Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Misima
Jukio
AZ APRÓD
Gy. Horváth László fordítása
Részlet
A termékenység tengere című tetralógiából.
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: http://www.nagyvilag-folyoirat.hu/arch/archset.html
A mű a Nagyvilág Kiadó gondozásában fog megjelenni.
Amikor az iskolában
az orosz-japán háborúra terelődött a szó, Macugae Kijoaki megkérdezte legjobb
barátjától, Honda Sigekunitól, hogy mire emlékszik belőle. Sigekuni emlékei
azonban igen halványak voltak - éppen csak annyit tudott fölidézni, amint egyszer
kivezetik a kertkapuba, hogy megcsodáljanak egy fáklyás felvonulást. Mindketten
tizenegy évesek voltak a háború végén, és Kijoaki úgy gondolta, ennél azért
többre kellene emlékezniük. Persze azok az osztálytársaik, akik oly tudálékosan
fecsegtek erről a háborúról, szintén csak ködös emlékeket vegyítgettek a felnőttektől
felcsipegetett információmorzsákkal.
A Macugae családból ketten is elestek a fronton: Kijoaki bácsikái. Nagyanyja
azóta kapta a kegydíjat a kormánytól két elvesztett fiáért, de a pénzt sohasem
költötte el; felbontatlanul rakta ki a borítékokat a családi oltárra. Talán
ezért is volt az egész otthoni háborús fényképgyűjteményből Kijoaki kedvence
az, amelyik az alábbi feliratot viselte: "Gyászszertartás a Tokuri-templomnál",
a dátuma pedig 1904. június 26., a Meidzsi-kor harminchetedik esztendeje. Ez
a szépiaszínű fotográfia eleve kirítt a háborús emlékek zavaros halmazából.
Megkomponálása művészi tehetségre vallott: mintha a jelen levő sok ezer katonát,
akár egy festmény figuráit, szántszándékkal úgy rendezték volna el, hogy a néző
osztatlan figyelme a közöttük magasodó, festetlen fából készült síremlékre irányulhasson.
A ködös háttérben szelíden egymásba hajló hegyek vonultak bal felé az alattuk
elterülő síkságtól, jobbra pedig elszórt facsoportokkal keveredtek a távolban,
s vesztek bele aláthatár sárga porába. Itt, jobboldalt, hegyek helyett folyvást
magasodó fasor húzódott, sárga égdarabkák villantak ki a lombok közül. Az előtérben,
egymástól arányos távolságra, hat nagyon magas fa állt, mindegyik úgy elhelyezve,
hogy egyre növekvő mértékben járuljanak hozzá a táj általános harmóniájához.
Lehetetlen volt megmondani, milyenfajta fák, de súlyos felső ágaik mintha valami
tragikus méltósággal hajlottak volna meg a szélben.
A végtelen síkság halvány fénnyel izzott; a hegyek innenső oldalán a megtépázott
növényzet vigasztalanul feküdt le a talajra. A kép közepén emelkedett a parányi
síremlék és a virággal behintett oltár, amelynek fehér terítőjét fel-fellibbentette
a szél.
Ezenkívül semmi más, csak katonák, katonák ezrei. Az előtérben levők elfordultak
a kamerától, felfedve a sapkájukról lógó fehér nyakvédőt s az egymást átlósan
keresztező bőrszíjakat a hátukon. Nem alakzatban álltak, hanem csoportokba verődve,
lecsüggedt fejjel. A bal alsó sarokban talán tucatnyian félig a fényképezőgép
felé emelték sötét arcukat, mint valami reneszánsz festmény alakjai. Messzebb
mögöttük egész hadsereg nyúlt el roppant félkörben a síkság széléig, olyan nagy
létszámú, hogy külön-külön az arcok kivehetetlenek voltak, s azután még további
csoportok tünedeztek föl a messzi fák között.
A katonák alakjára, közeliekre és távoliakra, különös alkonyfény vetült, mely
körülrajzolta a lábszárvédőket, bakancsokat, kiemelte a görnyedt vállak hajlatát,
a tarkók ívét. Az egész fotót valami leírhatatlan tragikummal telítette a félhomály.
Szinte tapintható érzelem hullámzott ezekből a férfiakból, s tört meg a sűrűjükben
álló kis fehér oltáron, a virágokon, a síremléken. A síkság széléig érő hatalmas
tömegből egyetlen, minden emberi kifejezőképességen túli gondolat összpontosult
nagy, súlyos vasgyúróként a középpontra.
A kor és a szépiaszín valami végtelenül fájdalmas fennköltséggel ruházta fel
a fotográfiát.
Kijoaki tizennyolc éves lett. A famíliában, amelybe beleszületett, semmi sem
magyarázta, miért olyan érzékeny, miért hajlamos annyira a melankóliára. A Sibuja
környéki fennsíkon álló nagy, zegzugos házban nehéz lett volna bárkit is találni,
aki hozzá hasonlíthatóan fogékony. Régi szamurájcsalád volt az övék, de Kijoaki
apja, Macugae márki szégyellte őseinek egészen asógunátus végéig, még alig ötven
esztendeje is betöltött alacsony állását, és fiát kicsi korában egy udvari arisztokrata
családhoz adta nevelésre. Ha nem így történik, Kijoaki aligha serdülhetett volna
ilyen érzékeny fiatalemberré.
Macugae márki rezidenciája jókora telket foglalt el Sibuján túl, Tokió határában.
A számtalan épület vagy ötven hektáron terjeszkedett, a felnyúló háztetők megragadó
kontrasztot alkottak egymással. A főépület japán stílusú volt, de a park egyik
szegletében impozáns nyugati típusú ház állt, amelyet egy angol tervezett. Akkoriban
állítólag mindössze négy ilyen épület volt Japánban - Ójama tábornagyé a legelső
-, amelyekbe cipőlevétel nélkül is be lehetett menni.
A park közepén nagy tó, mögötte juharfákkal benőtt domb. A tó akkora volt, hogy
csónakázni lehetett rajta; közepén sziget, körülötte vízililiomok, még az ehető
fajtából is. A főépület díszterme, akárcsak a nyugati típusú ház szalonja, a
tóra nézett.
Vagy kétszáz kőlámpás sorakozott szabálytalan rendben a part mentén és a szigeten,
s az utóbbin három öntöttvas daru is volt, kettő az égre nyújtogatta, a harmadik
a föld felé görbítette hosszú nyakát.
Víz tört fel a juharos domb hátán, s több kis zuhatagban ereszkedett le alejtőn,
majd patakká egyesülve elfolyt egy kőhíd alatt, és egy medencébe csobogott,
melyet Szado szigetéről hozatott vörös sziklák árnyékoltak, s innen ömlött bele
a tóba, ott, ahol szépséges íriszek egész parcellája nőtt, ha eljött az évaduk.
A tóba pontyot és kárászt telepítettek. A márki évente kétszer megengedte, hogy
iskolások piknikezzenek a partján.
Gyerekkorában a cselédek aligátorteknősökről szóló történetekkel ijesztgették
Kijoakit. Egyszer régen, amikor a nagyapja megbetegedett, egyik barátja száz
aligátorteknőst ajándékozott neki, hátha a húsuktól visszanyeri az erejét. Beleengedték
őket a tóba, és rettentően elszaporodtak. Ha egy ilyen teknős bekapja az ujjadat,
annak vége, rémisztgették a cselédek Kijoakit.
Több teázóház és egy nagy biliárdterem is volt a birtokon. A nagyház mögött
vadjam burjánzott, s a ciprusligetet, amit még a nagyapja ültetett, két ösvény
szelte át. Egyik a hátsó kapuhoz vezetett, a másik egy dombocska tetejére, ahol
a laposon, a füves térség sarkán sinto szentély állt, nagyapjának és két bácsikájának
szentelve. Lépcsője, lámpásai, kapubejárata mind hagyományos, kőből való, de
a lépcső aljához kétoldalt a szokásos oroszlánkutyák helyett egy-egy fehérre
mázolt gránáthüvelyt állítottak az orosz-japán háborúból. Odébb, valamivel lejjebb,
a fenséges lilaakáclugas mögött volt Inari, a gabonaisten szentélye. Nagyapja
halálának évfordulója május végére esett, így amikor a család összegyűlt a szertartásra,
a lilaakác már teljes pompájában virágzott, és a nők az árnyékába húzódhattak
a tűző nap elől. Fehér arcukon, mely az alkalomra még jobban be volt porozva,
lila foltok terjedeztek, mintha csak a halál gyengéd árnyéka esett volna rájuk.
A nők. Megszámlálhatatlan nő élt a Macugae-birtokon. Első volt közöttük természetesen
Kijoaki nagyanyja, noha a nagyháztól bizonyos távolságra lakott nyolc szolgálójával.
Ha esett, ha fújt, Kijoaki anyja minden reggel, alighogy felöltözött, tiszteletét
tette az öreg hölgynél két szolgálója kíséretében. Saz öreg hölgy minden reggel
tüzetes vizsgálatnak vetette alá menye külsejét.
- Nem való hozzád ez a frizura. Holnap próbáld ki a magas gallérosat. Azzal
sokkal jobban festesz majd - mondogatta, műértően összehúzva a szemét. De másnap
reggel, megpillantva a nyugati frizurát, kijelentette: - Ejnye, Cudzsiko, ez
a magas galléros hajviselet nem illik egy magadfajta klasszikus japán szépséghez.
Kérlek, holnap próbáld ki a marumage stílust. - Ameddig csak Kijoaki vissza
tudott emlékezni, anyja hajviselete az állandó változás állapotában volt.
Fodrászok és fodrászsegédek hada nyüzsgött a birtokon. Nemcsak anyja hajára
kellett folytonosan gondot viselniük, hanem a több mint negyven szolgálóéra
és szobalányéra is. Férfihajzatra azonban csak egyetlen alkalommal vetettek
ügyet. Amikor még a Nemesi Iskola első osztályába járt, Kijoakit az a kitüntetés
érte, hogy apródnak jelölték a Császári Palotában rendezendő újévi ünnepségre.
- Tudom, hogy az iskola igazgatósága azt akarja, úgy nézzetek ki, mint holmi
miniatűr szerzetesek - mondta az egyik fodrász -, de ez a beretvált koponya
rondán fog mutatni a díszruháddal.
- Megszidnak, ha hosszú lesz a hajam.
- Jó, jó - mondta a fodrász. - Majd kitalálunk valamit. Különben is kalapban
leszel, de azt szeretném, hogy amikor le kell venned, az összes többi úrfit
túlragyogd.
A tizenhárom éves Kijoakinak azonban olyan rövidre volt vágva a haja, hogy szinte
kéklett. Fájt, amikor a fodrász elválasztotta, és a hajolaj csípte afejbőrét.
A fodrász minden nagyképűsködése ellenére a tükörben megszemlélt fej semmiben
sem különbözött a többi fiúétól, ám a ceremónián mégis sokan dicsérték Kijoaki
rendkívüli szépségét.
Egyszer maga Meidzsi császár is kitüntette jelenlétével a Macugae-rezidenciát.
Őfelsége szórakoztatására szumóversenyt rendeztek a hatalmas ginkgófa alatt,
ahol egy megfelelő nagyságú teret körülkerítettek. A császár a nyugati stílusú
ház első emeleti balkonjáról nézte végig a látványosságot. Kijoaki most elmesélte
a fodrásznak, hogy abból az alkalomból ő is a császár elé járulhatott, és őfelsége
nagy kegyesen megveregette a feje búbját. Ennek ugyan négy éve már, de azért
nincs kizárva, hogy az újévi ünnepségen a császár emlékezni fog egy mégoly közönséges
apród fejére.
- Csak nem? - álmélkodott a fodrász. - Fiatalúr, tényleg maga a császár illette
kezével ezt a fejet? - Fürgén hátraiszkolt a tatamin, s kezét összecsapva, őszinte
hódolattal nézett a gyerekre.
Az udvarbéli hölgyeket kísérő apródok viselete kék bársonyzubbonyból és ugyancsak
kék, térd alatt végződő nadrágból állt. A zubbony mindkét oldalán négy nagy,
bolyhos fehér pompon sorakozott, és pomponok díszítették a kézelőt meg a nadrágot
is. Az apród oldalán kard lógott, fehér harisnyás lábán fekete zománcgombokkal
kapcsolták össze a cipőt. Széles csipkegallérja közepén fehér selyemkravátli
volt, jókora tollal ékesített háromszögletű kalapját selyemzsinórral erősítették
a hátára. Minden újévkor húsz kitűnő előmenetelű főnemesi ifjat választottak
ki, hogy egymást váltva négyesével a császárné, párosával pedig egy-egy császári
hercegnő uszályát vigyék a három napig tartó ünnepségen. Kijoaki egyszer már
hordozta a császárné uszályát és Kaszuga hercegnőét is. A császárné méltóságteljes
lassúsággal haladt végig a folyosókon, amelyekben a palotaszemélyzet által gyújtott
pézsmaszagú tömjén illata lengett, és Kijoaki mögötte állhatott az audiencián
is. Elegáns, nagy eszű asszony volt, de már öregecske, hatvanhoz közel. Kaszuga
hercegnő viszont alig volt több harmincnál. Gyönyörű volt, előkelő és impozáns,
mint a frissen kinyílt virág.
Kijoaki jóval halványabban emlékezett a császárné meglehetősen egyszerű uszályára,
mint a hercegnő fekete pettyes, gyöngyökkel szegett, széles fehér hermelinjére.
A császárné uszályán négy hurok volt az apródok kezének, a hercegnőén kettő.
A kimerítő gyakorlásnak hála Kijoaki és a többiek minden gond nélkül tudták
feszesen tartani a kelmét, miközben egyenletes léptekkel haladtak előre.
Kaszuga hercegnő fekete haja úgy ragyogott, akár a legfinomabb lakkfesték. Bonyolult
hajdísze hátulról nézve mintha átmenet nélkül olvadt volna bele tarkójának finom
fehérségébe, az oldalsó fürtök pedig fedetlen vállát érték, melynek diszkrét
fényét kiemelte a dekoltázsa.
Egyenes tartással, szilárdan lépkedett, uszályvivői a legcsekélyebb rezdülést
sem tapasztalták rajta, ám Kijoaki szemében az a nagy fehér prémlegyező felizzott-elmosódott
a zene ütemére, mint amikor a hófödte csúcsot előbb elrejti, majd feltárja a
folyton változó felhők alakzata. Életében először ekkor igézte meg a női szépség
mint hirtelen feltáruló, szemkápráztató elegancia, amelybe minden érzéke beleremegett.
Kaszuga hercegnő dús francia parfümje az uszálya fölött is ott lebegett, és
elnyomta a tömjén pézsmaillatát. Kijoaki egyszer csak megbotlott a folyosópadlón,
és akaratlanul is megrántotta az uszályt. A hercegnő enyhén elfordította a fejét,
s mutatván, hogy egyáltalán nem haragszik, szelíden rámosolygott az ifjú bűnösre.
Mozdulata észrevétlen maradt; fordultában is tökéletesen egyenes testtel egy
pillanatra megmutatta Kijoakinak ajka szögletét. Abban a pillanatban egy vékony
hajfürt átlibbent makulátlan fehér orcája előtt, s finoman kihúzott szeme sarkából
fekete tűz szikrájaként mosoly villant. De az orr hibátlan vonala nem moccant.
Mintha semmi sem történt volna… a hercegnő arcának e tovatűnő síkja - profilnak
igazán nem lehetett nevezni - olyan érzést keltett Kijoakiban, mintha szivárvány
csillant volna fel előtte makulátlan kristályprizmáján át.
Apja, Macugae márki figyelte fia szereplését az ünnepen, belefelejtkezett a
gyerek ragyogó megjelenésébe a gyönyörű szertartásos öltözékben, és az olyan
ember önelégültsége töltötte el, aki élete nagy álmát látja megvalósulni. Ez
a diadal elűzte félelmét, hogy még mindig imposztornak nézhetik, hiába igyekezett
annyira, hogy méltónak látsszék a császár fogadására tulajdon otthonában. Fia
alakjában most mintha végleg összefonódott volna az arisztokrata és a szamurájhagyomány,
mintha tökéletesen egybeolvadtak volna benne az ősi udvari főrangúak és az új
nemesek.
Ám a ceremónia előrehaladtával a márki öröme, hogy annyian magasztalták előtte
a gyerek megjelenését, valami kellemetlen érzésbe váltott. A tizenhárom éves
Kijoaki túlságosan is szép volt. Minden természetes ragaszkodása mellett sem
kerülhette el a figyelmét, hogy fia a többi apród közül is kirí. Halovány orcája
bíborvörösre gyúlt izgatottságában, szemöldöke mintha festve volna, nagy, gyerekesen
komoly szemét hosszú pillák keretezték. Csábító szikrák villogtak ebben a fekete
szempárban. A gratulációk garmadája tehát eleve fiának és örökösének rendkívüli
szépségére terelte a márki figyelmét, és valami nyugtalanítót talált benne.
Szorongató előérzet csapta meg. Macugae márki azonban a végletekig optimista
ember volt: amint aszertartás véget ért, a rosszkedvéről is elfeledkezett.
Hasonló, de még erősebb aggodalmak gyötörték a fiatal Iinumát, aki tizenhét
esztendősen, Kijoaki apródkodása előtt egy évvel költözött a Macugae-házba.
Kagosimai szülőfalujának középiskolája ajánlotta őt Kijoaki házitanítójául,
s a testi-lelki adottságairól kiállított bizonyítványokkal küldte fel Macugaeékhoz.
Kagosimában ádáz és hatalmas istenként tisztelték a jelenlegi márki apját, és
Iinuma mindannak fényében képzelte maga elé a Macugae-háztartást, amit odahaza
meg az iskolában az előző márki tetteiről hallott. Ám fényűző életmódjuk az
eltelt egy évben minden reményét szétzúzta, ifjonti puritán érzékenysége súlyos
sebet kapott.
Minden fölött képes volt szemet hunyni, csak a gondjaira bízott Kijoaki fölött
nem. Minden idegesítette Kijoakiban - a külseje, a törékenysége, az érzékenysége,
a gondolkodása, az érdeklődési köre. És az is kétségbe ejtette, ahogyan a márki
és a márkiné a fiuk neveltetését elképzelték. "Én soha nem fogom így nevelni
a fiamat, még ha márkivá emelnek sem. Ugyan mennyire veszi komolyan a márki
a tulajdon apja tanait?"
A márki pontosan megtartotta az apjával kapcsolatos évi rítusokat, de szinte
sohasem beszélt róla. Iinuma eleinte arról álmodott, hogy a márki gyakran mesél
majd az apjáról, s így kiderül, mekkora becsben tartja az emlékét, de az eltelt
esztendő során minden efféle reményéről le kellett tennie.
Aznap este, hogy Kijoaki udvari apródszolgálatából hazatért, a márki és felesége
szűk körű családi vacsorát adott a tiszteletére. Amikor eljött a lefekvés ideje,
Iinuma a szobájába kísérte Kijoakit. A tizenhárom éves fiú orcája kipirult a
bortól, amit apja félig-meddig tréfásan ráerőltetett. Kéjesen bevackolódott
a selyemtakarók közé, feje hátrahanyatlott a párnán, lélegzete meleg volt és
kissé ziháló. Rövidre nyírt haja alatt a kék erek hálója érzékelhetően lüktetett
a fülcimpája körül, s a bőre oly hihetetlenül áttetsző volt, hogy szinte bele
lehetett látni a finom belső gépezetbe. Ajka még a szoba félhomályában is piroslott.
És ennek a fiúnak, aki úgy festett, mint aki még sohasem élt át semmilyen szenvedést,
ennek a fiúnak a lélegzése mintha csak valami bánatos népdal gúnyos visszhangja
lett volna.
Iinuma lenézett erre az arcra, az érzékeny, ide-oda rebbenő, hosszú pillájú
szemre - akár egy vidra szeme -, és tudta, hiába is várná, hogy rajongva örök
hűséget fogadjon a császárnak, amit pedig egy ilyen este bármelyik japán ifjúból
kiváltana, aki a férfikor felé közelít, s akinek ilyen csodálatos feladat jutott
osztályrészéül.
Kijoaki tágra nyílt szeme, amint most hanyatt fekve bámulta a mennyezetet, megtelt
könnyel. S amikor ez a csillogó tekintet feléje fordult, Iinuma viszolygása
csak fokozódott. Ez azonban még inkább arra késztette, hogy higgyen a maga megszilárduló
hűségében. Amikor Kijoakinak melege lett, és csupasz, rózsaszínűen derengő karját
előhúzva a takaró alól, össze akarta fonni a feje mögött, Iinuma megrótta, és
begombolta rajta a hálóköntös nyakát. - Még meg talál fázni. Aludjék.
- Iinuma, tudod-e… ma elkövettem egy hibát. Ha megígéred, hogy nem árulsz be
apámnak és anyámnak, elmondom, mi volt az.
- Mi volt?
- Amikor a hercegnő uszályát vittem, véletlenül megbotlottam. De a hercegnő
rám mosolygott, és megbocsátott.
Iinumát undorították ezek a frivol szavak, undorította a mindennemű felelősségérzet
hiánya, a könnyes elragadtatottság abban a szempárban, undorította minden.
Misima Jukio
az ebédlőjében, 1966-ban
