Misima Jukio: HOLD A VIZEN

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Misima Jukio
HOLD A VÍZEN
Gács Éva fordítása olaszból
Elektronikus kiadás Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: www.iv.hu/002_misima.html

Ördögi szenvedélyek hullámzanak bennünk–
Mint hold a vízen
Mely lágyan siklik a hullámok nyomában.
Ójójósú*

Kérlek, fordulj szíveddel a múltba! Mondd, hogy akarsz még találkozni velem! Gyere vissza, kérlek, gyere vissza! Könyörgök, még egyszer, legalább egyszer, egyetlenegyszer, kopogtass e kihalt ház ajtaján, amelyhez, a tiéden kívül, egyetlen kezet sem engedtem közel! Most biztos azt gondolod, hogy csak egy szeszélyes nőszemély vagyok– tudom jól. Tudom, hogy sirámaim csak tovább fokozzák az irántam érzett gyűlöletedet. Éppen ez az, amit akarok. Tudom, hogy mindez még boldogtalanabbá tesz, úgyhogy minden alkalmat megragadok, hogy a nyilaimat kilőhessem, de igazából ami arra késztet, hogy neked írjak, nem más, mint a gyöngédség.

Ó, megint kimondtam ezeket a hazugságokat. Nekem már az is elég lenne, ha legalább még egyszer viszontláthatnám az arcodat. Számodra ez biztos felfoghatatlan, de nekem, az én tiszavirágéletemnek az arcodat viszontlátni azt jelentené, hogy újabb tíz nap élethez merítettem erőt. Igen, felfoghatatlan, mert az, hogy eljössz hozzám, a te életedet egyetlen nappal sem hosszabbítaná meg. De azért remélem, azt sem állítod, hogy megrövidítené.

A levelem hangneméből azt gondolhatnád, hogy vidám és nyugodt vagyok, de ez egyáltalán nem igaz. Amikor még gyakran jöttél hozzám, könnyedén el tudtam viselni a szomorúságot és a reménytelenséget, amelyeket te mindig az élet legsiralmasabb dolgainak neveztél. De most az a nő, aki neked ír, már a legcsekélyebb szomorúságot és magányt sem képes elviselni.

De vajon miért van az, hogy csak ilyen hangon tudok közeledni hozzád? Ó, most vékony köd ereszkedik alá, beburkolja ezt a levelet s valamennyi hozzám közeli és távoli tárgyat: minden olyan illékonnyá válik; –az én szerelmem az—–úgy érzem —, –mely betölti az üres eget––

* * *

Rettenetesen fáradt vagyok. Miután véget ért az a baljós időszak, mely otthonomba zárt, újból szolgálatba álltam az Udvarnál.** Te is tudod, hogy ezekben a napokban milyen tömérdek sok a tennivaló a Palotában, úgyhogy képzelheted, mennyire kimerültem, testileg és szellemileg egyaránt. De nem ez az egyedüli dolog, ami visszatartott, hogy hozzád elmenjek; ugye nem veszed rossz néven, ha azt mondom, hogy a találkozásunk útjában álló egyedüli akadály te vagy? Mindenesetre tényleg nagyon fáradt vagyok, és hogy mennyire, azt a tegnap éjszakai gyermeteg álmom is bizonyítja.

A városban olyan hírek kaptak szárnyra, melyek szerint előfordulhat, hogy a Rashomon-kapunál megjelenik egy démon, éppen az, amelyről kicsi korom óta nemegyszer hallottam beszélni. A kapu előtt várakoztam tehát, amikor megláttam egy égszínkék meteort, amint hosszú csíkot húzva maga után aláhull. A holdfényes, kihalt utcán lassan közeledett egy kocsi, melyet két ökör húzott, de a bakon senki sem ült. Megállt előttem, s bentről valaki engem szólított. Homályosan láttam, amint kinyúlik felém egy kecses, de az izzadságtól nyirkos és hideg kéz. S az ernyedt kéz, mely mégis súlyos volt, mint az arany, mintha kért volna valamit. Miközben felfelé kapaszkodtam a kocsira, az utca másik végéből odaért hozzánk egy csomó ember. Magasan a fejük fölött fáklyát tartottak, és azt kiabálták felém: –Az ott egy démon; ne érj hozzá!– Én ennek ellenére megpróbáltam felszállni, de nem engedtek. Hirtelen megláttam a kocsiban ülő arcát, és micsoda meglepetés: te voltál az!

Remélem, nem haragszol, amiért elmeséltem ezt az álmot; gyakran szórakoztattalak hasonló sületlenségekkel, de te mindig szívesen végighallgattál. Tegnap meglátogatott a császári őrség egyik tisztje, jó barátom, aki kinevetett, és –nyári szentjánosbogárnak– nevezett. Igen, pontosan így; úgy látszik, mindenki előtt világos, akár a szentjánosbogár fénye, mi az én egyedüli, rögeszmés gondolatom. A leveled hangja felderített, úgyhogy végül én is éppolyan vidám hangnemben írtam neked, s nem szóltam arról, mennyit szenvedtem, és hogy mennyire megviselt ez az időszak, amíg nem találkoztunk. Vajon érkezik-e még tőled válasz? Nagyon kérlek, vigyázz magadra!

Ó, mennyi képmutatás van ebben a levélben! Itt be is akartam fejezni, de aztán megpróbáltam még egyszer, immár higgadtan végigolvasni a leveledet, és ettől elviselhetetlen fájdalmat éreztem. A szívem úgy tombolt, mint vihar a nádas felett. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy erőt veszek magamon és hozzátoldom a levélhez ezt az utóiratot, mely nemcsak téged tesz majd boldogtalanná, de engem is.

Időnként meg szoktam látogatni az egyik – keleti tartománybeli – exfunkcionárius lányát. A lány abban a tartományban született, és csak két vagy három évvel ezelőtt jött először a fővárosba. Nagyon szép, így azonnal meghívták, hogy álljon az Udvar szolgálatába, de ő nemet mondott. El sem tudod képzelni, mennyire örültem, amikor megtudtam, hogy miattam utasította vissza, hiszen ha fahéjfává*** válik, mindennek vége szakadna közöttünk. –Úgy gondolom, ti ketten jó barátok lehetnétek. Ártatlan, gyermeki hangján mindig elmeséli nekem azokat a szörnyű és bűbájos történeteket, melyek a főváros felé utazva estek meg vele. Lehet, kinevetsz majd amiatt, hogy nekem ilyen éretlen és kissé vidékies nő tetszik. –Nem, nem– már megint éppolyan erőltetetten vidám hang mögé rejtőzve írok, mint az előbb. De hát kitől tanultam ezt a lélekre figyelést, ezt a szomorú játékosságot, én, aki mindig is olyan reményvesztett és bánatos voltam, akár a moha? Nem kétséges, hogy te tanítottál rá. De ez most lényegtelen. Szerinted létezik a Földön férfi, aki ilyen idétlen vallomást tett valaha is?
Az igazat megvallva úgy gondolom, hogy a kettőnk kapcsolata részemről tarthatatlanná vált. Mikor annak a másik nőnek az erőtlen hangját hallgatom, érzem, hogy már nem tudnék más hangot elviselni, és ez szörnyű szenvedést okoz. Vajon meddig leszek képes nélküled élni? Szeretném, ha te is elgondolkoznál ezen, szeretném, ha végiggondolnád, mit jelentene neked az, ha visszatérnék hozzád! A fejemben úgy forognak a gondolatok, akár a vízimalom lapátjai a hosszú őszi éjszakákon, megállás nélkül. Akárhogy is, ne vedd úgy, hogy elhagytalak. Hiszen épp fordítva történt. Igaz, akkor én mentem el, anélkül, hogy bármilyen hírt adtam volna magamról, de meg sem tudom mondani, hogy ezt követően hányszor szerettelek volna, ha csak egy pillanatra is, viszontlátni. Az idei nyár virágai már mind lehulltak és nyomtalanul eltűntek. De amikor látom, hogy az öreg fán a kibomló fényes fiatal levelek mennyivel életerősebbek, mint a virágok, elfog a szorongás. S utána gáttalanul patakzanak az együtt töltött napok emlékei.

* * *

A levélírás ideje alatt sikerült összeszednem az erőm ahhoz, hogy jókedvű legyek, és meg kell mondjam, hogy a te válaszod ehhez illő volt. De szavaid hamis szomorúsága olyannyira átlátszó, akár az öreg brokát szétfoszló szövedéke. A megjátszott vidámságot nem nehéz az igazitól megkülönböztetni. És még van bátorságod azt állítani, hogy azt a bizonyos –lélekre figyelést–, meg a –szomorú játékosságot– tőlem tanultad!? Miután kézhez kaptam a válaszodat, rosszullét fogott el. Ezután sokáig nyomtam az ágyat, s közben elérkezett az ünnepségek időszaka. Amióta nem jössz többé hozzám, hagytam, hogy a kertben mindenfelé elburjánozzék a gaz. Szeretem elnézegetni, ahogy üdén és zöldellve minden zugba befészkeli magát, és most már olyan sűrű, hogy nem is lehet kiirtani. Szorongva várom, hogy szenvedésem tovább növekedjék, s minden egyes nappal egyre jobban hasonlítson e gyomokra. –Tegnapelőtt nagy ünnep volt; a kapu előtt, a templom felé vezető úton kora reggeltől kocsizörgést lehetett hallani. A cselédek, és a lányunk is – az a kicsi lány, akinek a Natsuhagi**** becenevet adtad – erősködtek, hadd csatlakozhassanak a menethez. Akkor eszembe jutott az elmúlt év, amikor együtt mentünk el hármasban, s a vége az lett, hogy szomorú gondolatokba merülve egész nap ágyban maradtam. A tavaszi naplemente fénye – mely a füvön csillogva káprázatnak látszott – mandarinillatot árasztó hűvös sötétséggé változott. A kicsi és a szolgálólányok magamra hagytak ebben az illatos félhomályban; talán sajnálatot éreztek irántam. Az ágyamban fekve nyugtalanul hallgattam az ünnepről visszatérő kocsikat, melyek nagy zajjal vonultak el a kapu előtt, egyik a másik után. Aztán megszűnt a lárma, s elviselhetetlen csönd állt be, majd a távolból egy közeledő hintó hangja hallatszott. Eszembe jutott a démonos álmod a kocsival. Jó volt ezt a magányos hangot hallgatni, de azután a kerekek nyikorgása egyre jobban felerősödött, és, nem tudom, miért, a szívem gyorsabban kezdett verni. Úgy éreztem, mintha a keréknyikorgáson keresztül közvetlen kapcsolatba léptem volna a kocsi gazdájának lelkével. Amikor a hintó elhaladt a kapu előtt, a szívem rettentően kalapált, és én olyan összetörten maradtam ott, akár egy hulla. Mire magamhoz tértem, a zaj úgy elillant, mint az álom. Még az a szorongás is mintha csak érzékcsalódás lett volna. Az egyre sűrűbbé váló sötétségben a tudatom kezdett megvilágosodni. Vajon nem te ültél abban a hintóban? – hasított belém hirtelen. Tisztán emlékeztem a kerekek jellegzetes zajára, és nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól. Még ágyban feküdtem, amikor megéreztem, hogy van valaki a szobában; a szolgálólány jött be, és miközben meggyújtott egy fáklyát, azt suttogta: –A tábornok van itt; beengedjem?– Ô volt az, aki kinevetett téged, és – szerintem teljesen alaptalanul – –nyári szentjánosbogárnak– nevezett. Határozott hangon elutasítottam: –Ne engedje be; nem látja, milyen rosszul vagyok?– A szolgálólány tétovázott, nem tudta, mitévő legyen. De végül, ha jól tudom, a tábornok, miután értesült az állapotomról, egyszerűen annyit mondott: –értem–, és azonnal távozott–

Most biztos azt kérdezed, miért írok ilyen gyerekes dolgokról neked – Hát, magam sem tudom. Kérlek, ne mérgelődj! Az igazat megvallva, annak ellenére, hogy elhagytál, a legkisebb mértékben sem érzem úgy, mintha kiléptél volna az életemből, s ez napról napra egyre elviselhetetlenebbé váló sajgó fájdalmat okoz. Az irántad érzed szerelem miatt semmire sem vágyom; nem érzem szükségét, hogy sorsomat bármivel is megtoldjam. Amikor még gyakran jöttél hozzám, –teljesnek– mondható életre törekedtem, és tiszta szívből vágytam rá, hogy e kívánság forrását elérjem. Talán ott hibáztam, hogy azt hittem, ez a teljesség te vagy. És minthogy te is észrevetted ezt a tévedést, kezdtél eltávolodni tőlem. Bocsáss meg, talán kissé tapintatlan a részemről, hogy ezekről a dolgokról beszélek, de ha belegondolok, ez a szerelem, amit most érzek irántad, éppen abból fakad, hogy megértettem, tévedtem, és hogy te a számomra csupán a hiány forrása voltál.

Elválásunk után nyílt ki ez a szerelem, mint ahogy a cseresznyefa virága és levele is a virágzás idején válik el egymástól. Te olyan vagy, mint a sziklákon végigfutó, tiszta vizű hegyi patak, én pedig a meder, melyet a vízáram kikoptatott. A meder csak akkor menekül meg, ha a patak kiszárad, de ő nem akar kiszáradni, s hőn vágyik arra, hogy a víz szüntelenül tovább folyjék benne és koptassa őt–

Ekképpen elmélkedtem szerelmemen, s ily nyakatekert gondolatokon rágódtam, de a legkisebb vigaszt sem merítettem belőlük. Az életem ezekben a napokban meglehetősen egyhangúan telik. Ami a testmozgást illeti, nincs mit mondanom; szinte semmit sem csinálok azon kívül, hogy a dolgokon töprengek, melyekről az előbb beszéltem. Nem borzasztó? Gondold csak el: valahol a világban él egy nő, aki reggeltől estig rád gondol, és aki iránt te a legkisebb szánalmat sem érzed, sőt, igyekszel őt elfelejteni! Lehetséges, hogy amikor annak a keleti tartománybeli exfunkcionáriusnak a lányával leszel, én majd felbukkanok a vánkosod mellett. De ne félj, csak viccelek, egyáltalán nem vagyok féltékeny arra a lányra– nem vagyok én olyan szörnyeteg! Az utóbbi időben felfedeztem, hogy őrült módon szeretem a kislányomat. Amikor még rendszeresen idejártál, a szememre vetetted, hogy soha nincs egy kedves szavam Natsuhagihoz, de most szinte rajongok ezért a kicsi lányért. Talán azért, mert ő is egy patak, mely a testemet koptatja–

Meglep az a lelkierő, amellyel mindezt elviselem. Olvasd el újból, amit eddig írtam; egyetlen egyszer sem kértelek rá, hogy láthassalak. Látod, milyen erős vagyok, hogy így ellenállok a kísértésnek; igazán megdicsérhetnél! Ó– milyen szomorú vigasz lenne ez a dicséret! –Ha legalább még egyszer találkozhatnánk!– – ezt írtam a legutóbbi levelemben. –Gondold meg jól!– – volt a válaszod. Ó, de még mennyire hogy meggondoltam, mást se csináltam, de semmi nem lett világosabb. Akárhányszor is kérnél még, gondolkozzam el a dolgokon, nem tehetnék mást, mint hogy azt válaszolom: –Nem értem.– Egyetlen vágyam, hogy képes legyek elviselni ezt a szorongást. Mennyire nem illik rám ez a hősnő-szerep! Kérlek, próbálj megérteni! Azt mondják, hogy –a krizantémot borító harmat, nem tudván elviselni saját gondolatait, elpárolog a napon––

* * *

Szörnyen meg vagyok ijedve. Tegnap két levelet kaptam, az egyik a tiéd volt, a másik azé a nőé. A leveledben (szép a mellékelt vers) azt írod, vagy tíz napon keresztül hiába kopogtál az ajtaján, és akkor éppen aznap este, amikor már azt remélted, hogy végre néhány szót válthatsz vele, hidegen elutasított. Azóta nem érzed jól magad. Ez a hír nagyon elszomorított, de miután elolvastam annak a nőnek a levelét, megértettem a lelkiállapotát, és rájöttem, hogy kettőnk sorsa, hihetetlen egybeesések révén, továbbra is össze van kötve.

Aznap nem sok kedvem volt elmenni az ünnepségre; még túlságosan erősen élt bennem az elmúlt év emléke, de a funkcionárius lánya, akiről múltkor beszéltem neked, mindenáron ott akart lenni. Te is tudod, hogy ha az ember nem akar elmenni annak a nőnek a kapuja előtt, muszáj egy nagyot kerülni. A lány megérzett valamit – igazán meglepő, micsoda ereje tud lenni egy nőnek egy olyan pillanatban, mint amilyen ez is volt –, s mindent megtett annak érdekében, hogy a kapu előtt mehessen el. Nem volt kétségem afelől, hogy azonnal felismerné a kocsim hangját, mint ahogy a szülők is felismerik gyermekük legapróbb neszét. A lány hívott, hogy szálljak be a kocsijába, s nem utasíthattam vissza. Az egész ünnepség alatt mindvégig úgy éreztem, mintha fenyegetne valami. Olykor azt kívántam, bárcsak eljönne az a nő az ünnepségre, máskor meg arra gondoltam, hogy jobb lenne, ha inkább otthon maradna. Bosszús voltam gyengeségem miatt, s ösztönösen a kocsi mélyére húzódtam és ott is maradtam fejemet lehajtva. Mivel a funkcionárius lánya csak nemrégiben érkezett a fővárosba, az ünnepség rendkívüli eseményt jelentett neki, s oly nagy figyelemmel követte a fényűző körmenetet, akár egy kisgyerek. Noha már esteledett, nem akart hazamenni, és lankadatlan csodálkozással nézte a legjelentéktelenebb dolgokat is: az eliramló kocsik forgatagát, az ünnepséget követő szomorú zsongást. Ingerült voltam, és meg se tudom mondani, hányszor jutottam már arra a pontra, hogy határozottan azt mondjam neki: –Menjünk haza!– De valami furcsa előérzet fogott el, s mintha egy hangot hallottam volna, mely ezekkel a lidérces szavakkal fordult hozzám: –A démon az, aki arra biztat, hogy most menj el. Amikor majd elhaladsz annak a nőnek a kapuja előtt, ő bizonyosan ott fog állni.– Ahányszor csak elhatároztam, hogy elmegyek, megborzongtam, és el sem tudod képzelni, micsoda szorongás fogott el. Amikor végül a lány utasította a szolgákat, egy árva kocsi sem volt a láthatáron. Az alkonyat sűrűjéből egy kutya baljós vonítása hallatszott, s mint valami furcsa madár, egy összegyűrt papírlap hengergőzött a sötétben.

Amikor befordultunk az utcán, mely ahhoz a bizonyos kapuhoz vezetett, a lány mögé húzódtam s erősen behunytam a szemem, akár egy kismadár. A kocsizörgés betöltötte a teret. Nem volt kétségem afelől, hogy a lány már jó ideje tudja, hogy annak a nőnek a lakhelye felé közeledünk, de nem szólt semmit. Egyre jobban erősödött a kerekek zaja, bár az is lehet, hogy a heves szívverésemmel tévesztettem össze. Hirtelen mintha átható mandarinillatot éreztem volna; a meglepetéstől ösztönösen a kocsi padlójára vetettem magam. De lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem. Levegő után kapkodva lassan felemelkedtem, majd megkönnyebbülten fölemeltem a fejem. A lány arcára furcsa mosoly rajzolódott; akkor láttam először ilyen arckifejezést: szinte túlvilági volt ez a mosoly. –Hallgass ide, tábornokom, ez még mind semmi! Két vagy három nappal ezután levelet kaptam attól a nőtől: mindent tudott. Valami ősi erő által, amilyennel csakis ő rendelkezik, mindent megérzett. Azóta szorongással telnek a nappalaim s az éjszakáim, mintha aggódásaim és félelmeim szép csöndben elborították volna a testemet.

Régóta nem láttam annak a nőnek az arcát; mintha valami külső erő kényszerített volna rá, elszakadtam tőle. És kezdek félni, hogy még hosszú ideig kell így élnem. Azt írta, hogy olyan vagyok, mint a patak, ő pedig a meder, melyben a vizem folyik, de én már belefáradtam az olyan szerelembe, mely könyörtelenül fölemészt. Tudom, hogy az ilyen szerelem a patak ágyának ezerszer borzasztóbb, mint a vizének, de emennek még az ezredrész is kibírhatatlan. Mindazonáltal az egyedüli lehetőség a túlélésre, ha mindezt elviselem, ezért aztán nemrég úgy döntöttem, összeszedem az erőm, és ezentúl jobban fogok bízni magamban. Tábornokom, a kizárólagosan passzív szerelem csak a nagyobb lelkierővel bíró emberek kiváltsága lehet. De nehogy azt gondold, hogy ezt célzásképp mondom– nagyon is hálás vagyok neked, és nem szeretném, ha félreértenél!

Azt hiszem, még egy jó ideig nem fogok azzal a nővel találkozni. Most már biztos megérted – te, aki gúnyolódva –nyári szentjánosbogárnak– neveztél –, milyen is a lelkiállapotom. Erről jut eszembe: azt írod, hogy ő az ünnepség napján nem fogadott téged, így hát elmentél. És azután mi történt? Úgy hallottam, hogy az utóbbi időben sokat foglalkozik Natsuhagival, és csak remélni tudom, hogy a kislány iránti szeretete nem válik beteges ragaszkodássá.

* * *

Hálatelt szívvel olvastam gyöngéd leveledet, amelyben részletesen beszámolsz arról, hogyan is zajlik annak a nőnek az élete. A legutóbbi tizenöt napban nem írtam neki, és tőle sem érkezett semmiféle hír. Így aztán most még jobban gyötörnek a múlt emlékei. Egy idő óta nem látogatom a funkcionárius lányát, annak ellenére, hogy tőle rendületlenül érkeznek a levelek– Ó, mi lesz velem, hiszen nincs semmi, amivel lekaszálhatnám szenvedéseimet, melyek oly buján tenyésznek, mint nyáron a fű! Leveledben azt írod, hogy rettenetesen ragaszkodik Natsuhagihoz. De hát mi történt vele? Nagyon rég láttam utoljára a kislányt; felismerhetőek rajta az apja vonásai? Az ég egyik sarkából ma is mennydörgés vészjósló robaja hallatszik, mintha így akarná a tudomásomra hozni, hogy engem senki sem fog meghívni –a felhőkön túlra, ahol minden fájdalom eltűnik–.

Beszámolód szerint ő Natsuhagival tölti a napjait; babázik és olyan népdalokat énekeltet vele, mint például ez itt:

Asanzu hídján hangosan kopog az eső.
Letelt immár számomra az idő.
Jön-e vajon egyszer hírnök egy levéllel.
Jön-e vajon egyszer hozzám valaki, ó, udvari nemesek.

Nem is tudod, ez az egész mennyire fáj nekem! Azt mondod, hogy amikor látogatóba mész hozzá és a kislánynak édességet viszel, ő gyermeteg örömmel fogad, s úgy viselkedik, mint egy ártatlan, naiv nőszemély. De hát mikor változott meg ennyire? Ô azt mondja, én okoztam ezt a változást, úgyhogy most még nehezebben szánom rá magam a találkozásra. Habár az igazat megvallva azért sem megyek el hozzá, mert attól félek, hogy a múlt pompájának szánalmas tetemével találom szembe magam. Nem szeretném, ha elbizakodottnak tartanál, de vonzalmam e nő iránt valószínűleg abból a tudatból ered, hogy én formáltam őt olyan tökéletessé, akár egy istenség. A bizonyosság, hogy én is hozzájárultam nemes szépségéhez, számomra akkor az élet értelmét jelentette. És talán éppen azért fordulhatott elő, hogy egy, a közreműködésem nélkül is már kész nő iránt kezdtem vonzódni, mert már belefáradtam.

Ahogy már többször is említettem neked, sosem képzeltem volna, hogy igen nagy elszántság szükséges ahhoz, hogy ilyen nőt szeressen az ember. Tábornok, gondolkozz el ezen! Egy gyenge ember számára, amilyen én is vagyok, az olyan nő, mint ő, hihetetlenül erős és ijesztő. Önsorsrontó természetében ott rejlik a gátjait áttörni kész nagy folyó őrülete–
Tábornokom, mindenféle pletykát hallottam rólad suttogni; remélem, nem felelnek meg a valóságnak! Amikor egy pompás templomot elborítanak a lángok és roskadozni kezd, nem gondolod, hogy egy buddhista szerzeteshez az lenne a legméltóbb, ha hagyná összeomlani? Jó ideje már meg sem látogatsz; ereszkedj le hozzám, és vess egy pillantást szánalmas állapotomra–

* * *

Régóta nem kapok tőled levelet. Ha azt mondom, haragot érzek irántad, azzal nem mondtam semmit; valósággal fel vagyok háborodva! Annyira legyengültem, hogy ha most akár csak egy pillanatra is meglátnám az arcodat, belehalnék. Hosszú hallgatás után ezzel a levéllel akarom feltárni neked szívem egy rejtett zugát.

Mi történt velem? Annyira fáj rád gondolni, hogy az utóbbi időben még az is előfordult, hogy képzelődtem. A nyáron, egyik délután, miközben a te régi leveleidet olvasgattam, váratlanul – a shojik***** hideg alakjai mögött – a te hangodat hallottam. Tudtál te valaha is ilyen csilingelőn kacagni? Oly tiszta volt, mintha csak Buddha nevetése lett volna. Akárhogy is, a te hangod volt az. Felálltam és körülnéztem, de csak a finoman lengedező lilaakácokat láttam, háttérben a tündöklő éggel. Csodás lett volna, ha a virágok élénk színben ragyognak, de szomorúan fakók voltak. A távoli felhők vakító fényétől könnyezve a lecsüngő fürtökhöz léptem. Az egyiknek a szélén kicsi, fekete foltot vettem észre. Mennyire meglepődtem, mikor láttam, hogy egy szentjánosbogár az: fényeveszett, kiszáradt teste fennakadt a tömött virágfürtön. Talán az éjszaka pusztult el. Ez a látvány még jobban elszomorított; a fülemben még a te nevetésed csengett, s elfutotta szemem a könny. Legszívesebben sírva összekuporodtam volna, mint gyerekkoromban; ugyanazt a szomorúságot éreztem, amit akkor érezhet az ember, ha egyszer csak a világ végére érkezik. Csak nyugodtan nevess ki, amiért ilyen könnyű lett engem meghatni, hogy még sírva is fakadok.

Tegnapelőtt elmentem ahhoz a bizonyos, mocsárra épült pavilonhoz (még soha nem voltam ott), és miközben a tavacskát fojtogató, lebegő maszatok tömegét néztem, a te képmásodat láttam tükröződni benne. Ha jól emlékszem, akkor történt, hogy a vakító felhőkön keresztül mintha különféle hangszerek zenéjét hallottam volna átszűrődni. És most a naplemente szokatlanul világos és hideg fényében írom neked ezt a levelet, s közben a tücskök énekét hallgatom. A kezem olyan áttetsző, akár egy finom papírlap; az az érzésem, hogy ha az ujjam hegyét bepiszkítaná a tinta, nem tudnám többé lemosni. És a szívemben ugyanezt érzem. A napnyugtakor felzengő harangzúgás megremegteti körülöttem a levegőt; súlyos és melankolikus, mint a világ szigorú rendje. Ez a remegés, mintha nem is a valóság része lenne, mégis annyira világos, szomorú és átható, bármely más hangnál valószerűbb–

A fentieket olvasva biztosan kételkedsz benne, hogy én írtam az itt következőket. Az érzés, amit az emberek féltékenységnek neveznek, számomra most maga az élet értelme, ha nem maga a menekülést jelentő út. Tudom, most azt gondolod, hogy ha ekképpen megadom magam neked, egyáltalán nem a féltékenység az, amit éreznem kellene. Írtad egyszer, hogy őrülten ragaszkodsz Natsuhagihoz; ez azóta sem változott, ugye? Azzal vádolsz, hogy én vagyok az oka mindennek, de remélem, hogy egy olyan nő, mint te is – aki annyira intelligens, hogy a távollétemben is ennyire kötődni tud a kislányhoz –, ezután sem fog majd hülyén viselkedni a másik iránt táplált érzések miatt. Ne vedd ezt gúnyolódásnak; nem érzed, hogy valaki megpróbálja beszennyezni a lányáért rajongó anya nemes szívét? Mindenesetre ne hidd, hogy csak arra a férfira haragszom! Gyötörni akarlak! Igen, nem tudok úgy élni, hogy ne gyötörjelek. Régi szerelmünk – az életem kockáztatása árán épített kolostor – miatt kell hogy gyötörjelek. A maradék erőmet kell összeszednem ahhoz, hogy győzelmem monumentális emlékművét felépítsem. Szerelmünk kezdettől fogva harc volt, de még soha nem hívtalak csatába ilyen büszkén, mint most; elhiszed nekem? Gondolj bele, te mindig is rendkívül nyugodt nő voltál. Én viszont mára élet és halál közt lebegő kétségbeesett férfi lettem, és bármely pillanatban megtámadhatlak.

Már nem vágyom rá, hogy viszontlássalak; többé nem kérem, hogy találkozzunk. Azt akarom, hogy mire a levél végére érsz, más embernek láss. A levelet bevezető könyörgő szavak csupán idétlen hazugságok voltak.

Gyötörni téged; egyetlen vágyam, hogy téged gyötörjelek! Fel kell építenem győzelmem emlékművét! Lehet, hogy holnap meghalok, de szívem az utolsó pillanatban sem fog megváltozni. Imádkozz továbbra is Buddhához, és ajánld magad a kegyébe!

* * *

Oh, azon az éjszakán történt! Egész nap tisztán lehetett hallani a mennydörgés távoli zaját, és estefelé, az alkonyat gyenge fényében, iszonyú szélvihar támadt. Hosszasan néztem a beborult eget, majd elcsitult a szél, és véget nem érően szakadni kezdett az eső. Félelmetes volt a villámok fehér fényeivel újra és újra megvilágított kertet figyelni, ahol a hangosan doboló, sűrű esőben minden körvonal elmosódott. Natsuhagi nagyon meg volt ijedve, és akárhányszor villámlott, a térdembe kapaszkodott és rémületében a ruhámba rejtette arcát. Ahogy őt ilyen állapotban láttam, hirtelen rádöbbentem, hogy a szeretet, amit az utóbbi hónapokban adtam neki, valójában a természetemtől idegen dolog volt. Olyan érzés fogott el, hogy ez a szeretet nem más, mint megtisztulásom egyik eszköze, egy szent fogadalom teljesítése. Ne nevess ki, hogy ez hülyeség. Én egész életemben a világ szenvedései elől igyekeztem elmenekülni, s hogy ezt megtehessem, a legnagyobb akadályt mindig te jelentetted. Ezért is nem adtam magamról többé életjelet. Tudom, most azt kérdezed, hogy akkor miért látogattam a tábornokot. Nem titkolom, kedvelem azt a férfit, és ezt most nem azért mondom, mert védeni akarom őt. Engem, akinek Natsuhagi nap mint nap kiszívja az erejét, örömmel tölt el ennek a tőled annyira különböző lénynek a jelenléte; olyan ő, aki – a keleti tartományok harcosaihoz hasonlóan – rettenthetetlen és gyermeki. Meglehet, faragatlan – tudom jól, hogy bár régóta a barátod, lelked mélyén megveted őt –, de akkor is rosszulesik hallani, hogy megmérgezi a szívemet és visszaél anyai szeretetemmel. Egyébként már ennek is vége.

Az éjszaka árnyai egyre sűrűbbé váltak, s én szórakozottan néztem tovább az esőt, és a szüntelen zuhogást hallva rosszullét fogott el. Az emlékképek olyan zavarosan törtek föl bennem, mintha egy régi emakimonót hajtogatnék szét: az a néhány nappal ezelőtt érkezett komor leveled; a vers, amit ma reggel, még a válaszom megírása előtt küldtél el a kis szolgával, s amelyet olvasva az volt az érzésem, hogy valami ördögi sugallat hatása alatt írtad; az izgatottságom, s az Ise monogatariból vett, egyetlen versből álló válaszom:

Az oyodói tengerpart fenyői
nem kegyetlenek, a hullámok mégis
sértődötten hagyják el őket.

Mi történhetett, hogy aznap este a tábornok nem jelentkezett? Akkorra már el kellett mennie a Palotából. Abban a hónapban – leszámítva a baljós napokat, melyek maradásra kényszerítették – mindennap meglátogatott. Hogyan lehet, hogy akkor éppen egy ilyen szomorú estén késlekedett? Miközben ezen töprengtem, zajt hallottam a kapu felől. Az egyik szolgálólány rontott be a szobámba, hogy te érkeztél meg, nem a tábornok. Zavaros gondolatokkal a fejemben, azonnal bejöttem a verandáról, és a szobám bambuszfüggönye mögé húzódtam. Nem törődve Natsuhagival, aki gyanakodva kémlelte az arcomat, úgy tettem, mintha az eső zaja vonná el figyelmemet, és arrafelé néztem, ahonnan az érkezésedet vártam. A veranda sarkánál befordultál, s miközben csöndben közeledtél, igyekeztél uralkodni az érzéseiden; hátad mögött a homályban az eső fehér párája gomolygott. Szemed tágra nyílt, szád remegett, mintha mormognál valamit, s a szakadó esőben leszálló sötétségnek hátat fordítva egy pillanatra mozdulatlanná merevedtél. Figyeltelek, s jeges szomorúság markolta meg a szívemet: jelenléted semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem. Nem szóltál semmit, csak letérdeltél, de nem sokáig tudtad elviselni a csöndet, s akkor közelebb jöttél, majd a függöny túlfelén maradva azt kérdezted lesütött szemmel:

– Ma nem jön a tábornok?

Nem tudtam eldönteni, hogy az a természetes és könnyed hang, ahogyan e szavakat kiejtetted, magadra erőltetett-e, avagy szíved legteljesebb őszinteségében fogant. Zavarban voltam. Úgy hittem, tisztában vagyok vele, mi indított téged arra, hogy ilyen viharban eljöjj hozzám, de kérdésed közönyös hangja minden feltételezésemre rácáfolt. Figyeltem arcodat, mely oly nyugodt volt és szomorú, amilyennek még soha nem láttam; amióta nem találkoztunk, a külsőd teljesen megváltozott. Akkor Natsuhagi, aki a hátam mögé rejtőzött, kidugta a fejét és vékony hangon így szólt:

– Apám.

– Ó, hát itt vagy? – mondtad. – Amióta nem láttalak, igazán szép kislány lett belőled; nem jönnél egy kicsit közelebb hozzám?

Hanem ő, rettenetes zavarában, még szorosabban bújt hozzám.

– Konok vagy, akár az anyád – mondtad nevetve, majd felém fordultál:

– Mit szólnál hozzá, ha megújult lélekkel, új életet kezdenénk? Az utóbbi időben sokat gondolkoztam; mostantól egészen másképp szeretnék élni–

S minthogy ezeket hallva sem szólaltam meg, hozzátetted:

– Elő kell készítenem az otthonomat az érkezésetekre.

Akkor rád emeltem a tekintetemet; arcodon halvány mosoly futott keresztül, jelezve, hogy csak vicceltél, de túlságosan szomorú szemmel néztem rád, s akkor téged valószínűleg valami keserűség fogott el. Elkaptad a tekintetedet, és azt kérdezted:

– Tényleg szerelmes vagy abba a férfiba?

Kis ideig hallgattam, majd, mint aki ájulásból tér magához, egyszerre visszanyertem a nyugalmamat, és válaszoltam:

– Igen, imádom őt.

Semmiképp nem állt szándékomban egyszerű és banális választ adni; jól tudtam, hogy egész hátralévő életem nyugalma ezen áll vagy bukik.

– Hát így állunk – mondtad nyugodt hangon, s gondolataidba merülve csak álltál mozdulatlanul, s beburkolóztál a rendületlenül szakadó eső kopogásába. – Így állunk – ismételted meg, majd kis szünetet tartva hozzátetted: – Éppen most, amikor azt éreztem, hogy igazán szeretni tudnálak.

Az igazat megvallva, ezek a szavak teljesen érzéketlenül hagytak, és ez nagyon megdöbbentett. Nem sok hiányzott hozzá, hogy ezt be is valljam neked, de a félelem, hogy tönkreteszem vele mindazt, ami kettőnk között volt, hallgatásra késztetett. Azután felálltál és Natsuhagihoz fordulva azt mondtad:

– Majd újra eljövök hozzád, várj rám! – a legteljesebb nyugalommal sarkon fordultál és otthagytál bennünket; míg téged figyeltelek, egyszer csak meghallottam a zuhogó eső zaját, amit addig észre sem vettem. Amikor befordultál a sarkon, éreztem, hogy a szívem szaporábban kezd verni. Hirtelen szorongás fogott el: lehet, hogy te voltál az a férfi, akit igazán szerettem. Már bántam szavaimat, de késő volt. Erre a gondolatra a fájdalom oly erővel zúdult testembe, mint megáradt folyam az öbölbe. Meggyötört szívemből nem lehetett kiolvasni, hogy tévedtem-e, vagy sem. Abban a pillanatban csupán azt kívántam, hogy az eső idegekbe hatoló zuhogása elnyomja gondolataimat–

Két vagy három nappal ezután, egy reggel, melynek őszi színeit a nemrég hullott eső még jobban kiemelte, hallottam, hogy pappá szenteltek. Milyen mozgalmasak és szomorúak is voltak az elkövetkező napok! Megbetegedtél, és a telet meg sem várva – talán az őszi szellő hívogatott – utolsó utadra indultál. Attól fogva, hogy szerzetesi fogadalmat tettél, körülbelül egy hónapon át, nem kaptam tőled levelet; eltűntél, akár a krizantémről a harmat. Ez idő alatt a tábornok, talán mert hozzá is eljutott halálod híre, ritkán látogatott meg. A ház körül egyedül a gaz burjánzik, minden egyéb elhervadt, a kertben nincs már se fa, se virág, se mosoly. Natsuhagi betegen fekszik. Figyelem e törékeny teremtés könnyes szemét; olyan sápadt és elgyötört szegény, hogy szinte már vonzó, és mi másra gondolhatnék szomorúan: tekintetével oda vágyódik, ahová az apja utazott. Nézem a kristálytiszta őszi eget, mely alatt szitakötők repülnek, és a zavargásokról és lázadásokról keringő hírekre gondolok, melyek mostanában a fővárosból érkeznek. Érzem, hogy a levegő nemsokára csatakiáltásokkal lesz majd tele, és a szomszédos falvakat értelmetlenül le fogják rombolni, olyanná téve mindent, mint vihar után a letartolt bambuszültetvény. Most olyan a főváros, mint a haldokló bazsarózsa. Hallgasd csak, nem az őszi szél az, mely a sombokrokat borzolja? Hallod, hogyan zümmögnek a rovarok ez őszi nap delén a hideg fűszálak közt?

Ma reggel, míg Natsuhagi pihent, gondolataimba mélyedve kószáltam a tündökletesen sivár kerti úton, amikor egyszer csak egy hihetetlenül szép krizantém előtt találtam magam. Hideg és súlyos szirmai csodásan kinyíltak. Közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vehessem, és akkor láttam, hogy a közepében ezernyi apró rovar nyüzsög: az élénksárga, illatos krizantém lassanként ezen apró lények martaléka lesz. A látvány eszembe juttatta, fogalmam sincs, miért, a buddhista paradicsomot, amely után mindenki áhítozik.

A te szemeid előtt most az üresség tündöklő világa áll. Ki tudja, eljön-e a nap, amikor majd engem is beborítanak a lágy szellőben ringatózó fehér, kék, piros és sárga lótuszvirágok. És lazúrkő tavacska, korallvirág, százékszermadár hangja, s aranyfákon érlelődő, csodálatosan színes gyümölcsök. Nem, tudom jól, hogy mindez soha nem fog bekövetkezni. Ezért kérlek, hogy te, ott, Buddha birodalmában, tedd, hogy sűrűn hulljon rám a lótuszvirág, s hogy az, ki a világ minden szomorúságát a vállán viseli, meghallja az égi hárfa örök zenéjét. Mert én vagyok a hold a vízen.

--------------------------------------

* A buddhista paradicsomban való újjászületés alapelvei, melyet Genshin szerzetes írt 985-ben.

** Az onmyodóból (a yin és a yang útja) – e Kínából átvett ősi létértelmezésből – ered a monoimi (elkerülni a gonoszt), vagyis az az elképzelés, mely elsősorban a Heian-korszak divatja volt, s amely szerint a balszerencsésnek tartott napokon jobb otthon maradni.

*** Egy régi kínai legenda szerint a fahéjfa a Holdon található, ezért az elérhetetlenség szimbólumává vált. Az elbeszélésben annak nehézségét, ha nem lehetetlenségét jelenti, amit a fiatal nőhöz fűződő kapcsolata jelentett volna, amennyiben a nő az Udvar szolgálatába lép, hiszen ott biztosan a figyelem középpontjába került volna.

**** Nyári lóhere

***** Régen a szó olyan elhúzható, fából illetve vastag papírból vagy anyagból/szövetből készült ajtót jelentett, mely nem tette lehetővé, hogy a fény áthatoljon rajta. Jelenleg shoji alatt azt a fából és áttetsző papírból készült tolóajtót értik, mely átengedi a fényt.

---------------------------------------

– »Abban az időben még akkor is, amikor – a kötelező szolgálat keretében – a földet kapáltam, szüntelenül járt az agyam. Kigondolni egy történetet, s az öröm megírni azt. Az első örömforrás, melyet az élettől megszereztem/eltanultam, ez volt. Eme édesség élvezete – még jóval azelőtt, hogy megismertem volna az irodalom keserűségét – így vagy úgy, meghatározó volt ember és művész mivoltomra. [–] A Hanazakari no mori (A virágba borult erdő) elbeszélései fiatalkori írások az ébrenlét és az álom közt születtek. Azokban a reális világ nem talál teret.« – így írt Misima körülbelül tíz évvel eme első elbeszéléskötetének kiadása után visszaemlékezve a háború időszakára, amikor is ezek az írások születtek– (Mishima Yukio, Mishima Yukio sakuhinshu, atogaki, in Mishima Yukio zenshu, Shinchosha, Tokyo, 1975, 26. kötet, 201. old.)
Az első, címadó elbeszélést 1941-ben írta; 16 éves ekkor és a Gakushuin liceumba jár Tokióba, a Parik Iskolájába. Itt ismerkedik meg Shimizu Fumió irodalomtanárral, a Nihon romanha (Romantikus Iskola) tagjával, aki, miután elolvasta Misima első műveit, a Hanazakari no morit publikálásra javasolja a Bungei Bunka (Irodalmi kultúra) című folyóiratba, mely a romantikus mozgalom fő szószólója. Ebből az alkalomból, s Shimizu tanácsára, veszi fel először a Yukio Misima nevet.
1944 októberében a Shichijoshoin kiadásában – kevéssel a szövetséges hatalmak első kanadai berepülése előtt – jelenik meg az öt elbeszélést tartalmazó kötet, s nagy közönségsikert arat; rövid időn belül elfogy a kinyomott négyezer példány.
A Minomo no tsuki (Hold a vízen) a Heian-korszak kurtizán-környezetében játszódik. A mono no aware (meghatódás és az élőlények, illetve maga a természet iránt érzett szimpátia) egy igen intenzív belső analízissel keveredik e modern európai episztoláris stílusban megírt elbeszélésben.
(Részlet az olasz fordító, Emanuele Ciccarella utószavából.)