Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Misima Jukio
(1925-1970)


Misima Jukio az ebédlőjében, 1966-ban

Misima Jukio: Az apród (Gy. Horváth László fordítása)
Misima Jukio: Az Aranytemplom (Erdős György fordítása)
Misima Jukio: Hazafiság (Szenczei László fordítása)
Misima Jukio: Hold a vízen (Gács Éva fordítása)
Misima Jukio: A Tatenokai (Pajzs Társasága) himnusza
Misima Jukio haikui (Terebess Gábor fordításai)

Fázsy Anikó: Mare fecunditatis
Nádas Péter: Misima-mondat
Henry Scott Stokes: Misima Jukio utolsó napja
Marguerite Yourcenar: Misima, avagy az űr víziója

 


Misima Jukio
A TATENOKAI (PAJZS TÁRSASÁGA) HIMNUSZA

Tóth Andrea fordítása

Nyáron a vihar

Télen a fagy —

A Fudzsi lábához

rendezetten jöttünk.

Itt állunk, mi, fiatal harcosok,

Itt állunk, teljes fegyverzetben.

Az öreg Jamato tiszta szelleme

a fegyver, amit viselünk.

Szépen edzett kardunkon

megcsillan az ég színe.

Menjünk előre bátran

Pajzsunkkal előre!

El kell rejtenünk nagy bánatunkat

és eltitkolni nagy álmunkat —

Ennyire alacsonyra süllyedt földünkön

mindannyian döbbenettel állunk.

Jamato mely fia

állna csak így tétlenül,

miközben az ellenség megrohamozza

és beszennyezi földünket?

Jamato igazi szelleme

ifjaink vére,

akik annyira bártan lépdelnek előre

Pajzsunkkal előre!

Sisakunkon a büszke címer

mi ezt a pajzsot viseljük —

Hogy megvédjük szeretett császárunkat

az éjszaka viharaitól.

A pirkadat vörös csillogása

Harcosaink friss arcán

Ez a szín csillog

a Nagy Igazság zászlaján.

Az éjszaka sötét romlottságából

Mi, ragyogó ifjak kitörtünk,

hogy lovagiasan meneteljünk

Pajzsunkkal előre!

(A Tatenokai /Pajzs Társasága/ Misima által vezetett jobboldali formáció, mely középpontjába a Császár, a Nap principiumának feltétlen tiszteletét és védelmét helyezte.)

 


Henry Scott Stokes
Misima Jukio utolsó napja

Tóth Andrea fordítása

Indulás a díszszemlére

1970. november 25-én reggel Misima Jukio korán kelt fel. Lassan és gondosan borotválkozott meg.

Ez lesz a halotti arca. Nem szabad, hogy csúnya szégyenfoltok tar­kítsák.

Lezuhanyozott, és frissen mosott, fehér pamutból készült fundosit - ágyékkötőt — vett fel. Azután a Tatenokai egyenruháját öltötte ma­gára.

Felesége, Joko már elment a gyerekekkel, iskolába vitte őket. Egye­dül maradt otthonában - egy nagy, nyugati stílusú házban, Tokió dél­nyugati negyedében.

Misima ellenőrizte azokat a dolgokat, amiket magával akart vinni aznap. Barna aktatáskája volt, benne tőrökkel, papírokkal és egyéb dolgokkal; volt nála egy hosszú szamurájkard és egy kardtok is.

Az előszobában lévő asztalra letett egy vastag borítékot. Hosszú re­gényének, A termékenység tengerétnek megírásával hat évet töltött el, ennek utolsó kézirata volt benne. A borítékot kiadójának, Sincsósá-nak címezte, aki aznap majd később érte küld valakit.

Tíz órakor néhány rövid telefonhívást bonyolított le. Riporter ba­rátaival beszélt, akiktől azt akarta, hogy legyenek szemtanúi a nap ese­ményeinek. De pontosan nem magyarázta el, hogy mi is fog történni.

Röviddel tíz óra után látta, hogy a Tatenokai egyik diákja a bejárati kaputól vezető ösvényen sétál a kerten át. Csibi-Koga, egy alacsony, he­gyes orrú fiatalember volt az. Misima kiment a házból, hogy üdvözölje.

Három borítékot adott a tanítványának. A címzettek a következők voltak: Csibi-Koga, Furu-Koga, egy másik diák a kis csoporton belül és Ogava, a magas, sápadt fiú, a Tatenokai zászlóvivője.

- Vidd ezeket az autóhoz! - mondta Misima Csibi-Kogának. - Egy pillanat, és én is ott leszek. Most olvasd el a leveleket!

Tanítványa visszament az ösvényen.

Misima összeszedte dolgait: az aktatáskát és a kardot. A kardot bal oldalán rögzítette az övéhez. Azután kilépett a házból.

Egy idősödő, ősz hajú férfi - Hiraoka Azusza, Misima apja - nézett ki a házából, fia szomszédságából.

- Á! Megint egy Tatenokai díszszemlére indul - gondolta apja rosszallóan.

Misima lesétált a lépcsőn a csendes, külvárosi utcára.

A Tatenokai csoport egy fehér Toyota Coronával, egy közepes mé­retű autóval érkezett. Lent parkolt az utcán.

Misima az első ülésre ült, a sofőr, Csibi-Koga mellé. Megfordult, hogy szembenézhessen a többiekkel, Furu-Kogával és Ogavával. Volt velük egy harmadik diák is, egy flegma, zömök, kiugró arccsontú ifjú, Morita Maszakacu, Misima helyettes vezetője a Tatenokaiban és köze­li barátja.

- Elolvastátok a leveleket? - kérdezte Misima. — Követtek? Nektek nem kell megölnötök magatokat. Világos? Csak a tábornokra ügyeljetek. Gondoskodjatok róla, hogy ne kövessen el öngyilkosságot. Ez minden.

Misima és Morita harakirit szándékoztak elkövetni. A csoport há­rom fiatalabb tagjának életben kellett maradnia. Feladatuk az volt, hogy később, a tárgyalásukon ismertessék a Tatenokai alapelveit és kö­vessék a háborús, imperialista „Hokoku Nippon" ('A Japán Császár­ság Visszaállítása') jelmondatot.

Misima mindegyik borítékba három 10.000 jenes bankjegyet — kö­rülbelül 120 dollárnak megfelelő összeget — rakott, hogy fedezze tanít­ványai kezdeti kiadásait.

- Rendben, menjünk! — mondta Misima. — Induljunk!


Küzdelem a tábornok irodájában

Az autó Misimával és négy tanítványával éppen délelőtt tizenegy óra előtt érkezett a Dzsieitai icsigajai bázisára, Tokió központjába.

A kapunál lévő őrök meglátták Misimát az első ülésen és intettek Csibi-Kogának, hogy bemehet. Telefonáltak a Keleti Hadsereg icsigajai főhadiszállására, amikor is tudatták a vezérkarral, hogy Misima és csoportja megérkezett.

Csibi-Koga felhajtott a meredek úton, mely a bejárati kaputól a kis domb tetejéig vezetett, ahol a központ állt. A Keleti Hadsereg főhadi­szállása előtt lévő nagy dísztér szélén parkolt le.

A férfiak kiszálltak az autóból. Misima ment elöl az épület felé, ak­tatáskáját cipelve. Kardja az oldalán függött.

A hadsereg központjának épülete sárga és szürke színű és három emelet magas volt. A dobozszerű épület közepén helyezkedett el a be­járat, egy nagy, széles, oszlopos előcsarnokkal. Az előcsarnok tetején tágas erkély; szemben azzal a dísztérrel, amin Misima és emberei sétál­tak keresztül.

Masita Kanetosi tábornok, a Keleti Hadsereg parancsnokának szárnysegédje jött ki a főbejáraton. Rangja őrnagy, a Dzsieitai kék-szür­ke egyenruháját viselte.

- Jöjjenek be! - mondta Misimának. - Masita tábornok már várja önöket.

A tiszt, Szavamoto őrnagy ment elöl. A Tatenokai csoport követte őt a sötét aulában. Csigalépcsőn mentek fel az első emeletre.

- Egy pillanat türelmüket kérem - mondta az őrnagy Misimának. Bement a 201-es szobába, ami a tábornok irodája volt, éppen a lépcső­vel szemben.

A Tatenokai csoport megállt odakinn.

Balra és jobbra hosszú, sötét folyosók húzódtak, magas mennyezettel. Ezen az emeleten a Keleti Hadsereg főtisztjei dolgoztak — ezen parancs­nokság fennhatósága alá esett Tokió és az azt körülvevő Kanto síkság.

A 201-es szoba ajtajának mindkét oldalát tejüveg alkotta. Csak üveg választotta el a folyosót a tábornok szobájától.

Szavamoto őrnagy ismét megjelent az ajtóban. -Jöjjenek be -mondta. - A tábornok készen áll.

Misima bement az ajtón, emberei követték.

Az őrnagy rámutatott az ajtó közelében sorakozó négy székre. - Itt üljenek le - mondta a diákoknak. Ezután kihátrált a szobából, és be­csukta maga mögött az ajtót.

Misima előre ment, hogy üdvözölje Masita tábornokot. A tábor­nok méltóságteljes, ősz hajú tiszt volt. Ötvenhét éves, végig szolgált a Csendes Óceáni háborúban, modora csendes, szerény.

- Milyen jó önt újra látni! - mondta Misimának.

Az iroda nem volt nagy, nem nagyobb hatszor hét és fél méternél. Magas volt a plafonja, és nagyok az ablakai, amelyek dél felé, a kinti erkélyre néztek. Az ablakokon keresztül ragyogó napsütés áradt a szo­bába.

Mindegyik oldalról meg lehetett közelíteni az irodát: a bejárati aj­tón át, az erkélyről és azon a két ajtón keresztül, amely a szomszédos két szobába nyílt. Az egyik ajtó a vezérkari főnökhöz, a másik a helyet­teséhez vezetett.

- Kérem jöjjön ide és foglaljon helyet — mondta a tábornok Misi­mának. Egy alacsony asztalra mutatott, amely körül karosszékek vol­tak.

Misima helyet foglalt a tábornok mellett.

- Kérem, üljenek le — mondta a tábornok a tanítványoknak is. Mi­sima javaslatára széküket a szoba közepére húzták, és sárga-barna egyen­ruháikban egy sorban ültek le.

- Azért hoztam ide ezeket a Tatenokai tagokat, hogy megismerked­hessenek önnel, Tábornok — mondta Misima. Egymás után bemutat­ta őket.

Masita bólintott.

- Épp most fejeztük be az egyik gyakorlatunkat a Fudzsin. A gyakorlatozás során embereim közül néhányan megsérültek. Ez a négy ember, aki ma itt van velem, kiemelkedően teljesített azáltal, hogy a hegyről lecipelték a sebesülteket.

- Á, valóban?

- Azt akartam, hogy abban a kegyben részesülhessenek, hogy talál­kozhatnak önnel - folytatta Misima. - Ezért kérelmeztem a mai talál­kozónkat. Később, a mai nap folyamán tartunk egy Tatenokai gyűlést is, ahol ők négyen dicséretben fognak részesülni.

- Hm, értem.

- Azért viselünk egyenruhát, mert ma fogjuk megtartani szokásos havi találkozónkat.

- Világos.

Mielőtt leült, Misima lekötötte kardját. A fegyvert az egyik székhez támasztotta, ahol Masita jól láthatta. Markolatáról narancssárga rojt lógott.

- Mondja csak - mondta Masita, aki szemét a fegyverre szegezte —, miféle kardot hozott magával? Megállította valaki emiatt, miközben jött befelé? Mivel manapság már nem hordunk kardot magunkkal, nem igazán vagyok tisztában az ezzel kapcsolatos szabályokkal.

- Ezt a kardot magammal szabad vinnem — válaszolt Misima. — Ez egy csatakard, antik darab. Itt van nálam egy hiteles szakértői véle­mény - Misima elővett egy papírdarabot. - Eszerint ezt a kardot Szeki no Magoroku készítette. Ez egy eredeti, tizenhetedik századból való penge, a Szeki-iskola darabja.

A tábornok rápillantott a kardra. A markolaton gyémánt alakú be­tétet voltak, gyöngyház berakással. Kivételes darab volt.

- Meg szeretné nézni? - kérdezte Misima.

- Igen - válaszolt a tábornok. - Van rajta szamban szugi, ugye? -A Szeki-iskola által készített kardok pengéjén lévő füstös, hullámos mintára utalt ezzel.

- Hadd vegyem elő - mondta Misima. Felállt, felemelte a kardot és gyakorlott mozdulattal húzta elő a pengét a tokjából. Függőlegesen tartotta a csillogó fegyvert.

Masitával egy pillanatig a pengét tanulmányozták. Felszínét zsír borította.

- Koga — szólt Misima Csibi-Kogának —, zsebkendőt!

Ez volt a kulcsszó Csibi-Koga számára.

A diák felállt a székből, és előre ment az asztalnál lévő két férfihoz.

Kezében egy tenuguit, egy vékony, de erős törlőkendőt tartott.

Ez volt a „zsebkendő". Csibi-Kogának ezt kellett volna használnia Masita tábornok szájának betöméséhez. Az utasítások szerint hátulról kellett volna a tenuguit a tábornok arca köré tekerni.

Ebben a pillanatban azonban a tábornok arrébb sétált. Odament az íróasztalához, hogy elővegyen egy zsebkendőt, amivel megtörölhetik a kardot.

A tanítvány nagy dilemmában volt. Nem várakozhatott ott, ahol volt; ez nem szerepelt a tervben. Rögtönzésre pedig képtelen volt.

Csibi-Koga odaadta a törlőkendőt Misimának, és visszaült a helyére.

Misima alaposan áttörölte a kardot. Felemelte, és csodálattal néz­te a borotvaéles pengét. Hibátlan állapotban volt.

A tábornok, aki addigra visszament az asztalhoz, megállt Misima mellett. Misima átadta neki a fegyvert. Masita függőlegesen felfelé, a fény irányába tartotta a kardot.

- Igen, látom őket - mondta Misimának, amint rápillantott a fél­kör alakú, füstös árnyékokra, melyek végigfutottak a pengén.

- Nagyszerű - mondta Masita. - Még sohasem láttam ilyesmit ko­rábban magánkézben.

Visszaadta a kardot Misimának és leült. Délelőtt 11 óra 5 perc volt.

Misima rápillantott az egymás melletti székeken ülő diákokra. Csibi-Koga másodszor is előrelépett. Misima némán, tekintetével adta ki a parancsot.

Az ifjú még egy lépést előre jött, Masita háta mögé került; kezét hirtelen ügyetlenül a tábornok nyaka köré fonta, és elkezdte fojtogat­ni.

Csibi-Koga kezdőlépésére a többiek is megmozdultak.

Furu-Koga és a nyurga Ogava szintén előre léptek, hogy segítsenek neki. Zsebükből elővettek két hosszú kötelet, majd Masitát karjánál és lábánál a székhez kötözték.

Misima a szoba közepére ment, kezében a kardot magasan a leve­gőben tartotta.

Morita feladata volt az ajtók bezárása. Drót és fogó segítségével, halkan dolgozott, rögzítette az ajtók kilincseit. Nem volt ott semmi szi­lárd dolog, amihez hozzá tudta volna kötni a huzalt, így nem igazán tudta jól elvégezni feladatát. Többi tanítványának segítségével Masita nehéz íróasztalával torlaszolták el az egyik ajtót; a másikat egy asztal­lal és székkel, valamint egy cserepes pálmafával barikádozták el.

Masita, akinek száját betömték és őt magát megkötözték, mindezt végignézte. Először azt hitte, hogy Misima kommandós próbát hajt végre. Amikor azonban a szemébe nézett, rájött, hogy Misima nem gyakorlatozik.

Misima a szoba közepén állt, szeme lángolt, a kardja a levegőben.

Azt azonban nem tudta, hogy kukucskáló ablak van a falon. A kémlelőnyílás a bejárati ajtó közelében, a tejüveg ablakon, a bal olda­lon volt. A folyosó felőli oldalról egy áttetsző szalagot ragasztottak az üvegre, amelyen keresztül homályosan be lehetett látni Masita irodá­jába.

Röviddel Misima csoportjának hirtelen támadása után tettüket fel­fedezték. Szavamoto őrnagy kijött az egyik szomszédos irodából és be­kémlelt a kukucskáló ablakon, hogy ellenőrizze, vajon odabent a férfi­ak ülnek-e és készen állnak-e az ocsa (zöld tea) elfogyasztására. Elő­ször azt hitte, hogy az egyik Tatenokai diák csak megmasszírozza Ma­sita tábornok vállát. De aztán újra benézett, és a kötelekből és a száj-pecekből látta, hogy odabent valami készülődik; ekkor elrohant, hogy szóljon közvetlen felettesének, Hara ezredesnek.

A két férfi megpróbált a főbejáraton át behatolni az irodába, de észrevették, hogy azt eltorlaszolták; ekkor tájékoztatták Jamazaki tá­bornokot, a vezérkari főnököt, aki épp a Masita irodája melletti szobá­ban tartott értekezletet még vagy egy tucat katonatiszttel. A tisztek egyenként bekukucskáltak a kémlelőnyíláson és meglátták Masitát. Azután újra Jamazaki irodájában gyülekeztek.

Bent hallották, hogy a szomszédban bútorokat tologatnak, mialatt megpróbáltak döntésre jutni.

— Miféle játék ez? - kérdezte az egyik tiszt.

- Majd bemegyünk és kiderítjük - felelte a tábornok.

Ekkorra a Tatenokai csoport a lehető legjobban elbarikádozta ma­gát. Misima a terv következő lépésére tért át: rá kellett kényszerítenie a tábornokot, hogy parancsolja meg embereinek a helyőrség — körül­belül ezer ember — összetoborzását a Keleti Hadsereg főhadiszállásán.

Azt akarta, hogy a katonák a központ épülete előtti dísztéren gyüle­kezzenek; az erkélyről szándékozott egy hazafias beszédet intézni hoz­zájuk.

A terve azonban már ekkor kezdett meghiúsulni.

11 óra 20 perckor egy csapat férfi döngette azt az ajtót, ami a vezér­kari főnök irodájából nyílt Masita szobájába. - Nyissák ki! - kiabálták. - Nyissák ki!

Misima jelezte tanítványainak, hogy álljanak mögé, és kardját ma­gasra emelve az ajtó felé indult. Csibi-Koga az aktatáskából kivett tőr­rel a kezében Masita mellett állt. Az volt a parancs, hogy maradjon a túszul ejtett tábornok közelében.

A katonatisztek öklükkel ütötték az ajtót. - Nyissák ki! Mi folyik itt? Nyissák ki!

Egyikük lenyomta a kilincset és belökte az ajtót. A barikád-tákol­mány összedőlt, és öt katonatiszt — három ezredes és két őrmester — rontott be a szobába. Hara ezredes ment elöl.

Misima útjukat állta. - Kifelé! - ordított rájuk.

A férfiak eléggé közel álltak Misimához. Szemben álltak vele, de té­továztak. Egyiküknél sem volt fegyver. Hara ezredesnek volt egy régi fakardja, amit az ajtó betörése előtt hirtelen még magához vett.

- Kifelé! - ordította Misima újra.

A vele szembenálló férfiak nem mozdultak.

Misima feléjük vágott a karddal, ami a fejük fölött suhogott. Né­hányan előreléptek, mások meghátráltak. Az őrmesterek az egyik ez­redessel az élen Misima felé somfordáltak.

- Kifelé! Kifelé! Kifelé!

Misima hirtelen támadásba lendült. Csapásokat mért az emberek­re. Az egyik ezredes összeesett. Misima a hátát találta el. A férfi véde­kezőén felemelte az egyik kezét, de ekkor Misima újra lesújtott.

Az egyik őrmester Misimára rontott, aki a csuklóján találta el őt, majdnem levágva a kezét.

- Kifelé! - ordította. Vadul nézett a férfiakra.

Egy másik ezredest is levágott, három találat is érte a karján és a há­tán, miközben Hara ezredes fakardjával próbálta elhárítani a csapásokat.

Az a két ember, aki a csoportból nem sérült meg, segített kitámo­gatni a többieket a szobából. Az ajtó becsapódott mögöttük. A sebe­sültekből ömlött a vér.

Összehívták a tiszti küldöncöket és egy újabb tanácskozást tartot­tak. A tisztek izgatottak voltak, képtelenek a világos gondolkodásra; a váratlan veszély túl hirtelen jött számukra. A legfontosabb feladatuk Masita tábornok épségének biztosítása volt, de saját karrierjük miatt is aggódtak. Nagy botrány volt készülődőben. Ki fogja vállalni a fele­lősséget az esetért? Mi Misima célja ezzel az egésszel. Mivel Jamazaki tábornok nem fogta fel ennek az utolsó kérdésnek a jelentőségét, nem cselekedett bölcsen; úgy határozott, hogy egy újabb csapat fog betörni Masita irodájába, akcióterv, fegyverek, sőt botok nélkül. Kíséretére hat tisztet választott ki.

Az emberek a vezérkari főnök helyettesének irodája felől törték be az ajtót. Jamazaki vezette a csapatot és ő is lépett be először a szobá­ba. Misima, vérfoltos kardját a levegőben tartva, azonnal előtte ter­mett. A tábornok tétovázott. Misima mögött volt a székhez kötözött tábornok, akinek jobbjához Csibi-Koga egy kést szegezett.

Misima mellett ott volt három tanítványa. A sápadt Ogava egy fe­kete gumibotot tartott. Furu-Koga mögötte állt, kezében egy nehéz ha­mutartóval. Misima mellett Morita állt; nála egy tőr volt.

Jamazaki valami hasonló helyzetre számított. Mégsem tudott hin­ni a szemének.

Misima látta a fél tucat embert Jamazaki háta mögött. Még hány lehet odakinn? Kardjával az egész társaságot a szoba sarkába szorítot­ta, nem hagyta, hogy bármelyik oldalán is hadrendbe állhassanak. Sa­ját emberei nem voltak erősek.

- Rendben! - kiáltotta Misima. - Most már láthatták! Nézzék meg jól! Ha nem távoznak, akkor megölöm a tábornokot.

Jamazaki elnézett Misima mellett, a tábornokát figyelte. Tőle várt segítséget.

— Ismétlem — ordított Misima —, kifelé, mert különben...

- Hagyja abba ezt az őrültséget - mondta hangosan Jamazaki. -Nyugodjon meg.

— Kifelé! — ordította Misima még egyszer. Egy lépést tett Jamazaki felé, kardját a tábornok nyakának szegezve.

- Fejezze be ezt a színjátékot - mondta Jamazaki.

- Ha nem távoznak - ismételte Misima -, akkor megölöm a tábor­nokot.

A katonatisztek előre nyomultak. Az elöl lévők átmásztak a bari­kádként emelt bútorokon, a többiek mögöttük álltak. Azután csattanást és üvegcsörömpölést lehetett hallani. A Dzsieitai emberei betör­ték a tejüveget Masita irodája és a folyosó között. Benéztek.

Misima hirtelen hátrálni kezdett. Helyre volt szüksége ahhoz, hogy a kardját használni tudja.

Jamazaki újból megszólalt. - Nem értjük, hogy mit akar. Mondja el nekünk. - Ez alkudozásnak tűnt.

Misima csapdát gyanított. Összesen hét katonatiszt állt ott, Jamazakit is beleértve. Misimának csak három embere volt; Csibi-Kogának a tábornok mellett kellett maradnia.

Misima Jamazaki felé vágott a pengével, szándékosan célt téveszt­ve. — Kifelé!

A Jamazaki mögött álló tisztek előrébb nyomultak. Az egyik Mori­ta felé ugrott.

Misima megint olyan helyzetet vett fel, ahol a kardját a válla fölött tartotta. Egy lépést tett hátrafelé, majd Jamazakira irányzott egy vá­gást. A tábornok összeesett, Misima a hátát találta el. Enyhe sérülés volt, de Jamazaki megtántorodott. Az egyik tiszt kapta el hátulról és tartotta meg egy pillanatra.

Egy tiszt Moritával viaskodott, megpróbálta kezéből kicsavarni a kést.

Egyszerre három ember támadott Misimára.

Előre és hátra vágott: le, jobbra-balra, jobbra-balra - pengéjével megvágta a férfiak karját, vállát és hátát.

Vér borította be a három ezredes egyenruháját.

Moritától ellenfele megkaparintotta a kését.

- Kifelé! — ordította Misima a tiszteknek. — Kifelé! - Fejük fölött megsuhintotta a kardot. - Kifelé, különben megölöm a tábornokot.

Jamazakinak és embereinek nem volt idejük azon gondolkozni, hogy vajon Misima blöfföl vagy sem.

- Kifelé! - ordította újból, majd lesújtott az egyik ezredesre, aki túl közel jött hozzá, és megvágta a karját.

A Dzsieitai emberei nem tudták, hogy mit akar Misima. Talán megőrült?

Misima nem adott nekik több időt. Kardjával taszigálta kifelé a férfiakat, fenekükre erős csapásokat mért, végül kiterelte őket az irodá­ból.

Amikor az ajtó becsapódott mögöttük, a hét férfi visszabukdácsolt a vezérkari főnök helyettesének irodájába. Hallották, hogy Misima emberei újra felállítják a barikádokat.

Bár Jamazaki sérülése nem volt súlyos, az ájulás határán állt. He­lyettese, Josimacu ezredes, a vezérkari főnök helyettese vette át a pa­rancsnokságot. Tiszti küldöncöket hivatott és tanácskozni kezdett tisztjeivel.

Ezután Hara ezredes, aki a folyosóról kémlelt be, vette át a kezde­ményezést. — Mik a követelései? — kiabálta, miközben a törött üvegen át bámult be Misimára, aki csak néhány lábnyira állt tőle.

A két férfi elkezdett egymással kiáltozni. Misima ragaszkodott ah­hoz, hogy a Dzsieitai tisztek a Keleti Hadsereg főhadiszállása előtti dísztéren gyülekezzenek, erre Hara azt mondta, hogy ezt nem fogja megtenni. Végül Misima átadott egy kézzel írott cetlit Harának, mely részletes követeléseit tartalmazta. Az ezredes bement az egyik közeli vezérkari szobába, hogy Josimacu főtiszttel tanácskozzon. Telefonáltak a Dzsieitai központi főhadiszállására, a Honvédelmi Minisztériumba, ami csak másfél kilométerre volt tőlük, és tanácsot kértek. Azt mond­ták nekik, hogy oldják meg a helyzetet úgy, ahogyan jónak látják.

Masita irodájában Misima sürgetni próbálta az iramot. A Dzsieitai két támadása miatt már így is el volt maradva a tervezett menetrend­től. Beszédét 11 óra 30 perckor szándékozott megtartani, miután arra kényszerítette Masitát és embereit, hogy a Keleti Hadsereg központja előtti dísztérre hívják össze a helyőrséget.

Már fél tizenkettő volt. Misima veszély érzett, attól félt, hogy az irá­nyítás ki fog csúszni a kezéből.

Megtörölte a kardját. Azután odament Masitához, a fegyvert a le­vegőbe emelve. A kardot a tábornok feje felett tartotta.

- Vedd ki a szájpecket - mondta egyik diákjának.

- És most figyeljen, tábornok - kezdte Misima. - Lenne néhány követelésem. Ha elfogadja őket, akkor garantálom a testi épségét. Ha nem, akkor megölöm magát, és azután harakirit követek el.

- Micsoda ostobaság ez? - kérdezte Masita.

- Olvasd fel a követeléseket a tábornoknak - parancsolta Misima. Az egyik tanítvány kivett egy papírlapot az aktatáskából. Azoknak a feltételeknek a rövid listáját tartalmazta, melyek alapján Misima meg­kegyelmez Masita életének.

- Olvasd!

Az Icsigava helyőrség összes katonájának - a 32. Gyalogezrednek, a híradós egységnek és a főhadiszállás vezérkarának — délben kell gyü­lekeznie a központi épület előtt.

Misima beszédet fog hozzájuk intézni a tábornok irodája előtti er­kélyről.

Nem szabad a beszédet félbeszakítani. Teljes csendben kell minden­kinek végighallgatnia.

A Dzsieitainak oda kell hívni azt a negyven Tatenokai tagot, akik az Icsigaja Teremben, a Dzsieitai egyik központjában, a bázis kapuitól nem messze várakoznak. Nekik is jelen kell lenniük, hogy hallják Mi­sima beszédét.

Kilencven percig tartó fegyverszünetet kell tartaniuk. Ezalatt a Dzsieitainak szavatolnia kell, hogy nem támadják meg Misimát és cso­portját.

A fegyverszünet végén Misima átadja Masitát embereinek. Ha azonban megszegik a fegyverszünetet, vagy csak úgy tűnne, hogy erre készülnek, akkor Misima megöli a tábornokot és öngyilkosságot követ el.

Azonnali cselekvést akart.

- Ez egy őrültség — mondta Masita. — Mit akar ezzel elérni?

Misima nem válaszolt. - Odaadom ezeket a követeléseket a tisztje­inek. Maga pedig meg fogja parancsolni nekik, hogy engedelmesked­jenek nekem - mondta.

Nem pazarolt több időt a tábornokra. Már így is későre járt.

Misima odament a törött üvegű ablakhoz, és azon keresztül nézett ki a folyosóra.

- Ki a parancsnok? - kiáltott ki. - Hozzák ide!

Az egyik katona odasietett Josimacuhoz és szólt neki. A tiszt egy pillanat múlva már meg is jelent. — Én vettem át a parancsnokságot, mivel Jamazaki megsérült. Mit akar?

A két férfi a törött ablaküvegen keresztül nézte egymást. Josimacu meglátta a kardot Misima kezében.

- Elkészítettem követeléseimet - válaszolta Misima. - Ha nem tel­jesítitek, akkor megölöm a tábornokot és öngyilkosságot követek el.

A tiszt benézett a törött ablakon. A szoba távoli sarkában ült a székhez kötözött Masita.

- A tábornok azt parancsolja magának, hogy teljesítse az én paran­csaimat - mondta Misima. Masita bólintott.

- Mikor? - kérdezte Josimacu.

- Most. És siessen!

11 óra 35 volt.

Josimacu visszament az irodába. Elhatározták, hogy külső segítsé­get vesznek igénybe.

A Keleti Hadsereg vezérkara telefonált az icsigajai bázis kapuitól nem messze lévő rendőrőrsre. A mentőknek is szóltak. Elhatározásu­kat közölték a 3 kilométerre, a Roppongiban lévő Dzsieitai központtal is. Azt is eldöntötték, hogy ki teszi meg a bejelentést a helyőrségnek, hogy összegyűjtse a katonákat a dísztéren; ezt azután tervezték, hogy megérkezik a rendőrség.

Eközben Misima csendben pihent embereivel. Fogalma sem volt arról, hogy értesítették a rendőrséget.

A tanítványok néhány hacsimakit vettek elő az aktatáskából. A fej­pántra vörös kört — a Felkelő Napot — festették, amit a fekete kandzsík-kal írt középkori szamuráj jelmondattal, a Sicsiso Hókokuval ('Hét életen át szolgáld a nemzetet') dicsőítettek.

- Gomboljátok ki a gallérotokat és kössétek fel a hacsimakit -mondta Misima a diákoknak.

A törött ablaküvegen keresztül az odakint őrködő katonák követ­ték a bentiek mozdulatait. Misimát ez nem érdekelte. Elővett egy ci­garettát a csomagból, amit a táskájában hozott, és vidáman pöfékelt.

Bármelyik percben várható volt, hogy megszólal a hangosbemon­dó, ami dísztéri gyülekezőre szólítja a helyőrséget. Ezalatt Misima és csoportja nem csinált semmit, csak várt.

11.38-kor rendőrségi szirénák hangja hallatszott. Először halk volt, a főútról lehetett hallani, ami annak a dombnak az aljában húzódott, aminek a tetején a Keleti Hadsereg főhadiszállása volt. A szirénák hangja egyre közelebbről hallatszott; a kocsik bizonyára felfelé jöttek a dombon, be a bázisra.

A járműoszlop megállt a központ épülete előtt, a dísztéren. Fehér­be öltözött, bukósisakos emberek ugrottak ki a mentőautókból és be­rohantak az épületbe, az oszlopos előcsarnokba. Fegyveres rendőrök kísérték őket.

— Milyen sok ember jött el az összejövetelre! — mondta Misima.

Egy pillanattal később közleményt mondtak be a tábor hangosbe­mondójába. Az összes csapatnak a Keleti Hadsereg főhadiszállása előtt kell gyülekeznie. Rövid időn belül majdnem az egész helyőrség össze­gyűlt.

Az épületen belül a rendőrség vette kezébe az irányítást. Sötétkék egyenruhás férfiak jelentek meg a törött üvegű ablakban és Misimát bámulták.

— Milyen fegyvereik vannak? - akarta tudni a rendőrség.

— Egy kard. Misimánál van. És egy tőr, a Masita mellett álló diák­nál.

A rendőrség nyugodtan elfogadta a fegyverszünetet.

Embereket állítottak a lépcsőkre, a folyosókra és a Masita irodájá­ba vezető ajtókhoz. Nem állt szándékukban a fegyverhasználat. Misi­ma csapdába esett.

Rendőrségi fényképészeket állítottak a törött ablaküveghez; fotóik a bíróságon még hasznosak lehetnek. Misimát és Moritát teljesen lát­ni lehetett.

Jelentéseket készítettek a Roppongiban lévő Dzsieitai főhadiszállás és a szintén három kilométerre, a Szakuradamonban lévő Városi Rend­őrközpont számára.

11.45-kor érkeztek meg az első helikopterek. A palota irányából észak felé repültek. Némelyikük rendőrségi helikopter volt és a Keleti Hadsereg központja mögötti részen szálltak le. Voltak ott sajtó- és TV-s helikopterek, amelyek az épület felett keringtek; elkezdték filmezni a katonák tömegét, akik a dísztéren álldogáltak. Felvették a központ épületét, a homlokzatán lévő nagy erkélyt és a mentőautókat is, amik­be hordagyakon vitték a sebesülteket.

A Tatenokai negyven tagú csoportja azonban sehol sem volt látha­tó. Vezetőik nem voltak hajlandóak engedelmeskedni a Dzsieitai azon parancsának, hogy jöjjenek az icsigajai dísztérre; nem értették meg, hogy a parancs a saját vezetőjüktől jött.

Röviddel dél előtt egy zömök alak, Morita jelent meg az erkélyen, akit Ogava követett. A két tanítvány a Masita irodájából nyíló egyik ablakon keresztül jött ki, és az erkély korlátjához mentek, kezükben papírokkal és ruhákkal.

A erkély nagy volt. Kilenc méter volt a távolság a tábornok irodá­ja és az erkély széle között.

A diákok odamentek a korláthoz, hacsimakijuk vége sárga-barna egyenruháikra lógott. Kihajoltak az erkélyen, és hosszú, pamutból ké­szült szalaglobogókat lógattak ki rajta a tömeggel szemben. A zászló­kat úgy erősítették a mellvédhez, hogy azok a dísztér felett lobogtak; azokat a feltételeket írták rájuk, amelyek alapján Masita tábornok biz­tonságát garantálták.

Az egyik feltétel az volt, hogy Misima beszédét teljes csendben kell végighallgatni. Abban a pillanatban viszont borzasztó nagy volt a zaj. A katonák izgatottan kiabáltak egymással. Rendőrmotorok, kocsik és mentőautók bőgették motorjaikat a dísztéren. És egyre több gépkocsi érkezett sorjában, beleértve a sajtó járműveit is, melyeken a társasá­gok zászlói lobogtak. A helikopterek csinálták a legnagyobb zajt, mivel közel kellett jönniük, hogy filmre vegyék a helyszínt.

A két Tatenokai-tanítvány az erkély korlátjáról papírokat dobált az alatta gyülekező tömegnek. Némelyik papírt felkapta a lágy szellő, és ezek a dísztér felett lebegtek.

A papírlapok Misima gekibunjanak másolatai voltak, ez volt utol­só kiáltványa, melynek alapja az a dokumentum, amit az 1930-as évek számos sikertelen japán államcsínye során a lázadó katonatisztek fo­galmaztak meg.

A gekibun így szólt (két ezer szóból sűrítettem így össze):

„Velünk, a Tatenokai tagjaival jól bánt a Dzsieitai. Hogy most miért is marunk bele abba a kézbe, amely minket etetett?

Egyszerűen azért, mert tiszteljük a Dzsieitait. A Fegyveres Erők Nippon lelke.

Láttuk, hogy nemzetünk vezetői úgy bánnak a Dzsieitai-jal, mint egy játékszerrel, így a Dzsieitai azt az okiratot védelmezi, amely önnön létezését tagadja: a Béke Alkotmányát. (Az 1947-es Alkotmányt, melyet a Szövetséges Erők fogalmaztak meg).

Elmulasztottunk élni azokkal a lehetőségekkel, amelyekkel hely­rehozhattuk volna ezt a súlyos hibát. 1969. október 21-én a Dzsiei­tait mozgósítani kellett volna, és be kellett volna vetni a háború el­lenes tüntetőkkel való csatározásokba. Ekkor kellett volna a Dzsieitainak átvennie a hatalmat, és követelni az Alkotmány módosí­tását.

Ezt az esélyt elszalasztottuk. A nemzet becsülete forog kockán. A Dzsieitai alkotmányellenes; és nem történtek lépések annak ér­dekében, hogy megmentsék létét. (Misima itt az Alkotmány 9-es cikkelyére utalt, mely szerint Japán „sohasem fog fenntartani" fegyveres erőket.)

Nekünk, japánoknak, alapvető értékeink vannak veszélyben. A japán császár nem az őt megillető helyet foglalja el.

Hiába vártunk arra, hogy a Dzsieitai fellázadjon. Ha nem törté­nik semmi, akkor a következő évszázadban a nyugati hatalmak fog­ják irányítani Japánt!”


A kiáltvány ezzel a felhívással ért véget:

„Építsük újjá az igazi Nippont és haljunk meg. Csak az életet ér­tékelitek, és hagyjátok, hogy szellemetek meghaljon? [...] Most megmutatjuk, hogy milyen az igazi becsület, amely fontosabb az élet tiszteleténél. Nem a szabadság, nem a demokrácia. Hanem Nippon! Nippon, a történelem és hagyomány földje. Az a Japán, amit mi szeretünk.”


A dísztéren álló katonák felvették a földről a gekibun másolatait. Néhányan elolvasták az irományt. Mások a zsebükbe gyömöszölték. Az emberek össze voltak zavarodva. Legtöbben közülük fiatalok vol­tak és nem rendelkeztek háborús tapasztalatokkal. Japánban huszon­öt évig béke honolt, és az Amerikával való szövetséget, a japán külpo­litika alappillérét eddig csak a baloldaliak támadták. Ezek a fiatalem­berek semmi olyan tapasztalattal nem rendelkeztek, ami felkészítette volna őket egy jobboldalról jövő támadásra. Közülük sokan tudtak a Tatenokai létezéséről, de fogalmuk sem volt ennek céljáról. Azt sem értették, hogy Misima, a híres regényíró miért bonyolódott ebbe a me­rész vállalkozásba. Zavarukat fokozta az a látvány, hogy sebesülteket hoztak ki az épületből. Miért támadta és sebesítette meg Misima a ka­tonatisztjeiket?

Pontosan délben maga Misima jelent meg az erkélyen. A Tatenokai sárga-barna egyenruháját viselő alacsony alak előre ment az erkély korlátjához.

Az alatta álló emberek csak a fejét látták, mely köré hacsimakit kö­tött; homlokának közepén a Felkelő Nap jelképe látszott.

Felmászott a mellvédre. Kicsi, szikár alakja most már teljesen lát­hatóvá vált. Egyenruhájának gombjai fényesen csillogtak a novemberi napsütésben. Fehér kesztyűt viselt, melyen vérfoltok látszódtak.

Kihúzta magát, vállát hátra feszítette, keze a csípőjén támaszkodott.

Tenno heika banzai!

- Hitvány helyzet - kezdte Misima -, hogy a Dzsieitai embereihez ilyen körülmények között kell beszélnem. A helikopterek hatalmas zajt csaptak.

- Azt hittem - folytatta -, hogy a Dzsieitai Nippon utolsó reménye, a japán szellem utolsó védőbástyája. Szavait elnyomta a helikopterek zaja.

- De ......... a japán emberek ma a pénzre gondolnak, csak a pénzre. Hol van ma már a nemzeti szellemiség? A politikusokat cseppet sem érdekli Japán. Csak a hatalomra vágynak.

- A Dzsieitainak - folytatta - kell Nippon szellemének lennie. A katonáknak! A hadseregnek!

- De ... ...... minket elárult a Dzsieitai!

Kiáltások hallatszottak a tömegből.

- Fogd be a szád azonnal!

- Bakajaró! (Ez egy lefordíthatatlan japán káromkodás.)

- Segglyuk!

Misima izgatottabb lett. -Figyeljetek! Figyeljetek! Hallgassatok meg! Figyeljetek! Figyeljetek! Figyeljetek rám!

Így folytatta: - Azt hittük, hogy a Dzsieitai a nemzeti becsületünk lelke!

Kiabálások hallatszottak.

- Gyere le onnan!

- Nem értünk egyet veled!

Misima tovább folytatta: - A nemzetnek nincs semmi szellemi alap­ja. Ezért nem értetek egyet velem. Nem értitek Japánt. A Dzsieitainak kell helyre tennie a dolgokat.

Hangos kifütyülés volt a válasz.

- Figyeljetek! - kiabálta. - Maradjatok csendben, jó? Figyeljetek!

- Bakajaró!

Misima megpróbálta folytatni.

- Nyald ki! - kiáltotta lent egy katona.

- Nem halljátok? - kiabálta Misima. - Arra kérlek titeket, hogy ma­radjatok csendben! Figyeljetek! Hallgassatok meg!

- Ne játszd itt a hőst! - zavarták meg újra szónoklatát.

- Csak figyeljetek rám! - vágott vissza Misima. - Mi történt tavaly? Október 21-én? Volt egy tüntetés, egy háború ellenes tüntetés. Tavaly október 21-én, a Sindzsukuban. És a rendőrség verte le. A rendőrség! Ezek után nem volt, és nem is lesz lehetőség arra, hogy módosítsuk az alkotmányt.

- És akkor mi van?

- És akkor a Dzsimintó (a Liberális Demokrata Párt), a politikusok úgy döntöttek, hogy csak a rendőrséget vetik be. A tüntetéssel a rend­őrség foglalkozott. Hát nem értitek?

- Hurrá! Hívjátok a rendőrséget! Valaki tárcsázza már a 110-et!

Misima tovább küzdött. — Nézzétek! A kormány nem a Dzsieitait hívta. A fegyveres erők a laktanyákban maradtak. Az Alkotmány most már örökre így marad. Nincs esély arra, hogy megváltoztassuk. Érti­tek?

- Nem, nem! Egyáltalán nem!

- Nem, nem értjük.

- Nem!

- Rendben - mondta Misima. - Figyeljetek! Tavaly október 21-e óta, ti védelmezitek az Alkotmányt. A Dzsieitai védelmezi az Alkot­mányt. Nem lesz esély arra, hogy módosítsuk. Még húsz évig semmi esély! A Dzsieitai könnyes szemmel várt erre az esélyre. És most túl késő.

-Japánban béke van!

Misima az órájára nézett. Kevesebb, mint öt perce beszélt.

- Miért nem értitek? Gondoljatok tavaly október 21-ére! Azóta csak arra várok, hogy a Dzsieitai cselekedjen. Mikor fog a Dzsieitai végre észhez térni? Vártam. Nem lesz több esély az Alkotmány meg­változtatására! A Dzsieitaiból sohasem lesz hadsereg. Nincs létalapja, nincs központja!

A Dzsieitainak fel kell lázadnia. Hogy miért? — folytatta.

- Gyere le! Gyere le!

- Azért, hogy megvédje Japánt! Nektek kell védelmeznetek Japánt! Megvédenetek Japánt! Igen, védelmezni Japánt! A japán hagyományt! Történelmünket! Kultúránkat! A császárt!

A közönségből kiáltások és gúnyolódások hallatszottak.

- Figyeljetek! Figyeljetek! Figyeljetek! Figyeljetek!

- Egy férfi szól hozzátok! Egy férfi! Erre tettem fel az életemet! Hall­játok? Értetek? Ha nem lázadtok fel velem együtt, ha a Dzsieitai nem fog fellázadni, akkor az Alkotmányt sohasem fogják módosítani! -szünetet tartott. - Amerikai zsoldosok lesztek. Egy amerikai hadsereg!

- Bakájáról

- Hagyd abba a beszédet!

- Gyere le!

A zaj miatt Misima alig tudta elérni, hogy hallják.

- Négy éve várok! Igen, négy éve! Azt akartam, hogy a Dzsieitai fellázadjon! Négy éve!

— Most érkezett el az utolsó harminc perc — mondta. - Igen, az utol­só harminc perc. Várok. Azt akarom... Szavai elvesztek a helikopterek zajában.

- Busík vagytok? Férfiak vagytok? Katonák vagytok! Akkor miért álltok ki az Alkotmány mellett? Azt az Alkotmányt támogatjátok, ami saját létezéseteket tagadja!

Gúnyos segélykiáltások hallatszottak a tömegből.

— Akkor nincsen jövőtök! - ordított Misima. — Semmi sem menthet meg titeket! Itt a vég. Az Alkotmány így marad örökre. Végetek van!

A lényegre mutatott rá. — Alkotmányellenesek vagytok! Figyelje­tek! Alkotmányellenesek vagytok! A Dzsieitai alkotmányellenes! Al­kotmányellenesek vagytok!

A tömeg erre nem reagált.

- Nem értitek? Nem értitek, mi történik itt? Nem értitek, hogy ti védelmezitek az Alkotmányt? Miért nem? Miért nem értitek? Rátok vártam. Miért nem ébredtek fel? A saját pici világotokban léteztek. Nem tesztek semmit Nipponért!

— Ezért sebesítetted meg embereinket?

- Ellenállást tanúsítottak.

— Ne légy hülye. Mit értesz azon, hogy ellenállás?

Misima újra kérést intézett az emberekhez. - Fellázadtok velem együtt? - tíz másodpercet várt.

- Bakájáró!

— Ki lázadna fel veled együtt?

-Őrült!

- Senki? - kérdezte Misima.

— Férfiak vagytok?

— Ezt csak mondjátok! Tanulmányoztátok a bút (a harcosok er­kölcstanát)? Értitek, mit jelent a kard útja? Mit jelent egy japánnak a kard? ... Titeket kérdezlek. Férfiak vagytok? Busik vagytok?

Misima hangja nyugodtabb lett. - Már látom, hogy nem vagytok azok. Nem fogtok fellázadni. Semmit sem fogtok tenni. Az Alkotmány semmit sem jelent nektek. Nem érdekel titeket.

- A Dzsieitaiba vetett álmom szertefoszlott - tette hozzá.

- Gyere le!

- Szedjétek le onnan!

- Miért nem állítja meg senki?

- Bakájáró!

A tömeg nagyja csendben nézte végig, miközben a szórványos heccelődések folytatódtak.

- Tennó heika banzai! Tennó heika banzai! Tennó heika banzai!

Miközben a hagyományos köszöntést - 'Sokáig éljen a császár! So­káig éljen a császár! Sokáig éljen a császár!' - kiáltotta, Morita, aki mö­götte állt - a lent álló emberek csak a fejét láthatták - csatlakozott hozzá. A kiáltások közben a két Tatenokai vezető háromszor felemelte a kezét.

- Lőjétek le!

Misima a mögötte álló erkélyre ugrott le a korlátról. Nyomában Moritával visszaindult a tábornok irodájába. Görnyedten bemászott az alacsony ablakon és belépett a szobába, ahová már nem láttak be a TV kamerák. Azután Morita is eltűnt. Az ablak becsukódott.


Harakiri

Misima kissé megfutamodva lépdelt vissza a vörös szőnyegen, ami a tábornok irodájába vezetett.

- Nem hallottak túl jól - jegyezte meg tanítványainak.

Morita követte a szobába.

Misima elkezdte kigombolni zubbonyát. A szobának abban a részé­ben állt, ami közel volt a vezérkari főnök irodájába vezető ajtóhoz, és ahonnan nem láthatták a folyosón álló emberek a törött ablaküvegen keresztül.

Kiszedték a tábornok szájpeckét. Nézte, amint Misima leveti a zub­bonyt. Misima félmeztelen volt, zubbonya alatt nem viselt inget.

- Hagyja abba! - ordította Masita. - Ennek semmi értelme.

- Kötelességem ezt megtenni - válaszolta Misima. - Önnek nem kell a példámat követnie. Ezért nem terheli semmi felelősség.

- Állj! - parancsolta Masita.

Misima nem törődött vele. Kikötötte bakancsa cipőfűzőjét, és ma­ga mellé dobta. Morita előrelépett és felvette a kardot.

- Hagyja abba!

Misima levette kezéről a karóráját és odaadta egyik tanítványának. Letérdelt a vörös szőnyegre, két méterre Masita székétől. Kigombolta a nadrágját, mely lecsúszott a lábára. Fehér fundosija (ágyékkötője) bukkant elő alóla. Misima majdnem meztelen volt. Kicsi, erős mellka­sa zihált.

Morita a karddal mögé helyezkedett.

Misima egy joroidósit, egy harminc centis, egyenes pengéjű, hegyes tőrt vett a kezébe.

Ogava egy móhicuval (ecsettel) és egy papírlappal a kezében lépett előre. Misima úgy tervezte, hogy saját vérével fogja utolsó üzenetét megírni.

- Nem, erre nem lesz szükség - mondta Misima. Bal kezével has­falának bal alsó részén megdörzsölt egy pontot. Azután a jobb kezében lévő késsel megszúrta ezt a pontot.

Morita magasba emelte a kardot, miközben Misima nyakát bámul­ta. A diák homlokán gyöngyözött az izzadtság. A kard vége megbillent, keze remegett.

Misima egy utolsó köszöntéssel tisztelgett a császár előtt. - Tennó heika banzai! Tennó heika banzai! Tennó heika banzai!

Vállát előre görbítette és mellkasából kipréselte a levegőt. Hátiz­mai megfeszültek. Azután vett még egy mély lélegzetet.

- Haa...óóó! - Misima egy utolsó, vad kiáltással kiengedte testéből az összes levegőt.

Minden erejét összeszedve beledöfte a tőrt a testébe. A szúrást kö­vetően arca elfehéredett és jobb keze remegni kezdett. Összegörnyedt, és egy vízszintes vágással elkezdte felvágni a gyomrát. Miközben meg­rántotta a kést, a teste ki akarta lökni magából a pengét; a tőrt tartó kéz nagyon erősen remegett. Bal kezét is odatette, amivel erősen leszo­rította a jobbat. A kés a sebben maradt, így folytatta a keresztvágást.

Vér spriccelt elő a vágásból, gyomrából ölébe ömlött, a fundosit élénk pirosra színezte.

Misima utolsó erőfeszítésével, fejét leszegve, nyakát felfeszítve be­fejezte a keresztvágást.

Morita készen állt arra, hogy lesújtson a karddal, és levágja vezére fejét. - Ne hagyj túl sokáig szenvedni - mondta neki korábban Misi­ma.

Morita megszorította a kard markolatát. Miközben nézte, Misima fejjel előre rádőlt a vörös szőnyegre.

Morita lesújtott a karddal. Túl későn. A vágás ereje nagy volt, de a kard a vörös szőnyegen, Misima mellett csattant. Mély vágást kapott a hátán és a vállán.

- Újra! — szólította fel a többi tanítvány.

Misima nyöszörögve a szőnyegen feküdt, saját vérében fuldokolva, ide-oda forgolódva. Hasából kicsúsztak a belei.

Morita újra lesújtott. Megint célt tévesztett. Misima testét és nem a nyakát találta el. A seb borzalmas volt.

- Még egyszer!

Morita kezében már csak kevés erő maradt. Harmadszorra is fel­emelte a csillogó kardot és minden erejével Misima fejére és nyakára vágott. A csapás majdnem kettészakította a nyakát. Feje testére zu­hant, vér patakzott a nyakából.

Furu-Koga lépett előre. Gyakorlott kendós, japán kardvívó volt.

- Add ide a kardot! — mondta Moritának. Egy csapással különvágta a testet és a fejet. A tanítványok letérdeltek.

- Imádkozzunk érte - mondta Masita, és előrehajolt, amennyire csak tudott, hogy lehajtsa fejét.

A diákok csendben elmondtak egy buddhista imát.

A szobában nem lehetett mást hallani, csak az ifjak zokogását. Könnyek peregtek le arcukon. A holttestből bugyborékolás hallatszott; vér pumpált fel a nyakából, elárasztva a vörös szőnyeget.

Nyers bűz töltötte be a szobát. Misima belei a szőnyegre loccsantak.

Masita felemelte fejét. A tanítványok még nem végeztek. Morita is letépte zubbonyát. Egy másik diák kivette Misima vérben rángatózó kezéből a joroidósit, amivel kibelezte magát. Átadta a fegyvert Mori­tának.

Morita letérdelt, kigombolta a nadrágját, és ahogy Misima is tette, elmondott egy utolsó köszöntést. - Tennó heika banzai! Tennó heika banzai! Tennó heika banzai!

Morita sikertelenül próbálta a tőrt beleszúrni gyomrába. Nem volt eléggé erős ehhez. Felszínes karcolást vágott a hasán.

Furu-Koga mögé állt, a kardot magasra tartotta.

— Rendben! - mondta Morita.

Furu-Koga egy kardcsapással levágta Morita fejét, ami végiggurult a szőnyegen. A nyaknak abból a pontjából, ahol a testet kettévágták, ritmikusan ömlött a vér.

A diákok zokogva imádkoztak.

Masita nézte őket. - Most már legyen vége! - kiáltott fel.

— Ne aggódjon — mondta az egyik tanítvány. - Nekünk azt mondta, hogy ne öljük meg magunkat. Önt épségben kell átadnunk. Ez volt a parancsa.

- Abba kell hagyniuk! - ordította Masita. - Be kell fejezniük!

A diákok eloldották Masita kötelékeit. Lábra állt és csuklóját masszírozta. Egyik kezén mély vágás volt. Egyébként nem sebesült meg a dulakodás közben. '

- Rendezzék el tisztességesen a holttesteket — parancsolta a tanít­ványoknak.

Felvették a két férfi zubbonyát a földről, és beterítették velük a megcsonkított hullákat. Egymás mellé helyezték a két tetemet a pad­lón, lábuk az iroda főbejárata felé mutatott.

Azután felvették a fejeket és nyakkal lefelé a véráztatta szőnyegre helyezték őket. A fejpántok még akkor is a helyükön voltak.

A diákok a két fej előtt harmadszorra is imádkoztak.

Azután felálltak és a főbejárat felé indultak. Elbontották a torlaszt és kitárták az ajtót.

A tanítványok csak álltak és kifelé néztek. A rendőrök visszanéz­tek rájuk. A fiatalemberek sárga egyenruháját vérfolt mocskolta be, arcukat könny áztatta.

Senki sem mozdult.

Az egyik tiszt odasietett Masitához. - Jól van, uram? A tábornok bólintott. Azonban az ájulás határán állt. A rendőrök még ekkor sem mozdultak.

- Akkor hát - ordított végül az egyik felügyelő -, letartóztatni őket!

Az rendőrségi orvosok bementek a szobába. 12.23-kor megerősítet­ték, hogy Misima és Morita harakiri és lefejezés által elhunytak.

A földszinten a sajtónak is megtették a bejelentést. A körülbelül ötven riporterből és operatőrből álló tömeg egy kis szobában várako­zott; én voltam közöttük az egyetlen külföldi.

A Dzsieitai tisztjei a szoba elejében, egy kis pódiumon álltak. - Mi­sima és egy másik meghalt - hirdették ki.

- Hogy értik azt, hogy halottak?

-A fejüket levágták, igen levágták... a fejüket levágták... le, én mondom maguknak, levágták.


„Elveszítette a józan eszét"

Misima cselekedetére az első reakció a teljes hitetlenkedés volt. Japán­ban a világháború közvetlen befejezése óta nem történt példa szertartásos harakirire. A legtöbb japán, ha egyáltalán eszükbe jutott, azt fel­tételezte, hogy ez a gyakorlat már kihalt. És Misima az ország egyik legismertebb embere volt.

A rendőrség nagy zavarban volt. A Tokiói Fővárosi Rendőrkapi­tányság tisztjei először nem is hitték el az első jelentéseket. Az egyik főtiszt a következő parancsot hozta. - Ha a holttest még meleg, akkor tegyenek meg mindent, hogy megmentsék az életét.

A japán sajtó is összezavarodott. A Mainicsi Simbun, az egyik ve­zető lap riportere telefonon küldte el a történetet Icsigajából, hogy épp elérje a lap késő délutáni kiadását. - Menj vissza és ellenőrizd az in­formációkat - utasította a szerkesztő, aki a hívását fogadta, és az újság vázlatába ezt a főcímet írta: a sebesült misimát kórházba szállították.

Otthonában, a külvárosban Hiraoka Azusza, Misima apja épp békésen cigarettázott és televíziót nézett, amikor a képernyőn megjelent az első híradás a „Misima incidensről".

- Misima Jukio... támadást intézett az icsigajai Dzsieitai központ ellen.

Azusza első gondolata ez volt. - Most oda kell mennem és elnézést kell kérnem a rendőrségtől és az összes érintettől. Micsoda kellemet­lenség!

A következő hír így szólt: kappuku (felvágta a gyomrát). Azusza azért aggódott, hogy esetleg a fia jobb keze is megsérült. Máskülönben a modern sebészet mindent meg tud oldani.

A következő bejelentés így hangzott: kaisaku (lefejezték).

- Nem voltam különösképpen meglepődve - mondta később Azu­sza. - Az agyam nem fogadta be az információkat.

Az esetről az első hivatalos kommentárt a miniszterelnök, Szato Eiszaku tette.

A zömök, jóképű Szato zsakettben lépett ki a Parlament épületé­ből. Közvetlenül előtte az őszi ülésszak megnyitó beszédét tartotta a császár jelenlétében. Szato előzőleg már személyesen is ismerte Misi­mát, és közvetve segített neki, hogy a Tatenokai a Dzsieitainál gyakor­latozhasson.

Riporterek gyűltek a miniszterelnök köré. - Miniszterelnök úr, ho­gyan kommentálná a Misima incidenst?

- Bizonyára kicsigai állt elő, azaz elveszítette a józan eszét - mond­ta Szato. Majd beült nagy, fekete, elnöki gépkocsijába és az irodájába autózott.

Röviddel ezután a rendőrség bejelentette a Misima és Morita holt­testén végzett boncolás eredményét. Misima alhasán több, mint tíz centiméteres vágást találtak; egyes helyeken a vágás elérte az öt centi­méteres mélységet is. Morita gyomrán a vágás csak enyhe volt; nem volt elég ereje ahhoz, hogy a tőrt a testébe döfje.

 


Marguerite Yourcenar
Misima, avagy az űr víziója

in: Én szép kastélyom (Válogatott esszék és tanulmányok)
[Szerk. és ford. Rayman Katalin], Magvető, Budapest, 1986, 124-150. old.

A Császár... Tennó heika Bandzai! (Sokáig éljen a Császár!) - ez lesz utolsó kiáltása a haldokló Misimának és társának, aki vele együtt hal meg. Misima nem törődik vele, hogy Hirohito, ahhoz a szerephez híven, amelyre a körülmé­nyek korlátozzák, nem valami széles látókörű államfő (nem is szólva arról, hogy mint uralkodó, talán a környezetétől indíttatva, két olyan határozatot hozott, amelyeket Misima semmiképpen sem helyeselhetett: az 1936. évi katonai államcsíny leverését és a napisten rangjáról való lemondást). Mint ahogy a pápai hatalom szenvedélyes hívének sem fontos, hogy korának főpapja közepes képességű-e vagy sem. A császár Japánban tulajdonképpen csak a legendák idején volt mindenható. A Heian-császárok, akiket két nagy rivális klánból származó miniszterek tartottak pórázon, fiatalon lemondtak, rendszerint egy zsenge korú örökös javára, aki a régensség minden kiváltságát biztosította az ország tényleges irányítóinak. Később a sógunok - katonai diktátorok, akik már régóta Japán modernizálásán munkálkodtak -, Kamakurában kormányoztak, majd Edóban (a mai Tokió­ban), udvarral körülvéve, amelyben törtetők és ügyeskedők tolongtak, míg a tisztelettel övezett császár és udvara Kiotóban kulturális vagy szertartási tevékenységekre korlátozott életet élt. Közeledve az időben: Meiji császár, aki 1869-ben Tokióban telepedett le, már aktívabban uralkodott, de alá volt rendelve a modernizálás, az iparosítás, a parlamentarizmus szinte leküzdhetetlen erőinek, ennek az egész külföldutánzásnak, amely ellen 1812-ben föllázadt egy csoport szamuráj. (Ha arra gondolunk, hogy mit hozott ez a “haladás" Japánnak a fölkelésüktől számított száz év alatt, az embernek semmi kedve sincs gúnyolódni ezeken a szamurájokon, akik az idegenből jött modernizálás iránti gyűlöletükben elszigetelődtek, és úgy mentek el a sürgönydrótok alatt, hogy vaslegyezőjükkel eltakarták a vezetékeket a szemük elől.) Azok az idealisták, akiket elszomorított hazájuk állapota, gyakran eltervezték, hogy visszaadják a császárnak, mint a szegények és elnyomottak támogatójának, valóságos és egyben mitikus uralkodói rangját, még akkor is, ha elképzelésük valóra váltásához magával a császári intézménnyel kell szembeszállniok. Egy komor naplementét szemlélve Iszao, Misima Elszabadult lovak című művének főhőse azt suttogja társainak: “Őfelsége arca látható a lenyugvó napban. És Őfelsége arca nyugtalan..." Ezt a lojális embert jobboldalivá teszi a császár iránti hűsége, baloldalivá ragaszkodása az elnyomott és éhező parasztokhoz. A börtönben szégyelli, hogy jobban bánnak vele, mint a kommunistákkal, akiket agyba-főbe vernek.

Misima, akit már magával ragadott az Akció Folyama - ő nevezte így -, befejezi az Elszabadult lovak-at, és eközben megalapítja a Pajzs-Társaságot, a Tatenokai-i (szívesen jelezte az angol SS - Shield Society, Pajzs-Társaság - rövidítéssel, pedig tudta, hogy ezzel kegyetlen előfutárokat idéz). Mintegy száz emberből álló csoportosulás ez - úgy tűnik, e mellett a szám mellett döntött -, amelyet saját költségén mint katonai jellegű alakulatot szervezett meg. Az ilyenfajta mindig veszedelmes milícia szinte végzetszerűen kialakul minden országban, amelynek különböző szerződések csak gyönge hadsereg fenntartását engedélyezik, és azt, hogy a volt ellenség uszályában politizáljon. A Pajzs-Társaság tevékenysége vajon csak azokra a harci gyakorlatokra korlátozódott-e, amelyeken maga Misima is részt vett az állandó hadsereg egyik ezredének égisze alatt, a Fudzsi lábánál? Ez a Pajzs, tudjuk, hogy a vezetője szándéka szerint “a Császár pajzsa". Számos titkos társaságban a valódi célok (nem úgy, mint itt, a mi esetünkben, ahol valamiféle harcias cserkészetről van szó, felnőttek részére) rejtve maradnak nemcsak a nyilvánosság, hanem még a tagok, sőt esetleg még maga a vezető előtt is, de: “a Pajzs-Társaság várakozó állapotban lévő hadsereg. Nem tudhatjuk, mikor jön el a mi napunk. Talán soha, de talán már holnap. Addig vigyázzállásban maradunk. Nincs utcai tüntetés, nincs falragasz, nincs nyilvános szónoklat, nem dobálunk benzines palackokat, sem köveket. A végső, súlyos pillanatig nem vagyunk hajlandók tettekkel kompromittálni magunkat. Mert mi vagyunk a világ legkisebb hadserege, de szellemét tekintve a leghatalmasabb." Ez a szellem mindazonáltal csak sután nyilvánul meg valamiféle hazafias diákdalban, amelyet maga Misima szerzett; strófái azt bizonyítják, hogy már egy százfőnyi csoport is olyan tömeg, amelynek szellemi táplálék gyanánt közhelyekre van szüksége. (1)

Majdnem lehetetlen, hogy az az ember, aki úgy írja le Iszaót, amint éppen cinkosokat keres egy államcsíny végrehajtásához, ugyanakkor ne tervezett volna valami hasonlót. Mindamellett 1969 októberében, az új amerikai szerződések ratifikálásának idején - ez alkalommal komoly baloldali zavargásoktól tartottak, amelyekből azonban nem lett semmi (a szélsőjobb sem mozdult, pedig szintén elítélte a szerződéseket), a Tatenokai kicsiny vezérkara összegyűlt egy tokiói szállodában. Morita, Misima hadsegéde, aki egy évvel később társa lett a halálban, azt javasolta, hogy foglalják el a Diétát, ahogy Iszao tette volna - Morita nagyjából egykorú volt a regényhőssel. Misima ellenezte a tervet, mert úgy ítélte meg, hogy belebuktak volna. Hasznot húzott a leírásból, amelyet ő maga adott Iszao balszerencséjéről.

Könnyű kigúnyolni azt a teatrális egyenruhát, amelyet a Pajzs számára választottak. Egy fényképen kétsoros zubbonyban látjuk Misimát, ellenzős sapkával, amint ugyanúgy öltözött alvezérei között ül. Jobbján Morita - akit egyesek hülyének írtak le, mások olyan embernek, aki parancsolásra született, és jóval kimagaslik a csoportból -, szépséges férfi, ifjúsága teljében, az arca sima és telt, mint egyes tizenhetedik századi ázsiai bronzszobroké. Mögöttük három ifjú, akik majd tanúi lesznek a kettős öngyilkosságnak: Nagy-Koga, Ogawa és Kicsi-Koga. Ezek a fiatalemberek (Misima követőinek nagy része diákok közül került ki) éretlennek és törékenynek látszanak, de Nagy-Koga egy évvel később be fogja bizonyítani, milyen jól bánik a karddal. Japán arcvonásaik mellett is a merev egyenruhák Németországra és a cári Oroszországra emlékeztetnek. De talán természetesnek kell találnunk azt, hogy egy híres dramaturg, aki a tett emberévé lépett elő, vagy legalábbis az szeretne lenni, jelmezek és színházi kellékek emlékét hurcolja magával éppúgy, mint ahogy egy tanár beleviszi a politikai tevékenységébe professzori stílusát.

A Tatenokai-t Misima halála után azonnal föloszlatták, méghozzá az ő rendelkezései alapján, ami nem bizonyítja szükségképpen, hogy csak jól szervezett, majd beszüntetett játékról volt szó, amelyet - exhibicionizmusból vagy nagyzási hóbortból - kizárólag a saját kedvtelésére rendezett meg. Az általa toborzott férfiak maroknyi csoportját a kortársak jelentéktelennek, hacsak nem ártalmatlannak, sőt egy kissé nevetségesnek is találták, de nem biztos, hogy ma is így kell megítélnünk őket. Tapasztalhattuk, hány nyugati jellegűnek hitt, vagy afelé haladó és ezzel az állapotával látszólag elégedett ország tartogatott számunkra meglepetéseket, és hogy a zűrzavart minden esetben eleinte megvetett vagy iróniával kezelt kis csoportok okozták. Amennyiben egy nemzeti és reakciós irányzat - ha csak rövid időre is - győzedelmeskedik Japánban, mint ahogy ez most az Iszlám egyes országaiban történik, a Pajzs annak előfutára volt.

A negyvenhárom éves Misima súlyos tévedése - a húszéves Iszaoé, 1936-ban, menthetőbb-, hogy nem értette meg: még ha Őfelsége arca újra fölragyogna is a kelő nap fényében, a “teli hasak", a “kirakatba tett" gyönyör és a “kiárusított" ártatlanság világa ugyanaz maradna, vagy újraszerveződne, és hogy ugyanaz a Dzaibacu - tőkés csoportosulás -, amely nélkül nem maradhatna fenn modern állam, ugyanazon vagy más név alatt elfoglalná a fő helyet. Ezek a szinte primitív megállapítások, amelyeket azon­ban mindig hasznos emlékezetünkbe idézni, találóbbak, mint valaha, egy olyan korban, amelyben nemcsak egy csoport, egy párt vagy egy ország szenved valamiféle szennyeződésben, hanem az egész föld. Különös, hogy az az író, aki A Termékenység tengerében olyan jól leírta: Japán nem fordulhat többé vissza onnan, ahová eljutott - elhitte azt, hogy egy erőszakos gesztus valamit is változtathat a helyzeten. De a környezete, a japánok éppúgy, mint az európaiak, úgy látszik, még kevésbé fogták föl, mint mi, hogy a kétségbeesés milyen mélységeiből törtek föl a tettei. Misima angol életrajzírója azon csodálkozik, hogy Misima 1970 augusztusában, három hónappal az öngyilkossága előtt kijelentette: Japán el van átkozva. “A pénz és az anya­giasság uralkodik hazánkban; a modern Japán csúnya" - mondta. Azután metaforához folyamodott: “Japán a zöld kígyó áldozata. Nem menekülünk meg ettől az átoktól." Az újságíró-életrajzíró így folytatja: “Nem tudtam, hogyan értelmezzem a szavait. Amikor Misima kiment a szobából, az egyik jelenlevő így szólt: »Pesszimizmus-rohama van. Ez az egész.« Nevetésben törtünk ki, de én nagyon kényszeredetten nevettem. Zöld kígyó: mit szól hozzá?

Ez a zöld kígyó a jóvátehetetlen Rossz szimbóluma. Egy hüllő, mint a Rossz képe - olyan régi, mint maga a világ. Az ember azonban gondolkodóba esik, hogy ez az - inkább bibliai, mint kelet-ázsiai - kígyó nem Misima európai olvasmányaiból származik-e. Mindenesetre tetralógiájának első kötetében az elveszett smaragdról szóló, látszólag elég szimpla történetben a gemma zöldje már utal rá.

* * *

Misima egyik életrajzírója nem röstellte a fáradságot, hogy megállapítsa annak a tíz ismert japán írónak a nevét, akik a huszadik század első hatvan évében öngyilkosságot követtek el. Nem meglepő ez a szám egy olyan országban, amely mindig tisztelte az önkéntes halált. De egyikük sem választotta a legősibb módszert, Misima halála ezzel szemben a hagyományos tiltakozó és figyelmeztető szeppuku, a hasfölmetszés, amelyet - ha azt egy másik személy jelenléte lehetővé teszi -, a karddal való lefejezés követ. (Az utolsó nagy öngyilkosságok Ónisi tengernagy, a kamikazeegységek parancsnoka, Anami tábornok, hadügyminiszter és mintegy húsz tiszt nevéhez fűződnek; ezek a katonák huszonöt évvel korábban, a kapitu­láció és az összeomlás zürzavarában a császári palota küszöbén vagy egy gyakorlótéren hajtották végre a szeppuku-t, és úgy tűnik, valamennyien lemondtak a baráti segítségről és a kegyelemdöfésről.) A szeppuku-ábrázolások ettől kezdve elárasztják Misima egész művét. Az Elszabadult lovakban az 1821-ben föllázadt szamurájok tömeges öngyilkosságának története gyújtotta lángra az egyik szereplő, Iszao képzeletét. A reguláris hadsereg által legyőzött nyolcvan túlélő szertartásos hasfölmetszést követett el, egyesek az úton, mások annak a hegynek a csúcsán, amelyet a sintónak, a természet és az ősök kultuszának szenteltek. Ezek az öngyilkosságok néha otrombák, mint annak a falánk hősnek a harakirije, aki teleeszi magát, mielőtt fölvágná a hasát; máseseteket megindítóvá tesz a feleség jelenléte, aki maga is elszánja magát a halálra. A vérnek és beleknek ettől a hihetetlen áradásától elborzad az ember, de egyszersmind föl is lelkesedik, mint mindig, ha végletes bátorságot tapasztal. E mészárlás látványa fölött ott lebeg még valami a sintó-szertartások tiszta egyszerűségéből, amelyeket ezek a férfiak hajtottak végre, mielőtt harcba szálltak volna, és a katonák, akiket a lázadók után küldtek, a lehe­tő leglassúbb léptekkel mászták meg a hegyet, hogy időt hagyjanak a rebelliseknek a békés halálra.

Iszao öngyilkossága azonban nem úgy sikerül, ahogy elképzelte. Minthogy sietnie kell, mert az üldözők a nyomában vannak, nem várja ki azt a magasztos pillanatot, amelyről annyit álmodozott: “Fenyőfa alatt ülve, a tenger partján, a kelő nap fényében." A tenger itt van, feketién az éjszakában, de sehol egy oltalmazó fenyő, és szó sincs arról, hogy Iszao megvárhatná a napkeltét. A fizikai fájdalomnak ezen a kifürkészhetetlen területén Misima zseniális intuícióval megajándékozza az ifjú lázadót annak a napkeltének az ellenértékével, amelyet Iszao már nem fog megérni: a tőrdöfés égető fájdalma egyenértékű a tűzgolyóval: úgy sugárzik szét a beleiben, mint a vöröslő nap nyilai.

A hajnal templomában állatáldozat formájában talál­juk meg a hagyományos szeppuku utolsó aktusát, a lefejezésnek a megfelelőjét. Calcuttában a Pusztító Káli templomában Honda, a regény főszereplője kritikus kíváncsisággal és undorral szemléli, ahogy az áldozatot végző pap egyetlen csapással levágja egy kecskegida fejét. Az állat, amely egy perccel ezelőtt még reszketett, ellenszegült, mekegett, most már mozdulatlan - hirtelen tárggyá változott. A hazaszeretettől eltekintve, amelyre még visszatérünk, más főpróbák is lezajlanak: a színházban, egy kabuki-drámában, ahol Misima egy öngyilkos szamuráj szerepét játssza; egy filmben, ahol mint statiszta, ugyancsak harakirit követ el. És végül és mindenekelőtt egy utolsó fényképalbumban, amelyet később posz­tumusz műként jelentettek meg, és amely nem tartalmaz olyan érzéki fotókat, mint az első gyűjtemény: a Gyötrelmes rózsák.2 Ebben az albumban Misimát látjuk, amint különböző halálnemeket szenved el: belefullad a sárba, ami bizonyára szimbolikusan értendő, elgázolja őt egy cementtel megrakott teherautó, ami talán szintén szimbólum, több ízben szeppukut hajt végre, majd Szent Sebestyént személyesíti még, nyilakkal átdöfve - méltán híres, lélekbe markoló kép. Az ember választhat, hogy az ilyen jellegű képekben exhibicionizmust lát-e, és a halál gondolatától való egészségtelen megszállottságot, ami bizonyára a legkényelmesebb magyarázat egy nyugati ember, de még egy mai japán számára is, vagy éppen ellenkezőleg, rendszeres fölkészülést a halállal való szembenézésre, ahogy azt a szamuráj szellem által ihletett híres tizennyolcadik századi Hagakure ajánlja - Misima ezt több ízben is elolvasta:

“Mindennap készüljetek föl a halálra, hogy amikor majd eljön az ideje, békességben haljatok meg. Ha itt a vég, már nem olyan rettenetes, mint amilyennek képzeltük...

Munkálkodjatok azon minden reggel, hogy megnyugodjon szellemetek, és képzeljétek el a pillanatot, amely­ben nyilak, golyók, lándzsák és kardok roncsolnak vagy nyomorítanak benneteket, hatalmas hullámok sodornak el, tűz emészt, villámcsapás és földrengés dönt le, azt a pillanatot, amelyben szakadékba zuhantok, betegségben haltok meg, vagy valamilyen váratlan baleset következ­tében. Haljatok meg gondolatban minden reggel, és nem fogtok többé félni a haláltól!"

Hogyan béküljünk meg a halállal, avagy a szép halál művészete. Montaigne-től is kapunk hasonló tanácsokat (persze ellenkező értelműeket is), és, furcsa módon, valamelyest hasonló hangot üt meg Madame de Sévigné, legalábbis művének egyik részletében, ahol arról elmélkedik, hogyan fog jó keresztény módjára meghalni. De ezek még abból a korból valók, amikor a humanizmus és a kereszténység bátran szembenézett a halállal. Mégis úgy látszik, a Hagakuré-ban nem annyira arról van szó, hogy az ember nyugodtan várja az elmúlást, mint inkább arról, hogy a halált a minket is magába foglaló, állandó mozgásban levő világ egyik, formájában előre nem látható incidensének tekinti. A test, ez a “húsfüggöny", amely szünet nélkül mozog és remeg, fölhasítva vagy teljesen elhasználva fogja végezni, bizonyára azért, hogy megmutassa az űrt, amelyet Honda csak nagyon későn, közvetlenül a halála előtt értett meg. Kétfajta emberi lény van: azok, akik elhárítják maguktól a halál gondolatát, hogy jobban és szabadabban élhessenek, és azok, akik éppen ellenkezőleg, azáltal érzik át, bölcsen és erőteljesen a létezésüket, hogy odafigyelnek minden jelre, amelyet a haláltól kapnak testük érzetein vagy a külvilág véletlen jelenségein át. Ez a kétfajta szellem nem keveredik. Amit egyesek morbid rögeszmének neveznek, az mások számára hősies fegyelem. Az olvasó dolga, hogy erről véleményt alkosson.

A hazaszeretet (Júkoku) című novellát, amely Misima egyik legjelentősebb műve, maga a szerző írta filmre, ő rendezte és játszotta el olyan No-díszletek között, amelyeket egy 1936-os polgári ház szerény stílusához igazított. A film még szebb és megrázóbb, mint a novella, amelyből készült. Két hőse van: Misima maga játssza Takeiama főhadnagy szerepét, egy nagyon szép fiatal nő a feleségét.

Annak a napnak az estéjén vagyunk, amikor leverték a jobboldali tisztek lázadását, és legfelsőbb rendelettel azonnal kivégezték a rebelliseket. A főhadnagy is közéjük tartozott, de társai ifjú házas voltára tekintettel szánalomból az utolsó percben félreállították. A film a fiatalasszony nagyon mindennapi mozdulataival kezdődik; az újságból értesült az eseményekről, tudja, hogy férje nem akarja majd túlélni bajtársait, és elhatározza, hogy meghal vele. Mielőtt a főhadnagy hazajön, gondosan becsomagolja azt a néhány kis tárgyat, amelyet különösen szeret, és a kis dobozokra szép, kalligrafikus betűkkel ráírja azoknak a rokonainak vagy volt iskolatársnőinek címét, akiknek szánta őket. Megjön a férj. Első mozdulata, hogy lerázza a havat köpenyéről, amelyet azután a felesége fölakaszt a fogasra; a második, ugyancsak prózai mozdulat, hogy lehúzza csizmáját az előszobában, a falhoz támaszkodva, kissé imbolyogva a fél lábán, ahogy az már a helyzetből következik. A színész-szerző egy egészen rövid pillanattól eltekintve sohasem játszik a dráma folyamán. A helyzetnek megfelelő mozdulatokat hajtja végre, ez minden. Majd azt látjuk, hogy a főhadnagy és a felesége egymással szemben ülnek egy gyékényen a HŰSÉG fölirat alatt, amely a puszta falat díszíti, és az ember hajlamos azt gondolni, hogy ez a szó jobban megfelelne a novella és a film címének, mint a hazaszeretet, mivelhogy a főhadnagy a bajtársai iránti hűségből fog meghalni, a fiatalasszony a férje iránti hűségből, a szoros értelemben vett hazaszeretetről pedig csak akkor lehet szó, amikor a házi oltár előtt mindketten röviden imádkoznak a Császárért, ami ebben az esetben és a lázadás leverése után megint csak a hűség egyik megnyilat­kozása.

A főhadnagy bejelenti elhatározását, a fiatalasszony is a magáét, és a férfi - ezúttal Misima játszik - hosszú, mélabús és gyöngéd pillantást vet feleségére; most jól látjuk a szemét, amelyet a haláltusában majd beárnyékol egy katonasapka ellenzője - mint egy Michelangelo-szoborét a sisak. De ez az elérzékenyülés nem tart soká. A férj következő gesztusa megmutatja a fiatalasszonynak -minthogy a főhadnagy mellett nem lesz ott a barátja, hogy végrehajtsa a szertartásos befejezést-, hogyan kell mélyebbre nyomnia a tőrt, amellyel Takeiama, egyre gyöngülő erővel, megkísérli majd átmetszeni a torkát.3 Azután levetkőznek, és szeretkeznek. Nem látjuk a férfi arcát; az asszonyé feszült a fájdalomtól és a gyönyörtől. Pornónak semmi nyoma: a képkivágás kezeket mutat, amelyek egy hajzat erdejébe merülnek, kezeket, amelyek az imént, az utolsó előkészületek folyamán még simogató kísértetekként fogták át a fiatalasszonyt. Testrészek tűnnek föl, és tűnnek el; a fiatalasszony kissé besüppedt hasa, amelyen gyöngéden föl-alá siklik a férfi tenyere, ott, ahol hamarosan önmagára sújt majd. íme, újra felöltöztek, az asszony az öngyilkosság fehér kimonójába, a férfi egyenruhába, a fején újra ott az ellenzős sapka. Alacsony asztal mellett ülve megírják azt a néhány sort, amely tettüket magyarázza.

Azután megkezdődik a szörnyű munka. A férfi le­csúsztatja combjáról az egyenruha nadrágját, a kardpenge háromnegyed részét aprólékosan beburkolja a házi és higiénikus célokat szolgáló egyszerű selyempapírba, nehogy elvágja ujjait, amelyeknek az acélt kell irányítaniuk. De a végső művelet megkezdése előtt egy utolsó kísérletet kell tennie: könnyedén megszúrja magát a kard hegyével, és kibuggyan a vér, egy egészen kis csöppecske, amely hitelesen a színész vére és “a költő vére", nem úgy, mint azok a patakok, amelyek a következőkben láthatók lesznek, és amelyek szükségképpen színházi eszközökkel létrehozott imitációk. A feleség könnyeit visszatartva nézi, mit csinál a férje, de tudjuk, hogy, mint a döntő pillanatokban mindenki, Takeiama is egyedül van, bezárva azokba a gyakorlati részletekbe, amelyek voltaképpen mindig a sors fogaskerekei. A tőr sebészeti pontossággal, de nem minden nehézség nélkül vágja el a hasizmokat, amelyek ellenállnak, azután följebb húzódik, hogy kiszélesítse a sebet. A sapkaellenzö megőrzi a tekintet személytelenségét, de a száj eltorzul, és a belek, mint a bikaviadalban megsebzett ló belei, most kiömlenek a földre. A megindítóan remegő kar óriási erőfeszítéssel emelkedik föl, a nyak tövét keresi, és beledöfi a tört. A fiatalasszony átmegy a szomszéd szobába, és ünnepélyesen kiigazítja arcán a régi japán hagyományok szerint fölrakott hófehér festék- és púderréteget, azután visszatér az öngyilkosság színhelyére. A fehér kimonó alja és a fehér harisnya csupa vér; a hosszú uszály, ahogy a földet söpri, mintha titkos jeleket róna rá. A feleség a férfi fölé hajol, letörli ajkáról a vért, azután igen gyorsan, stilizált mozdulattal, mert az ember nem tudná elviselni kétszer egymás után a haldoklás realista látványát, egy kis tőrrel, amelyet a ruhája ujjából vesz elő, elvágja a saját torkát - úgy, ahogy ezt annak idején megtanulta. Az asszony átlósan rázuhan a férfi testére. A szerény díszlet eltűnik. A gyékény homokpaddá változik, vagy fövennyé, amely olyan hullámos, mint egy No-kabát, és a két halott mint valami tutajon sodródik az örökkévalóság felé, ahová már meg is érkezett. Csak egy hóval borított kis fenyő tűnik föl időről időre, egy-egy pillanatra - a kinti világra emlékeztetve ezen a téli estén, és a régi No rendezési hagyományaira utalva-, egy hóval borított kis fenyő, a bátorság és vér drámájának ebben a szerény kertecskéjében.

* * *

Azért időztem el ilyen hosszan A hazaszeretet-nél, amely bizonyos értelemben az öngyilkosság főpróbája, mert a film összehasonlítása Misima valódi szeppuku-jával rá­világít a távolságra a tökéletes művészet - amely az örökkévalóság komor vagy tiszta fényében a lényeget mutatja föl - és az élet között, amely tele van illetlenséggel, hiánnyal, zavarba ejtő félreértésekkel, s ennek oka valószínűleg az, hogy sohasem tudunk a kellő időben belehelyezkedni a többi ember lelkébe, sem lehatolni a dolgok mélyére, de oka egyúttal a “nyers" élet különös -egy elkoptatott szót használva azt is mondhatnánk: egzisztenciális - kiszámíthatatlansága. Mint Pasolininek Máté evangéliuma című filmjében a halála felé igyekvő Júdás már nem ember, hanem forgószél, Misima életének utolsó perceiből a tiszta energia ózonja száll föl.

Körülbelül két évvel a halála előtt érte a szerencse, amely, úgy látszik, mindig rámosolyog arra, akinek az élete váratlanul és ritmikusan fölgyorsul. Új személy lép a színre, Morita, akkor huszonegy éves, egy katolikus kollégiumban nevelkedett vidéki fiú, szép arcú, egy kissé zömök, és ugyanaz a lojális láng lobog benne, mint ab­ban a férfiban, akit rövidesen mesterének (szenszei) fog nevezni - megtisztelő kifejezés, amellyel a diákok illetik tanítóikat. Azt mesélték, hogy Misima politikai kalandokra való hajlama párhuzamosan nőtt ennek a fiatalembernek a lelkesedésével; de tudjuk, hogy amikor Morita 1969-ben merényletet tervezett, Misima visszatartotta tőle. Az ember szinte hajlandó volna azt hinni, hogy a két férfi szeppuku-jának egyes visszatetsző mozzanatai(4) Morita elméjében születtek meg - a fiú talán telítve volt erőszakos filmekkel és regényekkel -, de valójában Misimát nemigen kellett ebbe az irányba hajlítani. Legfeljebb azt hihetjük, új lendületet kapott attól, hogy végre megtalálta a keresett társat és talán egyúttal tanít­ványt is (Morita volt az utolsó, aki a Pajzs listájára föl­iratkozott). Feltűnik előttünk ez az energikus fiatalember - olyan lelkes, hogy azonnal részt vesz a Tatenokai gyakorlatain -, amint maga után húzza begipszelt lábát, egy sportbalesetnél tört el, és “mindenhová követi Misimát, mintha a jegyese volna". A mondat akkor kapja meg teljes értelmét, ha eszünkbe idézzük: az eljegyzés szó azt jelenti, hogy az ember elkötelez­te magát, és az ember nem kötelez­heti el magát jobban, mint ha vállal­ja a közös halált. Egy életrajzíró, aki szinte csak erotikus cselekedetei alapján magyarázza Misima életét, nagy hangsúlyt adott e kapcsolat föltételezett érzéki jellegének, és ezen az alapon megpró­bálta a szeppuku-t sindzsuvá alakítani, a kabuki-darabokban oly gyakori kettős öngyilkossággá, amelyet leg­többször egy bordélynegyedbeli leány és egy olyan fiatalember követ el, aki nem elég gazdag ahhoz, hogy kiváltsa vagy megtartsa a szeretőjét. Ezek az öngyilkosok többnyire vízbe ölik magukat.5 Nem valószínű, hogy Misima, aki immár hat éve készülődik a rituális halálra, kizárólag azért rendezte volna meg halála előtt a csapatokhoz intézett fölszólításnak és nyilvános tiltakozásnak ezt a bonyolult színjátékát, hogy megteremtse egy kettős öngyilkosság díszleteit. A dolognak egyszerűbb a ma­gyarázata, és Misima ezt meg is adta a kommunista diákokkal folytatott vitájában: arra a következtetésre jutott, hogy egy olyan világban, amely elvesztette a hitét, a sze­relem is lehetetlenné vált, a szerelmeseket ugyanis a háromszög alapján fekvő két szöghöz hasonlította, az álta­luk tisztelt császárt pedig a síkidom csúcsaihoz. Helyettesítsék be a császár szót az “ügy" szóval, vagy az “Isten" szóval, és eljutnak ahhoz a gondolathoz, hogy a szerelemnek transzcendens háttérre van szüksége -olyan tétel ez, amelyet régebben, máshol még vitattam. Morita szinte naiv lojalitásával megfelelt ennek a követelménynek. Mindössze ennyit állapíthatunk meg, de persze természetesnek látszik, hogy két olyan lény, akik elhatározták, hogy együtt halnak meg, méghozzá az egyik a másik által, előzőleg, legalább egyszer, együtt akarnak lenni az ágyban, és ezt az elképzelést a régi szamuráj szellem bizonyára nem helytelenítette volna.

Minden elő van készítve. Misima a szeppuku-t 1970. november 25-ére tervezi, arra a napra, amelyen, ígérete szerint, le kell szállítania a kiadónak tetralógiája utolsó kötetét. Bármennyire belevetette is magát a politikai akcióba, életét még írói kötelezettségei szabályozzák: büszke arra, hogy a kéziratait mindig a megállapodás szerinti időpontban adta át. Az öngyilkosságra készülök mindenre gondoltak: a jelenlevők iránti végső udvariasságból, vagy azért, hogy a test méltóságán mindvégig ne essék csorba, még azokra a vattatamponokra is, amelyek majd megakadályozzák, hogy a haldoklás görcseiben ki­ürüljenek a belek. Misima, aki november 24-én négy társával vendéglőben vacsorázott, visszavonult, mint minden éjszaka, hogy folytassa munkáját. Befejezi kéziratát, vagy elvégzi rajta az utolsó simításokat, szignálja, és becsúsztatja egy borítékba; a kiadó egyik alkalmazottja érte jön majd másnap délelőtt. Amikor fölkel a nap, az író zuhanyozik, gondosan megborotválkozik, fölveszi Pajzs­egyenruháját egy fehér pamut alsónadrágra és a meztelen bőrére. Mindennapi mozdulatok, de ünnepélyessé vál­nak azáltal, hogy többé nem fogja őket megismételni. Mielőtt kilépett dolgozószobájából, egy cédulát hagyott az asztalon: “Az emberi élet rövid, de én szeretnék örök­ké élni." Ez a mondat jellemző mindazokra, akiket ki­elégíthetetlen szenvedély emészt. Ha jól meggondoljuk, nincs ellentét a két tény között, hogy ezek a szavak hajnalban íródtak, és hogy a férfi, aki leírta őket, nem érte meg a delet.

Kéziratát feltűnő helyen, az előszoba asztalán hagyja. Négy társa egy új kocsiban vár rá, amelyet Morita vásárolt. Misima táskájában egy értékes tizenhetedik századi kardot hoz magával - egyik legbecsesebb tulajdonát; a táskában tőr is van. Elhaladnak az iskola előtt, ahol az író két gyermeke közül az idősebbik, Noriko, egy tizenegy éves leány tanul: “Ez az a pillanat, amikor egy filmben szentimentális zenét hallanánk" - tréfálkozik Misima. Érzéketlenség jele? Talán az ellenkezőé. Könnyebb néha tréfálkozni azon, ami az ember szívét nyomja, mint egyáltalában nem beszélni róla. Misima valószínűleg fölnevet azzal a rövid és metsző nevetéssel, amelyet többen is megemlítettek, és amely azokra jellemző, akik nem szívből nevetnek. Azután az öt férfi énekelni kezd.

Íme, megérkeztek céljukhoz, a Nemzetvédelmi Mi­nisztérium épületéhez. Ennek az embernek, aki két óra múlva már nem él, és aki elszánta magát a halálra, mégis van még egy utolsó óhaja: beszélni a csapatokhoz, megmagyarázni nekik, hogy szerinte milyen mélyre süllyedt az ország. Ez az író, aki megállapította, hogy a leírt szavak elvesztették ízüket, azt hiszi-e vajon, hogy a mondott szónak nagyobb a hatalma? Valószínűleg arra törekszik, hogy minél többször nyilvánosan magyarázza el, miért hal meg, nehogy az okait később elködösítsék vagy eltagadják. A két levél, amelyet újságíróknak küldött azzal a kéréssel, hogy legyenek adott időben a Nemzetvédelmi Minisztériumban - az okot egyébként nem jelölte meg-, arra vall: félt a posztumusz hamisítástól, és erre minden oka meg is volt. Mivel lelkesedéséből át tudott önteni valamit a Pajzs-Társaság tagjaiba, talán lehetségesnek tartja, hogy azt a néhány száz embert, akit összecsődített, meg tudja győzni igazáról. De csak a vezérlő tábornok adhatja meg neki a szükséges engedélyt. Misima bejelentkezett hozzá azzal az ürüggyel, hogy megmutatja neki azt a szép kardot, amelyen egy híres fegyverkovács neve szerepel. Egyenruhás társai jelenlétét az író egy csoportgyűléssel indokolja, amelyre majd el kell menniök. A tábornok megcsodálja azokat a majdnem láthatatlan jeleket, amelyeket annak idején bevéstek a fényes acélba, Misima két társa eközben megragadja, és kezénél és lábánál fogva odakötözi a karosszékhez. A két másik fiatalember az íróval együtt gyorsan bezárja vagy eltorlaszolja az ajtókat. Az összeesküvők tárgyalnak a kint rekedtekkel. Misima követeli, hogy hívják össze a csapatokat, beszélni óhajt hozzájuk az erkélyről. Ha nem teljesítik kérését, kivégzik a tábornokot. A kintiek okosabbnak tartják, ha engednek, de egy elkésett ellenállási kísérlet közben Misima és Morita, akik még a félig nyitott ajtót őrizték, megsebesítettek hét altisztet. Ezek terrorista módszerek; amelyeket annál kevésbé kedvelünk, mert nagyon is sokszor láttuk, hogyan alkalmazták őket szinte mindenütt az alatt a tíz év alatt, amely Misima halála óta eltelt. De a japán író ragaszkodik hozzá, hogy kihasználja az utolsó lehetőséget.

Lent gyűlnek a csapatok, körülbelül nyolcszáz ember, akik nem nagyon örülnek, hogy ezzel a váratlan felszólítással megzavarják őket mindennapi munkájukban vagy a pihenésükben. A tábornok türelmesen vár. Misima kinyitja az üvegajtót, kimegy az erkélyre, s mint jó tornász, fölugrik a mellvédre: “Azt látjuk, hogy Japán megrészegszik a jóléttől, és elmerül a szellemi tunyaságban... Vissza fogjuk adni régi arcát, és eközben meghalunk. Lehetséges, hogy mindenképpen élni akartok, és elfogadtok egy világot, ahol már halott a szellem... A hadsereg még ma is azt a szerződést támogatja6, amely megfosztja őt a létezés jogától... A hadseregnek 1969. október 21-én meg kellett volna ragadnia a hatalmat, és revízió alá vennie az alkotmányt... Alapvető japán nemzeti értékeink vannak veszélyben... A Császárnak már nincs meg a méltó helye Japánban..."

Sértések, trágár szavak szállnak feléje. Az utolsó fényképeken összeszorított ököllel, nyitott szájjal látjuk, annak az embernek a jellegzetes csúnyaságával, aki ordít, vagy inkább üvölt, az arcjátéka pedig kétségbeesett erőfeszítést mutat, hogy megértesse magát - kínosan emlékeztet azokra a bármely oldalon álló diktátorokra és demagógokra, akik már egy fél évszázada mérgezik az életünket. A modern élet zaja járul hamarosan a hurrogáshoz: az udvar fölött egy odarendelt helikopter köröz -légcsavarjának dübörgése minden hangot elnyom.

Misima visszaugrik az erkélyre. Kinyitja az üvegajtót, Moritától követve, akinek kibontott zászlaján ugyanazok a tiltakozások és ugyanazok a követelések olvashatók, amelyeket Misima elmondott. Az író leül a földre, egy méterre a tábornoktól, és tökéletes önuralommal pontról pontra végrehajtja a mozdulatokat, amelyeket Takeiama főhadnagy szerepében láttunk tőle. A szörnyű fájdalom, amelyre vonatkozólag értesüléseket próbált szerezni, vajon olyan volt-e, amilyennek elképzelte, amikor csak mímelte a halált? Megkérte volt Moritát, hogy ne hagyja sokáig szenvedni. A fiatalember lesújt kardjával, de a könny elvakítja szemét - remeg a keze. Csak arra képes, hogy két vagy három szörnyű sebet ejtsen a haldokló tarkóján és vállán. “Add ide!" Nagy-Koga ügyesen megragadja a kardot, és egyetlen csapással elvégzi, amit kell. Ezután Morita is leül a földre, de csak annyi ereje maradt, hogy a tőrrel, amelyet kivettek Misima kezéből, kis karcolást ejtsen magán. A szamurájkódex előre gondos­kodott az ilyen helyzet megoldásáról: az öngyilkost, ha túlságosan fiatal, túlságosan öreg vagy túlságosan gyönge volt, ha elvesztette a lelki egyensúlyát, és ezért nem tudta végrehajtani a hasfölmetszést, azonnal le kellett fejezni. “Rajta!" Nagy-Koga meg is tette.

A tábornok előrehajol, amennyire a kötelékei en­gedik, és elmormolja a buddhista imát a halotta­kért: ,Namu Amida Bucu!" - Bízzunk Buddhában! Ez a tábornok, akitől semmit sem vártunk, nagyon tiszteletreméltóan viselkedik, mint annak a szörnyű drámának tanúja, amely teljesen felkészületlenül érte. “Ne folytassátok ezt az öldöklést; nincs értelme!" Mind a három fiatalember azt válaszolja: megígérték, hogy nem fognak meghalni. “Sírjatok, ahogy jólesik, de szedjétek össze magatokat, ha majd felnyílnak az ajtók!" Kissé száraz utasítás, de a zokogás közepette többet ér, mint egy durva parancs, hogy ne sírjanak. “Takarjátok le illendően ezeket a testeket!" A tanítványok letakarják a testek alsó részét az egyenruha zubbonyával, és még mindig zokogva, fölállítják a két levágott fejet. És aztán egy olyan kérdés, amely érthető egy parancsnok részéről: “Hagyjátok, hogy az alárendeltjeim így megkötözve lássanak engem?" Megoldják a kötelékeit; kinyitják az ajtókat, vagy eltávolítják a torlaszokat; a három fiú odanyújtja kezét a bilincsek felé, amelyeket a rendőrök hoztak magukkal; az újságírók berohannak a szobába, amelyet eláraszt a vér szaga. Hadd végezzék a mesterségüket.

Mi forduljunk a hallgatóság felé. "Bolond volt" -mondta a miniszterelnök, akit azonnal megkérdeztek. Az apa a csapatokhoz intézett szónoklatról a rádió déli híreiből értesült. Úgy reagált, ahogy a családtagok szoktak: “Mennyi kellemetlenségem lesz miatta! Bocsánatot kell kérnünk a hatóságoktól..." A feleség, Jóko, húsz perccel tizenkettő után hallotta férje halálának hírét, egy taxiban, amely valamilyen ebédre vitte. Amikor később megkér­dezik, azt fogja válaszolni, hogy számított az öngyilkosságra, de inkább egy vagy két évvel később. (“Jókónak nincs fantáziája" - mondta egyszer Misima.) Csak az anya viselkedik meghatóan, amikor a részvétlátogatásokat fogadja. “Ne sajnáljátok őt!" - szól. “Életében elő­ször tette azt, amit tenni vágyott." Bizonyára túlzott, de maga Misima azt írta 1969 júliusában: “Ha gondolat­ban újraélem az utolsó huszonöt évet, elcsodálkozom az ürességén. Alig mondhatom, hogy éltem." Még a legragyogóbb és legteljesebb életben is ritkán teheti meg az ember, amit igazán szeretne, és az űr mélységei vagy magasságai, az, ami volt, és az, ami nem volt, szintén csak káprázatnak vagy álomnak tűnnek.

Fennmaradt, egy fénykép: a család sorba rakott székeken ül egy gyászün­nepségen, ahol, bár a szeppuku-t majdnem mindenki elítélte, több ezer ember jelent meg. (Úgy tűnik: Misima erőszakos cselekedete mélységesen megzavart mindenkit, aki azt hitte, hogy problémátlan világban rendezkedett be. Aki őt ko­molyan veszi, az tagadja alkalmazkodását a vereség­hez és a fokozódó modernizálódáshoz, meg az azt követő gazdasági föllendüléshez. Okosabb volt nem látni mást ebben a gesztusban, mint az irodalom, a színház és az önmagáról való beszéltetés vágyának hősies és abszurd keverékét.) Adzusza, az atya, Sidzue, az anya és Jóko, feleség - mindegyik bizonyára a maga módján ítélte meg és magyarázta Misima tettét. Profilból látjuk őket; az anya összekulcsolja kezét, fejét kissé lehajtja, és a fájdalom mogorvává teszi az arcát; a férfi kihúzza magát, bizonyára tudja, hogy fényképezik; Jóko csinos és kiismerhetetlen, mint mindig. És azután, közelebb hozzánk, ugyanabban a sorban, Kavabata, az öreg regényíró, aki előző évben kapta meg a Nobel-díjat, és aki az elhunyt mestere és barátja. Ez a beesett aggastyánarc rendkívül finom; a szomorúság mintegy áttetszik rajta. Kavabata egy év múlva öngyilkos lett, mindenfajta hősies szertartás nélkül (egyszerűen kinyitotta a gázcsapot). Előzőleg többször mondta, hogy Misima meglátogatta őt.

És most a befejezésre tartogatott utolsó és megrázó kép; olyan felkavaró, hogy csak ritkán közölték. Két fej a tábornok hivatalának műanyag szőnyegén, egymás mel­lé helyezve, mint a kuglibábuk, szinte összeérnek. Két fej, mozdulatlan golyók, két agyvelő, melyeket már nem öntöz vér, két számítógép, amelynek működését leállították, nem válogatnak többé, és nem fejtik meg örök áradásait azoknak a képeknek, benyomásoknak, ingereknek és válaszoknak, amelyek naponta milliószámra érnek egy élőlényt, amelyeknek együttese az, amit szellemi életnek és az érzékek működésének nevezünk, és amelyek a test többi részének mozgását okozzák és irányítják. Két levágott fej, amely más világok más törvényei felé fordul, és amely inkább elképeszti a szemlélőt, mint megborzasztja. Az értékítéletek, akár erkölcsi, politikai vagy esztétikai vonatkozásúak, az ő jelenlétükben, legalábbis e pillanatban hallgatásra kényszerülnek. A magától adódó fölismerés bonyolultabb és egyszerűbb: a létező és létezett dolgok miriádjai között ez a két fej is létezett, létezik. Ami ezeket a világtalan szemeket eltölti, már nem a politikai tiltakozások kibontott zászlaja, és nem is valami más intellektuális vagy érzéki kép, még az űr sem, amelyet Honda szemlélt volt - csak valamiféle fogalom vagy szimbólum, amely mindent összevéve mé­gis nagyon emberi. Két tárgy, két tönkretett szerkezetnek immár szinte szervetlen roncsa, amelyekből elhamvasztásuk után csak hamu és ásványi anyagok maradnak. Még elmélkedni sem fogunk róluk, mert az elmélkedés­hez nincs elég adatunk. Két roncs, amelyet az Akció Folyama görget magával, amelyet a hatalmas hullám egy percre kivetett a homokra, hogy azután végleg elsodorja.


Jegyzetek:

1 Az “imperialista" kifejezés, amelyet gyakran használnak Misi­ma életrajzírói, még félrevezetőbb, mint a “fasiszta". Sem Iszao, aki olyannyira közömbös az 1932/35-ös mandzsúriai háború iránt, de maga Misima, az 1970. november 25-i kiáltvány szerzője sem imperialista a szó szoros értelmében, ők szélsőjobboldali lojalisták és nacionalisták. Az egyébként valószínű, hogy a japán imperializmus feltámadt volna, ha a császári restauráció álma megvalósul, és a szerződések felbontására is sor kerül, de mindez már kívül esik témánk keretein. (A szerző.)

2 Ha tudjuk, hogy Misima volt az, aki ellenőrizte D'Annunzio Szent Sebestyén mártíromsága című drámájának japán fordítását, és ő is adatta elő a darabot Tokióban, feltehetjük magunknak a kér­dést: a Gyötrelmes rózsák címet vajon nem az a részlet sugallta-e, ahol ebben a színpad szempontjából túlságosan hosszú és túlságosan lírai szép műben a császár elhatározza, hogy egy halom rózsa alatt fojtja meg Sebestyént. (A szerző.)

3 Misima egyik életrajzírója, John Náthán “abnormisnak" minősíti a főhadnagynak feleségével szemben tanúsított magatartását, mi­vel azt kívánja tőle, hogy tanúja legyen halálának, és segítsen neki a kegyelemdöfésben. Egy sztoikus nem helyezkedett volna erre az álláspontra. (A szerző.)

4 A Nemzetvédelmi Minisztériumban lezajlott terrorista típusú eseményekre gondolok. (A szerző.)

5 Szaigó, a tizenkilencedik század híres liberális agitátora meg ba­rátja, egy Gessó nevű pap is vízbe ugrottak, hogy - nagyrészt politi­kai okokból - együtt haljanak meg. Tervük meghiúsult, mert Szaigót megmentették az életnek. Ez egyike a nagyon ritka eseteknek, amikor két férfi követ el sindzsut, kettős öngyilkosságot. (A szerző.)

6 A japán-amerikai egyezményeket, amelyeket egy évvel előbb megújítottak. (A szerző.)