Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

NIRVÁNÁ

Ettől kezdve az Árhátnak, fizikai testében lévén is, budhibeli a tudata; és mikor elhagyja ezt a testet, álmában vagy transzban, azonnal a nirvánai világ kimondhatatlan dicsőségébe lép. Már Beavatása alkalmával kapnia kell a nirváná tudat egy kis szikráját, mint ahogy az első Beavatásnál is szükséges egy pillanatnyi budhi-tapasztalat, és most a napi törekvése lesz, hogy mindig jobban behatoljon a nirváná világba. Óriási nehézségekkel járó feladat ez, de lassanként képesnek fogja érezni magát arra, hogy felfelé hatoljon ebben a kimondhatatlan fénybe.

A belépés rendkívül zavarba ejtő, s az első érzés, amit felébreszt: az élet nagy élénksége, ami még a budhi világban jártasokat is meglepi. Ezen a meglepő érzésen átment a jelölt előbb is, bár kisebb mértékben, valahányszor első esetben emelkedett az egyik világból a másikba. Még akkor is, mikor a fizikai világból először lépünk be teljes és tiszta tudattal az asztrálba, olyan sokkal tágabbnak fogjuk találni az új életet mindennél, amit idáig ismertünk, hogy így kiáltunk fel: „Azt hittem, tudom, mi az élet, pedig nem tudtam soha!”. Ha a mentál világba lépünk, ugyanezt az érzést kétszerezve érezzük; az asztrál világ csodálatos volt, és mégis semmi a mentál világhoz hasonlítva. A magasabb mentál világba lépve ugyanezt tapasztaljuk. Minden lépésnél ugyanez a meglepetés ér, mert gondolatainkkal képtelenek vagyunk magunkat reá előkészíteni, mivel mindig sokkal bámulatra méltóbb, mint bármi, amit elképzelhetünk; és az élet ezekben a magas világokban az üdvösségnek oly magas foka, aminek kifejezésére nincsenek szavak.

Európai orientalisták a Nirvánát megsemmisülésnek fordították, mert az szó szerint „kialudt”-at jelent, miként egy gyertyavilág elenyészik, ha ráfújnak. Ennél tökéletesebb ellentéte az igazságnak nem lehet. Csak abban az értelemben igaz, hogy a nirváná valóban megsemmisülése mindannak, amit mi idelenn „ember”-nek ismerünk, mert ott ő nem ember többé, hanem Isten az emberben, Isten a többi Istenek között, bár kevésbé az, mint ők.

Képzeljük el az egész mindenséget mérhetetlen élő fényfolyammal töltve, és abból megalkotva, amint az egész mozgásban, előrehaladó mozgásban van, viszonylagosság (relativitás) nélkül, képzeljük egy fénytenger ellenállhatatlanul előre toluló áradatának, céllal bíró fénynek, (ha ugyan ez a kifejezés megérthető), amely cél óriásin összpontosított, azonban minden kényszer vagy erőfeszítés nélkül való… Hiába, hiányzanak a hozzá való szavak! Először nem érezni egyebet, mint az üdvösséget, és nem látni mást, csak a fény erejét; de fokozatosan kezdjük észrevenni, hogy e kápráztató világosságban is vannak még fényesebb foltok, (hogy úgy mondjuk, magvak), melyek által a fény olyan új tulajdonságot nyer, hogy az alsóbb világokban is észrevehetővé válik, amely világok lakói enélkül képtelenek volnának látni annak ragyogását. Lassanként kezdjük felfogni, hogy e segéd-napok tulajdonképpen a Nagy Lények, Bolygók Szellemei, nagy Angyalok, Karma Istenségei, Dhyan Csohánok, Buddhák, Krisztusok és Mesterek, és többen olyanok, akik nekünk nem is megnevezhetők; és kezdjük érteni, hogy Rajtuk keresztül fény és élet ömlik le alacsonyabb világainkba.

Kicsinyenként, mikor már jobban hozzászokunk e csodás valósághoz, kezdjük észrevenni, hogy Velük egyek vagyunk, noha mélyen állunk az Ő tündöklésük orma alatt; hogy részei vagyunk annak az Egynek, mely Bennük lakik, mindnyájukban valamiképpen, és a közbeeső tér minden pontjában is, és hogy mi magunk is gyújtópontok vagyunk, és általunk a mi sokkal alacsonyabb színvonalunkon fény és élet árad azokhoz, akik még távol állanak – nem tőle, (mert neki mindnyájan egyformán részei vagyunk, és rajta kívül nincs semmi más sehol sem), hanem távol állanak attól, hogy elképzeljék, felfogják és tapasztalatból megismerjék azt.

Madame Blavatsky gyakran beszélt arról a tudatról, melynek központja mindenütt van, és köre nincs sehol; ezt a mély tartalmú mondatot tulajdonították már Pascalnak, de Cusa bíbornoknak és a Zohárnak is, de valóságban Hermes könyveiből való. Az ilyen tudatosság távol áll valóban a megsemmisüléstől; midőn a Beavatott azt megszerezte, legkevésbé sem veszti el azt az érzését, hogy ő maga ő, – emlékezőtehetsége folytonos; ő ugyanaz az ember, de éppen ő úgy mindez is, és csak most mondhatja el igazán: „én Én vagyok”, tudva, hogy mit jelent valóságban az „Én”.

Csodálatosan jól fejezte ki ezt Sir Edwin Arnold a „The Light of Asia” (Ázsia Világossága) című soraiban:

„Mit sem keresve mindent megszerez; magát megelőzvén, a Mindenség „Én” lesz; Nirvánát, ha mondanák megsemmisülésnek, mondd nekik: hazug, amit beszélnek. Bárkik szerint, ha Nirváná élés, mondd nekik, tévednek; mondd, nem ismerik ezt, sem azt, mily fény ragyog tört lámpáik fölött, mily üdv, mi élethez s időhöz nem kötött.”

Aki a Nirvánába jutott, az nem élettelen olyan értelemben, mintha halott volna, mert ő az igazi példája és kifejezője az elképzelhető legélénkebb életnek; élettelen azonban, mert jó magasan áll, úgy a halál, mint az élet fölött, örökre megszabadult a számszárá-tól. A poklot Isten nélkül való időnek értelmezték, a mennyet idő nélkül való Istennek mondották; bizonyos, hogy ez az utóbbi meghatározás még jobban alkalmazható a Nirvánára.

Akármiképpen próbáljuk meg leírni a Nirvánát, minden leírásunk csak idegenszerűen hangzik. A legcsekélyebb fogalmat sem adhatják az általunk ismert szavak erről a tapasztalatról, mert mindaz, amit elménk ismer, régen eltűnt, mielőtt ezt a színvonalat elértük. Természetesen még ezen a színvonalon is van a Szellemnek egy finom köntöse, amit leírni lehetetlen, mert egyik értelemben véve olyan, mint egy atom, a másikban pedig olyan, mintha egy egész világ volna. Az ember úgy érzi, mintha mindenütt jelen volna, de összpontosíthatja magát a saját bensejében bárhová, s ha valahol egy pillanatra az erő kiáramlása csökken, az neki test.

A Nirváná kimondhatatlan pompája szükség szerint felülmúl minden fizikai felfogást, és ebből következik az, hogy a leírására törekvő legköltőibb kísérletek is már előre biztos, hogy balsikerek lesznek. Mégis mindenik ember, aki ír róla, más-más szemszögből közelíti meg, és mindenik járulhat hozzá olyan ponttal, amit a többiek nem vettek észre. A magam benyomásait már megpróbáltam elmondani; engedjék, hogy idézzem annak tapasztalatait, aki már egy élet hossza óta barátom és püspök-testvérem, George Dydney Arundale tapasztalatait, aki a Nirváná című könyvében nagyon figyelemreméltó törekvéssel és bátorsággal igyekezett közölni a közölhetetlent. Mindnyájan tévedünk, ez természetes, de én mégis csak azt érezhetem, hogy ő sokkal közelebb jutott ahhoz, hogy eredményesnek legyen mondható a törekvése, mint amennyire én jutottam. Arundale ezt írja:

„Az első, amire emlékszem, K. H. Mestert olyannak láttam, ahogyan soha azelőtt. Sugárzó Ő mindig, mindenekfölött sugárzó, de most több volt, mint sugárzó; és én idelenn nem találok szavakat arra, hogy leírhassam azt a dicsőségét, amelyben nirvánai tudatosságom első fellobbanásában láttam Őt. Fenséges és sugárzó: szegényes szavak; vakító: talán jobban fejezi ki azt, mert csak éppen egy pillanatra lenyűgözve voltam. Szinte vágytam elfátyolozni arcomat, hogy ne lássam őt, és mégsem voltam képes levenni Róla tekintetemet; oly mérhetetlenül nagyszerűnek mutatkozott; amint azután észrevettem, csak éppen a Királynál volt kevésbé dicsőséges, bár akkor én nagyobb dicsőséget nem tudtam volna elgondolni.”

„Összeszedem bátorságomat. Úgy érzem, mintha azt mondta volna: „Üdvözöllek egy új királyságban, melyet meg kell tanulnod meghódítani.” Az Ő erejében kibontakozik az én tudatosságom, és mintha küszöbön lépnék át, belépek a Nirvánába. A lehető legszebb, s a lehető legmagasztosabb szavak és mondatok is majdnem megszentségtelenítők, amikor azokkal az ottani körülményeket igyekezünk leírni. Az ezen a magas színvonalon szerzett legelső tapasztalatnak még a leghalványabb árnyalata is csak jelentéktelenségekké törpíti le mindazokat a tapasztalatokat, amelyeket a többi világokban szerzett az ember; kivételt ez alól csak az Egyetlen Beavató elé való járulásunk képez. Emlékszem arra az első bepillantásomra, amit a budhi síkra vethettem abból az alkalomból, hogy felvétettem a Nagy Fehér Testvérség soraiba; visszaidézem akkori csodálkozásomat, amint a Mestert az Ő budhi testében láttam; és jól emlékszem, hogy a rá következő napokon mennyire egynek éreztem magamat mindennel, a fákkal, a virágokkal, mindent velük együtt érezve, velük és bennük növekedve, bennük és velük szenvedve és örvendve. Arra is emlékszem, mint vetettem el a kauzál testemet, mely korszakokon át volt barátom; és emlékezem arra az élénk, metsző ellentétre, ami a között a két pillanat között mutatkozott, melyek egyike megelőzte, a másika követte az új birodalomba történt bepillantásomat.”

„Most azonban olyan Valakinek látszik nekem a Mester, mint akit soha azelőtt nem ismertem, egy királyság dicsőségébe öltözötten, mely királyságban én, mint kis gyermek lépek be. Az új tudatosság körülfog engem, és egy pillanat alatt megtelt az én világom új, különös, dicsőséges értékekkel. Minden egészen más, mindenek fölött más, bár ugyanaz. Egy új Isteniség nyílt meg szemem előtt, és elbűvölt tekintetem előtt új jelentést, új célt tár fel. A budhi egyesültség ez, túl megdicsőítően, egy sokkal csodálatosabb egyesültség; valami csodálatos módon terjedelmesebb és sokkal hatalmasabb méltóságba merült. Van valami, ami az egyesültségnél még sokkal igazibb, valami sokkal valóságosabb. Lehetetlennek látszik ez, és mégis úgy van.”

„Milyen természetű az, amihez képest a budhi dicsőség csak korlátozottság? Szavakat kell használnom, a szavak pedig szörnyű lefokozásoknak látszanak. Csak azt mondhatom, hogy túlvilági fénynek dicsősége az, fényvilág, ami Isten saját örökkévalóságának képe. Szemtől szemben állok az Ő hatalmának mocsoktalan tükrével, és jóságának képével. A tükör, a kép pedig a Fénynek végtelen óceánja, aminek én (bár egyik értelemben már voltam) része leszek egyesülések apotheózisa által egyik alsóbb világban a másik után. Testvérség a külvilágban; egység a budhi világban; túlvilági fény a Nirvánában.”

„Ez a túlvilági Fény közelebb áll a Valóhoz még a Budhi Egységnél is, ami idáig az egész világ legcsodálatosabb valóságának látszott. Világosság a kezdet; Világosság az Ösvény; Világosság a jövő. Isten mondá: ’Legyen Világosság!’, és lett és van leírhatatlan Világosság. Bármilyen szép a világbeli világosság, mégis csak halvány és gyenge képe annak a Diadalmas Világosságnak – ez a jelzője némiképpen megfelelőnek látszik –, ami a Valónak ezekben a térségeiben van. A Napnak az a Napfénye ez, amely még nem szállt le azokba a formákba, amelyekben mi ismerjük. A formától megtisztult Fény ez. Az a Fény ez, mely a formának Élete. „A halhatatlanságra való rámutatás ez”, ami mindig jelenlevő; jövő ez a Mostban, és mégis Örökkévaló! Az általunk ismert világosságnak egy – szándékosan nem mondom, hogy „a” – megdicsőülése és lényege. A legcsodálatosabb hajnalnak minden dicsősége (és az ember érzi, hogy semmi sem lehet csodálatosabb egy tökéletes keleti hajnalnál) dicső élvezetté és tündöklő tökéletességgé lett abban a déli napszakban, ami a Nirváná.”

„Az Isten Világosság; a Világosság Isten; az Ember Világosság; minden Világosság – ezeknek az ó egyiptomi újabb értelmük: „Keressétek a Világosságot! Kövessétek a Világosságot! Vegyétek észre a mindenben benne levő Isteni Világosságot, és tanuljatok meg egy lenni vele.” Én nézem a világot. A Világosság kifejezéseiben látom a világot. Isten-Világosságot látok megnyilvánultan ember-világosságban, szikla-világosságban, fa-világosságban, teremtmény-világosságban. Minden világosság; a középpontban vakító dicsfény, mely színekké változik, amint körterülete felé szétsugárzik. A vakító dicsfény van meg mindenütt – az Isten-Fény – a jövendőnek lángoló magja minden egyéni dologban, mindenik birodalomban. A fény-mag pedig a spektrum színeivé töri meg fehérségét (ez a szó helytelennek látszik, de a „villámosság" szó esetlen).”

„A természetnek mindenik birodalmában hét nagy mezsgyét képeznek a színek, melyek telve vannak lehetőségekkel mindenik ösvénynek elején, és pompás gyönyörűséggé bontakoznak ki azok végén. Látom a gyémántot, a rubint, a smaragdot, a zafírt –, az ásványország királyait – színeik tökéletességében pompásan. Legalul azonban bebörtönözve vannak meg ezek a felségességek, mert lassan szabadulnak ki a fejlődési folyamat útján, míg csak szabadon és pompázva ott nem állanak, mint az ország kincsei. Mindenik országra nézve ugyanez áll. A szabad újra börtönbe kerül, hogy még hatalmasabb és tündöklőbb szabadságot érjen el.”

„Megfürödvén abban a nyugodtan álló villámlásban, ami a Nirváná, meglátom mindenben a bebörtönözött villámot. Látom azt a Fényt, amely zavaros – vadembert; látom a tiszta Fényt – a fejlett embert; s látom a dicsőséges Fényt – az emberfölötti embert, a Mestert. Színt látok mindenütt, az átalakulás, a megdicsőülés, a túlvilágivá levés folyamatában. Nincs sehol feketeség, úgy értve, hogy nem volna Fény. Isten mondá: „Legyen Világosság!” – és lett és van világosság mindenütt. „Az Ő Világossága még a mi sötétségünkben is világít.”

„Mi a Nirváná? Az Isteni Világosság. Én talán csak egy pillanatra érintem a legalján a legsűrűbb rétegeit. Idelenn még ezt a dicsőséget sem tudom elgondolni, de mikor visszatérek a Földre, a Valóságnak új megérzését hagyja bennem. Egy lépéssel közelebb jutottam a Valóhoz. Nagyobb pajtásság van a világon, mint én gondoltam – mélyebb azonosság, sokkal dicsőbb eredet, dicsőbb út és dicsőbb cél. Köröskörül mindenütt és mindenkor vannak Istennek Napfény Hírnökei. Minden szín az Ő szavával és az Ő hangján beszél. Minden forma az Ő szándékát leheli ki. Én, a napfényben lebegő porszem, annak mégis része vagyok; és amint feltekintek a Napba, a saját isteni voltom jelét látom, és az én legvégső vívmányom megtestesült ígéretét. Amilyen a mi Urunk, a Nap, olyanokká leszünk mi is, mert Ő azt akarja.”

„A fény beszéd, gondolat, öltözék és eszköz. Egy fényvillanás nekünk idelenn egy egész bölcseletet nyújt.”

„A fény a Napnak az Akarata, a Nap Bölcsessége, a Nap szeretete. Meg van írva könyvekben, hogy a Nirváná üdv. Végtelenül többnek tudom én a Nirvánát, a határok legszélső térségét nézve is. Egyetlen bepillantásra megújultaknak látszanak a dolgok bennem és kívülem. Én megmaradok, de teljesen megváltozottan; és úgy látszik, hogy minden, ami körülöttem van, egy újra értékeltetési folyamatnak van alávetve. Most valóban minden sokkal többet jelent, mint azelőtt jelentett. Minden országbeli minden dolog sokkal inkább a Valóság árnyékának látszik valamiképpen, mint magának a valóságnak; mert felfogom, mennyire gyenge és meg nem közelítő lehet minden visszfénye a Világosságnak. Azelőtt nem tudtam, hogy ennyire gyengék a visszatükröződések. Mégis, ugyanoly igaz az is, hogy minden igazibb, sokkal kevésbé csupán árnyéka a Valóságnak, mint én gondoltam. Látom a forma börtönalkalmát, és meglátom az árnyékot. Látom az Örökvilágosság tündöklését kibontakozni, és meglátom a Valót. Ehhez a Nirváná világhoz hasonlítva minden más világ csak árnyékvilág. Pedig mégis a Nirváná miatt valódibbak azok a világok, mert most észreveszem Isten szándékának pecsétjét, ami rá van ütve mindenre; és sokkal mélyebben kell tisztelnem mindent, mint eddig tiszteltem.”

„Bölcsészek tiszta Lényről beszélnek. Úgy látszik, képes vagyok észlelni, mi lehet a tiszta Lény, de nem azért, mert érintettem ezt; hanem mert azt érintettem, ami miden más általam eddig tapasztalt tudatossági állapotnál kevésbé fogyatékosan tiszta Lény.”

„Mily nagyon igaz az, hogy a beszéd ebben az esetben elrejti a gondolatot és a jelentést. Nirvánai nyelvre van szükségem, hogy átadhassam a Nirvánába tartozó dolgok értelmét. Amint Myers olyan szépen mondta:

„Óh, csak kimondhatnám, bizony elhinnétek!
Oh, bár mondhatnám el azt, amit én láttam!
Hogy kéne szólnom, vagy hogy vehessétek át?
Hogy, míg Ő odavisz titeket, hol álltam?”

Úgy illik a kiváló szerzővel szemben, hogy megmondjuk, csupán összefüggéstelen kivonatok sorozata az, amit idéztem; nagyon ajánlom olvasóimnak, hogy tanulmányozzák gondosan azt a könyvet, amelyből ezeket vettem.

M. Ánánda, buddhista szerzetes a „The Wisdom of the Arya’s” (Az árják bölcsessége) című könyvében következőképpen ír a Nirvánáról:

„E szónak betű szerint vett értelme egyszerűen: „elfújt” , kialudt, mint a lámpa lángja, ha elfújták; ti azonban, akik idáig követtétek azt, amit rávonatkoztatva mondottak, meg fogjátok érteni, milyen nagyon tévedtek azok, akik arra magyarázták, hogy egyszerűen egyenlő értékű a puszta megsemmisüléssel. Megsemmisülés, igen, abban az egy értelemben, hogy megsemmisül a vágy, a szenvedély, az önámítás. Amikor azonban megpróbáljuk nem negatív szavakkal megmagyarázni ennek értelmét, akkor áthághatatlan nehézséggel találkozunk. Az a nehézség abban áll, hogy minden pozitív értelmezésünket annak az életnek a kifejezéseivel kell elvégeznünk, amely életet ismerünk, t. i. az emberi gondolat kifejezéseivel; pedig itt arról beszélünk, ami minden élet fölött áll, az igazi Célról, amely felé törekszik minden Élet.”

„A tanult buddhistának a Nirváná annyi, mint a Legvégső, a Legfelső, az Élet Célja – az az állapot ez, mely olyan rendkívül különbözik az Én-ről való álmodásnak örökké változóvá alkotott lététől, hogy mi nemcsak teljesen minden megnevezhető és leírható fölött állónak, hanem még a gondolatot is túlhaladónak ismerjük. Mégis – és ebben rejlik a csodája és nagysága az Árják Bölcsességének, amit az Árják Legnagyobbikától kaptak az embernek a magakovácsolta béklyóitól való szabadulásra – sokkal közelebb áll hozzánk ez a miden felfogást végképpen meghaladó Dicsőség, ez a Béke, ami a küzdelemmel tejes létnek az igazi célja, közelebb, mint a legközelebbi tudatunk; éppen úgy, amint az igazán értőnek drágább az a lehető legbecsesebb reményünknél. A Holdnak és a Napnak minden pompáját felülmúlja, sőt, végtelenül sokkal magasabb a végsőkig felemelkedett tudatos lénynek csillagos magasságainál; magasabban van a mindent átkaroló Éter mélységeinél, ahol ezeknek a világmindenségeknek a határatlan otthonuk van; – határtalanul sokkal emelkedettebb azoknál a legvégső magasságú csúcsoknál, ahonnan a gondolat hasztalan szárnycsapkodással úgy esik le, mint valamely eltévedt madár, mely addig-addig emelkedett, míg végre a megritkult lég tovább nem bírta őt fenntartani; – még annál a gondolatnál is magasabban áll, amelyre épp most gondolunk, s magasabb annál a tudatosságnál is, mely arra az átmeneti pillanatra mindaz, amit igazán önmagunknak nevezhetünk.”

„Önzetlenül élni, önzetlenül meghalni – nem várva semmi viszonzást, csak szolgálhatni a nagyobb életet; nem remélve magas mennyországot, sem időtlen időkig tartó üdvöt, csupán önzetlenebbé lenni napról napra – ez az a lecke, mely a Mester életét s a Mester tanítását egyaránt áthatja; ezáltal végre Béke szállhat minden életre!”

Dr. Besant erre a tárgyra vonatkozóan egy nemrég tartott előadásában ezt mondta:

„A buddhista filozófiában Gautama Buddha Urunknak egy csodás mondata van, amelyben Ő emberi nyelven igyekszik rámutatni valamire, ami a Nirváná körülményeit illetve érthető lehetne. Megtalálható ez a Dhámmápádá kínai fordításában Trübnernek Oriental Series című folyóiratában. Azt mondja ott, ha Nirváná nem volna, semmi sem lehetne; hogy pedig megmutassa, mit ért Ő azon, amit mond, különböző mondatokat használ, megemlítvén a teremtetlent, és kapcsolatba hozza avval a teremtettet; felhozza a Valót, azután hozzákapcsolja a valótlant. Mindezt abban a mondásában foglalja össze, hogy Nirváná van; és hogyha nem volna, semmi más sem lehetne. Ez próbálkozás (ha nevezhetjük annak teljes tisztelettel), hogy kifejezze a kifejezhetetlent. Magában foglalja azt, hogyha nem volna a Teremtetlen, a láthatatlan és az Igazi, semmiképpen sem lehetne Világmindenségünk. Abban tehát megvan az utalás arra, hogy a Nirváná egy betöltött térség (plenum), nem űr. Ezt a fogalmat meg kellene rögzítenetek alaposan az elmétekben, mikor tanulmányozzátok mind a nagy filozófiai rendszereket. A használt kifejezések olyan gyakran látszanak űrre mutatni. Innen ered a nyugati megsemmisülés fogalom. Ha mint betöltöttségre gondoltok reá, felfogjátok, hogy a tudatosság mind jobban kiterjed anélkül, hogy végképp elvesztené az azonosság érzetét; ha képesek volnátok egy kör középpontjára gondolni, annak körterülete nélkül, akkor megpillantanátok az igazságot.”

Az az ember, aki egyszer átélte ezt a csodás egységet, soha többé el nem felejti; soha többé nem lehet egész olyan, mint azelőtt volt; mert akármennyire beburkolja magát alsóbbrendű testeinek fátyolába, hogy így másoknak segítsen és másokat megváltson, bármilyen szorosan legyen az anyag keresztjéhez kötve, elrekesztve, bezárva és korlátok közé szorítva, azt sohasem bírja elfeledni, hogy szemével látta a Királyt az Ő tökéletes szépségében, és hogy látta azt az országot, amely nagyon távol van, s bár annyira távol, mégis oly közel van, mibennünk mindenkor, csak lennénk képesek meglátni; mert hogy a Nirvánát elérjük, nem kell elmennünk valami távoli mennyországig; hanem csak a tudatunkat kell dicső fénye előtt megnyitnunk. Amint az Úr Buddha mondta valaha: „Ne panaszkodjatok, ne jajgassatok és ne esedezzetek, hanem nyissátok ki szemeteket és lássatok; mert a fény körülöttetek van, és oly csodás, oly szép, oly nagyon magasan áll minden fölött, amiről az emberek valaha álmodtak, amiért valaha imádkoztak és az mindörökké megmarad.”

„Az az ország, amely nagyon távol van”, ez Ezsaiás próféta szavainak idézése, de elég különös, hogy rossz fordítás. Ezsaiás nem távoli országról, hanem „a nagy távolságok országáról” beszélt, ami egészen más, és igen nagy szépségű fogalom. Ez arra mutat, hogy a prófétának voltak e magasabb síkokról tapasztalatai, és gondolatban összehasonlította a csillagokkal teleszórt égmezők pompáját azokkal a beszorított katakombákkal, amelyeken keresztül vánszorgunk mi e földön; mert ilyen a mi életünk ahhoz a magasabb élethez hasonlítva, vakon vánszorgás sötét és félreeső utakon, ahhoz a ragyogó, céltudatos élethez képest, mely az Isteni Akaratnak legteljesebb megértése. Ez az akarat lelkesíti meg azoknak az akaratát, és Ez az Akarat munkálkodik azoknak az akaratán keresztül, akik benne lakoznak.

AZ ÁRHÁT MUNKÁJA

Hatalmas munka áll az Árhát előtt, az emberi létsíkok legmagasabbjára, legfelsőbb magasságaira kell feljutnia, és hogy odaérjen, a tíz nagy bilincs közül a még hátralévő ötöt kell levetnie.

Ezek:

6. Rupárágá – a formabeli szépség vagy a formában lévő fizikai lét után való vágyakozás, még ha a mennyei létre vonatkoznék is az.

7. Árupárágyá – a forma nélküli élet után való vágyakozás.

8. Mánó – hiúság, gőg.

9. Uddháccsá – izgatottság és ingerlékenység, annak lehetősége, hogy valami az ember nyugalmát megzavarja.

10. Áviggyá – tudatlanság.

A hatodik és hetedik bilincsek nemcsak a rágá, vagyis vonzás fogalmát foglalják magukba, hanem a dveshá-t, vagyis a taszítást is; és e béklyók levetéséhez oly minőségű jellem kívántatik, hogy sem az alacsony formai síkon, sem a magasabb forma nélküli síkon ne legyen képes őt semmi egy pillanatra sem megtartani a vonzásával, se vissza ne riaszthassa, ha benne kell munkálkodnia. Ha a nyolcadik béklyó, a Mánó lehullott, elfelejti teljesítményeinek nagyságát, és a hiúság lehetetlenné válik számára, mert ezentúl világosságban áll szakadatlanul, és semmi alacsonyabbal nem mérkőzik. Ezt követi a tökéletes derű, amit semmi meg nem zavarhat, amely mellett megszerezhet minden tudást, hogy igazán mindentudóvá lehessen a mi bolygó-láncolatunkra vonatkozóan.

AZ ÖTÖDIK BEAVATÁS

Most közeledik a jelölt az ötödik Beavatáshoz, az Adeptusság beavatásához; „végrehajtotta azt az elhatározását, amelyek őt emberré tették”, így most az utolsó lépéshez ért el, ami őt Felsőbbrendű Emberré, Ászékhá-vá teszi, amint a buddhisták nevezik, mert nincs már mit tanulnia, és a természet emberi birodalmának lehetőségeit kimerítette. Hindu kifejezés szerint „Yivánmuktá”, azaz felszabadult élet, szabad lény; szabad – de nem valami különálló függetlenség folytán, hanem mert akarata egy a Világmindenség akaratával, annak az Egynek akaratával, Akinek nincs másodikja. Folyton a Nirváná fényében van, még éber öntudatában is, ha azt választaná, hogy a Földön marad fizikai testben; és amikor ezen a testen kívül van, egészen a Monád világjáig emelkedik, amely nemcsak a szónak, hanem a gondolatnak is elérhetetlen. Halljuk ismét az Úr Buddha szavait:

Ne szavakkal mérd
A Mérhetetlent; le se süllyeszd a gondolat mérőónját
A feneketlenségbe. Aki kérdez, téved.
Ki felel is téved. Semmit se mondj azért.

A keresztény szimbológiában a mennybemenetel és a Szentlélek leszállása az Adeptusság elérését jelképezi, mert az Adeptus felszáll, túlemelkedik a Föld emberiségén, de ha úgy óhajtja, Krisztushoz hasonlóan visszatérhet tanítani és segíteni. Midőn felemelkedik, eggyé válik a Szentlélekkel, és kivétel nélkül első munkája, amit az új erejével hajt végre az, hogy kiönti azt a tanítványaira, miként Krisztus is lángnyelveket bocsátott le követőinek fejére, Pünkösd ünnepén. Ha egy pillantást vetünk régebbi könyvekben közölt ábrák bármelyikére, amelyek az emberben lévő principiumokat mutatják, azonnal látjuk a kapcsolatot Logosznak a Prákriti-kozmoszbeli világban és az emberi lélekben történő megnyilvánulásai között; látni fogjuk, hogy a hármas Átmá, az ember hármas szellemének hazája a nirvánikus vagy szellemi-spirituális világ alsó része, és hogy a harmadik Személynek, vagyis az Istennek, mint Szentléleknek legalacsonyabb megnyilvánulása ugyanannak a világnak a magasabb részében van. Ezen a színvonalon Vele eggyé lesz az Adeptus, és ez az igazi magyarázata a keresztény Pünkösdnek, a Szentlélek ünnepének. Ebből a Szentlélekkel való kapcsolatból ered, hogy az Ászékha (felsőbbrendű ember) tanítványokat vehet fel; az Árhát, bár sokat kell tanítania, valójában mégiscsak egy Adeptus vezetése alatt dolgozik. Neki dolgozik, és parancsait teljesíti a fizikai világban, de ő maga nem fogad el tanítványokat, mert még nincs abban a különös kapcsolatban a Szentlélekkel.

AZ ADEPTUSSÁG FÖLÖTT

Az Adeptus Beavatásnál még magasabb rendű a Csohán; és vannak más, még magasabb rendű Beavatások is. De ezekről az Okkult Hierarchia című fejezetben fokok beszélni. A létnek lépcsőzete fényfelhőkbe nyúlik fel, ahová közülünk még csak kevesen tudnak behatolni, s ha azokat a magasan felettünk állókat kérdezzük, akik nálunk végtelenül sokkal többet tudnak, ők is csak azt mondhatják, hogy az Ő látásukon is túlterjed. Ők nagyon sokkal több fokozatát ismerik, mint mi, de még ezeknél is tovább folytatódik a lépcsőzet, tovább és följebb, a dicsőségnek elképzelhetetlen magasságáig, és senki sem ismeri a végét.

Noha, amit itt mondtam, pontosan megfelel az igazságnak, t. i. közülünk senki sem láthatja e létrának a végét, és hogy a Hierarchia magasabb fokain Lévők munkája majdnem felfoghatatlan számunkra, mégis óhajtom teljesen megérteni azt, hogy Azoknak léte és tevékenysége éppen olyan igazi és határozott, mint bármi más a Földön, sőt, annál sokkal valóságosabb, és hogy a legkisebb bizonytalanság sem forog fenn arra nézve, hogy mi látjuk ezeket a Nagy Lényeket. Bár én csak keveset tudok munkája magasabb részéről, sok éven keresztül állandóan, mondhatni, naponként láttam a Bódhiszattvát munkájába merülve, és nagyon sokszor láttam a Világ Urát, az Ő csodás és felfoghatatlan létében; úgy, hogy ezek nekem épp oly igazi emberek, mint bárki más, akit ismerek, és én, amennyire csak lehet, bizonyos vagyok abban, hogy Ők vannak, s némi kis részében annak is, ami szerepük Nekik a világon van.

Arra a hatalmas igazságra vonatkozóan, amit Róluk mondhatok, végtelen bizonyosságban vagyok; és mégsem magyarázhatom meg Őket, sem egy kis töredéknél többet nem tudok megérteni abból, amit tesznek. Láttam Dhyan Csohánokat, Bolygók Szellemeit, és más naprendszerek kiküldöttjeit, és föltétlen tudomásom van azoknak létéről és túlvilági dicsőségükről, de hogy mi lehet az Ő hatalmas életmunkájuk, arról semmit sem tudok. Magam láttam a Naprendszer Logoszának megnyilvánulását, láttam Őt az Ő rangtársai között, s annál a kimondhatatlan nagyságnál, amit Benne én láttam, sok milliószor nagyobbnak kell lennie annak, amit Ők látnak, mikor Reá tekintenek. Mint ahogy a „Bhágávád-Giták” Árjuná-ja látta az Isteni formát, úgy láttam én azt a kétely árnya nélkül. Én pedig írásban óhajtok bizonyságot tenni róla, hogy ezek a dolgok úgy vannak. Tudom, hogy ezek leírásával sok gúnyolódásnak teszem ki magamat; az emberek azt fogják kérdezni: „Ki vagy te, hogy ezeket állítod?” De én láttam, és gyávaság volna megtagadnom a tanúságtételt.

Ismételten kijelentettem, szóban és írásban is, hogy nekem nem óhajom, hogy bárki is a teozófiai hitét bármelyik állításomra alapítsa. Azt hiszem, minden embernek magának kell tanulmányoznia a rendszert, és magának kell rájönnie a végkövetkeztetésre; mert a tan elfogadásának alap oka vagy abban rejlik, hogy saját tapasztalatából tudja azt, vagy abban, hogy az összes most rendelkezésére álló hipotézis közül azt találja a legésszerűbbnek. De ez nem másítja meg azt az igazságot, hogy én szolgálhatok bizonyítékkal azoknak, akik hallani akarják, avval a bizonyítékkal, amit eléjök tártam ebben a könyvben és más könyveimben. Mi, akik teozófiáról írunk ebben a huszadik században, teljesen megerősíthetjük újra Szent Jánosnak közel kétezer év előtt adott nyílt bizonyítását.

„Azt, ami kezdettől fogva volt, amit mi hallottunk, szemünkkel láttunk, amit megszemléltünk és saját kezünkkel érintettünk, azt, amit láttunk és hallottunk, hirdetjük nektek.” (János I. levele 1. és 3. vers.)

Mi, akik láttunk, tanúbizonyságot teszünk, hogy pedig a világ elfogadja-e vagy sem, reánk nézve csekély jelentőségű.

„Ki egyszer megérté a Legmagasabb Szellemét,
Nem képes kétkedni vagy Őt megtagadni.
Bizony, bár tagadod, óh világ, rendszerént:
Állj te odaát, mert én itt állok.”

(Myers tanárnak „Szent Pál” című költeményéből.)

A HÉT ÖSVÉNY

Közvetlenül az Aszekhá Beavatáson túl az a magasabb Ösvény hét nagy útra nyílik, melyek közül az Adeptusnak választania kell, s e tárgyra vonatkozólag legjobb, ha egy könyvből idézek, melynek címe: „Man: Whence, How and Whither?” (Honnan jön az ember, hogyan és hová megy?)

„Ha az ember átjutott az emberi birodalmon, és felsőbbrendű emberi életének küszöbén áll, mint felszabadult Szellem: hét ösvény nyílik meg előtte, hogy válasszon: 1) beléphet a Nirváná üdvvel teljes, mindent tudó és mindenhatóságába, oly tevékenységgel, amely fogalmainkat messze túlhaladja, hogy úgy esetleg egy jövőbeli világon belőle Ávátárá, azaz Isteni Testesült legyen, ezt néha így mondják: „felölteni a Dhármákáyá öltönyét”. 2) Beléphet a „szellemi korszakba”, ez olyan kifejezés, melynek jelentése ismeretlen, s ezek közé tartozik az, hogy a „Számbhógákáyá öltönyét felveszi”. 3) Részese lehet a szellemi erők ama kincstárának, melyhez a Logosz munkásai járulnak munkájuk érdekében, „felvéve a Nirmánákáyá öltönyt”. 4) Tagja maradhat az Okkult Hierarchiának, amely azt a világot kormányozza és védi, ahol ő elérte tökéletességét. 5) Továbbmehet a legközelebbi láncolathoz, hogy annak a formai felépítésében segítsen. 6) Beléphet az Angyalok vagy Dévák ragyogó fejlődésébe. És végül: 7) átadhatja magát a Logosz közvetlen használatára, hogy Az őt a Naprendszer akármelyik részében foglalkoztassa, mint Szolgáját, Küldöttjét, aki nem él másért, mint hogy az Ő akaratát végrehajtsa, és hogy az Ő általa kormányozott egész rendszeren Neki dolgozzék. Amint egy tábornoknak megvan a maga vezérkara, amely továbbítja rendelkezéseit a harcmező bármelyik részére, úgy ezek is vezérkarát képezik Neki, aki mindenkivel rendelkezik; Szolgái, akik az Ő kedve szerint cselekszenek.” Úgy látszik, ezt nagyon kemény ösvénynek tekintik, talán mint ami a legnagyobb áldozatot kívánja meg az Adeptustól, épp azért nagy kitüntetéssel járónak tekintik.

A vezérkar tagjainak nincs fizikai testök, de csinálnak maguknak testet a „Kriyáshákti”, az „alkotó erő” segélyével annak az égitestnek az anyagából, amelyre küldettek. Ez a Kar különböző színvonalon álló Lényeket foglal magába, az Árhátfoktól kezdve, felfelé.”

Az az ember, aki a Dhármákáyá öltönyt veszi magára, a Monádba vonul vissza, s még a nirvánái atomját is leveti; a Számbhogákáyá megtartja nirvánái atomját, és mint a Hármas Szellem mutatkozik; a Nirmánákáyá megtartja kauzál testét, és azokat az állandó atomokat is, melyeket az egész fejlődése folyamán magával vitt, úgy, hogy bármely pillanatban materializálhat köréjük mentál, asztrál és fizikai testeket, ha úgy kívánja. Állandóan megtartja a kapcsolatot azzal a világgal, ahonnan jött, hogy folyton kiegészítse azt a tartályt, amelyből szellemi erők áradnak le abba a világba. A „Csend Hangjá”-ban mondják, hogy a Nirmánákáyá képezi a védőfalat, mely a világot óvja, nehogy még több és nagyobb baj és nyomor zúduljon reá. Akik nem értik e szavak belső értelmét, azt hiszik, hogy a baj és nyomor kívülről árad a világra, és ezek a Nagy Lények azt tartják vissza; pedig általában nem így van az, mert a világ minden szenvedése a szenvedőkből ered. Minden ember a maga törvényhozója, mindenki maga ítéli el vagy jutalmazza meg önmagát; de a Nirmánákáyá kötelessége az, hogy a szellemi erők óriási tárházával álljon készen az emberek segítségére. Folyton termelik ezt az erőt, nem tartva meg belőle a maguk számára semmit, hanem mindent a Testvérség rendelkezésére bocsátanak, hogy így segítsenek a világ nehéz terhét leemelni.

Láthatjuk így, hogy azok közül, akik az Adeptusságot elérték, aránylag kevesen maradnak a Földön, mint az Okkult Hierarchia tagjai; de Ezek, valamint munkájuk életbevágó fontossággal bírnak. Így hát ennek a tárgynak szenteljük e könyvnek többi fejezetét.

IV. RÉSZ
A HIERARCHIA

XI. FEJEZET
A MESTEREK MUNKÁJA

ÁTTEKINTÉS

Éppen az imént fejtettem ki, hogy az Adeptusságot elért emberi lények közül csak kevés marad a Földön, mint a Hierarchia tagja, hogy itt Isten tervével összhangban előmozdítsa az élet fejlődését. Jelenleg ötven-hatvan ilyen Felsőbbrendű ember van ily módon elfoglalva, és az általános tevékenységükről következőképpen ír elnökünk „A MESTEREK” című füzetében:

„Elősegítik Ők megszámlálhatatlan módon az emberiség haladását. A legmagasabb szférából fényt és életet árasztanak le a Földre, hogy mindenki felfoghassa, és magába szívhassa, akinek fogékonysága van eziránt, s oly szabadon vehesse be, akárcsak a napfényt. Valamint a fizikai világot a Napban összpontosított Isteni Élet élteti, úgy a szellemi világot is ugyanez az Élet élteti, az Okkult Hierarchiában összpontosulva. Emellett azok a Mesterek, akik különösen a vallásokkal állanak összeköttetésben, azokat tartályokul használják fel, szellemi energiákat öntve azokba, hogy minden vallásnak hívői részesedhessenek abban, a megfelelően kijelölt „kegyelmi eszközök” útján. Ezután nagy értelmi munka következik, ami abban áll, hogy a Mesterek magas értelmi erők gondolatformáit küldik szét, hogy ezeket a tehetséges emberek felfogva és magukba szíve, tovább adják a világnak; ugyanezen a színvonalon tudatják óhajaikat is tanítványaikkal, és közlik velök, hogy melyik feladathoz fogjanak. Ezt követi az alsóbb mentál világban való tevékenykedés, ama gondolatformák megteremtése, melyek befolyásolják a konkrét elmét és azon a vonalon vezetik, amely a világnak a leghasznosabb. Ide tartozik a Mestereknek az a tevékenysége is, hogy a mennyi világokban élőket tanítják. Ezt követik a közbeeső világban végbemenő nagy kiterjedésű tevékenykedések: segítségnyújtás az úgynevezett meghaltaknak, a fiatal tanítványok tanításának igazgatása és ellenőrzése, s számtalan esetben szükség enyhítésére küldött segély. A fizikai világban történő események irányának megfigyelése; a rossz irányú áramlatok – amennyire a törvény megengedi – javítása, közömbösítése; a fejlődést előmozdító és hátráltató erők folytonos egyensúlyozása, a jó erősítése, a rossz gyengítése. Az egyes nemzetek Angyalaival is együttműködnek, vezetve a szellemi erőket, úgy, mint mások az anyagiakat vezetik.”

A KERÜLETEK

Vegyük jobban szemügyre ezeket a munkairányokat, melyekre itt kicsiben rámutattunk annak a meglátásnak terjedelmével, melyről Elnökünk világhírű. Bár kicsiny az Adeptusok száma, úgy rendezték el a dolgot, hogy az egész világon egyetlen élet se maradhasson figyelmükön kívül vagy elhanyagolva. Felosztották a világot területekre olyanképpen, mint a régebbi országokban az egyház az egész területet kerületekre osztotta fel, minek folytán minden ember, bárhol lakjék is, e földrajzi területek egyikéhez tartozik, és van bizonyos egyházi szervezete, mely lelki, s ha kell, testi szükségleteiről is gondoskodik. Egy-egy Adeptushoz természetesen nem egy-egy ország-kerület vagy városrész, hanem óriási országok, sőt, egész földrészek tartoznak.

A világ mostani beosztása szerint, egy nagy Adeptusról mondhatjuk, hogy megbízatása Európára szól, egy másiké Indiára; s eképpen van az egész világ felosztva. Ezek a kerületek nem a mi földrajzi vagy politikai beosztásainkhoz igazodnak, hanem az Adeptusnak a maga területén tekintetbe kell vennie a fejlődés minden fokozatát és formáját, nemcsak a mienket, hanem az Angyalok nagy birodalmát is, a különböző természeti szellemek osztályai, az alattunk álló állatokat, növényeket, ásványokat, az elemi lényeknek birodalmát, és sok más olyat, amiről még soha az emberiség nem hallott; így hát tömérdek az elvégzendő munka.

Minden fajnak vagy országnak van az Adeptus-védnökségen kívül egy segítő szelleme, mely a faj felett őrködik, egy Dévája vagy őrangyala, ki felügyel rá és növekedésében segíti; és sok tekintetben megfelel a régiek törzs (Tribus) Istenségének, bár Ő annál jóval magasabb színvonalon áll. Ilyen volt például Pallas Athene.

Vannak különböző befolyások, melyek a Logosz szolgálatában működve, az emberiség fejlődését segítik elő; ezek természetesen mind ugyanegy irányban és közösen működnek. Nem szabad soha azt a tévedést elkövetnünk, hogy ennek a nagy testületnek tulajdonítsuk az egy-egy országra rászakadó nagy szerencsétlenségeket, amilyen a francia forradalom volt, valamint a legutóbbi felfordulás Oroszországban. Ez teljes egészében a nép vad szenvedélyeinek tulajdonítandó, amelyek féktelenkedtek és romboltak, ahelyett, hogy építettek volna. Ezek az esetek bizonyítják, hogy a demokráciával kísérletező Adeptusok és faji Szellemek munkája mennyi veszélynek van kitéve. A zsarnokság sok rosszat, s gyakran sok szenvedést hoz magával, de legalább van valamilyen fegyelem; és a zsarnokságtól való megszabadulási törekvésnél az a nagy kérdés merül fel, miképpen lehet ezt a társadalom szilárdságának és önuralmának elvesztése nélkül elérni. Ha az elvész, akkor sok személy megfeledkezik arról, hogy az emberi volta maradjon felül a személyiségében, és felülkerekedik a szenvedély, a tömegek féktelenkednek, és a nép ki van téve annak, hogy nem kívánatos befolyások nagy hullámai szállják meg. A nemzet védangyala igyekszik népének érzéseit vezetni; figyelemmel kíséri a tömegek érzéseit, s ha kell, hősies, hazafias tettekre ösztönzi őket, éppen úgy, mint egy tábornok bátorítaná seregét, hogy előre törjön a harctéren; de soha sem könnyelmű, ha embereinek életéről van szó, sohasem hagyja számon kívül szenvedéseiket, akárcsak egy bölcs tábornok.

ERŐELOSZTÁS

Az Adeptusok legtöbb munkája, mint egyik előző fejezetben láttuk, a fizikainál sokkal magasabb színvonalon folyik, mert tevékenységük abból áll, hogy kiárasztják úgy a saját erőiket, mint a Nirmánákáyák által megtöltött tartályok erőit is. A világ karmája hozza magával, hogy ennek a felemelő erőnek egy bizonyos tömege rendelkezésére áll; és a mindennapi emberek is, ha akaratukat az Isteni Akarattal egy vonalra terelik, (ami abból áll, hogy gondolatukat és érzésüket az emberiség szolgálatára irányítják) belejuttatnak valamicskét ebbe a nagy erőtartályba, s ily módon a kiváltság jut nekik osztályrészül, hogy részt vesznek a nagy áldozathozásban. Ennek folytán az emberiség, mint egy egyed fejlődik, s a testvérség csodája teszi képessé minden egyes tagját sokkal nagyobb előhaladásra, mint amennyire teljesen egyedül állva képes lenne. Mindez egy részét képezi a Logosz tervének, Aki úgy látszik, előre beleszámította a mi részvételünket is az Ő tervébe. Mikor a tervét megcsinálta, így gondolkozott: „Amint az én népem bizonyos színvonalra felemelkedett, kezd majd értelmesen együtt dolgozni Velem; azért úgy akarom intézni a dolgot, hogy mire ezt a pontot eléri, képes legyen az Én erőimből meríteni. Így tehát számít mindenikre.

A Testvérség a magasabb színvonalakon egy az egész emberiséggel, és annak közvetítésével nagy tartálya erőkészletét kiosztja az embereknek. Az Adeptusok kisugárzása a mentál világban kivétel nélkül ér minden egót, s így a lehető legnagyobb fejlődési segítséget adják meg a bennük lakó életnek. Ez az élet olyan, mint egy mag, melynek elpusztulnia nem lehet, hanem nőnie kell, mert a fejlődésnek ősereje, Maga a Logosz rejlik igazi lényének szívében. Az emberben a növény már kikelt a talajból, s a felsőbb levegőt keresi: és fejlődésének gyorsasága most igen nagymértékben a szellemi erő napfényének tulajdonítható, amely a Hierarchia vezetékein árad le hozzá. Ez egyike a sok módnak, melyeken a haladottabbak segítenek a kevésbé haladottaknak, amennyiben mind jobban osztoznak az isteni természetben, az isteni tervnek megfelelően.

Mindenegyes Adeptus, aki ezt a különleges munkát vállalta, egész nagy embertömegeket képes erejével elárasztani, olykor milliókat egyszerre hatnak át sugarai, mégis az a csodás tulajdonsága van ennek az erőnek, amit Ő kiáraszt, hogy annyira alkalmazkodik e millióknak mindenegyeséhez, mintha az lenne az egyetlen tárgya ennek a befolyásnak; nekünk pedig úgy tűnik fel, mintha az egész figyelem csupán erre az egy egóra fordulna.

Nehéz azt a fizikai világban megmagyarázni, hogy ez mi módon lehetséges; de magyarázata az, hogy a Mester nirvánai tudata olyan pont, mely egyszersmind az egész nirvánai világot magába zárja. Ezt a tudatot lehozhatja a különböző síkokra és kitágíthatja, mint valami óriási buborékot. Ennek a mérhetetlen gömbnek a külső részén vannak mindazok a kauzál testek, melyeket befolyásolni igyekszik, Ő pedig, betöltve ezt a gömböt, mindenegyes egész számára mindennek tűnik fel. Ily módon életével telíti sok millió ember eszményeit, s így nekik egyéniségük szerint Ő az eszményi Krisztus, az eszményi Rámá, az eszményi Krishna, egy angyal, vagy talán egy szellemi vezető.

Ez a munka teljesen más, mint a nagy egyházkerületek felügyelete, és ebben a munkában a Mester főképpen egy típushoz tartozó emberekre fordítja figyelmét, olyanokra, akiknek fejlődése az Ő saját fejlődési útján megy végbe, noha a legtöbben közülük természetesen semmit sem tudnak az Ő működéséről. Mivel a Mesternek sok egész különös esettel van dolga, azért néha e munka egy részének elvégzését a Dévákra bízza, akiknek, bizonyos jól megszabott határok között, elég nagy szabadságot ad. A Dévák ismét természet-szellemeket használnak fel, és különféle gondolatformákat alkotnak, s ily módon igen tág körű tevékenységgel jár a munkájuk.

AZ ÁHITAT FELHASZNÁLÁSA

A „The Science of the Sacraments” című munkámban megmagyaráztam, hogyan használják fel a Nagy Lények minden vallásnak szertartásait arra, hogy kiöntsék erejüket a világra az alsóbb síkokon, és hogy így a lehető legtöbb emberben siettessék a képességeiknek megfelelő szellemi növekedést. Természetesen ez nem csupán vallásos szertartások keretében történik, mert a Testvérség minden kínálkozó alkalmat felhasznál. Valahányszor együtt vannak olyan emberek, akik mind az áhítat befolyása alatt éppen nemesebb és magasabb rendű gondolatokba merültek, az ilyen gyülekezet szokatlan alkalmat nyújt az Adeptusoknak, amelyet Ők fel is használnak azonnal, mivel ez olyan gyújtópontot képez, hogy szellemi befolyások vezetékéül szolgálhat. Mikor az emberek szétszórtan vannak, és otthonaikban élnek, sok különálló vonalhoz hasonlóak, amelyek mindenikén át csak igen kevés erő szivároghat; de ha egybegyűlnek összejövetel alkalmával, szinte csővé alakulnak együtt, amelyen keresztül sokkal bőségesebb áldásfolyam áradhat le, mint amennyit a külön-külön leáramlott erők összege tehetne.

Benaresben, a szent városban, egy millió zarándokot láttam együtt, sok közülük kétségtelenül tudatlan és babonás volt, de akkor telve volt mindenik áhítattal, s egész lényükkel egy cél felé irányultak. Az áhítatos érzés hatalmas tömege, amit egy ilyen csoport áraszt, csaknem kiszámíthatatlan, és az Adeptusok sohasem mulasztják el, hogy fel ne használják valami jóra. Természetesen vitán fölül áll, hogy hasonló számú és a fentivel egyenlő lelkesedésű értelmes ember hasonlíthatatlanul nagyobb erőt tud kifejteni, mégpedig olyan erőt, amely az előbbinél magasabb világban képes tevékenykedni, de azért egy pillanatra se essünk abba a tévedésbe, hogy lebecsüljük annak a nagy energiatömegnek az értékét, melyet egy tudatlan, sőt, fanatikus embercsoport termel. A Testvérség tagjai csodás képességgel bírnak a rossz és jó különválasztására, jobban mondva, a nagy tömegű rossz közül a legkisebb jóra fordítható erőt is ki tudják vonni.

Mindennapi dolog, hogy a legmélységesebb áhítatot a legelkeseredettebb felekezeti dühhel is párosulva találjuk, ily esetekben az Adeptus kivonja és felhasználja az áhítatos érzés minden atomját, egyszerűen semmibe véve és kihagyva a vak gyűlölet érzését, amelyet mi az áhítat egy részének képzelünk. Így magyarázható, hogy oly emberek, akik nem éppen kívánatos tulajdonságokkal bírnak, gyakran jó karmát teremtenek; bár tagadhatatlan, hogy nagymértékben fokozódnék ez, ha hiányoznának a rossz tulajdonságok.

Az olyan város, amilyen Benares, mindig óriási erőközpontot képvisel, még ha eltekintünk is az évi zarándoklatoktól. Telve lévén szent helyekkel, ereklyékkel, ezeket szintén vezetékekül használják az Adeptusok. Ugyanez áll a világon minden ilyen dologra. Valahol például a világ valamelyik vallásához tartozó nagy Szentnek ereklyéit őrzik. Ha az az ereklye valódi, a magnetizmusnak bizonyos tömege árad ki belőle, annak a kapocsnak folytán, mely a tárgyat egy érdemes emberhez fűzi; azért ezt felhasználhatják a Mesterek, erőfolyamot küldhetnek azon keresztül, hogy megáldják azokat, akik annak tisztelői. Sok esetben azonban az ereklye nem valódi; bár ez nekünk igen fontos körülménynek látszik, valóságban sokkal kisebb jelentőségű, mint gondolnók. Ha az emberek hosszabb időn keresztül nagy központot létesítettek a tárgyat körülvevő áhítatukkal, a Testvérség már ezért magáért éppen olyan hatásosan használhatja, mintha valódi volna, s az a tény, hogy az emberek a valódiság felől tévedésben vannak, még nem teszi a tárgyat hasznavehetetlenné, mert az áhítatuk valódi, és ez a fontos dolog. Ha ezt teljesebben megértenék, sok nem gondolkozó ember tartózkodnék attól, hogy gúnyt űzzön az olasz és spanyol buzgó katholikus parasztok babonáiból, és hogy lenézze azokat az indiai kulikat, akik tiszteletüket nyilvánítják olyan szent helyek előtt, amelyek kétségtelenül nem azok, amiknek hiszik. Bizonyos, hogy az igazság jobb, mint a tévedés, de gondoljuk meg, hogy nem helyes a tudatlanoktól elvenni áhítatuk tárgyát mindaddig, amíg ők nem képesek magasabb rendű dolgokhoz felemelkedni. Az ilyen képrombolás csak szegényebbé teszi a világot, mert nemcsak hogy kiírtja az áhítatot, hanem a Mesterek hasznos erővezetékeit is elzárhatja.

Ehhez járul még, hogy a tudatlan paraszt képtelen megítélni az ereklyék valódiságát, s így durva méltánytalanság lenne, ha jószándékú és szíve ártatlanságában kiöntött áhítatának hatása olyasmitől függne, amiről neki nem lehet tudomása. A valóságok nagy világában sohasem kezelik a dolgokat ilyen helytelenül. Az igaz áhítat teljes és szívből jövő választ nyer, akár valódi, akár nem valódi az a tárgy, amely köré összpontosul. Az áhítat az igazi és az egyetlen, ami számít; s meg kell kapnia, és meg is fogja kapni azt a viszonzást, amit megérdemel. Az ereklyének képzelt tárgy pusztán csak egy pont, amelyre az áhítat összpontosul, s egy képzelt pont épp oly alkalmas erre, mint bármi más.

A TANÍTVÁNYOK ÁLTAL VÉGZETT MUNKA

Már említettem, hogy a Mester tanítványai egyúttal újoncai is, akik alacsonyabb fokokon erőközvetítők, s azon kívül az emberi művelődés és civilizáció minden ágában sokféleképpen munkálkodnak, és ez együttvéve mind az Adeptusok világbeli munkájának egy részét képezi. Ennek a munkának nagy tömegét azok végzik, akik ezektől a tanítványoktól nyertek inspirációt vagy buzdítást, továbbá a különböző társaságok és közvetítők, amelyeket ők indítottak meg, vagy befolyásoltak. E befolyások nélkül az emberiség valóban igen szegény volna, bár a legnagyobb része alig tud valamit igazi gazdagságának forrásáról. Maguk az Adeptusok nem hanyagolhatják el az ő felsőbbrendű munkájukat azért, hogy ezeket az alacsonyabb és könnyebb feladatokat teljesítsék, mert ha úgy tennének, a fejlődés egész gépezete szenvedne.

Sokan kérdik, hogy ezek a Nagyok miért nem írtak például könyveket? Elfelejtik, hogy az Adeptusok a világ fejlődésén dolgoznak, nem hagyhatják azt abba, hogy az embereknek felvilágosításokat adjanak részletekre nézve. Igaz az, hogyha egy ilyen Magas Lénynek könyvírásra ideje lenne, ha erejét különb dologra nem tudná felhasználni, mint könyvírásra: az a könyv jóval magasabb rendű lenne minden meglevő könyvünknél. Ha a dolgok azonban úgy volnának tervezve, hogy minden munkát annak kellene elvégeznie, aki már azt tökéletesen tudja, nem volna terünk, ahol képességeinket gyakorolhatnók, és így nehéz volna belátnunk, hogy tulajdonképpen mi haszna van annak, hogy mi a világon vagyunk.

A tevékenységnek egy nagy kiterjedésű munkaköre, melyet nemrég szerveztek a Mesterek tanítványai, az asztrál síkon végzett gyakorlati szolgálatból áll, amiről írtam „Invisible Helpers” (Láthatatlan segítők) című könyvemben. A munka legnagyobb része a nem régen meghaltak között folyik, akik tájékozatlanok, megdöbbentő zűrzavarban érzik magukat, sőt, igen gyakran szenvednek is, különösen, ha még életük folyamán elrémítették őket a halál utáni kínzatások rettenetes történeteivel, amik egyes elferdített szekták szellemi táplálékának egy részét képezik. bár sok évvel ezelőtt, de mégis a Teozófiai Társulat életben léte alatt történt, hogy a láthatatlan segítőknek szervezett csoportja megalakult és működni kezdett. Eredetileg még élő emberekből alakult ez a csoport, akik elhatározták, hogy amikor testük alszik, az időt erre a bizonyos segítő munkára szentelik; de csakhamar olyanokat is vontak munkájukba, akik már meghaltak, s akik ezelőtt nem gondoltak arra, hogy ilyen módon dolgozzanak.

Addig az ideig az asztrál világ újonnan érkezett lakói többnyire magukra voltak hagyatva, kivéve olyan eseteket, amidőn rokonaik találkoztak velük, és bevezették őket az új életbe. Így például egy meghalt anya halála után is őrzi gyermekeit, s ha valamelyik hamarosan követi anyját, az igyekezni fog minden lehető segítségben és felvilágosításban részesíteni gyermekét; és általában a meghaltak között a jóindulatúak tudásukat tovább adják másoknak, ha a segítésnek szükségét látják. Régebbi civilizációknál, ahol szokás szerint a családok soktagúak voltak, és együtt éltek, aránylag kevés ember találta magát egyedül, barátok nélkül a halál utáni helyeztében. A keleti irodalom olvasói emlékezhetnek arra, mily gyakran említik a hindu vallásos könyvek a családi kötelékek és kötelességek fontosságát; mint amik kiterjednek azokra a láthatatlan létsíkokra is, melyeket a halál fátyoloz el. A régebbi körülmények mégis hasonlók voltak ahhoz, mikor egy vidéken nincsenek kórházak, iskolák, vagy felvilágosítást adó irodák, miáltal sokaknak szenvedniök kell; ez a helyzet természetesen valamely különleges csapás vagy háború idején még súlyosodott.

AZ ÉVSZÁZADONKÉNT TÖRTÉNŐ ERŐKIFEJTÉS

Hogy az Adeptusok mily munkák által javítják a civilizációt, ennek kitűnő képét adja elnökünk „London Lectures of 1907” című művében, ahol arról beszél, hogy mily lépések által igyekezett a Testvérség kiemelni Európát a középkori rettenetes sötétségből. Elmondja, hogy a tizenharmadik évszázadban egy akkor Tibetben élt hatalmas Személyiség kibocsátotta rendeletét a Nagy Testvérséghez, hogy minden század utolsó negyedében, egy-egy nagy erőfeszítést kell tenni Európa megvilágosítására. Ha gondosan áttekintjük a történelmet, láthatjuk, hogy ettől az időtől kezdve, minden század vége felé egy új fénysugarat bocsátott ki a Testvérség.

A legutóbbi ilyen törekvés a Teozófiai Társulat megalapítása volt 1875-ben. Gondos megfontolás után Morya és Kuthumi Mesterek magukra vállalták a lépés felelősségét, és Mme. Blavatskyt, a nemes munkálkodót választották ki arra, hogy segítsen Nekik a fizikai világban. A teozófiai irodalom ismerői közül a legtöbben tudják, miként volt ő előkészítve elvégzendő munkájára; hogy küldte el őt a Nagy Testvérség a kellő alkalommal Amerikába, hogy Olcott ezredest megkeresse, kinek pótolnia kellett azt, ami Madame Blavatskyban hiányzott – a szervező erőt, az emberhez szólás képességét, azoknak maga köré gyűjtését, és egy külvilági mozgalomba való tömörítését, és hogyan alapították meg a Társulatot New York-ban, s hogyan tették át később annak központját Indiába.

Midőn ezeket írom, Társulatunk ötvenedik éve szolgálja az emberiséget, s lehetetlen felbecsülni a jónak azt a tömegét, amit az emberi élet minden terén véghezvitt. Befolyása nem tagjainak vagy különböző ágainak számából ítélhető meg, bár ez semmi esetre sem jelentéktelen, miután kiterjed a földgömb minden művelt részére. De az emberi törekvések minden mezején felhangzott jellegzetes üzenete, melynek visszhangjai megsokszorozódtak az államférfiak és tudósok, irodalmi emberek és művészek, sőt, sok más olyan embernek szavaiban és tetteiben, akik talán soha életükben nem hallották ezt a szót: „Teozófia”. Reá fordította a figyelmet a láthatatlan világ, valamint a lelki képességek valódiságára. Hangoztatta, hogy a külső életben mit követel meg az igazi testvériség, mely az emberi életben nem egyformaságot keres, hanem a kölcsönös támogatás megszervezését, mely kiterjed az egymástól legerősebben eltérő egyénekre is, akiknek mindegyike megerősödik a maga külön típusában, és akiket a magunktól különböző ember iránt érzett tisztelet felbonthatatlan köteléke fog egymáshoz fűzni. Összehozta Keletet és Nyugatot ez a társulat úgy, ahogyan ez eddig soha meg nem történt; hangsúlyozta a vallások becsületes összehasonlításának szükségét, feltárta csalhatatlan tisztasággal tanításaiknak lényege egységét, és közös forrásukat. Azon kívül ezreket vezetett el a Mesterek lábaihoz, hogy Őket szolgálják teljes erejükkel, egész szívükkel, az emberiség javáért örök időkre.

A következő táblázatot Fritz Kunz dolgozta ki.

Az erőkifejtés ideje
A haladás mibenléte
A teljesítmény

1275
Roger Bacon és az értelmi kultúra helyreállítása.
A művelődés demokratizálódása: renesszansz6

1375
Christian Rosenkreuz és a kultúra terjesztése.

1475
Könyvnyomtatás. A tudás megrögzítése.
A tudás demokratizálódása: reformáció

1575
Francis Bacon és a tudomány:az angol nyelv, mint eszköz.

1675
Az osztályok egyesítésének megkísérlése: titkos társaságok.
Politikai demokrácia: Forradalom.

1775
Politikai szabadság, sajnos, főképp forradalom útján.

1875
Teozófiai Társulat; Pszichikai kutatók társasága; Szabad katholikus egyház; Társkőmívesség; Fejlődés.
Az okkultizmus demokratizálódása: fejlődés.

1975
Széles körű elterjedése annak, amit ezoteriának neveznek: Szellemi fejlődés.

3. ábra

A FAJOK

A Nagy Testvérség a világért végzett munkájában nem csupán a jelennel foglalkozik, hanem messzire tekint előre a jövőbe, s az új fajok és nemzetek kifejlődését készíti elő, amelyekben az emberiség tulajdonságai összhangzó sorrendben fognak kibontakozni. Amint látni fogjuk a XIII. fejezetben, az emberi nem előhaladásában a vak véletlennek általában nincs helye, ellenkezően, az emberi fajok alakulása azok összes jellemző fizikai, asztrál és mentál tulajdonságaival, a nagy világiskola osztályait képviselvén, melyek bizonyos tulajdonságok kifejlesztésére valók, oly határozottak és pontosak, akárcsak egy modern kollégium tanfolyama és órarendje.

A nagy árja fajban még nincs erejének teljességében, rendkívüli intelligenciája révén most vezet a világon; az atlanti fajt követte, amely nép még most is többségét képezi az emberiségnek, s a földgömb száraz felületének nagy részét foglalja el.

AZ ELJÖVETEL

Evvel összefüggésben éppen most három nagy munka van folyamatban. Az első a Bódhiszattva vagy Világtanító fizikai testbe öltözésének és munkálkodásának előkészítése. Ez a nagy Személyiség ugyanaz a Krisztus, Aki kétezer évvel ezelőtt Jézus testét foglalta el. Az Ő eljövetele nem tévesztendő össze a fennebb említett, minden században előforduló eseményekkel; azok az első sugárhoz tartoznak, s az okkult munkának ahhoz a részéhez, amely a fajok és azok alfajainak vezetésével foglalkoznak; míg az Ő eljövetele nagy időközben csak egyszer történő esemény, és a második Sugár működéséhez, a vallás és nevelés csoportjához tartozik.

A Világtanító már éppen közeledik, és mi az Ő erejének, bölcsességének és szeretetének mindig több nyilvánulását remélhetjük. A Keleti Csillagrend 1911-ben alakult meg azért, hogy az Ő eljövetelét előkészítse, összegyűjtvén az egész világon azokat a különböző vallású és szektájú embereket, akik különböző okokból hiszik a Világtanító közeledését, hajlandók egy nagy csoportba egyesülve, a legjobb erőiket kifejtve, ezt tudatni a világgal, s magukat előkészíteni, amennyire lehet, hogy az eljövendő Úrnak hasznavehető szolgái legyenek.

Mivel az Úr Maitreya elhatározta, hogy a világgal Elnökünk útján tudatja eljövetelét, joggal hihetjük, hogy az Ő tanítása némiképpen egyirányú lesz azokkal az eszmékkel, amelyeket Elnökünk harminchét éven át csodás ékesszólással hirdetett. Némely keresztény szekta még mindig ragaszkodik ahhoz a babonához, hogy Ő azért jön, hogy az Emberiség fölött ítélkezzék, és hogy a Földet elpusztítsa, úgyhogy hitükhöz nagymértékben csatlakozik a félelem és bizonytalanság. De az Istentől való rettegés mind félreértésen alapszik.

Krisztus eljövetele csakugyan kapcsolatos egy véggel, de nem a világ végével, hanem egy korszaknak a végével. A görög „aion” ugyanis egyet jelent az angol aeon-nal, ami a. m. korszak; s amint Krisztus kétezer év előtt mondta, hogy a zsidó törvények korszaka véget ért, mert Ő azért jött, hogy helyette újat adjon, az evangélium törvényét; de ennek a korszaka is véget ér, amikor Ő eljön, hogy egy másiknak vesse meg az alapját. Ugyanazt a nagy tanítást fogja adni; a tanításnak ugyanannak kell lennie, mert igazság csak egy van, bár most már talán egy kissé világosabban kitárja elénk, miután egy kicsit többet tudunk. Talán újabb formában hirdeti ki, kifejezésének szépségében alkalmazkodva a mi mai korunkhoz, és lesz annak valami magyarázata, ami az emberek nagy tömegének fog szólni.

Bizonyosan ugyanaz lesz a tanítás, mert minden meglévő vallásban megjelent. Nagyon különböztek a közlés módszerét illetve, de mindnyájan föltétlenül megegyeznek abban, hogy ugyanegy életmódot kívánnak követőiktől. A tanítások külalakját illetően, jelentékeny különbség van kereszténység, buddhizmus, hinduizmus és mohamedánizmus között; de ha szemügyre vesszük a jó embereiket, és ezek napi szokásait látni fogjuk, hogy bármely valláshoz is tartozzanak, mindnyájan ugyanegy életmódot követnek, egybehangzóan ugyanazokat az erényeket tartják követésre méltóknak, ugyanazokat a bűnöket elkerülendőknek.

Mind azt mondják, hogy az embernek jótékonynak, igaznak, jóindulatúnak, becsületesnek kell lennie, és segítenie kell a szegényeket; mind azt mondják, hogy az az ember, aki kemény szívű, kapzsi és kegyetlen, igaztalan és becstelen, nem tehet előmenetelt, és nem remélhet sikert semmiben mindaddig, míg módszereit meg nem változtatja. Mint gyakorlati embernek, fel kell ismernünk, hogy a valódi fontossággal bíró dolgokat valamely vallásnál nem a bizonytalan metafizikai spekulációk képezik, melyeknek tárgyáról senki sem tudhat valamit teljes bizonyossággal; mert ezek nem befolyásolhatják magunk viseletét. A valóban fontos dolgok egy vallásnál azok az előírások, melyek mindennapi életünket szabályozzák, s mellyel belőlünk a felebarátainkkal való érintkezésben ilyen vagy olyan embert csinálnak. Ezek az előírások azonosak az összes meglevő vallásokban, s ugyanazok lesznek az új tanításban is, bármi legyen az.

Talán egy kicsit tovább is mehetünk jóslatunkban az Ő tanítását illetően. Egész biztosan a nagy központi igazság, melyet hangsúlyozni fog, az lesz, hogy a világ minden rosszasága a szeretet és testvériesség hiányából ered, hogy t. i., ha az emberek megtanulnak szeretni, és testvériesen viselkedni egymás iránt, minden rossz eltűnik, s egy aranykor köszönt be hozzánk. Nem azonnal, ezt nem is remélhetjük; de legalább az emberek elkezdik maguk belátni, hogy ezen az úton mennyivel többet nyerhetnek, mint a másikon.

A HATODIK ALFAJ

E nagy események másodika árja fajunk hatodik alfaja testének, érzelmeinek és elméjének megformálása. Ez az alfaj már kezd megjelenni Amerikában és Ausztráliában, s talán a világ más részeiben is. A Manu elméjének és akaratának nagy mintázó ereje munkában van a benső világokban, az új kor gyermekeinek még a fizikai típusát is megalkotja bárhol, ahol fogékonyságra talál; a Testvérség egyes fiatalabb tagjai pedig, kik a külvilágban dolgoznak, utasításokat kaptak, hogy amennyire lehetséges, adják meg nekik az új fajnak megfelelő nevelést és testgyakorlást. Ez a munka még most csak kicsiben folyik, de hatalmas arányúvá fog fokozódni, és néhány rövid száz év leforgása után a hatodik alfaj ott áll majd teljes, kifejlett, csodás ifjúságában az új világban, mialatt a régi világ az ötödik alfajt fejleszti éretté és tökéletessé. Még később pedig a hatodik alfaj ragyogó és dicsőségteljes férfikorában fogja áldását árasztani az ötödikre úgy, hogy ekkor történik meg először, hogy egy faj derülten és méltóságteljesen hanyatlik át a gyümölcsöző, tiszteletreméltó korba. Ez lesz talán a jutalma a kisded faj javára most és a jövőben végzett szolgálataiért, és az áldozatteljes, de diadalmas küzdelméért, melyet a sötétség erői ellen folytatott, megnyitva az ember előtt oly lehetőségeket, amilyeneket ez a faj soha ezelőtt nem ismert.

Kíséreljük meg megérteni, mit tesz az új, hatodik alfajhoz tartozni. A mi fogalmaink szinte nem eléggé rugalmasak ennek megértésére. Mikor a hatodik alfaj már tökéletesen elfoglalta helyét, oly határozottan jellemző tulajdonságai mutatkoznak majd fizikai, asztrál és mentál téren, amilyenek az ötödik alfajhoz tartozó átlag-embernél nem láthatók. Ne felejtsük el, hogy neki az ötödik alfajból kell fokozatosan kifejlődnie, s az új tulajdonságoknak egyenként kell kifejlődniök az illető egókban. Az előkészülés folyamata hosszú, és bizony több életre terjedhet ki. Ha tehát szétnézünk, és szemügyre vesszük ebből a szempontból az embereket, különösen a fiatalokat, ne várjuk, hogy azonnal megmondhatjuk majd, hogy az egyik ember az új fajhoz tartozik, a másik pedig nem.

Pontosabb lesz a megállapítás ilyenformán: „A-ban, úgy látszik, 25 százalék van meg az új alfaj tulajdonságaiból, B-ben talán 50 százalék, C-ben már nagyon sok van, mondjuk 75 százalék. D-ben már semmi hiányt sem látok, tehát amennyire én megítélhetem, teljesen kifejlődött példány.” Meg kell értenünk azt is, hogy az átlag fiú vagy leány, akit mi reményteljesnek tartunk, alighanem az A csoporthoz tartozik, mert a B csoporthoz tartozók még igen ritkák a világon, C és D úgyszólván nincs is, kivéve a mi kicsiny körünkben. Ne felejtsük el azt se, hogy a fejlődés igen egyenlőtlen, egy fiú tekintélyes haladást tehetett már asztrál és mentál téren, mielőtt ezt fizikai testében kimutatná; viszont szerencsés öröklés folytán olyan fizikai teste lehet, amely képes a magasabb világokban nagyobb előhaladást kifejezni, mint amilyent eddig elért. még csak nagyon kevesen számíthatnak arra, hogy az új alfaj összes jeleit felmutathatják, nagyon megelégedhetnek azzal, ha egyet-kettőt mutatnak fel.

Még a legmagasabb fokukon sem lesznek egyenlőek; mert például, ha főképpen hosszas koponyájú e faj, mindig lesznek rövid koponyájú alosztályai, lesznek közte szőke és sötét hajú emberek, kék szeműek és fekete szeműek. Természetesen az asztrál és a mentál jellemvonások a fontosabbak, de a legtöbb esetben az ember csupán a fizikai megjelenésre alapíthatja vélekedését. A faj alap jellemvonása az önzetlenség, és uralkodó benne az erős lelkesedésű szolgálni vágyás, ezekkel pedig a tevékeny jóindulatnak és nagylelkű tolerámia türelemnek kell párosulnia. Az, aki a maga örömét elfelejti, s csupán arra gondol, hogyan segíthetne másokon, már messzire jutott az ösvényen. A megkülönböztető képesség és a józan ész szintén kiváló jellemvonásai.

Ha tudni kívánjuk, mely fizikai jelek az irányadók, talán a legfeltűnőbbek minden közül a szépen formált kéz és láb, a vékony ujjak és a tojásdad körmök, különösen oldalt nézve vékonyak az ujjak és a hüvelyk. A bőr szövete is fontos, mindig tiszta és sohasem durva. Ami az arcokat illeti, három típusunk van: határozottan ovál arc, magas homlokkal, kevésbé ovál, széles homlokkal, és az igazi brachycephal-fejűség arca (ez utóbbi igen ritka; a brachycephal meghatározása az, hogy a koponya szélessége a hosszússágának négyötöde). A hatodik alfajba közeledő személynek van valami megkülönböztető kifejezése, amit hamar kezd felismerni az, aki keresi.

Egymástól független megfigyelőktől és tanulmányozóktól gyakran halljuk, hogy egy új fajtípust ismernek fel, mely különösen Kaliforniában, Ausztráliában és Új-Zélandon látható. 1923-ban például Pape kapitány előadást tartott a British Association előtt, melyben, az ő elnevezése szerint, az ausztrál-amerikai fajjal foglalkozott; és az ő észrevételei következőképpen írják le e fajnak sajátságait:

A fej a kupola-alak felé hajlik, különösen a homlok tájékán, felül; eltérés mutatkozik az úgynevezett „alacsonyan álló fültől”; a haj és a bőr finom; a szem fénylő, értelmes, de nem tágra nyitott; az orrsövény korán kifejlett; az ajak érzékeny és mozgékony; a szemöldök előreálló; az agynak a homok felé eső része erősen fejlett; az arctípus egy kissé háromszögszerű, de nem éles; az egész test általában összhangzatos, részarányos, egészséges, éppenséggel nem az a típus, amit „csupa agy és semmi test” névvel illetünk. Lelki tekintetben az új faj gyermeke abban nyilvánul meg, hogy hamar viszonozza az együttérzést és szánja a szenvedőt; képes könnyen megérteni az alapgondolatokat; gyors az intuíciója; alapos; érzékeny; gyors az igazságérzése; távol áll a papagáj módján való felfogástól, és nagy hévvel segít másokon. Azt is tapasztaljuk náluk, hogy nem szeretik a durva eleséget, sőt, gyakran semmire sincs nagy étvágyuk. Más tekintetben egészen rendes gyermekek, de nagy szeretetre és megértő tanítókra van szükségük.

Az előbbi években hosszú cikk jelent meg a „The Los Angeles Sunday Times” (Los Angeles-i Vasárnapok) című folyóiratban, mely a Kaliforniában és Új-Zélandon megjelenő új fajnak volt szentelve. Miután utalt az új faj gyermekeinek néhány értelmi és testi tulajdonságára, különösen azt emelte ki a tulajdonságaik közül, hogy rendkívüli az egyensúlyozottságuk és az intuíciójuk.

A HATODIK GYÖKÉRFAJ

A harmadik nagy esemény a hatodik alapfaj (gyökérfaj) megalapítása, ami fizikailag körülbelül 700 év múlva történik Kaliforniában. Egy közösség létesül ott majd, melynek élén, mint az illető faj Manuja, a mi Morya Mesterünk fog állani, mellette, a hosszú korokon át volt hű munkatársa, Kuthumi Mester lesz, a hatodik gyökérfaj Bódhiszattvája. Erről a közösségről már írtunk a „Man: Whence, How and Whither” című munkánkban. Bár ez csak pár évszázad múlva lesz, ami egy ember létében rövid idő, – s erről mindnyájan meg fogunk győződni, mikor visszatekintünk életeinkre, de az előkészületek máris megindultak, melyekben a Teozófiai Társulat is nem csekély mértékben vesz részt.

A Társulat minden alosztályának serkentenie, bátorítania kellene minden egyes tagját, hogy a külvilágban alkalmazza teozófiai tudását; ezt természetesen temperamentuma, képessége és az emberekkel való keveredésének viszonyai szerint kell tennie; de mindez a jelen faj fejlődését szolgálja. Egy teozófiai csoportban, ahol olyan sokféle típusú ember kerül össze, akiknek segíteniök kell egymáson, igen nagymérvű jellemnek kell kifejlődnie a tagokban, ha a csoport hű az eszményeihez. Mert ők ebben az irányban a Testvérség szellemében olyan nevelést nyernek, amilyenre alig találnának bárhol is a világon. A legtöbb társulat bizonyos cél elérésére vagy valamely irányzat megvalósítására alakult, de a Teozófiai Társulatban tudjuk, hogy noha egyik tagot az egyik tökéletesedési minta lelkesíti legjobban, míg a másikat egy másik eszmény ragadja magával, az emberi testvérség azért csupán az egyiknek, p. o. akár a szeretetnek, akár az igazságnak vagy a szépségnek diadalra jutásával egymagában el nem érhető, hanem mindezeket a szálakat együtt, egy erős kötéllé fonva, fűzi magát az ember örökre az Istenihez. Mint ahogyan régen a Hitopadesha mondta:

„Kis dolgok rendkívül hatalmassá nőnek.
Egybe hogyha illesztettük okosan,
Megkötni feldühödt elefántot is lehet,
Fűszálakból kötélt fonván szorosan.”

Ilyen a testvéri szellem, amit az igazi teozófus lassanként szerez meg, belső ösztönzésből tartván össze társával, s nem külső kényszerből; a Társulat tagjának lenni pedig annyi, mint a Mesterek által neveltetni, amely nevelés, ha eredményes, alkalmassá teszi az embert arra, hogy a hatodik gyökérfaj közösségében szülessék meg újra, amikor az megalapul a fizikai síkon.

XII. FEJEZET
A CSOHÁNOK ÉS A SUGARAK

A CSOHÁNOK

Az előbbi fejezetben a nagy Mesterek számos munkájának néhány ágát igyekeztem leírni, de ezeken kívül természetesen van sok, amelyek némelyikéről mi úgyszólván semmit sem tudunk; amit mégis tudunk róluk, elárulja, hogy munkájok rengeteg és különféle, és hogy az Adeptusok más-más módon végzik, a saját lelkületük és belátásuk szerint. Egy hetes beosztás vonul végig minden dolgok során, amit most teljesebben kell megmagyaráznom; és ez a beosztás megvan a Nagy Fehér Testvérségben is. A Hierarchiában a hét Sugár tökéletesen megkülönböztethető. Az Első vagy kormányzó Sugár fölött a Világ Ura uralkodik. A második Sugár élén az Úr Buddha áll; és ezek alatt következnek annak a gyökérfajnak Mánuja, illetve Bódhiszattvája, amely egy adott időben a Földön éppen a legjelentékenyebb. Ezekkel párhuzamos rangban áll a Máhácsohán, aki felügyel a többi öt Sugárra, melyek mindegyikének azonban szintén külön-külön feje van. A következő fejezetben meg akarom magyarázni, amit tudok a Hierarchia magasztosabb rangjairól, igyekezve ezzel beszámolni a harmadiktól hetedikig terjedő Sugarak fejeinek munkáiról, valamint Morya és Kuthumi Mesterekről, kik a maguk színvonalán az Első és a Második Sugárhoz tartoznak.

A Csohán cím az olyan Adeptusokat illeti meg, akik a hatodik beavatásban már részesültek, de ugyanezt a szót használják a harmadiktól a hetedikig terjedő Sugarak Fejeire is, akik nagyon határozott és magas hivatalt töltenek be a Hierarchiában. Nekünk úgy mondták, hogy a Csohán szó jelentése egyszerűen „Úr”, és ezt a szót éppen úgy használják általános, mint külön jelentésűnek, akárcsak Angolországban a „Lord” szót. Mi valakiről, mint lordról beszélünk, mivel ez a cím jár neki; de ez teljesen eltérő attól az esettől, midőn a Lord kancellárról, vagy a grófság Lord Lieutenant-jéről beszélünk. Ugyanez a kifejezés fordul elő a Dhyan Csohán névben, mely gyakran előfordul a „The Secret Doctrine”-ben és másutt is, akkor pedig olyan igen magas állást betöltő Lényekre vonatkozik, akik a mi bolygónk okkult Hierarchiáján kívül állanak.

DYWAL KUL MESTER TÁBLÁZATA

Ha meg akarjuk egyáltalán érteni a Mesterek munkájának ezt a részét, szükségessé válik ennél a pontnál egy kis kitérés arra a kérdésre, hogy mit is értünk a Hét Sugár alatt. Ez meglehetős nehéz dolog. Már régebben kaptunk, bár bizonyos, hogy hiányos, de igen értékes felvilágosításokat a Sugarakra nézve. Nagyon jól emlékszem, hogy milyen körülmények között kaptuk. Mr. Cooper Oakley, én és egy hindu testvér ültünk beszélgetve Adyarban a tetőn, egyesületünknek abban az első idejében, mikor fő szállásunk még csak egy házból és 29 hektár, mögötte lévő félvadonból állott. Hírtelen hozzánk lépett Dywal Kul Mester, aki abban az időben Kuthumi Mester fő tanítványa volt. Azokban a napokban Ő sok tanítást adott nekünk, és mindig igen kedves és türelmes volt, s mikor ott ülve velünk beszélgetett, a Sugarak jöttek szóba; Mr. Cooper Oakley az ő jellemző módján mondá: „Oh, kérem, Mester, nem mondana el nekünk mindent a Sugarakról?”

Tanítónk hunyorított a szemével, mikor így felelt: mindent ugyan nem mondhatok el mindaddig, amíg el nem nyertek egy nagyon magas beavatást. Akartok-e annyit, amennyit mondhatok, ami csak részlet lesz, és elkerülhetetlenül félrevezető, vagy megvárjátok azt az időt, amikor mindent elmondhatok?” Nem természetellenes, hogy mi azt gondoltuk, egy fél kenyér is jobb a semminél, és kértük, hogy legalább annyit adjon, amennyit kaphatunk. Feljegyeztük a nagyon érdekes felvilágosítást, de sok dolog érthetetlen maradt nekünk, amint azt előre is megmondta. Így szólt: „Ennél többet nem mondhatok, mert fogadalmam hallgatásra kötelez; de ha intuíciótok többet vesz ki belőle, meg fogom mondani, helyes-e.” Még ez a kis töredék és felvilágosítás is nagyon értékes volt nekünk.

Itt következik a Sugarak és jellegzetességeik táblázata, ahogy Ő akkor közölte velünk:

Sugár	A Sugár jellemző tulajdonsága	Jellegzetes mágia	A legutóbbi vallás
I.	Fohat-Shechinah		Bráhmáni
II.	Bölcsesség	Radzsa Yoga (emberi elme)	Buddhista
III.	Ákásá	Asztrológia (természeti magnetikus erők)	Chaldeai
IV.	Horus születése	Háthá Yoga (fizikai fejlődés)	Egyiptomi
V.	Tűz	Alkémia (anyagi szubsztancia)	Zoroaszteri
VI.	Istenség testöltése	Bhakti (áhítatos odaadás)	Kereszténység (Kabala stb.)
VII.		Szertartásos mágia	Elemi lények kultusza

Megmagyarázta nekünk, hogy a vallás, mely minden Sugárral átellenesen van feltüntetve, nem tekintendő okvetlenül a Sugár tökéletes kifejezőjének, hanem az egyszerűen az, ami most emlékképpen marad meg a Földön abból az alkalomból, amikor az a Sugár gyakorolt uralkodó befolyást a világra. Az Első Sugár mágiája és a Hetediknek jellemző tulajdonsága nincs megadva; képzelhetjük, hogy az előbbi a kryáshákti, az utóbbi pedig a Déva-birodalommal való együttműködés. Horus születése értelmét nem lehetett megmagyarázni, de mint a Negyedik Sugár egyik jellegzetessége: a hatás és visszahatás erőinek használatát állapítottuk meg, ami úgyszólván a természetnek hímnemű és nőnemű ereje.

Bármikor, ha phallocizmus (nemi erő használata) fordul elő a különböző vallásokban, az mindig e Sugárral kapcsolatos valamely titkok anyagiasításának és félremagyarázásának tulajdonítandó. A hetedik Sugár igazi kifejlődése a magas Dévákkal való közlekedés, és a tőlük nyerendő oktatás lehet.

Abból, amit fentebb mondtam, kitűnhetik, hogy a Sugarakról eddig nyert értesüléseim csak töredékek. Nem csupán nem teljes beszámoló a tárgyról, hanem még vázlatnak sem tökéletes, mert nyíltan megmondta nekünk, hogy óriási hézagok vannak a leírásban, amelyek betölthetők csak sokkal később lesznek. Amennyire mi tudjuk, erről a tárgyról csak nagyon keveset írtak eddig, s az a kevés is oly burkoltan van kifejezve, hogy alig lehet megérteni. Az okkult tanítók pedig határozottan tartózkodók, ha e tárgyról kérdést intéznek hozzájuk. 7

A HETES FELOSZTÁS

A lényeg, amit tudnunk kell, hogy bizonyos módon hetes beosztású minden, élet vagy anyag a megnyilvánult világon. A mi világ-láncolatunkon lévő minden élet áthalad a hét Sugár valamelyikén, és hozzátartozik, mely sugarak mindenikének megint hét elosztása van. A mindenségben 49 ilyen Sugár van, melyek hetes csoportokban a Hét Nagy Kozmikus Sugarat alkotják, a Hét nagy Logosztól vagy Logoszon keresztül áradván. A mi világ-láncolatunkban, és talán Naprendszerünkben is, oly Nagy Kozmikus Sugarak közül csupán egy működik, s annak felosztását képezi a mi hét Sugarunk. Természetesen nem szabad feltételeznünk, hogy a mi Naprendszerünk az egyetlen megnyilvánulása ennek a bizonyos Logosznak, mert a hét Nagy Logosz mindegyikének millió-számra menő rendszerei lehetnek, amelyek mind tőle függenek. Amint az „Inner Life” (Benső Élet) című művemben kifejtettem:

„Az egész Naprendszerünk a Logoszának megnyilvánulása, s annak minden részecskéje határozottan az Ő testeinek egy része. A Naprendszer minden fizikai anyaga, mint egy egész, az Ő fizikai testét alkotja.” A benne levő egész asztrál anyag az Ő asztrál testét alkotja, a mentál anyag mind az Ő mentál testét, és így tovább. Teljesen túl és felül a Maga Naprendszerén, megvan Neki a saját, sokkal messzebbre kiterjedő és nagyszerűbb léte, de ez a legkevésbé sem támadja meg annak a megállapításnak az igazságát, melyet az imént elmondottam.

A Nap Logosza hét bolygó Logoszt foglal Önmagában, akik, hogy úgy mondjuk, Benne levő erőközpontok, csatornák, amelyeken át az Ő erői áradnak le. Mégis, bizonyos értelemben véve azt mondhatjuk, ezek alkotják Őt. Az imént leírt anyag, mely az Ő testeit képezi, egyúttal Nekik is testeik alkatrésze, mert sehol, az egész rendszerben sincs oly anyagrészecske, mely valamelyiküknek ne képezné alkatrészét. Mindez igaz az összes világra nézve, de mégis, vegyük egy pillanatra példának az asztrál világot, mert anyaga eléggé folyékony arra, hogy kutatásaink céljául szolgáljon, másrészt elég közel állván a fizikai világhoz, nem áll teljesen túl a fizikai felfogás határain.

A Naprendszer asztrál anyagának minden részecskéje a Nap-Logosz asztrál testének egy része, de egyúttal része a bolygók Logoszai egyikének vagy másikának asztrál testének is. Ne feledjük el, hogy ehhez tartozik az az asztrál anyag is, amiből a mi asztrál testünk alakult. Nincs olyan részecskénk, amely kizárólag a sajátunk volna. Mindenegyes asztrál testben vannak mind a hét bolygó Logoszához tartozó részecskék, de az arányok végtelenül különbözők. Azoknak a Monádoknak testeiben, melyek eredetileg valamelyik bolygó Logosza útján származtak ki, fejlődésük folyamán továbbra is t ö b b marad meg annak a Logosznak részecskéiből, mint akármelyik másik Logoszéból; és ennek folytán az embereket meg lehet különböztetni, hogy eredetileg e Hét Nagy Hatalom melyikéhez tartoznak.

A HÉT SZELLEM

A keresztény szólásmód szerint is meg van említve ez a hét Nagy Lény Szent János Evangélista „Jelenéseiben”, aki így szólt: „Hét tűzlámpás és vala a királyi szék előtt, amely az Istennek Hét Lelke.” (IV. 5.) Ez a misztikus Hét, a nagy Bolygó Logoszok, akik életközpontok Magában a Logoszban. Azok a mi Sugaraink igazi Fejei, nem kizárólag a mi világunkéi, hanem az egész naprendszeréi. E hatalmas Hétnek valamelyike útján kellett erednie mindenikünknek, némelyeknek az egyik, némelyeknek a másik útján.

Ők azok, akiket a „Secret Doctrine” a Hét Magasztos Úr néven említ; ez az Őseredeti Hét, ezek a „Teremtő Erők”, a „Testnélküli Értelmiségek”, a „Dhyan Csohán”-ok, a „Jelenlét Angyalai”. De ne feledjük, hogy ez utóbbi cím két különböző értelemben használatos, amit nem szabad összetéveszteni. Keresztény testvéreinknél valahányszor a misét mondják, mindig megjelenik egy Jelenlét Angyala, aki valósággal Krisztus Urunk egy gondolat-formája, az Ő tudatának eszköze, tehát joggal nevezhető az Ő Jelenléte megnyilvánulásának; de ez a Hét Nagy Lény egész más okból kapja ezt a címet. Ők tudniillik örökké Magának a Logosznak közvetlen jelenlétében vannak, azokat a Sugarakat képviselve, amelyeknek Ők a fejei; tehát bennünket képviselnek, miután bennünk mindnyájunkban megvan egy része Mindenikük Isteni Életének.

Mert bár alapjában véve mindenikünk egy bizonyos Sugárhoz tartozik, – ahhoz a csatornához, melyen keresztül, mint Monád kikerült az Örökkévalóságból az Időbe – mégis van mindenikünknek a saját bensőjében mindenik sugárból; nincs bennünk oly kicsiny erőmennyiség, olyan apró anyagparány, mely ne képezné valóságos részét e csodás Lények egyikének vagy másikának; a szó teljes értelmében az Ő igazi alkatrészükből tömörültünk össze, nem egyből, hanem mindegyikből, bár mindig csak egyik az uralkodó. Ezért ezeknek a nagy Angyaloknak egyetlen mozdulata sem mehet végbe anélkül, hogy bennünket ne érintsen bizonyos mértékig; mert mi csont vagyunk az Ő csontjukból, hús az Ő húsukból, szellem az Ő szellemükből; és ez a nagy igazság az alapja az asztrológia oly gyakran félreértett tudományának.

Mi mindig a Nap-Logosz jelenlétében vagyunk, mert az Ő rendszerében nincs olyan hely, ahol Ő ne volna, és minden, ami van, Neki egy része. De ez a Hét Szellem egészen különös értelemben része Neki, az Ő megnyilvánulása, majdnem tulajdonságai Neki, Benne lévő központok, melyeken keresztül kiáradnak az Ő erői. Erre mutatnak azok a nevek, melyekkel a zsidók illetik őket. Az első mindig Michael, „a ti Fejedelmetek”, amint nevezik őt, és nevének jelentése „Isten Ereje”, amit úgy is szoktak magyarázni, „Ő, akinek ereje Istenéhez hasonló”. Él, zsidóul Istent jelent; ezt megtaláljuk a „Béth-Él” szóban, mely „Isten házát” jelenti; és a Biblia legelső versében „Elochim”-nak nevezik Istent. Ez az „Él” szó, mint végső szótag fordul elő, mind a Hét Szellem nevénél. Gábriel „Isten mindentudásá”-t jelenti, és Isten hősének is nevezik néha. Ő a Merkur bolygóval áll kapcsolatban, amiként Michael a Marssal. Rafael jelentése „Isten gyógyító ereje”, és Ő a Nappal áll kapcsolatban, amely a mi fizikai síkunkon az egészségnek nagy adója. Uriel „Isten Fénye vagy Tüze”; Zadhiel „Isten jósága” és a Jupiterrel áll összeköttetésben. A többi Arkangyalokat rendesen Sámuelnek és Jofielnek nevezik, de most nem emlékezem jelentésükre és bolygóikra.

Szent Denys erről a Hét Szellemről, mint Építőkről beszél, és Isten Munkatársainak nevezi. Szt. Ágoston szerint övék az Isten gondolata vagy Isten ősalakja; és Aquinoi Szent Tamás azt írta, Isten az Első okozója, és ezek az Angyalok a másodrangú okai minden keletkezésnek. Mindent a Logosz tesz, de ezeknek a Bolygó-Szellemeknek közvetítése útján. A tudomány azt mondja, hogy a bolygók az anyag véletlen összehalmozódásai, a ködfoltok tömegéből való sűrűsödések; ez tagadhatatlan, de miért tömörültek éppen azokon a bizonyos pontokon? Mert mindenik mögött egy élő intelligencia van a pontok kiválasztására, akként, hogy azok egymást ellensúlyozzák. Valóban, minden, ami van, a természeti erők eredménye, amelyek a kozmoszbeli törvények szerint működnek; de ne felejtsük el, hogy minden erő mögött mindig van egy Intéző, egy Intelligencia, mely azt kormányozza és kezeli. Amikor ezeket így leírtam, a keresztény kifejezéseket használtam; de ugyanezek a Nagy Lények más-más néven minden nagy vallásban feltalálhatók.

A LÉNYEK HÉT TÍPUSA

Midőn tehát az ősanyag vagy Szellem, mely a jövőben mimagunkká lett, először áradt ki a differenciálatlan végtelenből, hét csatornán át indult kifelé, mintha egy medencéből víz folynék ki hét csövön keresztül, melyek mindenikének megvolna a maga külön színesítő anyaga, mely a rajta átfolyó vizet megfestené akként, hogy ez a többi csöveken kifolyó víztől mindenkor megkülönböztethető volna. Minden egymást követő birodalomban, az elemiben, az ásványiban, a növényiben és az állatiban az egyes Sugarak különböznek egymástól; amint az emberekben is különbözők, bár az alsóbb fokú élet birodalmaiban a Sugár befolyása természetesen némi más módon működik. Miután azonban nincs egyéniesültség, világos dolog, hogy például egy állatfajnak minden tagja ugyanegy Sugárhoz tartozik, úgy, hogy a világ minden állatfaja hét párhuzamos oszlopba csoportosítható azoknak a sugaraknak megfelelően, amelyhez tartoznak; és mivel az állat nem egyéniesülhet másképpen, mint az emberrel való kapcsolata útján, azért mindenik Sugár állatcsoportjának élén a háziállatok egy bizonyos osztálya áll, és csakis azon keresztül történhetik ennek a külön Sugárnak mentén egyéniesülés. Az elefánt, a kutya, macska, ló és a majom az ilyen osztályok példái. Így tiszta dolog, hogy az Egyetemes Életnek az az impulzusa, mely most például egy kutyát éltet, sohasem éltethet lovat vagy macskát, hanem tovább is mindig ugyanazon az állatfajon át fog megnyilvánulni, amíg csak végbe nem ment az egyéniesülés vagy egyénné levés.

Még arra nézve nem történtek kutatások, hogy melyek az egyes sugarakhoz tartozó állatok és növények, de a drágakövekre nézve volt okom néhány év előtt kutatásba mélyedni, s azt találtam, hogy minden Sugárnak megvan a maga képviselője, melyen keresztül könnyebben működik, mint bármely másikon. Itt közlök egy táblázatot, amely a Science of the Sacraments”-ben (A Szentségek Tudománya) jelent meg, és az egyes Sugarak élén álló drágaköveket tünteti fel, valamint más azokkal ugyanegy Sugárhoz tartozó drágakövet is, melyekben ugyanoly nemű erő van, bár gyengébb mértékben.

Sugár	A Sugár élén álló drágakő	Helyettesítők
1.	Gyémánt	Hegyi kristály
2.	Zafír	Azurkő (lapis lazuli), türkiz, sodalit
3.	Smaragd	Aquamarin, jade, malachit
4.	Jászpisz	Kalcedon, achát, szerpentin
5.	Topáz	Citrin, Steatit
6.	Rubint	Turmalin, gránát, karneol, kárbunkuluskő
7.	Ametiszt	Porfir, violane

Mindabból, amit mondottam, következik az, hogy e hét típus az emberek között is látható, s hogy közülünk mindenkinek vagy az egyik, vagy a másik Sugárhoz kell tartoznia. Ilyen fajta alapkülönbségeket az emberfajnál mindig lehetett észrevenni. Egy évszázaddal ezelőtt vérmérsékletük szerint lanyháknak vagy heveseknek, élénkeknek vagy közönyösöknek nevezték az embereket; az asztrológusok pedig a bolygók szerint osztályozzák Jupiter-embereknek, Mars-embereknek, Vénusz- vagy Szaturnusz-embereknek, és így tovább nevezik. Én ezeket csupán különböző módszereknek tekintem azoknak az alap-különféleségeknek a feltüntetésére, melyekkel a csatorna rendelkezik, amelyből történetesen mi indultunk ki, vagy jobban mondva, amelyből nekünk kellett elerednünk, t. i. úgy volt elrendelve.

Semmi esetre sem könnyű dolog felfedezni, melyik Sugárhoz tartozik egy közönséges ember, mert nagyon belemerült az anyagba, és a karmának sok változatát hozta létre, melyek némely része uralkodik a lényeges típusán, és elhomályosítja azt esetleg egy egész testöltés idején keresztül. Az Ösvényhez közeledő embernél azonban benne magában határozott indító ösztönzésnek vagy vezető erőnek kell mutatkoznia, mely magán viseli annak a Sugárnak a jellegét, amelyhez ő tartozik, s amely igyekszik őt olynemű munkához vagy szolgálathoz vezetni, amely azt a Sugarat jellemzi, és ugyanez a vezető erő fogja őt a Sugarához tartozó Mester egyikének lába elé juttatni. Ilyenképpen ő egy kollégiumba vétetik fel, melynek főnökeképpen tekinthetjük a Sugár Csohánját.

MÁGIA ÉS GYÓGYÍTÓ ERŐK

Megkönnyíti e típuskülönbségek megértését, ha egy-két példáját nyújtom azoknak a módszereknek, melyeket a fenti táblázatból ítélve a különböző Sugárhoz tartozó emberek valószínűen alkalmaznak, ha mágiával kellő eredményt akarnak elérni. Az első Sugárhoz tartozó ember puszta ellenállhatatlan akaraterővel érné el célját, anélkül, hogy leereszkednék bárminemű eszköz használásához. A második Sugár embere szintén akaraterejével dolgoznék, de jól megértve mind a lehető módszereket, és tudatosan irányítva akaratát a legmegfelelőbbnek csatornájába. A harmadik Sugár embere legtermészetesebbnek azt tartaná, hogy a mentál világ erőit használja, nagyon gondosan megválasztva a pontos időt, amelyben a befolyások a legkedvezőbbek az eredményre nézve. A negyedik Sugárhoz tartozó ugyanerre a célra az éter finomabb fizikai erőit használná, míg az ötödik Sugárbeli testvére inkább az asztrál fénynek nevezett áramokat hozná mozgásba. A hatodik Sugár embere az eredményt az ő külön Istensége iránt való komoly hitének erejével, és a Hozzá intézett imájának hathatósságával érné el; a hetedik Sugárhoz tartozó pedig gondosan kidolgozott szertartásos mágiát használna, és valószínű, hogy nem emberi szellemek segítségét is kérné, ha lehetséges.

Ha a betegségek gyógyításának kísérleteit tekintjük: az első Sugár egyszerűen az Egyetemes Élet nagy kútjából merítené az egészséget és erőt. A második behatóan megértve a betegség természetét, tökéletesen tudná, hogy miként kell akaraterejét legelőnyösebben reá alkalmazni. A harmadik a Bolygók Nagy Szellemeit hívja, és kiválasztja azt a pillanatot, amikor az asztrológiai befolyások jótékonyan hatnak az ő gyógyító szereinek alkalmazására. A negyedik főképpen fizikai módszerben bíznék, amilyen például a masszázs. Az ötödik orvosságokat használna, a hatodik a hit által gyógyítana, és a hetedik a mantrák, vagy mágikus invokációk által. A gyógykezelő az összes fent említett esetekben használhatja természetesen a fenti módszereknek bármelyikét, de alighanem észre fogja venni, hogy mindenki a saját Sugarának módszerével dolgozhatik a leghatásosabban.

A SUGARAK CSOHÁNJAI

Az Adeptusok Testvérségének tagjain a Sugarak különbözősége sokkal világosabban tűnik ki, mint másokon, és ez meglátható az aurában. Az a Sugár, amelyhez az Adeptus tartozik, nemcsak az ő megjelenésére hat ki, hanem arra a munkára is, amelyet el kell végeznie. A Sugarak megkülönböztető jellegeit legjobban talán akkor láthatjuk, ha megfigyeljük annak az öt Csohánnak a munkáját, Akik a harmadiktól a hetedik Sugárig működnek, és annak a két Csohánnak a munkáját, Akik ugyanazon színvonalon az Első és a Második Sugárhoz tartoznak, s ugyanolyan fokú munkát végeznek; azokat a Nagy Lényeket szolgálván, Akik az Ő irányító Főik. A Hierarchiában a hét Sugár fejeiben tükröződik vissza a Trón előtt álló hét Szellem.

Meg kell értenünk, hogy az egyes Sugarakhoz csoportosított tulajdonságoknak csak a legpusztább vázlatát adhatjuk, és csak a töredékét az illető Sugárhoz tartozó munkájának. Vigyázzunk továbbá, mert azt is meg kell értenünk, hogy az, hogy az egyik Sugár tulajdonságai a legnagyobb mértékben kifejlettek, semmi esetre sem jelenti azt, hogy a többi Sugarak tulajdonságai hiányzanak. Ha például azt mondjuk, hogy egyik Adeptus kiválóan elsőrangú az erő tekintetében, emellett az is igaz, hogy elérte az emberi tökéletesség mértékét, úgy az odaadásban, mint a szeretetben és minden más tulajdonságban is.

Morya Mesterről, Aki az első Sugárt képviseli a csoháni beavatás színvonalán, már írtam valamennyit. Sugarának nyugodt és rendületlen erejével állja meg helyét, és nagy része van az emberek vezetésére, és a nemzetek megalkotására irányuló munkában, amiről a következő fejezetben kimerítőbben kell beszélnem. Ugyanehhez a Sugárhoz tartozik még az a Mester is, akit mi Jupiternek nevezünk, aki, mint India védnöke működik a Hierarchia részéről. Védelmezője annak a nemzetnek, amely az ötödik faj hosszú életidején keresztül ápolja a faj összes lehetőségének vetéseit, és elindítja azokat a kellő időben mindenik alfajhoz, hogy ott nőjenek, érjenek és gyümölcsözzenek. Mélyen belemerül a rejtettebb tudományokba is, melyeknek a kémia és a csillagászat a külső héjai; és így az ő munkája e téren például szolgál arra, hogy milyen változatos lehet egy Sugár határain belül a tevékenység.

Kuthumi Mester, aki azelőtt Pythagoras volt, szintén Csohán, és Ő képviseli a második Sugarat ugyanazon a színvonalon. Ez a bölcsesség Sugara, mely nagy Tanítókat ad a világnak, s a reá tartozó munkát legjobban a Bódhiszattva és a buddha munkájával kapcsolatban lehet leírni, ami a legközelebbi fejezetben következik. Már szóltam arról a csodás szeretetről és bölcsességről, mely abból a Mesterből sugárzik ki, akit szolgálhatnom és követhetnem oly kimondhatatlan megtiszteltetés és gyönyörűség nekem. Mindaz, amit a tanítványok tanításáról és neveléséről mondtam, különösen az Ő módszerét fejezi ki. Más Tanítók, más Sugár útján ugyanoda juttatják el tanítványaikat, ahová Ő juttatja az övéit, és ugyanazokat a nemes tulajdonságokat fejlesztik ki bennük, és mindig a legkifogástalanabb eszközökkel; de módszereik mégis határozottan eltérők egymástól; sőt, abban is van eltérés, ahogyan ugyanaz a Mester foglalkozik különböző tanítványaival.

A harmadik Sugár élén az a Nagy Mester áll, akit Velencei Csohánnak neveznek. Azokban az emberekben, akik ennek a Sugárnak irányában szolgálják az emberiséget, igen erősen van kifejlődve az alkalmazkodni tudás, ami ahhoz a Sugárhoz tartozik, és ennek befolyása oda irányul, hogy képesek legyenek magukat mindenkihez igazítani, s hogy ezáltal jobban segíthessék az embereket, s így ők azzá lesznek, amit Szent Pál mondott: „mindenkinek mindene”. Akik e Sugár vonalán igen előhaladottak, nagyon tapintatosak, és mindig a helyes dolgot, s a kellő pillanatban cselekszik. Az asztrológia tudománya áll kapcsolatban evvel a Sugárral, mert, már amennyire azt egy kívülálló megértheti, az asztrológia tudománya abban rejlik, hogy pontosan meg tudjuk állapítani, melyik idő a legalkalmasabb valaminek a megtevésére, bizonyos erők mozgásba hozatalára, és hogy tudjuk azt is, ha a jelen idő nem megfelelő bizonyos dolgok elintézésére, ami által magunkat ilí módon sok kellemetlenségtől mentjük meg, és hasznosabbakká lehetünk.

A negyedik Sugár fölött Serapis Mester őrködik. A Teozófiai Társulat korábbi napjaiban sokat hallottunk felőle, mert egy időszakra Ő vette át Olcott ezredes kiképzését, mikor saját Mestere, Morya Mester, más módon volt elfoglalva. A tanítványok ilyen kicserélése a Mesterek között bizonyos külön és ideiglenes célból, nem ritkán történik. Ennek a Csohánnak specialitása a harmónia és a szépség, és azok az emberek, akik az Ő típusához tartoznak, boldogtalanoknak érzik magukat mindaddig, amíg környezetükben meg nem teremthetik az összhangot, mert ők ebben az irányban végezik munkájuk legnagyobb részét. Ennél a Sugárnál nagy jelentősége van a művészetnek, és sok művész tartozik ide.

Az ötödik Sugár élén Hilárion Mester áll, a tudományos pontosság ragyogó tulajdonságával. Valamikor az újplátói iskola Jamblichusa volt, és Ő adta M. C. útján, a „Világosság az Ösvényen”-t, s a „Fehér Lótusz Idill”-jét. Mint Elnökünk mondja, Ő „gyakorlott művelője az angol költői prózának, s a dallamos kifejezéseknek”. Befolyásával a világ legtöbb nagy tudósára hat; és azok az emberek, akik nagyon haladottak az Ő Sugarán, arról nevezetesek, hogy képesek pontos megfigyeléseket tenni, és tökéletesen megbízhatók a tudományos kutatások terén. A Mester tudománya természetesen messze túlterjed azon, amit rendesen tudománynak nevezünk, és Ő sok oly erőt ismer, s dolgozik is azokkal az erőkkel, melyeket a természet visz be az ember életébe.

A természet az emberiség hangulataihoz alkalmazkodik, és meg is erősíti azokat különböző módon. Ha valaki boldog és örömteljes, más teremtmények élvezik a jelenlétét; a természet-szellemek köréje sereglenek, s így a saját boldogsága növekszik. Észak-Európában pl. a természeti szellemek inkább hallgatagok, és bánatosan önmagukba tekintő hangulatai vannak, és az ilyenek kész otthonra lelnek Skóciában, Írországban, Wales-ben, Bretagne-ban és hasonló helyeken. Kevésbé készek az örömre válaszolni, és az ott lakó emberek is hidegebbek és nehezebben vidíthatók fel. Ezekben az országokban a természet kevésbé örömteljes; mindenütt sok az eső, s borult az ég, szürke és zöld színű minden, az élet és a költészet pedig borongásra hajlik.

Óriási az ellentét az említettek és Görögország vagy Szicília között, ahol minden ragyogó arany színű, kék és piros, az emberek pedig jókedvűek és boldogok kívülről is. A természeti teremtmények valósággal fürödnek az emberek boldogságában, s legjobban ahhoz vonzódnak, aki telve van vidám szeretettel; annak aurájában boldogok, s kedvteléssel tekintenek reá. Ma az életnek erről az oldaláról sok mindent nem tudunk, bár a fizikai világbeli tudásunk kiterjedt és részletes. Tudjuk például, hogy a víz H2O; de a régi hinduk és a régi görögök akár tudták azt, akár nem, bizonyos, hogy felismerték a vízzel kapcsolatos különböző típusú természet-szellemek jelenlétét, és használták is azok szolgálatát olyan határozottan, mint mi használjuk ma a villamosság erejét, s a gőznek feszítő erejét a sokféle gépezet hajtására.

Jézus Mester, aki mint Tyanai Apollonius lett Adeptussá, és aki később Shri Rámánujácsáryá néven Dél-India nagy vallásreformátora volt, a hatodik Sugarat kormányozza, a Bhákti-nak vagy az odaadásnak a Sugarát. Ez minden vallás szentjeinek és misztikusainak a Sugara, és Jézus Csohánra vannak bízva az ilyen emberek, bármilyen formában imádják is az Isteni Lényt. Ezerkilencszáz évvel ezelőtt Tyanai Apolloniust a Testvérség küldetéssel bízta meg, melynek egyik része az volt, hogy különböző országokban magnetikus központokat létesítsen. Talizmán-tulajdonságokkal bíró tárgyakat adtak neki, melyeket a kiválasztott helyeken kellett elásnia, hogy a belőlük kisugárzó erő ezeket a helyeket előkészítse arra, hogy a jövőben nagy események központjai legyenek. Egyes ilyen centrumok már használatban vannak, mások azonban még nem, de ez utóbbiak a legközelebbi jövőben fognak használtatni, az eljövendő Krisztus munkájával kapcsolatban, úgy, hogy az Ő munkájának részleteiből sok már előre határozottan meg volt tervezve csaknem 2000 évvel ezelőtt, s annak előkészületei még a fizikai világban is megtétettek.

A hetedik Sugár feje St. Germain Gróf, akit a tizennyolcadik század történetében ismernek, és akit Rákóczi Mesternek is neveznek néha, miután Ő az utolsó ivadéka ennek a fejedelmi családnak. A tizenhetedik században Francis Bacon, Lord Verulam volt, a tizenhatodik században Robertus szerzetes, a tizenötödikben Hunyadi János, a tizennegyedikben Christian Rosenkreutz, a tizenharmadikban Roger Bacon. Az „Occult World” „Magyar Mestere” Ő. Még régebben Ő volt Proklos, a nagy neoplatonikus, és még azelőtt Szent Alban. Nagymértékben szertartásos mágia által dolgozik, és felhasználja a Nagy Angyalok szolgálatait, akik Neki feltétlenül engedelmeskednek, és örvendve teljesítik az akaratát. Noha minden európai, és sok keleti nyelven beszél, sok munkája latin nyelven megy végbe, amely nyelv az Ő gondolatainak különleges eszköze, és annak pompáját, s ritmusát semmi fölül nem múlhatja, amit itt alant ismerünk. Az Ő különböző szertartásai alkalmával csodás és sokszínű ruhákat és ékszereket visel. Van egy aranylánc-páncélöltözéke, mely valamikor egy római császáré volt; e fölé pompás kárminpiros köpenyt vesz fel, melynek csatján gyémántból és ametisztből alkotott hétágú csillag van. Néha gyönyörű violaszín öltönyt visel. Noha Ő a szertartásokkal van eképp elfoglalva, és még az ősrégi misztériumok néhány szertartását is használja, amelynek még a nevét is régen elfelejtette a külvilág, sokat foglalkoztatja Őt azon kívül Európa politikai helyzete is, valamint a modern fizikai tudományok gyarapodása.

A KIFEJLESZTENDŐ TULAJDONSÁGOK

A következőkben ezeknek a Csohánoknak és Sugáraiknak jellemvonásait foglalom össze, amint már a „Science of the Sacraments” című munkámban is közöltem, valamint azt a gondolatot, amit emlékezetükben kell hogy tartsanak azok, akik szolgálni óhajtanak a Nekik megfelelő Sugarak módja szerint.

Erő
„Erős, bátor, kitartó akarok lenni az Ő szolgálatában!”

Bölcsesség
„El akarom érni azt az intuícionális bölcsességet, amelyet csak tökéletes szeretet által lehet kifejleszteni!”

3. Alkalmazkodás vagy tapintatosság

„Megkísérlem megszerezni azt a képességet, amellyel a kellő időben a kellő dolgot mondom és cselekszem, hogy az embereket a maguk módján közelítsem meg, és így hatásosabban segítsem őket!”

4. Szépség és összhang

„Amennyire lehet, bele akarom vinni a szépséget és az összhangot az életembe és a környezetembe, hogy így méltóbbak legyenek Hozzá. Meg akarok tanulni Szépséget látni az egész természetben, hogy így jobban szolgáljam Őt!”

5. Tudomány (Részletes Tudás)

„Tudásra és pontosságra akarok szert tenni, hogy az Ő munkájának szentelhessem ezeket!”

Odaadás

„Az odaadás hatalmas erejét akarom önmagamban kifejleszteni, hogy általa Hozzá vezethessek másokat!”

7. Rendezett szolgálat.

„Úgy akarom rendezni az Istennek végzett szolgálatomat az Általa előírt utakon, hogy képes legyek teljesen felhasználni az Ő szent angyalainak szerető segítségét, amit Ők mindenkor készek nyújtani!”

Mindezeket a különféle tulajdonságokat idővel ki kell fejlesztenünk magunkban, de teljes mértékben csak akkor lesz meg bennünk mind, ha már magunk is elértük a tökéletességet, és emberfölötti emberekké váltunk. Jelenleg a tökéletlenségünk egyik nyilvánulási módja az, hogy egyes jellemvonásaink más vonások rovására fejlődtek ki. Egyesek például a tudományos pontosságot és a megkülönböztetni tudást kiválóan kifejlesztették magukban, de mivel a szeretetet és odaadást még nem gyakorolták, hideg és kemény természetűek. Gyakran részvétlennek tűnnek fel, és hajlandók embertársaikat rosszul megítélni; tudományos problémák megítélésénél és megfontolásánál a maguktartása sokszor keményen bíráló. Határozatuk mindig inkább elítélő, mint helyeslő lesz azokkal a személyekkel szemben, akik véletlenül keresztezik az ő útjaikat. Az odaadó és szeretettel teljes típusú emberek ezzel ellenkezően, sokkal engedékenyebbek más emberek véleményével szemben, és inkább előnyösen ítélik meg őket; és még ha tévednének is ítélkezésükben, mivel érzelmeik könnyen megingathatják őket, akkor is a könyörület felé hajlanak a tévedéseik. Természetesen mind a kétféle ítélkezés eltér a szigorúan pontos megítéléstől, és szükséges, hogy idővel tökéletes részrehajlatlan egyensúlyozottságot fejlesszünk ki magunkban, miután az emberfölötti ember tökéletesen egyensúlyozott. Mint a Bhágávád-Gitá mondja: „Az egyensúlyozottságot Yógának nevezzük.”

CIKLIKUS VÁLTOZÁSOK

A hét bolygói Logoszban bizonyos ciklusos változások történnek időközönként, melyek az ember be és kilélegzésének, vagy a szíve dobogásának felelnek meg a fizikai világban. Bármiképpen legyen is, úgy látszik, hogy végtelen számú a permutációk és a kombinációk lehetősége; és mivel a mi asztrál testünk magából az Ő asztrál testük anyagából van felépítve, világos, hogy egyik bolygói Logosz sem változhatik meg semmi módon az asztrál részében anélkül, hogy az ne érintené a világ minden emberének asztrál testét, bár természetesen leginkább azokét, akikben az Őt kifejező anyag van túlsúlyban. Ha szem előtt tartjuk, hogy mi itt az asztrál világot csupán példaképpen használtuk, és hogy a többi világra is teljesen ugyanez áll, akkor kezd némi fogalmunk lenni arról, mennyire fontosak ránk nézve ezen bolygók Szellemeinek érzelmei és gondolatai.

Bármik legyenek is ezek, láthatók az emberi fajok hosszú történetében, mint szabályszerű ciklusos változások, az emberek vérmérsékletében, s ennek folytán azok civilizációjának jellegén is. Nem beszélve a világ-periódusokról és csupán egyetlen gyökérfaj periódusát tekintve, tapasztalni fogjuk, hogy abban a Hét Sugár egymás után kerül előtérbe, és talán egyszernél többször is; de egy-egy Sugár ilyen uralkodási időtartamában a befolyásoknak hét alidőszakuk van egy meglehetősen különös szabály értelmében, amely némi magyarázatot igényel.

Vegyük például egy faj történetének azt az időszakát, mikor az ötödik Sugár az uralkodó. Ezalatt az egész időszak alatt a Sugár központi eszméje és valószínűleg egy arra alapított vallás is uralkodik az emberek lelkületén; de ennek az uralkodásnak az ideje ismét hét időszakra oszlik; az elsőben ugyan még uralkodik az az eszme, de színezi az Első Sugár eszméje, és így az Első Sugár módszerei bizonyos mértékben egyesülnek az Ötödiknek a saját módszerével. A második időszakban hasonlóképpen színezik meg az ötödik Sugár eszméjét és módszereit a Második Sugáréi, és így megy ez tovább; úgy, hogy az ötödik időszakban természetszerűleg a legtisztábban és legerősebben fejeződik ki az Ötödik Sugár eszméje. Úgy látszhatnék, mintha ezek az első és másodrendű felosztások megfelelnének az alfajoknak és azok elágazásainak, de azt még nem volt lehetséges meglátnunk, hogy ez így is van-e.

AZ ODAADÁS URALMA

Egy ilyen összetett és homályos dologról lévén szó, tekintetbe véve e téren szerzett tudásunk csekély voltát, talán nem tanácsos példákat felhozni; de miután úgy tudjuk, hogy nem régen a hatodik, vagyis az odaadás Sugara uralkodott, elgondolhatjuk, hogy az első alciklusbeli befolyás nyomát látjuk az első alciklusbeli régibb Szentek csodás erejét bizonyító történetekben. A második alciklus befolyásának nyomát a gnosztikus szektáknál találjuk meg, amelyeknek fő eszméje az volt, hogy szükség van az igazi bölcsességre, a Gnózisra; a harmadik alciklus nyomát az asztrológusokban találhatjuk; a negyedikét az akaraterő kifejlesztésére irányuló különös módon eltorzított törekvésekben látjuk meg, amelyek kínzó és visszataszító állapotok elszenvedésében nyilvánultak, mint pl. a Szent Simon stylitáknál, a flagellánsoknál, vagyis az ostorozó barátoknál. Az ötödikének nyomát a középkori alchimistákban és Rózsakeresztesekben leljük fel; a hatodik alciklusnak, a legtisztább odaadásnak nyomát az elmélkedő szerzetesrendek elragadtatásában képzelhetjük el; s a hetedik ciklusból eredőnek tekinthetjük a római egyháznál megnyilvánult gondos ragaszkodást az invokációkhoz és a külső formaságokhoz.

A modern spiritualizmus megjelenése, valamint az elemi lények tisztelése, ami olyan gyakran jellemzi annak lealacsonyult formáit, úgy tekinthető, hogy az a közeledő hetedik Sugár befolyásának előjele, annál is inkább, mivel ez a mozgalom egy titkos társaságtól eredett, amely meg van a világon a hetedik Sugár uralkodásának utolsó időszaka óta Atlantiszban.

Hogy egy Sugárnak a maga ciklusa idején éreztetett uralkodása mennyire valóságos és határozott, az leginkább azok előtt világos, akik olvastak valamit az egyházak történetéből. Azok felfogják, hogy az egész középkorban mily nagy volt a vakbuzgóság, s hogy a vallásról még csak fogalommal sem bíró emberek hogyan beszéltek mégis a vallás nevében, és hogyan igyekeztek tudatlanságszülte eszméiket olyan emberekre erőltetni, akik sok esetben náluk jóval többet tudtak. Éppen azok, akik a hatalmat gyakorolták, – a dogmás keresztények – tudtak legkevesebbet az általuk hirdetett dogmák igazi értelméről. Voltak mások, akik sokkal többet mondhattak volna ezekről, s akik megmagyarázhatták volna a keresztény tan sok pontjának jelentését, de a többség nem akarta meghallani, és ezeket a többet tudókat kivetették, mint eretnekeket.

E sötét időszak alatt, azok az emberek, akik tudtak valamennyit, mint például az alkémisták (nem mintha minden alkémista tudott volna sokat, de mindenesetre sokan közülük többet tudtak a keresztényeknél) többnyire olyan titkos rendekben voltak találhatók, amilyen például a Templomosok rendje és a Rózsakeresztes Rend; az igazság némi része pedig a Szabadkőművességbe volt elrejtve. Mindezeket az embereket üldözték a tudatlan keresztények abban az időben, mégpedig az Isten iránt való odaadás nevében. A középkori Szentek közül sokan olyan odaadással voltak eltelve, ami szép és szellemi is volt; de ez általánosságban olyan korlátolt formát öltött, hogy szellemiességük ellenére is engedte őket könyörtelenül vélekedni a másképpen gondolkozókról, sőt, azok nyílt üldözését is megengedte nekik. Voltak, ugyan kevesen, olyanok, akik igazán szellemi eszményeket követtek, de azokat gyanús szemmel nézték. Ilyenek voltak a quietisták; Ruysbroek, Ebner, Margaret és Christina, Molinos és Boehme Jakab. Majdnem minden esetben a tudatlanabb emberek tiporták el azokat, akiknek volt tudásuk; és mindig az odaadás nevében tették azt; ne felejtsük pedig, hogy ez a buzgóságuk nagyon igazi és nagyon erős volt.

Az odaadás uralma nem csupán a kereszténységben nyilatkozott meg. Hatalmasan megnyilvánult azokban a vallásokban is, melyek még az előbbi Sugarak uralmának idejéből maradtak meg. A hindu vallást határozottan hidegnek találhatják az áhítat emberei. Shiva vallása, az Atya-Istennek, a Szent Háromság Első Személyének tisztelete kiterjedt majdnem egész Indiára; és még napjainkban is a hinduk háromnegyed része az Isteninek e z t az aszpektusát tiszteli. Ennek a népnek a kitűzött eszménye a kötelesség – dharma – volt, ami kétségtelenül az ereje ennek a vallásnak. Felfogásuk szerint az emberek érdemeik szerint születnek meg különböző kasztokban, és minden embernek, bárhol született is, a saját kasztja dharmá-ját kell követnie, és hogy ebből kiemelkedhessék, annyira rendkívülinek kell lennie, hogy az ilyesmi hosszú időn át csaknem ismeretlen dolog volt. Tisztelték a törvényt, s a rendet, s nem pártolták az elégedetlenséget, mely a környezetre irányult, hanem azt tanították, hogy az Istenhez vezető út az, hogy az ember a lehető legjobban használja fel azokat a körülményeket, amelyek közé került. Ha ezt teszi, helyzete születésről születésre javulni fog. Azt is mondták mindig, hogy Isten országának kapuja bármelyik kasztból való ember előtt nyitva áll, ha igazul élt, és nem igyekezett viszálykodással javítani meg alkalmatosságait, hanem dharmáját a legodaadóbban teljesítve, abban az élethelyzetben, amelybe Isten hívta őt.

A nagy lélek ezt a hitet hidegnek és tudományosnak találhatja, s talán az is volt; de mikor az odaadás Sugara kezdte befolyásolni a világot, nagy változás jött létre, és a Szentháromság Második Személyének, a Shri Krishnában testet öltött Vishnu-nak imádása lépett uralkodóan előtérbe. Akkor korlátozás nélkül buzogott fel az imádás, és oly túlzott volt, hogy már sok tekintetben az érzelmek orgiája lett belőle. Valószínű, hogy most is Indiában, Vishnu követői között nagyobb rajongást találunk, mint a keresztények között, akiknek vallása pedig bevallottan odaadó. Oly nagy ez a vallásos érzület, hogy megnyilvánulása reánk nézve, akik a hidegebb fajokhoz tartozunk, valósággal kellemetlen látvány. Láttam kemény üzletembereken olyan fokú vallásos elragadtatást kitörni, ami könnyezni késztette őket, és észrevehetően egészen megváltozni a Gyermek Shri-Krishna nevének puszta említésénél. Mindazt, amit a nyugatiak éreztek valaha a Gyermek Jézus iránt, a hinduk a Gyermek Krishna iránt érezik.

Ez volt az odaadás hatása olyan vallásra, amely magában véve nem volt odaadás jellegű. A buddhizmust is alig lehet odaadó hitnek nevezni. A buddhista vallást a nagy negyedik fajnak a hinduizmus ajándékozta; és e faj odaadási ciklusa nem esik össze szükségszerűen a mi fajunkéval. Ez a vallás nem tartja szükségesnek az imádkozást; azt mondja követőinek – amennyire t. i. ez a vallás elismeri Isten létét –, hogy Isten jól tudja a saját dolgát, sokkal jobban, mint ők remélhetik, s hogy tehát teljesen hiábavaló Őt kérni vagy befolyásolni próbálni, mert Ő úgyis sokkal jobban tesz mindent, mint azt bármelyik ember el is gondolhatná. A burmai buddhista azt mondaná: „Van végtelen Világosság, de az nem nekünk való. Majd elérjük egy napon; addig is az a teendőnk, hogy kövessük a mi Urunk tanítását, és lássunk hozzá, hogy azt cselekedjük, amit Ő szeretne, hogy cselekedjünk.

Ez nem azt jelenti, hogy nem hisznek Istenben, hanem, hogy Istent oly végtelen magasságba helyezik mindnyájunk fölé, oly biztosak abban, hogy Ő van, hogy természetesnek találják. A misszionáriusok atheistáknak mondják őket. Én köztük éltem, és bensőbben ismerem őket, mint az átlag misszionárius, és az a benyomásom, hogy legcsekélyebb mértékben sem atheista szelleműek, hanem Isten iránti tiszteletük nagyon is nagy arra, hogy olyan bizalmas magatartást tanúsítsanak Iránta, vagy mint azt sok nyugati teszi, hogy oly bizalmas hangon beszéljen Róla, mintha legalább is biztos tudomásuk volna arról, hogy Isten mit akar tenni, és egészen tisztában volnának munkájával. Ezt a magatartást egy keleti ember végtelen tiszteletlenségnek minősítené.

Magát a buddhizmust is érintette ennek az odaadásnak a tüze, és Burmában az Úr Buddhát majdnem, mint Istent tisztelik. Akkor vettem ezt észre, mikor a buddhista gyermekeknek katekizmust kellett írnom. Az első buddhista katekizmust Olcott ezredes írta, mely eredetileg gyermekeknek volt szánva, de a feleleteket még a felnőttek is nehezen érthették meg. Szükségesnek találtuk, hogy ennek bevezetéséül egy könnyebb katekizmust írjunk gyermekek számára, azt pedig, – ami kitűnő munka volt – meghagytuk érettebb tanulók számára. Ebben a katekizmusban azt kérdezte: „Isten volt Buddha?” A válasz így hangzott: „Nem, nem Isten volt, hanem ember, mint mi, de nálunk sokkal haladottabb ember!” Ezt tökéletesen elfogadták Ceylonban és Sziámban, de Burmában a buddhisták ellenezték ezt a tagadó feleletet, mondván: „Nagyobb Ő, mint akármelyik Isten, akiről tudunk valamit!” Szánszkrit nyelven Isten „Déva”, s a hindu sohasem használja az „Isten” szót olyan értelemben, mint mi használjuk, hanem csupán, ha Ishvárá-ról van szó, vagy pedig a háromságról: Shiva, Vishnu és Bráhmá-ról.

Mikor a misszionáriusok azt mondják, hogy a hinduknak harminchárom millió (vagy háromszázharminc millió) Istenük van, akkor ők a déva szót fordítják az „Isten” szóval, ami nagyon sok lényt foglal magában: angyalokat, természeti szellemeket, s így tovább. A hinduk azonban épp úgy nem imádják a dévákat, mint mi nem tesszük azt. Ők tudják, hogy azok vannak, és számon tartják őket, s ennyi az egész. Már láttuk, miként mutatkozik az odaadás Burmában, de Ceylonban, ahol a lakosság hindu bevándorlók leszármazottja, arra a kérdésünkre, hogy miért mutatnak be áldozatokat Buddhának, azt felelik: hálából mindazért, amit értük tett. Mikor megkérdeztük, hogy mit gondolnak, tud-e Buddha erről és örül-e neki, így feleltek: „Óh, dehogy! Ő messzire ment el a Páránirvánába; nem várjuk, hogy tudjon ezekről valamit, de Neki köszönhetjük ismeretét annak a törvénynek, amelyre tanított minket, és áldozatainkat Iránta érzett hálánkból hozzuk, hogy megörökítsük a Nevét.”

Az odaadásnak ez a hulláma hatalmasan befolyásolta a világot, a Gyermek Krishna eljövetele óta, ami kétezer-négyszáz év előtt volt, de már a hatodik fázisnak különleges ereje elmúlt, és gyorsan ád helyet a közeledő Sugárnak, a Hetediknek. Tudatlan odaadás van még sok árya országban a parasztság között, de a műveltebb emberek nem hajlandók az odaadásra, ha csak annak tárgyát valamennyire meg nem értik. Volt egy változat (fázis), amelynek főképp a negyedik alfajnál volt meg a maga értéke, és amelyben az emberek készek voltak mindent odaadással körülvenni, ami képes volt érzelmeiket felkelteni; ebből pedig az alsóbbrendű értelem erősebb kifejlődésével, az ötödik alfajnál visszahatásképpen, az agnoszticismus keletkezett. Ez se elégítette ki az embereket az idők multával, úgyhogy ez a hullám úgyszólván idejét múlta, és most már az emberek legalább készek kérdezősködni és kutatni, ahelyett, hogy eszüket vesztve tagadnának mindent.

Jelenleg kettős változás megy végbe, mert amellett, hogy a Sugár-befolyás módosul, egyúttal kezdődik a hatodik alfaj, amely közvetlen megértést (intuíciót) és bölcsességet hoz magával, összeforrasztva mindazt, ami az ötödik alfaj értelmi képességében és a negyedik alfaj érzelmében a legjobb.

folytatás