C. W. Leadbeater: A Mesterek és az ösvény (6)

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

SZERTARTÁSOK ELJÖVETELE

Az a Sugár, amely most kezdi erejét éreztetni, nagyon nagy mértékben a szertartások Sugara. Bőven mutatkozott ilyen hatás a középkorban, ami azonban a Hatodik Sugár hetedik alsugarából eredett, holott a mienk a Hetedik Sugárnak első alsugaráé; úgy, hogy ezeket a szertartásokat nem az odaadás hatásának szempontjából fogjuk főképpen számbavenni, hanem inkább hasznosságuk szempontjából a nagy Déva-fejlődéssel kapcsolatban. Az emberekre nézve igen áldásos lesz, ha feladatukká teszik azt, hogy megértsék, mi történik.

A modern vallásban a szertartásnak évről évre nagyobb szerepe jut. A múlt század közepén Angliában a templomokban és a székesegyházakban alig volt valami élet. Az átlag vidéki templom alig különbözött egy elszakadt szekta kápolnájától; hiányoztak az öltönyök, a színes ablakok és mindennemű díszítések, s minden a lehető legsivárabb és legdísztelenebb volt. Arra semmi figyelmet sem fordítottak, hogy a különböző tárgyak szépek, tiszteletet keltők és Istenhez s az istentiszteletre méltóak legyenek; sokkal több gondot fordítottak a prédikációkra, mint minden másra, sőt, ezek is főképpen gyakorlati szempontokat szolgáltak. Ha ugyanezekbe a templomokba ma betekintenénk, alig találhatnánk egyet is ilyen állapotban. A régi nemtörődömséget a tisztelet helyettesíti; a templomokat a legtöbb esetben szépen feldíszítették, és sok templomban, valamint nagy székesegyházban is, a szertartásokat pontossággal és tisztelettel végzik. Az egyház munkájára vonatkozó minden felfogás megváltozott.

A Sugár-változás befolyása más tereken is éppen úgy kezd már megnyilvánulni. A Szabadkőművességnek egy külön formája kezd kiemelkedni, az úgynevezett „Co-Masonry”: közös-kőmívesség, mely az előbbitől abban különbözik, hogy napjaink szükségleteihez alkalmazkodva, nőket is felvesz tagjaiul, éppen úgy, mint férfiakat, mert korunk törekvése oda irányul, hogy a nők a férfiak mellett foglaljanak helyet, és legyenek velük egyenrangúak minden tekintetben. Akik ezt a mozgalmat megindították, nem gondoltak a Sugár befolyására, és mindamellett a kornak szertartásos hajlandósága alkotta meg és irányította azt. Emlékszem, hogy Victoria királynő uralkodásának hosszú idején keresztül nagyon kevés szertartás volt London utcáin látható, de uralkodásának vége felé azok már felelevenedtek, VII. Edward király pedig már teljes eredeti fényükben állította vissza őket. Az emberek sokan fogják érezni kezdeni az új Sugár hatását, és szívesen fogják végignézni a szertartásokat, sőt, részt venni is örömmel fognak bennük, amit azelőtt nem tettek volna.

XIII. FEJEZET
A HÁROMSÁG ÉS A HÁROMSZÖGEK

AZ ISTENI HÁROMSÁG

Tudjuk, hogy a mi naprendszerünk Logosza – s ez az, amit a legtöbb ember ért azalatt, ha Istenről beszél – egy Háromság. Három személye van, jobban mondva Ő három Személy, három látszatban (aszpektusban) működik. A különböző vallások különböző néven említik ezeket, de nem mindig egyenlően veszik tekintetbe Őket, mert a Háromság e hatalmas rendszerének olyan sok aszpektusa van, hogy még soha egyetlen vallás nem volt képes a teljes igazságot jelképezni. Vannak olyan vallások, melyek szerint Atya, Anya és Fiú e Háromság tagjai, ami legalább érthető, ha a származtatás és a kölcsönös hatás módszereire gondolunk. Ilyen típusú Osiris, Isis és Horus az egyiptomi tanok szerint, a skandináv mitológia szerint pedig Odin, Freya és Thor. Az asszírok és a föníciusok olyan Háromságban hittek, melynek tagjai Anu, Ea és Bel voltak. A druidák Taulac, Fan és Mollac nevekkel illették őket. Az északi Buddhizmusban Ámitábhá, Áválokiteshvárá és Mánjushri neveken halljuk említeni. A zsidók Kabalájában ez a három: Kether, Binah és Chokma, és a Zoroaszter vallásban Ahuramazda, Asha és Vohumano, vagy néha Ahuramazda, Mithra és Ahriman. A Háromság elve mindenütt elismert, bár különbözők ennek a megnyilvánulásai.

A nagy hindu rendszerben a Háromság: Shiva, Vishnu és Brahma. Ebben a Háromságban nem szerepel az anya-elem, de nem közvetlenül ismerik fel, amennyiben azt mondják e Háromról, hogy mindeniknek van egy Shaktija, vagyis ereje, amit néha képletesen a feleségének neveznek. Ez nyilvánvalóan az Ő anyagban megnyilvánult ereje, talán valamivel alsóbbrendűbb nyilvánulás annál, amire akkor kell gondolnunk, mikor Magát a Háromságot említjük. A keresztény rendszerben a Szentháromság az Atya, a Fiú és a Szentlélek; s érdekes evvel kapcsolatban figyelembe venni, hogy a régi könyvek között akadnak olyanok, melyek a Szentlelket határozottan, mint nőneműt említik meg.

Ettől eltekintve, az embernek az az ösztönszerű szükségérzete, hogy az isteni Anyaságot elismerje, a kereszténységnél a Boldogságos Szűz tiszteletében jutott kifejezésre, aki ugyan nem a Szentháromság egyik Személye, mindamellett Egyetemes Anya, az Angyalok Királynője, a Tenger Csillaga.

A kutatóknak meg kellene érteniök, hogy van az Anyaságnak nagy munkaköre, és igen fontos szerepe jut a világ kormányzásában. Amint a Manu a feje egy olyan nagy munkakörnek, mely a fajok és az alfajok fizikai fejlődéséről gondoskodik; amint a Bódhiszattva is feje egy másiknak, amely a vallással és a neveléssel törődik, éppen úgy feje az Anyasági munkakörnek az a nagy Tisztviselő, akinek neve Jagat-Amba vagy Világanya. Amint az Úr Vaivaszvata most a Manu tisztségét tölti be, és az Úr Maitreya a Világtanítóét, éppen úgy tölti be a Világanya tisztségét az a nagy Angyal, aki egykor Jézus testének volt az anyja.

Ennek a munkakörnek a munkája abban áll, hogy különösen a világ anyáira van gondja. Okkult szempontból nem az a legnagyobb dicsősége a nőnek, ha vezető szerepe jut a társadalomban, sem az, ha magas fokú egyetemi végzettségű és lenéző elkülönültségben él lakásában, hanem ha eszközökről, vagyis testekről gondoskodik a testesülni készülő egók számára. Ez pedig nem olyasmi, amit elrejteni, elmellőzni vagy félig-meddig szégyenlenie kellene; ez a női testöltés legnagyobb dicsősége, az a nagyszerű alkalom, ami a nőknek adatik, a férfiaknak nem. A férfiaknak más alkalmaik vannak, de az anyaságnak ez az igazán csodás kiváltsága nem az övék. A nők végzik ezt a nagy munkát a világ segítésére, a fajnak fenntartására; ők pedig olyan fájdalom árán adják meg a világnak ezt a segítséget, amiről nekünk, férfiaknak, fogalmunk sincsen.

Mivel pedig ez így van, – mivel olyan nagy munka ez, és olyan szörnyű szenvedéssel jár –, azért van a világ-kormányzatnak ez a külön kerülete, és azért a feladata e kerület tisztviselőinek, hogy gondjuk legyen minden nőre e szenvedés idejében és nyújtson neki annyi segítséget s erőt, amennyit annak a karmája megenged. Amint már mondtuk, a Világanyának az angyali lények óriási seregei állanak rendelkezésére, és minden gyermek születésénél jelen van egyik közülük, Őt képviselvén. A Szentmise-áldozathoz mindig eljön a Jelenlét Angyalainak egyike, aki ténylegesen magának Krisztusnak egy gondolatformája, az az alak, amelyiken keresztül Ő elfogadja és jóváhagyja a pap által végzett megszentelést; és így föltétlenül igaz az, hogy bár Krisztus egy és oszthatatlan, mégis ugyanegy időben jelen van ezer meg ezer oltáron. Némiképpen ugyanilyen módon, bár természetesen sokkal alacsonyabb színvonalon a Világanya is maga van jelen minden szenvedő anya ágya mellett a képviselőjében, és azon keresztül. Sok nő látta őt ilyen körülmények között; akiknek pedig nem adatott meg az a kiváltság, hogy megláthassák, azok mégis érezték a segítségét, és azt az erőt, amit ő áraszt ki.

A Világanyának komoly kívánsága, hogy minden nőnek a megpróbáltatása idején a lehető legjobb környezete legyen, hogy mély és igaz szeretet burkolja be őt, hogy a legszentebb és legnemesebb gondolatokkal teljék el, úgy, hogy a születendő gyermeken csakis a legmagasabb befolyások érvényesülhessenek, hogy így ő igazán kedvező módon indulhasson az életbe. semmi más ne várjon rá, mint a legtisztább magnetizmus és parancsoló szükségszerűség, az, hogy a legszigorúbb tisztaság uralkodjék minden tekintetben. Csakis az egészségi szabályok legpontosabb betartása mellett lehet olyan kedvező körülményeket elérni, amelyek olyan nemes és egészséges test születését engedhetik meg, hogy az alkalmas lakóhelyül szolgálhasson egy emelkedett egónak.

Nagy gondot okozó ügyük a Világanyának és az Ő segítő angyalainak az, hogy a magas fejlettségű egók számára megfelelő testesülésről gondoskodjanak. Sok ezer haladott lélek áll készen és nehezen várja, hogy testesülhessen azért, hogy a Világtanító munkájában segédkezhessék; de nagyon nehéz megfelelő testeket találniok. Hóbortos és költekező kérkedés következményeképpen az a káros hagyomány terjed el most a nyugati világban, hogy a férfiak és nők nem képesek házasságra lépni, mert nagycsaládot tartani annyira költséges, hogy úgyszólván lehetetlen. Nem értvén azt a csodálatos alkalmat, amit a nemük ád nekik, mentek akarnak lenni a nők a házasság korlátozásaitól azért, hogy majmolhassák a férfiak életét és cselekedeteiket, ahelyett, hogy előnyükre használnák fel a ritka kiváltságaikat. Világos, hogy az ilyen irányú gondolkozás és eljárás a faj jövőjére nézve kész veszedelem, mert ez azt jelenti, hogy a jobb osztálybeli szülők nem vesznek részt a faj megörökítésében, hanem teljesen a nemkívánatos és fejletlen egóknak engedik át.

Indiában mások a körülmények, mert ott mindenki egész természetesen a házasság kötelékébe lép, de még a magasabb kasztokban is gyakran szánandóan hiányzik a kellő ügyelet, és olyan körülményeket teremtenek, amelyek semmiképpen sem kedvezőek arra nézve, hogy ép és egészséges test jöhessen létre. Ez nagyon komoly dolog, és erősen meggondolásra ajánlandó az okkultizmus tanulmányozóinak, akiknek minden tőlük telhetőt meg kellene tenniök, hogy kielégítőbb állapotokat teremtsenek.

Igazán nagyon jó volna, ha minden országban összefognának a nők, arra törekedvén, hogy erre az igen fontos dologra nézve pontos felvilágosításokat terjesszenek a testvéreik között mindenfelé; minden nőnek fel kellene fognia teljes mértékben azokat a nagyszerű alkalmakat, amelyeket a női testöltés nyújt neki. Minden nőt meg kellene tanítani arra, hogy föltétlenül szükségesek a megfelelő körülmények várandóságának ideje előtt, az alatt és az után. Ne csak a legtökéletesebb tisztaság és a legnagyobb figyelem környezze a kisded testet, hanem tökéletes asztrál és mentál körülményeknek is be kellene burkolniok azt, valamint a szeretetnek, bizalomnak, boldogságnak és a szentségnek is. Ilyen módon a Világanya munkája rendkívül megkönnyebbülne, és a faj jövője biztosítva volna.

Gyakran merült fel az a kérdés, élnek-e női testben is Adeptusok. Erre a kérdésre megfelel az, hogy van Világanya. Tökéletes tisztaságának csodálatos tulajdonsága miatt és más dolgokban való fejlettségénél fogva esett reá a választás hajdan Palesztinában, hogy Ő legyen az anyja Jézus tanítvány testének; és mert olyan csodás türelemmel és lelki nemességgel viselte az ebből a helyzetéből reá háruló következményeket, a szörnyű szenvedéseket, azért érte el még abban az életben az Adeptusságot. Amikor azt elérte, látván a hét ösvényt megnyílni maga előtt: Ő a dicső déva-fejlődésbe való belépést választotta, ahol nagy tisztelettel és kitüntetéssel fogadták.

Ez az igazság, ami a római katholikus egyháznak a Szűz Mária mennybemeneteléről szóló tana mögött rejlik. Nem mintha az angyalok vitték volna fel Őt fizikai testében a mennybe, hanem, hogy mikor elhagyta ezt a testét, az Angyalok között foglalta el helyét; és mivel nemsokára Őt jelölték ki a Világanya tisztségére, valóságban királynő lett közöttük, amit olyan költőien mond róla az Egyház. A nagy déváknak nincs szükségük fizikai testre; de ameddig Ő viseli jelenlegi tisztségét, mindig női formában fog nekünk megjelenni, és éppúgy azok az Adeptusok, akik azt választották, hogy Neki segítsenek munkájában.

Minden évszázadon át sok ezer férfi és nő egyaránt szíve mélyéből fakadó hódolattal borult a lába elé, és nagyon is bizonyos, hogy annak az odaadásnak egy jottája vagy egy pontocskája sem tévesztett irányt, sem el nem pazarlódott; mert Ő, akinek az emberiség iránt érzett szeretete ébresztette fel azt a hódolatot, mindig a legvégső határig felhasználta azt, a vállalt súlyos feladata elvégzésére. Bármily keveset tudtak is erről az emberek, mégis a szeretetnek olyan tündöklő gazdagságát árasztották a lába elé, nem azért, mert Ő egykor Jézusnak volt az anyja, hanem mert most minden élőnek Anyja.

Nem szabad azt gondolnunk, hogy ez a Világanyára vonatkozó tudás kizárólag a kereszténység tulajdona; világosan elismerik Őt Indiában Jagat-Amba néven, és Kínában Kiván-Yin néven, mint az irgalomnak és a tudásnak Anyját. Ő lényegében a szeretetnek, az odaadásnak és a tisztaságnak képviselője, annak igazi típusa és lényege; valósággal a mennyei bölcsesség, de főképpen a Consolatrix Afflictorum Ő, vagyis a vigasztalója, gyámolítója és segítője mindazoknak, akik bajban, gondban, szükségben vannak, vagy betegségben, vagy más viszontagságok közepett szenvednek.

Bizonyos vidékeken azt is elismerik, hogy a Shákti, t. i. a nőnemű elem megvan a Szentháromság mindenik Személyében, amit a jól ismert Hármas Tan fejez ki. (6.ábra.)

Hasonló Hármasság van a magasabb és nagyobb Logoszoknál, messze minden mögött és minden fölött, amit mi tudhatunk és elképzelhetünk, van az Abszolút (a Föltétlen), amelynek megnyilvánulása szintén Háromság. A fokozat másik végén találjuk az emberben lévő Háromságot, tudniillik a Szellemét, Intuícióját és az értelmét, ami az akarat, a bölcsesség és a tevékenység hármas tulajdonságát képviseli. Ezt az emberben mutatkozó háromság annak a másik nagyobb Háromságnak képe; de mégis sokkal több, mint kép az. Nem csupán a Logosz Három Személyének szimbóluma, hanem egyúttal azoknak valóságos kifejezése és megnyilvánulása is ezen az alsóbb síkon; ezt azonban a fizikai tudatunkban szinte lehetetlen megérteni.

A KÉPVISELŐK HÁROMSZÖGE

Amint a Logosz Háromság, éppen úgy a világ okkult kormányzata is a három nagy munkakörben létezik, melyeket három hatalmas Tisztviselő kormányoz, akik nem puszta visszatükröződései a Logosz három aszpektusának, hanem nagyon valóságos módon történő megnyilvánulásai. Ezek: a Világ Ura, az Úr Buddha és a Máhácsohán, kik oly fokú Beavatást értek el, amely nekik éber tudatosságot ad a természet olyan világaiban, ahol a megnyilvánult Logosz lakik, s melyek túl vannak az emberiség fejlődésének területén. („A Study of Consciousness”, Annie Besant pp.3-5). A Világ Ura egy a mi hét világunk legmagasabbikán mutatkozó Első Aszpektussal, és az Isteni Akaratot irányítja a Földön; a Buddha a Második Aszpektussal egyesült, aki az Ánupádáká világban lakozik, és leküldi az Isteni Bölcsességet az emberiségnek; a Máhácsohán tökéletesen egy a Harmadik Aszpektussal, akinek székhelye a Nirváná világában van, és az Isteni Tevékenységet gyakorolja, mely a Szentlelket képviseli. Valósággal az Úrnak a világba kinyújtott karja, mellyel az Ő munkáját végzi. Az itt következő tábla ezt világossá fogja tenni.

Logosz	Isteni erők	Természeti világok	A képviselők háromszöge	Sugár
Első Aszpektus	Akarat	Ádi vagyv Létrehozó	A Világ ura	1
Második Aszpektus	Bölcsesség	Ánupádáká vagyMonádi	Az Úr Buddha	2
*Harmadik Aszpektus*	Tevékenység	Átmá- vagy Szellemi	A Máhácsohán	3 – 7

E nagy háromszög első és második tagja különbözik a harmadiktól, mert olyan természetű munkában foglalatosok, amely nem száll le a fizikai, hanem csupán a budhi test színvonalára, Buddha Urunk esetében, s az atomok világába az Első Aszpektus nagy képviselőjének esetében. Az Ő magasabb rendű Munkájuk nélkül azonban az alsóbb színvonalak egyetlen munkája sem mehetne végbe, azért gondoskodnak arról, hogy befolyásuk a legalsóbb világokba is közvetíttessék a képviselőik, a Vaivaszvata Manu, illetve Maitreya urunk által.

E két nagy Adeptus, ki-ki a maga megfelelő Sugarán, párhuzamban áll a Máhácsohánnal, mert mindketten átmentek azon a beavatáson, amelyik ezt a nevet viseli; és ily módon egy másik Háromszög alakul a Logosz erejének kezelésére a fizikai világban. Ezt a két Háromszöget a következőképpen fejezhetjük ki egy ábrán. (9. ábra)

A Manu egy alapfajnak, azaz gyökérfajnak teljes időszakára kidolgozza a fejlődése részleteit, s a Bódhiszattva, mint Világtanító, mint a Nevelés és a Vallás Minisztere segít e faj tagjainak, hogy kifejleszthessék a szellemi téren mindazt, amire képesek fokozatuknak megfelelően; míg a Máhácsohán akként irányítja az emberek értelmét, hogy a művelődésnek és a civilizációnak különböző formái a ciklikus tervnek megfelelően bontakozzanak ki. A fej, a szív és az öt ujjú kéz e Három; mindenik a világon tevékenykedik, egy szerves lénnyé, egy Mennyei Emberré formálva a fajt.

Ez az utóbbi kifejezés nem puszta hasonlat, hanem betű szerint vett igazságot ír le, mert minden alapfaj erőkifejtésének befejezésénél mindazok, akik ebben adeptusi fokot értek el, egy hatalmas szervezetet alkotnak, mely a szó valódi értelmében EGY, azaz a Mennyei Ember, kiben úgy, mint a földi emberben, hét nagy pont van, melyek mindenike egy-egy hatalmas Adeptus. Ebben a nagy Lényben a Manu és a Bódhiszattva foglalják el az agy és a szív központokat, és Bennök, mint az Ő részeik, s mint Velük dicsőségesen egyek, leszünk mi az Ő szolgáik; s ez a ragyogó teljesség tovább megy további fejlődése folyamán, hogy valamelyik jövőbeli Nap-Istenség ügyvivője lehessen. Mindez a csoda pedig annyira túlhalad minden megértést, hogy ez a másokkal való egyesülés nem csorbítja meg a Mennyei Ember egyes Adeptusainak a szabadságát, s nem gátolja abban sem őket, hogy e kereten kívül is tevékenykedjenek.

Egészen az újabb időkig nem volt szabály az, hogy a Máhácsohán tisztségét egy ilyen fokon álló állandó Adeptus töltse be. Az volt a szokás, hogy az öt Csohán közül mindegyik felváltva jelöltetett ki vezetőül mind az öt Sugár fölé, bár mielőtt ezt a helyet elfoglalta volna, meg kellett szereznie a máhácsoháni beavatást. Jelenleg mind az öt Sugár mindegyikének megvan a maga Csohánja, és van egy mindeniktől különálló Máhácsohán; valószínű, hogy a Világtanító eljövetelével függ össze ez az eltérés, attól, amit mi mint közönséges módszert ismerünk.

A SUGARAK HATÁRAI

Ezen az öt Sugáron (a harmadiktól a hetedikig) a Földünkön elnyerhető legmagasabb beavatás a máhácsoháni beavatás, de az első és a második Sugáron lehetséges tovább is eljutni, mint alább a beavatások táblázata mutatja, amely feltünteti, hogy a Buddha-beavatás az első és a második Sugáron lehetséges, az első Sugáron pedig még tovább haladhat az Adeptus.

Nehogy úgy tűnjék fel, mintha itt valami igazságtalanság rejlenék a dologban, meg kell világítanom azt, hogy a Nirvánát az egyik Sugáron éppen olyan gyorsan lehet elérni, mint a másikon. Bárkinek is, ha elérte az Asekha színvonalat, azonnal be szabad lépnie ebbe a boldogsággal teljes helyzetbe egy időszakra, olyanra, ami nekünk az örökkévalóságnak tűnnék fel. Akkor azonban Ő annak még csak az első állomására lép, ami bármilyen végtelen magasan áll a mi felfogásunk fölött, mégis nagyon sokkal alantabb van azoknál a magasabb fokoknál, melyek a Csohán és a Máhácsohán rendelkezésére állanak; míg viszont még Ezek is elhalványulnak a nirvánikus állapot ama részeinek dicső fénye mellett, amelyeket azok az Adeptusok érnek el, akik elvégzik azt a rettentő erőfeszítést, ami szükséges, hogy az első és a második Sugár még magasabb beavatásait a földi életük folyamán szerezhessék meg. A többi öt Sugáron is lehetséges tovább haladni azoknak, akik a mi Hierarchiánkon kívül eső más irányú munkát végeznek.

A SUGARAKON ELÉRHETŐ BEAVATÁSOK
ELSŐ SUGÁR	MÁSODIK SUGÁR	A HÁROMTÓL HÉTIG TERJEDŐ SUGARAK
Kilencedik Beavatás
A VILÁG URA
Nyolcadik Beavatás
A PRÁTYÉKÁ BUDDHA	A BUDDHA
Hetedik Beavatás
A MÁNU	A BÓDHISZATTVA	A MÁHÁCSOHÁN
Az elsőtől a hatodikig terjedő Beavatások

SUGÁRCSERÉLÉS

Az a lehetőség, hogy szilárd elhatározás alapján Sugarunkat kicserélhetjük, nyitva tartja egyaránt az ösvényeket az okkult tanuló számára mind. Tudjuk, hogy mind a két Mester, kiket a legszorosabb kapcsok fűznek a Teozófiai Társulathoz, megtette ezt az erőfeszítést követelő lépést, és közülünk mindazok, akik óhajtanak Velük kapcsolatban maradni, mint egyének ugyanazt készülnek tenni, akár tudnak róla, akár nem. A módszer, mellyel ez az áthelyezkedés végbemegy, elég egyszerű elméletben, bár gyakran igen nehéz a kivitele a gyakorlatban. Ha egy hatodik sugárbeli tanuló át akar helyezkedni az odaadás Sugarából a másodikba, vagyis a bölcsesség Sugarába, először igyekeznie kell magát a saját hatodik Sugara második szakaszának befolyása alá helyezni. Azután megkísérli kitartóan megszilárdítani ennek az alsugárnak befolyását az életében mindaddig, míg az végre uralkodóvá nem válik. Ily módon egyszer csak ahelyett, hogy a hatodik Sugár második szakaszában volna, ott fogja magát találni a második Sugár hatodik szakaszában, egyszóval addig módosította odaadását növekvő tudásával, míg csak az az isteni bölcsesség iránt való odaadássá nem vált. Innen, ha kívánja, eléggé megfeszített és sokáig folytatott igyekezettel átteheti magát a Második Sugárnak egy másik szakaszába.

Itt természetesen olyan esettel állunk szemben, mely eltérést mutat a rendes eljárási szabályoktól, miután így a Monád egy más bolygói Szelleméhez fog visszatérni, mint amelyik útján kiindult. Az ilyen esetek aránylag ritkák, és igyekeznek végül egymást kielégítően ellensúlyozni. Az áthelyezkedések többnyire az első és második Sugárra történnek, és a fejlődés alsóbb fokán álló személyek között aránylag kevesen tartoznak e két Sugárhoz.

TÖKÉLETES EGYSÉG

E Háromszögek tagjainak csodás egységét a Logosszal a Bódhiszattva esetével lehet megvilágítani. Láttuk, hogy a tanítvány és Mester között az egyesülés erősebb a Földön elképzelhető minden köteléknél. Ennél is szorosabb volt – miután magasabb színvonalon állott fenn – a Kuthumi Mester és tanítója, Dhruva Mester közötti kötelék. Dhruva Mester viszont Maitreya Urunk tanítványa volt abban az időben, mikor az még tanítványokat vett fel. Ezáltal Kuthumi Mester is eggyé lett Maitreya Urunkkal, és mivel az Ő színvonalukon az egység még sokkal tökéletesebb, tehát Kuthumi Mester csodálatos módon egy a Bódhiszattvával.

Az Adeptusok annyira fölöttünk állóknak látszanak, hogy mi alig tudjuk megkülönböztetni az alsóbb és a magasabb színvonalúak dicsőségét. Ők mindannyian fölöttünk lévő csillagokhoz hasonlóak, mégis ők magukról úgy beszélnek, mint Maitreya Urunk lába alatt lévő porról. Óriási különbségeknek kell ott is lenni, noha mi azt nem láthatjuk. Mi feltekintünk ezekre a szédítő magasságokra, és mindent vakító fénynek látunk, amelyben nem tételezhetjük fel, hogy egyik nagyobb a másiknál, kivéve hogy auráik terjedelméből következtethetünk arra, hogy vannak különbségek. De legalább megérthetjük, hogy a Kuthumi Mester és Maitreya Urunk között fennálló egységnek sokkal nagyobbnak és valódibbnak kell lennie, mint az alacsonyabb színvonalakon elképzelhető bármely más egyesülésnek.

Még inkább EGY a Bódhiszattva a Logosz Második Személyével, Akit Ő képvisel. Ő elvállalta azt a tisztséget, hogy itt a Földön képviselje, s ez az értelme a Krisztus, mint Isten és Krisztus, mint ember lényekbeli egyesülésének. Mert Ő a Bódhiszattva, Akit mi nyugatiak krisztus Urunknak nevezünk, az intuíció, Bölcsesség, a Szentháromság Második Személyének képviselője és kifejezője. Ebben rejlik a Krisztus két természetének alapját képező misztérium. „Aki bár Isten és Ember, mégsem kettő, hanem egy Krisztus: egy, nem mintha az Istenség vált volna testté, hanem mert az emberlétet emelte fel Istenbe.”

Az örökké áldott Szentháromság Második Személye már megvolt korszakokkal előbb, mint Maitreya Urunk a fejlődésbe jutott; és annak a Második Személynek a testöltésbe való első bebocsátkozása akkor történt, mikor Ő, mint második Kiáramlás a megnyilvánulásához való eszközöket vette ki az Ő új naprendszerének szűz anyagából, amit már megtermékenyített és életre keltett a Szentlélek-Isten. Mikor ez megtörtént, akkor beszélhetünk első ízben a meg nem nyilvánult Krisztusról, szemben a megnyilvánult Krisztussal, és még ebben az időben is igaznak kellett lennie annak, hogy Krisztus, mint Isten bizonyos értelemben nagyobb volt Krisztusnál, mint embernél. Amint a Bódhiszattvák, akiknek ezt a második Személyt kell képviselniök az Ő rendszerének különböző bolygóin, egymás után elérik azt, hogy a saját Sugaruknak fejévé lesznek, ők viszont annyira szorosan eggyé válnak Vele, hogy megérdemlik a „Krisztus, mint Ember” címet; s így az ilyen Beavatás beteljesedésének pillanatában a lényegi egyesülés mindenikük számára létrejön.

A Logosz Második Aszpektusa kiárasztja Magát az anyagba, testet ölt és emberré lesz, és azért „egyenlő az Atyával, ami isteni voltát illeti, de alsóbbrendű az Atyánál, ami az ember-voltát illeti”, amint mondja az athanaziusi hitvallás. A mi Urunk, a Bódhiszattva, hozzánk hasonló ember volt, és olyan ember most is, bár tökéletesült Ember; de ez az emberi volta annyira belemerült az isteni voltába, hogy Ő valóban igazi Krisztus, a Háromság Második Aszpektusának Képviselője: mert Benne és Általa lehetséges elérnünk azt az isteni Erőt. Ezért nevezik Krisztust Közvetítőnek Isten és az emberek között; nem mintha a mi előnyünkre egyezséget kötne, vagy mintha váltságot fizetne valami szörnyű büntetésünkért, amint azt sok orthodox keresztény hiszi; hanem mert Ő valóban közvetítő, az Ő, aki a Logosz és az ember között áll, akit láthat az ember, s akin keresztül az Istenség ereje kiárad az emberi nemre. Ezért a Feje Ő minden vallásnak, amelyen keresztül ez az áldás hozzánk jut.

XIV. FEJEZET
A BÖLCSESSÉG A HÁROMSZÖGEKBEN

A BUDDHA

A jelenkor Buddhája az Úr Gautama, aki utoljára Indiában született körülbelül kétezer-ötszáz évvel ezelőtt; és abban az inkarnációjában életeinek sorozatát, mint Bódhiszattva befejezte, s követte az előbbi Buddhát, Kasyapát, mint a második Sugár feje Földünk okult Hierarchiájában. Életét, mint Sziddhárta Gautama csodaszépen mondja el Sir Edwin Arnold: „The Light of Asia” (Ázsia világossága) című művében, (ami az angol nyelv leggyönyörűbb és leginspirálóbb költeményeinek egyike).

Hét Buddha jelenik meg egymást követve egy világperiódusban, minden faj számára egy-egy, s a maga idejében egymás után mindegyik a második Sugár külön munkájának viseli gondját az egész világ számára, magát annak a munkarésznek szentelve, amely a magasabb világokban van; míg a segédjére s képviselőjére, t. i. a Bódhiszattvára bízza a Világtanító szerepét az alsóbb világokban. A keleti írók azt tartják, hogy semmiféle dicsőítés sem elég mély Annak a tiszteletére, aki ezt az állást elnyerte; és amint mi Mestereinket, akikre feltekintünk, csupa isteni jóságnak és bölcsességnek látjuk, úgy látják Ők ugyanígy a Buddhát, de még sokkal nagyobb mértékben.

A mi jelenlegi Buddhánk volt az első, aki a mi emberiségünk tagjai közül elérte ezt a szédítő magasságot; az Őt megelőző Buddhák más fejlődéseknek termékei voltak. Neki pedig nagyon különös erőfeszítésre volt szüksége, hogy Magát erre a magas állásra előkészítse. Oly bámulatra méltó erőkifejtés volt az, hogy a buddhisták állandóan (a Máhábhinishkrámáná), a Nagy Áldozat néven említik.

Több ezer évvel ezelőtt felmerült annak a szüksége, hogy az Adeptusok egyike a negyedik alapfaj Világtanítójává legyen, mert elérkezett annak az ideje, hogy az emberiség képes legyen a saját maga Buddháival ellátni magát. Láncolatunk negyedik testöltésének negyedik körforgása közepén, ami éppen középső pontja volt annak a fejlődési tervnek, melyhez mi tartozunk a Nagy tisztviselőket, akikre szükség volt, a Manukat, a Világtanítókat és másokat, más láncolatok fejlettebb emberiségét adták a mi emberiségünknek, kik nálunk haladottabbak vagy talán idősebbek voltak: és mi, akik ily módon részesültünk segítségben, annak idején viszont leszünk olyan kitüntetettek, hogy segítséget adhatunk majd más hátramaradott fejlődési terveknek.

Ily módon tűnik ki a minden élők között fennálló igazi testvérség, és látjuk, hogy ez nem csupán az emberiségnek vagy ennek a világláncolat életének testvérisége, hanem a naprendszer minden láncolata kölcsönösen együttműködik és segíti egymást. Nincs arra nézve közvetlen bizonyítékom, hogy az egyes naprendszerek ily módon segítik egymást, de elképzelhetem – analógia alapján –, hogy még ez is majdnem bizonyosan úgy van. Én legalább láttam más naprendszerből jövő látogatókat, mint ahogy azt már említettem, s azt is észrevettem, hogy nem puszta szórakozásból utaznak, hanem bizonyosan valami jó szándékkal vannak a mi rendszerünkben. Hogy mi a céljuk, azt nem tudom, de nem is tartozik reám.

A távoli múltnak abban az idejében, melyet már említettem, az emberiségnek kellett elkezdeni önmagának gondoskodni Tanítóiról; de mondották nekünk, hogy egy sem érte el azt a megkívánt színvonalat, amelyen ilyen óriási felelősséget vállalhatott volna. Az emberiség első gyümölcse két Testvér volt e korszakban, akiknek okkult fejlettségük egyforma volt; az egyik az, akit Gautama Buddhának nevezünk, a másik a mostani Világtanítónk, Maitreya Urunk. Hogy mi volt még a fogyatékosságuk, azt nem tudjuk: csupán annyit tudunk, hogy az emberek iránti nagy szeretete által vezéreltetve, Gautama, az Úr, azonnal felajánlotta, hogy elkészül bármily súlyos erőkifejtések árán is a megkívánt fejlettségre. A hagyományokból tudjuk, hogy egyik életről a másikra más-más különleges erényt gyakorolt, s hogy mindenik élete valami elért nagy tulajdonságot mutatott ki.

Buddhának erről a nagy áldozatáról a buddhisták minden szent könyvében beszélnek; de ők nem értették meg ennek az áldozatnak a mibenlétét, mert sokan azt hiszik, hogy abban állt, hogy az Úr Buddha leszállt a nirvánái síkokról, az Ő megvilágíttatása után, törvényét hirdetni. Igaz, hogy leszállt így, ez azonban még nem lett volna semmiképpen áldozat, hanem csak közönséges, de nem kellemes munka. A nagy áldozat abban állott, hogy több ezer évet arra fordított, hogy magát arra képesítse, hogy az az első lehessen az emberiséghez tartozók közül, aki embertestvéreit arra a Bölcsességre tanítja, ami az örök élet.

S ezt a munkát elvégezte, mégpedig nemesen végezte el. Tudunk egyet-mást a testöltéseiről, melyekben azután, mint Bódhiszattva szerepelt a maga idejében, de több testöltése is lehetett, amelyekről nem tudunk semmit. Megjelent, mint Vyászá; a régi Egyiptomba, mint Hermes jött el, a háromszorosan Nagy, kit minden Bölcsesség Atyjának neveztek; Ő volt az első a huszonkilenc Zoroaszter közül, akik a tűz vallásának tanítói voltak. Még később a Görögök között járt, mint Orpheus, zene és ének által tanítva őket. Utoljára pedig Észak-Indiában született meg, és negyvenöt éven keresztül fel s alá vándorolt a Gangesz völgyén, Törvényét hirdetve, és maga köré gyűjtve mindazokat, akik az előbbi életeikben tanítványai voltak.

Valahogyan, aminek megértését még nem remélhetjük, Buddha Urunk munkájának voltak olyan részei, amelyeket talán nem volt ideje végképpen tökéletesíteni oly sok századok erőfeszítésének nagy nehézségei miatt. Az ilyen magas színvonalon nem lehet szó hibáról, vagy balsikerről, de a múltbeli megerőltetés talán még az olyan erőnek is túl nagy volt, amilyen az Övé. Nem tudhatjuk, de igaz az, hogy voltak jelentéktelenebb dolgok, amelyekre akkor nem fordíthatta teljes figyelmét, s ezért Gautama Urunk túlvilági élete nem éppen olyan volt, mint az Elődjeinek élete. Szokása a Bódhiszattvának, mint már mondtam, hogy amikor befejező életét leélte, és Buddhává lett, – amikor belépett a dicsőségbe, magával vívén kévéit, amint a keresztény Szentírás mondja –, hogy teljesen átadja külső munkáját utódának, és Magát azoknak a munkáknak szenteli, amelyeket Ő a magasabb színvonalakon végez az emberiségért. Bármily legyen is egy Dhyán Buddhának ez a sokféle tevékenysége, az sohasem fogja Őt többé földi testöltésbe visszahozni; de miután Gautama Urunk életkörülményei egészen sajátságosak voltak, két eltérés történt, két kiegészítő cselekedet létesült.

A KIEGÉSZÍTŐ CSELEKEDETEK

Az első az volt, hogy a Világ Ura, a „Nagy Király”, az Egy Beavató, három tanítványa: a Vénuszról származó „Lángok Urai” közül elküldött egyet, hogy földi testet öltsön csaknem közvetlenül Gautama Urunk Buddhává válása után, azért, hogy egy nagyon rövid ideig tartó életben, beutazva Indiát, bizonyos vallásközpontokat létesítsen, az úgynevezett máthá-kat. Ebben a testöltésben a neve Sánkárácsárijá volt; nem az, aki a magyarázatokat írta, hanem irányának nagy megalapítója, aki több mint kétezer évvel ezelőtt élt.

Sri Sánkárácsárijá egy hindu bölcseleti iskolát alapított, a hinduizmust nagymértékben újra felélesztette, mert a formáiba új életet töltött, és sokat összegyűjtött a Buddha tanításaiból. Ma a hinduizmus – bár sok tekintetben távol áll a magas ideáljától – sokkal élőbb hit, mint régen volt a Buddha eljövetele előtt, amikor formaságok rendszerévé fajult el. Sri Sánkárácsárijának köszönhető, hogy az állatok áldozásának szokása megszűnt; s bár az ilyen áldozások előfordulnak még Indiában, de igen ritkán, és csak nagyon kis mértékben. A fizikai világban végzett tanításán kívül még bizonyos okkult munkát is teljesített magasabb természeti síkokkal kapcsolatban, amely munka India későbbi életére nagy fontosságú volt.

A második kiegészítő cselekedetet, amire hivatkoztam, maga Gautama Urunk vállalta el. Ahelyett, hogy magát egészen a más és magasabb munkáknak szentelte volna, eléggé érintkezésben maradt a világával arra, hogy utódjának hívása eljuthasson Hozzá, ha szükséges, úgy, hogy bármily nagy szükség esetében tanácsot és segítséget lehet nyerni Tőle. Arra is vállalkozott, hogy évenként egyszer, a halála évfordulóján, visszatér a világhoz, és áldásáradatot bocsát reá.

Buddha Urunknak saját különös típusú ereje van, amit akkor áraszt ki, mikor áldást ad a világra, s ez a megáldás valami páratlan és nagyon csodálatos dolog; mert egy Buddha az Ő tekintélye és helyzete folytán hozzáférhet a természet olyan világaihoz, amelyek számunkra teljesen elérhetetlenek, s onnan a mi színvonalunkra áthelyezheti és levonzhatja azoknak a magas világoknak sajátos erőit. A Buddhának e közvetítése nélkül ezek az erők számunkra a fizikai életben hasznavehetetlenek volnának; rezgéseik oly hatalmasak, oly hihetetlen gyorsak, hogy az általunk elérhető mindenik síkon úgy haladnának át, hogy mi semmit sem éreznénk belőlük, sőt, soha meg sem tudhatnók, hogy vannak. Ehelyett azonban az áldás ereje széjjel árad az egész világon, és azonnal talál csatornákat, amelyeken keresztül áradhat (éppen úgy, mint a víz is megtalálja a nyílt csapot), s ezáltal minden jó munkát hatásosabbá tesz, s békét hoz azok szívébe, akik képesek azt befogadni.

A VÉSZÁK ÜNNEPÉLY

Ennek a csodás kiáramlásnak alkalmául kijelölt idő az indiai Vaisakh hónapjának holdtölte (Ceylonban Vészáknak hívják és rendesen a mi május hónapunkra esik). Ekkor van utolsó földi élete fontos eseményeinek: születésének, a Buddha fok elérésének, és fizikai testéből való távozásának évfordulója.

Evvel a látogatásával kapcsolatban, és annak óriási benső jelentőségétől teljesen különállóan egy külső szertartás megy végbe a fizikai világban, amelyen az Úr valósággal mutatkozik egy közönséges zarándok tömeg jelenlétében. Abban nem vagyok bizonyos, hogy a zarándokoknak mutatkozik-e; megjelenésének pillanatában azok mind leborulnak, de lehet az részükről puszta utánzása az Adeptusok, és azok tanítványai leborulásának, akik látják Gautama Urunkat. De valószínű, hogy legalább egyesek a zarándokok közül látták Őt, mert ez a szertartás messze terjedetten ismeretes Közép-Ázsia buddhistái között is, és úgy beszélnek róla, mint Buddha Árnyékának vagy visszatükröződésének megjelenéséről is, mert az ilyen hagyományos beszámolók leírása rendesen meglehetősen pontos. Amennyire mi láthatjuk, úgy látszik, nincs ok arra, hogy bárki is jelen ne lehetne a szertartáson, aki történetesen éppen a szomszédságában van abban az időben; semmi látható igyekvés nem vehető észre, mely a nézők számát korlátozni akarná; noha igaz, hogy hallunk történeteket olyan zarándok társaságokról, akik évekig vándoroltak anélkül, hogy a helyet megtalálták volna.

A Nagy Fehér Testvérség minden tagja, kivéve Magát a Királyt, s az Ő három tanítványát, rendszerint részt vesznek ezen a szertartáson; és nincs semmi ok arra, hogy a mi komoly teozófus tagjaink is ne lehetnének ott jelen asztrál testükben. Akikkel közölték ezt a titkot, rendesen úgy intézik a dolgukat, hogy fizikai testüket elaltatják kb. egy órával a holdtölte pillanata előtt, és hogy utána is egy órát zavartalanul maradjanak.

A VÖLGY

A kiválasztott hely egy kis alacsony dombokkal körülvett fennsík, a Himáláyá északi oldalán, nem messze Nepal határától, és körülbelül még négyszáz mérföldnyire Nyugatra Lhassza városától. Ez a kis síkság (lásd a 11. ábrát) nagyjából véve hosszúkás, mert a hossza talán másfél mérföld, szélessége valamivel kevesebb. A talaj egy kissé Délről Északra lejt, s leginkább csupasz és köves, bár itt-ott közönséges drótszerű fű és satnya, bokros növényzet borítja. Egy folyó fut le a fennsík nyugati oldalának egy részén, áthalad az észak-nyugati sarkán, azután eltűnik az északi oldal közepe táján, egy fenyővel borított szakadékon át, s végül elér egy néhány mérföldnyi távolságban látszó tavat. A környék vadnak és lakatlannak látszik, semmilyen épület sem látható, egy romokban heverő stupa kivételével, mely mellett két-három kunyhó van, a síkság keleti oldalán lévő dombok egyikének lejtőjén. A síkság déli felének közepe táján egy óriási szürkés-fehér kőtömb van, valami csillogó anyaggal erezve: oltárhoz hasonló tömb ez, talán 12 láb hosszú és 6 láb széles, és körülbelül három lábnyira áll ki a földből.

Néhány nappal a kitűzött idő előtt különös és esetlen képet nyújtó sátraknak (melyek legtöbbje fekete) folyton növekedő tömege látható a folyó partjai mentén, és a szomszédos domboldalakon; s ezt a különben oly elhagyatott helyet most a tábortüzek nagy sokasága eleveníti meg. Közép-Ázsia vándor törzseinek igen számos embere jön ide, sőt, némelyek a távoli Északról is jönnek. A holdtöltét megelőző napon ezek a zarándokok mind külön szertartásos fürdőt végeznek, és a szertartáshoz való előkészülésképpen minden ruhájukat kimossák.

Néhány órával a holdtölte előtt ez a nép a síkság alsóbb, vagyis északibb részébe gyülekezik, és csendesen s rendben a földön ülve helyezkedik el, gondosan vigyázva arra, hogy a nagy oltárkő előtt meglehetős nagy üres tér maradjon. Többnyire néhány láma is jelen van, s rendszerint felhasználják az alkalmat arra, hogy a néphez beszédeket intézzenek. Körülbelül egy órával a holdtölte pillanata előtt, az asztrál látogatók kezdenek megérkezni, közöttük a Testvérség tagjai is. Ezek közül néhányan materializálódnak, hogy a zarándokok is láthassák Őket, akik térdre esve, leborulva üdvözlik. Gyakran Mestereink, sőt, Náluk nagyobbak is szíveskednek barátságos beszélgetésbe ereszkedni tanítványaikkal, és más jelenlevőkkel. Mialatt ez történik, az arra kijelöltek elkészítik a nagy oltárkövet a szertartásra, úgy, hogy a leggyönyörűbb virágokkal rakják tele, és minden sarkára nagy füzéreket helyeznek a szent lótuszból. Közepére egy remekül vésett arany edényt tesznek, vízzel megtöltve, közvetlenül előtte pedig egy üresen hagyott hely van a virágok közt.

A SZERTARTÁS

Körülbelül egy fél órával a holdtöltének pillanata előtt, a Máhácsohán jeladására a Testvérség Tagjai a nyílt térségre gyülekeznek a síkság közepén, az oltártól Északra, és háromszoros nagy körbe sorakoznak, arccal mindnyájan befelé fordulva. A legkülső kört a Testvérség fiatalabb tagjai képezik, és a nagyobb Tisztviselők a legbelsőbb körben foglalnak el bizonyos helyeket.

Ekkor buddhista szent énekeket énekelnek páli nyelven, s mikor a hangok elhalnak, Maitreya Urunk materializálódik a kör közepén, kezében tartva a Hatalom Pálcáját. Ez a csodás szimbólum bizonyos értelemben egy fizikai központja vagy forgáspontja azoknak az erőknek, melyeket a Bolygó Logosza áraszt ki; Ő azt magnetizálta, több millió évvel ezelőtt, amikor először indította mozgásra bolygó-láncolatunk körül az emberi élet hullámát. Azt mondták nekünk, hogy ez a fizikai jelvénye a Logosz figyelme összpontosításának, s hogy ezt a jelvényt bolygóról bolygóra viszik, aszerint, amint ez a figyelem tovább megy, és hogy ahol ez van, ott van abban a pillanatban a fejlődés színterének a központja, továbbá, hogy ha ez legközelebb átmegy Földünkről egy másik bolygóra, akkor a mi Földünk viszonylagos tétlenségbe fog süllyedni. Azt nem tudjuk, hogy a nem fizikai bolygókra is elviszik-e, azt sem értjük határozottan, hogy mi módon használják, sem azt, hogy mi szerepe van a világ gazdaságában. Szokás szerint a Világ Urának őrizete alatt van Shamballában, s amennyire mi tudjuk, ez a Vészák ünnepély az egyetlen alkalom, amikor kikerül az Ő őrizete alól. Hengeres rúd ez, az elveszett orichalcum fémből való, s talán két láb hosszú és körülbelül két hüvelyk átmérőjű; mindkét végén egy-egy óriási gömb alakú gyémánt van, amelyből egy-egy kúp emelkedik ki. Az a különös látszata van, mintha mindig tűzzel volna körülvéve, mintha sziporkázó és mégis átlátszó tűz-aurája volna. Figyelemre méltó, hogy a szertartás egyik része alatt sem érinti meg Maitreya urunkon kívül senki.

Mikor Ő a kör közepén materializálódik, az Adeptusok és a beavatottak mind mélyen meghajolnak előtte, s egy újabb versszakot énekelnek el. Ezután, még mindig énekelve, a belső körök nyolc részre oszlanak, úgy, hogy keresztet képeznek a külső körön belül, s Maitreya Urunk még a középen marad. Ennek a méltóságteljes rítusnak a következő mozzanatánál háromszög lesz a keresztből. Maitreya Urunk előre halad, úgy, hogy a háromszög csúcsában áll meg, és így szorosan az oltárkőnél. Erre az oltárra az arany edény előtti üres helyre helyezi az Úr Maitreya tiszteletteljesen a Hatalom Pálcáját, mialatt mögötte a kör egy meglehetősen komplikált, íves alakulattá változik, úgy, hogy arccal mindnyájan az oltár felé fordulnak. A következő változásnál az íves alakulatból fordított háromszög lesz, mely a Teozófiai Társulatnak jól ismert jelvényét mutatja, bár a körülfoglaló kígyó nélkül. Ez a kép viszont az ötszögű csillaggá változik: Maitreya Urunk még mindig a déli csúcson áll, mely az oltárkőhöz legközelebb esik, a többi nagy Tisztviselő vagy Csohán pedig a csillag vonalainak öt metszési pontján látható. Ide mellékeljük a szimbolikus alakok ábráját, mivel közülük néhányat nem könnyű leírni.

Mikor ezt a hetedik és befejező fokot is elérték, az éneklés megszűnik, s az ünnepélyes csend néhány pillanata után Maitreya Urunk újból kezébe veszi a Hatalom Pálcáját, s feje fölé emelve, csengő hangon mondja páli nyelven e pár szót:

„Minden kész; Mester, Jöjj!”

Azután, mikor ismét leteszi a tüzes pálcát, pontosan a holdtölte pillanatában, mint a levegőben lebegő óriás alak, megjelenik Buddha Urunk éppen a déli dombok fölött. A Testvérség tagjai kezüket összetéve, meghajolnak előtte, s a hátuk mögött álló tömeg arcra borul, s így marad, mialatt a többiek azt a három verset éneklik, amelyre Maga Buddha Urunk tanította földi élete idején Csáttát, az iskolás fiút.

„Az Úr Buddha, a Szakják bölcse, az emberiségből való legjobb tanító. Megtette, amit meg kellett tennie, és átment a másik partra (Nirváná). Erő és erélyesség tölti el; Őt, az Áldottat veszem vezetőmül.

Az igazság anyagtalan; felszabadulást hoz a szenvedély, a vágy, s a gond alól; minden folttól mentes: szelíd, egyszerű és észszerű. Ezt az igazságot veszem vezetőmül.

Bármi adatok is a nyolcféle Nemes Lénynek, Kik párosával képezik a négy fokot, akik ismerik az igazságot: valóban nagy jutalmat hoz. A Nemes Lényeknek ezt a Testvérségét veszem vezetőmül.”

A LEGNAGYOBB ÁLDÁS

Ekkor a tömeg felkel, és az Urat bámulva áll, mialatt a Testvérség a nép javára a Máhámángálá Szuttá nemes szavait énekli, melyeket Rhys Davids tanár a következőképpen fordított:

(Csekély módosítások történtek más forrásokból véve, amikor határozottan jobbaknak látszottak.)

„Mikor a jó után vágyakozva, sok déva és ember
Különböző dolgot tekint áldásnak,
Te mondd meg nekünk akkor, Óh, Mesterünk.
Mi a legnagyobb áldás?

Nem szolgálni balgáknak,
Hanem szolgálni a bölcsnek,
Tisztelni a tiszteletreméltókat,
Ez a legnagyobb áldás.

Kellemes vidéken élni,
Jó tettek emlékével bírni elmúlt életekből,
Helyes vágyakkal telt lélekkel bírni,
Ez a legnagyobb áldás.

Jó megfigyelés, nagy képzettség,
Önuralom, s jól megművelt elme,
Kedves szavak, melyeket jól alkalmaznak,
Ez a legnagyobb áldás.

Támogatni atyát, anyát,
Szeretni feleséget s gyermeket,
Békés foglalkozást űzni:
Ez a legnagyobb áldás.

Alamizsnát adni, s igazul élni,
Segíteni a mieinken,
Olyat tenni, amit nem lehet rosszalni;
Ez a legnagyobb áldás.

Irtózni a bűntől, s folyton elkerülni,
Tartózkodni minden italtól, mely erős,
El nem fáradni a jó cselekedetekben:
Ez a legnagyobb áldás.

Tisztelet és szeretetteljesség,
Megelégedettség s hála,
A Törvénynek kell időkben való meghallgatása;
Ez a legnagyobb áldás.

Türelmesnek és nyájasnak lenni,
Társulni a nyugodtakkal,
Vallásos beszédet idején folytatni:
Ez a legnagyobb áldás.

Önmegtartóztatás és tisztaság,
A Négy Nagy Igazság ismerése,
A Nirváná megértése,
Ez a legnagyobb áldás.

Ha sújtanak az élet változásai,
S a lélek rendületlenül megáll
Szenvedély s bú nélkül, biztosan:
Ez a legnagyobb áldás.

Legyőzhetetlen az mindenfelől,
Kinek ilyen a magatartása,
Biztonságban jár-kel mindenfelé,
És övé a legnagyobb áldás!”

A dombok fölött lebegő alak óriási nagyságú, de tökéletesen adja vissza úgy alakban, mint vonásokban azt a testet, melyben az Úr legutóbb élt a Földön. Keresztbe rakott lábbal ül, és összetett kézzel jelenik meg a buddhista barátok sárga ruhájában, de úgy, hogy a jobb karja pusztán marad. Arcáról semmiféle leírás sem nyújt fogalmat; olyan arc az, mely valóban isteni, mert a nyugalmat és hatalmat, a bölcsességet és szeretetet olyan kifejezésben egyesíti, ami magában foglal mindent, amit elménk az Isteniről elképzelhet. Azt mondhatjuk, hogy arcának színe világos sárgás-fehér, és arcvonásai éles metszésűek; homloka széles és nemes; szeme nagy, világító és mélyen sötétkék; orra egy kissé hajlott; ajka piros és határozott állású; mindez azonban csupán a külső burkot mutatja be, de az élő egészről nagyon kicsiny fogalmat ád. A haja fekete, majdnem kékes-fekete és hullámos; különös az, hogy se nem hosszú ez indiai szokás szerint, se nem teljesen leborotvált a keleti szerzetesek módján, hanem éppen a válláig érő, középen kettéválasztva, s a homlokról hátra simítva. Azt mesélik, hogy mikor Sziddhártá herceg elhagyta otthonát, hogy az igazságot keresni menjen, megragadta hosszú haját, és kardjának egy csapásával közvetlenül a feje fölött vágta le, és hogy továbbra is ugyanolyan hosszúságban hagyta meg.

E csodálatos jelenség legmegragadóbb jellegzetességeinek egyike az a tündöklő aura, ami az alakot környezi. Egy közös középponthoz tartozó gömbtérségekre oszlik, mint minden magas fejlettségű embernek az aurája: általánosságban a síkábrázolata éppen olyan, mint az Árháté, amit a Látható és Láthatatlan Ember (Man Visible and Invisible) című könyv XXVI. ábrája mutat, de a színeinek elrendezését illetve páratlan. Az alakot egy fénygömb foglalja be, amely valamely módon vakító és egyúttal átlátszó, annyira fényes, hogy a szem alig nyugodhatik meg rajta, és mégis, rajta keresztül tökéletes, tisztán kivehető az arc és a ruha színe. Ettől kijjebb ragyogó ultramarinkék gyűrű következik; azután folytatólag égő aranysárga, a legdúsabb kárminpiros, tiszta ezüstfehér, és végül pompás vörheny színű. Mindezek természetesen igazán gömbök, bár az ég felé nézve szalagoknak mutatkoznak. Mindezektől kijjebb derékszögekben kilövellő sugarak következnek, mind az említett színekből, egymásban, keveredetten, és zöld meg lila villanásokkal átjártan.

Az ősi buddhista szentírásokban pontosan ebben a sorrendben vannak leírva ezek a színek, mint az Úr aurájának színei; és mikor 1885-ben kívánatosnak mutatkozott, hogy a Ceylonban lévő buddhisták számára külön zászlót találjanak ki, a mi alapító elnökünk, Olcott ezredes, a ceyloni testvérekkel tanácskozva Colombóban, azt az eszmét fejtette ki, hogy ugyanezt a jelentőséggel teljes színcsoportot használják erre a célra. Az ezredes azt mondja (Old Diary Leaves III. kötet 352. lap), hogy néhány évvel azután India alkirályának tibeti követétől, akivel Dardzsilingben találkozott, megtudta, hogy e színek ugyanazok, mint amelyek a dalai láma zászlaján vannak. Ennek a jelképes zászlónak a gondolatát, úgy látszik, messze tájakon elfogadták; én magam láttam olyan távoli helyek buddhista templomaiban, mint pl. Rangoon és Sacramento Kaliforniában.

Sajnálatos tévedés folytán e könyvnek első angol kiadásában közölt ábrán helytelen sorrendben vannak meg ezek a színszalagok; a tévedés most már helyre van hozva. Természetesen az égen látható színek fényét és tisztaságát lehetetlen még csak meg is közelítenie bármilyen nyomtatott ábrázolásnak. Minden, amit tehetünk, csak abból áll, hogy az olvasó képzeletének segítséget nyújtunk ilyen jelzéssel.

Régebbi könyvekben úgy írtuk le a vörhenyszínt, hogy az az ember aurájában csak haragot fejez ki: úgy is van a közönséges alsóbb asztrál világban. Ettől teljesen függetlenül azonban azt találjuk, hogy a magasabb színvonalakon annál sokkal pompásabb és világítóbb fényű vörheny szín az élő tűznek valóságos lényege, a félelmet nem ismerő bátorságot és a magasrendű elszántságot jelzi. Hogy ez a szín az Úr Buddhának aurájában is látható, az természetesen arra vall, hogy Benne ezek a tulajdonságok a legnagyobb fokúan vannak meg. Arra vehetjük ennek a ragyogó vörheny színű szalagnak a szinte szokatlanul uralkodó voltát az Úr Buddha aurájában, hogy azoknak a tulajdonságoknak a különös megnyilvánulását jelentik, amelyekkel Ő azt a korszakokig tartó önfejlesztő munkát végezte, amiről már előbb szó volt.

Az Úr Maitreya, akinek olyan főszerepe van a szertartásban, a kellő idő multával azt az állást fogja betölteni, ami most az Úr Gautama hivatása. Talán érdekes lesz összehasonlítani az auráját az imént leírottal. Legkönnyebben úgy lehet azt elképzelni, ha ránézünk az Árhát aurájának arra az ábrájára, ami a Man Visible and Invisible című könyvben van (XXVI. ábra), azután módosítjuk képzeletben úgy, amint itt adva van. Általánosságban hasonlít ahhoz, de azon kívül, hogy sokkal terjedelmesebb, a színek is másképp rendezettek.

A közepe vakító fehér fény, éppen úgy, mint az Árháténak a közepe; azután a sárgát vegyük el képzeletben a fehér mellől, és az utána következő rózsaszínt hagyjuk meg a mostani helyén, de terjesszük tovább befelé, egészen a fehérig. A rózsaszín szalag után kifelé tegyük a sárgát a kéknek helyébe. Az ezt követő zöld után egy kék öv következik, szintén kifelé, és azután a lila, amint a könyvben van; de a lila után ismét egy széles, s a legszebb fényben ragyogó halavány-rózsaszín szalag jön, amelybe a lila észrevétlenül beleolvad. Mindezeket kívülről a kevert színek sugárzása környezi, éppen úgy, mint a könyvben. A fehér fénynek sugarai egészen úgy törnek át rajta, de még azokat is átfutja gyengén a mindig ott lévő halvány rózsaszín. Az egész aura azt a benyomást kelti, hogy el van árasztva a legfinomabb, de égő rózsaszínnel, nagyon hasonlóan a XI. ábrához a Man Visible and Invisible-ben.

Figyelmet érdemel az, hogy ebben az aurában a színek pontosan ugyanabban a sorrendben következnek egymás után, mint a Nap színszalagjának (a szivárványnak) színei, bár a narancsszín és az indigókék kihagyásával. Első benne a rózsaszín (ami a pirosnak egyik alakja), azután a sárga következik, amely zöldbe megy át, továbbá a kék és a lila. Azután a rózsaszínbe olvadó ultraviolettben folytatódik, és a színszalag újra kezdődik egy magasabb oktávban, éppen úgy, amint a legalsóbb asztrál a legmagasabb fizikait követi.

Természetesen nagyon szegényes leírás ez, de a legjobbnak látszik, amit mi tehetünk. Meg kell értenünk, hogy sokkal többféle a térbeli kiterjedése (dimenziója), mint amennyit mi képesek vagyunk bármiképp is bemutatni. Azért, hogy ennyit is mondhassak róla, megpróbáltam egy kissé ahhoz hasonlóan kezelni, mintha háromféle kiterjedésű volna. Okosan tesszük azonban, ha elgondoljuk, hogy semmi esetre sem lehetetlen, hogy egy kissé eltérő módon, másrészt vesszük elő, ami némi más eredményt adna, és mégis éppen olyan igaz volna. Teljesen reménytelenül próbálhatjuk megmagyarázni a fizikai világban a magasabb világok valóságait.)

Miután a „Máhámángálá Szuttá” elvégződött, Maitreya Urunk felveszi az oltárról a vízzel megtöltött arany serleget, és a feje fölött tartja néhány pillanatig; s azalatt a mögötte lévő tömeg, mely szintén előre ellátta magát vízzel megtöltött edényekkel, az Ő példáját követi. Mikor visszateszi a serleget az oltárkőre, egy másik verset énekelnek:

„Ő az Úr, a Szent, akinek tökéletes a bölcsessége, akinek megvan a nyolc féle tudása, és aki teljesítette a tizenöt szent gyakorlatot, s aki azon a jó úton jött, mely a buddhasághoz vezette; aki ismeri a három világot, akihez hasonló nincs; az Istenek és emberek tanítója Ő, az Áldott, az Úr Buddha.”

Amint ez elvégződött, leírhatatlan szeretet mosolya sugárzik ki az Úr arcából, amint jobb kezét áldó tartásba emeli fel, s azalatt nagy virágzápor hull a nép közé. A Testvérség tagjai újból meghajolnak, a tömeg ismét leborul, s az alak lassanként elhalványul az égen, a tömeg pedig szabad folyást engedve elragadtatásának, örömben és magasztalásban tör ki. A Testvérség tagjai felvételük sorrendjében Maitreya Urunkhoz járulnak, és mindenik iszik az aranyserleg vizéből, a nép is iszik a magáéból, és a maradékot hazaviszi a sajátságos, bőrből készült palackjában, mint szenteltvizet, hogy otthon a rossz befolyásokat elűzze vele a házból, vagy talán beteget gyógyítson vele. Azután az óriási társaság kölcsönös üdvözlések között elindul, és az emberek magukkal viszik távoli otthonukba kitörölhetetlen emlékét annak a csodálatos szertartásnak, amelyen részt vettek.

A BUDDHA ELŐDEI

Szent János Jelenéseiben Buddha elődjeire vonatkozó érdekes bepillantása van megírva: „És a királyi szék körül huszonnégy szék vala, és a székekben látám ülni a huszonnégy Vénet, fehér ruhába öltözve, és a fejükön arany koronák valának. Akinek ezt a jelenetet látnia szabad – és ne feledjék, mindenki látni fogja egykor – a saját hite szerint való külön nézőpontról fogja meglátni. Azért Szent János is azt látta, amit remélt, hogy látni fog – a zsidó hagyomány huszonnégy Vénét. Ez a huszonnégyes szám rámutat arra az időre, amelyben a látományt először látták, vagy még inkább, azt az időt mutatja, amelyben kialakult a zsidóknak fogalma erre a dicsőségre vonatkozóan. Ha mi most képesek lennénk a Szellem világába emelkedni, és láthatnók azt a kimondhatatlan dicsőséget, mi huszonötöt látnánk, nem huszonnégy Vénet, mert mióta ez a látomány kikristályosodott a zsidók magasabb gondolat-rendszerében, azóta egy Buddha elérte ezt a legnagyobb fokot.

Mert a huszonnégy Vén az a huszonnégy Nagy Tanító, akik e világokat tanították ebben a mi körünkben. Mindenik világnak hét Buddhája van; és így huszonegy azon a világon, amelyen mi által mentünk, azután Gautama Urunk volt ennek a világnak a negyedik Buddhája. Ezért volt akkor huszonnégy a Vének száma, de ha most láthatnók, huszonöt volna.

A keresztény egyház ezt másképpen értelmezte, az ő tizenkét apostolának és tizenkét zsidó prófétának vette őket. Ha ez valóban így volna, akkor a látó Szent János saját magát is köztük látta volna, s ezt megemlítette volna. Ezeknek az öregeknek fején arany korona volt, amint mondá a látó, és tovább azt olvassuk, hogy ők az arany koronáikat ledobták fejükről Ő elé, amint azt a szentháromság himnuszában énekeljük.

Emlékszem, hogy mint gyermek, nagyon csodálkoztam azon, hogy lehetséges ez. Különösnek látszott, hogy ezek az emberek állandóan levetik koronáikat, és mégis vannak levetni való koronáik. Nem tudtam megérteni, és azon tűnődtem, hogy miként kerültek vissza a fejükre a koronák, hogy ők azokat ismét ledobhatták. Ilyen, kissé nevetséges gondolatok talán nem természetellenesek egy gyermeknél; de azonnal eltűnnek, ha megértjük a dolgot. Ha az Úr Buddha képeit láttuk, észre kellett vennünk, hogy a fejetetejéből rendesen egy kis kúp alakú valami emelkedik ki. Ez olyan, mint egy korona arany színű, és az úgynevezett sáhásrárácsákrá-ból, az emberi fejtető középpontjából a kiáramló szellemi erőt jelképezi. A keleti könyvek ezt költőiesen az ezerlevelű lótusznak nevezik. (Lásd C. W. Leadbeater „The Chatoras” című könyvét.)

A magas fejlettségű embernél ez a központ tündöklő fényt áraszt ki magából, ami neki valóságos koronát alkot, s így a vers értelme az, hogy mindazt, amit az ember kifejlesztett, az egész pompás karmát, amit készít, mindazt a dicső szellemi erőt, amit termel: azt mind állandóan a Logosz lába elé veti, hogy az Ő munkájában legyenek felhasználhatók. Így tehát újból és újból levetheti arany koronáját, mert az örökké újra képződik, amint az erő a bensőjéből felbuzog.

MAITREYA BÓDHISZATTVA

A Bódhiszattva-tisztséget Maitreya Urunk, kinek neve jóindulatot, részvétet jelent, akkor vette fel, amikor Gautama Urunk letette, és azóta sokat fáradozott a Vallások fejlődése érdekében. Az első lépéseinek egyike e megbízatás átvétele után az volt, hogy igyekezett kihasználni a Buddha Urunk jelenléte által a világon kitermelt rengeteg magnetizmust arra, hogy a Földnek sok különböző helyén nagy Tanítók jelenjenek meg egyszerre; úgy, hogy aránylag rövid idő alatt ne csak magát Buddhát, Shri Shánkárácsáryát és Máhávirát találjuk Indiában, hanem Mithrát is Perzsiában, Laocsét és Confuciust Kínában, és Pythagorast a régi Görögországban.

Ő Maga kétszer jelent meg: mint Krishna az indiai síkságokon, s mint Krisztus Palesztina dombjai között. A Krishnában való testesülésekor a nagy jellemvonása mindig a szeretet volt; a gyermek Krishna olyan embereket vont maga köré, akik iránta a legmélységesebb, legbensőségesebb szeretetet érezték. Palesztinában ismét a szeretet volt tanításának fő ismertetőjele. Ezt mondta: „Ezt az új parancsolatot adom nektek, hogy úgy szeressétek egymást, amint én szeretlek titeket!” Kérte tanítványait, hogy mindnyájan egyek legyenek Vele, amint Ő egy az Atyával. A Hozzá legközelebb álló tanítványa Szt. János, igen erősen hangsúlyozta ugyanezt a gondolatot: „Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert az Isten Szeretet.”

Az, amit ma kereszténységnek neveznek, kétség nélkül fenséges elgondolás volt, amint azt Ő eredetileg tanította, de tudatlan magyarázók kezében szomorú módon leesett eredeti magas színvonaláról. Persze, nem kell hinnünk, hogy a testvéries és felebaráti szeretetre vonatkozó tanítások újak voltak a világon. Amint Szt. Ágoston mondta „De Livitate Dei” című könyvében: „Ugyanaz, amit mi keresztény vallásnak nevezünk, a régieknél is megvolt, és az emberi faj kezdete óta sohasem hiányzott Krisztusnak testben való eljöveteléig, de attól a perctől kezdve, mikor az megtörtént, az igazi vallást, ami már megvolt, keresztény vallásnak kezdték nevezni.”

A „Bhágávád Gitá” olvasói szintén emlékezni fognak arra, hogy ez a könyv is tele van a szeretetre és hívő odaadásra vonatkozó tanítással. A Bódhiszattva időnként Csong-ká-pá, a nagy tibeti vallásreformáló testét is elfoglalta, és századokon keresztül küldte ki tanítványait, akik közé Nágárdzsuná, Áryászányá, Rámánujácsáryá, Mádvácsáryá és sok más tartozott, és akik új szektákat alapítottak, vagy új világosságot vetettek a vallás misztériumaira; s ezek közül való volt az a tanítvány is, akit a mohamedán vallás megalapítására küldött ki.

A tanítványok szétküldése, amit fentebb említettem, csupán egy része az Ő munkájának, ami nem szorítkozik csak az emberiségre, hanem magában foglalja a Föld minden teremtésének nevelését, és azok között a dévák fejlődését is. Így Ő a feje mindazoknak a vallásoknak, amelyek a jelenben fennállanak, sőt, mindazoknak is, amelyek az idők folyamán kihaltak; bár Ő természetesen csak az eredeti alakjukért felelős, és nem azért az elfajulásért, amit az emberek természetesen és elkerülhetetlenül hoztak létre idővel mindenikben. A vallások típusait akként változtatja, amint megfelelnek a világtörténelem akkori időszakának, melyben nyilvánosságra bocsáttatnak az embereknek, akiknek adatnak, de ha a forma változik is a fejlődés haladásával, az erkölcsi tartalom mindig ugyanaz marad.

Az alapfaj fejlődése folyamán még többször fog eljönni, sok ilyen vallást alapítva, és maga köré vonva mindannyiszor a fajnak olyan embereit, akik elkészültek arra, hogy Őt kövessék, s azok közül kiválaszt néhány olylat, akit szorosabban kapcsolhat Magához, olyanokat, akik Neki a legbensőbb értelemben vett tanítványai. Azután a faj idejének vége felé, mikor az már régen túl van a virágzásán, és egy új faj kezd uralkodni a világon, úgy fog intézkedni, hogy mindazok a külön tanítványai, akik előbbi testöltésekben Őt követték, együtt szülessenek meg abban az időben, mikor Ő utolsó életét éli a világon.

Abban az életben fogja Ő elérni a buddhai nagy Beavatást, s ily módon tökéletes megvilágosodást nyer; és abban az időben ezek a tanítványai, anélkül, hogy fizikailag ismernék vagy emlékeznének Reá, mind erősen fognak vonzódni Hozzá; és az Ő befolyása alatt nagyon sokan fognak az Ösvényre lépni, és sokan fognak magasabb fokokra jutni, miután már az előbbi testöltéseikben jelentékenyen előhaladtak. Azt hittük eleinte, hogy a lehetőséget meghaladja az embereknek az a nagy száma, amellyel a buddhista könyvek azokat jelölik meg, akik az Árhát színvonalra hitelen akkor jutottak el, mikor Gautama Urunk Buddha lett; de jobban szemügyre véve a dolgot, úgy találtuk, hogy azoknak a beszámolóknak van igaz alapjuk. Lehetséges, hogy a szám nagyított, de bizonyos az kétségtelenül, hogy nagyon sok tanítvány hirtelen érte el a Beavatás magasabb fokait Buddha hatalmas magnetizmusának és erejének serkentő hatása alatt.

AZ ÁSZÁLÁ ÜNNEPÉLY

A nagy Vészák ünnepélyen kívül van az évnek még egy napja, mikor a Testvérség tagjai mindnyájan hivatalosan összejönnek. Ez az összejövetel rendszerint Maitreya Urunk magánházában van, szintén a Himáláyában, de nem az északi, hanem a déli lejtőn. Ennek alkalmával földi testben lévő zarándokok nincsenek jelen, de asztrál látogatók, akik tudnak az ünnepélyről, mind szívesen látott résztvevők lehetnek. Ezt Ászálá hónapjának, vagyis szánszkrit szerint Ászádhá – a mi júliusunk – holdtölte napján szokás megtartani.

Ez annak az alkalomnak az évfordulója, mikor az Úr Buddha először hirdette ki a nagy felfedezését, annak az évfordulója, hogy ezt a prédikációt intézte öt tanítványához, amit „Dhámmácsákkáppáváttána Szuttá” néven ismernek, s amit Rhys Davids így fordít költőiesen: „Az Igazságosság országa királyi kocsija kerekének megmozdítása.” Buddhista könyvekben sokszor rövidebben így fejezik ki: „A törvény kerekének forgása”. Ez magyarázza meg először a Négy Nemes Igazságot és a nyolcszoros Nemes Ösvényt”, kifejtve Buddha nagy középútját, a tökéletesen igaz életet a világban, amely a középúton fekszik, egyrészt az aszkézis szélsőségei, és másrészt a pusztán világias élet gondtalansága között.

Nagy Elődje iránt érzett szeretetből Maitreya Urunk elrendelte, hogy valahányszor az első prédikáció évfordulója van, megint el kell mondani ugyanazt az egybegyűlt Testvérség jelenlétében; s Ő rendszerint maga is mond egy egyszerű beszédet avval kapcsolatosan és azt magyarázva. A szentbeszéd megismétlése a Hold betelésének pillanatában kezdődik meg, s a felolvasás és a beszéd körülbelül egy fél óra alatt végződik el. Maitreya Urunk rendszerint a márvány padon foglal helyet, mely a házával szemben lévő gyönyörű kert emelkedett teraszának szélén van felállítva. A résztvevők közül a legmagasabb tisztviselők közvetlenül körülötte ülnek, míg a Testvérség többi tagjai néhány lábnyival lejjebb a kertben csoportosulnak. Ekkor, csak úgy, mint a másik összejövetelkor is, kínálkozik gyakran alkalom kellemes beszélgetésre, nyájasan üdvözlik egymást, és a Mesterek áldást osztanak tanítványaiknak, s azoknak, akik azon az úton vannak, hogy majdan tanítványokká legyenek.

Talán hasznos lehet pontos beszámolót adni a szertartásról és mindenről, amit ezeken az ünnepélyeken mondani szoktak, de természetesen teljes lehetetlenség leírni, mennyire csodás és szép ilyen alkalommal Maitreya Urunk szavainak ékesszólása. Az itt következő beszámoló nem igyekszik egyetlen különálló beszédet sem visszaadni, csupán tökéletlen töredékek összetételét nyújtja, amelyek, attól tartok, nem is jól maradtak az emlékezetemben, és már közre adtam másutt; de akik előbb még nem hallottak róla, azoknak ez némi fogalmat adhat arról, hogy rendesen milyen irányúak ilyenkor a beszédek.

Ez a nagy prédikáció csodásan egyszerű, s egyes pontjait újra meg újra megismétlik. Abban az időben még nem volt gyorsírás, ami lehetővé tette volna, hogy megörökítsék és később mások is olvassák; tanítványainak az akkor rájuk gyakorolt hatás útján kellett visszaemlékezniök az Ő szavaira. Ezért beszédjét egyszerűen fogalmazta, és többször megismételte, mint valami refraint, hogy az emberek jobban az eszükben tarthassák. Könnyen észrevehetjük, hogy ez külön ebből a célból volt így megszerkesztve, hogy könnyen lehessen rá emlékezni. Az egyes pontjai úgy voltak csoportosítva, hogy egyszeri hallás után mindenik pont az utána következőre emlékeztetett, mintha valami mnemotechnika-féle lett volna. A buddhista pedig minden ilyen különálló és az emlékezetébe könnyen visszaidézhető szóban a rokon eszméknek egész tömegét látja, úgy, hogy a prédikáció a maga rövidsége és egyszerűsége mellett az élet magyarázatát és szabályait tartalmazza.

Igazán azt lehetne gondolnunk, hogy mindazt, amit erről a beszédről mondani lehet, már sokszor elmondották; de az Úr, az Ő csodás ékesszólásával és előadása módjával minden évben valami újnak tünteti fel, s minden jelenlévő úgy érzi, mintha a benne lévő üzenet egyenesen és csakis neki szólna. Ez alkalommal éppen úgy, mint az eredeti prédikálás alkalmával volt, a pünkösdi csoda megismétlődik. Az úr az eredeti zengzetes páli nyelven beszél, de minden jelenlévő a saját anyanyelvén hallja meg Őt, ahogyan az apostolok cselekedeteiben mondatott.

A NÉGY NEMES IGAZSÁG

A prédikáció azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy a középút a legbiztosabb, s valóban az egyetlen biztos út. A közönséges világi élet érzéki mértéktelenségeibe és gyönyöreibe belemerülni alantas és lealacsonyító, s nem vezethet sehová. Másrészt pedig a szélsőséges aszkézis is rossz és haszon nélkül való. Lehetnek kevesen, akiket a magas aszkézis és a magános élet vonz, s akik képesek azt helyesen megoldani, bár még akkor sem szabad a szélsőségig menni. Minden közönséges embernek azonban a világban leélt jó élet középútja minden tekintetben a legjobb és legbiztosabb. Az első lépés az ilyen életmódhoz az, hogy annak a feltételét megértsük, amelyeket az Úr Buddha az Általa elnevezett Négy Nemes Igazságba fektet le. Ezek a következők:

Szenvedés.
A szenvedés oka.
A szenvedés megszűnése.
A szenvedés megszüntetéséhez vezetö út.

1.) Az első igazság annak a megállapítása, hogy minden megnyilvánult élet szenvedés, ha csak nem tudja az ember, miként kell élnie. Erről adva magyarázatot, a Bódhiszattva azt mondja, hogy a megnyilvánult élet két értelemben lehet szomorú. Ezek egyike bizonyos mértékben elkerülhetetlen, de a másik teljesen tévedés és könnyen elkerülhető. A Monád számára, aki az igazi Szellem az emberben, minden megnyilvánult élet szomorúság, mert korlátozás; olyan korlátozás az, amit mi a fizikai agyunkkal legkevésbé sem foghatunk fel, mert fogalmunk sincs a magasabb élet dicső szabadságáról. Hasonló értelemben mindig mondták, hogy Krisztus áldozatul adja magát, mikor az anyagba leszáll. Ez kétségtelenül áldozat, mert leírhatatlan nagyfokú korlátozottság az, ami elzárja Tőle mindazt a dicső erőt, ami a saját színvonalán az Ő tulajdona. Ugyanez igaz az ember Monádjára nézve is; ő is kétség nélkül nagy áldozatot hoz, mikor érintkezésbe hozza magát az alsóbbrendű anyaggal, és felette lebeg fejlődése hosszú korszakain át, egészen az emberi színvonalig, amidőn lebocsát magából egy kicsiny töredéket (hogy úgy mondjam, lenyújtja egy ujjának hegyét), és ezáltal egy egót, egy egyéni lelket hoz létre.

Még ha csupán kicsiny töredékek vagyunk is – valósággal a töredékeknek töredékei –, azért mégiscsak fönséges valóságnak vagyunk a részei. Nincs okunk büszkélkedni töredék voltunkkal; de bizonyos az, hogy miután mi ennélfogva egy magasabbnak vagyunk a részei, végül majd felemelkedhetünk abba a magasságba, s vele eggyé válhatunk. Ez a vége és célja fejlődésünknek. De még ha el is érjük ezt, ne feledjük, hogy nem a saját haladottságunkban való gyönyörködésünk kedvéért történt, hanem azért, hogy képesek legyünk a fejlődési tervben segítő részt venni. Mindezt az áldozatot és korlátozottságot joggal lehet olyannak leírni, mint ami szenvedéssel jár; de mindezt örömmel veszi magára az egó, mihelyt a dolgot tökéletesen megérti. Az egónak nincs meg a monád tökéletessége, tehát eleinte nem érti meg teljesen, tanulnia kell, mint bárki másnak. ez az igazán rettenetes korlátozottság az anyagba való mindenegyes leszállásnál elkerülhetetlen, s ily módon a megnyilvánulástól elválaszthatatlan ennyi szenvedés. Úgy kell fogadnunk ezt a korlátozottságot, mint eszközt, mely a célhoz vezet, s mint amely az Isteni Tervnek képezi egy részét.

Még egy más értelemben is gyakran bánat az élet, ez azonban a szenvedésnek teljesen elkerülhető neme. A közönséges világi életet élő ember gyakran találja magát különböző fajta nyugtalanságok között. Nem volna igaz, ha azt mondanók, hogy mindig szomorkodik, de gyakran van aggodalmak között, és kész minden pillanatban nagy búba merülni, vagy nagyon rettegni. Ennek az oka abban rejlik, hogy az ember tele van különböző alacsony vágyakkal, melyek, ha nem is éppen bűnösök, de alsórendűek; ezek a vágyak őt lekötik, és korlátok közé szorítják. Állandóan arra törekszik, hogy megszerezzen valamit, ami hiányzik neki, s tele van aggodalommal, hogy el fogja-e érni mindazt, s ha pedig elérte, attól fél, hogy elveszíti. Ez nemcsak a pénzre nézve igaz, hanem az állásra, a hatalomra, a hírnévre és a társadalmi előmenetelre is. Mindezen telhetetlen kívánságok örökös nyugtalanságot teremtenek minden tekintetben. Itt nem csupán az egyéni aggály és gond veendő tekintetbe, mely eltölti az embert, aki egy általánosan megkívánt dolgot megszerzett vagy nem szerzett, hanem ehhez jön még az azok szívében felkeltett irigység, féltékenység, s minden ellenséges érzés, akik ugyanazokért a dolgokért küszködnek.

Vannak a kívánságoknak ezeknél magasabb rendűnek látszó tárgyai, melyek azonban mégsem a legmagasabbak. Mily gyakran kíván például egy fiatalember vonzalmat olyantól, aki nem képes szeretni őt, mert nincs meg benne az az érzés. Az ilyen óhajokból gyakran nagy szomorúság, féltékenység és sok más rossz érzés származik. Azt mondhatnók, ez a vágy természetes, persze hogy az, s a viszonzott vonzalom nagy boldogság forrása. Ha ellenben annak viszonzása mások részéről lehetetlen, akkor az embernek elég erősnek kell lennie, hogy belenyugodjék a helyzetébe, és ne engedje, hogy a teljesületlen vágy bánatot okozzon neki. Mikor azt mondjuk, hogy valami természetes, azt úgy értjük, hogy ezt várhatjuk az átlagembertől. Az okkultizmus tanulójának azonban, igyekeznie kell valamennyire az átlagember színvonala fölé emelkedni, különben hogyan lehetne annak segítségére? Fölé kell emelkednünk, hogy így a magasabb színvonalról lenyújthassuk segítő kezünket. Nem a természetesre (az átlag értelmében) kell törekednünk, hanem a természetest fölülmúlóra.

Aki tisztánlátó (clairvoyant) az kész aláírni buddha tanításának azt a nagy igazságát, hogy az élet általában szomorúság; mert ha rátekint embertársainak asztrál és mentál testeire, telve látja azokat kicsiny, sebesen forgó örvénylések tömegével, melyek különböző dolgokra vonatkozó egyenetlen gondolatokat, kis aggályokat, apró-cseprő gondokat jelentenek. Mindez zavart és szenvedést okoz, pedig az előhaladáshoz a legszükségesebb kellék a derűs nyugodtság. Békét nyerni csak azon az egyetlen módon lehet, ha az ember ezektől teljesen megszabadul; és ez a Második Nemes igazsághoz: a szenvedés okához vezet el bennünket.

2.) Azt már láttuk, hogy a szenvedés oka mindig a vágy. Ha valakinek nincsenek vágyai, ha nem töri magát állásért, hatalomért, vagyonért, akkor egyenlő nyugodtan veszi, akár az elnyerésüket, akár az elvesztésüket. Nyugodtan derűs marad, mivel nem törődik velük. Ember lévén, természetesen neki is lesznek óhajai, kívánságai, melyek azonban enyhék és finomak, úgy, hogy nem engedi nyugalmát elrabolni. Tudjuk például, milyen mélyen lesújtja az embereket a bánat, ha kedveseiket a halál által elveszítik. De ha vonzalmunk magasabb rendű, ha barátaikhoz ragaszkodnak, nem azok testéhez, akkor nem lehet elválás érzésének lenni, és éppen ezért b szenvedésnek sem. Ha telve vannak avval a vággyal, hogy barátaikkal testben érintkezzenek a fizikai világban, akkor az a vágy azonnal bánatot fog okozni; de ha ezt a vágyat félreteszik, és a magasabb életben egyesülnek, megszűnik a gyászolás.

Néha azon bánkódnak az emberek, hogy az öregségük közeledik, és eszközeik már nem olyan erősek, mint azelőtt voltak. Visszakívánják az egykori erejüket, s az egykori képességeiket. Okosan teszik, ha ezeket a vágyukat elnyomják, ha elgondolják, hogy testeik jó munkát végeztek, s ha már nem tudnak ugyanannyit végezni, mint azelőtt: végezzenek szépen és békésen annyit, amennyire képesek, de ne töprengjenek a változáson. Nemsokára új testük lesz, és hogy a jövőre magunknak jó eszközt biztosítsunk, szükséges, hogy a régit a lehető legjobban használjuk, de úgy, hogy mindenkor derűsek, nyugodtak, és higgadtak maradjunk. Ezt legjobban úgy érjük el, ha magunkról megfeledkezünk, ha megszüntetünk minden önző kívánságot, gondolatainkat pedig kifelé irányítjuk, mások segítésére, amennyire t. i. képességünktől telik.

3.) A szenvedés megszűntetése. Már láttuk, miként szűnik meg a szenvedés, s hogyan érhető el a nyugalom; úgy t. i., hogyha gondolataikat mindig magas dolgokra irányítjuk. Még itt kell élnünk ezen a világon, amit oly költőien mondtak a bús csillagnak, és valóban az is, igen sok, sőt, talán a legtöbb emberre nézve, bár nem kell annak lennie. Egészen boldogan élhetnénk itt, ha nem a vágyak láncolnának hozzá. A világon vagyunk, de nem kellene belőle valóknak lennünk, legalább is nem annyira, hogy töprengést, háborítást és izgalmat okozhasson nekünk. az kétségtelen, hogy másokat bánatukban, szomorúságukban, elkeseredésükben segítenünk kell; de hogy ezt hathatósan tehessük, nem szabad magunknak legkisebb mértékben sem ilyen bajban szenvednünk. Engedjük mindazt, ami lesújtó kedélyizgalmat keltene bennünk, szelíden elsiklani mellettünk, megőrizve nyugalmunkat és megelégedettségünket. Ha ezt az alacsonyabb életet bölcsen fogjuk fel, azt fogjuk látni, hogy reánk nézve a bánat majdnem teljesen megszűnik.

Lehetnek olyanok, akik azt hiszik, az ilyen magatartás elérhetetlen. Nem áll, mert különben Buddha Urunk nem írta volna elő számunkra. Mindnyájan elérhetjük, el is kell érnünk, mert csak ha elértük, segíthetünk valóban és hatásosan felebarátainkon.

A NEMES NYOLCSZOROS ÖSVÉNY

4.) Az út, mely a szenvedés megszüntetéséhez vezet. Ezt Buddha urunk egy másik csodás osztályozásából, az úgynevezett „Nyolcszoros Ösvény”-ből ismerjük meg. Nagyon szép megállapítás, mert minden színvonalra alkalmazható. A világban élő ember, még az iskolázatlan ember is, figyelembe veheti a legalsóbb aszpektusában, és módot találhat általa a béke és vigasz megszerzésére. Épp úgy azért a legmagasabb filozófiával foglalkozó egyén is a maga színvonalához alkalmazva magyarázhatja, és sokat tanulhat belőle.

Ezen az ösvényen az első lépés: a helyes hit. Egyesek ellenzik ezt a minősítést, mert azt mondják, hogy ez valami vak hitfélét kíván tőlük. Pedig éppen nem olyan hit az, ami tőlük megkívántatik, hanem inkább bizonyos mértékű tudás, az élet uralkodó tényezőit illetőleg. Azt kívánja tőlünk ez a hit, hogy tudjunk valami kicsit megérteni az Isteni Tervből, amennyire t. i. az minket illet; ha pedig magunktól képtelenek vagyunk azt meglátni, fogadjuk el azt úgy, ahogyan mindig elénk tárják. Bizonyos általános valóságokat mindig tárnak elénk ilyen vagy olyan formában. Még a vad törzseknek is megmagyarázzák a gyógyítóik; az emberiség többi része pedig a különböző vallás-tanítók és a különböző szentírásaik útján kapják a tanítást. Nagyon igaz, hogy a vallások és a szentírások különbözők; de a tételeiket, amikben mind megegyeznek, el kell fogadniok az embereknek, mielőtt kellően megértik, hogyan kell boldogan élni.

Ezeknek a valóságoknak egyike az ok és okozat örök törvénye. Ha valaki abban az önámításban él, hogy ő mindent tehet, amit kíván, és hogy cselekedeteinek hatása sohasem pattan vissza önmagára, egész biztosan fogja látni, hogy e cselekedetek egy része végtére is boldogtalanságot és szenvedést hoz reá. Ha pedig nem érti meg, hogy az élet célja az előrehaladás, s hogy Isten akarata az, hogy ő jobbá, nemesebbé váljék, mint amilyen most; akkor is boldogtalanságot és szenvedést hoz magára, mert valószínűleg az életnek alsórendű részéért él, és az életnek az az alsóbbrendű része sohasem elégíti ki végképpen a belső embert. Ilyen módon fogja elérni idővel, hogy kénytelen lesz legalább valamit megtanulni a természet e nagy törvényeiből, ha pedig saját maga nem képes felismerni e törvényeket, jó lesz rá nézve, ha legalább hisz bennük. Később, és egy magasabb síkon a második Beavatás elérése előtt, amint megmondották nekünk, ki kell magunkból ölni minden kételyt.

Midőn az Úr Buddhát megkérdezték, hogy ez azt jelenti-e, hogy el kell fogadnunk vakon valamely hitformát, Ő így felelt: „Nem, de tudnotok kell magatoktól három nagy dolgot: – azt, hogy csak a Szentség és a helyes Élet Ösvényén lehet végül tökéletességet elérni; továbbá, hogy annak elérése céljából több életen kell keresztül menni, folyton magasabbra és magasabbra emelkedve; és azt, hogy van Örök Igazság Törvénye, és annak uralma alatt megy mindez végbe.” Ezen a fokon az embernek el kell vetnie minden kétséget és a bensőjében kell meggyőződve lennie ezekről a dolgokról, de a világi emberre nézve jó, ha legalább ennyiben hisz, mert ha ez nem vezeti az életben, nem haladhat tovább.

A Nemes Nyolcszoros Ösvény második lépése a helyes gondolkozás. A helyes gondolkozás két külön dolgot jelent. Az első azt kívánja, hogy mindig helyes dologra gondoljunk, és sohase haszontalanra. Elménk hátterében mindig lehetnek emelkedett, szép gondolatok, vagy telve lehet az közönséges köznapi dolgokkal. Ne legyen itt félreértés: akármit dolgozunk, alaposan és komolyan kell elvégeznünk, és mindenhez összpontosított gondolkozással, amennyire a tökéletességéhez szükséges. A legtöbb ember azonban még munkája végeztével, vagy az abban beálló kisebb szünetben is ide-oda futtatja gondolatait jelentéktelen és aránylag tisztességtelen dolgokon. Akik pedig a Mester iránt odaadással viseltetnek, azok elméjük hátterében mindig a Mesterre irányított gondolatot tartják úgy, hogy amint a világi foglalkozás menetében szünet áll be, azonnal ez a gondolat lép előtérbe, és foglalkoztatja elméjüket. Azonnal ezt a kérdést intézi önmagához a tanítvány: „Mit tehetek, hogy életemet a Mester életéhez hasonlóvá tegyem? Hogyan javulhatok meg annyira, hogy az Úr szépségét mutassam ki azok előtt, akik közelemben vannak? Miként mozdíthatom elő az Ő munkáját, mely a mások segítéséből áll?” Egyet mindnyájan megtehetünk, ez pedig az, hogy segítő és résztvevő gondolatokat küldjünk mindenfelé.

Jusson eszünkbe az is, hogy a Helyes Gondolatbank határozottnak kell lennie, nem szétszórtnak. Oly gondolatok, amelyek egy pillanatig megállapodva valamin, azonnal más dologra csaponganak, hasznavehetetlenek, és nem segítenek nekünk megtanulni gondolatainkat irányítani. A helyes gondolatban még a gonoszság legcsekélyebb árnyalatának sem szabad bennfoglaltatnia; semmi kétesnek sem szabad benne lennie. Vannak sokan, akik nem gondolnának szándékosan tisztátalan vagy szörnyű dolgokra; de mégis dédelgetnek oly gondolatokat, melyek azokkal határosak, amelyek nem határozottan gonoszak, de bizonyos, hogy egy kissé gyanúsak. A helyes gondolat ilyesmit nem tartalmazhat; mindazt, ami a legcsekélyebb mértékben is gyanúsnak vagy barátságtalannak látszik, azonnal ki kell zárni. Teljesen bizonyosaknak kell lennünk abban, hogy kizárólag jó és kedves gondolataink vannak.

A helyes gondolatnak van még egy értelme és az a kifogástalan gondolat , ami azt jelenti, hogy csupán igazat gondoljunk. Előítéletből és tudatlanságból gyakran gondolunk az emberekről helytelent, s az igazságnak nem megfelelőt. Elképzeljük, hogy bizonyos személy rossz ember, és ezért mindennek, amit tesz, rossznak kell lennie. Olyan indítóokokat tulajdonítunk tetteinek, amelyek teljesen alaptalanok; így téve igaztalanul gondolkozunk felőle, tehát a gondolataink nem helyes gondolatok. Minden emberben, aki még nem Adeptus, egyaránt van valami jó és rossz is; de igen sajnálatosan az a szokásunk, hogy minden figyelmünket a rosszra függesztjük, és egészen elfeledkezünk a jóról, sőt, nem is keressük. Ezért ezekre az emberekre vonatkozó gondolataink nem helyes gondolatok, nem csupán azért, mert irgalmatlanok, hanem azért is, mert valótlanok. Mi az embernek csupán egyik oldalát vizsgáljuk, a másikat figyelmen kívül hagyjuk. Továbbá, azáltal, hogy figyelmünket az emberben lévő gonoszra, nem pedig a jóra függesztjük, megerősítjük és bátorítjuk azt a gonoszat, holott a helyes gondolkozásunkkal éppen úgy bátoríthatnók annak az embernek a jó oldalát.

A következő, a harmadik fok a helyes beszéd , és itt ismét ugyanazt a két osztályozást találjuk. Először, mindig csak jóról kellene beszélni. Nem a mi dolgunk a mások rossz tetteiről beszélni. A legtöbb esetben valótlanok azok a másokra vonatkozó történetek, amelyek hozzánk érkeznek, s ha mi ismételjük azokat a történeteket, akkor a mi szavaink sem igazak, és mi magunknak éppen úgy ártunk, mint annak, akiről beszélünk. Sőt, még ha igaz is az a történet, akkor is helytelen dolog újra elmondani, mert azáltal semmi jót sem tehetünk valakinek, ha újból és újból felmelegítjük, hogy ő rosszul cselekedett; legbarátságosabban akkor cselekszünk, ha nem beszélünk róla. Meg is tennők ezt ösztönszerűen akkor, mikor a szóban forgó rosszat cselekvő egyén az élettársunk, fiunk, vagy egyik testvérünk volna; ilyen esetben meg volnánk róla győződve, hogy rút dolog lenne kedvesünk gyengeségeit leleplezni azok előtt, akik máskülönben erről sohasem hallottak volna. De ha csak némi igazság van abban a kijelentésünkben, hogy az egész világgal testvérségben érezzük magunkat: be kellene látnunk, hogy akkor nincs jogunk rosszat forgalomba hozni senkire vonatkozólag sem, és úgy kell beszélnünk mindenkiről, ahogy mi szeretnők, ha ők rólunk beszélnének. Ne feledjük, hogy vannak olyan emberek is, akik azáltal térnek el az igazságtól beszédjükben, hogy túlzásokba esnek, és állításaik nem pontosak. Kis dolgokból óriási történeteket csinálnak; bizonyos pedig, hogy ez nem nevezhető Helyes Beszédnek.

Beszédünk mindenkor kedves, egyenes és erőteljes legyen, ne együgyü. Az embereknek nagy része abban a tévedésben él, hogy társalogni kell, hogy visszatetsző és goromba dolog lenne, ha nem fecsegnénk örökké. Úgy látszik, az emberek felfogása az, hogy barátunkkal való találkozás alkalmával az egész idő alatt szóval kell őt tartanunk, mert különben megsértődik. Jusson eszünkbe, hogy Krisztus földönlétekor nagyon szigorúan hangsúlyozta, hogy számot kell adnunk minden hiábavaló szavunkról. Az üres szavak gyakran ártalmasok, de ettől eltekintve, még az ártatlan üres szavak is időtékozlók; ha már beszélnünk kell, mondjunk legalább olyasmit, ami hasznos, amivel segítünk. Némely ember szellemesnek óhajtva látszani, folyton félig tréfásan vagy gúnyosan beszél. Ezek mindig túl akarják szárnyalni, amit másvalaki mondott. Ők mindennek a nevetséges vagy mulatságos oldalát mutatják. Bizonyos, hogy mindez a hiábavaló szavak címe alá tartozik, és kétségtelenül nagyon komolyan szükséges rendkívül óvatosaknak lennünk a helyes beszédnek ebben az értelmében is.

A következő, a negyedik lépés a helyes cselekedet. Azonnal látjuk, hogy e három lépés szükség szerint egymásból folyik. Ha állandóan jó dolgokra gondolunk, bizonyos, hogy nem beszélhetünk gonoszságokat, mert azt beszéljük, ami elménkben van; s ha gondolataink és szavaink jók, akkor az ezeket követő tettek is jók lesznek. A cselekedetnek gyorsnak és mégis jól megfontoltnak kell lennie. Mindnyájan ismerünk olyan embereket, akik, ha valami nehéz helyzet merül fel, teljesen tehetetleneknek látszanak: tétlenül futkosnak ide-oda, és nem tudnak mihez fogni, s útjukba akadnak azoknak, akiknek az agyuk jobb rendben működik. Mások pedig meggondolás nélkül vetik bele magukat valami elhirtelenkedett cselekedetbe. Tanuljunk meg gyorsan gondolkozni, és frissen, de azért megfontoltan cselekedni. Cselekedeteink mindenekfölött önzetlenek legyenek, úgy, hogy soha, a legkisebb mértékben se a magunk személyét vegyük figyelembe. Ezt sok ember nagyon súlyosnak találja, pedig ez olyan erő, amit meg kell szereznünk. Nekünk, akik a Mesterért igyekezünk élni, számtalan alkalmunk kínálkozik, hogy ezt az eszmét a gyakorlatba átvigyük. Mindnyájunknak arra kell gondolnunk, hogy mi a legjobb a munka érdekében, hogy mivel segíthetünk másokon, és félre kell tennünk minden személyes tekintetet. Nem szabad arra gondolnunk, hogy a munka melyik részét szeretnők elvégezni, hanem igyekeznünk kell a lehető legjobb tudásunk szerint végrehajtani azt, ami reánk esik.

Napjainkban kevesen élnek kolostori barátokhoz vagy remetékhez hasonló elvonultságban. Mások között élünk, s így bármit gondoljunk, vagy mondjunk, tegyünk, szükségszerűen minden kihat nagyon sok emberre. Tartsuk mindig az eszünkben, hogy gondolataink, szavaink és tetteink nem csupán tulajdonságok, hanem e r ő k is, olyan erők, melyek azért adattak nekünk, hogy használjuk, és felhasználásukért közvetlenül felelősek vagyunk. Mindnek az a célja, hogy szolgálásra használjuk fel, és ha másra használjuk, kötelességünk ellen vétünk.

Most az ötödik lépéshez érkeztünk: a helyes életmódunkhoz, ami közülünk igen sokakat fog érinteni. Életünk fenntartásának helyes eszköze az, amivel semmiféle élőlénynek nem ártunk. Azonnal látjuk, hogy ez kizár oly foglalkozásokat, amilyen például a mészárosé és a halászé; de ez a parancs még ennél messzebbre is kihat. Nem volna szabad olyan önfenntartási eszközöket használnunk, amelyekkel bármely teremtménynek is ártunk, tehát megértjük rögtön azt is, hogy az alkohol árusítása sem helyes eszköze az életfenntartásnak. Az alkohol árusítója nem okvetlenül öli meg az embert, de tagadhatatlan, hogy árt vele neki, ő pedig abból tartja fenn magát, hogy árt másoknak.

Ez az eszme még ennél távolabbra is kihat. Vegyük annak a kereskedőnek az esetét, aki üzleti dolgaiban nem becsületes. Ez nem helyes életfenntartási mód, mert eljárása nem tisztességes, és ő rászedi az embereket. Ha a kereskedő tisztességesen jár el, és a nagyban olcsón vett árut méltányos haszonnal adja el kicsinyben, helyes az életfenntartási eszköze, de amely pillanatban kezdi félrevezetni vevőit, és silány árut jó minőségű gyanánt ad el, már megcsalja őket. A helyes önfenntartási eszköz is helytelenné válik, ha rosszul alkalmazzák. Oly módon kell bánnunk az emberekkel, amint mi óhajtjuk, hogy velünk bánjanak. Ha valaki bizonyosfajta áruval kereskedik, abban ő szakértő, a vevő pedig, miután ilyen különleges ismeretekkel nem bír, rábízza magát a kereskedő szakértelmére. Ha orvosra, ügyvédre bízzuk magunkat, elvárjuk, hogy becsületesen bánjon el velünk. Ugyanezzel a bizalommal közeledik a vevő a kereskedőhöz, azért neki éppen olyan becsületesen kell bánnia a vevővel, akárcsak az orvosnak a beteggel, és az ügyvédnek a megbízóval. Mikor valaki így reánk bízza magát, becsületbeli dolgunkká teszi, hogy őt tőlünk telhetően jól szolgáljuk ki. Jogunk van illő haszonhoz az üzletünk révén, de a kötelességünknek is tegyünk eleget.

A hatodik lépés a helyes igyekezet, vagy a helyes törekvés, ami igen fontos. Ne legyünk megelégedettek azzal, hogy negatíve jók vagyunk. Nem azt kívánják tőlünk, hogy csak éppen rosszat ne tegyünk, hanem hogy határozottan tegyünk jót. Mikor az Úr Buddha csodás tömörséggel adta meg egyetlen versben tanának tartalmát, e szavakkal kezdte: „Szűnjél meg rosszat tenni”, de a következő sor már így hangzik: „Tanulj meg jót tenni!” Nem elég a tétlen jóság. Olyan sok a jóindulatú ember, aki sohasem ér el semmit.

Minden ember bizonyos mennyiségű erővel rendelkezik, nemcsak fizikaival, hanem mentál erővel is. Ha egy napi munka vár ránk, tudjuk, hogy erre kell fenntartanunk az erőnket, tehát annak megkezdése előtt nem fogunk olyasmibe, ami annyira kimerítene, hogy a munka rendes elvégzésére képtelenek lennénk. Hasonló-képpen van bizonyos fokú lelkierőnk és akaraterőnk is, és ezen a színvonalon is csak bizonyos mennyiségű munkát végezhetünk el, azért jól kell ügyelnünk, mire használjuk az erőt. Még más erők is vannak. Minden ember bizonyos fokú befolyást gyakorol barátjaira és rokonaira. Ez a befolyás hatalmat jelent, és mi mindnyájan felelősek vagyunk ennek a hatalomnak a helyes felhasználásáért. Vannak gyermekeink, rokonaink, alkalmazottaink, munkásaink, cselédeink, és mindezekre befolyással vagyunk, ha egyébképpen nem, a példánkkal. Vigyáznunk kell, mit mondunk, mit teszünk, mert mások utánozni fognak bennünket.

Helyes igyekezet munkánknak hasznos irányba való terelését és el nem pazarlását jelenti. Sok mindent tehetünk, de némely dolog közvetlen és sürgősebb a többinél. Szét kell néznünk és meglátnunk, hol lenne igyekezetünk a leghasznosabb. Nem jó mindenkinek ugyanegyet tenni; okosabb egymás között felosztanunk a munkát, úgy, hogy teljesen kikerekítsük, és ne hagyjuk meg egyoldalúan. Mindezeknél a helyes belátásunkat és józan eszünket kell használnunk.

A helyes emlékezet, vagy a helyes visszaemlékezés a hetedik lépés, és ez sokfélét jelent. A Buddha Urunk által említett helyes emlékezetet követői közül sokan úgy magyarázták, hogy az az elmúlt testöltésekre való emlékezést jelenti, ami Neki a legteljesebben a birtokában volt. A Gyátáká-történetek egyikében egy ember rosszat mondott Róla. Ő tanítványaihoz fordulva így szólt: „Megbántottam előbbi életemben ezt az embert, s ezért beszél ő most rosszat rólam; nincs jogom ezt rossz néven venni tőle”. Semmi kétség, hogy ha visszaemlékeznénk a régebben történt dolgokra, sokkal helyesebben intézhetnők mostani életünket, mint ahogyan tesszük. Legtöbbünknek azonban nincs meg az a képessége, hogy visszaemlékezzék előbbi életeire, de azért nem szabad hinnünk, hogy a helyes emlékezetre vonatkozó tanítás nem nekünk szól.

Először is azt jelenti, hogy az ember magára tartson. Állandóan kell emlékeznünk, kik vagyunk, mi a munkánk, mi a kötelességünk és mit kell tennünk a Mesterért. A helyes emlékezet továbbá azt is jelenti, hogy ésszerűen válasszuk meg, mire kell emlékeznünk. Mindnyájunk életében egyaránt fordulnak elő kellemes és kellemetlen események. A bölcs ember a jó dolgokat őrzi meg emlékezetében, a rosszakat veszni engedi. Tegyük fel, hogy hozzánk valaki durván beszél; egy ostoba ember ezeket a bántó szavakat heteken, hónapokon és éveken át is eszében tartja, és nem szűnik meg folyton emlegetni, hogy egy ilyen meg ilyen ember gorombán beszélt vele. Elméjében ezen fog rágódni, és mi jó származik belőle reá nézve? Világos, hogy éppen semmi, csak gyötörni fogja őt, és lelkében állandóan ébren tart egy rossz gondolatot. Bizonyos, hogy ez nem a helyes emlékezés. Azonnal el kellene felednünk és meg kellene bocsátanunk a velünk tett rosszat, de éber emlékezetünkben kell örökre tartanunk az emberek jó tetteit, mert szeretettel és hálával fogják lelkünket betölteni. Azon kívül mindnyájan sokat hibáztunk; jó, ha gondolunk rá annyiban, hogy többet ne tegyük; de különben mindig rágondolni, lelkünket amiatt folyton sajnálkozással és szomorkodással tölteni be, nem helyes visszaemlékezés.

A helyes emlékezésre vonatkozó fentebb közölt oktatást jól fejezi ki néhány versben S. E. G. a következőképpen:

Feledjük el, mi ingerelt, s kísértett,
Mi meggyötört, s lelkünk’ marcangolta;
Reményeinket, ha nem lettek valóvá,
Feledjük, feledjük.
Kis sértést, mi fájdalmat okozott,
Bántó méltatlanságokat;
Gőgöt, mellyel lenézett egy nagyobb,
Feledjük, feledjük.
Feledjük testvérünk hibáit, botlását,
Feledjük, hogy kísértéseknek engedett,
S hogy ő talán, bár hasztalan a bánat,
Nem feledett.
De az áldásokra, s régi érdemekre,
Szíves szavak, segítségek tömegére;
Hibák legyőztére, szilárd biztosságra
Soká emlékezzünk.
Önfeláldozásra, nemes adományra,
Elhagyatottságban meleg kézfogásra;
Minden szent életnek szép illatárjára
Soká emlékezzünk.
Bármire, mi jó, igaz és szép volt,
Helyesre, mi legyőzte a helytelent,
S Isten- vagy emberszeretetből nőtt értékre,
Soká emlékezzünk.

A következő lépés, a nyolcadik a helyes meditáció, vagy helyes gondolatösszpontosítás. Ez nem csupán az előírt meditációra vonatkozik, mely iskolázásunkhoz tartozik, hanem azt is jelenti, hogy teljes életünkön keresztül arra összpontosítjuk gondolatainkat, hogy jót tegyünk, s hogy hasznosak és segíteni képesek legyünk. A mindennapi életben folyton nem meditálhatunk, a napi kötelességek miatt, melyeket el kell végeznünk a köznapi életünk folyamán; és még sem vagyok bizonyos abban, hogy ez az állítás fenntartás nélkül kimondva, teljesen igaz. Tudatunkat ugyan nem mindig vonhatjuk el a fizikai világtól a magasabb világokba, de azért mégis élhetünk meditáló életet olyan értelemben, hogy a magasabb rendű dolgok lelkünk hátterében oly határozottan jelen vannak, hogy amint a helyes gondolatról beszélve mondtam, ezek azonnal előtérbe jönnek, amint elménk nincs valami egyébbel elfoglalva. Ily módon valóban egész életünk a legmagasabb és legnemesebb dolgokra irányuló folytonos meditáció lesz, amit félbeszakít egyszer-másszor annak a szükségessége, hogy gondolatainkat a napi életben átvigyük a gyakorlatba.

Ilyen gondolkozás megszokása sokkal inkább fog bennünket befolyásolni, mint azt első tekintetre látjuk. Hasonló mindig hasonlót vonz: két olyan ember, aki ilyen gondolkozási irányt követ, idővel egymáshoz közel kerül, és vonzalmat fognak egymás iránt érezni, s így nagyon könnyen megtörténhetik, hogy idővel az ilyen szokás szerint magasabb gondolatokkal foglalkozó emberek egy maggá tömörülnek, és lassankint talán egy teozófiai csoport fejlődik belőlük; de mindenesetre összecsoportosulnak, gondolataik egymásra hatnak, és így mindegyik a többiek fejlődését hatásosan előmozdítja. Másrészt bárhol legyünk, láthatatlan lényekkel vagyunk körülvéve, angyalokkal, természeti szellemekkel, és olyan emberekkel, akik földi testeiket levetették. A helyes gondolat-összpontosítás hozzánk fogja vonzani e különféle rendű lények legjobbjait úgy, hogy bárhová megyünk, jó és szent befolyás fog körülvenni minket.

Ez a Buddha Urunk első prédikációjában adott tanítás; erre a tanításra van alapítva a világraszóló „Igazság Birodalma”, melynek „Királyi Kocsi kerekeit”, akkor indította el először az Ászálá-ünnepélyen sok évszázaddal ezelőtt.

Ha majd a távoli jövőben egy másik Buddha eljövetelének ideje közeledik, s a jelenlegi Bódhiszattva utolsó testöltését éli, amelyben a nagy lépést megteheti, hirdetni fogja az Isteni törvényt a világnak olyan alakban, ahogyan Ő azt a korszak követelményeihez a legillőbbnek fogja találni; és akkor fogja követni Őt magas hivatalában Kuthumi Mester, aki áttette magát a Második Sugárba, hogy magára vegye a hatodik alapfaj Bódhiszattvaságának felelősségét.

XV. FEJEZET
AZ ERŐ A HÁROMSZÖGEKBEN

A VILÁG URA

A mi világunkat egy Szellemi Király kormányozza, a Lángok Urainak egyike, Kik a Vénuszról jöttek, valamikor régen. A hinduk Szánát Kumárának nevezik, ez utóbbi szó cím, ami fejedelmet vagy kormányzót jelent. Más nevei még: az Egy Beavató, az Egyedüli, kinek nincsen Párja; tizenhat éves Örök Ifjú; és sokszor, mint „Világ Uráról” beszélünk Róla. Ő a legfelsőbb Uralkodó, kezében, és valósággal az Ő aurájában nyugszik az Ő egész bolygója. Világunk számára a Logoszt képviseli, és annak egész fejlődését irányítja, nem csupán az emberiségét, hanem a déváékét is, a természeti szellemekét, s a Földünkkel összeköttetésben lévő minden lényét. Ő természetesen egészen különálló attól a Nagy Lénytől, akit a Föld Szellemének neveznek, s aki a Földünket fizikai testül használja.

Elméjében tartja az egész fejlődési tervet valamilyen magas színvonalon, amelyről mi semmit sem tudunk. Ő az az Erő, mely az egész világ gépezetét hajtja; ezen a bolygón az Isteni Akarat megtestesülése; és minden erő, bátorság, elhatározás, kitartás és minden más hasonló jellemvonás, ha idelenn az emberek életében mutatkoznak, az Ő visszatükröződései. Tudata olyan nagyon kiterjedt, hogy a földgolyónkon lévő minden életet egyszerre zárja magába. Kezeiben van a ciklusos pusztítás hatalma, mert Ő kezeli a Fóhátot legmagasabb formáiban, és a bolygóláncolatunkon kívül lévő kozmikus erőkkel közvetlenül tud bánni. Munkája alighanem rendszerint inkább az emberiség egész tömegével, mint az egyénekkel kapcsolatos, de ha bármelyik egyes személyt befolyásol, úgy hallottuk, hogy akkor azt a befolyást az Átmán keresztül érvényesíti, nem pedig az egón keresztül.

Az Ösvényen járó jelöltet haladásának egy bizonyos pontján szabályszerűen bemutatják a Világ Urának, és azok, akik így találkoztak Vele szemtől szembe, mint méltóságteljes szép ifjúról beszélnek Róla, kinek arcán leírhatatlan jóindulat, de egyszersmind mindent kifürkészhetetlen fenség látható, és oly ellenállhatatlan erőt áraszt, hogy némelyek úgy érezték, képtelenek a tekintetét elviselni, és tiszteletből elfátyolozták arcukat. Így tett például a mi nagy alapítónk, Madame Blavatsky. Aki egyszer átment ezen a tapasztalaton, sohasem feledheti és sohasem kételkedhetik abban többé, hogy bármily rettenetes a bűn és bánat a Földön, valamely módon mégis minden együtt dolgozik, mindennek végleges javáért, és az emberiség biztosan vezettetik a végcélja felé.

Nekünk azt mondták, hogy minden világperiódus időtartama alatt három Világ Ura követi egymást, és aki most viseli ezt a tisztséget, az már a Harmadik. Három tanítványával a Góbi sivatagban egy oázison lakik, amit Shamballának neveznek, s amiről sokszor, mint Szent Szigetről beszélnek, visszaemlékezésül arra az időre, mikor még sziget volt a közép-ázsiai tengerben. Az Adeptusok e négy legnagyobbját gyakran nevezik „Tűzköd Gyermekei” néven, mivel a miénktől eltérő fejlődéshez tartoznak. Testeik, noha emberi látszatúak, alkotásukra nézve igen eltérnek a miénktől, mert inkább csak alkalmi öltönyök, melyeket kényelem szempontjából vesznek fel, mint közönséges értelemben vett testek, mert mesterségesek, és részei nem változnak, mint az emberi testnek részei. Nem kívánnak táplálékot, és évezredeken keresztül változatlanok maradnak.

A buddhai fokon álló három Tanítvány, akiket Prátyéká vagy Pácséká Buddháknak neveznek, az Úr munkájában segédkeznek. Nekik Maguknak is az a rendeltetésük, hogy majd a Világ Urai legyenek, mikor az emberiség a Merkur bolygót foglalja el.

Minden hét évben egyszer a Világ Ura Shamballában a Vészák ünnepélyhez hasonló nagy szertartást rendez, mely azonban annál még sokkal nagyobb arányú, s attól eltérő típusú. Erre az Adeptusok mind, sőt, néhányan az alsóbb fokú beavatottak is meghívottak, akiknek ily módon alkalmuk van a nagy Vezetőjükkel érintkezésbe lépni. Máskor Ő csupán a hivatalos Hierarchia Fejével érintkezik, kivéve, mikor egészen külön okoknál fogva idéz másokat a Színe elé.

Ennek a Szellemi Királyunknak magas állása a „Secret Doctrine”-ben van leírva. Ugyanott meg van állapítva, hogy amint a korszakok haladnak, azok a nagy lépések, melyeket mi tökéletességhez vezetőknek ismerünk, változatlanul maradnak viszonylagos helyzetök tekintetében, míg a dolgok rendszere egészben véve fölfelé halad, s ilyen módon a tényleges teljesítmények, melyek a távoli jövőben egy bizonyos lépést fognak megjelölni, sokkal teljesebbek lesznek, mint amilyenek a jelenben. Láncolatunk hetedik körének a tökéletesült embere, megmondatott, hogy „csak egy fokkal fog lejjebb állani az ő Hierarchiájuk Gyökér-Alapjánál a Föld és a mi földi láncolatunk legmagasabbjánál”. Ez azt jelenti: A Király most is egy fokkal magasabban áll annál a pontnál, ahová a mi emberiségünk tökéletesült emberét csak egész korszakok fejlődése fogja eljuttatni, olyan korszakok, amelyek évmilliók alatt telnek le, és minket két és fél körforgásnak különböző tapasztalatain vezetnek keresztül. Ez a csodás Lény a harmadik faj korszaka alatt jött, hogy a Föld fejlődésének feladatát magára vegye. A világ leendő Királyának ez az eljövetele ekként van leírva a „Man, Whence, How and Whither című műben:

„A nagy Lemuri Sarkcsillag még tökéletes volt, és a növekvő Hold nagy sarlója még elnyúlt az egyenlítő mentén, magába foglalva Madagaszkárt. A tenger, mely azt a részt foglalta el, ami most a Góbi sivatag, még mindig a Himáláyá északi lejtőinek sziklafalait csapkodta, és minden elő volt készítve a Föld történetének legdrámaibb pillanatára, t. i. a Láng Urainak eljövetelére.”

„A Hold urai és a harmadik alapfaj Manuja mindent megtettek, hogy az embereket addig a fokig neveljék, amelyen az értelem csiráit meg lehetett eleveníteni, s az egó leszállása lehetővé vált. A lassúakat mind előre lökték; az állati sorból nem volt már több képes az emberibe emelkedni. Az állati bevándorlásnak az emberi birodalomba vezető ajtaja csak akkor zárult be, mikor már egy bevándorló sem volt látható, és nem is lett volna képes több elérni az emberi birodalmat annak a hatalmas ösztönzésnek megismétlése nélkül, mely minden fejlődési tervben csak egyszer adatik meg, annak a kellő közepén.”

„Ennek idejéül egy nagy asztrológiai esemény volt kiválasztva, amikor ugyanis nagyon rendkívüli bolygócsoportosítás történt, és a Föld magnetikus körülménye a lehető legkedvezőbb volt. Körülbelül hat és fél millió év előtt volt ez. Semmi egyéb tennivaló nem maradt hátra, mint az, amit csak Ők voltak képesek megtenni.”

„Ekkor a kiszámíthatatlan magasságból való gyors leszállásnak hatalmas döreje mellett, lángoló tűztömegtől körülvéve, mely lobogó lángnyelvekkel töltötte be az eget, a légi térségeken keresztül villant a Tűz Fiainak, a Vénuszból jött Láng Urainak kocsija, és lebegve állapodott meg a Fehér Sziget fölött, mely ott mosolygott a Góbi tenger közepén; zöld volt és csak úgy sugárzott a jóillatú különféle színű virágok sokaságától; a Föld felajánlotta mindenét, ami a legjobb, s a legszebb volt, hogy méltóképpen mondjon Isten Hozott-at az érkező Királyának. Ott állt a „Tizenhat éves ifjú” Szánát Kumárá, az „Örökké Szűz Ifjú”, a világ új kormányzója, aki eljött a birodalmába. Vele volt három tanítványa, a három Kumárá, és körülötte az Ő segítői; harminc hatalmas Lény volt ott, kik magasabbak minden földi fogalomnál, bár fokozatos rendben felöltözve a dicső testekbe, melyeket a Kriyáshákti által teremtettek; ez volt az első okkult Hierarchia, az egyetlen terebélyes banánfa ágai, a leendő Adeptusok bölcsője, az okkult élet központja. Lakóhelyük az volt, s ma is az, a soha el nem múló Szent föld, amelyet mindig beragyog a lángoló csillag, a Föld Uralkodójának szimbóluma, a változhatlan pólus, amely körül szövődik mindenkor a mi Földünk élete.”

Madame Blavatsky ezt mondja a „Secret Doctrine”-ben:

„Az a Lény”, Akire éppen most hivatkozom, Akinek névtelennek kell maradnia, Az a nagy Fa, melyből egymást követő korszakokban származtak a történelemből ismert Nagy Bölcsek és Hierophantok, amiylenek: Káplá Rishi, Hermes, Enoch, Orfeusz, stb. Mint objektív ember, Ő az a titokzatos (a profánok számára örökké láthatatlan, de mindig jelenlévő) Személyiség, kiről bőven vannak legendák Keleten, különösen az okkultisták és a szent Tudomány tanulói között, Ő az, Aki alakot cserél, de mindig ugyanaz marad. És ugyancsak Ő az, Aki kezében tartja a szellemi kormányzatot a beavatott Adeptusok fölött az egész világon. Ő az, az úgynevezett „Névtelen”, Kinek oly sok neve van, s Kinek mégis a sok neve és az igazi természete ismeretlen. Ő a Beavató, akit a „Nagy Áldozat”-nak neveznek. Mert a világosság küszöbén ülve, a sötétség köréből néz bele, melyen nem fog áthatolni se; nem akarja helyét elhagyni ennek az életciklusnak utolsó napjáig. Miért marad a „magános Őrködő” a maga választotta helyén? Miért ül az Ősi bölcsesség kútjánál, amelyből Ő már nem iszik, mert nincs mit tanulnia, miután nincs olyasmi, amit ne tudna, akár ezen a földön, akár ennek az egében? Azért, mert a magános sebzett lábú zarándokok, mikor honukba visszavándorolnak, soha nem biztosak, a legutolsó pillanatig sem, hogy nem vesztik-e el az utat az illúziónak és az anyagnak abban a határtalan sivatagában, melyet a „földi életnek” neveznek. Mert minden egyes fogolynak, – akinek sikerült magát kiszabadítania a test és a káprázat bilincsei alól – szívesen meg akarja mutatni az utat a szabadság és a fény országába, ahonnan Ő önként ment száműzetésbe. Röviden azért, mert feláldozta magát az emberiségért, habár csak kevés kiválasztott veheti hasznát ennek a nagy áldozatnak.”

„Ennek a Máhá-Gurunak a közvetlen csendes vezetése alatt lettek az emberiség kevésbé isteni tanítói a fiatal emberiség vezetőivé, az emberi tudat ébredésének első pillanatától kezdve. Ezektől az „Isten Fiai”-tól tanulta a gyermek emberiség a művészet és tudomány első fogalmait, valamint a szellemi tudáséit; és ugyanők rakták el az ősi civilizációnak első alapköveit, amely civilizációk oly kínos zavarba ejtik a tanulók, s tudósok mai nemzedékét.”

A LEGMAGASABB BEAVATÁSOK

Az első Sugár az, melyen az ember a legnagyobb előhaladást képes tenni Földünk Hierarchiájában, mert ezen a Sugáron a Manu beavatáson túl még két beavatás érhető el. A Pácséká Buddhákat, akik közvetlenül a Manu felett állanak, igen félreértették egyes írók, önző lényeknek minősítve őket, akik megtagadják azt, hogy tanítsák, amit Ők tanultak, és átmentek Nirvánába. Igaz, hogy ezek a Buddhák nem tanítanak, mert megvannak nekik a saját sugarukhoz tartozó más teendőik; s az is igaz, hogy eljön az az idő, amikor elhagyják a világot, de csak azért, hogy másutt folytassák dicső munkájukat.

A következő lépés az a beavatás, amelyet nem adhat senki, hanem amelyet mindenkinek magának kell megszerezni. Ez a beavatás az Adeptust a Világ Ura színvonalára helyezi, s ez a hivatal először első vagy második Uralkodás rövidebb időszakára szól egy Világon, s mikor ezt a hivatást teljesítette az illető, akkor a hosszabb felelősségű harmadik Világúr tisztjét veszi fel valamely másik világon.

A Világ harmadik Urának feladata sokkal nagyobb, mint az elsőé és a másodiké, mert az Ő kötelessége kielégítően kerekíteni ki a fejlődésnek azt a korszakát, és átadni a számtalan milliónyi tökéletesedő teremtményt az ős Manu kezébe, aki a bolygóközi Nirváná ideje alatt felelős értük, és átadja őket aztán a következő glóbus Gyökér-Manujának. Mikor a harmadik Világ-Ura elvégezte ezt a kötelességét, akkor a mi világunkon és annak Hierarchiáján egészen kívül eső más beavatásban részesül, és a Csendes Őrködő színvonalát éri el. Ebben a hivatásában őrködik Ő egy teljes körforgási időszakon át, és csupán akkor hagyja el különös önszántából felvett hivatalát, utódjának kezébe szolgáltatva át, mikor már az élethullám újra elfoglalta bolygónkat, és ismét kész elhagyni.

MINDENKI CÉLJA

Amilyen messze van felettünk jelenleg ezeknek az óriási magasságoknak minden tündöklése, oly nagyon érdemes hozzájuk emelni gondolatainkat, és megkísérelnünk egy kissé felfogni őket. Megmutatják a célt, mely mindnyájunk előtt áll és minél tisztább a látásunk, annál gyorsabb és állandóbb lesz a cél felé tett előmenetelünk, bár nem mindnyájan remélhetjük, hogy betöltjük az ezt illető ősi eszményt, s hogy nyílsebességgel röppenünk egyenesen a célba.

E nagy előmenetel folyamán minden ember teljes tudatosságra jut valamikor világjaink legmagasabbikában, az Isteni világban, és egyidejűleg tudatossá lesz ennek a Prákriti-Kozmikus világnak mindenik színvonalán, úgy, hogy magában hordozván a Legmagasabbnak hatalmát, képes lesz mégis megérteni a legalacsonyabbat, és működni is benne, és segíteni ott, ahol segítségre van szükség. Bizonyos, hogy mindnyájunkra vár ez a mindenhatóság és mindenütt-jelenvalóság, és bár ez az alacsonyabb élet azért, amit nekünk nyújthat, nem volna arra érdemes, hogy leéljük, de nagyon is megéri, hogy eltűrjük, mint szükséges lépcsőzetet ahhoz az igazi élethez, amely előttünk áll. „Szem még nem látta, fül még nem hallotta, szív még nem sejtette azokat a dolgokat, amelyeket Isten készített azoknak, akik Őt szeretik.” Mert Isten szeretete, Isten bölcsessége, Isten hatalma és Isten dicsősége minden megértést felülmúl, éppen úgy, mint az Ő békéje is.

BÉKE LEGYEN MINDEN LÉNNYEL!

1 ) Ez az aláírás a kép alsó szélén, a valóságos kép alatt van, tehát nem látható a másolaton.

2 ) Five Years of Theosophy (2-ik kiadás) 284. lap.

3 1. Five Years of Theosophy, Second Edition p. p. 31-2.

4 The Hidden Side of Christian Festivals. (A keresztény ünnepek rejtett oldala.)

5 Ennek a mindenekfelett csodás mantra hatásának részletes leírását lásd a „The Science of the Sacramento” (A Szentségek Tudománya) című könyvben.

6 A megújulás, a renesszansz nyilvánvalóan lassú és fokozatos folyamat volt, a legtöbb szakíró ennél valamivel későbbre teszi annak kezdetét, és Konstantinápoly elestével hozza kapcsolatba, ami Kr. u. 1453-ra esik.

7 Mialatt ez a könyv a nyomdában volt, egy fontos mű jelent meg e tárgyról: „A hét sugár” Ernest Wood tanártól. Az anyag, melyet nyújt, igen megvilágító, és egész új látószögből adja a dolgot.