soké.
......... Üstdobja szól mindenfelé,
......... ......... ki nem alvó fénye ragyog;
......... zászlója leng a szférák között.
Ne szégyeníts meg előtte:
......... az én sebem és kínom
......... ......... neki csak porszemek porszeme."

Ha elfelejtem, hogy enyém e szenvedés,
......... akkor mint a világ része felragyog.
Meglátom a fájdalmak árvízét mindenfelől,
......... ahogy az idő ölébe hajolok.
Minden otthonban, mindenki élet-forrásából
......... egy-egy szív Gangesze ered.
Áradó könnyek folyama éled
......... minden virágban,
......... ......... minden rezdülésben.
Építő-romboló árja ömlik
......... országokon át
......... ......... a világegyetem partjaira.
......... A távollét-fájdalom,
......... ......... minden idők emberi szenvedése
most hirtelen leszállt az én szívemre:
......... mindent elárasztó remegés rázta meg
......... ......... csontjaimat.
......... Az egész világ zokogása gyűlt össze és
dübörgött a végtelenbe.
......... ......... Ki tudja mi a célja...

Ma azt mondom tollamnak:
......... "Meg ne szégyeníts!
Ajándékod mosson el partokat,
......... ......... s jóindulatod
......... szenvedésem
......... ......... rejtse leplek mögé;
zokogását vegyítsd a nagy
......... ......... ezer- és ezerhangú világdalba!"

(1933)

 

A zsiráfapa

A kiszsiráf apja így szól:
......... "Gyerek, ahogy nézem
tested, szeretetem elszáll,
......... s majd megöl a szégyen.
Elöl órjás nyurga,
......... hátulról meg kurta;
járni-kelni hogy tud
......... ilyen furcsa forma?"

A gyerek meg: "Magadra
......... próbálj papa nézni
hogy anyukám miért szeret,
......... ésszel fel nem érni."

 

Én

......... Az én tudatom színétől lett zöld a smaragd
......... ......... és éledt vörös szín a rubinban.
......... Tekintetem az égre emeltem,
......... ......... és fény gyúlt
......... ......... ......... keleten - nyugaton.
A rózsához így szóltam: "Szép vagy!"
......... ......... és szép lett tőle az.
......... Tán azt mondod, filozófiai tétel,
......... ......... nem költő szava ez.
......... Én meg azt, hogy igazság,
......... ......... tehát költészet.
......... Ez az éntudatom,
......... ......... ami mindenkiben megvan.
......... Épp az ember énje-vásznán
......... ......... alakul ki a világ-alkotó világ-műve.
A filozófus kilégzéskor-belégzéskor egyre mondja:
......... "Nem, nem, és nem -
se smaragd, se rubin, se fény, se rózsa,
......... sem én, sem te!"

......... Másik felől a Határtalan önmegvalósítása
......... ......... az ember határvonala,
......... mit úgy hívok, Én.
Ezen Én mélyén találkozott össze fény és sötét,
......... ......... forma tűnt fel, érzés éledt,
......... és igenné fakadt a nem a májá varázsigéjeként
......... ......... vonalban, színben; örömben, bánatban.

Hívjad hát ezt tantételnek -
......... Lelkem felörvendett
......... ......... e Világ-Én alkotta gyűlésben:
......... ......... ......... kezében ecset, palettáján színek.
......... A tudós szerint
az öreg Hold - kegyetlen és ravaszul nevető -
mint halál-követ, prédát leső,
......... közelít a Föld kebléhez.
Egy nap majd mérhetetlen vonzásába ölel tengert és hegyet:
......... a halandók világában az Eljövendő új füzetébe
......... ......... alászáll a lapot betöltő Semmi,
......... és elnyeli az éjszakák és nappalok könyvelését;
az emberi hírnevet semmivé teszi a mindentudó halhatatlanság,
......... s a történelemre a végtelen
......... ......... éj tintáját keni.
A búcsúnapi ember szeme
......... ledörzsöli a színeket a világról;
a búcsúnapi ember lelke
......... egybegyúrja az érzéseket.

Az erő reng majd minden égben,
......... fény nem gyullad semerre sem.
Lant nélküli társaságban táncol majd a zenész ujja,
......... húrt nem penget.
Azon a napon egyedül marad a költészettelen teremtő
......... a kéktelen égben
a személytelen létezés algebrájával.
......... Akkor e nagy mindenségben
túl és túl, a végtelen és számolatlan szférák között
......... sehol nem csendül e hang:
......... ......... "Szép vagy!"
......... ......... "Szeretlek!"
Vagy talán a teremtő újabb önmegvalósításba fog
......... világkorszakok múltán?
Ismételgeti-e majd a világvégi éjben:
......... "Szólj, szólj,
mondd, hogy szép vagy,
......... mondd, hogy szeretlek!"

(Sántinikétan, 1936. május 29.)

 

Az első virradat napja

Az első virradat napja
a lét új megnyilatkozásakor
megkérdezett:
"Ki vagy?"
Nem jött válasz.
Évek múltak.
A nyugati óceán partjain
lenyugvó késői nap
a néma szürkületben
utoljára kérdezett:
"Ki vagy?"
Nem kapott választ.

(Dzsorásankó [Kalkutta], 1941. július 27, reggel)

 


Dal
Vekerdi József és Bangha Imre fordítása

Mikor dalban olvadok fel, a világ él bennem;
................ Akkor úgy érzem, Őt látom, Ő áll itt mellettem.
................ Fényének parancsszavára
Kigyúl szeretet varázsa,
Akkor minden porszemében zsong az Örök Szellem.

Akkor ami eddig kint volt, bent él a lelkemben,
fűszálai remegése dobban a szívemben,
................ minden alak feloldódik,
................ minden határ elmosódik,
s a Mindenség suttogása testet ölt szememben.

 

BANGHA IMRE
Rabíndranáth Tagore bengáli dalai

Ezredvég, XIX. évfolyam 12. szám - 2009. december

A Nobel-díjas Rabíndranáth Tagore (1861–1941) a modern India legnagyobb költője, akinek európai hatása óriási volt. Ő volt az első keleti művész, aki az újkori Nyugaton hírnevet szerzett magának és hazája kultúrájának. Népszerűségével talán mindenkinél jobban hozzájárult ahhoz, hogy az európai köztudatban megváltozzék az a kép, hogy Európa és Amerika kultúrája felsőbb­ren­dű, és másutt magasabb civilizáció létrehozására képtelen „bennszülöttek” élnek.
Tagore európai hatásánál is jelentősebb az a befolyás, melyet hazája modern irodalmára és művelődéstörténetére tett. Megújította a bengáli irodalom nyelvét: a régies, kifinomult irodalmi bengáli helyett verseiben meghonosította Kalkutta beszélt nyelvét, méghozzá úgy, hogy költeményei nem a csiszolatlanság benyomását keltik, hanem a néha áradó, néha játékos dallamosság mellett mindvégig megőrzik filozófiai mélységüket. Ő volt az első ind költő, aki prózaverssel kísérletezett, és ő volt az indiai novella első jelentős alakja is. Nemzetközi hírnevet és irodalmi Nobel-díjat (1913) mégis bengáli dalainak sajátkezű angol prózafordításával szerzett, melyekben a védánta filozófiája, a középkori Krisna-imádó versek és a bengáli népköltészet hatása jelenik meg. A Nyugat e költeményei alapján kezdte el ünnepelni benne a misztikus keleti bölcset. A világháború után pedig mint a „keleti prófétát” tisztelték, aki megoldást talál olyan kérdésekre, melyeket Európa képtelen megválaszolni.
Jellemző a 19. és korai 20. század Kelet iránti érdeklődésére, hogy a fehér ember Keletet vagy elhanyagolta, sőt lenézte, vagy pedig csodálta. Ám ez a csodálat a legtöbb esetben csak Kelet ősi kultúrájára terjedt ki. Kevesen gondolták, hogy a gyarmati sorban sínylődő, szegénységgel küzdő népek modern kultúrát is képesek létrehozni. Tagore korai népszerűsége ebből a szempontból különlegesnek tűnik. Az első világháború környékén hangsúlyozottan jelen volt ugyan a magyar irodalmi köztudatban is, ám a magyar olvasó, mint a legtöbb európai, általában az ősi, az időtlen India képviselőjét látta benne. Tagore költői műveinek megértését tovább nehezítette, hogy kontinensünkön néhány kísérlettől eltekintve nem az eredeti dallamos és számtalan asszociációt keltő bengáli verseket fordították le, hanem az angol fordításai terjedtek el.
Rabíndranáth Tagorénak több verse jelent meg magyarul, mint bármelyik indiai költőnek. A versek fordításai a legutóbbi időkig a bengáli verselés ismeretének hiányában születtek. A formaválasztást meghatározta egyfelől, hogy a bengáli eredetiben bonyolult, ám mégis játékosan könnyed formákat alkalmazó költő angolra szabadon, prózaversként fordította le saját költeményeit, másrészt az, hogy a huszadik század első felében az európai olvasó a keleti szerzőket egyszerű természetközeli embereknek fogta fel. Ezt az egyszerűséget hangsúlyozta magyarul a prózavers forma, ugyanúgy, mint a hangsúlyos bengáli verseléshez hasonló hagyományos magyar versformák. Emellett egyes korok a versek értelmét is megváltoztatták. Kosztolányi például nagyszerű, drámai hangvételű „nyugatos” verset készített egy filozófiai tankölteményből, az 1950-es években pedig Tagorét már-már kommunistaként mutatták be.
A magyar változatok szerzői általában az angol prózavers-fordítások vagy az angolból németre, oroszra vagy franciára átültetett versek alapján dolgoztak. Munkájukat nehezítette, hogy a versek olyan nyelven születtek, melynek nyelvtanáról vagy verstanáról nem volt számukra használható útmutatás. A többszörös áttétel miatt az eredeti forma és az egyedülálló bengáli ritmus, mely filozófiai verseinek is játékos formát kölcsönöz, elkallódott a fordításokban.
Tagore költeményeinek legtöbbje kötött ritmusú dal (bengáliul gít). A leggyakrabban használt verselési mód a hangsúlyos-ütemes dalabritta, mely a magyaros verseléshez áll közel, azzal a különbséggel, hogy a bengáliban a szóhangsúly néha nem az első szótagé, és emiatt az ütemhatár nem feltétlenül esik egybe a szókezdettel. Vekerdi József indológusprofesszor volt az első magyar kutató, aki a Világirodalmi lexikon vonatkozó szócikkében tudományos alapon írt a bengáli verselésről, és később vele közösen készítettem el az első eredeti formát követő magyar Tagore-fordításokat a Gítándzsali című kötetből.

 

RABÍNDRANÁTH TAGORE
Daláldozat
(Részletek)
Vekerdi József és Bangha Imre fordítása
Ezredvég, XIX. évfolyam 12. szám - 2009. december

(4.)
Hogy megoltalmazz minden bajomtól – nem, nem ezért esd imádságom,
hanem csak azért, hogy ne rettegjek a bajban.
Ha szenvedések tűzében égek – vigasztalásod mégsem várom,
csupán azt add meg, hogy legyőzhessem fájdalmam.
Ha senki sem jön segítségemre,
ne roskadjak le erőmet vesztve.
Ha összeomlik köröttem minden, és porba aláz csalódásom,
veszteséget mégse érezzek magamban.

Hogy a létből te legyél megváltóm – nem, nem ezt kéri imádságom,
csupán erőt a létből túlpartra érni.
Ha terhem súlyos, enyhítésül vigasztalásod mégsem várom,
csupán erőt adj, terhem hordozni bírni.
Boldog napokban lehajtott fővel
a te arcodat ismerhessem fel.
Fájdalmas éjen ha gyötrődöm, hogy az egész lét csak csalfa álom,
add meg, hogy tudjak tebenned bízni.

(9.)
Dagályt áraszt partunkra az öröm-óceán.
Fel hajónkra, evezőt a kézbe szaporán!
Szenvedésünk csónakjával ma túlpartra jutunk által,
s kidobom a terhet, akár halálom árán.
Dagályt áraszt partunkra az öröm-óceán.

Bárki hívna vissza, hátra – ne higgyünk neki!
Semmitől sem fél, aki a veszélyt ismeri.
Semmi baljós csillag átka
nem húzhat ma renyhén hátra.
Dalra fel, s a vitorlákat kifeszíteni!
Dagályt áraszt partunkra az öröm-óceán.

(22.)
Mester, dalod követni nem tudom.
Szótlanul csak hallgatom, hallgatom.
Fénye szerteárad a világba,
szele felszáll az ég magasába,
sodra zúdul mint a Gangá árja,
hangja áttör sziklákon, csúcsokon.

Ilyen hangon szeretnék dalolni,
de a torkom béna, nem hagy szólni.
némaság fojt, ha szólni van kedvem,
veszítettem, és sír az életem.
Milyen csapdát állítottál nekem? –
Hagytál magam hálómba hurkolni.

(23.)
Mért rejtőzöl titkaidba örökre?
Ha rejtőzöl, rejtőzz inkább észrevétlen szívembe!
Egész világ búvóhelyed,
kutatlak, sehol sem lellek,
de most mondd, hogy nálam maradsz, többé nem tűnsz semmibe.

Ne rejtőzzél titkaidba örökre!
Tudom, hogy a szívem durva,
méltatlan a te lábadra,
de felolvadt életem most a te szellőd jöttére.
Törekvésem mit sem ér el,
de kegyelmed permetével
megérintve virág fakad, sarjad a föld vetése.

(34.)
Ó, mióta jössz felém már, közeledsz elébem?
Napod s holdad hol tart folyton elrejtve előlem?
Minden reggel, minden este
lépteidet hallom egyre,
Követednek hívó szava hangzik a szívemben.

Vándorok, ma életemet átjárta a Minden.
Újra, s újra felremeg az öröm lángja bennem.
Mert most időm telje eljött,
Munkám már befejeződött,
Illatodat hozó szél hív, király, hozzád engem.

(63.)
Óh, milyen sok titkot tártál fel előttem,
nyughelyet hány házban adtál!
Ami távolban volt, közelembe hoztad,
idegent társul fogadtál.
Mikor otthonomból új útra indultam,
aggodalom gyötört, mire számíthattam,
mert elfelejtettem, hogy a változásban
te változatlan maradtál.

Életben, halálban, az egész világon
bármikor bárkit ismertem,
akármerre jártam, bárhol bármit láttam,
ismeretét tőled nyertem.
Ha téged ismerlek, nincs senki idegen,
nincs semmi tilalom, nincs semmi félelem,
virrasztasz fölöttem, magam mellett látlak,
ébren álomba merülten.

(71.)
Azért vagyok itt csupán, hogy énekedet zengjem.
Ennyi helyet adj csak, világ-gyülekezetedben!
Mással a te világodban
semmi hasznot nem nyújthattam.
Ez a lélek azért él, hogy rólad énekeljen.

Este néma templomokban, ha téged imádlak,
adj parancsot nagy király, hogy énekedbe fogjak!
Hajnalban, ha eged pirkadt,
s arany húrral pendül a lant,
engedd meg, hogy hódolattal elődbe járuljak!