Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

C. W. Leadbeater
A MESTEREK ÉS AZ ÖSVÉNY
Fordította: Dr. Grozda Emilné és Ferenczy Izabella
Forrás: http://www.globenet.hu/teozofia/
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalomjegyzék

I. RÉSZ
A Mesterek

I. FEJEZET
VANNAK MESTEREK

II. FEJEZET
A MESTEREK FIZIKAI TESTE

II. RÉSZ
A tanítványok

III. FEJEZET
A MESTEREKHEZ VEZETŐ ÚT

IV. FEJEZET
PRÓBATÉTEL

V. FEJEZET
FELVÉTEL

VI. FEJEZET
MÁS KÖZLÉSEK

III. RÉSZ
A nagy beavatások

VII. FEJEZET
AZ ELSŐ BEAVATÁS

VIII. FEJEZET
AZ EGÓ

IX. FEJEZET
A MÁSODIK ÉS HARMADIK BEAVATÁS

X. FEJEZET
A MAGASABB BEAVATÁSOK

IV. RÉSZ
A hierarchia

XI. FEJEZET
A MESTEREK MUNKÁJA

XII. FEJEZET
A CSOHÁNOK ÉS A SUGARAK

XIII. FEJEZET
A HÁROMSÁG ÉS A HÁROMSZÖGEK

XIV. FEJEZET
A BÖLCSESSÉG A HÁROMSZÖGEKBEN

XV. FEJEZET
AZ ERŐ A HÁROMSZÖGEKBEN

ELŐSZÓ

Csakis egyetlen oka van annak, hogy előszót írok tisztelt kartársam könyvéhez. E könyv ugyanis sok oly dologról szól, melyeket csupán a Teozófiában eléggé jártas kutatóknak aránylag kis köre tanulmányozott és vitatott meg; mert készek voltak olyan létkörökre (régiókra) vonatkozó bizonyítékokat tanulmányozni, amely létkörökbe ők maguk ugyan nem léphettek még be, de remélték, hogy később megtehetik és majd maguk is bizonyosságot szerezhetnek mindarról, amit az idősebbjeik bizonyítottak. A gondolatvilágban végbement gyors változások, melyeket a Világtanító eljövetelének közelsége támasztott, hasznosnak mutatják, hogy arról a világról, amelyben Ő él, közlések jelenjenek meg, melyek talán bizonyos mértékben előkészíthetik a közvéleményt az Ő tanításaira.

Bármint legyen is, hozzájárulok e könyvnek bizonyításaihoz, mert csaknem mindeniknek pontosságát személyesen szerzett meggyőződésem alapján is megerősíthetem; és úgy Kartársam, mint a magam nevében azt óhajtom mondani, hogy ez a könyv, mint megfigyelések jegyzéke jelenik meg, mind gonddal gyűjtött és gondosan feljegyzett tapasztalatok jegyzéke, de nem igényli azt, hogy tekintélyszámba menjen, sem azt nem kéri, hogy elfogadják. Nem állítja, hogy sugalmazás eredménye, csupán becsületesen számot ad arról, amit az írója látott.

Annie Besant

I. RÉSZ
A MESTEREK

I. FEJEZET
VANNAK MESTEREK

ÁLTALÁNOS MEGFIGYELÉSEK

A sok új bizonyosság közül, melyeket a Teozófia tár elénk, a legfontosabbak egyike az, hogy vannak tökéletesült emberek. Ésszerűen következtethető ez a Teozófiának más tanításaiból, melyek a karmát és az újratestesülés útján való fejlődést hirdetik. Amint körülnézünk, világosan látjuk, hogy az emberek különböző fejlődési fokokon állók. Sokan jóval alattunk állnak fejlődés tekintetében, mások fejlettsége pedig erősen fölülmúlja a magunkét. Így állván a dolog, nagyon lehetséges, hogy vannak olyanok is, akik ennél is igen sokkal haladottabbak. Valóban, ha az emberek folyton jobbakká lesznek az egymást követő életeik hosszú során át, mely határozott cél felé irányul; akkor bizonyosan kell lenniök olyanoknak is, akik már elérték azt a célt. Némelyek közülünk a fejlődésük folyamatában már eredményesen bontakoztatták ki néhányát azoknak a magasabb érzékeknek, amelyek ott szunnyadnak minden emberben, és melyeket a jövőben mindenki örökölni fog. Ezek az érzékek képesekké tesznek minket arra, hogy meglássuk a fejlődésnek azt a létráját, amely messzire elnyúlik fölöttünk és épp oly messzire alattunk is. Ezek segítségével látjuk meg azt is, hogy a létrának mindenik fokán állanak emberek.

Tekintélyes számmal vannak közvetlen bizonyítékaink arra, hogy vannak olyan Tökéletesült Emberek, amilyeneket mi Mestereknek nevezünk; mégis első lépésünk az kell legyen, hogy meg legyünk győződve, hogy kell ilyen embereknek lenniök, és csak egy későbbi lépés lesz az, ha tudjuk, hogy akikkel mi összeköttetésbe jutottunk, ehhez az osztályhoz tartoznak.

Minden nemzet történelmi feljegyzései tele vannak oly lángeszű embereknek az emberi tevékenység különböző terén végzett dolgaival, akik munkájukkal és képességükkel igazán magasan a tömeg fölé emelkedtek ugyanannyira, hogy sokszor (sőt, alighanem többször, mint tudjuk) oly végtelen magasan állottak eszméik a nép értelme fölött, hogy nem csupán teljesítményeik vesztek el teljesen az emberiség számára, hanem még ezek nevei sem maradtak fenn. Szokás azt mondani, hogy minden nemzet történelmét néhány egyénnek életrajzában lehetne megírni és, hogy mindenkor ez a kevés, a többi közül kimagasló egyén volt a megindítója a nagy haladást mutató lépéseknek művészetben, zenében, irodalomban, tudományban, bölcsészetben, emberbaráti mozgalomban, politikában és vallásban egyaránt. Néha Isten s a felebarátaik iránt való szeretetben voltak kimagaslók, mint nagy szentek és emberbarátok, néha az ember és a Természet megértésében, mint nagy bölcsészek, bölcsek és természettudósok; néha az emberiségért való munkálkodásban voltak kiemelkedők, mint felszabadítók és újítók (reformátorok). Ha ezeket az embereket nézzük, s ha megértjük, mily magasan álltak ők az emberiség közepett, és milyen messzire jutottak el az emberi fejlődésben: nem ésszerű-e azt mondanunk, nem láthatjuk, hogy határa volna annak, amit az ember elérhet, és hogy bizony lehettek, sőt, most is lehetnek még azoknál is sokkal fejlettebb emberek, akik a szellemiségben, a tudásban, s a művészi képességben egyaránt nagyok, szóval tökéletes emberek, az emberi tökéletességek tekintetében; akik teljesen olyanok, mint azok az Adeptusok vagy Emberfeletti emberek, kikkel megbecsülhetetlen kiváltságképpen néhányan találkoztunk?

Az emberi lángésznek ez a történelem lapjait gazdagító és szépítő fényes gyülekezete egyúttal dicsősége és reménysége is az emberiségnek, mert tudjuk, hogy ezek a Nagyok előfutárjai a többinek, s hogy ezek, mint fellobbanó fényjelek, a világosságnak valóságos hordozói azért, hogy nekünk megmutassák az ösvényt, amelyen járnunk kell, ha el akarunk jutni ahhoz a dicsőséghez, ami majd elénk fog tárulni. Régen elfogadtuk az Isteni Élet lakásául szolgáló formák fejlődésének tanát; most pedig magának az Élet fejlődésének kiegészítő és sokkal nagyobb fogalma áll előttünk, megmutatván, hogy a mindig magasabb és magasabb formák csodálatos fejlődésének is oka az, hogy a folyton duzzadó életnek van szüksége rájuk, kifejeződés céljából. Formák születnek és elhalnak, növekednek, elsatnyulnak s elpusztulnak; de a Szellem örökké növekedik, meglelkesítvén a formákat és fejlődvén a bennük és általuk szerzett tapasztalatai útján; és mindenik formát, miután már megtette szolgálatát, s a szellem kinőtt belőle, félreveti, hogy egy más, jobb formának adjon helyet.

A fejlődő forma mögül mindig az Örökkévaló Élet, az Isteni Élet rügyezik ki. Istennek ez az Élete áthatja az egész természetet, ami nem más, mint az Ő felöltött sokszínű ruhája; Ő él a virágnak szépségében, a fa erejében, az állat fürgeségében és kecsességében, éppen úgy, mint az ember szívében s lelkében. Hogy pedig minden élet mindenütt előre és fölfelé törekszik, annak az az oka, hogy az Ő akarata a fejlődés; ugyanezért a legtermészetesebb dolog ez is a világon, hogy vannak az erő örök kibontakozási vonalának végén Tökéletesült Emberek. Még fölöttük is – a mi látásunk és felfogásunk határán túl is – nyílik kilátás még ennél sokkal nagyobb dicsőségre; amelyre később igyekezhetünk némiképpen célozni, most azonban hasztalan volna beszélni róla.

Mindezekből ésszerűen az következik, hogy kell lenniök Tökéletesült Embereknek. Nem is vagyunk hiányával oly jeleknek, melyek arra mutatnak, hogy minden korban voltak olyan Emberek, akik ahelyett, hogy teljesen elhagyták volna a világot, hogy saját életüket éljék az isteni nagy emberfölötti világokban, érintkezésben maradtak az emberiséggel, iránta való szeretetből, hogy segítsenek neki fejlődni szépségben, szeretetben, igazságban; hogy úgyszólván segítsenek neki Tökéletes Embert létrehozni. Hasonló ez ahhoz, hogy itt-ott akadunk olyan botanikusra, aki különös szeretetet érez a növények iránt, és dicsőségének tartja, ha tökéletes narancsot vagy tökéletes rózsát termelhet.

A VALLÁSOK BIZONYÍTÉKA

Minden nagy vallás rámutat arra, hogy vannak ilyen emberfölötti Emberek, Kik annyira elteltek az Isteni Élettel, hogy ismételten úgy tekintették Őket, mint magának Istennek valódi képviselőit. Minden vallásban – éspedig főképpen annak alapításánál megjelent egy ilyen Fejlett Lény; sőt, gyakran több mint egy. A hinduknak megvannak a maguk nagy „Ávátárá”-i, vagy isteni testesülései, amilyenek: Shri krishna, Shri Shankaracharya és Gautama Buddha, az Úr, kinek vallása messze elterjedt keleten és ott van ragyogó sokasága a Rishik-nek, Szenteknek, Tanítóknak. Ezek a Nagy Lények érdeklődése nemcsak az emberek szellemi természetének felébresztésére irányult, hanem részt vettek minden más ügyükben is, ami földi jólétüket mozdította elő. Minden keresztény ember sokat tud vagy legalább kellene sokat tudnia a próféták, tanítók és szentek hosszú soráról, az ő saját felekezetében, és arról, hogy Maga Krisztus az ő legmagasabb Tanítójuk valamely módon, amit talán nem értettek meg világosan, ember és Isten volt, s most is az egyenlőképpen. Mind a régebbi vallások is, (legyen bár némelyik hanyatló az elmúló nemzeteknél) le egészen a kezdetleges törzsek vallásáig, mint kiemelkedő alakokra mutatnak rá az ilyen Felsőbbrendű Emberekre, bizonyítván, hogy vannak, és hogy segítői voltak azoknak a gyermeteg népeknek, melyek között laktak. Ezeknek felsorolása, bármennyire tanulságos és érdekes volna is, messze eltérne jelenlegi célunktól, s így csak ráutalok az érdeklődők kedvéért W. Williamson kitűnő könyvére, melynek címe: „THE GREAT LAW”.

A LEGÚJABB BIZONYÍTÉK

Sok közvetlen és újabb bizonyíték van e Nagy Lények létének igazolására. Én már fiatal koromban sem éreztem ezen bizonyítékok szükségét, mert tanulmányaim eredményeképpen teljesen meg voltam győződve, hogy kel ilyen embereknek lenniök. Teljesen természetesnek tartottam azt a hitemet, hogy vannak ilydicső emberek, s egyetlen óhajom volt velük színről-színre találkozni. A Társulat újabb tagjai között vannak azonban sokan, kik egészen rendjén, azt szeretnék tudni, milyen bizonyítékai vannak. Nos hát: egész tömeg személyes bizonyság áll rendelkezésünkre. Madame Blavatsky és Olcott, a Teozófiai Társulat társalapítói, dr. Annie Besant, jelenlegi elnökünk és magam is, mindnyájan láttunk néhányat a Nagyok közül; és még sok más tagja a Társulatnak is részesült abban a kiváltságban, hogy láthatott egyet-kettőt Közülük; s amit ezek írtak, mindabban bőséges számú bizonyíték van erre nézve.

Néha az az ellenvetés, hogy azok, akik látták Őket, vagy képzelték ezt a látást, talán álmodtak vagy tévedtek. E feltevések fő oka, azt hiszem, abban rejlik, hogy ritkán láthattuk az Adeptusokat akkor, amikor úgy Ők, mint mi, fizikai testünkben voltunk. Midőn Társaságunk fiatalabb volt, s egyedül Madame Blavatsky bírt magasabb rendű képességekkel. A Mesterek gyakran materializálták magukat úgy, hogy mindenki láthatta őket, s ilyenképpen fizikailag mutatkoztak különböző alkalmakkor. Több ilyen eseményről számol be Társaságunk története azokból az időkből. Természetes azonban, hogy a Nagy Lény, mikor így mutatkozott, nem fizikai testében volt, hanem materializált alakban.

Sokan közülünk megszokottan és állandóan látjuk Őket, alvásunk időtartama alatt. Asztrál testünkben indulunk el vagy mentál testünkben, - fejlettségünkhöz mérten -, s meglátogatjuk és fizikai testökben látjuk Őket, mi ugyanakkor nem fizikai testünkben vagyunk, és ez az oka annak, hogy a fizikai síkon levő emberek kételkedők az ilyen tapasztalatokkal szemben. Az az ellenvetésük: „De hiszen az ilyenesetekben vagy Ti, akik láttátok Őket, voltatok fizikai testeteken kívül, tehát álmodhattatok, vagy csalódhattatok, vagy Azok, Kik előttetek megjelentek, tünemények voltak csupán és ismét eltűntek; honnan tudhatjátok tehát, hogy Azok Akiket láttatok, igazán azok voltak, amiknek lenni vélitek Őket?”

Vannak azonban kevés számmal oly esetek, melyekben úgy az Adeptus, mint az Őt látó egyén, fizikai testükben voltak. Madame Blavatskyval történt, tőle hallottam annak bizonyítását, hogy midőn egy ideig Napalban, egy kolostorban lakott, Mestereink közül állandóan látott hármat fizikai testükben. Néhányan Közülük nemegyszer jöttek fizikai testökben le Indiába hegyi lakhelyükről, ahol visszavonultan élnek. Olcott ezredes beszélte, hogy kettőt látott Közülük ilyen alkalmakkor; Morya Mesterrel és Kuthumi Mesterrel találkozott ily módon. Damodar K. Mavalankar, kit én 1884-ben ismertem, Kuthumi Mesterrel találkozott, mikor Az fizikai testben volt. Ugyanez volt az esete S. Ramaswami-nak, kit én abban az időben jól ismertem. Neki szintén volt alkalma Morya Mestert látni fizikai testben, és írt is sokat erről, de én később fogok róla szólni. A londoni társulatból való Mr. W. T. Brown szintén volt oly szerencsés, hogy találkozhatott hasonló körülmények között egyikével a Nagyoknak.

Egész tömege van ezen kívül az indiai eseteknek és bizonyítékoknak, melyeket soha senki fel nem jegyzett és meg nem hányt-vetett, főleg azért, mert az észlelők olyannyira meg vannak győződve arról, hogy vannak ilyen Felsőbbrendű Emberek, s a Velök való találkozás lehetőségéről is, hogy egyéni eseteiket nem is tartották feljegyzésre érdemeseknek.

SZEMÉLYES TAPASZTALATAIM

Én magam két alkalomról beszélhetek, amidőn Mesterrel találkoztam úgy, hogy mindketten fizikai testünkben voltunk. Az egyik az az Adeptus volt, Akit az „Alcyone életei” című könyv Jupiter néven említ, s aki sokat segített Madame Blavatskynak „Isis Unveiled” (Fátyoltalan Isis) című munkájának egyes részei megírásánál, Philadelphiában és New-Yorkban. Mikor Adyarban laktam, ez a Mester oly kedves volt, s tanítómtól, Swami T. Subba Row-tól azt kívánta, vigyen magával engem Hozzá látogatóba. Rendelkezésének engedelmeskedve, Hozzá utaztunk és házában általa a legkedvesebb fogadtatásban részesültünk. Mélységes érdekességű hosszú beszélgetés után az a szerencsénk is volt, hogy vele étkezhettünk, noha Ő Brahman volt, s az éjt, valamint a következő nap egy részét is az Ő hajlékában töltöttük. Ebben az esetben, megengedik, szó sem lehetett érzéki csalódásról. A másik Mester, aki azzal tüntetett ki, hogy találkozásunk ideje alatt fizikai testében mutatkozott: Gróf St. Germain Mester, kit Rákóczi fejedelemnek is hívnak. Teljesen mindennapi körülmények között találkoztam Vele (minden előzetes megbeszélés nélkül, mintegy véletlenül), Rómában lent a Corsón, teljesen úgy volt öltözve, mint ahogyan egy olasz úriember szokott öltözni. Felvezetett a Pinció dombon lévő kertekbe, s több mint egy óra hosszat ültünk ott a Társulatról és annak munkájáról beszélgetve; jobban mondva Ő beszélt és én hallgattam, de ha kérdezett, feleltem.

A Testvérség más tagjait különböző körülmények között láttam. Első találkozásom Egyikükkel egy szállóban történt Kairóban. Akkor voltam útban India felé Madame Blavatskyval és másokkal, s egy darabig ebben a városban maradtunk. Madame Blavatskynál szoktunk munkára összegyűlni. Én egy nagy csomó újsággal ültem a földön, és cikkeket vágtam ki M. Blavatsky kívánságára. Ő egész közel ült hozzám egy asztalnál, ahol karom valósággal érintette ruháját. A szoba ajtaja éppen szemben volt, és határozottan tudom, hogy ki sem nyílt, mégis egész hírtelen, minden előkészület nélkül egy férfi állott majdnem kettőnk között, mindkettőnk elérhető közelében. Én nagyon megdöbbentem, s némileg zavartan felugrottam; Madame Blavatsky pedig csak mulatott rajtam, s így szólt: Ha nem tud eleget arra, hogy ilyen csekélység ki ne hozza a sodrából, nem fog messzire jutni ebben az okkult munkában. Bemutatott engem a látogatónak, aki nem Adeptus volt, hanem Árhát, aki az előbbinél egy fokkal lejebb áll; azóta már ő is Mester lett, éspedig Djwal Kul Mester.

Néhány hónappal később Morya Mester jött hozzánk egy nap, teljesen olyannak látszott, mintha fizikai testben lenne; keresztül ment azon a szobán, ahol én voltam, azért, hogy valamit közöljön Madame Blavatskyval, aki beljebb volt a hálószobájában. Ekkor láttam Őt először tisztán, határozottan, mert még szunnyadó érzékeim nem voltak kifejlődve, hogy visszaemlékezhettem volna arra, amit finomabb testemben észleltem. Hasonló körülmények között láttam Kuthumi Mestert adyari főszállásunk tetőzetén; egy korláton lépett át, mintha a túlsó oldalon lévő puszta levegőből materializálódott volna éppen akkor. Hasonló módon láttam sokszor ugyanazon a tetőn Djwal Kul Mestert is.

Ezeket – azt hiszem – kevésbé határozott bizonyítékoknak fogadják el, miután az Adaptusok úgy jelentek meg előttem, mint tünemények szoktak megjelenni, azóta azonban megtanultam magasabb rendű testeimet szabadon használni, és bennük ezeket a Nagy Lényeket meglátogatni, s most bizonyságot tehetek arról, hogy Azok, kik az Egyesület ifjúkorában hozzánk jöttek, és számunkra materializálódtak, ugyanazok az Emberek voltak, Akiket azóta gyakran láttam saját otthonukban. Az emberek azt képzelték, hogy úgy én, mint a többiek, kik hasonló tapasztalatokat szereztek, csupán álmodunk, mivel e látogatásaink akkor történnek, mikor a test alszik. Erre csak azt felelhetem, hogy rendkívülien tartós egy álom az, amint az én esetemben negyven éven túl folytatódott, s hogy velem egyidejűleg egy egész sereg ember ugyanazt álmodta.

Akik ezekre a dolgokra nézve bizonyítékokat akarnak gyűjteni (s nagyon okos, hogy ezt óhajtják), forduljanak adatokért a Társulat korábbi irodalmához. Ha Elnökünkkel találkozhatnak, megtudhatják tőle, hány Nagy Testvérrel találkozott különböző alkalmakkor, és tagjaink közül is sokan vannak, akik habozás nélkül tesznek tanuságot arról, hogy láttak Mestert. Lehet, hogy elmélkedésük ideje alatt pillantották meg arcát, később aztán határozott bizonyítékot nyertek arról, hogy akit láttak, valóságos élő lény. Sok adat található Olcott ezredes „Old Diary Leaves” (Régi napló lapok) című művében; és van egy érdekes „Do The Brothers Exist?” (Vannak-e Testvérek?) című értekezés, melyet A. O. Hume írt, aki a közigazgatásban magas állást töltött be Indiában, s aki sokat dolgozott együtt elhalt alelnökünkkel A. P. Sinettel. E cikk „Hints on Esoteric Theosophy” című könyvben jelent meg M. Hume, aki kétkedő, jogi gondolkozású angol indus volt, belémélyedt e kérdés megvilágításába, vannak-e Testvérek? (Mivel így is nevezik a Mestereket, mert a nagy Testvériséghez tartoznak, és mert Ők az emberiség Idősebb Testvérei), s erre nézve teljesen meggyőző bizonyítékokat nyert, már akkor régen. E könyv megjelenése óta pedig még sokkal több ezt illető bizonyíték halmozódott fel.

Szunnyadó erőink kifejlesztéséből származó kiterjedt látó-és egyéb képességeink állandó tapasztalatainkká tették azt, hogy valóban vannak az emberin kívül más rendű lények is, Kik közül többen az Adeptusok mellett sorakoznak, a mienknél magasabb létfokozatban. Találkozunk olyanokkal, Kiket Déváknak vagy Angyaloknak nevezünk, s másokkal is, Kiket minden tekintetben messze magunk felett állóknak találunk.

AZ ÉLET FEJLŐDÉSE

Miután fejlődésünk folyamán képesek lettünk Adeptusokkal közlekedni, nagyon természetesen, teljes tisztelettel megkérdeztük Tőlük, hogyan érték el ezt a színvonalat. Egyhangúlag azt felelték, hogy még nem is olyan sok idővel azelőtt Ők is ott állottak, ahol mi állunk most, Ők is a közönséges ember sorából emelkedtek ki; s idővel mi is oda juthatunk, ahol Ők állanak; hogy az egész rendszer tulajdonképpen az Élet fokozatos tökéletesedése, feljebb és feljebb terjedve, messzebbre, semhogy követni tudnók, egészen magáig az Istenségig.

Tapasztaljuk, hogy a régebbi fejlődésben határozott fokozatok vannak – a növényi élet az ásványi felett áll, az állati a növényi fölött, s az emberi az állati fölött, ugyanígy az emberi életnek is van határozott vége, van határa, amelyen túl a fejlődés egy ennél határozottan magasabb rendű birodalomba lép, s hogy az emberek felett állóak a Felsőbbrendű Emberek.

E fejlődési rendszer tanulmányozása megtanított arra, hogy minden emberben három fontos részt különböztetünk meg: testet, lelket és szellemet; s ezek mindegyikét további részekre oszthatjuk. Ezt a meghatározást még Szent Pál adta kétezer évvel ezelőtt. A Szellem vagy Monád Isten lehelete, (mert a spirit szó leheletet jelent, a latin spiro szóból eredve) az isteni szikra az, ami a valódi ember, noha pontosabban körülírva az ember fölött lebeg, ahogyan az embert ma ismerjük. Ennek az isteni szikrának fejlődési tervezete előírja, hogy leszálljon az anyagba, s e leszállása által határozottságot és részletes anyagi pontosságot szerezzen. Amennyire mi képesek vagyunk látni, ez a Monád, amely az Isteni Tűznek egy szikrája, nem szállhat le egészen a mi jelenlegi színvonalunkig, nem érintheti közvetlenül azt a fizikai síkot, amelyen mi most gondolkozunk és dolgozunk, - valószínűleg azért, mert az ő rezgési sebessége oly nagyon eltérő a fizikai anyagnak rezgési sebességétől, hogy közvetítő állapotokra és körülményekre van szükség. Hogy a természet melyik síkján van eredetileg ez az Isteni szikra, nem tudhatjuk, mert ilyen magasra fogalmainkkal el nem érhetünk. Legalacsonyabb nyilvánulása (manifesztációja), melyet visszatükröződésé-nek nevezhetünk, a kozmoszbeli legalsóbb síkokra bocsátkozik le, amint azt „A Teozófia Szövegkönyve” leírja.

Rendszerint hét világról beszélünk, melyek alosztályai, vagyis alkatrészei a nagymindenség (Kozmosz) legalsóbb világának, amit könyveink Prakriti-nek neveznek, értve alatta a Kozmoszfizikai világát. A Monád ezeknek a világoknak másodikáig képes leszállni, melyet mi ezért monád-világnak nevezünk, de úgy látszik, ennél alacsonyabbra nem hatolhat le. Hogy a sokkal sűrűbb anyaggal a szükséges összeköttetést mégis megteremthesse, kénytelen önmagának egy részét lebocsátani két egész világon át, s ez a töredék az, amit mi Egónak, vagy léleknek nevezünk.

Az Isteni Szellem egészen magasan úgyszólván lebeg fölöttünk; a lélek, mely annak csekély és részleges képviselője (ezt úgy képzeljük el, mintha a Monád egy tűzujjat nyújtana le, és az az ujjvége volna a lélek) nem szállhat a mentális világ felső részénél lejjebb (ez az ötödik világ lefelé számítva, lévén a fizikai a hetedik és legalsó); hogy pedig a lélek megközelíthessen egy még alsóbb színvonalat, neki is egy kicsiny részt kell önmagából lebocsátania, s ebből lesz a személyiség, amit ismerünk. Így tehát a személyiség, amit mindenki önmagával azonosít, a valóságban nem egyéb, mint egy töredéknek a töredéke.

Az alacsonyabb birodalmakon keresztül történő egész fejlődés csak előkészület ennek az emberi testalkatnak kifejlesztésére. Az állatnak a fizikai világban való élettartama alatt (és némi időre ezután is az asztrál-világban) lelke van, mely épp oly egyéni és különálló, mint az emberé; de mikor az állat asztrál-életének végéhez érkezik, ez a lélek nem reinkarnálódik ismét egy külön testben, hanem visszatér egy lélekanyagot tartalmazó medencefélébe, melyet könyveink csoportléleknek neveznek. Ezt a csoportlelket úgy kell elképzelnünk, mint egy veder vizet, mely egyszerre több egyfajta állat szükségletének tesz eleget, pl. húsz lónak. Ha e csoportlélekből egy lónak kell születnie, az olyan, mintha az ember egy kisebb edénnyel belenyúlna abba a vederbe, és vízzel tele venné ki. A ló élettartama alatt mindennemű tapasztalatot szerez, ami lelkét módosítani fogja, s amiből tanul egyet-mást, mintha a kimerített vízbe színesítő anyag jutott volna. Ha a ló befejezi életét, az edényben levő víz visszaömlik a vederbe, és a színes anyag, melyet ő élete tartama alatt megszerzett, eloszlik az egész vederben. Ha egy másik ló születik ebből a csoportból, ugyanabból a vízből merítünk egy edénnyel, de természetes, hogy lehetetlen ugyanazokat a vízcseppeket kimeríteni, melyek az előző ló lelkét alkották.

Ha egy állat már eléggé fejlett arra, hogy emberivé legyen, az azt jelenti, hogy életét befejezve, lelke nem ömlik vissza a csoportlélekbe, hanem mint elkülönült lény marad meg. Ekkor pedig nagyon különös és nagyon szép sors éri őt. A lélekanyag – a kis edény vize – valami magasabbnak eszközévé válik, s ahelyett, hogy mint lélek működnék, ő maga telik be lélekkel. Nincs pontos hasonlatunk a fizikai világban erre nézve, ha csak azt nem képzeljük, hogy magasfokú nyomással a vízbe levegőt szivattyúzunk, s ezáltal légtartalmú vizet hozunk létre. Ha elfogadjuk a hasonlatot: a víz, mely előbb állatlélek volt, most egy ember kauzál testévé válik; a beleszivattyúzott levegő pedig az Egó, melyről beszéltem – az emberi lélek, mely nem egyéb, mint az Isteni Szellemnek csupán részleges megnyilatkozása. Az Egó e leszállását jelképezi a mitológiában a görögök szerint a kráter vagy kehely, a középkorban pedig A Szent Grál története; mert a Grál vagy Kehely a tökéletesült eredménye mindannak az alsóbb fejlődésnek, melybe beleömlött az Isteni Élet Bora, hogy megszülethessék az emberi lélek. Tehát, amint mondtuk, az, ami előbb állati lélek volt, az embernek kauzális teste lesz, mely a mentál-világ felsőbb részében, mint állandó eszköz működik, amit az Egó, vagyis az emberi lélek foglal el; és mindaz, amit fejlődése folyamán megtanult, az életnek ebbe az új központjába helyezkedik át.

E lélek fejlődése abban áll, hogy fokozatosan visszatér arra a magasabb színvonalra, mely a Monád síkja alatt a legközelebb fekvő, ahová leviszi magával leszállásának eredményeit. A fizikai test mindnyájunknál tökéletesen ki van fejlődve, s mivel ez így van, feltételezzük magunkról, hogy már le is győztük, pedig annak tulajdonképp tökéletesen a lélek uralma alatt kellene állnia. Az emberiség magasabb rendű fajainál többnyire így is van, de időnként mégis kitör a korlátok közül, és vadul száguldozik egy kis ideig. Az asztrál test szintén tökéletesen ki van fejlődve, de semmiképpen sincs teljes uralom alatt; még azokban a fajokban is, amelyekbe mi tartozunk, sokan esnek érzelmek áldozatául. Ahelyett, hogy képesek volnának teljesen uralkodni érzelmeiken, nagyon is gyakran megengedik, hogy azok kormányozzák őket. Hagyják, hogy magukkal ragadják őket érzelmeik és épp úgy, mint a megvadult ló tehet lovasával, elszáguldozzanak velük olyan helyekre, ahová nem kívánnak menni.

Azt mondhatjuk tehát, hogy az előrehaladott fajok legjobb embereinek mindnek fizikai teste manapság tökéletesen fejlett és meglehetősen fegyelmezett; az asztrál teste szintén teljesen ki van fejlődve, de egyáltalán nem áll tökéletes ellenőrzés alatt; mentál teste pedig a kibontakozás folyamatában van, de növekedése még nagyon távol áll attól, hogy teljes lehessen. Hosszú utat kell még addig megtenniök, amíg e három test: a fizikai, az asztrál és a mentál tökéletesen alárendeltjeivé lesznek a léleknek. Amikor ez megtörténik, az alacsonyabb Én már beleolvadt a magasabb Énbe, és az Egó, a lélek fog uralkodni az Emberen. Bár még az ilyen ember nem tökéletes, de különböző testei már annyira összhangzó, hogy csakis egyetlen közös céljuk van.

Idáig a lélek jutott lassan uralomra a személyes testei fölött, míg csak azok vele eggyé nem lettek, de most már a Monádon van a sor, ő kezd a lelken uralkodni; és ezután eljön majd az az idő is, mikor éppen úgy, amint a személyiség és a lélek lettek eggyé, viszont a szellem és a lélek fognak eggyé válni. Ez az Egónak a Monáddal való egyesülése; s ha ez megvalósult, az ember elérte az anyagba való leszállásának célját, Felsőbbrendű Emberré, Adeptussá lett.

AZ EMBERFÖLÖTTI ÉLET

Csak most kezdi először az igazi életét élni, mert a fejlődésének ez az egész csodálatraméltó folyamata (mely az alsórendű birodalmakon, s az emberiség birodalmán keresztül az Adeptusságig vezet) nem egyéb, mint előkészülés a szellemnek arra az igazi életére, mely csak akkor kezdődik meg, mikor az ember embernél többé válik. Az emberi lét a világ-iskola befejező osztálya, és ha azt az ember jól elvégezte, kilép onnan az igazi életbe, a megdicsőült Szellem életébe, a Krisztusi életbe. Hogy ez mi, arról még nagyon keveset tudunk, noha látunk néhányat Azok közül, Kik részesei ennek az életnek. Oly dicső, oly ragyogó ez az élet, hogy felülmúl minden összehasonlítást, és minden felfogást; pedig élénk és élő valóság az, aminek elérhetése nemcsak feltétlenül bizonyos számunkra, hanem még akarva is elkerülhetetlen. Ha önzően járunk el, ha ellenszegülést tanusítunk a fejlődés áramlatával szemben, késleltethetjük ugyan fejlődésünket, de végleg elejét nem vehetjük.

Emberi életét befejezvén, a Tökéletesült Ember sorra le szokta vetni különböző anyagi testeit, de megtartja azt a képességét, mellyel felöltheti bármelyiket, mikor szüksége van reá munkája folyamán. A legtöbb esetben nincs többé szüksége fizikai testre annak, aki már egyszer elérte ezt a színvonalat. Nem tartja meg többé asztrál, mentál, sőt, még kauzál testét sem, hanem állandóan a legmagasabb síkján él. Ha bármikor valamely célból szükséges egy alacsonyabb világban működnie, olyan ideiglenes testet használ, mely ahhoz a világhoz tartozik, mert csupán annak a világnak anyagából való eszköz útján jöhet érintkezésben az ott élőkkel. Ha az emberekkel fizikai módon akar beszélni, fizikai testet kell felöltenie; legalább részlegesen kell materializálódnia, különben nem beszélhet. Épp így, ha értelmünkre akar hatni, mentál testet kell Magára öltenie. Akármikor van szüksége munkája érdekében alsóbbrendű testre, felöltheti, képessége van hozzá, de azt csak ideiglenesen fogja megtartani. Még hét olyan útvonal van, amelyen a Tökéletesült Ember folytathatja előbbrejutását, de ezek sorozatát egy további fejezetünkben fogjuk megadni.

AZ ADEPTUSOK TESTVÉRSÉGE

A világot nagyrészben egy Adeptus Testvérség irányítja, melyhez a mi Mestereink is tartoznak. A Teozófia tanulmányozói ezekre nézve sokféleképpen tévednek. Sokan rejtett helyen együtt élő szerzetes közösségnek tekintik. Mások Angyaloknak képzelik Őket, és vannak sokan tanítványaink közt, akik Őket mindnyájukat hinduknak gondolják, vagy hogy a Himalájában van a székhelyük. E feltevések közül egy sem igaz. Van egy Nagy Testvérség, és annak Tagjai folytonos érintkezésben állanak egymással, - de találkozásaik magasabb világokban történnek, és nem élnek szükségszerűen együtt. Munkájuk egy részeképpen e Nagy Testvérek közül egyesek, kiket a Bölcsesség Mestereinek nevezünk, készek újonc-tanítványokat elfogadni, és oktatják azokat, de e Mesterek csak kicsiny csoportját képezik a Tökéletesült Emberek hatalmas testületének.

Amint majd később megmagyarázzuk, hét embertípus van; mert mindenki annak a hét Sugárnak egyikéhez tartozik, amelyeket a fejlődő élet nagy hullámzásában határozottan meg lehet különböztetni. Úgy látszik, mintha mindenik Sugár mentén egy-egy Adeptus volna kijelölve arra, hogy a kezdők betanítását végezze, és mindazok, akik az Ő külön fejlődési Sugarában haladnak, az Ő kezén mennek keresztül.

Az Adeptus fokán alul állók egyikének sincs engedélye arra, hogy teljes felelősséget vállaljon egy újoncért; noha azokat, akik már sok év óta csélák, gyakran használják fel, mint helyetteseket; és azok abban a kiváltságban részesülnek, hogy a sokat ígérő törekvőknek segíthetnek, és tanáccsal szolgálhatnak. Ezeket az öregebb tanítványokat fokozatosan a jövőbeli munkájukra oktatják, amit majd akkor kell végezniök, mikor ők lesznek Adeptusokká; ezek megtanulnak mindig többet átvenni Mestereik munkájokból, hogy azok így felszabadulván, oly magasabb munkákat végezhessenek, amelyeket csak Ők vállalhatnak. A tanítványságra jelölendőknek előzetes kiválasztása jelenleg nagymértékben ezekre az öregebb munkásokra bízatik, és a jelöltek inkább ezekkel a helyettesekkel jutnak ideiglenesen kapcsolatba, s nem közvetlenül a nagy Adeptusokkal. A tanítványok és a Mester azonban oly csodálatosan egyek, hogy ez csaknem „különbség híjával való megkülönböztetés”.

AZ ADEPTUS ERŐI

Az Adeptusok erői valóban sokfélék és csodásak, de azok mind természetes következményei olyan képességeknek, amilyenek mindnyájunkban megvannak. A különbség csak az, hogy Bennük e képességek igen sokkal nagyobb fokúak. Úgy hiszem, hozzánk mérve a legkimagaslóbban az jellemzi az Adeptusokat, hogy Ők mindent egész más szempontból néznek, mint mi; mert bennük nincsen semmi abból az önmagukra-gondolásból, ami oly uralkodó az emberek többségénél. Az Adeptus kigyomlálta magából az alsóbb ént, és nem magáért él, hanem mindenkiért, de olyan módon, amit igazán csak Ő érthet meg, hogy ez a mindenki is valóban Ő maga. Elérte azt a fokot, melyen jellemében fogyatékosság már nincsen, egyetlen gondolat vagy érzés sem irányul egy személyes, elkülönült énre. Egyetlen indítóoka a fejlődésnek elősegítése, vagyis összhangzó együttműködés a fejlődést irányító Logosszal.

Talán a második legkiválóbb jellemvonása, a mindenoldalú fejlettsége. Mi mindnyájan tökéletlenek vagyunk, egyikünk sem érte el a legmagasabb színvonalat egyetlen téren sem, sőt, a legnagyobb tudós vagy szent is rendszerint csak egy dologban ért el magas kitűnőséget, míg természetének többi oldalai fejletlenek maradtak. Mindnyájunkban bennünk szunnyadnak a különböző jellemvonások csírái, de mindig csak részben vannak életre keltve, s azok is különböző mértékben. Az Adeptus azonban mindenoldalú Ember, olyan ember, kinek odaadása, szeretete, rokonszenve és együttérzése tökéletes, míg ugyanakkor értelme sokkal nagyobb, semhogy felfoghatnók; spiritualitása pedig csodálatos és isteni. Magasan kiemelkedik Ő az összes emberek közül, akiket ismerünk azáltal, hogy teljesen kifejlett.

II. FEJEZET
A MESTEREK FIZIKAI TESTE

KÜLSEJÜK

A Teozófia tanulmányozói közül sokan homályban és bizonytalanságban vannak a Mestereket illetőleg; azért talán könnyebben felfogható lesz, hogy mennyire természetes az Ő életük, és hogy közönséges fizikai oldaluk is van Nekik, ha egy pár szóban vázolom közülök egyesek mindennapi életét és külső megjelenését. Nincsen olyan fizikai jellegzetesség, mely által egy Adeptust csalhatatlanul meg lehetne különböztetni másemberektől, de megjelenése mindenkor hatásos, nemes, méltóságteljes, szent és derűsen nyugodt, s a vele találkozónak szinte lehetetlen fel nem ismernie azt, hogy egy kiváló ember közelében van. Ő az erős, hallgatag ember, ki csak akkor beszél, ha határozott célja bátorítani, segíteni, figyelmeztetni; mindemellett csodásan jóakaratú, telve élénk humorérzékkel, oly humorral, mely mindig nyájas és sebet nem üt soha, csupán derűssé teszi a gondteljes életet. Morya Mester mondta egyszer, hogy lehetetlen az okkult Ösvényen humorérzék nélkül előre jutni, és mondhatom, minden Adeptusnak, akit én láttam, megvolt ez az érzéke.

Legtöbbjük kiválóan szép külsejű. Fizikai testök a szó teljes értelmében tökéletes, mert teljesen az egészség törvényeinek engedelmeskedve élnek és mindenekfölött, mert soha semmin sem töprengenek. Az egész rossz karmájuk már régen kimerült, s így fizikai testök tökéletes kifejezője az Augoeidesznek , vagyis az egó megdicsőült testének, amennyire azt kifejezni a fizikai világ korlátjai megengedik; úgy, hogy az Adeptusnak nemcsak jelenlegi teste rendszerint fenségesen szép, hanem mindenik későbbi testetöltésénél használandó új teste valószínűleg hajszálpontos másolata az előbbinek – eltekintve némely fajbeli és családi különbségtől – , mert nincsen olyasmi, ami azt megváltoztatta. A karmától való tökéletes megszabadultság teszi azt, hogy midőn bármely okból új testet vesznek fel, teljesen tetszés szerint választhatnak születésükhöz országot és fajt, melyhez tartozni akarnak, amint a legcélravezetőbbnek látják elvégzendő munkájok szempontjából, és így a különböző alkalmakkor viselt testek nemzetisége természetesen nem főfontosságú.

Hogy egy bizonyos ember Adeptus-e, azt csak akkor lehet tudni, ha kauzál testét látjuk, mert előrehaladottságát a kauzál testének megnövekedett terjedelme, és színeinek koncentrikus gömbökbe való különleges elrendeződése árulja el olyanféle-képpen, mint azt az Arhat kauzál testének „A látható és láthatatlan ember” című műben mellékelt XXVI. számú kép igyekszik feltüntetni.

EGY SZAKADÉK TIBETBEN

Van Tibetben egy bizonyos völgy vagy inkább szakadék, ahol jelenleg a Nagyok közül hárman élnek: Morya Mester, Kuthumi Mester és Djwal Kul Mester.

Mme. Blavatsky kérésére egyszer Djwal Kul Mester a szakadék bejáratának képét vetítette, és az ide mellékelt kép az eredetinek fényképéről készült másolat. Az eredetit, amelyet selyemre vetített a Mester, Adyarban őrzik a Teozófiai Társulat házának meditációs termében (a „szentély”-ben). A kép baloldalán Morya Mester látható lóháton a háza ajtajánál. Kuthumi Mester lakása nincs a képen, mert az följebb van a völgyben, a jobboldali forduló körül. Mme. Blavatsky kérte Djwal Kul mestert, hogy a saját képét is rajzolja oda; Ő eleinte megtagadta a kérést, de végre, mint a vízben a nézőhöz háttal álló kis alakot tette oda magát, kezében egy rudat tartva. Ez az eredeti kép halvány árnyalatú, kék, zöld és fekete színű. Rajta van a művész aláírása, mégpedig a becézőneve, Gai Ben-Jamin, amelyet fiatal korában viselt, a Társulatnak első idejében, jóval előbb, mint elérte az Adeptusságot. 1 A kép nyílván korareggeli időben készült, mert a domboldalokon még ott csüngenek a reggeli ködök.

Morya és Kuthumi Mesterek a keskeny szakadék két oldalán egymással szemben levő házakban laknak; a helyek lejtőit fenyők borítják. Házaik előtt ösvények futnak le a mélybe, s alul, a patak egy kis hídjánál találkoznak. A hídhoz közel egy szűk ajtó látható baloldalt a képnek alján, mely egy nagy földalatti teremcsoporthoz vezet le, ahol egy okkult múzeum van. Ennek, a Nagy Fehér Testvériség megbízásából, Kuthumi Mester az őre.

E múzeum tartalma a legváltozatosabb jellegű. Mintha csak arra volna szánva, hogy a fejlődés teljes folyamatát tüntesse fel. Ott vannak például teljesen élethű másai mindazoknak az embertípusoknak, melyek ezen a bolygón kezdettől fogva éltek; kezdve az óriási laza összefüggésű lemuriaktól, egész a még korábbi és kevésbé emberies fajok törpe maradékáig. Domborművű minták mutatják a föld felületének változásait, az állapotokat a nagy katasztrófák előtt és után, amelyek annyira megváltoztatták a föld felszínét, óriási ábrák illusztrálják a világ különféle emberfajainak vándorlását, pontosan feltüntetve, hogy mily messzire jutottak el az eredetük helyétől. Más hasonló ábrák a különböző vallásainak hatásával foglalkoznak, megmutatva, hogy hol maradtak azok fenn eredeti tisztaságukban, hol keveredtek más vallások maradványaival, vagy hol torzultak el azok által.

Bámulatosan elevenszerű szobrok örökítik meg rég elfelejtett fajok nagy vezetőit és tanítóit. Nagyon sok érdekes tárgy, mely a civilizáció fontos és fel nem jegyzett haladásait mutatja, van itt megőrizve, hogy azt az utókor nemzedéke tanulmányozhassa. Hihetetlen régiségű és megbecsülhetetlen értékű eredeti kéziratok láthatók itt, például magának az Úr Buddhának egy kézirata, melyet, mint Siddharta herceg utolsó életében írt; egy másik kézirat pedig Krisztus Urunké, melyet a Palesztinában töltött idejének élete alatt írt. Itt őrzik a csodálatos eredeti DZYAN KÖNYVÉT, melyet Mme. Blavatsky írt le a „THE SECRET DOCTRINE” előszavában. Vannak itt olyan különös írások is, melyeket a mienktől eltérő más világokban írtak. Láthatók állatok és növények rajzai is, melyeknek egy része ismertes nálunk megkövesült formában, de legtöbbjükről fogalma sincsen a modern tudománynak. Megvannak a rég elfelejtett őskor egyes nagyvárosainak mintái, hogy tanulmányozhassák a tanítványok.

Az összes szobrok és minták élénken színesek, éppen mintha az eredetiek volnának. Megjegyzendő pedig, hogy az egész gyűjtemény szándékosan időrend szerint van elrendezve, hogy így pontosan tüntesse fel az utónemzedéknek a múlt idő művelődési előhaladását fokozatosan; és így ahelyett, hogy csak tökéletlen töredékeket nyújtana, mint azt múzeumaink oly gyakran teszik, ez az okkult múzeum egy oktató céllal összeállított tökéletes sorozatot mutat. Itt találjuk a különböző civilizációk által fejlesztett gépek mintáit, valamint a mágia különböző típusainak gondos és bőséges ábrázolását, amint a különböző történelmi korokban használták.

Az e nagy termekhez vezető előcsarnokban vannak Morya és Kuthumi Mester olyan tanítványainak élő képmásai, akik éppen akkor próbatétel alatt állanak. Erről később írok. Ezek a képmások, mint valami szobrok vannak a fal mentén felállítva és tökéletes másai az illető tanítványoknak. Mindamellett nem valószínű, hogy fizikai szem számára láthatók volnának, mert az őket alkotó legalacsonyabb fokú anyag az éteri.

A hídhoz közel egy kissé birmaias tornyocskákkal ellátott kicsiny templom is van, melybe néhány falusi jár el, hogy virág- és gyümölcsáldozatot vigyen, kámfort égessen, és hogy elmondja a Pancha Sila-t. Egy göröngyös, egyenetlen mezsgye vezet le a folyó mentén a völgybe. Mindkét Mester házából látható a másiknak háza, mindkettő a híd fölött áll, de a hídról nem látható mindkét ház, mert a szakadék elkanyarodik. Ha a Kuthumi Mester háza mellett haladó ösvényt a völgyön felfelé követjük, egy nagy sziklaoszlophoz jutunk, amelyen túl a szakadék újra elkanyarodik, s így a ház eltűnik a szemeink elől. Kissé távolabb a hegyi út fennsíkká szélesedik, melyen egy tó van, s abban, mint a hagyomány mondja, Mme. Blavatsky szokott megfürdeni; azt is mondják, hogy igen hidegnek találta. Maga a völgy védett és Dél felé tekint, s így, bár a környező vidék télen hó alatt áll, mégsem emlékszem, hogy valaha havat láttam volna a Mesterek házai közelében. Ezek a házak kőből vannak, igen erősen és szilárdan felépítve.

KUTHUMI MESTER HÁZA

Kuthumi Mester házát két részre osztja egy folyosó, mely egyenesen halad át rajta. Ebbe belépve, az első ajtó jobbra a legfőbb helyiségbe vezet, melyben a Mester tartózkodni szokott. Nagy és magas (15x9 méter körül), sok tekintetben inkább csarnok, mint szoba, s ezen az oldalon a ház egész homlokzatát elfoglalja. E helyiség mögött két, csaknem négyzet alakú szoba van, melyek egyikét könyvtárnak, a másikat hálószobának használja. Ezek egészítik ki a háznak ezt az oldalát, és nyilvánvaló, a Mester személyes használatára álló lakrészt képezik, melyet egy széles veranda fut körül. A túloldal, mely a folyosótól balra esik, úgy látszik, több kisebb helyiségre van osztva, különböző kis szobákra és hivatalos helyiségekre, melyeket nem volt alkalmunk közelebbről megnézni, annyit azonban mégis észrevettünk, hogy a hálószobából egyenesen a folyosón keresztül egy jól berendezett fürdőszobába lehet jutni.

A nagy helyiség mindkét oldalról bőven el van látva ablakokkal, hogy rajtuk keresztül a táj egységes képet ad; az ablakok alatt köröskörül ülőhely van. Még valami van itt, ami teljesen szokatlan ezen a vidéken: egy hatalmas nyitott kandalló, mely a fal közepén szemben áll az ablakokkal. Úgy van elhelyezve, hogy mind a három szobát fűti, és különös vert vasból van, melynek, mint mondják, nincs párja Tibetben. A kandalló nyílása felett egy párkány van, közelében pedig a Mester nagyon régi faragott fából való karszéke áll, mely a benne ülőnek alakjához van kimélyítve, miáltal a párnák feleslegesekké válnak. Szétszórtan a szobában asztalok, kerevetek, párnaülések vannak, többnyire hát nélkül, és egyik sarokban a Mester orgonájának billentyűzete van. A mennyezet körülbelül húsz láb (6-7 méter) magasságban van, gyönyörűen faragott gerendákkal, melyek ékítményes csúcsokban találkoznak, s a mennyezetet hosszúkás részekre osztják. Egy ívelt ablaknyílás, közepén oszloppal, valamennyire gótstílű, csak üveg nélküli, a könyvtárra nyílik; egy másik ugyanilyen ablak pedig a hálószobára. Ez utóbbi szoba nagyon egyszerűen van bútorozva. Egy közönséges ágy van ott, mely függőágyszerűen csüng két faragott fából való, s a falba erősített támaszték között, ezek egyike oroszlánfejet, a másika elefántfejet ábrázoló faragvány; ha az ágy nincs használatban, a falhoz borul.

A könyvtár igen szép szoba, mely ezrekre menő kötetet tartalmaz. A falból kiszökő magas könyvpolcok különféle nyelven írott könyvekkel vannak telve, köztük nagy számú modern európai művel, fenn pedig nyílt rekeszekben kéziratok vannak. A Mester nagy nyelvész, és amellett, hogy kitűnő angol tudós, tökéletes a francia és német nyelvtudása is. A könyvtárban írógép is van, melyet egy tanítványa ajándékozott a Mesternek. A Mester családjáról keveset tudok. Van ott egy hölgy, valószínűleg tanítvány, kit testvérnek nevez. Hogy valóban testvére-e vagy nem, azt nem tudom; lehetséges, hogy unokatestvére, vagy unokahúga. Jóval idősebbnek látszik, mint a Mester, de ez még nem teszi a rokonságot valószínűtlenné, mert Ő már régen is ugyanolyan kort mutató külsővel jelent meg. A hölgy valamennyire hasonlít a Mesterhez, és egyszer vagy kétszer összejövetelek alkalmával a társasághoz csatlakozott, noha főfoglalkozásának a háztartás és a cselédek vezetése látszik. Ez utóbbiak között van egy öreg ember és a felesége, kik már régóta vannak a Mester szolgálatában. Bár ők semmit sem tudnak gazdájuk igazi méltóságáról, úgy tekintik Őt, mint kegyes és szelíd pártfogójukat. Természetesen végtelen sokat nyernek azáltal, hogy szolgálatban lehetnek.

A MESTER TEVÉKENYKEDÉSEI

A Mesternek van egy nagy kertje. Ezenkívül nagy kiterjedésű földje is van, melyet munkásokkal műveltet. A ház közelében virágzó bokrok vannak, rengeteg virág is nő szabadon, s közöttük páfrányok. A kerten keresztül egy kis patak folyik, mely egy kis vízesést alkot, s a patakocska fölött egy kicsiny híd szolgál átjárásra. Itt szokott gyakran ülni, mikor gondolatáradatot és áldást bocsát ki övéire; az esetleges szemlélőnek ez persze úgy tűnnék fel, mintha elmélázva a természetet figyelné, vagy szórakozottan a madarak énekét, s a víz csobogását hallgatná, és freccsenését nézné. Néha nagy karosszékében pihenve is látják Őt az emberei, és tudják, hogy ilyenkor nem szabad Őt megzavarni, bár nem tudják pontosan, hogy mit csinál, de feltételezik róla, hogy számádhi-ban van. Kelet népei ismerik a meditációnak ezt a fajtáját, és tiszteletben tartják, azért talán ez lehet az egyik oka annak, hogy az Adeptusok szívesebben élnek Keleten, mint Nyugaton.

Az előbb mondottakból úgy tetszhetnék nekünk, mintha a Mester a nap legnagyobb részét nyugodtan ülve, hogy úgy mondjuk, meditálva töltené el; pedig, mialatt látszólag nyugodtan pihen, valóság szerint egész idő alatt a legszorgosabb munkát végzi magasabb világokban, különböző természeti erőket kezelvén; és ugyanegy időben sok ezer lélekre bocsátja ki a legkülönfélébb jellegű hatásokat; mert az Adeptusok a világ legszorgalmasabb emberei. A Mester azonban ugyancsak sok munkát végez el a fizikai világban is. Zenedarabokat komponál, jegyzeteket ír, és cikkeket különböző célokra. Nagyon érdeklődik a fizikai tudományok haladása iránt is, bár ez tulajdonképpen a Bölcsesség egy másik nagy Mesterének működési körébe tartozik.

Időnként Kuthumi Mester ki szokott lovagolni, nagy vörösbarna lován; és alkalomadtán – mikor közös munkájuk van – Morya Mester is elkíséri, Ki mindig gyönyörű fehér lovon jár. Mesterünk rendszeresen ellátogat néhány kolostorba, néha egy hosszú hegyszoroson halad fel, egy, a távoli hegyek között egyedül álló kolostorba. Úgy látszik, a kilovagolások, melyekkel kötelességeit teljesíti, képezik fő testmozgását; bár gyalog is szokott járni Dzswal Kul Mester társaságában, ki a saját kezével csinált kis kunyhójában egész közel lakik ahhoz a nagy sziklához, amely a fennsíkhoz vezető úton van.

Mesterünk néha orgonál, házának a nagy szobájában lévő orgonán. Ezt Tibetben készítették az Ő vezetése alatt; tulajdonképpen zongora és orgona összetétele, melynek billentyűzete hasonlít a mieinkhez, melyeket itt Nyugaton használunk. Ezen Ő eljátszhatja az összes nyugati zeneműveinket. Nem hasonlít az általam ismert hangszerek egyikéhez sem, mert két eleje van, és úgy a teremben, mint a könyvtárban lehet játszani rajta. A fő billentyűzet (jobban mondva három sor billentyű, a nagy orgona, a fújtató és a konus) a nagyszobában, míg a zongorabillentyűzet a könyvtárban van; és ez a kétféle billentyűzet úgy együtt, mint külön-külön használható. A teljes orgona pedáljaival együtt a szokott módon használható a teremben ülve, egy fogó elfordítása által pedig a zongora gépezete összekapcsolható az orgonával, úgy, hogy mindkettő egyidejűleg szól. Ilyenkor a zongora valóban, mint az orgona egy regisztere szerepel.

A könyvtárbeli billentyűzettel a zongorát, mint az orgonától egészen különálló hangszert lehet használni, de egy bonyolult gép által a kórus-orgona is hozzákapcsolható ehhez a billentyűzethez, úgy, hogy ilyenképpen egészen jól lehet úgy zongorázni, mintha csak egyszerű zongora volna ez a hangszer; vagy pedig a kórus-orgona kíséretével, vagy bármely más orgonarész kísérete mellett lehet zongorázni, bizonyos orgonafogantyúk segítségével. Szóval, mint már mondtam, a hangszerek egészen külön-külön is használhatók, vagy egy-egy zenemű mindegyik billentyűzeten, mint orgona-zongora kettős. E különleges hangszer mechanizmusa és sípjai majdnem egészen elfoglalják a Mester házának azt a részét, melyet a ház felső emeletének lehetne nevezni. Magnetizálás útján a Mester érintkezésbe léptette a hangszert a Gándhárvákkal, vagyis a zene Déváival úgy, hogy azok is közreműködnek, ha Ő bármikor zenél, s ezáltal olyan hangösszetételeket ér el, amilyeneket a fizikai világban soha senki sem hallhat, ehhez járul még magának az orgonának az a hatása, amit egy húros és egy fúvóhangszer kísérete idézhet elő.

A Dévák éneke állandóan hangzik a világban; folyton belezeng az emberek fülébe, de ők nem akarják meghallgatni annak szépségét. Ott van a tenger mély moraja, a szél sóhaja a fák között, a hegyi zuhatag tombolása, a folyam, a csermely és a vízesés zenéje, melyek sok egyébbel együttvéve az élő Természet hatalmas zenéjét képezik. Ez azonban nem egyéb, mint egy sokkal nagyszerűbb hangnak, a Dévák Léte hangjának visszhangja a fizikai világban. Mint ahogy a „Világosság az Ösvényen” mondja:

„Amíg csak emberek vagytok, a Nagy Éneknek csak töredékei jutnak el fületekbe. De ha meghallgatjátok, hűségesen őrizzétek meg emlékezetetekben, hogy egyetlen töredék se vesszen el abból, ami hozzátok eljutott, és igyekezzetek belőle megérteni a benneteket körülvevő rejtélynek jelentését. Idővel nem lesz szükségetek tanítóra; mert, amint az egyénnek van hangja, úgy van annak is, amiben az egyén van. Magának az életnek van beszéde, és sohasem néma az. Nyilvánulása pedig nem zaj, amint ti, akik süketek vagytok, hiszitek -, hanem éneklés. Tanuljátok meg tőle, hogy részei vagytok ennek a harmóniának, tanuljatok tőle a harmónia törvényének engedelmeskedni.”

Minden reggel jönnek többen emberek – nem kimondott tanítványok, hanem követők – a Mester házába, és leülnek a verandán, vagy azon kívül. Néha röviden beszél hozzájuk, olyan kisebb előadásfélét ad, de legtöbbször folytatja munkáját, nem vévén tudomást róluk egyébképpen, mint egy nyájas mosollyal, mellyel ők éppen úgy megelégszenek. Láthatólag csak azért jönnek, hogy aurájában üljenek, és hogy tiszteletüket kimutassák. Néha jelenlétökben fogyasztja el táplálékát a verandán ülve, körülvéve a padlón ülő tibetiek és mások csoportjától, de leggyakrabban szobájában lévő asztalánál étkezik magában. Lehet, hogy megtartja a buddhista szerzetesek szokását, és nem eszik délután; én legalább nem emlékszem, hogy valaha láttam volna Őt este étkezni, sőt, lehetséges, hogy nem is kell mindennap ennie. Legvalószínűbb, hogy csak akkor rendel magának ételt, amikor arra hajlandóságot érez, és nem köti magát határozott érkezési időkhöz. Láttam Őt kicsiny, kerek, barna és édes süteményt enni, nővére készíti búzából, cukorból és vajból, olyan fajta, amit rendesen a háztartásban szoktak használni. Eszik „curry”-t és rizst is, a „curry” leves módjára készül, mint az úgynevezett „dhal”. Érdekes szép arany kanalat használ, melynek nyele végét egy elefánt díszíti, a kanál feje a nyéllel egy szokatlan szöget képez. Ez egy családi örökség, nagyon régi, és alighanem nagy értékű. Rendszerint fehér öltönyt visel, fején, úgy emlékszem, sohasem láttam semmit, kivéve azokat a ritka alkalmakat, mikor a Gelugpa szekta vagy törzs sárga öltönyét veszi fel, melyhez egy, a római sisakhoz némileg hasonló föveg tartozik. Morya Mester azonban rendesen turbánt visel.

MÁS HÁZAK

Morya Mester háza a völgy másik oldalán, sokkal lejjebb fekszik, egész közel a kicsiny templomhoz és a barlang bejáratához. Ez teljesen más építészeti stílusú, és legalább két emelete van; az útra néző homlokzaton pedig egészen üvegezett verandája van mind a két emeletnek. általános szokásai és életmódja nagyjában egyezik azzal, amit Kuthumi Mesterrel kapcsolatban elmondtam.

Ha követjük azt az utat, mely a folyó bal partján folyton emelkedve halad a völgy oldalán, akkor Kuthumi Mester házát és földjeit hagyjuk el jobboldalt; mindig ugyanazon oldalon fölfelé hatolva pedig egy kicsiny kunyhót találunk. Ezt saját kezével Dzswal Kul Mester építette tanítványkorában, hogy Mesteréhez egész közel lehessen hajléka. Ebben a lakban egy táblaféle függ, melyre az Ő kérésére Kuthumi Mester angol tanítványainak egyike rávetíttette több év előtt Kuthumi Mester nagy szobájának belsejét több Mester és tanítvány képével. Ez a kép egy bizonyos, a Mester házában eltöltött különösen boldog és eredményteljes estének emlékére készült.

AZ ELSŐ SUGÁR ADEPTUSAI

Ha most e Nagyok személyes megjelenését figyeljük meg, az némileg attól függ, hogy mindenik melyik sugárhoz vagy típushoz tartozik. Az Első Sugarat legkiválóbban az erő jellemzi; akik e Sugáron születnek, azok a királyok, a világ vezetői és kormányzói, mégpedig elsősorban a benső és szellemi világban, de a fizikai síkon is. Bármelyik ember, kinek szokatlan mértékben megvannak azok a tulajdonságok, amelyekkel tud mások fölött uralkodni, s azokat a saját maga által óhajtott úton simán tudja vezetni, - rendesen az első sugárhoz tartozik vagy afelé hajlik.

Ilyen királyi alak Vaivaszvata Manu, az Úr, az ötödik gyökérfaj uralkodója, ki az Adeptusok között a legmagasabb, lévén hat láb nyolc hüvelyk magas, és arányokban tökéletes. Ő a mi fajunk („representative man”-je), őstípusa, s fajunk minden tagja egyenesen Tőle származik. A Manunak feltünő, hatalmas erőt kifejező arca van, sasorra; telt, hullámos barna szakálla, barna szemei, és oroszlánéhoz hasonló fenséges feje. „Ő magas és királyian fenséges” – mondta elnökünk -, „szemei áthatók, mint a sasé, sötét és aranyfényben csillogók”. Jelenleg a Himáláyá hegységében lakik, nem messzi Nagy testvérétől, az Úr Maitreyá-tól.

Ugyanilyen alak Morya Mester is, aki helyettese és utódja az Úr Vaivaszvata Manunak, és a hatodik alapfaj leendő Manuja. Születése szerint rajdzsput király; sötét szakálla két részre van osztva; sötét, majdnem fekete haja vállára omlik; sötét, mélyre ható szeme erővel teljes. Hat láb, hat hüvelyk magas, katonás magatartású, rövid, határozott mondatokban beszél, mint aki megszokta, hogy azonnal engedelmesked-jenek Neki. Jelenlétében lenyűgöző hatalom és erő érezhető, valamint parancsoló méltóság, ami a legmélyebb tiszteletre kényszerít.

Madame Blavatsky többször elbeszélte, hogyan találkozott Morya Mesterrel Londonban a „Hyde-Park”-ban 1851-ben, mikor Az több más indiai herceggel átjött az első nemzetközi kiállítást megnézni. Elég különös dolog, hogy akkor én, mint négy éves gyermek, magam is láttam Őt, anélkül, hogy ismertem volna. Vissza tudok emlékezni, hogy elvittek megtekinteni egy káprázatosan ragyogó menetet, ahol a többi csodás dolgok között feltűnt a gazdag öltözetű indiai lovasok felvonulása. Felséges megjelenésű lovasok voltak, világraszóló szép harci lovakon, amint én gondolom. Csak természetes tehát, hogy az én gyermekszemeim nagy elragadtatással néztek rájuk, s hogy talán ők voltak számomra a tündéries mutatvány legszebb látványa; és éppen, mikor legjobban figyeltem rájuk, apám kezét szorosan fogva: e hősök legmagasabbjainak egyike áthatóan nézett rám sugárzó fekete szemével, amely egy pillantásra félig megdöbbentett, de ugyanakkor leírhatatlan boldogsággal és elragadtatással töltött el engem. Elvonult a többivel, nem láttam őt többé, de lángoló szemének látománya gyakran visszatért gyermekemlékezetembe.

Akkor természetesen nem tudtam kilétét, és sohasem azonosítottam volna azt a lovast a Mesterrel, ha Ő azt kegyesen tudtomra nem adta volna, számos évvel később. Egy napon az Ő jelenlétében beszélgetve társulatunk kezdő éveiről, azt találtam mondani, hogy először Adyarban, Madame Blavatskynál voltam szerencsés Őt láthatni, midőn materializált alakban azért jött, hogy Madame Blavatskyt erősítse és neki utasításokat adjon. Mialatt ezeket beszéltem, a Mester éppen más Adeptusokkal tárgyalt, de hirtelen hozzám fordult, mondván: „Nem, nem akkor láttál először! Már azelőtt láttál engem fizikai testemben. Nem emlékszel-e, hogy a Hyde parkban, mint egész kicsiny gyermek, hogyan figyelted az indiai lovasokat, és nem láttad-e, hogy én már akkor is felismertelek?” Természetesen, azonnal eszembe jutott és mondám: „Ó Mester, Ön volt az? Tudhattam volna!” Ezt az esetet én nem említem meg a többi alkalmak között, mikor egy Mesterrel találkoztam s beszélgettem, és mindketten fizikai testben voltunk, mert nem tudtam akkor, hogy a magas lovas a Mester, de meg azért sem, mert egy olyan kis gyermek tanuságát nem vették volna számba.

Mr. S. Ramaswami tapasztalati beszámolójában, melyet e könyv I. fejezetében említettünk, a következőket mondja:

„Afelé a város felé vezető úton haladtam, ahonnan – amint mondták az emberek, kikkel útközben találkoztam – könnyen átmehetek Tibetbe az én zarándokruhámban; s egyszerre hírtelen egy magányos lovast láttam felém vágtatni a másik oldalról. Magas termetéről és lovaglási ügyességéről ítélve azt gondoltam, hogy Szikkhim Rádzsáh-hoz tartozó katonatiszt. Amint közel ért hozzám, megállította lovát. Rátekintettem, s azonnal megismertem… Az Ő tiszteletreméltó színe előtt álltam, ugyanaz előtt a Mahatma előtt, az én Gurum (Tanítóm) előtt, akit előbb a Teozófiai Társulat házának erkélyén láttam asztráltestében. Ő volt az a Himáláyából való Testvér, aki azon az örökemlékű december-utoljának estéjén oly szíves volt, és levelet hozott válaszul arra a levelemre, melyet én körülbelül egy órával azelőtt lepecsételve adtam át Madame Blavatskynak, kit én egy pillanatra sem tévesztettem szem elől az átadott és a hozott levél közé eső idő alatt. Egy pillanat alatt a földön térdeltem lába előtt. Parancsára felálltam, és volt időm az arcába tekinteni; teljesen megfeledkeztem magamról ezen a jól ismert arcon való elmerengésemben, melynek fényképét (Olcott ezredes tulajdona) számtalanszor láttam. Nem tudtam, mit mondjak; az öröm s a tisztelet lekötötték nyelvemet. Fenséges külseje, mely előttem a hatalom s a gondolat meszemlyesítőjének tűnt fel, megfélemlített. Végre szemtől szemben álltam a Himavati Mahatmával, és Ő nem mythos volt, s nem is egy médium képzeletének szüleménye, amint azt néhány kételkedő feltételezte. Nem éjjeli álom volt; délelőtt kilenc és tíz óra között történt. Sütött a nap és csendes megfigyelője volt felülről a jelenetnek. Mint húsból és vérből valót látom Őt magam előtt, és szól hozzám a szeretet és szelídség hangján. Kívánhattam-e ennél többet? A boldogságtól való elragadtatásom némává tett. Csak némi idő elteltével lettem képes az Ő szelíd bátorítására néhány szót kimondani. Arcszíne nem olyan világos, mint Kuthumi Mahatmáé; de olyan szép arcvonásokat és olyan fenséges, magas testalkatot sohasem láttam. Olyan rövid fekete szakállat és a mellére lógó hosszú fekete hajat visel, amilyen a fényképén van; csak a ruhája volt más, mint ott. Tág fehér öltöny helyett prémmel bélelt sárga köpenyt viselt, fején pedig turbán helyett sárga tibeti nemez sapkát, amilyet én néhány Bhután-beli emberen láttam ezen a vidéken. Mikor az elragadtatás és a meglepetés első pillanatai elmúltak, s én nyugodtan fogtam fel a helyzetet, sokáig beszéltem vele. 2

Hasonlóan királyi alak az Úr Chakshusha Manu, a negyedik gyökérfaj Manuja, aki kínai születésű és nagyon magas kasztból való. Jellegzetes mongol arccsontjai vannak, s arca olyan, mintha régi elefántcsontból volna finoman kifaragva. Rendszerint pompás köntöst visel, mély ráncokban omló aranyszövetből. Mindennapi munkánkban nem jutunk vele érintkezésbe, kivéve, ha olyan tanítvánnyal van dolgunk, aki az Ő gyökérfajához tartozik.

A MÁSODIK SUGÁR ADEPTUSAI

A mi Urunk Bódhiszattva, a világtanító és főhelyettese: Kuthumi Mester személyének különösen észrevehető hatása a mindent átölelő szeretet kisugárzása. Az Úr Maitreya kelta fajú testet visel jelenleg, azonban, ha majd kilép a világba, hogy tanítsa népét – amit rövid időn belül szándékszik megtenni –, egy olyan testet fog használni, melyet egyik tanítványa készít elő számára. Csodás szépségű arca van, erőt és mégis gyöngédséget kifejező. Dús, vörös aranyként ragyogó haja a vállára omlik. Szakálla hegyes, mint némely régi festményen; s a szeme csodálatos ibolyaszínű, iker-virágpárhoz hasonló, csillaghoz, mély és szent tóhoz, mely az örökké tartó békével van tele. Mosolya leírhatatlanul kápráztató; és Őt vakító dús fény veszi körül, avval a csodás rózsaszínű fénnyel keverten, mely örökké a Szeretet Urából árad.

Magunk elé képzelhetjük Őt, amint a Himáláyában lévő háza nagy szobájában ül, melynek számos ablaka van, ahonnan végigtekinthet a kertjén, teraszain, és messze lejjebb a hullámzó indiai síkságokon. Úgy is elgondolhatjuk Őt, amint lengő, fehér, aranyszegélyű öltönyében, az est hűsében kertjének ragyogó színű virágai között sétál, melyeknek illata édes balzsamáradattal tölti el a levegőt. Leírhatatlanul csodás a mi Szent Krisztus Urunk, szavak nem jellemezhetik eléggé csodás voltát, mert Rajta át árad az a szeretet, mely milliókat vigasztal; beszédjének hangja olyan, melyhez hasonló hangon soha ember nem tanította a szavakat, melyek békét hoznak angyaloknak és embereknek egyaránt. Alig néhány év múlva ez a hang hallható lesz, és a szeretetét meg fogják érezni azok, kik a sötét földi utakon járnak; készüljünk el addig az Ő fogadtatására, hogy az Hozzá méltó legyen, és ajánljuk fel Neki akkor hűséges szolgálatunkat.

Kuthumi Mester kashmirbeli bráhmán testet visel, s körülbelül annyira világos arcszíne van, mint az átlag-angolnak. Az Ő haja is omló, szeme kék, s telve van örömmel és szeretettel. Haja és szakálla barna, és ha a napsugár éri, aranyos vörös fényben ragyog. Arcát nehéz leírni, mert kifejezése folyton változik, ha mosolyog; orra finom metszésű, szeme nagy és csodás, folyékony kék színű. Ő is tanító és egyúttal pap is, mint a mi Nagy Urunk, Kinek évszázadokkal ezután magas hivatalában utódja lesz, a Világtanító jogarát fogja kezébe venni, és Ő lesz a hatodik gyökérfaj Bódhiszattvá-ja.

A TÖBBI SUGÁR

a Máhácsohán igazi államférfi-típus, nagy szervező, bár Neki is sok katonás tulajdonsága van. Indiai testet visel, magas és szikár; nagyon finom vonalú, éles metszésű profilja van, és az arca teljesen szőrtelen. Arckifejezése szigorú, álla erős, szögletes; szeme mélyen fekvő és átható. Beszéde katonásan rövid. Rendszerint indiai öltönyt és fehér turbánt visel.

Gróf Saint Germain Mester sok tekintetben hasonlít Hozzá. Bár nem különösen magas, testtartása mégis nagyon egyenes, katonás és megvan benne a tizennyolcadik század „grandseigneur”-jének kiváló udvariassága és méltóságteljessége; azonnal észrevehető, hogy nagyon régi, előkelő családhoz tartozik. Nagy barna szeme gyöngédséggel és humorral van tele, noha az erő tündöklése is megvan benne; megjelenésének fenséges volta pedig mindenkit tiszteletadásra késztet. Arcbőre olajbarna; rövidre nyírott barna haja van, középen szétválasztva és homlokáról hátra simítva, szakálla rövid, hegyes. Gyakran visel sötét egyenruhát, arany sujtásokkal díszítve, - időnként gyönyörű vörös katonaköpenyt is -, melyek kiemelik katonás megjelenését. Rendesen egy Kelet-Európában lévő ősi kastélyban szokott tartózkodni, mely sok századon át az Ő családjáé volt. Serapis Mester magas és világos arcbőrű. Görög születésű, bár egész munkáját Egyptomban végezte az Egyptomi Páholy-lyal kapcsolatban. Arca nagyon előkelő és aszkétikus, valamelyest emlékeztet a néhai Newman bíbornokra.

A Testvériség Tagjai között talán a velencei Csohán a legszebb. Nagyon magas, körülbelül hat láb, öt hüvelyk; és omló szakálla s aranyszínű haja némileg a Manuéhoz hasonlít. Szeme kék. Bár velencei születésű, ereiben mégis kétségtelenül gót vér van, mert határozottan olyan típusú.

Hilarion Mester görög, s eltekintve kevéssé hajlott sasorrától, régi görög típus. Homloka széles és alacsony, hasonlít Praxiteles Hermeséhez. Ő is rendkívül szép és fiatalabbnak látszik a legtöbb Adeptusnál.

Az, Aki valaha Jézus-tanítvány volt, most szíriai testet visel. Sötét bőre, sötét szeme, fekete szakálla van, mint az araboknak, és rendszerint fehér ruhát s turbánt visel. Ő az odaadók Mestere, s jelenlétének alaphangja erős hatású tisztaság, és az akadályt nem ismerő, forró, tüzes lelkesedés. A Libanon-hegységben élő druzok között lakik.

Kettőnek azok közül a Nagy Lények közül, Akikkel mi érintkezésbe jutottunk, külseje egy kissé eltért attól, amit teljes tisztelettel nevezhetünk az Adeptus fizikai teste megszokott típusának. Ezek egyike India szellemi kormányzója, Az, Akit Olcott ezredes a „Man: Whence, How and Whither” című művében Jupiter néven említ. Kisebb, mint a Testvériség legtöbb tagja, és tudtommal az egyetlen, Akinek haja ősz szálakkal csíkolt. Igen egyenes tartása van, mozdulatai fürgék és katonás pontosságúak. Földbirtoka van; egy látogatásom ideje alatt, – mikor Swami T. Subba Row társaságában voltam Nála – több egyénnel láttam Őt tárgyalni, akik úgy látszik, munkavezetők voltak, s azért jöttek Hozzá, hogy leszámoljanak és utasításokat kapjanak. A másik Dzswal Kul Mester, Ki még mindig azt a testet viseli, melyben még csak néhány évvel ezelőtt nyerte el az adeptusságot. Talán ez az oka annak, hogy még nem sikerült Neki testét az Augoeides tökéletes másává alakítani. Arca tisztán tibeti típusú, kiálló arccsontokkal, és egy kissé ráncos, a kor nyomai mutatkoznak rajta.

Az Adeptusnak olykor, azért, hogy egy bizonyos célt elérhessen, szüksége van egy olyan testre, melyet ideiglenesen használhat a világ fogatagában. Ez az eset fog felmerülni akkor is, amikor a Világtanító eljön, s mint nekünk mondják, ugyanakkor számos más Adeptus is esetleg megjelenik, hogy mint helyettesei működjenek, és elősegítsék az emberiség érdekében végzett nagy munkáját. E Nagy Lények legtöbbje követni fogja főnöke példáját és kölcsön fogja venni egy időre egy-egy tanítványa testét; így hát szükséges, hogy bizonyos számú eszköz használatukra készen álljon.

Tanulók gyakran kérdezik: „Miért van szükségük az Adeptusoknak, kiknek már úgy is van fizikai testük, ilyen alkalmakkal más testre?”

TÖKÉLETES FIZIKAI TESTEK

Azok, akik elérve az Adeptusság színvonalát, jövőbeli pályafutásukul tűzik ki, hogy e földön maradva, közvetlenül segítsék elő saját emberiségük fejlődését: célravezetőnek találják, hogy fizikai testet tartsanak Maguknak. Hogy megfelelők legyenek e testek, nem lehetnek közönséges fajtából valók. Nemcsak kifogástalanul egészségeseknek kell lenniök, hanem ezen felül még tökéletes kifejezőinek is az Egóból annyinak, amennyi a fizikai síkon meg tud nyilvánulni.

Egy ilyen test felépítése nem könnyű feladat. Mikor egy közönséges ember Egója lejön új kisded testébe, azt egy mesterséges (elementál) vezetése alatt találja, mely az ő karmájának megfelelően teremtetett, amint azt „The Inner Life” („Benső Élet”) című könyvemben leírtam. Ez az elementál azzal szorgoskodik, hogy megmintázza a formát, melynek nemsokára meg kell születnie a külvilágban, és ott marad a születés után is folytatva idomító munkáját rendesen addig, míg a test eléri a hatodik vagy hetedik életévet. Ez idő alatt az Egó lassanként mind szorosabb érintkezésbe jut új segédeszközeivel, t. i. az érzelmi s értelmi, valamint a fizikai testeivel és megszokja azokat; de a valóságos munka, melyet ő ezeken a testeken az elementál visszavonulásáig végez, legtöbb esetben jelentéktelen. Bizonyos, hogy kapcsolatban áll a testtel, de rendesen nem sok figyelmet fordít reá, mert szívesebben megvárja azt az időt, mikor a test olyan fokot ért el, hogy könnyebben válaszol az egó erőkifejtésére.

Az Adeptus esete ettől egészen eltérő. Miután neki nincs már ledolgozni való rossz karmája, nála nem fog egy mesterséges elementál tevékenykedni, hanem magára az egóra hárul már kezdettől fogva a test kifejlesztésének feladata, melyben csupán az átöröklés korlátozza. Ily módon sokkal finomabb és magasabb rendű eszközt lehet létrehozni, de több fáradságot is jelent ez az egó számára, és néhány évig jelentékeny mennyiségű erejébe és idejébe kerül. Ezek folytán, de kétségkívül többmás okból is az Adeptus nem kívánja többször megismételni ezt a folyamatot, mint ahányszor éppen szigorúan véve szükséges; s e célból úgy alkotja meg fizikai testét, hogy minél hosszabb ideig maradjon meg. A mi testeink különféle okokból öregszenek meg és halnak el, ilyenek: öröklött gyengeség, betegség, baleset, visszaélések, gondok és a túlerőltetés. De az Adeptusoknál nincsenek ilyen okok, bár nem szabad elfelednünk, hogy az Ő testük munkára-termettsége és szívóssága hasonlíthatatlanul felülmúlja a közönséges ember testéét.

Az Adeptusok teste olyan lévén, amint azt fentebb leírtuk, rendesen Ők azt sokkal hosszabb időn át használhatják, mint a mindennapi emberek; épp ezért, ha érdeklődünk iránta, azt fogjuk találni, hogy az ilyen testek életkora általánosan sokkal magasabb, mint amennyit külsejük mutat. Így például Morya Mester teljesen élete virágában látszik lenni; mondjuk 35-40 évesnek látszik, holott azok a történetek, melyeket tanítványai beszélnek el Róla, arra mutatnak, hogy ennél négyszer vagy ötször idősebb. Maga Madame Blavatsky is mondta, hogy midőn kisgyermek korában először látta Őt, ugyanolyan időset mutatott, mint most. Kuthumi Mester szintén egyidősnek látszik barátjával és állandó társával, Morya Mesterrel; pedig azt mondták Róla, hogy az egyetemet Európában a múlt század közepe előtt végezte el, tehát körülbelül évszázados. Még eddig nem tudjuk, hogy melyek az élet-meghosszabbítás határai, de van rá bizonyíték, hogy egész könnyen megnyújtható a zsoltáríró hetven évének több mint kétszereséig.

Az ilyen, magasabb munkára alkalmassá tett test elkerülhetetlenül igen érzékeny, s ezért igen gondos bánásmódot igényel, hogy így teljesítőképessége mindig a legteljesebb erejű legyen. Épp úgy tönkremenni, mint a miénk, ha folyton ki volna téve a külvilág számtalan apró horzsoló érintésének, s a rezgések állandó áradatának. Ez okból a Nagy Lények szokás szerint viszonylagos elvonultságban élnek, és csak ritkán jelennek meg abban a zűrzavaros forgatagban, amit mindennapi életnek nevezünk. Ha eljönnének és kitennék testeiket a kíváncsiság és a heves érzelmek forgatagának, mely alighanem megkörnyékezi majd a Világtanítót is eljövetele alkalmával: kétségkívül az Ő testeik élettartama is nagyon megrövidülne, és rendkívüli érzékenységük folytán sok fölösleges szenvedésük volna.

KÖLCSÖNVETT TESTEK

A tanítvány testének időnként történő elfoglalása által az Adeptus elkerüli ezeket az alkalmatlanságokat, s ezzel egyidőben a tanítvány fejlődésének is gyors lökést ad. Csak akkor foglalja el a testet, mikor szüksége van reá, például egy előadást tartani vagy áldásözönt kibocsátani, s mihelyt megtette azt, amit akart, kivonul a kölcsönvett testből, melyet a tanítvány – ki ez idő alatt várakozásban volt – ismét elfoglal, amint a Mester is visszatér saját eszközéhez, tovább folytatni a világsegítő szokásos munkáját. Ily módon rendes tevékenységét ez alig érinti, s mégis állandóan rendelkezésére áll egy test, mely által – ha szükséges – a fizikai világban dolgozhatik a Világtanítónak üdvöt hozó küldetésében.

Könnyű elképzelni, hogy mennyire hat ez a tanítványra, ki abban a kedvezményben részesült, hogy van alkalma kölcsönadni testét egy Nagy Lénynek, bár e hatás nagysága számításainkat jóval fölülmúlja. Az ily módon, magasabb befolyás által felhangolt test a tanítvány számára igazán segítség és nem korlát, s azalatt, míg testét kölcsönadja, mindenkor az a kiváltsága lesz, hogy a Mester csodás magnetizmusában fürödhetik, mert neki kéznél kell lennie, hogy mihelyt a Mester végezett, ő a testét azonnal újra elfoglalhassa.

Egy megfelelő testnek kölcsönvételéhez mindig akkor fordulnak a Nagy Lények, mikor jónak találják az emberek közé lejönni, oly állapotok mellett, amilyenek most vannak a világon. Így tett az Úr Gautama, mikor eljött, hogy elérje a Buddhaságot; és az Úr Maitreya is ugyanezt az utat tette meg, mikor Palesztinába látogatott el kétezer évvel ezelőtt. Az egyetlen kivétel, melyet e téren ismerek, az az eset, midőn egy új Bódhiszattva veszi át a Világtanító szerepét elődjétől, ki Buddhává lett. Ilyenkor a világban evvel a hivatással való első megjelenése a rendes módon, kis újszülött formájában történik. Így tett a mi Urunk, a jelenlegi Bódhiszattva, midőn mint Shri Krishna született meg India forró síkságán, hol oly szenvedélyes odaadásban nyilvánuló tiszteletben és szeretetben volt része, melyhez hasonló alig volt valaha.

A tanítvány testének ez az időleges igénybevétele nem tévesztendő össze azzal az esettel, amikor egy előrehaladott személy állandóan használ egy számára más által elkészített testet. Nagy alapítónkról, Madame Blavatskyról általánosan tudták a követői, hogy midőn ő elhagyta azt a testet, amelyben ismertük, egy másikba lépett be, melyet éppen akkor hagyott el eredeti tulajdonosa. Hogy ez a test külön az ő használatára volt-e előkészítve, arról nincs tudomásom. De ismeretesek más példák, melyek szerint megtörtént ez. Bizonyos nehézséggel mindig találkozik ilyen esetekben az új elfoglaló, midőn a testet saját szükségletéhez és egyéni ízléséhez igyekszik alkalmazni; és valószínű, hogy az sohasem lesz számára tökéletesen megfelelő öltözék. Az újonnan belépő Egó a két dolog közül választhat egyet: vagy rászán jelentékeny időt és sok fáradságot arra, hogy egy új eszköz növekedése fölött őrködik, mely énjének tökéletes kifejezője lenne, már amennyire az a fizikai síkon lehetséges; vagy pedig elkerüli mindezeket a nehézségeket, belépvén más valaki testébe, amely eljárással egy minden közönséges használatra elég jól beváló eszközt szerez, de amely sohasem fogja minden tekintetben új tulajdonosa minden kívánalmát teljesíteni. Mindenesetre egy tanítvány égőn vágyik arra a megtiszteltetésre, hogy testét Mesterének engedhesse át; de valóban csak igen kevesen vannak azok, akik eléggé tiszták erre a célra.

Igen gyakran kérdezik: miért van egyáltalán szüksége egy Adeptusnak, ki úgy látszik, csaknem teljesen a magasabb síkokon tevékenykedik, fizikai testre? Ez tulajdonképpen nem tartozik reánk, de ha nem tiszteletlenség ezzel a kérdéssel foglalkoznunk, különböző okok feltételezhetők. Az Adeptus idejének javarészében befolyásos áramokat bocsát ki, s amennyire tapasztalható volt, ez többnyire a felsőbb mentál síkon, vagy a közvetlen e fölött lévőn történik, de valószínű, hogy időnként legalább éteráramlatok is lehetnek azok, és ezek kezelésére a fizikai test kétségtelenül nagy előnyt biztosít neki.

Azon kívül a legtöbb Mesternek, akit láttam, néhány tanítványa vagy segédje van, akik vele vagy mellette élnek a fizikai síkon, és ezek érdekében a Mestereknek szükségük lehet fizikai testre. Afelől biztosak lehetünk, hogyha egy Adeptus egy ilyen test fenntartásának gondját magára vállalja, akkor nagy oka van rá: eleget ismerünk munkáik módszereiből arra, hogy teljes tudomásunk lehessen afelől, hogy mindent, mindenkor a legjobban hajtanak végre, és olyan eszközökkel, melyek a legkevesebb erőfogyasztással járnak.

II. RÉSZ
A TANÍTVÁNYOK

III. FEJEZET
A MESTEREKHEZ VEZETŐ ÚT

AZ ÖSVÉNYRELÉPÉS

Mindig megvolt az Adeptusok Testvérsége, a Nagy Fehér Testvérség; mindig voltak olyanok, akik tudtak, s akiknek megvolt e bölcsességük. A mi Mestereink a Látók és Bölcsek hatalmas sorozatának jelenlegi képviselői közé tartoznak. A számtalan aeonon keresztül gyűjtött tudásuk egy része a fizikai síkon mindenkinek rendelkezésére áll „Teozófia” néven, de sokkal több rejlik mögötte. Maga Kuthumi Mester mondta egyszer mosolyogva valakinek, aki a teozófia által életünkben létrehozott óriási változásról, s az újratestesülés tanának csodás érthetőségéről beszélt: „Igaz, de a fátyolnak még csak kicsiny csücske van fellebbentve!” Ha teljesen magunkévá tettük a nekünk nyújtott tudást, s ha aszerint élünk, a Testvérség hajlandó lesz feljebb emelni a fátyolt, de csupán abban az esetben, ha azokhoz a feltételekhez alkalmazkodtunk.

Azok számára, kik többet óhajtanak tudni, és közelebb akarnak lépni, az Ösvény nyitva áll. Az az ember azonban, ki a Mesterekhez vágyik közeledni, csak úgy juthat el hozzájok, ha olyan önzetlenné lesz, amilyen önzetlenek Ők; ha megtanulja elfeledni a személyes énjét, s ha mint Ők teszik, teljesen az emberiség szolgálatának szenteli magát. Mme. Blavatsky az „Occultism versus the Occult Arts” című cikkében jellemzően erőteljes nyelven fejezte ki ennek szükséges voltát:

„Az igazi Okkultizmus vagy Teozófia az én-nek úgy gondolatban, mint tettekben nyilvánuló föltétlen és teljes nagy lemondása. Altruizmus az, és azt, aki gyakorolja, nem lehet többé úgy elbírálni, mint más közönséges halandót. Mihelyt megfogadta, hogy a munkának szenteli magát, már nem önmagáért él, hanem a világért. Sokat megbocsátanak neki az első próbaévek alatt; de amint elfogadtatik, személyiségének teljesen el kell tűnnie, és neki a természetben élő, jótékony erővé kell lennie. Csak akkor jöhet létre a Magasabb Énnel való egyesülés, amikor a szenvedélyek ereje teljesen elhalt, és mikor azok, a meg nem hátráló akaratnak mozsarában széjjelzúzatván, megsemmisültek; csak amikor nem csupán a testi kedvtelések és vágyódások haltak ki, hanem már a személyes én ismeretét is kiölte magából, s az asztrál ebből kifolyóan jelentéktelen mennyiséggé zsugorodott össze. Akkor, amikor az asztrál csupán a legyőzött ember visszatükrözője – azé, aki még élő, de már nem a vágyódó, önző személyiség –, akkor a tündöklő Augoeides, vagyis az isteni Én, tudatos összhangban rezeghet az emberi lénynek mindkét pólusával – a megtisztult anyagnak emberével és az örökké tiszta szellemi Lélekkel –, és akkor állhat meg a Mester-Énnek, a rejtélyes Gnosztikus Krisztusnak színe előtt, beleolvadva, belemerülve és Vele eggyé válva örökre A törekvőnek határozottan kell választania a világi élet és az okkultizmus élete között. Hasztalan és hiú dolog volna a kettőnek egyesítésén fáradozni, mert senki sem szolgálhat két úrnak úgy, hogy mind a kettőnek eleget tehessen. Az Ő nézőpontjuk oly gyökeresen különbözik a mienktől, hogy eleinte csak nehezen foghatjuk fel. Nekik is megvan a Maguk egyéni vonzalma, mint nekünk, és bizonyos, hogy egyik embert jobban szeretik, mint a másikat; de sohasem engednék meg, hogy az ilyen érzelmek befolyásolják maguk tartását, még csak a legcsekélyebb mértékben sem akkor, mikor a munkáról van szó. A legnagyobb fáradságot fordítják az olyan emberre, akiben meglátják a jövő nagyság csíráját, ha feltételezik róla, hogy a reája fordított sok idő és fáradság jó befektetésnek fog bizonyulni. Arra azonban ezek a Nagy Lények még gondolni sem képesek, hogy valakivel, mint kedvenccel, foglalkozzanak. Ők egyszerűen és egyedül a végzendő munkát tekintik, a fejlődés művét, s ezzel kapcsolatosan az ember értékét; amennyiben pedig mi be tudunk kapcsolódni ebbe a munkába, haladásunk gyors lesz.”

A FELADAT NAGYSZERŰSÉGE

Kevés ember tudja felfogni e vállalkozás nagyszerűségét, és éppen azért kevesen tudják, mi az, amit kérnek, mikor azt óhajtják, hogy tanítványul fogadtassanak el. Az Adeptusok óriási, átfogó erőlendületekkel, az egész földdel foglalkoznak: milliókat befolyásolnak kauzál testükön keresztül, vagy a budhi világban, és mindig megszakítás nélkül, bár alig észrevehető mértékben, nagyban viszik feljebb az emberek magasabb rendű testeit. Mégis ugyanaz a Mester, ki ebbe a munkába merülve él, néha félrefordul, hogy személyes figyelmére méltasson egy tanítvánnyal kapcsolatos kicsiny részleteket.

Mindazok, akik kérni merik, hogy tanítványokká lehessenek, meg kellene kísérelniök felfogni az erőnek és a munkának az a csodálatos jellegét, s azoknak a Lényeknek a nagyszerűségét, akikkel ők összekötetésbe lépni szándékoznak. Ha csak legkevésbé is meg tudjuk érteni mindezeknek a jelentőségét, világos lesz előttünk, hogy miért nem akarnak az Adeptusok erőt fordítani valamely tanítványra mindaddig, míg meg nem bizonyosodtak arról, hogy megfelelő időn belül hozzájárul a világ támogatásához, hatalmas erőáramoknak kellő irányban történő kibocsátásával.

Ők a rendszer Logoszának munkájáért élnek, s azoknak közülünk, akik Hozzájuk akarnak közeledni, meg kell tanulniok, hasonlóan cselekedni és csak a munkáért élni. Akik ezt teszik, bizonyosan magukra vonják e szent Lények figyelmét, Kik meg fogják tanítani őket a világra segítséget és áldást bocsátani.

Az emberi előrehaladás lassú, de állandó; ezért a Tökéletesült Emberek száma növekedik, s az Ő színvonaluk elérésének lehetősége rendelkezésükre áll mindazoknak, akik hajlandók az ehhez megkívánt óriási erőkifejtésre. Rendes időkben számos születésre volna szükségünk, hogy az Adeptusságot elnyerhessük, de éppen most lehetséges siettetnünk az Ösvényen való előrehaladásunkat, összesűríthetjük néhány életbe azt a fejlődést, ami máskor évezredekbe kerülne. Ezt az erőfeszítést végzi a Teozófiai Társulat több tagja; mert van ebben a Társulatban egy Belső Iskola, mely megtanítja az embereket arra, miképp lehet mihamarabb előkészülni erre a magasabb munkára. Ez az előkészület nagyfokú önuralmat kíván, s eltökélt igyekezetet, évről évre egyenlően gyakorolva, ami gyakran csak nagyon csekély külsőképpen észrevehető eredményt tud felmutatni; mert ez sokkal inkább a magasabb rendű testeket fejleszti ki, mint a fizikait, márpedig a magasabb rendű testek trainirozása mindig nem nyilvánul meg igen világosan a fizikai síkon.

A MUNKA FONTOSSÁGA

Bárkit is, ha a Mesterekről és tanításaikról hall, és ha csak némileg is felfogja, mit jelentenek e tanok és mit rejtenek magukban, azonnal a legellenállhatatlanabb vágy kell hogy elfogja, hogy megértse Őket és szolgálatukba lépjen; minél többet tanul, annál inkább betelik lelke Isten tervének csodálatosságával, szépségével és dicsőségével, s annál erősebben vágyik részt venni a munkában. Mihelyt felfogta, hogy Istennek fejlődési terve van, már Isten munkatársává óhajt lenni és semmi egyéb nem elégítheti ki.

Ekkor azt kérdi önmagától: „Mit kell legelőbb tennem?” A felelet pedig ez lesz: „Dolgozzál. Tedd azt, amivel elősegíted az emberiség fejlődését a Mester módja szerint. Kezdd meg azzal, amire van alkalmad és képességed, bármily csekély külső dolog is lehet az eleinte; és majd, ha megszerezted a szükséges jellembeli tulajdonságokat, belevonnak téged az egésznek a magasabb részébe, míg csak, - azért küzdve, hogy a lehető legjobb légy, és a tőled telhető legjobb munkát végezd - azt nem látod, hogy megszerezted azokat a tulajdonságokat, melyek megengedik beavattatásodat, s belépésedet magának a „Nagy Fehér Testvérség”-nek tagjai közé. Midőn először részesültem abban a kitüntetésben, hogy a Mesterrel közelebb érintkezhettem, levélben kérdeztem Tőle, hogy mit tegyek. Ő a következő módon felelt: „Munkát magadnak kell találnod; Te tudod, hogy mi mit dolgozunk. Vesd bele magadat munkánkba akármiként, ahogyan képes vagy rá. Ha meghatározott munkát szabok eléd, te azt elvégzed; de ebben az esetben az elvégzett munka karmája az enyém, mert én mondtam, hogy tedd. Tied csak a készséges engedelmesség karmája lesz, ami mindenesetre nagyon jó, de mégsem az a karma, amit egy eredménydús tevékenységi irány elindítása hozhat. Azt akarom, hogy te magad légy a munkád megkezdője, mert így a jótett kamrája neked jut”.

Azt hiszem, ezt mindnyájan magunkra vehetjük. Fel kellene fognunk, hogy nem az a dolgunk, hogy megvárjuk, míg valaminek megtevésére felszólítanak, hanem hozzá kell látnunk a munkához. Van a teozófiával kapcsolatban jó csomó szerényebb munka. Egyesek közülünk a munkának talán inkább a mutatósabb részét választanák, és szívesebben odaállnának nagy hallgatóság elé előadást tartani. Erre a célra rendesen könnyebben találhatunk vállalkozókat, kik szívesen felajánlják magukat; de van a társulatunkkal kapcsolatban elvégzendő sok egyhangú irodai munka is, és arra nem mindig akadnak oly nagy számmal önkéntes munkások. A Mestereink iránt érzett tiszteletünk és szeretetünk majd eljuttat odáig bennünket, hogy szívesen teljesítünk bármit is az Ő szolgálatukban, legyen az bármily igénytelen feladat; és biztosak lehetünk abban, hogy Őket szolgáljuk, ha a Társulatnak segítünk, amelyet Közülük ketten alapítottak.

AZ ŐSI SZABÁLYOK

A Nagy Fehér Testvérségbe való belépésre jogosító tulajdonságok, melyeket az ösvény első felében teljesített munka folyamán kellett megszerezni, nagyon határozott jellegűek és lényegükben mindig ugyanazok, bár az utolsó huszonöt évszázad alatt különféle kifejezésekkel írták le. A Teozófiai Társulat első idejében, mikor annak csodálatos tanításai nekünk mind újak voltak: természetesen az e tulajdonságokat illető kérdés volt azok egyike, melyeket néhányan a legnagyobb buzgósággal igyekeztünk megtanulni. Madame Blavatsky mielőtt leírta számunkra a „Csend Hangja” című csodás kézikönyvet, már a Csélaság kívánalmainak két sorozatát adta meg nekünk. Jobbat nem tehetek, minthogy idézem azokat a későbbi utasításokkal való összehasonlíthatás kedvéért. Ezeket írta:

A Cséla olyan személy, aki tanítványul ajánlotta fel Magát egy Mesternek, hogy a természet rejtett misztériumait és az emberben szunnyadó lelki erőket tapasztalati úton tanulja meg. A Mestert, aki őt elfogadja, Indiában Gurunak nevezik; és az igazi Guru mindig az Okkult Tudománynak egyik Adeptusa. Olyan ember az, akinek külső és belső, de különösen belső alapos tudása van, és aki érzéki természetét akaratának alárendeltjévé tette; olyan, aki egyaránt kifejlesztette önmagában a természeti erők fölött való uralkodás képességét (Sziddhi-t), és azt a tehetséget, amellyel kifürkészheti a természet titkait a saját lényének előbb szunnyadó, most azonban már tevékeny erői segítségével – ez az igazi Guru. A Csélaság jelöltjéül felajánlani magunkat elég könnyű dolog; de Adeptussá fejlődni a legnehezebb feladat, amire ember vállalkozhatik. Tömegesen vannak született költők, matematikusok, mechanikusok, államférfiak s egyebek; de született Adeptusnak lenni olyasmi, ami igazán lehetetlen. Mert, bár hallunk ritka időközökben olyasvalakiről, akiben rendkívüli veleszületett képesség van Okkult tudás és erő megszerzésére; de még annak is ugyanazokon a megvizsgáltatásokon és próbákon kell átesnie, s ugyan úgy kell önmagát nevelnie, mint a kevesebb tehetséggel felruházott pályázótársának. Ebben a dologban a legbizonyosabb, hogy nincs különvonat, amelyen kedvencek utazhatnak.

A Csélák kiválasztását – nem azok közül, akik öröklés útján a Gon-pában (templomban) lévők csoportjához tartoznak – mindig a Himáláyábeli Máhátmák maguk végezték, a természetes misztikusok osztályából választván, amely osztály tagjainak száma szerint Tibetben tekintélyes osztály. Kivételek ebben a tekintetben csak nyugati emberek voltak, amilyenek: Fludd, Vanahan Tamás, Paracelsus, Pico de Mirandolo, St. Germain gróf és mások, akiknek ehhez az isteni tudományhoz kedélyük alapján való vonzódása többé vagy kevésbé kényszerítette a távoli Mestereket arra, hogy személyes érintkezésbe lépjenek velök; és képesekké tette őket arra, hogy oly keveset (vagy sokat) szerezzenek meg az egész igazságból, amennyit az ő társadalmi környezetük lehetségessé tett. A KIUTE című könyv negyedik kötetének „The Laws of Upasans” című fejezetéből megtudjuk, hogy a Csélától elvárt tulajdonságok a következők:

1. Tökéletes testi egészség.

2. Föltétlen értelmi (mentális) és testi (fizikai) tisztaság.

Önzetlen törekvés; egyetemes felebaráti szeretet; minden élőlény iránt érzett könyörület.

Igazlelkűség és rendíthetetlen hívése a karma törvényének, amely független bármely természeti erő közbejöttétől – amely törvénynek folyását semmiféle művelettel megakadályozni, sem imával vagy engesztelő külső szertartással elhárítani nem lehet.

Bátorság, melyet a legnehezebb körülmények sem képesek megfélemlíteni, még életveszélyben sem.

Belső megérzésből eredő felfogása annak, hogy a megnyilvánult Avalokiteshvara vagy Isteni Atma (Szellem) eszközei vagyunk.

Nyugodt közönyösség mindaz iránt, de egyúttal helyes értékelése mindannak, ami a tárgyi és átmeneti világot alkotja, a láthatatlan régiókkal, és azokhoz való kapcsolatában.

Legalább is ilyen ajánlatokkal kell felruházva lennie annak, aki tökéletes Csélaságra törekszik. Az egyetlen kivétel csak az első pont lehet, amely ritka és kivételes esetekben módosítható; a többi pont kivétel nélkül változatlanul megkívántatik és már többé-kevésbé fejletten kell meglenniök a Cséla belső természetében, a saját, segítség nélkül való erőmegfeszítései útján, mielőtt igazán próbára teszik őt.

Mikor az önmagát fejlesztő aszkéta – akár a tevékeny világban, akár azon kívül – természetes képességének megfelelően föléhelyezkedett (1) a Sharira, azaz a test; (2) az Indriya, vagyis az érzékek; (3) a Desha, vagy hibák; (4) a Dukkha t. i. a fájdalom fölé (és így magát azok mesterévé tette); továbbá mikor kész eggyé lenni Manasz-szal, vagy elméjével; Budhijával vagy értésével, másképpen szellemi megismerő képességével; és Atmá-jával, a legmagasabb Lélekkel, ami a Szellem; mikor erre kész és ezen kívül arra is, hogy Atmát, mint az észrevevés világában a legmagasabb uralkodót, ismerje fel, az akaratban pedig a legmagasabb végrehajtó erőt (hatalmat): akkor veheti őt kezébe az ősi tiszteletreméltó szabályok értelmében az Iniciáltak (Beavatottak) egyike. Akkor megmutathatják neki a rejtélyes ösvényt, amelynek távolabbi végén a Phala meg nem téveszthető megkülönböztetését nyeri el, vagyis az előidézett okok gyümölcsét; és ahol megadatnak az eszközök neki arra, hogy elérje Apavarga-t – a megismételt születések nyomorúsága alól való felszabadulást, Pretyabhava-t, aminek megállapításába a tudatlan bele nem avatkozhatik.” (1).

A szabályok második sorozatát Mme. Balavtsky a „Practical Occultism” című könyvében adja meg nekünk. Tizenkét pontból áll a sorozat; de Ő azt mondja, hogy hetvenhárom pontos sorozatból van kivéve, azért mind elsorolni hasztalan volna, amennyiben a többi semmit sem jelentene Európában; noha mondja, hogy Keleten minden tanítónak megvan a teljes sorozata. A zárójelbe tett magyarázatok magától Mme. Blavatskytól valók. A tizenkét szabály a következő:

1. Az a hely, melyet az oktatás befogadására szánunk, jól megválasztott hely legyen, nehogy félreterelje az ember gondolatát, és legyen tele befolyást fejlesztő (magnetikus) tárgyakkal. Egyebek között ott kell lennie az öt szent színnek egy körbe szedve. Legyen az a hely teljesen mentes minden rossz befolyástól, a környező légkörben.

(Elkülönített helynek kell lennie, amit semmi más célra nem használunk. Az öt szent szín a prizmának öt színárnyalata bizonyos módon elrendezve, mert ezek a színek nagyon magnetikusak. Rossz befolyások alatt bármiféle zavarót kell érteni, amit vetélkedések, veszekedések, rossz érzések, stb. okoznak, mivel amint megmondatott, ezek azonnal belevetítik magukat az asztrál fénybe, t. i. a térnek légkörébe, s ott függenek szerte a levegőben. Ez az első föltétel elég könnyen kivihetőnek látszik, mégis, ha tovább figyeljük, a legnehezebben elérhető dolgok egyike. 3)

2. Mielőtt a tanítványnak megengedtetnék, hogy szemtől szembe végezhesse tanulmányát, előzetes megértést kell szereznie más laikus UPASAKA (tanítványok) társaságában, kiknek páratlan számmal kell lenniök.

(„Szemtől – szembe”, ez alkalommal másoktól független, különálló tanulást jelent, mikor t. i. a tanítvány vagy önmagával (a magasabb, Isteni Énjével) áll szemben, vagy a gurujával, s így kap tanítást. Csak akkor történik, hogy mindenik a neki megfelelő utasítást kapja, aszerint, amiképpen felhasználta tanulmányait. Ez csakis a tanítás időszakának vége felé történhetik.)

3. Mielőtt te (a tanító) közölnéd a LÁNUD-dal (tanítvány) Lamrin-nak jó (szent) szavait, vagy mielőtt megengednéd neki, hogy elkészüljön a Dubjed-re: gondodnak kell lenni arra, hogy elméje át- meg áttisztult legyen, és békében mindenkivel, különösen a többi Énjeivel. Máskülönben Bölcsességnek s a jó Törvénynek szavai szétszóródnak, és a szelek fogják elkapkodni.

(Lamrin egy gyakorlati oktatásokat magában foglaló mű, Cson-kha-pa-tól két részre van osztva; az egyik egyházi és külső célokra való, a másik pedig belső használatra. Dubjed-re késszé tenni annyi, mint a látnoksághoz használt szereket előkészíteni, amilyenek a tükrök s a kristályok. A „többi Én-ek” a tanulótársakat jelenti. Hacsak a legnagyobb összhang nem uralkodik a tanulók között, lehetetlen a legcsekélyebb eredményt is elérni. A tanító válogatja össze a tanítványokat, azok magnetikus és villanyos termésezte szerint, a legnagyobb gonddal hozván össze és rendezvén el a pozitív és negatív elemeket.

4. A tanulók UPASAKA, mialatt tanulmányoznak, vigyázzanak arra, hogy közöttük oly szoros legyen a kapcsolat, mint az egy kézen lévő öt ujj között. Elméikbe kell vésned, hogy ami sérti az egyiket, az kell, hogy mindeniket sértse. És ha egyiknek öröme nem talál visszhangra a többiben: akkor hiányzanak a megkívánt föltételek, és hasztalan továbbmenni.

(Ez aligha történhetik meg, ha az előzetes megválogatás egybehangzó volt a mangetikus kívánalmakkal. Tudvalevő dolog, hogy akadtak már csélák, akik különben sokatígérők és az igazság befogadására alkalmasak voltak, mégis évekig kellett várniok ingerlékenységük miatt, és mert képteleneknek érezték magukat arra, hogy társaikkal összehangolódjanak. Mert:

5. A tanítványtársakat a gurunak úgy kell egymáshoz hangolnia, mint a lant (vina) húrjait, melyek mind különböznek egymástól, és mégis mindenikkel összhangzó hangokat hallatnak. Együttesen billentyűzetet kell képezniök, melynek minden egyes billentyűje válaszol a leggyengébb érintésedre is (a Mester érintésére). Így elméik megnyílnak a Bölcsesség összhangjai számára, hogy azok, mint tudás rezegjenek keresztül mindeniken külön-külön és együttvéve, s az elöljáró isteneknek (gyám- vagy védőangyaloknak) tetsző hatásokat eredményezzenek, és a Lánunak hasznosak legyenek. Így bélyegződik majd szíveikre a Bölcsesség mindörökre, és a törvénynek összhangja soha többé meg nem törik.

6. Akik óhajtják a Sziddhi-khez, (okkult erőkhöz) vezető tudást megszerezni, azoknak le kell mondaniok az élet és a világ hiúságairól (itt következik a Sziddhi-k elsorolása).

7. Egyik sem érezheti közte és tanulótársa között lévő különbséget ilyenképpen: „Én vagyok a bölcsebbik!”; ”Én szentebb vagyok és kedveltebb a Mester előtt vagy a gyülekezetemben, mint a testvérem!”, stb., úgy, hogy amellett megmaradhasson UPASAKA – nak. Gondolatait mindenekfölött szívére kell irányítania, kiűzvén onnan minden ellenséges gondolatot, amit bármely élőlény iránt hordoz. Annak (a szívnek) telve kell lennie a többi lényektől, valamint az egész természettől való ELKÜLÖNÍTHETETLENSÉGÉNEK érzésével; különben nem lehet semmi eredmény.

8. A Lánu (tanítvány) csakis a külső, élő befolyásoktól (élő teremtmények magnetikus kiáramlásától) irtózzék. Ennélfogva, bár egységben van teljes BENSŐ TERMÉSZETÉVEL, legyen gondja arra, hogy külső testét minden idegen befolyástól elkülönítse; kívüle senki más ne igyék poharából, s ne egyék tányérjáról. Kerülnie kell az emberi vagy állati lényekkel való testi érintkezést (t. i. ne engedje magát megérinteni, és ő se érintsen mást).

(Nem szabad kedvenc állatot tartania, sőt, bizonyos fák és növények érintése is tilos neki. A tanítványnak úgyszólván a saját légkörében kell élnie azért, hogy azt egyéniesítse okkult célokra.)

9. Az elmének a természetbeli egyetemes igazságokon kívül minden más iránt érzéketlennek kell maradnia, különben a Szív tana csak a Szem tanává lenne (t. i. üres külső formasággá).

10. Semmiféle állati táplálékkal, semmi olyannal se éljen a tanítvány, amiben élet van. Semmiféle borral, szesszel vagy ópiummal se éljen, mert ezek olyanok, mint a Lhamayin (gonosz szellemek), akik a meggondolatlansághoz kapcsolódnak; azok elnyelik a megértést.

(A bor és szeszek állítólag magukban foglalják és fenntartják mindazoknak az embereknek rossz magnetizmusát, akik segítettek gyártásukban; minden állatnak a húsa pedig fenntartja a saját fajtája lelki jellegeit.)

11. A tudás elnyerésének, s a magasabb bölcsesség befogadására való előkészülésnek leghathatósabb eszközei: a meditáció, az önmegtartóztatás mindenben, az erkölcsi kötelességek figyelembevétele, szelíd gondolatok, jó cselekedetek és szíves beszédek, valamint mindenki iránt érzett jóakarat, és az Énről való teljes megfeledkezés.

12. A Lánu csakis az elősorolt szabályok szigorú figyelembevételének erejénél fogva remélheti, hogy elég hamar megszerezheti az Arhatok Sziddhi-it, azt a növekedést, mely őt lassanként Eggyé teszi az „Egyetemes Mindenséggel”.

A szabályok első sorozata nem kíván magyarázatot, mivel valóban egyetemes vonatkozású szabályok és csak a kifejezési alakokban különböznek a későbbi könyvekben közöltektől.

A második sorozatbeliek, világos, hogy egészen más alapon állanak. Határozottan keleti tanulók számára alkottattak, és még azok közül is főképpen olyanoknak szólnak, akik képesek teljes életüket a tanulmányoknak szentelni, s a világtól elzárkózva, valamely kolostorban vagy okkult közösségben élni. Már magában az, hogy van hatvanegy más szabály, melyeknek európai tanulókra nézve semmi jelentőségük sem volna, mutatja: hogy sem nem szánták mindenkinek, sem szükség sincs rájuk az Ösvényen való haladás céljából, amennyiben sokan haladtak már az ösvényen anélkül, hogy ismerték volna azokat a szabályokat. Mégis nagyon érdekesek és értékesek, mint ajánlások. Erkölcsi és etikai irányításait ismerjük, valamint annak erős hangsúlyozását is, hogy az egymással tanuló és dolgozó tanítványok között a tökéletes összhangra, s a kölcsönös megértésre van szükség. A szabályok legtöbbje éppen ezt célozza, és valamely tanulócsoport esetében nem is lehet eléggé hangoztatni fontosságukat. A nyugati életben oly nagyon rátartottuk magunkat az egyéniségre, és arra a kétségbevonhatatlan jogra, hogy mindenki élhessen a maga módján, amíg másoknak nem árt vele: hogy nagyon a feledésnek engedtük át az igazi bizalmas egyesülés lehetőségét. Ahelyett, hogy olyan egységben élnénk, mint az egy kézen lévő ujjak, olyanképpen élünk együtt, mint a gyerekek golyócskái a zacskóban; ami benső szempontból távol áll az eszményiségtől.

Azt lehetne gondolni, hogy ezek a szoros barátságra való komoly bíztatások nem egyeztethetők össze a 8. szabállyal, mely a csélát arra figyelmezteti, hogy kerülje a másokkal való érintkezést. Nem úgy áll a dolog, mert az utasítások egészen más dolgokra vonatkoznak. Az a föltétel, hogy mindenkinek legyen meg a maga pohara (igen, és tányérja, kanala, villája, kése), a legkitűnőbb valami, mert a félig mosott edénynek és evőeszközöknek a mostani módon való összevissza használása sérti a jobb ízlésű személyeket. A másokkal való szükségtelen érintkezést kerülni szintén előnnyel jár, mert az auráknak (kisugárzásainknak) megkülönböztetés nélkül való keveredése éppen nem kívánatos. Régen, Indiának kevéssé tevékeny életében, könnyű volt kikerülni a kényelmetlen szomszédságot. Most azonban, mióta vasutak és közúti kocsik járnak, és a jelenkor sürgős ügyei az embereket ezek használatára szorítja, még az ősi Keleten is nehezebbé lett az; Európában pedig már úgyszólván lehetetlen. Innen van az, hogy a közelség kérdésének megoldására most más módszereket kaptunk.

Készséggel és hatásosan megóvhatjuk magunkat a nem kívánatos magnetizmustól, ha testünk körül olyan burkot vonunk, amely azt kizárja környezetünkből. Az ilyen burok a célnak megfelelően lehet: éteri, asztrál vagy mentál anyagból való. The Hidden Side of Things (A dolgok rejtett oldala) című könyvemben megvan e különböző burkoknak leírása és a módoké, amelyek szerint megalkothatjuk a burkokat. Ugyanabban a könyvben megvan az ALEXANDRIAI szerzetesek szép története is, melyből láthatjuk, hogy van más módja is a magunk megóvásának a rossz befolyásokkal szemben, amely mód még jobb a burkok alkotásának módjánál. Ez pedig abban áll, hogy szívünket oly nagyon betöltjük az Isteni Szeretettel, hogy az onnan örökké kisugárzik minden irányban, felebarátainkat illető áramok alakjában, úgy, hogy ez a hatalmas áram olyanképpen hat, mint a legtökéletesebb védőpajzs minden belépni törekvő külső befolyással szemben.

A kedvenc állatok tartását tiltó szabály nem veszi számba azt, hogy azok a teremtmények csak az emberrel való érintkezés útján egyénisülhetnek. Úgy látszik, csak azt veszi figyelembe, hogy az ember esetleg engedheti ellenségesen befolyásoltatni magát az állattól, és teljesen megfeledkeznék arról a jótékony befolyásról, melyet az embernek szándékosan fiatalabb testvérére irányíthat. Nagyon lehetséges azonban, hogy azokban a távoleső időkben, amikor ezeket a szabályokat megalkották, még nem voltak annyira fejlett állatok, hogy az egyéniesüléshez közeledhettek volna.

A tanítvány haladásáról írva, Mme. Blavatsky erősen ellenzi a házasságot, amennyiben ragaszkodik ahhoz a megállapításához, hogy nem lehet teljes odaadással az okkultizmusnak és egyúttal az élettársának is életét szentelnie. Eszünkbe juthat, hogyha az okkultizmus iránt való odaadásából házastársa is kiveszi részét, akkor már ez a meglehetősen szigorú megszorítás nem alkalmazható. Igaz ugyan, hogy magános ember bizonyos tekintetben szabadabb; például ügyeitől megválhatik és útnak indulva, idegen országban kereshet munkát, amit bajosan tehetne meg, ha házastárs és család felelőssége hárulna reá. Sohasem szabad elfelednünk, hogy a házasembernek van alkalma egészen más módon szolgálni az Ügyet; amennyiben annak a sok előhaladott egónak részére, kik mind azt várják, hogy testesülés céljából lebocsátkozhassanak, ő gondoskodhatik megfelelő testekről, és kedvező környezetről. Mind a két munkatípus szükséges, és a tanítványok soraiban elfér mind a kettő, a házasember is, meg a magános is. A három nagy vezető könyvnek, melyet utunk megvilágítására kaptunk, egyikében sem találkozunk a házas állapotnak elítélésével. A legutolsó és legegyszerűbb e könyvek közül Mr. J. Krishnamurti csodálatos kis könyve: A Mester Lábainál.

A MESTER LÁBAINÁL

Bár Krishnamurti adta át e könyvet a világnak, a bennefoglalt szavak mégis majdnem teljesen Kuthumi Mesteréi. „Ezek nem az én szavaim” – mondja a szerző előszavában. „Ezek annak a Mesternek szavai, aki engem tanított.” Mikor ez a könyv íródott, Krishnamurti teste tizenhárom éves volt, és a Mester terve szerint szükség volt arra, hogy mielőbb közöltessék vele az az ismeret, mely a beavatáshoz szükségeltetik. E könyv szavaiban igyekezett a Mester a legegyszerűbb és legrövidebb formában közölni a szükséges tanítás teljes lényegét. De ha e külön eset kívánalmai nem lettek volna, soha ennyire megfelelő közleményt nem kaphattunk volna, mely annyira összevont, és mégis oly teljes, annyira egyszerű, és mégis mindent magába foglaló. Sok könyvet írtak már az előkészítő Ösvény fokozati részleteinek magyarázására, számtalan érvvel vitatták a különböző szanszkrit és páli szavak értelmének pontos árnyalatait; de ebben a kis kézikönyvben a Mester bátor kézzel félreteszi mindezt, és csakis a tanítás lényegét adja, mégpedig modern kifejezésekben, a modern élethez alkalmazva.

A négy tulajdonságot például: Viveka, Vairagya, Shatsampatti és Mumukshutva szanszkrit szavak után ekként fordítja: megkülönböztetés, vágytalanság, jó magaviselet és szeretet. Bármilyen szabadsággal élünk is, nem tekinthetjük az angol „love” (szeretet) szót, a szanszkrit Mumukshutva betű szerint vett fordításának, ami kétségtelenül egyszerűen a felszabadulás vágyát jelenti. A Mester, amint látszik, így érvel: a szabadságra való erős vágyakozás azt jelenti, hogy vágyakozunk minden világi korlátozottságtól megszabadulni úgy, hogy még e korlátok közepette se érezze magát az ember a leggyengébb kötelékkel se hozzájuk fűzve. Ilyen szabadságot csak a legmagasabbal való egyesülés ád, azzal az egyetlennel való egyesülés, Aki mindennek a hátterében ott van; vagyis Istennel – Isten pedig a Szeretet. Tehát csupán az Isteni Szeretetből való tökéletes áthatottságunk által lehetséges elérnünk a szabadságot.

A tulajdonságoknak e könyvbeli leírásánál kielégítőbb és gyönyörűbb leírása nincsen, s nyugodtan mondhatjuk, hogy aki tökéletesen eleget tesz ezeknek a tanításoknak, az kétségtelenül azonnal átléphet a Beavattatás kapuján. Nagyon kivételes eset volt az, hogy a Mester annyi időt áldozott egy egyén közvetlen oktatására, de Krishnamurtin keresztül tízezrek szívéhez ért el, és mérhetetlen segítséget nyújtott nekik.

Ezen kis könyv létrejöttének története aránylag egyszerű. El kellett vinnem a fiút minden éjjel asztrál testében a Mester házába, hogy ott oktatást nyerjen. A Mester minden éjjel körülbelül tizenöt percet szánt arra, hogy vele beszéljen, de minden beszélgetés végén a mondottak főbb pontjait egyetlen mondatba vagy egy-két mondatba foglalta össze, s ezt a kicsiny könnyű összefoglalást elismételte a fiúnak, úgy, hogy az azt megtanulta fejből. Reggel visszaemlékezett az összefoglalásra és leírta. Ez a könyv e mondatokat, a Mester tanításának kivonatát tartalmazza, mely kivonatot Ő Maga a saját szavaival készített. A fiúnak némi fáradsággal ment a leírás, mert akkor nem nagyon jól tudott angolul. A könyv teljes tartalmát kívülről tudta, s így a készített jegyzetekkel nem sokat törődött. Valamivel később Benareszbe ment Elnökünkkel. Onnan írt nekem Adyarba, kérve, hogy gyűjtsem össze a Mester szavai nyomán készített jegyzeteit, s küldjem el neki. Én elrendeztem jegyzeteit, amilyen jól tudtam, és írógéppel lemásoltam.

Később mégis az jutott eszembe, hogy miután ezek főképpen a Mester szavai, helyes lesz meggyőződnöm róla, hogy nincsen-e tévedés a jegyzetekben. Ezért a gépen írott másolatot elvittem Kuthumi Mesterhez, kérve, hogy nézze át. Ő elolvasta, itt-ott megváltoztatott egy-egy szót, beletett egy pár összekötő és magyarázó megjegyzést és még néhány mondatot, melyekre emlékeztem, hogy mondotta Krishnamurtinak. Aztán így szólt: „Igen, ez úgy látszik, helyes, ez jó lesz így”, de hozzátette: „Mutassuk meg az Úr Maitreyának.” Így mentünk el azután együtt, Ő magához vette a kéziratot, s megmutatta magának a Világtanítónak, Ki elolvasta, s helyben hagyta. Ő volt az, Ki nekem ezt mondta: „Ebből egy csinos kis könyvet csinálhatnátok, hogy ezzel bemutassátok Alcyonet a világnak. Nekünk nem volt szándékunk őt a világnak bemutatni, nem tartottuk kívánatosnak, hogy egy nagy gondolat-tömeg összpontosuljon egy tizenhárom éves fiúra, ki még nevelés alatt állott. De az okkult világban azt tesszük, amit nekünk mondanak, s így a könyv a lehető leggyorsabban nyomdász kezébe került.

Mindaz a kellemetlenség, amit a könyv korai közlésétől vártunk, bekövetkezett, és mégis az Úr Maitreyának volt igaza, nem pedig nekünk; mert az a jó, amit a könyv okozott, felülmúlja a kellemetlenséget, melyet nekünk szerzett. A szó szoros értelmében véve ezrek fordultak levélben hozzánk, közölve velünk, hogy a könyv egész életüket mennyire megváltoztatta, s hogy mennyire megváltozott számukra minden, mert azt olvasták. Huszonhét nyelvre fordították le. Negyvennél több kiadást ért meg, és százezernél több példányban nyomtatták. Éppen most készül Amerikában egy egymillió példányos kiadás. Csodás munkát végzett ez a könyv. Mindenekfölött fontos az, hogy magának az eljövendő Világtanítónak a külön engedélyével jelenik meg nyomtatásban, és éppen ez teszi a legértékesebbé, t. i. az, hogy bizonyos terjedelemben megmutatja, mi lesz az Ő tanítása.

Vannak ezen kívül még más könyvek is, melyek a tanítványt, ki az Ösvényre kívánkozik, útjában elősegítik: „A Csend Hangja” és „Világosság az Ösvényen” e célból adattak nekünk, valamint Elnökünk csodás könyvei: „Az Előcsarnokban” és a „Tanítványság Ösvénye”, melyeket szintén mérhetetlen értékűeknek fog találni a tanítvány. Amióta e könyvnek első kiadása megjelent, az Elnök és én együttesen megjelentettünk egy kötetet, Talks on the Path of Occultism (Beszélgetések az Okkultizmus Ösvényéről) címen, ami a fent említett három klasszikus műnek magyarázója.

A TANÍTVÁNY MAGATARTÁSA

Ha e könyvek a tanítvány előtt vannak, nem lehet többé kétsége afelől, mit kell tennie. Világos, hogy két külön vonalon kell erőt kifejtenie, egyik a saját jellemének fejlesztése, a másik egy határozott munka vállalása, mely másokért folyik. Természetesen, ez a tan a közönségestől teljesen eltérő magatartást kíván tőle általánosságban az élettel szemben; ezt a Mestereknek egyike evvel a mondattal fejezte ki: „Aki velünk és nekünk akar dolgozni, annak el kell hagynia saját világát, s a mienkbe kell jönnie.” Ez nem azt jelenti, amit a keleti irodalom legtöbb tanulmányozója hisz, hogy a tanítványnak – elhagyva a fizikai élet közönséges világát és foglalkozását, vissza kell vonulnia a vadonba, a barlangba vagy a hegységbe, hanem azt jelenti, hogy az embernek egészen el kell hagynia gondolkozásának világias magatartását, és ahelyett a Mester magatartását kell magáévá tennie.

A világi ember úgy veszi számba az eseményeket, amint azok az ő személyét és a saját egyéni érdekeit érintik; a Mester csakis úgy veszi tekintetbe, amint a világ tökéletesedésére hatnak. Minden, ami általában a fejlődés felé hajlik, s az emberiségnek az Ösvényen segítségére van: jó és támogatást érdemel; mindaz pedig, ami ezeket bármi módon is hátráltatja. nem kívánatos, meggátolandó vagy elhárítandó. Jó az, ami a fejlődést elősegíti; rossz az, ami késlelteti. Ez a meghatározás nagyon különbözik a külvilági felfogástól; próbakő ez, melynek segítségével gyorsan dönthetünk, hogy mit kell támogatnunk, s minek kell ellentállanunk; és használhatjuk ezt a meghatározást, úgy a saját jellembeli tulajdonságaink, mint a külső események elbírálásánál. Mi éppen annyiban lehetünk hasznára a Mesternek, amennyiben tudunk vele együtt működni, bármily szerény munkakörben is; legjobban akkor dolgozhatunk Vele, ha Hozzá hasonlókká alakulunk, úgy, hogy a világot olyan szemmel nézzük, mint Ő nézi.

A HÁROM KAPU

Három ajtó visz be a templomba:
Tudás, munka, imádság ajtaja;
S ha valaki künn áll várakozva,
Bármelyiken bejut, ha akarja.

Mindenkor e három út áll előttünk: eljuthat az ember a Mester lábához mély tanulmány útján, mert ennek segítségével tudásra és érzésre tesz szert; és bizonyos, hogy el lehet Őt érni hosszú időn át gyakorlott mély odaadással is, ha állandóan felemeljük lelkünket Hozzá. Ugyancsak oda juthatunk olyan módon is, ha valamely határozott tevékenységbe vetjük bele magunkat Őérte. De határozottan Neki szánva kell azt a munkát végeznünk, evvel a gondolattal: „Ha jár e munkáért tisztelet vagy dicsőség, én nem kívánom; én a Mesterem nevében teszem; Övé legyen a dicsőség és a dicséret.” A fent idézett költemény azt is mondja: „Lehetnek, kik nem imádnak, s nem tanulnak, mégis tudnak munkálkodni nagyon jól.” Ez pedig igaz. Vannak, akik semmiképpen nem tudnak meditálni, és ha tanulni próbálnak, nagyon nehéznek találják. Tovább kellene kísérletezniök mind a kettővel, mert mindenoldalúan kell kiképeznünk természetünket, de leginkább a munkának kell nekifeküdniök, hogy felebarátaikért tegyenek valamit. Mindenek közül a legbiztosabb hozzá folyamodás az, ha valamit az Ő nevében teszünk, ha jót cselekszünk Őreá gondolva, és nem feledjük el, hogy Ő nagyon sokkal jobban megérzi a gondolatokat, mint a közönséges ember. Ha valaki egy távol lévő barátjára gondol, az a gondolat elmegy ahhoz a baráthoz és befolyásolja őt, hacsak abban a pillanatban más dologgal erősen el nincs foglalva gondolkozása. A Mester azonban lehet bármennyire elfoglalva, a Felé irányított gondolat bizonyos benyomást tesz Reá; és bár talán abban a pillanatban nem veszi tudomásul, az érintésnek nyoma marad, Ő pedig tudni fog róla és válaszul kiküldi majd szeretetét és erejét ahhoz, aki Reá gondolt.

A MESTER MUNKÁJA

Gyakran kérdezik, hogy micsoda különleges munkát kellene vállalni. Erre az a felelet, hogy minden jó munka a Mester munkája. Minden ember találhat valami olyan jót, amit ő képes véghezvinni. Emellett a tanítvány tevékenységének egy része abból kell álljon, hogy a jövőbeli nagyobb felelősségre előkészíti önmagát. A mindennapi élet kötelességei sokszor némiképpen egyesítik ezt a kétféle dolgot, mert gyönyörű gyakorlást és oktatást nyújtanak azoknak, akik jól teljesítik a kötelességeket; és sok alkalmat is nyújtanak nekik arra, hogy más embereknek segíthessenek haladni jellem és eszmények tekintetében, ami legnyomatékosabban hangsúlyozva a Mester ügye. A különféle napi teendőink mind beleesnek abba a törekvésünkbe, hogy a Mestert szolgáljuk, ha megtanulunk mindent az Ő nevében és Érette cselekedni.

A közönséges életünk,
A napi terhes küzdelem,
A sok feladat, mely nehéz nekünk,
Istennek szánva mind legyen.
Benn lakozzék Ő mindenben;
Mert arra semmi sem csekély,
Hogy az „ÉRTE„ szóval színezetten
Tisztára váljék, mint a fény.
E jeligével a szolga
Rút munkát istenivé tesz.
Ki úgy söpör, mintha törvény volna,
Ily kis dolgot szépen végez. *).

(Rev. George Herbert, 1593.)

A Mester munkája nem valami sajátságos és felebarátainktól nem távoleső. Ha felnevelünk egy jó családot, ki ezért viszonzásul Őt szolgálja; ha pénzt szerzünk arra, hogy Neki szolgáljunk vele; ha hatalomra teszünk szert azért, hogy avval neki segítsünk: mindez az Ő munkájának egy része. Ezeket művelve azonban a tanítványnak örökké résen kell lennie, hogy magát meg ne csalja; hogy lássa, nem rejteget-e a Mester neve szentségének köpenye alatt önző hatalomvágyást vagy pénzsóvárgást. A Mester tanítványának széjjel kell néznie, mi tennivalót lát, ami az ő képességének megfelel. Nem szabad megvetéssel tekintenie a legszerényebb munkára sem, így gondolkozván: „Ez nem hozzám méltó”. A Mester ügyében egyik munkarész sem fontosabb a másiknál, noha némely rész nehezebb a többinél, és azért különös gyakorlottságot vagy szokatlan tehetséget és ügyességet kíván.

Vannak bizonyos szervezett erőkifejtések is, melyek iránt a Mesterek különösképpen érdeklődnek. Ezek közül való főképpen a Teozófiai Társulat, mely az Ő elrendelésükre és céljaikra alakult meg. Így tehát nem is kérdés tárgya, hogy a legjobb, amit tehetünk, ha a társulatért dolgozhatunk valamit. Nagyon könnyen megtörténhetik sok esetben, hogy nem kerül alkalmunk erre; akkor a szolgálatnak egy másik módját kell kitalálnunk. Erősen érdeklődnek a Mesterek a vegyes Szabad kőművesség és a Szabad Katholikus Egyház iránt is; később majd beszélek arról a nagy munkáról, amit ezek okkult irányban végeznek. Ide tartozik továbbá a Csillagrend is, mely a Világtanító eljövetelére készít elő; és van számos különféle mozgalom a fiatalok részére, melyek között vezető szerepe van az Asztalkör Rendjének. Ezekhez kel számítanunk a nevelés terén történő új irányú tevékenységet, és a cserkészettel kapcsolatos munkát. A cserkész-mozgalom megérdemel minden megadható támogatást, mert éppen a becsületre, a segítőkészségre s az általános teljesítőképességre való nevelés az, amire szüksége van az átlaggyermeknek, hogy jellembeli tulajdonságai fejlődjenek, amelyek arra készítik őt elő, hogy később a Mestert szolgálja. A közönséges iskolai nevelésnél ez sokkal értékesebb, úgy testi, mint szellemi szempontból. Nem kis jelentőségű nekünk, akik értjük, hogy India cserkészeinek a mi Elnökünk a Tiszteletbeli Főparancsnoka, és hogy olyan sokat tett e szervezet elterjesztése érdekében.

Teljesen szervezetlenül is nagyon sokat lehet tenni. Így például mérhetetlenül felemelő a szépség befolyása az emberre, mert a szépség Istennek a Természetben történő megnyilvánulása. Hogy ennek egy példáját említsem, figyelemre kellene méltatni mindazoknak az útszéli kertjeit, kik azon fáradoznak, hogy azok rendesek és szépek legyenek. Sokan gondatlanok az ilyen kis dolgokban; rendetlenek, szemetet hagynak nyomukban; mindez pedig olyan jellemre vall, amely nagyon távol esik a Mester szellemétől.

Ha a Mesterrel egyirányban dolgozunk, mind nagyobb és mélyebb összhangba jutunk Vele, és gondolataink mindinkább az Övéhez hasonulókká válnak. Ez mind közelebb fog vonni Hozzá, úgy gondolatban, mint tettben és így cselekedve, magunkra vonjuk figyelmét, mert Ő folyton figyeli a világot, keresve azokat, akiknek munkájában hasznukat veheti. Észrevéve bennünket, nem fog késlekedni közelebb vonni Magához, hogy részletesebben megfigyelhessen. Ez rendszerint úgy történik, hogy érintkezésbe hoz minket olyannal, aki már tanítványa Neki. Így tehát teljesen fölösleges valakinek külön azon erőlködnie, hogy a Mesterek figyelmét magára vonja.

folytatás