Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

VISSZAESÉSEK

Ilyen szervezetben igazán nem volna szabad a visszaesés vagy bármiféle zavar lehetőségének felmerülnie; és mégis, mivel az emberiség gyenge, s a Nagy Testvérségnek meg nem minden tagja Felsőbbrendű Ember, néha történnek visszaesések, bár nagyon ritkán. Amint a „Világosság az Ösvényen” című könyv mondja: „Nagy Lények gyakran még a küszöbnél esnek vissza, mert képtelenek felelősségük terhét fenntartani, képtelenek továbbmenni”. Csak az Adeptusság elérése nyújt teljes biztonságot. A Beavató mondja a jelöltnek, hogy most már a folyamba lépve, örökre biztonságban van; de, bár ez így van, mégis lehetséges igen nagymértékben meglassítania haladását, ha az ösvényét még mindig környékező kísértések egyikének enged. „Örökre biztosítottnak lenni” annak bizonyosságát jelenti, hogy valaki a jelenlegi élethullámmal halad tovább, s nem marad el az „Ítélet napján”, ami az ötödik Körforgás közepére esik, mikor Krisztus, aki leszállt az anyagba, határoz afölött, hogy mely lelkek vihetők, és melyek nem vihetők tovább a világok e láncolatának végcéljáig. Nincs örök kárhozat, egyszerűen csak időszaki, amint Krisztus mondta, vannak olyanok, akik a jelen korban, vagyis aeonban nem mehetnek tovább, de szintén tovább fognak menni a másikban, egészen úgy, mint egy gyermek, aki még ebben az évben képtelen az osztályt eredménnyel elvégezni, de jövőre ugyanebben az osztályban, kényelmesen haladva, talán éppen az első lesz a többi között.

Ha az a szomorú és rettenetes dolog történik, hogy valamelyik a Beavatottak közül valami módon elbukik, a fájdalom borzongása járja át azt az egész nagy tudatot, mert az egyik tagnak a többitől való megválása valóságos sebészi műtéthez hasonló, mely mindnyájunk szívhúrjait megrántja. A Testvérség csak a legnagyobb sajnálattal teszi meg, hogy valaha így elszakítson magától egy tagját; és ha meg is teszi, a hibázó testvér nincs végképpen elvágva, bármily messze tévelyegjen is el tőle. Visszakerül ő ismét valamikor, valamiképpen, valahol, mert olyan láncszem fűzi őket össze, mely el nem szakítható, noha keveset tudunk a megpróbáltatásnak és szenvedésnek arról a fáradságos útjáról, melyet végig kell taposnia, míg ismét összeforraszthatja a többivel.

„Benne marad a Csend Hangja, s ha el is hagyja teljesen az Ösvényt, egy napon az újból felcsendül lelkében, és széttépi őt, és elválasztja benne a szenvedélyeit az isteni lehetőségeitől. S ekkor az elhagyott alsórendű én kínjai és kétségbeesett kiáltozásai között, vissza fog térni.”

Vannak mások, akik csak rövid időre térnek le, valami olyan érzés kitörése miatt, amit a Testvérségnek lehetetlen eltűrnie. Ilyenkor, amint egy Mester tenné azt, hogy ideiglenesen fátyolt vonna Maga és tévelygő tanítványa közé, úgy látja szükségesnek a Testvérség, hogy valami burokfélével borítsa körül azt a tagját, aki cserbenhagyja. A Testvérség teljes erejét a hibázóra irányítja avégből, hogyha általában lehetséges, még elejét vegye az ő határátlépésének; néha mégis annak a sok erőnek ellenére, melyet a Testvérség a karma törvényének tekintetbe vételével reá fordíthatott, valamelyik tag nem hajlandó felhagyni a kicsinyes személyeskedő magatartásával, képzelt bántalmazással, sértéssel vagy más effélével szemben. Ilyenkor kénytelenek az illetőt beburkolni, amíg nem okul.

A Beavatás előírása minden időkben változatlan, de azért némi rugalmasság van benne. A Beavatónak a jelölthöz intézett beszédjének első része mindig ugyanaz, de csaknem kivétel nélkül van még egy második, személyes jellegű rész is, mely külön annak a felvett jelöltnek szóló tanácsokat tartalmazza. Ezt a beszéd magánrészének szokták nevezni. Láttam olyan eseteket is, melyeknél a Beavató, megalkotva a jelölt legnagyobb ellensége képmását, azt kérdezte tőle, hogy miként bánnék vele, teljesen kész-e arra, hogy föltétlenül megbocsásson neki, és hogyha útjába kerülne, ugyanilyen alacsonyrendű valaki, segítene-e azon is. Egyes esetekben a jelölt eddig végzett munkájára vonatkozó kérdéseket intéznek hozzá, és az általa segítséget nyert egyéneket is meghívják néha, hogy bizonyságot tegyenek mellette. A szertartás leírása itt következik.

BESZÁMOLÓ EGY ELSŐBEAVATÁSRÓL

A Weszák ünnep ebben az évben (1915) május 29. napjának reggelére esvén, a jelölt beavatására május 27-nek éjjelét tűzték ki, s mindnyájunkat értesítettek, hogy készenlétben tartsuk magunkat. Ebben az esetben Maitreya Urunk volt a Beavató, s ennek folytán a szertartás az Ő kertjében ment végbe. Ha Morya Mester vagy Kuthumi Mester végzik a szertartást, az rendszerint az ódon barlang-templomban megy végbe, amelynek bejárata közel van a folyón átvezető és kettőjök háza között lévő hídhoz. Az Adeptusok nagy számban jöttek össze; mindazok, kiknek neve előttünk ismeretes, jelen voltak. A gyönyörű kert teljes díszében állott; a rododendron bokrok virágai bíbor színben lángoltak, s a levegő balzsamos volt a korai rózsák illatától. Maitreya Urunk szokott helyén, azon a márvány padon foglalt helyet, mely a házával szemben lévő nagy fa derekát futja körül; a Mesterek pedig Tőle jobbra és balra félkörben helyezkedtek el, ülőhelyeik a gyepteraszon voltak felállítva, melyből a márványülés néhány lépcsőnyivel emelkedik ki. De Váivászvátá Mánu Urunk és a Máhácsohán szintén a márványpadon ültek, mindenik egy-egy oldalán a magasabban felállított faragott trón karjának, mely pontosan Dél felé tekint, s melyet Dakshinamurti trónjának neveznek.

A jelölt, az őt bevezető Mesterrel a terasznak legközelebbi fokán állott az Úr lábánál, mögötte és lejebb beavatott és be nem avatott más tanítványok állottak, és néhány néző, kik abban a kitüntetésben részesültek, hogy a szertartás nagy részét végignézhették, bár időnként egy arany fényből álló fátyol rejtette el előlük a középső alakok cselekvéseit. A jelölt – mint mindig – lebegő fehér vászon ruhát viselt, míg a Mesterek többnyire gazdag aranyhímzésű fehér selyem öltönyökben voltak.

Az Angyalok nagy serege lebegett a csoport felett, egy dallam halk zengésével töltve be a léget, amely úgy látszott, valami különös és finom módon a jelölt akkordjából is kicsalt egy dallam-szövevényt, kifejezve annak tulajdonságait és lehetőségeit. Az egész szertartás alatt folytatódott ez, és énekelve, minden kimondott szót gyöngéden kísérve, de semmivel jobban nem zavarva, mint amennyire egy patak csobogása zavarja a madarak csicsergését, de a szertartás egyes részeinél a lágy dallamok diadalmas zenévé fokozódtak. A zene hangzóvá tette a levegőt és nem fojtotta el, hanem gyarapította a beszélők hangját. Ez a zene minden esetben a jelölt külön akkordjának alapján van megalkotva, és azon szóváltozatokat és fugákat, olyan módon, amit mi itt alant nem vagyunk képesek felfogni, kifejezvén mindazt, ami a jelölt most, és mi lesz.

A csoport közepén állt a jelölt az Ajánlója és Jótállója között. Saját Tanítója, Kuthumi Mester vezette őt elő, Jézus Mester pedig, mint Tanúja állt mellette. Maitreya Urunk mosolyogva mondta a szertartás megnyitó kérdését:

„Ki az, akit így elém hozol?”

A mi Mesterünk a szokásos választ adta:
„Ez a jelölt, ki felvételét kéri a Nagy Testvérségbe.”

Azután a másik kérdés következett:
„Jótállasz érte, hogy méltó a felvételre?”

A szokásos válasz:
„Jótállok.”

„Magadra vállalod-e, hogy végig vezeted lépteit azon az Ösvényen, amelyre most lépni kíván?”
S az Ajánló így szólt: „Vállalom.”

„A mi törvényünk megkívánja, hogy minden jelöltért a Testvérségnek két magasabb tagja vállaljon kezességet; van-e még egy testvér, aki kész támogatni ezt a kérelmet?”

Ekkor szólalt meg először a Tanú, mondván:
„Kész vagyok elvállalni.”

A Beavató kérdé:
„Vannak bizonyítékaid, hogyha új erőkkel ruházzuk fel, azokat a Nagy Munka előmozdítására fogja felhasználni?”

Kuthumi Mester így felelt:
„A jelölt élete most még rövid, de már sok jó tett van javára írva, s már belefogott a mi munkánkba a világban. Mikor Görögországban élt, akkor is sokat dolgozott filozófiám terjesztésén, s annak az országnak a megjavításán, melyben élt.”

Jézus Mester pedig hozzátette:
„Két nagybefolyású életén át türelmesen dolgozott munkámon, helyrehozva azt, ami rossz, egy nemes eszménnyel töltve be életét; mint uralkodó, szerzetesi testöltése alatt pedig szerte hirdette a szeretetet, a tisztaságot, és a világiasság alól való felszabadulást. Ezek az okai annak, hogy most mellette állok.”

Ekkor az Úr rámosolygott a fiúra, s mondá:
„Ennek a jelöltnek a teste a legfiatalabb mindazoké közül, kiket valaha bemutattak nekünk annak a megtiszteltetésnek céljából, hogy felvétessék a Testvérségbe; van-e a Testvérségünknek olyan külvilágban élő tagja, aki kész lenne a mi nevünkben őt abban a segítségben és tanácsban részesíteni, amelyre az ő fiatal fizikai testének szüksége van?”

Sirius előlépett egy tanítvány-csoportból, mely hátrább állott, s így szólt:
„Uram, amennyire képes vagyok, s ameddig testének közelében maradok, a legnagyobb örömmel teszek meg mindent érte, amit csak lehetséges megtennem.”

Ekkor az Úr így szólt:
„Tele van-e szíved annyira igaz testvéri szeretettel e fiatal jelölt iránt, hogy őt úgy vezethesd, amint kellene?”

Sirius így felelt: „Tele van.”

Az Úr most először fordult egyenesen a jelölthöz:
„Szereted-e annyira viszont ezt a Testvéredet, hogy szívesen fogadod el segítségét, ha szükséges?”

Az ifjú pedig így válaszolt:
„Valóban, teljes szívemből szeretem őt, mert nélküle nem állhatnék most itt.”

Az Úr komolyan bólintott fejével, s a Mesterek előbbre vezették a jelöltet, úgy, hogy egészen a Beavató előtt állott. Az Úr reá szegezvén tekintetét, mondá:
„Óhajtasz-e belépni a Testvérségbe, mely öröktől fogva, örökké van?”

Az ifjú mondá:
„Óhajtok Uram, ha gondolod, hogy méltó vagyok reá, noha testem még fiatal.”

A Beavató kérdé:
„Ismered-e ennek a Testvérségnek a célját:”

A jelölt azt felelte, hogy a cél Isten akaratát teljesíteni azáltal, hogy megvalósítsuk az Ő tervét, ami nem egyéb, mint a fejlődés.

Ekkor így szólt az Úr:
„Hajlandó vagy-e fogadalmat tenni, hogy ezentúl egész életedet és minden erődet ennek a munkának szenteled, magadról teljesen elfelejtkezve a világ javára, egész életedet szeretetté téve, amint Ő is csupa szeretet?”

A jelölt azt felelte:
„Igyekezni fogok azt tenni, minden képességemmel, Mesterem segítségével.”

„Megígéred-e, hogy titokban tartod azt, amit, mint titkot közölnek veled?”
Ő így szólt: „Megígérem.”

Ezután az asztrál ismeretekre és asztrál munkára vonatkozó szokásos kérdéseket intézte a jelölthöz. Különböző asztrál dolgokat tettek eléje, és meg kellett mondania a Beavatónak, hogy mik azok. Különbséget kellett tudnia tenni az élő ember és halott asztrál testei között, a valódi személy és a személy gondolatképe között, a valódi Mester és annak pontos utánzata között. Ekkor a Beavató több asztrál esetet mutatott neki, kérdve, hogy mindenik esetben hogyan segítene, s ő legjobb tudása szerint felelt. Az Úr a végén mosolygott, s kijelentette, hogy a feleletek nagyon kielégítők voltak.

A Beavató erre elmondta az Intelmét, ami nagyon ünnepélyes és szép beszéd, mely egy részének mindig ugyanegy a tartalma, bár rendszerint némi személyes vonatkozás is járul hozzá mindenik jelöltre nézve. Ez az intelem megmagyarázza a Testvérségnek a világbeli munkáját, és azt a felelősséget, ami egyénien hárul mindenik tagjára, mert mindegyiknek részt kell vennie a világ szenvedései nagy terhének viselésében. Mindeniknek készen kell lennie tettel és tanáccsal segíteni, mert egy a Testvérség, és egy törvény szerint működik, egy Főnek vezetése alatt; és minden Testvérnek megvan az a kiváltsága, hogy az ő helyi tudását és külön képességeit, melyekkel esetleg bír, a Testvérség rendelkezésére bocsáthatja, az emberiség előhaladását eszközlő, nagy munkája valamelyik részletének elősegítésére. Bár a Király korlátlanul uralkodik, mégsem hoznak semmi fontos határozatot sem anélkül, hogy a Testvérség legfiatalabb tagja is hozzá ne járult volna beleegyezésével. Mindenik tag a Testvérséget képviseli, a világnak abban a részében, ahol lakik, és mindenik tag fogadalmat tett arra, hogy a Testvérségnek rendelkezésére áll; odamegy, ahová küldik; s ahogyan kívánják, úgy dolgozik. Míg a fiatalabb tagok természetesen föltétlenül engedelmeskednek a Főnek, helyi ismereteikkel mégis segíthetnek ők is, és mindig tanácsolhatnak olyasmit, amit hasznosnak vélnek a Testvérség munkájában.

Minden, a világban élő tagnak meg kell gondolnia, hogy ő olyan központ, amelyen keresztül a Király ereje árad le segítségül azokra, akik szükségben vannak, és hogy bármelyik idősebb Testvér bármikor vezetékül használhatja őt áldása közvetítésére. Ezért minden fiatalabb Testvérnek mindig készen kell állnia, hogy akármelyik pillanatban használhassák, mert sohasem tudhatja, mikor kívánják a szolgálatát. Egy Testvér életének a mások iránt való teljes odaadásnak kell lennie; buzgón és szünet nélkül kell figyelnie, hol kínálkozik alkalma szolgálásra, és az ilyen szolgálás legyen a legnagyobb öröme. Meg kell gondolnia, hogy a Testvérség becsülete van a kezében, és őrizkednie kell attól, hogy valaha egy szava vagy cselekedete beszennyezze azt az emberek előtt, vagy oka legyen annak, hogy egy hajszállal is kevésbé magasan ne gondolkozzanak róla.

Nem szabad azt gondolnia, hogy miután belépett a folyamba, minden megpróbáltatás és harc megszűnik számára; ellenkezőleg, még nagyobb erőfeszítéseket kell tennie ezentúl, de az ereje is nagyobb lesz azok elvégzésére. Hatalma sokkal nagyobb lesz, mint azelőtt volt, de ugyanabban az arányban megnövekszik a felelőssége is. Eszébe kell jutnia, hogy nem ő, az elkülönített én volt az, aki egy lépést tett előre, és ezáltal embertársai fölé került, hanem inkább annak örvendjen, hogy az emberiség ő általa egy kissé emelkedett, hogy csekély mértékben megszabadult láncaitól, hogy ennyivel inkább birtokába vette a sajátját. A Testvérség áldása mindig vele van, de pontosan csak abban a mértékben fog reá szállni, amily mértékben ő azt tovább adja másoknak; mert ez az örök törvény.

Ez egy része az Intelemnek, melyet mindig adnak. Ehhez a jelölthöz a Beavató külön oktatásban még a következőket intézte:

„Tested még nagyon fiatal oly nagy felelősség elviselésére, amilyen a Beavatás nagy adománya; de éppen ez a fiatalság biztosít számodra oly nagy és csodás alkalmat, amilyen valaha jutott embernek. Ezt az előző önfeláldozó életeidnek karmája által érdemled ki; láss hozzá, hogy ebben a testben méltónak bizonyulj rá. Bízva reméljük, be fogod bizonyítani, hogy bölcsen cselekedtünk, midőn ily korán megnyitottuk előtted az ajtókat; gondolj mindig arra a föltétlen egységre, ami mindnyájunk között fennáll, kik az Egy Testvérség tagjai vagyunk, hogy annak méltóságán általad csorba ne essék soha. Ily korán kezdve nagyon messzire juthatsz ebben a testöltésben. A kapaszkodó meredek lesz, de a te erőd és szereteted elég lesz hozzá. Szerezz bölcsességet; tanulj tökéletes uralmat nyerni mindenik tested fölött; fejleszd ki magadban a gyors cselekvést, a határozottságot, a messzire látást; gondolj arra, hogy elvárom, hogy hű hadsegédem légy, ha eljövök, hogy tanítsam a világot. Eddig szereteted gazdagságával érdemelted ki utadat; gyarapítsad és erősítsed örökké ezt a szeretetet, és akkor elvezet a végcélig.”

Ekkor az Úr a többi Mesterhez fordult, s így szólt:
„E jelöltet kielégítőnek találom; egyetértenek-e a jelenlévők mindnyájan abban, hogy befogadjuk Társaságunkba?”

Mindnyájan így feleltek: „Egyetértünk!”

Ekkor a Beavató felemelkedett üléséről és Shamballa felé fordulva, hangosan kérdezte:
„Élet és Fény és Dicsőség Ura, a Te nevedben és Te érted teszem-e ezt?”

Válaszul feje felett fellángolt a Ragyogó Csillag, mely a Király beleegyezését adja át, és mindnyájan mélyen meghajoltak előtte, mialatt az Angyalok zenéje diadalmasan zendült fel, mint valami nagy, királyi induló. Ennek dallama mellett a jelölt a két Mester által vezetve előre haladt, s letérdelt Az előtt, Aki azt az Egyet képviselte, Ki csak egymaga engedhet belépést a Testvérségbe. Egy vakító fényvonal, mint egy megálló villám, terjedt a Csillagtól a Beavató szívéig, Tőle pedig a jelölt szívéig. Ennek a mérhetetlen magnetizmusnak befolyása alatt, a Tudat kicsiny Ezüst Csillaga, mely a Monádot képviseli a jelöltben, izzó ragyogással terjedt ki mindaddig, míg csak be nem töltötte kauzál testét, s egy csodálatos pillanatra a Monád és az Egó egyek voltak, mint ahogyan az Adeptusság elérése után állandóan egyek lesznek. Az Úr a jelölt fejére helyezve két kezét, igazi nevén szólítva Őt, mondá:

„Az Egy Beavató nevében, Kinek csillaga felettünk ragyog, befogadlak az Örök Élet Testvérségébe. Igyekezzél méltó és hasznos tagja lenni. Most már biztos vagy örökre, ráléptél a folyamra; érd el mielőbb a túlsó partot!”

Az Angyalok zenéje lágy, örömteli hangok óceánjaként zendült fel, és úgy látszott, hogy az egész levegőt betölti erővel és örömmel. A Beavatót és a térdeplő jelöltet, valamint a két tanút szinte elfátyolozták a leggyönyörűbb színek, melyek a Mánu és a Máhácsohán áldását hozták hullámaikon; és az emberiség Virágának, Gautámá-nak, a mi Urunknak, Buddhának kiváló arany fénye fölöttük lebegett áldásként, mert ismét egy Ember-fia lépett az Ösvényre. Az ezüst csillag pedig kiterjedni látszott, s befogadni vakító dús fénykörébe a Beavatót és az új Testvért. Mikor előjöttek ebből a dicsfényből, az újonc ruhája már nem vászon volt, hanem fehér selyem, mint a többi Beavatotté.

Elbűvölően szép volt az a kép, mikor a Beavató a saját kauzál testét izzóvá tette, amire válaszként kigyúlt az új Beavatotté is. Zöld és arany fény sugárzott kifelé, s a Monád, mely rendesen csak egy fényfoltnak látszik a kauzál test állandó atomjában, oly sugárzóan ragyogott ki, hogy annak tündöklő magva duzzadva betöltötte a kauzál test egész oválját. A Monád ily alkalommal erre az időre azonosítja magát a saját töredékével, az Egóval; és ő az, aki a fogadalmat leteszi. Az asztrál testen mutatkozó hatás is igen érdekes; nagy ritmikus lendületet nyer anélkül, hogy az megzavarná egyensúlyának állhatatosságát, úgy, hogy ettől kezdve sokkal élesebben képes mindent megérezni, mint előbb, anélkül, hogy saját alapján meginogna, vagy hogy kicsúszhatnék a tulajdonosa uralma alól. A Beavató indítja meg a lendületet, reprodukálva saját rezgését az újonc asztrál testében, és egyúttal megszilárdítja azt, úgy, hogy semmi rázkódtatás, semmi zavar nem történik, hanem a rezgés erejének óriási mértékben való megnövekedése jön létre.

Mikor mindez megtörtént, a Beavató átadta a Tudás Kulcsát az új Testvérnek, és kioktatta, hogyan lehet csalhatatlanul felismerni asztrál úton a Testvérség bármelyik tagját, akit személyesen nem ismer. Utasította a Mesterek néhány idősebb tanítványát, hogy kezdjék meg vele, mihelyt lehetséges, a szükséges budhibeli gyakorlatokat; s a nagy szertartás azzal fejeződött be, hogy az összegyűlt Testvérek megáldották az új Beavatottat. Az új Testvér viszont a Testvériség áldását adta a világra, először használva azt az új és hatalmas erőt, amivel felruházták. Amint az áldás körüljárta és átjárta a világot, új életet adva mindennek, s egy kissé fokozva mindennek az erejét, a szépségét, egy sokhangú zúgás tölti be a levegőt, suttogó hangok miriádjai egyesülnek a mély boldogság és hála dalává. Egy új, a jót szolgáló erő nyilvánult meg, s a Természet, mely együtt sóhajt és küszködik gyermekeivel, örvend, ha egy közülük belép a Testvérségbe, mely őt végre megszabadítja kínjaitól. A világ élete ugyanis Egy élet, s ha valamelyik egyed igazi előhaladást tesz, az egész Természet részesül a nyereségben, még az a része is, amelyet, oly helytelenül, élettelennek nevezünk.

Evvel befejeződött a csodálatos szertartás, és a Mesterek az új Testvér köré gyűltek, s szívből üdvözölték, miközben eltűnt a ragyogó csillag.

Következő éjjel parancsot kaptam, hogy a neofitát mutassam be a Világ Urának. Ez persze nagyon szokatlan megtiszteltetés, ami általában nem tartozik az első Beavatás szertartásához. Rendszerint a harmadik Beavatással jár. Megjelentünk Shamballában a kijelölt időben, s mint szokás, a nagy csarnokban ment végbe a fogadtatásunk. A Királyt beszélgetésbe merülve találtuk Gautámá Buddha és Maitreya Urainkkal. Ez utóbbi így mutatta be a neofitát a Királynak: „A mi legújabb Testvérünk, az örökké ragyogó Szeretet-Csillag”, és Sanat Kumara kegyesen mosolygott az előtte letérdeplő ifjúra. Az újonc keleti módon emelte két kezét üdvözlésre; a Király kinyújtotta jobb kezét, s megfogta annak két kezét, így szólván hozzá:

„Jól dolgoztál, fiam, s én meg vagyok veled elégedve; azért hívtalak magam elé, hogy ezt megmondjam neked. Folytasd és dolgozzál még jobban, mert azt várom tőled, hogy nagy szerepre vállalkozzál a jövőben az én új alfajomban. Az én csillagom láthatóan ragyogott feletted néhány órával ezelőtt, gondolj arra, hogy mindig ott lebeg fölötted épp oly igazán akkor is, amikor nem láthatod; és ahol ez ragyog, ott mindig erő, tisztaság és béke legyen.”

Azután Buddha Urunk, kezét az új Testvér fejére téve, így szólt:

„Én is áldásomat kívánom adni reád, és üdvözölni akarlak téged, mert azt hiszem, gyors előhaladásod záloga annak, ami ezután következik, és hogy a jövőben, mint a Dicsőséges Misztériumhoz tartozó Testvért foglak üdvözölni, mint tagját a Szellemi Dinasztiának, akin keresztül világosság árad a világra.”

A három Kumárá, ki hátul állott, szintén mosolygott az ifjúra, ki ott térdelt némán, de szeretettől és imádattól lángolva. A Király áldásra emelte kezét, míg mi leborultunk, és azután eljöttünk.

A SZERTARTÁS IDŐTARTAMA

Hogy mennyi időt vesz igénybe a Beavatás szertartása, különböző körülményektől függ, melyeknek egyike az, hogy mennyi tudást hoz a jelölt magával. Némely hagyomány három napnak és három éjjelnek mondja ezt az időt, de sokszor jóval kevesebb idő alatt végződik el. Az egyik, amelyen én jelen voltam, két éjt és egy, a visszavonulásra szentelt napot vett igénybe, de más ilyen szertartásokat egy éjjelre lehetett összeszorítani, úgy, hogy sok szokásos részt elhagyva, a Mesterek magasabb tanítványaira bízták, hogy majd később végezzék el. Némely régi Beavatás azért tartott oly sok ideig, mert a jelölteket az asztrál munkára kellett kioktatni. Ezen kívül vannak olyan budhibeli tapasztalatok is, amelyeket meg kell szerezni, mert a Beavatásnál szükséges a budhi test bizonyos fokú fejlettsége, mivel különben azt a tanítást, amit a budhi világban kell adni, nem érthetné meg az illető. A legtöbb teozófus dolgozott már asztrál munkát, s megismerte az asztrál világ részleteit, de nem tudja. De ha a Beavató tudja, hogy a jelöltnek már van némi budhi fejlettsége, sok esetben idősebb tanítványokra bízza a budhi tapasztalatokon való átvezetést, éspedig vagy a következő éjjelen, vagy bármikor, amint éppen lehetséges.

A Beavatás tulajdonképpeni szertartása nem egészen hat órára terjed, de egy bizonyos időt, előtte is, utána is, adnak a Tanítványnak ezen kívül. A Mesterek mindenkor üdvözlik a Tanítványt a Beavatás után, és mindegyikük mond neki még néhány kedves szót. Felhasználják az ilyen együttlét alkalmát arra, hogy tanítványaiknak bizonyos utasításokat átadjanak; és rendesen nagy örömöt nyújtó alkalom ez mindenképpen, különösen a fiatalabb tagokra nézve. Mindnyájuk diadala az, ha ismét felvettek egy újoncot, ha megint eggyel több van örökre biztonságban.

FIÚSÁG

Már beszéltünk az elfogadott tanítvány és Mestere között lévő meghitt viszonyról, ez a bensőség egyre növekszik, és rendszerint megtörténik az, hogy mikor a tanítvány közeledik a Beavatás kapujához, a Mester elérkezettnek találja az időt, hogy még szorosabb egységbe vonja magával „csélá”-ját. Ekkor a Mester Fiának neveztetik, s a kapocs most már olyan, hogy nemcsak az alsó elme, hanem még a tanítvány kauzál testében lévő egó is benne foglaltatik az Adeptuséban, és hogy az utóbbi többé nem vonhat fátyolt Maga és a tanítvány közé, hogy ekként elzárja magától az újoncot.

Egy bölcs francia egyszer ezt mondta: „Dans tous les amours il y a un qui aime et un, qui se laisse étre aimé”. (Minden szeretetnél van valaki, aki szeret és valaki, aki szeretteti magát.) Az emberi szeretetnél ez tíz eset közül kilenc esetben mélységesen igaz. Ennek gyakran az az oka, hogy az illető két lélek közül az egyik nagyobb és fejlettebb a másiknál, azért képes sokkal mélyebben szeretni; a fiatalabb lélek megbecsüli ezt a dús szeretetet, és képességéhez képest viszonozza, de a legnagyobb erőlködésével is messze elmarad a mögött a csodás adomány mögött, amelyet az idősebbik társa oly könnyen és oly természetesen áraszt reá. A Mestert és tanítványát illetve mindenkor ennek az esetnek kell fennállania.

Más tekintet. Az a szeretet, amellyel mi a mindennapi életben találkozunk, nem ritkán ingadozó, nem állandó, képes hírtelen elbátortalanodni; elidegenítheti a hidegség, a nemkedvezés és a viszonzás hiánya; sőt, átváltozhatik nemszeretésre is, ha tárgya sérti a mi viselkedési szabályainkat, vagy ha úgy cselekszik, hogy megborzadunk tőle, vagy megutáljuk. Van azonban sokkal igazibb, mélyebb szeretet, amit meg nem rendíthet semmi sem. Olyan szeretet ez, amely nem törődik a viszonzással, amelyet teljesen érintetlenül hagy az elhanyagoltatás, a közöny, sőt, szeretete tárgyának az érdemetlensége is, olyan ez a szeretet, hogy keservesen fájlalná és tárgyát szánná, ha bűnt követne el, vagy bármi módon megalázná önmagát; de ereje soha egy pillanatra sem csökkenne, egy hajszálnyit sem veszítene buzgóságából, bármit is tenne a szeretett.

Ilyen az Isten szeretete az Ő világa iránt; ilyennek kell lennie a Mester szeretetének azok iránt, akiknek a Fiúság kimondhatatlan kiváltságát adja. Teljesen megbízik bennök; szabad akaratából mond le arról a hatalmáról, mellyel őket Önmagától elválaszthatja, mert csak az ilyen végképpen megszakíthatatlan egyesültség képesíti Őt arra, hogy az ő válaszadó képességük legteljesebb mértékig megoszthassa velük a Saját természetét; csakis Önmagának a feláldozásával adhat nekik oly felülmúlhatatlanul sokat, amennyit csak lehetséges tanítványnak a Mestertől kapnia.

Így igazán azt mondhatjuk, Ő kiszolgáltatja Önmagát a tanítványainak. Gondoljuk meg azt a szörnyű felelősséget, ami ilyenképpen reánk hárul!

Ritkán bár, de találkozunk néha ilyen szeretettel az emberek között is a fizikai világban; de ha van itt ilyen, annak mindig ugyanaz a tulajdonsága, s ugyanaz az eredménye; a magasabbat az alacsonyabbnak a kezébe adja úgy, hogy a legmagasabb rendű szeretet egyúttal a legmagasabb rendű áldozat is. Ez a legnagyobb áldozat, ez a végtelen önmegtagadás mégis mélyebb benső örömöt hoz magával, mint amit akármi más nyújthatna e földön; mert csakis az ilyen szeretet az Istenre valló, az ilyen önátadás egyenesen Krisztus szívébe viszi az embert. Valóban igaz erre nézve az, hogy „a szeretet eltakarja majd a bűnök sokaságát”, s hogy „az ő sok bűne megbocsáttatott, mert nagyon szeretett”.

A „Világosság az Ösvényen” című mű szépen hivatkozik erre a szoros lelki egységre e szavakkal: „Az én békémet adom neked”. Ezt a Mester csak oly szeretett tanítványainak mondhatja, akik olyanok, mint Ő maga. Így tehát ezek azok, kiknek megvan az a megbecsülhetetlen kiváltságuk, hogy ezt a békét egész teljességében átadhatják másoknak. Minden elfogadott tanítványnak joga és kötelessége áldást osztani a Mester nevében, s valahányszor ezt teszi, a Mester csodás, ragyogó erőáradata fogja követni az ebbeli erőkifejtését. Különösen mentál úton kellene ezt az áldást adnia, valahányszor egy házba belép, ezekkel a szavakkal: „A Mester áldása maradjon e házon és mindazokon, akik benne laknak”. De az olyan tanítvány, kit a Mester már fiává fogadott, bizalmas jelenlétének megéreztetésével teljesebb, nagyobb békét adhat. Aki fia egy Mesternek, az nemsokára tagja lesz vagy pedig máris tagja a Nagy Fehér Testvérségnek is; és ez, amint már mondtuk, magával hozza azt a hatalmat, hogy az előbbinél – t. i. az elfogadott tanítványnál – még nagyobb erejű áldást képes árasztani; bár mind a kettő megfelelő a maga külön helyén.

Jól emlékszem, hogy különböző alkalmakkor mind a kétféle áldást továbbíthattam a szomszédságunkban levő hely nagy Angyalának, akit szerencsés voltam jól ismerni. Egy csónakban, az ő területéhez közel elhaladva, üdvözletképpen Mesterem teljes áldását adtam neki; és igazán gyönyörű volt látni, hogyan fogadta azt, mélyen meghajolva, és nagyrabecsülését a szentség és a legnagyobb odaadás gyönyörű felragyogásával mutatva ki. Máskor, hasonló körülmények között a Testvérség áldását adtam neki, s ebben a pillanatban örömteljes válaszul a nagy Angyal összes erői fellángoltak, s az ő egész területe fényáradatban úszott. Olyan volt ez, mint mikor a katona tiszteleg; úgy tűnt fel, mintha minden nemcsak a bensőjében, hanem abban a sok ezer apró, alatta dolgozó teremtményben is hírtelen életre kelt volna, és a legmagasabb képességéig emelkedett fel. Az egész természet egyszerre felelt. Az én Mesterem t. i. – bármily mélyen tisztelje is az Angyal Őt – nem az ő Mestere, de az én Királyom az ő Királya is, mert Király csakis Egy van.

A BEAVATTATÁS SZÍNVONALA

Hogy valaki közeledik-e már ahhoz a készültséghez, mely a beavattatást megengedi, három külön föltételtől függ, melyek mind egymástól függők. Az e l s ő az, hogy „A Mester Lábainál” című műben megadott Tulajdonságokat bírja-e az illető kellő mértékben, ami azt jelenti, hogy minden tulajdonság minimumának meg kell lennie benne, némely tulajdonságból pedig annál sokkal többnek. Hogy ezt megértsük, gondoljunk egy pillanatig arra a módszerre, melyet bizonyos vizsgák osztályozó ívein használnak. Meg van előre határozva, hogy egyetlen jelöltet sem engednek át, aki el nem éri minden tárgynak egy bizonyos tudás-minimumát. A kívánt százalék igen alacsony, mondjuk 25 százalék. Aki egy tárgyból ezen alul marad, megbukik, mindamellett az sem ért el eredményt, aki minden tárgynak csupán a minimumát tudja, mert nem csupán az egyes tárgyak minimuma van megszabva, hanem valamennyinek az összességére is, mondjuk 40 százalék. Ezek folytán annak a jelöltnek, aki egy-két tárgyban nem megy feljebb 25-30 százaléknál, több más tantárgyból kell sokkal többet felmutatnia, hogy elérje a megkívánt átlagot.

Ugyanez a módszer van meg az okkultizmusban. Mindenik tulajdonsággal kell bírnia bizonyos fokig az eredményes jelöltnek, néhánynak azonban erősen fejlettnek kell lennie benne. Nem fogadható el az a jelölt, akiből teljesen hiányzik a megkülönböztetés képessége; ha azonban csekély mértékben képes azt felmutatni, ellensúlyozhatja a hiányt esetleg a szeretetnek túlsúlyban lévő áradatával. A második feltétel, hogy az egó alsórendű testei annyira képzettek legyenek, hogy ő tökéletesen működhessék azokon keresztül, amikor óhajtja; meg kell valósítani azt, amit régi teozófiai irodalmunk az alsó és felső én összeköttetésének nevez. A harmadik föltétel: elég erősnek kell lennie, hogy kiállja a velejáró nagy feszültséget, mely még a fizikai testre is kiterjed.

Ami a beavatott előhaladásának színvonalát illeti, az igen különböző lehet. Tévedés volna feltételezni, hogy minden Beavatott egyenlő fejlettségű, mint ahogy helytelen volna azt következtetni abból, hogy több ember letett egy bizonyos doktorátust, hogy mind tudásban is egyenlőek. Nagyon lehetséges, hogy valamelyik jelölt a kívánt tulajdonságok közül sokban kiváló, és sokkal az átlag-minimumon túl van, mégis egy tulajdonságra nézve komolyan fogyatékos, és a minimumán is mélyen alul marad; ilyenkor tehát szükséges várnia, míg ebben az elhanyagolt tárgyban is eléri a minimumot, és kétségtelen, hogy ezalatt a többi képességei is még tovább fejlődnek.

Világos dolog tehát, hogy míg egy bizonyos teljesítmény megkívántatik a Beavatáshoz, némelyek ennél sokkal többet lesznek képesek felmutatni egyik-másik irányban. Azt is látjuk, hogy az egyes Beavatások között az időköz valószínűleg igen különböző lesz. Egyik ember, aki csak most érheti el az első Beavatást, esetleg a másodikhoz szükséges tulajdonságok nagy részével is rendelkezik már, ennek számára a kettő közötti időköz rendkívül rövid lehet. Más esetben pedig az a tanítvány, kinek minden irányban csak éppen elégségesek voltak az erői arra, hogy az első beavatásban részesülhessen, csak lassan fogja magában kiképezni tudni a második Beavatáshoz szükséges képességeket és tudást, s így a kettő közti időköz valószínű, hogy hosszú lesz.

A JELEN ALKALOM

Épp most léptünk a világ történetének olyan korszakába, amelyben a fejlődés minden fokán álló tökéletesedés igen gyorssá válhatik, mert a Világtanító közeli eljövetele oly hatalmas áradatát bocsátotta le a szellemi dolgokkal kapcsolatos gondolatoknak és érzéseknek, melyek mind az előhaladás irányában működnek, hogy minden ember, aki ebben az irányban törekszik előrejutni, egy erős sodrú árban találja magát, mely őt gyorsan ragadja előre. Ez nem kizárólag az emberi gondolat- és érzés-áramra vonatkozik; az emberi gondolat igazán csak nagyon csekély részét képezi ennek a hatalmas árnak; mert erősen kisebbségben van az emberiségnek az a része, amely valami határozottat tud az Eljövetel közelségéről. Ami ebben leginkább számottevő, az a nagy Angyalok seregeinek kimondhatatlan erejű érzése és gondolata, akik tudják a nagy Tervet és igyekeznek azt minden erejükkel előmozdítani.

Az ilyen gyors előhaladás azonban nagyon határozott feszültséggel jár, amit kevés tanítvány ért meg kellőképpen. Az okkultizmus tanulmányozója, aki a gyors fejlődést tűzte ki maga elé, jól teszi, ha folyton eszében tartja, hogy az előhaladás egyik követelménye a jó testi egészség. Azt kívánja, hogy egy élet lefolyása alatt érje el azt az előhaladást, melyre rendes körülmények között húsz, vagy annál is több testöltés kellene, s miután úgy az előbbi, mint az utóbbi esetben is ugyanannyi munkát kell elvégezni (mert semmiféle elengedés nincs a Beavatáshoz előírt követelményeknek mértékéből), így csak világos, hogy összes testeit keményen kell megdolgoznia, ha eredményt akar elérni.

Meg lehet rövidíteni a fizikai világban egy vizsgára való előkészülésre kitűzött időtartamot; de csak úgy, hogy jobban megterheljük az agyunkat, a figyelmünket, a látási érzékünket, a kitartó-képességünket; és mindnyájan tudjuk, mily végzetesen könnyű magunkat bármelyik irányban a kellőn túl megerőltetni, s ezáltal komoly kárt okozni egészségünknek. Hasonló tünetek kísérik erőfeszítésünket akkor, amikor a szellemi fejlődésünket akarjuk siettetni, ezt el lehet érni, el is érték már, s jó annak, akinek sikerül elérnie. De mindenkor szemünk előtt lebegjen a túlerőltetés leggondosabb elkerülése, nehogy előmozdítás helyett hátráltassuk fejlődésünket. Nem elég az, hogy munkánk megkezdésénél jó egészségnek örvendjünk, hanem az is szükséges, hogy annak befejezéséig meg tudjuk tartani, mert a mi haladásunk csak eszköz egy cél elérésére. Önfejlesztésünknek ugyanis nem az a célja, hogy nagyok legyünk és bölcsek, hanem hogy erőt és tudást nyerjünk az emberiség érdekében végzendő munkánkhoz. Sohase feledjük, hogy az okkultizmus elsősorban is a józan észnek apoteozisa.

FIATAL BEAVATOTTAK

Ez ideig – kevés kivétellel – csak olyan egyének nyertek Beavatást, kiknek fizikai testük már felnőtt korú volt, és akik az életben kifejtett tevékenységükkel bebizonyították, hogy teljes szívük a Logosz munkájának van szentelve. Az utóbbi években azonban több, egészen fiatal testben élő egó részesült a Beavatás kegyében, és úgy tudjuk, hogy ez abból a célból történt, hogy majd, ha az Úr eljön, egy csoport fiatal munkást találjon itt, akik készek Neki szolgálni. Eljövetelekor a Világtanító a Testvérség csodás tudatát fogja felhasználni, s minél több fizikai testben lakó segítőt vonhat maga köré bármely helyen, annál könnyebbé válik a munkája. Bármely közönséges világi embert felhasználhat eszközül az illetőnek képességeihez mérten, aki azonban már a Mesternek elfogadott tanítványa, azt sok irányban , sokkal jobban használhatja, mint valaha használhatná a világi embert; és majdnem végtelenül nagyobb hasznát veheti még ennél is annak, aki már átlépett a Beavatás kapuján, és felébresztette azokat a sokszoros kapcsokat, melyek a Testvériség tagjait összekötik. Mindig az egó az, mely a Beavatást nyeri; a fizikai testnek, melyet éppen akkor elfoglal az egó, kevés köze van az egész dologhoz.

Minden esetben, mikor fiatal embereket avattak be, a Testvérség olyan idősebb tagjai vállalkoztak a segédkezésre és vezetésükre, akik fizikai testükben közelükben vagy velük érintkezve éltek. Ez azért szükséges, mert a Beavatás óriási felelősséggel jár, és erőt kölcsönöz. A Beavatottnak egy helytelen tette vagy hibás lépése sokkal súlyosabb következményeket okoz, mint a Testvérségen kívül álló egyénnek ugyanolyan tette. Ezért talán jó lesz itt egy pár útbaigazítást adni ezeknek a fiatalabbaknak. Mindeniknek örökké szem előtt kell tartania, hogy beavatását azért nyerte, mert az előző életeiben, vagy talán a jelenben, segített a világon bizonyos megkívánt mértékig, és mert azt remélik tőle, hogy ugyanezen az úton tovább haladva, a Logosz életének folyvást növekvő vezetéke lesz. Hasznavehetősége megnövekedésének valószínűsége juttatta el őt a Beavattatáshoz; és a szertartásnál nem csupán, mint egó, hanem mint Monád is letette a fogadalmat arra, hogy a Logoszhoz hasonlóan, Ki állandóan árasztja szét szeretetét, ő is életmunkájának tekinti azt, hogy áldásként árasztja ki önmagát. Ezért minden nap és minden órában emlékezetében kell tartania ezt a fogadalmat, és annak kell mindent alávetnie. A múltbeli karmája különböző személyes jellegzetességeket és ösztönzéseket ád neki; vigyáznia kell, különben ezek arra indítják, hogy többet gondoljon önmagára és a saját jólétére, mint a nagyobbik Énre és a világ jólétére.

Mielőtt belefoghatna egy ilyen fiatal beavatott a reá váró nagyobb munkába, gyakran elő kell készülnie erre közönséges nevelődés útján valamely kollégiumban és egyetemen. Ebben az esetben élénkek tevékenységei, és egocentrikus érdekű körülmények közé fog vetődni. Az élet sok kísértéssel veszi körül, és olyan alkalmakkal, melyek a Testvérségnek tett fogadalma elfeledtetésére irányulnak. Mindezek között neki világosan meghatározott magatartással kell bírnia, hogy sorsát egyesítette a Testvériség céljaival. Az ilyen világi élet minden alkalmával, legyen az tanulás, üdülés vagy szórakozás, határozottan kell ragaszkodnia ehhez a gondolathoz: „Olyan-e az, amit most tenni akarok, hogy képesebbé tesz engem a Mester Munkájára, vagy hogy jobb vezeték leszek általa a szeretet és boldogság szétárasztására?”

Mindig eszébe kell tartania, hogy elsősorban a Testvérség igényli az Ő szolgálatát, és nem szabad magát sohasem olyan helyzetbe juttatnia, mely az iránta való kötelessége teljesítését lehetetlenné teszi. Ez alatt nem azt értjük, hogy remete életet kívánnak tőle, hanem hogy míg azt a társadalmi életet éli, mely a szükséges növekedést lehetővé teszi, folyton azt kell megfigyelnie, hogy az az élet őt a Logosz számára vezetékké teszi-e. Reá nézve ezentúl értéktelen minden tapasztalat, legyen bármennyire kellemes és ártatlan, ha nem fejleszti őt annyira, hogy a Logosznak teljesebb vezetékévé legyen, vagy ha nem nyújt alkalmat neki a szolgálatra, sőt, éppen ezért időveszteséget jelent. Igyekeznie kell minden segítésre szolgáló alkalmat kihasználni, és olyan dolgokat tanulni, melyek őt hasznavehetővé teszik.

A BEAVATOTT MINDENKINEK TESTVÉRE

Ha a tanítvány megteszi a Beavatás nagy lépését, és a Testvérség tagjává lesz, ugyanakkor sokkal magasabb és különösebb értelemben, mint előbb, embertársai mindegyikének is testvérévé lett. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ő igazgassa azok életét, vagy bírálgatva vezesse őket. az ő dolga az életben nem bírálgatni, hanem bátorítani; de ha helyénvalónak talál egy intelmet, tegye azt a legnagyobb elővigyázattal és udvariassággal. A világ nem látja a Testvérség magasabb tagjait; azért hajlandó ezt a szervezetet azok után a fiatalabb tagok után megítélni, kik látókörébe jutnak. Ez a jelentése a Beavatáskor elhangzó beszédben foglalt ama megjegyzésnek, hogy az újonc a Testvérség becsületét tartja a kezében.

Kötelessége szeretetet és áldást sugároztatni ki, úgy, hogy bárhol tartózkodjék is, annak a helynek fokozódjék a boldogsága az ő jelenléte által. Ezért neki állandóan kifelé kell fordulnia. Ezentúl mitsem tesz az, hogy tetteit a világ miként bírálja el; csakis a Testvérség ítélete a fontos. Hogy a világ előtt népszerű-e, vagy népszerűtlen, az éppen semmit sem tesz, ha egész viselkedésében hű marad az eléje tartott eszményekhez. Bármikor és bárhol legyen is, akármelyik pillanatban megeshetik, hogy a Testvérség valamely idősebb tagja valamely célra használni szeretné, néha anélkül, hogy agybeli tudata tudna róla; de hasznavehetetlen lesz, ha a szükséges pillanatban a saját ügyein gondolkozva, azaz befelé fordulva találják, nem pedig kifelé, a világ felé. Legfőbb feladata jelleme felépítése úgy, hogy amikor Mestere reá tekint, a világ jólétére gondolva találja őt, s ne arra, hogy a világ boldogságot vagy nyomorúságot nyújt-e neki.

VIII. FEJEZET
AZ EGÓ

AZ EGÓ SZÜLETÉSE

Azért, hogy az Ösvényen tett további lépések világosan megérthetők legyenek, szükséges megfigyelnünk az egót és azt, hogy mi módon ébresztette fel s indította meg erőit arra, hogy önmagával összhangba hozza a személyiséget, s elérje a budhi síkot és megvalósítsa az egységet mindennel, ami él.

„A látható és láthatatlan ember” (Man visible and invisible) és a „The Christian Creed” című műveimben közöltem egy ábrát, mely a mi fejlődési rendszerünkbe tartozó Isteni Élet hármas kiáramlását ábrázolja. Az ábra felső részén három kör jelképezi a Logosz három megjelenési formáját (három aszpektusát): halad lefelé, derékszögben metszve a vízszintes vonalakat, melyek a természet hét világát ábrázolják. A legalsó körből (a harmadik aszpektusból) kiinduló vonal az ábra közepén halad lefelé egyenesen, és minél mélyebbre száll alá, annál vastagabb és sötétebb lesz; ez azt mutatja, hogy a Szent Lélek miképpen eleveníti meg a különböző síkok anyagát, először megalkotva mindeniknek a megfelelő atomját, azután elemekké tömörítve az atomokat.

Az így megelevenített anyagba leszáll a második kiáramlás a Fiú Istent jelképező körből, s az az Isteni Élet, melyből ez a kiáramlás áll, az anyagot formákká vonja össze, amelyekben lakhatik, s ilyenképpen testesül és a saját részére testeket, vagyis eszközöket alkot. Anyagiságának legalsó síkján az ásvány-országot élteti, s amint fejlődik, lassanként eléggé határozott lesz arra, hogy a növény-országot éltesse, majd még később az állatország éltetésére lesz képes. Mikor már az állatország legmagasabb színvonaláig emelkedett, nagyon figyelemre méltó változás áll be, és egy egészen új tényező jelenik meg, a Harmadik kiáramlásé, mely a legmagasabb körből származik, a Logosz Első Aszpektusától, közönségesen mondva az Atya Istentől.

Az az erő, mely eddig meglelkesítő volt, most meglelkesítetté válik, s az Első Személyből eredő új erő elfoglalja azt, ami idáig az állat lelke volt, és valósággal testté alakítja azt a maga számára, bár oly végtelen finomságú anyagból való testté, hogy az a mi fizikai érzékeink számára teljesen érzékelhetetlen. Így születik meg az egó a kauzál testében, és azonnal belevonja önmagába mindazoknak a tapasztalatoknak eredményeit, melyeket az az állati lélek előbbi fejlődése minden időszakán (aeonján) keresztül szerzett; úgy, hogy a fejlődése folyamán elért tulajdonságokból semmi sem vész el.

A MONÁD ÉS AZ EGÓ

Mi tehát az a csodás erő, mely a naprendszer Logoszának az előttünk ismeretes legmagasabb aszpektusából árad le? Ez teljes igazság szerint Magának Istennek a valóságos Élete. Erre azt mondhatnók, hogy ugyanaz az Első és a Második Kiáramlás is. Egészen igaz, csakhogy ez a kettő lassan és fokozatosan jött le minden világon át, s maga köré vonta mindeniknek anyagát, s oly erősen belé hálózta magát abba az anyagba, hogy alig lehetséges azoknak látni őket, amik; általában nehéz felismerni bennük az Isteni Életet. De ez a Harmadik Kiáramlás egyenesen villan le a forrásából, anélkül, hogy közbe eső anyagba bármily módon is belemerülne. Ez az a tiszta fehér fény, melyet be nem szennyezett semmi sem, amin áthaladt.

Noha a világosság kedvéért ábránk az Isteni Életnek ezt a Harmadik Áramát egyenesen a Logoszból eredőnek mutatja, a valóság szerint nagyon régen származott ki onnan, és egy közbeeső ponton, síkjaink másodikán lebeg. Amikor ezen a színvonalon lebeg, Monádnak nevezzük, és talán a legkevésbé félrevezető képet alkotjuk meg magunknak róla akkor, ha mint Istennek egy részét gondoljuk el – de mint annak egy részét, ami oszthatatlan – ez igazán paradox a mi halandó értelmünknek; mégis oly igazságot foglal magában, amely nagy magasságban áll a mi felfogásunk fölött.

Úgy látszik, mintha a szellemnek ez az általános leszállási módja mindig egyforma volna, bár a különböző világok különböző feltételei természetesen sok változatot tüntetnek fel a részletekben. Maga a Logosz bocsátja a Monádot – önmagának egy parányi töredékét – egy, a sajátjánál sokkal alacsonyabb színvonalra; a leszállás természetesen szükségképpen igen erős korlátozást jelent, noha ez a mi tudatunk által elérhető legmagasabb ponton is messze túlemelkedik arra nézve, hogy leírható vagy megérthető lenne. Ugyanilyen módon bocsát le a Monád önmagából egy kicsiny töredéket, s ez lesz az egó; és ebben az esetben is óriási módon fokozódik a korlátozottság. Ugyancsak ez történik akkor is, mikor az egó ismétli meg ezt az eljárást, és egy parányi részecskét lebocsát önmagából az ember mentál, asztrál és fizikai testébe. Ezt a töredéket nevezzük mi személyiségnek.

Ez az utóbbi kicsiny töredék az a tudat-darabka, melyet a tisztánlátók (clairvoyantok) az emberen belül ide-oda mozogni látnak. Egy szimbolikus rendszer szerint ezt látják, mint a „hüvelyk nagyságú arany embert”, aki a szívben lakik; de sokan közülünk inkább csillag alakúnak látják. Azt hiszem, én magam mindig, mint ragyogó csillagot láttam. Az ember a Tudatnak ezt a csillagát tetszése szerint tarthatja, ahol akarja, t. i. a test hét főközpontjának valamelyikében. Hogy melyik lesz ezek közül az emberre nézve legtermészetesebb, az teljesen attól függ, melyik típushoz vagy sugárhoz tartozik, valamint – azt hiszem – a fajától és alfajától is függő. Mi, az ötödik gyökérfaj ötödik alfajának tagjai, majdnem mindig az agyunkban tartjuk ezt a tudatot, az agyfüggvényhez tartozó központban. Más fajok tagjai azonban természetesebbnek találják azt, ha rendesen a szívben, a torokban, vagy a napidegfonatban (plexus solarisban) tartják.

A tudatnak ez a csillaga az egó képviselője idelenn, ezekben az alsóbb világokban, és midőn az e világoknak megfelelő testekben nyilvánul meg, a személyiségnek nevezzük; s ez az ember, ahogyan barátai idelenn ismerik.

A SZEMÉLYISÉGGEL VALÓ KÖZLEKEDÉS

Noha a személyiség föltétlenül az egónak része – noha a benne lévő egyetlen élet és erő az egó élete és ereje –, ő mégis gyakran elfelejti azt, és hajlandó teljesen különálló lénynek tekinteni magát, s itt alant a saját céljaiért dolgozik. Mindig megvan az egóval való közlekedésre az útja (könyveink ezt sokszor „antahkarana” néven említik), de rendszerint nem igyekszik igénybe venni. A közönséges emberek esetében, akik ezeket a dolgokat sohasem tanulmányozták, minden tekintetben a személyiség az ember, az egó csak nagy ritkán és csak részlegesen nyilvánul meg.

Az első fokokon abból áll az ember fejlődése, hogy megnyitja ezt a közlekedési utat, úgy, hogy az egó azon keresztül egyre jobban érvényesítheti magát, míg végre tökéletesen úrrá válik a személyiség felett, s annak többé különálló gondolata vagy akarata nincs, hanem pusztán (amint kell is ennek lennie) az egó kifejeződése ezekben az alsóbb világokban. Természetesen meg kell értenünk, hogy az egó, mivel egy mindenképpen magasabb síkhoz tartozik – sohasem nyilvánulhat meg teljesen idelenn; a legtöbb, amit remélhetünk az, hogy a személyiség nem fog semmi olyat tartalmazni, ami nem az egó szándéka, s hogy annyit fog az egóból kifejezni, amennyi csak lehetséges ezen az alacsonyabb világon.

A teljesen műveletlen embernek úgyszólván semmi közlekedése sincs az egóval, a Beavatottnak teljes, akadálytalan közlekedése van. Következésképpen azt találjuk (amint fel is tehetjük), hogy e két véglet között minden fokon vannak köztünk emberek. Gondolnunk kell arra is, hogy az egó maga is csak fejlődési folyamatban van, s így igen különböző fokon álló egókkal van dolgunk. Mindenképpen azonban az egó mindenkor nagyon sok tekintetben óriási mértékben nagyobb valami, mint ami a személyiség valaha is lehet. Bár, amint már mondottuk, ő csupán egy töredéke a Monádnak, mégis, mint a kauzál testében lévő egó teljes, még akkor is, ha erői fejletlenek; míg a személyiség nem tartalmaz egyebet, mint az egó életének nyomát.

Igaz az is, hogy az egó élete a maga színvonalán végtelenül szélesebb körű, és élénkebb valami, mint az, amit mi idelenn életnek nevezünk. Amint a személyiség fejlődése abból áll, hogy megtanul mindinkább hű kifejezője lenni az egónak, úgy az egónak is az a fejlődése, hogy megtanul minél hűbb kifejezője lenni a Monádnak. A fejletlen személyiség tökéletesen elfelejti az egóval ezt a kapcsolatát, és teljesen függetlennek érzi magát. Alig lehetséges az egónak az ő sokkal magasabb színvonalán tudomással nem bírnia a Monáddal való kapcsolatáról; bizonyos, hogy egyes egók jobban tudatában vannak a fejlődésük szükségességének, mint mások; másképp ezt úgy mondhatjuk, hogy vannak idősebb és fiatalabb egók, és az idősebbek komolyabban igyekeznek szunnyadó képességeiket kifejleszteni, mint a fiatalabbak.

A SAJÁT VILÁGÁBAN

Hajlandók vagyunk azt gondolni, hogy az egóra nézve egyetlen fejlődési lehetőség a személyiségen keresztül van; de nem így áll a dolog, vagyis inkább a tulajdonságoknak csak csekély számával kapcsolatban van ez így. Amint azt a „Man Visible and Invisible” művemben bőven kifejtettem, a vadember kauzál teste majdnem teljesen színtelen. Mihelyt fejlődése folyamán jó tulajdonságokat fejt ki, amelyek megfelelő rezgésekre találnak a kauzál test anyagában: az e tulajdonságokat kifejező színek mutatkozni kezdenek, és ekkor, ahelyett, hogy üres lenne a kauzál test, megtelik tevékeny, lüktető élettel. Annyival több megnyilvánulhat most már benne az egóból, hogy terjedelmének óriási mértékben meg kell növekednie; terjed egyre tovább és tovább a fizikai központtól, míg csak az ember több száz, sőt, több ezer személyt lesz képes önmagába felölelni, és ilyenképpen óriási erejű jó befolyást gyakorolni.

Bármily csodás is mindez, a fejlődésének ez még csak egyik oldala. Vannak neki még egészen más haladási útjai, amikről mi idelenn semmit sem tudunk. Ő a maga sajátságos életét éli a rangtársai között, a nagy Árupádévák, minden fajtájú ragyogó Angyalok között, olyan világban, amely messze meghaladja látókörünket. A fiatal egó még alighanem kevéssé ébredt fel erre az egész ragyogó életre, éppen úgy, mint egy karon hordott kisded, alig tud valamit az őt körülvevő világ érdekeiről; de amint tudata fokozatosan kibontakozik, tudatára ébred minderre a fenségesre, és elbűvölve látja annak életélénkségét és szépségét.

Ugyanakkor ő maga dicső dologgá válik, és először nyújt nekünk némi fogalmat arról, hogy milyennek akarja Isten az embert. Az ilyen lények között a gondolat nem ölt alakot, hogy ide-oda lebegjen, mint ez az alsóbb világokban történik, hanem villámcikázáshoz hasonlóan jut el az egyiktől a másikhoz. Itt már nem újonnan szerzett testekkel találkozunk, amelyek lassanként lesznek fegyelmezettekké, és lassanként tanulják meg többé-kevésbé gyengén kifejezni a bennök lévő lelket; hanem itt olyan testtel állunk szemtől szemben, amely öregebb a hegyeknél, amely az Isteni Dicsőség valóságos kifejezője, s amely folyton mögötte áll, és átragyog rajta egyre teljesebben, amint erői lassanként kibontakoznak.

Itt már nem külső formákkal van dolgunk, hanem önmagukban látjuk a dolgokat, a valóságot látjuk, amely a tökéletlen kifejeződés mögött van. Itt egy az ok a hatással, ami tisztán látható az egységükben, mint az éremnek a két oldala. Itt elhagytuk a konkrétat az elvontért; már nem a formák sokszorossága van előttünk, hanem az eszme, mely mind e formák mögött rejlik. Itt már mindennek a lényegéhez férkőzhetünk, többé nem részleteket tanulmányozunk; nem bizonyítunk többé egy tárgyat, sem annak megmagyarázásán nem fáradozunk; a tárgy fogalmának lényegét vesszük fel, és mint egészet mozdítjuk meg, mint mikor valaki sakkot játszik és egy bábot mozdít meg. Ami idelenn egy több kötetes magyarázatot igénylő filozófiai rendszer volna, ott egyetlen határozott tárgy – egy gondolat –, amit úgy lehet eldobni, mint mikor valaki egy kártyát dob az asztalra. Egy opera vagy egy oratórium, aminek előadása itt egy teljes zenekart foglalkoztatna több órán át, ott egyetlen hatalmas akkord. Egy egész festőiskola módszerei egyetlen pompás eszmébe vannak összesűrítve; és az ilyen eszmék képezik az Egók értelmi jelzéseit, melyek segítségével azok egymással beszélgetnek.

Nem könnyű fizikai szavakkal megmagyarázni az Egók közötti különbséget, mert mindegyikük sok tekintetben sokkal nagyobb, mint bármi, amihez idelenn szokva vagyunk. Tudvalevő, hogy a hasonlatok félrevezetők, ha nagyon erőltetettek, vagy ha nagyon is szó szerint vesszük. Talán mégis sikerül gyenge visszfényét nyújtanom annak a benyomásnak, amit a velök való érintkezés gyakorolt reám, ha azt mondom: az előrehaladott Egó méltóságteljes, fenséges és végtelen udvarias követre emlékeztet, aki telve van bölcsességgel és jósággal; míg a kevésbé fejlett ember az esetlen, jóakaratú falusi földesúrra. Az olyan Egó, aki már az Ösvényen van, s az Adeptussághoz közeledik, sokban hasonlít a nagy Angyalokhoz, és bőséges erőnek szellemi befolyásait sugároztatja ki.

AZ EGÓ ÉRDEKLŐDÉSE A SZEMÉLYISÉG IRÁNT

Csodálkozhatunk-e hát azon, hogy az Egó erélyesen beleveti magát a saját világjabeli hatásos tevékenység forgatagába, és hogy azt szerfölött érdekesebbnek és fontosabbnak találja a korlátolt és félig kialakult személyiség gyenge, nagyon távoleső küzdelmeinél, amely személyiséget egy alsóbb rendű világnak sűrű homálya burkol be?

A közönséges ember fizikai életében nem sok érdekes van az Egó számára, és csak egyszer-másszor fordul elő oly nagy fontosságú esemény, mely egy pillanatra magára vonja figyelmét, ami által abból valami érdemeset kivonhat. A közönséges ember mozaikszerűen él; idejének több mint fele részében az igazi, a magasabb rendű élet számára nincsen ébren. Néhányan közülünk hajlandók panaszkodni, hogy egóink nagyon kevéssé vesznek tudomást rólunk; de kérdezzük meg önmagunkat, mennyit törődünk mi ővelük? Naponként például hányszor jutott eszünkbe egónk? Ha figyelmét magunkra akarjuk vonni, hasznossá kell tennünk számára a személyiségünket. Mihelyt elkezdjük gondolataink nagyobb részét magasabb dolgoknak szentelni (ami egyenlő avval, hogy mihelyt az igazi életet elkezdjük), az Egó is valószínűleg több figyelmet fog reánk fordítani.

Az Egó tudja, hogy fejlődésének bizonyos szükséges részét csakis személyisége útján, éspedig mentál, asztrál és fizikai testében érheti el; tehát tudja azt is, hogy előbb-utóbb törődnie kell vele, kezébe kell vennie és uralma alá helyeznie. Nagyon megérthetjük azonban, hogy ez a feladat gyakran egy cseppet sem látszik hívogatónak, hogy némely személyiség akármi másnak inkább tűnik, mint vonzónak vagy reményt keltőnek. Ha ránézünk sok körülöttünk lévő személyiségre, kiknek fizikai testüket hús, alkohol, dohány megmérgezte, asztrál testük telve a kapzsiság és az érzékiség páráival, mentál testök az üzletnél, a lóversenynél és díjbírkózásnál magasabb dolgok iránt nem érdeklődik: akkor nem nehéz meglátnunk, hogy az Egó, megfigyelve mindezt az ő nagy magasságából, miért hajlandó elhatározni, hogy komoly erőkifejtését egy másik testöltésre halasztja el, abban a reményben, hogy a jövőbeli testek megközelíthetőbbek lesznek a befolyása számára, mint azok, amelyeken megborzadt tekintete akkor pihent. Képzelhetjük, hogy így fog szólni magában: „Evvel semmit sem tehetek; megkísérlem, hátha legközelebb valami jobbat szerezhetek; rosszabbat aligha lehet; nekem pedig sokkal fontosabb dolgom van azalatt idefönn.”

Nem ritkán fordulnak elő hasonló esetek az új testetöltések korai fokain. A gyermek születésétől kezdve az Egó fölötte lebeg, és némely esetben kezd igyekezni fejlődését befolyásolni, amíg az még nagyon fiatal. Általános szabály szerint kevés figyelmet fordít reá körülbelül addig, amíg a hetedik évét be nem töltötte, amely időre a karma elementálja úgyszólván befejezte munkáját. Miután maguk a gyermekek is oly nagyon különbözőek, nem meglepő, hogy az egyes egók és személyiségeik között fennálló viszony is olyan sok különféleséget mutat. Némely gyermek személyisége élénk és könnyen befolyásolható, a másiké tompaeszű vagy akaratos; ha ez utóbbi jellegzetességek az uralkodók, akkor az egó egy időre elvonja tőle tevékeny érdeklődését, remélve, hogy a gyermeki test megnövekedésével a személyiség okosabbá és válaszadásra képesebbé válik.

Nekünk talán helytelennek tűnik fel az ilyen elhatározás, úgy gondolva: ha az egó elhanyagolja jelenlegi személyiségét, nem valószínű, hogy a legközelebbi alkalommal javult állapotot talál; és ha a gyermektestet a saját felügyelete nélkül engedi fejlődni, a nem kívánatos tulajdonságok nem hogy kivesznének, hanem még erősebbekké válhatnak. Bajos azonban, hogy mi itt ítélkezzünk e dolgok fölött, miután erre vonatkozó ismereteink oly tökéletlenek, s miután fogalmunk sincs arról a magasabb rendű ügyről, amelynek ő magát szenteli.

Ebből látszik, mennyire lehetetlen csak hozzávetőleg is megítélni bárkinek is a fejlődési helyzetét, akit csak a fizikai világban látunk. Egyik esetben a karmikus okok nagyon szép személyiséget hozhattak létre, noha az egó, amelyhez tartozik, csak közepes haladottságú; míg a másik esetben azok az okok alsórendű, vagy hiányos személyiséget létesítettek, holott az egy aránylag haladott egóhoz tartozik. Nagyon jól megértteti velünk azt az Úr Buddha életéből vett történetek egyike. Egy napon egy ember jött hozzá, amint meg szokták tenni az emberek, ha bajban voltak, és elmondta, hogy nehézségei vannak a meditálásnál, mely alig sikerül neki. Erre Buddha azt mondá neki, hogy annak nagyon egyszerű az oka, mert előző életében bolondos szokásai közé tartozott bizonyos szent embert bosszantani, kit folytonosan megzavart meditálásában. Ennek az embernek pedig sokkal előrehaladottabb egója lehetett, mint néhány társának, akinek meditálása jól ment.

Ha az egó egyszer elhatározza, hogy teljes erejét és erélyességét a személyiségre fordítja, akkor csodálatos változást tud véghezvinni. Senki, aki ezt maga személyesen nem tanulmányozta, el nem tudja képzelni, mily csodálatra méltó, mily gyors, mily gyökeres lehet ez a változás kedvező körülmények között, vagyis ha az egó megfelelően erős, és a személyiség nem gyógyíthatatlanul bűnös; különösképpen pedig akkor, ha maga a személyiség is elszánt erőfeszítést fejt ki, hogy az egó tökéletes kifejezője legyen, s hogy ezáltal magát vonzóvá tegye az egó előtt.

A SZEMÉLYISÉG MAGATARTÁSA

A nehézséget fokozza az, hogy a dolgot egyidejűleg két szempontból kell néznünk. A legtöbben közülünk idelenn igen hangsúlyozottan személyiségek, és csaknem kizárólag, mint olyanok gondolkoznak és cselekszenek; s mégis folyton tudjuk, hogy a valóságban egók vagyunk, és mi, akik több évi meditálás útján érzékenyebbek lettünk a magasabb befolyások iránt, gyakran felismerjük a magasabb Énünk beavatkozását. Minél inkább megszokjuk egónkkal azonosítani magunkat, annál tisztábban és egészségesebben fogjuk meglátni az élet problémáit; de amennyiben még mindig csak személyiségeknek érezzük magunkat, kik a magasabb Énünkhöz felpillantunk: világos dolog, hogy kötelességünk és érdekünk megnyitni bensőnket előtte, igyekezni felérni hozzája, és magunkban olyan rezgéseket ébreszteni, amelyeknek ő hasznukat veheti. Legalább is győződjünk meg arról, hogy nem állunk-e útjában az egónknak, hogy megteszünk-e érette minden tőlünk telhetőt, legjobb tudásunknak megfelelően.

Mivel az önzés a személyiség túlzása, első lépésünk legyen ettől megszabadulni. Továbbá elménket magas gondolatokkal kell telítenünk; mert ha állandóan alacsony rendű dolgokkal foglalkoztatjuk (bármily tiszteletreméltóak a maguk helyén ezek a dolgok), az egó nem képes e gondolatokat, mint csatornákat használni kifejeződésére. Ha egy próba erőkifejtést tesz, ha lebocsát egy tapogatódzó ujjat, fogadjuk őt lelkesedéssel, és siessünk parancsainak engedelmeskedni, hogy egyre jobban elfoglalhassa elménket, és így átvehesse örökét, az alacsonyabb világokat illetőleg. Így közelíthetjük meg mind jobban az elérni óhajtott célunkat; ekként tesszük lábunkat az Ösvényre, mely közvetlenül vezet az első Beavatáshoz, amelyben az alsóbbrendű a Felsőbbrendűvel eggyé lesz, jobban mondva, a nagyobb felszívta a csekélyebbet; úgy, hogy most már a személyiségnek semmi olyat sem szabad tartalmaznia, ami nem az egót képviseli; tehát az alsóbbrendű tisztán a felsőbbrendűnek kifejezője. Lehetnek a személyiségnek nagy számú saját kellemetlen tulajdonságai, mint: féltékenység, harag és lehangoltság; de már ezeket mind félrevetette, és most tisztán csak azt mutatja ki, amit felülről kap. Az egó pedig, miután összhangba hozta önmagával az alsóbb ént, felfelé emelkedik a budhi világba, az egység világába. Ezen az egyetlen módon kezdheti el az ember az énre vonatkozó tévedését, ami a további haladásának útjában áll, elűzni magától; s ez az, amiért budhi tapasztalatok szükségesek az első Beavatásnál, hacsak már előbb meg nem szerezte az illető. Sok esetben ez már régebben megtörtént, mert a magasabb rendű érzelmek, az asztrál testben mutatkozván, visszatükröződtek a budhi testben és felébresztették, következésképpen van már a Beavatás előtt valamelyes felébredés.

AZ EGYSÉG MEGVALÓSÍTÁSA

Minden, ami él, valósággal egy, és ezt az igazságot kötelessége tudni mindenkinek, aki belép a Testvérségbe. Arra tanítanak minket, hogy az Én egy, és mi igyekszünk megérteni, mit jelent ez; de teljesen más az, mikor erről mi saját magunk győződünk meg, amint ez a budhi világba lépő jelölttel történik. Olyan ez, mintha a fizikai világban mindenikünk egy kút fenekén élne, ahonnan feltekinthetünk a körülöttünk lévő világ napfényére; s amiképpen ez a fény több kút mélyére világít le, és mégis ugyanaz az egy fény marad, épp úgy világít be az Egynek a Fénye a mi szíveink sötétségébe. A beavatott már kikapaszkodott a személyiség mély kútjából, és látja, hogy az a fény, melyről azt képzelte, hogy önmaga az, tulajdonképpen mindennek a Végtelen Fénye.

Mialatt az egó a kauzál testben lakott, már felismerte mindenben az Isteni Tudatot; s ha egy másik egóra tekintett, tudata felszökellett, mert felismerte benne az istenit. De a budhi világban már nem ugrik fel, hogy kívülről üdvözölje, mert akkor már a másik egó az ő szívébe van zárva. Ő az a tudat és az az övé. Nincs már többé „te” és „én”, mert mind a kettő egy, mint két felülete valaminek, ami felülmúlja és mégis magába zárja mind a kettőt.

Az egész különös emelkedés mellett azonban mégsem vész el az egyéniség érzése mindamellett, hogy végképpen kiveszett az elkülönültség érzése. Ez, bár paradoxonnak látszik, mégis világosan igaz. Az ember mindenre visszaemlékszik, ami már mögötte van. Ő maga ugyanaz az ember, aki ezt vagy azt a cselekedetet a távoli múltban végrehajtotta. Semmi másban nem változott, mint abban, hogy most ő sokkal több, mint akkor volt, és hogy érzi, hogy épp úgy sok más megnyilvánulást is foglal magában. Ha itt és most egyszerre százan tudnók felemelni tudatunkat az intuíciós világba, mindnyájan egy tudatosság volnánk; de mindegyikünknek úgy tűnnék fel, mintha a sajátunk volna teljesen változatlanul, azzal a különbséggel, hogy most abba a többit is mind befoglaltuk.

Mindeniknek úgy tetszenék, mintha ő szívta volna fel mind a többit, vagy ő zárta volna magába mindazokat, és így mi itt nyilvánvalóan a káprázat egy neme előtt állunk, és egy kis további megértés világossá teszi számunkra, hogy mi mindnyájan egy óriási tudatnak egy-egy felülete vagyunk, és hogy mindaz, amit idáig a mi tulajdonságainknak, a mi értelmünknek, a mi erőinknek tartottunk, az mindenkor az Ő tulajdonsága, az Ő értelme, az Ő ereje volt. Eljutottunk tehát az ősrégi tiszteletben tartott mondásnak: „Te van Az!” a megértéséig. Idelenn beszélni erről és felfogni, vagy azt hinni, hogy értelmünkkel felfogtuk ezt: egészen más dolog, mint belépni ebbe a csodálatos világba, és ismerni azt olyan bizonyossággal, amit többé semmi meg nem rendíthet.

Ha ez a budhi tudat teljes benyomást gyakorol a fizikai agyra, új értéket ad minden cselekedetnek és életviszonynak. Nem nézünk többé emberre vagy dologra– mellékes, hogy kisebb vagy nagyobb fokú kedvességgel vagy rokonszenvvel; egyszerűen mi vagyunk az a személy vagy az a tárgy, és úgy ismerjük őt, vagy azt, mint magunk agyának gondolatát vagy a kezünk mozdulatát. Indító okait úgy méltányoljuk, mint a magunkéit, bár tökéletesen megérthetjük, hogy önmagunknak egy másik része a mienknél több tudásával vagy a mienktől eltérő szempontjával egészen másképp cselekedhetik.

Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy az intuíció világának legalsó rétegeibe lépő ember azonnal teljes tudatában lesz az összes élőkkel való egységének. Az érzésnek ez a tökéletessége csak, mint sok fáradozásnak és nehéz munkának eredménye jön meg, miután már feljutott az egység országának legmagasabb rétegébe. Általában bejutni ebbe a világba annyit tesz, mint a tudatosságnak óriási terjedelmét kitapasztalni, és önmagát sok mással egynek ismerni; de őelőtte a törekvésnek, az önfejlesztésnek olyan ideje nyílik meg, mely ahhoz hasonló ezen a színvonalon, amit mi idelenn teszünk, mikor igyekszünk meditáció révén a közvetlenül felettünk lévő világba felemelkedni tudatunkkal. Lépésről lépésre, fokról fokra kell a jelöltnek ezt az utat meghódítania, mert még ezen a színvonalon is szükséges fáradoznunk, ha haladni akarunk.

Miután a jelölt átment az első Beavatáson és tudatosan lépett a budhi világba, ez a fokról fokra lépve történő önfejlesztési munka azért áll előtte, hogy technikai nevet használva, a három nagy bilincset lerázza magáról, amelyek őt hátráltatják a további előmenetelében. Most már határozottan a Szentség Ösvényén van, és a buddhista rendszer, mint Sótápáttit vagy Sóhánt említi, vagyis: „Ő, aki a folyamba lépett”; hinduk között pedig Párivrájáká a neve, ami azt jelenti, „vándor”, ki úgy érzi, hogy a három alsó világban nem talál többé olyan helyet, amely neki lakóhelye vagy menedéke lehetne.

IX. FEJEZET
A MÁSODIK ÉS HARMADIK BEAVATÁS

AZ ELSŐ HÁROM BILINCS

Az első Beavatáson átment jelölt végleg az igazi Ösvényre lépett, arra az Ösvényre, mely Adeptussághoz vezet, vagyis ahhoz a kapuhoz, mely az emberi birodalomból a felsőbbrendű ember birodalmába vezet. Ha alulról nézünk fel erre az Ösvényre, csodálkozhatnánk, hogy a tanítvány nincs kimerülve az első Beavatáshoz vezető munka után, hogy nem retten vissza bátorságát vesztve az előtte álló szédítő magasságoktól, melyeket magasbodni lát maga előtt, könyörtelen, folyvást emelkedő Ösvényen. De ő ivott az élet kútjából, és ereje tíznek az ereje, mert a szíve tiszta, s az eszményi emberiség dicső volta, mely egyre növekvő tisztasággal tárul a szeme elé, oly vonzó és buzdító erővel bír, amihez semmi földi ösztönzést vagy érdeket hasonlítani nem lehet.

Útjának az első szakasza a második Beavatásnál végződik, melynek elérése előtt három Sanyojánt, vagy bilincset kell levetnie, amelyek:

Szákkáyáditthi – az én-nek káprázata,

Vichikichichhá – a kétely vagy bizonytalanság,

Szilábbátápárámásza – babona.

Ezek közül az első, az „én vagyok én” tudata, ami a személyiséggel van összeköttetésben és nem egyéb, mint káprázat, amit már az igazi felfelé vezető Ösvényen tett legelső lépésnél el kell vetni. De e bilincstől való teljes megszabadulás még ennél is többet jelent; mert magában foglalja annak a ténynek a megértését, hogy az egyéniség egyszersmind valósággal egy a Mindenséggel, s hogy ezért a testvéreivel ellentétes érdekei sohasem lehetnek, és hogy akkor a legigazibb az előhaladás, ha leginkább másoknak segít haladni.

A második bilincs említésénél néhány figyelmeztető szót kell mondanom. Európai gondolkozásmódhoz szokott emberek annyira természetesnek tartják – szerencsétlenségükre –, hogy minden vallás, iskola vagy szekta bizonyos dogmákhoz való vak, oktalan ragaszkodást követel hívőitől; hogy midőn azt hallják, hogy az okkultizmusban, mint a haladás akadálya jön számba a kétely, feltételezik, hogy ez az Ösvény ugyanazt a vak hitet várja el a követőitől, mint azt sok modern babona teszi. Ennél helytelenebb feltevést képzelni sem lehet.

Igaz, hogy a kétely (jobban mondva bizonytalanság) némely kérdésben megakadályozza az előhaladást, de ennek ellenszere nem a vak hit, (mely maga is bilincsnek tekintetik, amint később látni fogjuk), hanem az egyéni kísérletezésből vagy a matematikai következtetésekből nyert meggyőződés bizonyossága. Amíg a gyermek kételkedik az egyszeregy helyességében, nem igen tehet előmenetelt a magasabb mennyiségtanban; de kételyeit csak az oszlathatja el kielégítően, ha a kísérletezés és a következtetés útján szerzett megértést, hogy az egyszeregy-táblázat megállapításai igazak. Akkor már nemcsak azért hiszi el, hogy kétszer kettő négy, mert mondták neki, hanem mert már magától értetődő dolog az neki. Ugyanez a módszere, mégpedig egyetlen ismert módszere az okkultizmusnak, a kételyek feloldására.

Vichikichichhá-t úgy értelmezték, hogy az a karma és reinkarnáció tanában való kételkedés, valamint annak a módszernek a hatóerejében való kételkedés, amely szerint a legmagasabb jót a Szentségnek ezen Ösvényén haladva érjük el; de e dolgok tudása magával hozza azt az élő meggyőződést, hogy a világ Isten iskolája az ember számára, s hogy az Ő terve a halhatatlan életnek az elenyésző formákon keresztül végbemenő fejlődése (evolúció), amely terv minden részletében csodás és áldásos. Lerázva ezt a második bilincset, a Beavatott vagy észszerű gondolkodás útján, vagy személyes, első kézből vett tudása alapján, annak a kétségtelen bizonyosságát tudja meg, hogy az okkult tanítás e dolgokra vonatkozóan igaz.

A harmadik bilincset, a babona bilincsét úgy írták le, hogy az magában foglalja az értelmetlen és tévedésen alapuló hit minden faját, valamint azt, hogy külső rítusoktól és szertartásoktól függhet a szívnek megtisztulása. A Beavatott látja, hogy a vallások által nyújtott minden segély – az ima, a szentségek, a zarándoklás, a böjt, s a különféle rítusok és szertartásokon való részvétel – csupán segítő eszköz és semmivel sem több; s hogy az ember igénybe veszi közülük azokat, amelyeket magára nézve hasznosnak lát, de nem fogja feltételezni egyikről sem, hogy egyedül elegendő az üdvözülésre. Határozottan tudja, hogy a szabadulást önmagában kell keresnie, és hogy bármily értékesek legyenek is ezek a segítő eszközök akaraterejének, bölcsességének és szeretetének kifejlesztésénél, mégsem pótolhatják sohasem azt a személyes erőkifejtést, ami egyedül célhoz vezető. Az az ember, aki ezt a bilincset levetette, megérti, hogy nincs a vallásnak olyan formája, amely minden emberre szükséges lenne, hanem hogy a Legmagasabbhoz vezető Ösvényt meg lehet találni bármelyikük és mindük által, sőt, nélkülük is.

E három bilincs összefüggő sorozatot alkot. Megértvén az egyéniség és a személyiség közötti különbséget, lehetséges immár az újratestesülés igazi folyamatát értékelnünk, s ezáltal erre a pontra vonatkozó kételyünket elűznünk. Ezt elérve, az egó szellemi állandóságának tudatában megjön a saját szellemi erőnkbe vetett bizalmunk, és az elűzi a babonát.

AZ EGYES LÉPÉSEK ALSÓBBFOKOKRA OSZTÁSA

Maga a Valóságos Ösvény mindenik foka négy lépésre oszlik. Az első a Maggó vagy Út, melynek ideje alatt a tanítvány arra törekszik, hogy a bilincseket lerázza. A második lépés a Phálá, szó szerint gyümölcs vagy eredmény, midőn az ember azt veszi észre, hogy mind jobban mutatkoznak erőfeszítésének eredményei. Harmadiknak a Bhávággá következik, vagy a beteljesedés, t. i. az az időszak, amidőn az eredmény elérte a tetőpontját, és ő képes kielégítően teljesíteni az ahhoz a lépéshez tartozó munkát, amely lépésben most már szilárdan áll. A negyedik a Gótrábhu, ami azt az időszakot jelenti, melyben eljutott a következő Beavatásban való részesülésnek megfelelő állapotba.

Hogy a jelölt Gótrábhu legyen, szükséges, hogy Ösvénybeli fokozatának bilincseitől tökéletesen megszabadult legyen. Mielőtt megkaphatná a második Beavatást, a Király által megválasztott Beavató bizonyítékot kér arra nézve, hogy miként használta fel a jelölt az első Beavatásnál nyert erőit; s a szertartás legszebb látványainak egyike az a része, melyben, akiket a jelölt segített, előlépnek bizonyságot tenni. Ennél a Beavatásnál az is megkívántatik, hogy a Beavatottnak már kifejlett legyen az a képessége, melynél fogva szabadon tud működni a mentál testében, mert míg az első Beavatás az asztrál síkon megy végbe, a második az alsó mentál világban történik.

Ez utóbbi megállapítás látszólag nehezen egyeztethető össze azokkal a leírásokkal, melyek szerint a Beavatások bizonyos teremben vagy kertben mennek végbe; de igazán nincs ebben semmi ellentmondás. Mikor Maitreya Urunk működik, mint Beavató, a szertartás rendszerint a kertjében, vagy a nagy szobájában történik. Ő Maga fizikai testében van jelen, s ugyanúgy van sok esetben Vaivaszvata Manu Urunk, aki egészen közel lakik oda. A többi jelenlevők mind rendesen az asztrál testükben vannak az első Beavatás alkalmával, és mentál testükben a második Beavatásnál. A jelenlevő Nagy Lények tökéletes könnyűséggel összpontosítják tudatukat bármely kívánt színvonalra, de természetesen megvan az asztrál és a mentál világban a tökéletes mása mindannak, ami a fizikai világban van, így hát az adatok teljesen helyesek, mert fizikai dolgokkal kapcsolatban véve a helyzetek egészen olyanok, amilyeneket a leírás közöl.

BESZÁMOLÓ EGY MÁSODIK BEAVATÁSRÓL

Az előző fejezetekben használt tervemhez hűen, ismét beszámolok a szertartásról.

Értesítést kaptam, hogy nagy Adeptus-gyülekezet lesz Maitreya Urunk házában. Chaitra hónapjában, a telihold éjjelén, és hogy ezt a tiszteletreméltó összejövetelt arra használják fel, hogy azután, mihelyt alkalmasnak látják, bizonyos jelölteket a Szákridágámin Beavatásban részesítsenek. Morya Mester azt kívánta, hogy a fiatal emberek gyámjai nem később, mint tíz órakor várjanak rá.

Azon az éjjelen sok Indiából való barátunk időzött ott köröskörül, akik, mikor a jelöltek és gyámjaik Kuthumi Mester házába mentek, illő távolságból követték őket, és tiszteletteljesen várakoztak a közelben. Alig hogy a házhoz értek az előbbiek, már belépett oda Morya Mester. A két Mester csaknem azonnal Maitreya Urunk háza felé indult, a tanítványok követték őket, s a kertben maradtak, mialatt a Mesterek beléptek a házba.

Ez a kert a Himáláyá egyik déli lejtőjén van, kilátással az indiai síkságok óriási területére, mely a távoli láthatárig terjed. Védett helyen van, mert mélyedésben fekszik, és hátulról egy fenyőerdő óvja, mely jobbfelé is átgörbül. Az erdőn túl, s egy kicsit Keletre ősi kőház áll, oszlopos és széles verandával, amelyben a mi fajunknak Manuja, a nagy Vaivaszvata Urunk lakik. Maitreya Urunk kertjét elárasztotta a telihold ezüst fénye, mely rávetődött a rhododendronok csoportjaira, s a többi nyíló tavaszi virágokra, és kápráztatóan ragyogott a fehér márvány ülésen, mely a nagy fát körülöleli, s mely Maitreya Urunk kedvenc pihenőhelye. Most is ezen foglalt helyet, mikor a házból kilépett, a Mesterek pedig közvetlenül az Ő ülése alatt a gyep-teraszon helyezkedtek el félkörben, Tőle jobbra és balra.

A teraszon egy lépéssel lejebb állott a két jelölt, az őket bemutató két Mester között – Kuthumi és Dywal Kul Mesterek között. Mögöttük állottak a fiatalabb jelöltnek az alsóbb világban kijelölt gyámjai. A Manu egy kissé hátrább ült, Bódhiszattva jobbján, és felettük Gautama Buddha Úr dicső alakja fénylett, Ki előtt utolsó földi életében ez a két tanítvány letette a fogadalmat, melyet nem lehet megszegni soha, és Aki most az Ő mindenható áldását adta reájuk ennél a lépésnél, melyet most készülnek megtenni. Közelében volt a Máhácsohán, az öt sugár feje, s köztük és egy kissé fölöttük ragyogott fel válaszul a Bódhiszattva ünnepélyes felhívására az Egyetlen Beavatónak, az okkult Hierarchia hatalmas Királyának, a Világ Urának tündöklő Csillaga. Ez volt a kerete ennek a kiváló Beavató szertartásnak.

Kuthumi és Dywal Kul Mesterek egy lépéssel előbbre vezették a két jelöltet, és a Bódhiszattva megkérdezte:

„Kik ezek, akiket most elém hoztok?”

Kuthumi Mester válaszolt:
„Ez olyan két testvér, akik lerázták az elkülönültség, a kétely s a babona béklyóit, és learatva a termést és felmutatva munkájuk eredményét, most a Szákridágámin Ösvényére óhajtanak lépni. Mint „Gótrábhu”-kat mutatom be őket.”

Maitreya Urunk kérdé:
„Akarod e két Testvért tovább vezetni azon az Ösvényen, melyre most lépni szeretnének?"

A Mester így felelt:
„Akarom.”

Az Úr mondá:
„Törvényünk megkívánja, hogy két magasabb Testvér vállaljon felelősséget minden jelöltért, ki a második Ösvényre jelentkezik. Akarja még valamelyik Testvér támogatni kérésüket?"

Djwal Kul Mester felelt:
„Én akarom.”

Erre az Úr a gyámokhoz fordulva, ezt mondá:
„Ti, mint a külvilágban élő két Testvér, vállaltátok magatokra e fiatalabbik jelölt gondját. Ti már szereztetek tapasztalatokat az elvállalt gyámsági kötelességetek közepett; miután a jelölt teste még zsenge korú, akartok-e továbbra is megmaradni őreinek, és segíteni neki a második Ösvényen való haladásában?”

Ők így feleltek:
„Akarjuk, és örömmel tesszük.”

Az Úr kérdé:
„Még mindig oly erős bennetek a szeretet iránta, hogy könnyű és kedves lesz nektek a munka?”

Ők ezt felelték:
„Szeretetünk még mélyebb most, mint volt, mikor boldogító feladatunkat megkaptuk, könnyen vezethető és erősen vágyik tanulni.”

Az Úr így szólt az ifjabb jelölthöz:

„A Te szíved is tele van szeretettel e két Testvéred iránt, és örömmel fogod magadat vezetésüknek alávetni, nem engedve semmit a Te szíved és az Ő szíveik közé férkőzni:”

Ő így felelt:
„Örömmel fogom tenni, mert mind a kettőt nagyon szeretem, és hálás vagyok nekik gondozásukért.”

Az Úr most mind a két jelölthöz szólt:
„Óhajtotok tehát belépni a Szákridágámin Ösvényére:”

Ők így feleltek:
„Azt óhajtjuk, ha alkalmasak vagyunk arra, hogy beléphessünk.”

A Bódhiszattva így szólt:

„Miután a Testvérségnél ősrégi szokás, hogy valahányszor jelölteket mutatnak be minden következő Beavatásra, megkérdezzük, hogy miként használták fel az előbb rájok bízott erőket; és miután az erő csak akkor erő, ha mások segítésére használják; kérdem: ki akar tanúskodni a két jelöltnek a Testvérségbe való belépése óta tett szolgálatairól? Milyen határozott tanítási munkát végeztek? Kinek segítettek?”

Még alig szelték át a környező léget ezek az ünnepélyes szavak, mintha megidézést harangoztak volna az egész világ körül: már a tanúk nagy csapata tódult elő az égnek mind a négy tájáról, és szemeiket csendben, szeretettel és hálás tekintettel függesztették a középen álló jelöltekre.

Kuthumi Mester szólalt meg:

„Ezek azok a sok nemzetből és sok országból valók, akik mind e két tanítványomtól nyertek világosságot, erőt és vigaszt. Idősebbik fiam ajkáról szállt el üzenetem sok ezrekhez, és ő szünet nélkül dolgozott azon, hogy a sötétben lévőkhöz világosságot juttasson el; itt ezek vannak, hogy tanúskodjanak róla. Egy könyvet és sok cikket is írt, melyek, mint másokért végzett szeretet-munkájának bizonyítékai maradnak fenn. Fiatalabb Fiam – s a Mester gyöngéden mosolygott – testében még fiatal a nyilvános működésre, de írt egy kicsiny könyvet, melyben az én neki adott tanításaimat adja tovább, s az emberek tízezrei szeretik őt, mint a hozzánk vezetőjüket. Ezek is itt vannak, és készek bizonyságot tenni.”

És számtalan hang kiáltá:

„Tanúskodunk!” – s úgy tetszett, mintha az egész lég megszólalt volna, oly sokan voltak a tanúskodók. S a Bódhiszattva mosolya kimondhatatlan szeretetteljes lett, amint Ő, a Világ Megváltója hallgatta a választ, mely az Ő felhívására jött meg.

Az első gyámja ezeket mondá:

„Tanúskodom, hogy az idősebbik jelölt kínos zavarok és keserű vetélkedések idején teljes hűséggel állt mellettem és Testvérem mellett, kik a látszat szerint ellentétben voltunk; rendületlen szilárdsággal, s kedvességgel, derülten s igazlelkűen. Tanúskodom továbbá másokért végzett fáradhatatlan és önzetlen munkájáról, melyben minden erejét szolgálatára használta. Tanúskodom, hogy a fiatalabbik – az én szeretett gyámoltom – mindenkit segíteni igyekszik, akivel találkozik, és ritka ügyességet tanúsít a segítésben, mialatt belőle oly ragyogó szeretet és tisztaság árad, hogy már a puszta jelenléte is áldás. Mindenki ismeri megbecsülhetetlen kis könyvének értékét.”

A második gyám szintén a jelöltek előnyére szólt következően:

„Én is bizonyságot teszek a két kedves jelölt mellett. Tanúskodom, hogy az idősebbik nekem személyesen nyújtott sok hűséges, szeretetteljes és önfeláldozó segítséget, sokszor volt támaszom, és sok embertől hallottam, hogy bennök lelkesedést nyújtott, és életökbe fényt hozott. A fiatalabbik jelöltre nézve tanúskodom, hogy magam láttam a csodás szeretetet és odaadást, melyet ő sugalmazott rendje tagjainak, úgy Adjarban, mint Benereszben is tapasztaltam a bennük véghezvitt változást. Sok levelet is kaptam, melynek írói állítják, hogy az ő könyve révén új felfogásuk van életükről.”

Kuthumi Mester előhívott a tömegből olyanokat, akik e jelöltektől tanulták az igazságot, és őt követték, s őt tekintették vezetőjüknek. Sokan bizonyították, hogy tőle nyertek segélyt, mindenik azt mondta el, amit szívében érzett; és sokan jelentették ki, hogy „A Mester Lábainál” új színben mutatta meg nekik az életet. A segélyben részesültek közül többen nem jöhettek el, mert ugyanakkor ébren lévén, napi kötelességeik után jártak; ezeket a Mester által készített élő képmásaik helyettesítették, s bár azok nem szólhattak és nem tehettek semmit, valószínű, hogy ez óra csodás befolyásának némi hatása eljutott a képmások eredetijeihez. Ezután a tömeg visszavonult, és a szertartás folytatódott.

Azután a Bódhiszattva szólt a jelöltekhez, méltatva az elvégzett munkájukat, és azt a reményét fejezve ki, hogy a most rájuk bízandó új erőket éppen olyan jól fogják felhasználni, amint azokat használták, melyek már a birtokukban vannak. Majd így folytatta:

„Ti örökre levetettétek a béklyókat, melyek a földhöz kötik testvéreiteket, s amelyeket a saját szabad voltotok felhasználásával kell könnyebbekké tennetek nekik. Végképpen megbizonyosodtatok arról, hogy az elkülönített én fogalma csalódás; ezt a bizonyosságot belé kell szőnötök alsóbbrendű testeitekbe, hogy azoknak soha egyetlen tette vagy gondolata se az elkülönített én-ért való legyen, hanem hogy minden csakis az „Egyetlen Én”-ért történjék, Aki benne működik mindenben. Akartok erre törekedni, és nem nyugodni, amíg eredményhez nem jutottatok?”

A jelöltek ezt felelték: „Akarok.”

Maitreya Urunk így szólt:

„Ti eldobtátok a kétely bilincseit, és bizonyossággal tudjátok, hogy a fejlődés valóság, és hogy a fejlődés módszere az anyagba való folytonos alámerülésből áll, az ismét helyreigazodás törvényének hatása alatt. Arra kell használnotok a most reátok bízandó erőket, hogy velök elűzzétek másoknak ezekre az élő igazságokra vonatkozó kételyeit, hogy így mások is részesüljenek abban a tudásban, amit nyertetek – és amit bizonyos, hogy nem csupán a magatok számára kaptatok. Akarjátok-e tehát erőiteket a mások megvilágítására használni?”

A jelöltek azt felelték:
„Arra akarom használni.”

Maitreya Urunk folytatá:

„Ti már felülemelkedtetek a babonákon, tudjátok, hogy az ember a világosságot bármelyik vallásban megtalálhatja; ti tudjátok, hogy a rítusoknak és ceremóniáknak lényeges értékük nincs, és hogy ami velük elérhető, tudás és akarat által nélkülük is elérhető. Mindenek fölött szabadok vagytok attól a babonától, hogy a fejlődés mögött egy haragos Hatalom áll, és tudjátok, hogy minden, ami van, az Egyetemes Szeretetben van, és hogy ennek az Egyetemes Szeretetnek az evangéliumát kell az emberek között terjesztenetek. Akartok igyekezni a sötétséget elűzni ennek az evangéliumnak hirdetésével?”

A jelöltek azt felelték: „Akarom.”

Ekkor Maitreya Urunk hozzátette:

„Soha se feledjétek, hogy nincs más sötétség, mint amit a tudatlanság és a csalódás okoz. Jól mondták: „Minden jó és tökéletes adomány felülről jön, és a Világosság Atyjától száll alá, Kiben nincs változás és Kiben a forgandóságnak még árnyéka sincs meg.” Benne nincs semmi sötétség, hanem az emberek fordítanak hátat az Ő világosságának, és a saját árnyékukban járván kiáltoznak, hogy sötét van.”

Ezek után a jelölteket kipróbálták a mentál síkon való munkára vonatkozólag. A mennyei világban élő olyan embereket kellett megvizsgálniok, kik a jövőben az ő gondjaikra bízatnak; és az Úr kérdé, mit tennének ezek segítésére minden egyes esetben szem előtt tartva azokat a korlátozásokat, amelyek mellett ezek a gondozottjaik munkálkodni fognak. Egyik eset egy középkori szerzetes esete volt, ki ugyan telve volt odaadással, de Istenre, a szentekre és az egyházra vonatkozóan igen korlátolt fogalmai voltak; az Úr pedig azt kérdezte tőlük, mit tennének avégből, hogy előmozdítsák növekedését. Minden, ami a Második Beavatás alatt történik, a mentális világban megy végbe, és mindnyájan mental testükben működnek, nem a szokásos máyávi rupá-ban, amit az asztrális világban szoktak használni.

Miután ezek a próbák is befejeződtek, s a jelöltek eredménnyel feleltek a hozzájuk intézett kérdésekre, felvezették őket Maitreya Urunkhoz, és letérdeltek Előtte. Ő felkelt és Shamballa felé fordulva, hangosan kiáltott:

„Fénynek és Életnek és Dicsőségnek Ura, a Te Nevedben és Te érted teszem ezt?”

Ekkor kigyúlt felette a Ragyogó Csillag, az Egyetlen Beavató beleegyezését adva, és Gautama Buddhának, az Úrnak fenséges alakja vakítóan fénylett, mialatt jobb kezét áldásra emelte. A Máhácsohán is felkelt, hogy áldását adja, mikor a Bódhiszattva egymás után tette kezét a lehajtott fejekre, és mindnyájan mély alázattal hajoltak meg a hatalmas Lények előtt; és csend uralkodott.

Ebben a csendben kapták meg a jelöltek a Tudás Kulcsát; a Bódhiszattva mentál és kauzál testéből erősugarakat bocsátott ki, melyek az új Beavatottak mentál és kauzál testét érve, hírtelen és fenséges növekedésre serkentették az azokban lévő hasonló erők csíráit. Mint mikor a napsugaraktól ösztökélt bimbó hírtelen felpattanva, a kinyílt virág teljes pompájában díszlik, úgy bontakoztatták ki hírtelen az ő mentál és kauzál testeik a bennök szunnyadó erőket, ragyogó szépséggé fejlődvén ki. Ebben a terjedelmükben immár szabadon működhetett általuk az intuíció, az a nagy új erő, mely így nekiszabadult a munkának, Maitreya Urunk pedig így szólt:

„Vegyétek ezt az új erőt, amelyet én adok nektek, és bízzátok rá magatokat félelem nélkül. Hozzátok alsóbbrendű testeiteket olyan rendbe, és tegyétek annyira képessé a válaszolásra, hogy az intuíció szabadon járhasson át rajtuk a fizikai agyatokhoz, s így minden tévedés nélkül irányíthassa magatartásotokat. Így világítsa meg az előttetek lévő utat, és készítsen elő benneteket arra, hogy majd a harmadik Ösvényre léphessetek.”

Szavait a nagy áldással fejezte be, aztán a Csillag s a közelében lévő fenséges Alakok eltűntek, a jelenlévők még egyszer mély tisztelettel hajoltak meg, és a nagy szertartás véget ért.

Az egybegyűlt Mesterek elhagyták helyeiket, s mindenik néhány barátságos szót szólt az újonnan Beavatottakhoz, és megáldották őket. Kuthumi Mester intézett néhány szeretetteljes szót a tanúskodók csoportjához is, akik, mint mondottuk, azelőtt visszavonultak némi távolságra, de most ismét előrejöhettek, hogy elbúcsúzzanak vezetőiktől, akik az újonnan nyert tudásukat felhasználva, e követőknek néhány utasítást adtak, és áldással bocsátották el őket.

MENTÁL FEJLŐDÉS

A második Beavatás gyorsan folytatja a mentál test fejlesztését, s ekkor, vagy körülbelül ez idő tájt a tanítvány megtanulja a máyávi rupát használni, melyet néha illúziótestnek is fordítanak. Ez egy ideigvaló asztrál test, melyet olyan valaki alkot, aki képes a mentál testében működni. Ha valaki az asztrál világban jár, rendszerint asztrál testében teszi ezt; és ha szükséges volna a fizikai síkon mutatkozni, mialatt asztrál testében működik, kénytelen lenne asztrál teste köré egy fizikai testet tömöríteni (materializálni). Megteszik ezt néha, de nem gyakran, mert nagy erőpazarlást igényel. Ehhez hasonlóan, ha mentál testében működik, s az asztrál világban óhajt megnyilvánulni, szükséges lesz egy ideiglenes asztrál testet materializálnia, s ez a máyávi rupa. Amikor munkáját befejezte, ismét visszavonul a mentál világba, ideiglenes teste eltűnik, azaz annak anyaga visszatér az asztrál anyag rendes körforgásába, ahonnan azt a tanítvány akarata elvonta.

Egészen az első Beavatás idejéig az ember éjjelenként az asztrál testében működik; de mihelyt teljesen uralma alatt áll, és tökéletesen tudja használni, megkezdődik a munka a mentál testben. Mikor viszont ez a test teljesen szervezett, sokkal hajlékonyabb eszköz, mint az asztrál test, és azokat el lehet végezni benne, ami az asztrál világban lehetetlen. Aki meg tudja alkotni a máyávi rupát, az egy pillanat alatt átmehet a mentál világból az asztrál világba és vissza, és mindenkor használhatja a mentál sík nagyobb erejét és élesebb érzékét, s az asztrál materializáció megalkotását csak akkor kell használni, ha az asztrál világban lévők előtt akar mutatkozni. Először a Mesternek kell megmutatnia a tanítványa előtt a máyávi rupa készítését, ami előszörre nem könnyű dolog, de azután maga is meg tudja csinálni.

Evvel a második Beavatással kapcsolatban a mentál testnek nagyon nagy kiterjedése és fejlődése jön létre, de rendszerint néhány évbe telik, míg ennek hatásai a fizikai agyban is mutatkoznak. Mikor ez beköszönt, kétségtelenül nagy erőfeszítést okoz az agynak, mert az nem tud azonnal a kellő magasságú rezgésekhez hangolódni.

A VESZEDELMES IDŐSZAK

A második Beavatás elnyerését követő időszak sok tekintetben a legveszedelmesebb a jelöltre nézve az Ösvényen, míg csak az ötödik Beavatást el nem érte, mert mindig megtörténhetik, hogy visszaesik vagy sok életet eltölt céltalan kóborlással. Ezen a fokon azonban különösen megtörténik az, hogy ha a jelölt jellemében bármi kis gyengeség van, az feltétlenül felszínre kerül. Képtelenségnek hinnők, hogy még egy ilyen magas fokozatra jutott ember is visszaeshessék; de szomorú tapasztalatok bizonyítják, hogy még ez is megtörténik néha. A veszély majdnem minden esetben gőgből származik; ha csak a legcsekélyebb árnya van is az ember természetében a gőgnek, már őt komolyan a bukásnak veszélye fenyegeti. Az, amit mi idelenn értelemnek nevezünk, csupán visszfénye a valódi dolognak, s egyesek közülünk mégis büszkék rá, büszkék értelmükre, éles megfigyelőképességükre. Így pedig az ember, ha csak a legtávolabbról is belepillanthat abba, hogy mivé lesz majd értelme a jövőben, akkor máris komolyan fenyegeti a veszély; és ha elindul ezen az úton, nagyon nehéz idők következnek reá, amíg visszajuthat. Ezért csak a szünet nélkül való és egyre növekvő éberség teheti őt képessé arra, hogy ezen a fokon sikerrel jusson át, és állandóan azon kell igyekeznie, hogy kiölje magából a büszkeségnek, az önzésnek és előítéletnek még a nyomát is.

Mikor ezzel tisztában vagyunk, hirtelen és különös módon világossá lesz előttünk a Biblia különböző tétele. A Beavatott életének erre a veszélyes időpontjára mutat rá az evangéliumi történetben a pusztában való megkísérttetés, mely Krisztusnak János által való megkereszteltetését követte. A pusztában töltött negyven nap azt az időszakot jelképezi, amely alatt a mentál test kiterjedése, melyet a második Beavatásnál kap, behatol a fizikai agyba, noha a mindennapi jelöltnél e munka teljes elvégzése nem negyven napot, hanem negyven évet vehet igénybe, Jézus életében ez volt az az időszak, mely alatt az Ő agya az elérkező Krisztushoz igyekezett alkalmazkodni. Ekkor a sátán, amely szimbólisztikusan az alsórendű természetet képviseli, kísértésbe igyekszik vinni a Beavatottat; először, hogy erőit saját szükségének kielégítésére használja: „Ha Isten Fia vagy, parancsold, hogy a kövek kenyérré váljanak.” Majd rá akarja bírni, hogy a templom csúcsáról bocsátkozzék le, mert így csodát mível, ami a lakosságot bámulatba ejti. Végül pedig a Sátán, megmutatva Neki a világ kincseit, királyságait, s azok dicsőségét, így szól: „Mindezeket Neked adom, ha leborulsz előttem, és engem imádsz”; itt a kísértés célja az, hogy rábírja Jézust erőinek a saját becsvágya kielégítésére való felhasználására. Mindenegyes kísértés a gőgnek más-más formáját képviseli.

Amint az első Beavatás egy új születésnek felel meg, úgy hasonlítható a második Beavatás a Szentlélekkel és Tűzzel való kereszteléshez; mert az áldott Szentháromság Harmadik Személyének ereje az, ami abban a pillanatban kiáramlik, s amit csak fogyatékosan mondhatunk tűzfolyamnak, az élő fény lángoló áradatának. Ezen fokozatán az embert a buddhisták Szákádágámin-nak nevezik, a csak még egyszer visszatérő embernek, ami azt jelenti, hogy aki elérte ezt a színvonalat, annak már csak egyszer kell újra testet öltenie az árháti fok eléréséig; ez a negyedik Beavatás, mely után többé nem kénytelen fizikai testet magára venni. A hinduknál ez a második lépés Kuticsáká, azaz: olyan ember, aki kunyhót épít, vagyis elérte a béke helyét.

Ezen a fokon nincsenek levetni való bilincsek, ez inkább hatalmas lelki és értelmi előhaladás időszaka. Ha az úgynevezett pszichikai képességeket még előzőleg nem sajátította volna el, e hagyomány szerint ezen a fokon kell megszereznie, mert ezek nélkül lehetetlen volna elsajátítania ezt a tudást, melyet most kell kapnia, és képtelenség volna az emberiségért végzett magasabb rendű munkában részt venni, ami most a Beavatottnak a kiváltsága. Fizikai ébrenlétének időtartama alatt is kell rendelkezni tudnia az asztrál öntudatával; alvásának ideje alatt pedig a mennyei világ nyílik meg előtte, mert olyankor, midőn az ember távol van fizikai testétől, mindig egy fokkal magasabb tudatú, mint mikor húsburkolatának a terhe nyomja. Dr. Besant azonban az ő „Initiation, the Perfecting of Man” (Beavatás, az Ember Tökéletesítése) című munkájában kiegészítésül ad nekünk erre vonatkozóan egy más magyarázatot. Azt mondja, hogy mielőtt az ember a harmadik Beavatás elé állhatna, meg kell tanulnia az intuíció szellemét (budhit) lehozni a fizikai tudatába, úgy, hogy az benne lakjék és vezesse őt. Azután ezt teszi hozzá:

Erre a folyamatra rendesen azt mondják, hogy „pszichikai képességek fejlődése”, és úgy van az a „pszichikai” szónak valódi értelme szerint. Ez azonban nem a tisztánlátás vagy tisztánhallás fejlődését jelenti, amelyek egészen más folyamattól függenek.

A HARMADIK BEAVATÁS

Midőn a jelölt átjutott a második Beavatás négy alfokán, és ismét Gótrábhu-vá lett, akkor már kész a harmadik Beavatásra, hogy t. i. Ánágámin legyen, azaz szó szerint: olyan, aki többé vissza nem tér, mert elvárják tőle, hogy a legközelebbi Beavatását még ugyanebben a testesülésében érje el. Ennek a foknak a hindu neve a Hamsa, ami hattyút jelent, de ugyanerről a szóról azt is hiszik, hogy a So-ham mondatnak egyik formája, vagyis „Az vagyok én”. Van egy hagyományos mondás is, mely szerint a hattyú képes elválasztani a tejet a víztől, és ehhez hasonlóan a bölcs is képes felismerni, hogy az élet jelenségének mi az igazi értéke az élő lényekre nézve.

A keresztény szimbolizmus ezt a Beavatást fejezi ki jelképesen Krisztus színváltozásával. Krisztus egy távoli magas hegyre ment fel, és tanítványai előtt elváltozott: „Arca úgy fénylett, mint a Nap, és öltönye fehér volt, mint a világosság.” Rendkívül fehér, mint a hó, annyira, hogy annál jobban egyetlen takács sem fehérítheti meg a Földön. Ez a leírás az Augoeidest, a megdicsőült embert sejtteti, és nem mondhatni, hogy nem megfelelő képe ez annak, ami azon a Beavatáson végbemegy, mert éppen úgy, amint a második Beavatás főképpen az alsó mentál test serkentését illeti; a harmadiknál főképpen a kauzál test fejlődik. Az Egó szorosabb kapcsolatba jut a Monáddal, és így valóban elváltozik. Még a személyiséget is érinti ez a csodás kiáramlás. Az első Beavatásnál a felsőbb és az alsóbb Én eggyé lettek, és ez az egység sohasem vész el, de a felsőbbrendű Én-en most végbemenő fejlődés a formák alsóbbrendű világában sohasem tükröződhetik vissza, noha a kettő a lehető legnagyobb mértékben egy.

Az Evangéliumbeli történet azt is mondja, hogy az Úr színváltozásánál megjelentek Mózes és Éliás is, az Ó-szövetség két főalakja; az egyik: a legnagyobb zsidó próféta, a másik a zsidó törvény képviselője. Így az Ó-testamentumi két módja az igazság megközelítésének: a törvénykövetés és a prófétai ihlet van itt képviselve, mintegy Avval együtt, Aki egy új szövetséget készül létrehozni, t.i. az Evangéliumit. Mindezeknek a szimbólumoknak pedig a harmadik Beavatás igazi mozzanataira vonatkozó jelentéseik vannak.

Egy másik, ehhez a lépéshez fűzött szimbóluma az Evangéliumi történetnek az, hogy Krisztust bemutatják az Ő Atyjának a templomban. A hagyományos elbeszélésben ez egy kissé eltérő, mert Krisztust akkor, mint kis gyermeket mutatják be. Mikor egy ember haladásának ezt a fokát éri el, a Világ szellemi Királya, az Okkult Hierarchia hatalmas Feje elé kell jutnia, aki ennél a harmadik lépésnél vagy maga végzi a Beavatást, vagy megbízza vele tanítványainak, a Láng három Urának egyikét, akik vele együtt jöttek a Vénuszról, hogy a Beavatást végrehajtsák; és az utóbbi esetben az embert rövidesen a Beavatás lefolyása után mutatják be a Királynak. Így jön Krisztus az Atyja színe elé; a Beavatottban a budhit addig emelik, míg csak eggyé nem lesz eredetijével a nirvánai világban; és ekkor az első és a második lényegnek (principium) nagyon csodálatos egyesülése jön létre az emberben.

A NEGYEDIK ÉS AZ ÖTÖDIK BILINCS

Mialatt az „Ánágámin” idelenn a mindennapi munkája után jár, mindannak a gyönyörű lehetőségnek örvendhet, amelyeket az ád meg neki, hogy teljes mértékben elsajátította a felsőbb mentál világ képességeit; és midőn éjjelenként elhagyja fizikai testét, megint belép a budhi világhoz tartozó, csodálatosan kitágult tudatosságba.

Amíg ezen fokozaton van, le kell ráznia magáról a negyedik és az ötödik bilincsnek nevezett dolgok még ott ólálkodó maradványait. Ez a kettő, a kámárágá és pátighá, azaz ragaszkodás az érzelmek által felkeltett örömökhöz, aminek típusa a földi szeretet, valamint a harag vagy gyűlölködés minden lehetősége. A jelöltnek meg kell szabadulnia minden arra való lehetőségtől, hogy a külső dolgok bármiképpen is rabjukká tegyék. Ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy nem fog érezni vonzódást semmihez, ami kedves, szép és tiszta; sem azt, hogy e tulajdonságok ellenkezője ne hasson rá visszataszítóan. Számba fogja ő még venni ezeket munkálkodása közben, de nem fogja megengedni, hogy kötelességeit befolyásoló elemekké legyenek, és egészen átugrik fölöttük, mikor olyan alkalmak merülnek fel, amelyek munkája miatt szükségessé teszik ezt.

Itt pedig tiltakoznunk kell egy gyakori, téves felfogás ellen. A legnemesebb, a legtisztább emberi szeretet soha ki nem hal, soha semmiképpen nem csökkenti azt az okkult nevelés; sőt, ellenkezőleg, megnövekszik és kiterjed, míg csak át nem ölel mindent ugyanolyan fokú hévvel, amilyennel eleinte csak egyet-kettőt volt képes pazarul elárasztani. A tanítvány azonban idővel kinő abból, hogy a környezetében lévőket csupán, mint személyiségeket tekintse, ennek folytán ment már akkor minden igazságtalanságtól és részrehajlástól, amit a közönséges szeretet oly gyakran szokott magával hozni.

Azt sem szabad hinnünk, hogyha megszerzi a mindent felölelő szeretet érzését, ezzel elvész bensőbb barátjai iránt érzett különös szeretete. Az a szokatlan tökéletes kapcsolat Ánándá és Buddha Urunk, valamint Szent János és Krisztus között ellenkezőleg, azt bizonyítja, hogy ez a szeretet még sokkal mélységesebb lett; úgyszintén egy Mester és a tanítványai közötti kapocs sokkal erősebb, mint bármely földi kötelék. Az a szeretet ugyanis, amely a Szentség Ösvényén virul, az egók között áll fenn, nem pedig a személyiségek között: ennek folytán erős és állandó, csökkenéstől vagy ingadozásától nem kell tartani, mert ez az a „tökéletes szeretet, mely kivet minden félelmet”.

X. FEJEZET
A MAGASABB BEAVATÁSOK

AZ ÁRHÁT

Az első, a második és a harmadik Beavatást követő fokozatok ideje alatt a jelölt a budhi tudatosságot fejleszti ki lassanként; de a negyedik Beavatásnál már a Nirváná világába hatol, és attól kezdve állandó erőfeszítéssel igyekszik azon keresztül, jobban mondva annak öt alsíkján át, mely az emberi egó lakóhelye. Ez a Beavatás az útnak felét jelző pont, mert amint mondják, rendes időkben átlag hét élet telik el az első és a negyedik Beavatás között, és ugyancsak hét élet a negyedik és az ötödik között. Mint azonban már fentebb is mondtam, e számok nagyon csökkenhetnek vagy növekedhetnek, és a most igénybevett időszakok a legtöbb esetben nem nagyon nagyok, mivel az egyes életek rendesen azonnal, vagyis mennyei világokban töltött időközök nélkül következnek egymásra.

Azt a jelöltet, aki már a negyedik beavatáson áthaladt, buddhista kifejezés szerint ÁRHÁT-nak nevezik, ami annyi, mint az érdemes, a képes, a tiszteletreméltó, vagy a tökéletes. A keleti könyvek pedig sok szépet mondanak róla, mert íróik tudják, mily magas fejlettségi színvonalon áll az Árhát. A hinduk a Párámáhámsá-nak, vagyis a Hámsá fölött állónak nevezik.

KERESZTÉNY SZIMBOLÓGIA

A keresztény szimbolisztikában a negyedik Beavatást a Krisztusnak Getsemáné kertjében átélt szenvedése, a keresztre-feszíttetés és feltámadása tünteti fel; noha, mivel vannak bizonyos előkészítő fokozatok, teljesebben szimbolizálni azokkal az eseményekkel lehet ezt, amelyek – mint mondják – a Nagy Héten történtek. Ennek a sorozatnak legelső eseménye az volt, hogy Krisztus a halott Lázárt feltámasztotta, melyről mindig Virágvasárnap előtti szombaton emlékeznek meg, bár az evangéliumi történet szerint ez egy vagy két héttel előbb történt. Vasárnap volt a diadalmas bevonulás Jeruzsálembe; hétfőn és kedden több ízben prédikált Krisztus a templomban; szerdán történt Iskariotes Judás árulása, csütörtökön az Oltári Szentség (Szent Eucharistia) megalapítása; csütörtök és péntek közé eső éjjel pedig Pilátus és Heródes ítélkezése, és Nagy Pénteken a Keresztre-feszítés. A Nagyszombatot a bebörtönzött szellemeknek prédikálva töltötte el, és szombaton éjfélkor, jobban mondva, a vasárnap reggel első pillanatában feltámadt a holtak közül, mindörökre diadalmaskodva.

A Krisztus-drámának mindezek a részletei arra vonatkoznak, ami a negyedik Beavatással kapcsolatban valóban megtörténik. Krisztus szokatlan és csodás dolgot vitt véghez Lázárnak szombaton történt feltámasztásával, és nagyon nagy részben ennek volt az eredménye az ezt követő egyetlen földi diadala; mert az egész nép egybegyűlt, meghallván a feltámasztás hírét. Vártak Reá, s mikor kijött a házból, hogy Jeruzsálembe menjen, lelkesedve ünnepelték, nagy-nagy érzelmi felbuzdulással, s úgy bántak Vele, ahogyan Keleten még ma is szokás bánni olyan valakivel, akit szentnek tartanak; és óriási lelkesedéssel kísérték el Jeruzsálembe. Ő ebben a kis földi elismerésben részesülve, természetesen felhasználta ez alkalmat a tanításra, és a templomban mondta el beszédeit, ahová tömegesen jöttek az emberek, hogy lássák és hallják Őt. Ez szimbolikus elmondása annak, ami valóban történt. A Beavatott némi figyelmet von magára, és bizonyos mértékű népszerűséget s elismerést nyer. Ezután mindig az áruló jön, aki elferdíti szavait és tetteit, úgy, hogy mindez gonosznak tűnik fel; amint Ruysbrook mondja:

„Sok esetben ezeket a boldogtalanokat megfosztják minden földi jótól, barátaiktól és rokonaiktól, és minden teremtmény elhagyja őket, szent voltukat kétségbe vonják, és megvetéssel illetik, életük minden művét rosszra magyarázzák az emberek, és akik körülvették, visszautasítják s megvetik őket; néha pedig különféle betegségek támadják meg őket.”

Ezt a rágalmazások és gyalázások zápora követi, és végre eltaszítja őt a világ. Ezután jön a Getsemáné kertbeli jelenet, amikor Krisztus végképpen elhagyatva érzi magát. Ezek után kigúnyolják, és keresztre feszítik. Ezt befejezi a kereszten ez a felkiáltás: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”

Madame Blavatskynak volt egy elmélete, melyet a Secret Doctrine-ban fejtett ki, s mit én személyesen nem vagyok képes igazolni; a teória szerint azoknak a szavaknak az igazi értelme ez volna: „Én Istenem, én Istenem, mennyire megdicsőítesz Te engem!”. Nem tudom, a két fordítás közül melyik a pontosabb, de mindkettőben nagy igazság van. A negyedik Beavatás egyik jellegzetessége, hogy a Beavatott teljesen magára marad. Először a fizikai világban kell egyedül maradnia; minden barátja ellene fordul valami félreértés folytán; később minden rendbe jön, de addig az ember avval az érzéssel marad, hogy az egész világ ellene van.

Talán ez még nem oly súlyos próba, de van a dolognak egy belső oldala: mert egyidejűleg tapasztalnia kell egy pillanatra azt az állapotot is, amelynek a neve Áviccsi, s ez azt jelenti, „a hullámtalan”, t. i. az, ami rezgés nélkül való. Az Áviccsi állapot nem az, amit népszerűen valamiféle pokolnak hittek, hanem olyan állapot, melyben az ember teljesen egyedül áll a térben, és úgy érzi, hogy el van vágva minden élettől, még a Logosz életétől is, s ez kétségtelenül a legszörnyűbb tapasztalat, amin valaha ember átmehet. Azt mondják, csak egy pillanatig tart, de azok szerint, akik ennek ezt a legnagyobb fokú borzalmát érezték, egy örökkévalóságnak tetszett, mert ezen a színvonalon idő és tér nincsen. Ennek a rémes megpróbáltatásnak, úgy gondolom, két célja van; az első, hogy a jelölt képes lehessen együtt érezni azokkal, akik ebbe az állapotba tetteik eredményeképpen jutnak; a második pedig az, tanuljon meg távol maradni mindentől, ami külső, és diadalmasan állani abban a nagy biztos tudatában, hogy ő egy a Logosz-szal, s hogy az a lesújtó megdöbbenés, amit a Tőle való elszigeteltség érzése kelt, nem egyéb, mint káprázat és megkísértés. Voltak személyek, akik e rettenetes próba előtt összeroskadtak, s ezeknek vissza kellett menniök, és újból kellett kezdeniök a magasabb Beavatáshoz való felkapaszkodást. Aki azonban ez alatt a rettenetes lidércnyomás alatt szilárdan helyt állt, csodás tapasztalatot nyer, minden szörnyűsége mellett is, úgy, hogy míg igazán a próbához hozzáillik ez a felkiáltás. „Miért hagytál el engem?” – addig e szavak: „Mennyire megdicsőítettél engem!” hűen tükrözik vissza annak a lelki állapotát, aki a próbán diadalmasan ment át.

Ez a Beavatás a többitől a szenvedés és győzelem különös kettős oldala által különbözik. A keresztény rendszerben minden egyes előbbi Beavatás egy határozott dologgal van jelképezve: a születéssel, kereszteléssel, a színváltozással; de a negyedik Beavatás jelképezésére egész esemény-sorozat lett szükségessé. A Keresztre-feszíttetés és mindazok a különféle szenvedések, melyeknek az csúcspontja volt, a Beavatás egyik oldalának jelképes bemutatását célozták, míg a Feltámadás a halál fölötti diadalával a másik oldalát jelképezi. Ezzel a fokozattal mindig vele jár a fizikai, az asztrál és mentál szenvedés; vele jár a világ részéről jövő elítéltetés, és a látszólagos kudarc; vele jár mindig a fényes diadal a magasabb világokban, amiről azonban a külső világ mit sem tud. A szenvedésnek ez a különös hajtása, mely ezt a Beavatást változatlanul kíséri: elsöpri a karmának egyes maradványait, melyek még az útjában állhatnak; és az a türelem és az az öröm, amellyel ezeket elviseli, nagyon értékesek, amennyiben jellemét megerősítik, és segítenek megállapítani hasznavehető-ségét abban a munkában, mely még előtte áll.

A keresztre-feszíttetés és a feltámadás, ami ezt a Beavatást jelképezi, a következő módon van egy ősi egyiptomi formulában leírva:

„Ekkor a jelöltet a fakeresztre kötik, meghal, eltemetik, s leszáll az alvilágba; a harmadik nap múlva visszahozzák a halottak közül.”

Csak miután három nap, három éjjel és a negyedik napnak egy része eltelt, emelték ki a szarkofágból, melyben eddig feküdt az ősi időkbeli, még mindig transzban lévő jelöltet, kivitték a szabad levegőre, és elhelyezték a piramis vagy templom keleti oldalánál, úgy, hogy a kelő Napnak első sugarai az arcát érjék, és felébresszék hosszú alvásából.

Van egy régi mondás: „kereszt nélkül nincs korona”, ami azt jelentheti, hogy az embernek az anyagba való leszállása, az anyag keresztjéhez való köttetése nélkül lehetetlen feltámadnia, és a dicsőség koronáját elnyernie; de a korlátozás, bánat és szenvedés által győzedelmeskedett. Lehetetlen leírnunk ezt a feltámadást; minden erre használt szavunk csak elhomályosítaná ragyogását, s minden kísérlet, mellyel azt vázolni akarjuk, majdnem istenkáromlásnak látszik; azt az egyet azonban mondhatjuk, hogy teljes diadalt aratott minden bánat, szenvedés, nehézség, kísértés és próbatétel fölött, éspedig örökre, mert tudással és belső erővel győzött. Megemlékezhetünk itt arról, miképpen hirdette ki Buddha Urunk az Ő szabadságát:

„Az élet sok hajlékában
laktam, keresvén mindig őt, ki teremté
az érzékek e búval terhelt börtönét:
Kín volt szüntelen küzdelmem!
Ámde,
e szentségtartónak megalkotója, te!
megismertelek! Többé fel nem építheted
e falakat, hol szenvedtem,
hazug oromgerendát sem emelsz, s nem raksz
friss gerendákat agyagra;
házad bedőlt és a gerince eltörött!
Hisz itt káprázat működött!
Bizton megyek tovább, nyerni szabadulást.”

folytatás