Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

ÉRZÉKENYSÉG, MÉDIUMSÁG ÉS PSZICHIKAI KÉPESSÉGEK

A közönséges világi emberben, aki ezeket a dolgokat külön nem tanulmányozta és nem is törekedett lelki képességet kifejleszteni, ezek a síkok olyanok, mint különálló világok, és nincs közöttük tudatos közlekedés. Amikor ő, amint mondja, „ébren” van, tudata a fizikai agyán keresztül működik; és mikor a teste alszik, akkor az a tudat az asztrál eszközén át munkálkodik. Azért, ha egy elhalt ember vagy egy Kámádéva óhajt közlekedni ilyen emberrel, két módon teheti. Szemtől szembe találkozhatik vele az asztrál világban és úgy beszélhet vele, mintha mind a ketten a fizikai életben volnának; vagy a különböző módok bármelyike szerint megnyilvánulhat a fizikai világban, és ott kezdhet meg valamelyes közlekedést.

Világos, hogy az első módszer könnyebb is, meg kielégítőbb is az utóbbinál; ennek azonban az a hátránya, hogy az átlagember nem megbízható emlékezéssel tér vissza az asztrál életéből a fizikaiba; így rendesen nagyon részleges eredménnyel jár az, ha őt sugalmazni és vezetni akarják. Minden ember találkozik életének minden éjjelén asztrál barátokkal, és társalog, vitatkozik velük, akárcsak nappal ebben a sűrűbb világban; az „élő” ember ritkán emlékezik erre éber tudatosságában, de gondolatait és tetteit jelentékenyen befolyásolhatják, sőt, befolyásolják is ilyen úton kapott tanácsok, utasítások; noha, mikor éber, semmit sem tud azok forrásáról, és azt hiszi, hogy a saját eszméi azok, amik így felmerülnek elméjében.

Ezért az az asztrál lény, aki közölni akar valamit, sokszor a második módszert használja, és megpróbál a fizikai síkon hatásokat előidézni. Ez ismét két módon történhetik. Az első bizonyos fizikai hangok vagy mozgások okozása, amelyeket előre megállapított szabályok szerint lehet magyarázni. Kopogni lehet az asztalon, vagy az asztalt mozgatni bizonyos kiválasztott hangoknál, amint az ábécét elmondják, vagy pedig a sürgönyzésnél használt Morse-jelekkel beszélhetnek, ha mind a két fél ismeri; vagy az onija-deszka mutatóját lehet betűről betűre vezetni, hogy az üzenetet kibetűzzék.

Más, kevésbé közönséges és unalmas módja ennek, de veszedelmesebb a fizikai résztvevőre nézve az, ha az asztrál lény a fizikai világban lévő barátjának valamelyik szervét veszi igénybe. Elfoglalhatja annak a hangszálait és beszélhet általa; használhatja az „élőnek” a kezét, és üzeneteket írhat vele vagy rajzolhat olyasmit, amihez a fizikai eszköze egy cseppet sem ért. Mikor a „holt” ember az „élőn” keresztül beszél, akkor az utóbbi transzállapotban van; a kezet azonban használhatja akkor is, mikor annak törvényes tulajdonosa teljesen éber, és mialatt könyvet olvas, vagy beszélget a barátaival.

Nem mindenkit használhatnak így fel az asztrál lények, csakis azokat, akik az ilyen befolyások iránt különösen fogékonyak. Az ilyen embereket gyakran pszichikusoknak, médiumoknak vagy érzékenyeknek nevezik; s talán ez az utolsó cím a legmegfelelőbb a szóbanforgó esetekben. De bármennyire érzékeny legyen valaki egy másik világból jövő befolyások iránt, néki mégis erősen határozott, saját személyisége van, amit rendszerint nem lehet teljesen elnyomni. A magasabb világokból jövő befolyások iránti érzékenységnek azonban sok foka van. Némely ember már evvel a tulajdonsággal született; mások erőfeszítéssel szerzik meg; mindkét esetben gyakorlással fejleszthető és erősíthető. Rendesen ezt jelenti az, amit a spiritista körökben „fejlesztésnek” neveznek; valaki t. i., aki fogékony természetű, azt az utasítást kapja, hogy legyen, amennyire lehetséges, negatív és ilyen magatartással üljön napról napra órák hosszat. Természetesen így mindig fogékonyabbá lesz, és ha valamely asztrál lény naponként eljön és hat reá, összeszoknak, és a gondolatok közvetítése így nagyon megkönnyebbül.

Az ilyen folyamat bizonyos fokon az áldozatnak fizikai teste transzba merült, ami azt jelenti, hogy az egó már nem uralkodik eszközein, hanem arra az időre az asztrál befolyásnak adja kezébe. Az eszközök azonban tovább is magukon viselik az egó erős benyomását, úgy, hogy bár az őket használó értelmiség tőlük teljesen különböző, ők mégis nagymértékben a maguk megszokott kerékvágásain haladnak. Lehetnek a közlést nyújtó lény érzelmei a legmagasabb rendűek, de azért, ha az érzékeny ember történetesen tanulatlan, nem tud nyelvtani helyességgel beszélni, vagy külvárosian beszélő: akkor a magas rendű érzelmek kifejezése a fizikai világban az említett jellegzetességeket alighanem erősen fel fogja tüntetni. Ha Julius Cézárt, Shakespeare-t vagy Szent János apostolt halljuk megnyilvánulni egy seance-on, azt találjuk, hogy az utolsó földi életük óta valamiképp igen nagyon elfajultak; és természetesen s egész helyesen azt állapítjuk meg, hogy ezek a nagy, régi emberek nincsenek valósággal jelen, hanem hogy az egész tisztán merész megszemélyesítés. Kétségtelen, hogy ez tökéletesen helyes következtetés; amiről azonban néha megfeledkezünk, az az, hogy még ha valódi volna is az ilyen közlemény, akkor is száz eset közül kilencvenkilencben éppen ugyanezektől a helytelenségektől volna függő.

Van a transz-uralomnak olyan tökéletes formája is, mely teljesen legyőzi az eszköz személyének sajátmagában rejlő hibáit; de az ilyen teljes uralkodás igazán nagyon ritka. Amikor ez forog fönn, akkor az elhalt embernek hangját, hanglejtését és szokásos kifejezéseit megkapó pontossággal fejezi ki a médium, vagy pontosan utánozza annak a kezeírását; de még az ilyen rendkívüli esetben is távol állunk attól, hogy feltétlenül szavatolhatnánk azért, hogy csakugyan a megnevezett elhalttal van dolgunk. Ezeken a magasabb világokban oly rendkívül könnyű a gondolatolvasás, és a gondolatátvitelnek minden neme, hogy aránylag nagyon kevés közleményt lehet úgy tekinteni, mintha az valakinek bármely értelemben véve is kizáróan a sajátja volna.

Mindez az úgynevezett fejlődés a szegény érzékenyre nézve rendkívül rossz; mert minél inkább gyarapszik az ilynemű fogékonysága, annál inkább kiejti kezéből az egó az eszközeit. Mind jobban növekedik az érzékenynek az asztrál befolyásokkal szemben való alárendeltsége, de arra nézve, hogy milyen természetűek lesznek e befolyások, semmiféle biztosítéka nincsen: ez pedig azt jelenti, hogy őt a rossz és a jó egyformán befolyásolhatja. Nagyon csekély értékű az a sokszor hangoztatott ígéret, hogy egy „szellemi vezető” meg fogja óvni, mivel az ilyen vezetők ereje nagyon korlátolt. Olyan helyzetben van az illető, mint aki megkötözve és tehetetlenül fekszik az útszélen, kiszolgáltatva a legközelebb arra járó kénye-kedvének, aki természetesen lehet a kötelékeket róla leoldó irgalmas szamaritánus, és segítségére lehet a nagy szükségében, de lehet rabló is, aki elveszi tőle még azt is, amije megmaradt; rablók pedig talán általában többen vannak, mint irgalmas szamaritánusok. A magam felfogása szerint, nem kevés tapasztalatra alapítva, erősen óvnám felebarátaimat bármiféle médiumságra való vállalkozástól.

Úgy vélem, a médium címet leginkább azok számára tarthatjuk fenn, akiknek útján fizikai jelenségeket lehet előidézni, akikből, a mai műkifejezés szerint, ektoplazmát lehet kivonni, úgy, hogy materializációk jönnek létre, és különböző nehéz tárgyak megmozdulnak.

Egy más, ettől egészen eltérő fejlettség az, amit törvényesen lelkinek, pszichikainak nevezhetnénk, mert psyche görögül „lélek”. A léleknek éppen úgy megvannak a maga képességei, mint a testnek, noha talán helyesebb volna azt mondani, hogy az embernek minden képessége a léleké, noha ezek a képességek különböző világokban nyilvánulnak meg. Elvégre is nem a test az, ami lát, hall, ír, rajzol vagy fest; mindenkor maga az ember az, aki a testen át dolgozik. Ha az ember e lelki képességeit fejleszti, az az igazsághoz híven, csak azt jelenti, hogy megtanult más eszközön át működni, melyek nem testiek, és hogy bizonyos mértékig képes az ilyen működésének eredményeit éber tudatába áthozni.

A legtöbb esetben ez az utóbbi pont okozza a nehézséget. Bármelyik embernek, ha az asztrál világban működik, mialatt a teste alszik vagy a testének halála után, van tudomása az ő asztrál környezetéről; de ebből nem következik az, hogy képes arra emlékezni, mikor ismét felébred. A nehézség tehát nem abban rejlik, hogy vannak ilyen tapasztalatai, hanem abban, hogy képes legyen ezek benyomását átvinni a fizikai agyra; az erre való képességet csakis hosszú időn át folytatott erőkifejtéssel lehet megszerezni. Úgy látszik, az ilyen képességekkel bírók azt a benyomást keltik az emberekben, hogy ez a tulajdonságuk magas erkölcsi és szellemi fejlettségre vall, pedig nem okvetlenül úgy áll a dolog. Az eléggé tevékeny és kitartó erőfeszítés bárkiben is kifejleszti ezeket a képességeket, teljesen eltekintve erkölcsi jellemétől; bizonyos azonban, hogy aki már a szellemi fejlettségnek bizonyos fokát elérte, annál rendesen maguktól fejlődnek ki ezek az erők.

A Mesterek tanítványainál rendesen ilyen módon merülnek fel ezek a képességek; és bár ezeknek is megvannak a maguk külön veszélyei, egészben véve mégis bizonyos, hogy nagyon hasznosak és értékesek. Szükséges azonban, hogy akiknél a képességek jelentkeznek, igyekezzenek azokat megérteni, igyekezzenek valamennyire felfogni azok mechanizmusát; még ha általános előrehaladottság eredményeképpen jelennek meg is ezek az erők, nem szabad azt hinniök az illetőknek, hogy őket ez felmenti azok alól a rendes törvények alól, amelyek szerint ezek a képességek működnek. Nagyon sok nehézséggel jár a tiszta visszaemlékezés, ez pedig éppen úgy áll reánk nézve, mint a spiritiszta érzékenyre; noha a mi hosszas tanulmányozásunknak alkalmasakká kellene tennie bennünket arra, hogy nála jobban álljunk szemben velük, és hogy jobban értsük meg e nehézségeket, mint ő.

Mindenekfölött nem szabad elfelejtenünk, hogy nekünk is megvannak a magunk személyiségei, melyek alighanem még erősebbek a szomszédaink személyiségeinél, éppen azért, mert mi igyekeztünk erőnket és jellembeli határozottságunkat fejleszteni. Természetesen igyekezetünk arra is irányult éveken át, hogy személyiségünkön az egyéniségünk uralkodjék; ez azonban nem változtat azon, hogy mi színekkel telt személyek vagyunk, kiknek határozott jellemvonásaik vannak; és hogy akármi menjen is rajtunk keresztül, azt módosíthatják ezek a határozott jellemvonások.

Saját megfigyelésemből két példát idézek fel itt, hogy rámutassak arra, mit értek ez alatt. Emlékszem egy hölgyre, aki rendkívül jó tisztánlátó volt. Képes volt visszatekinteni a múltba, és történelmi eseményeket a legnagyobb pontossággal elmondani, bőven részletezve. Nagyon buzgó keresztény volt, s én azt hiszem, sohasem volt képes egészen átérezni azt, hogy bármely vallás is éppen olyan teljes feltárója lehet az igazságnak, mint az ő saját vallása. Mondhatnám (nem rossz értelemben használva a szót), erősen előítéletes volt a kereszténység előnyére. Ennek igen megdöbbentő hatása volt a tisztánlátására, néha szinte mulattatóan megdöbbentő. Mondjuk, hogy éppen egy ősi római jelenetet írt le; amíg semmi vallási vonatkozású sem volt abban, amit látott, mindent a legnagyobb pontossággal írt le; mihelyt azonban a szereplő személyek egyike keresztény volt, azonnal feltűnően erős részrehajlást mutatott annak előnyére. Semmi sem lehetett rossz, amit az mondott vagy tett, viszont minden, amit ellene mondottak vagy tettek, a legnagyobb elvetemültség jele volt. Amint ez a tényező mutatkozott, az ő tisztánlátása feltétlenül megbízhatatlanná lett. Az ember föltételezi, hogy úgy kellett látnia az eseményeket, amint történtek, de annyi bizonyos, hogy a róluk való beszámolás, és a hozzájuk fűzött magyarázata teljesen helytelenek voltak.

Ismertem egy másik hölgyet is, aki ragyogó költői képzelettel rendelkezett, ami arra ösztönözte őt, hogy közönséges társalgás alkalmával is mindent nagyítson, amiről beszél, de legkevésbé sem volt szándékában meghamisítani a dolgokat; egyszerűen azért tette, hogy felcifrázza, és minden tekintetben nagyobbnak s szebbnek mutassa, mint amilyenek valóban. Ez igazán sok esetben egészen szerencsés magatartás, de a tudományos megfigyeléseknél veszélyes. Ugyanezt cselekedte, mikor más világokban lefolyt jelenetekre visszaemlékezett és leírta, akár a jelenben, akár a múlt történelmében folytak le. A fizikai világban végbement egészen közönséges szertartás például, melyen talán néhány jóindulatú déva volt jelen, és az érdekelteknek néhány elhalt rokona, az ő közlése szerint óriási beavatássá nőtt meg, amelyen mind a nagy Adeptusok és a történelem híres jellemeinek legtöbbje jelen volt, és amelyet az Arkangyalok egész seregének jelenléte áldott meg.

Láthatjuk e kis példákból, mily nagyon szükséges a még ki nem bontakozott képességű tisztánlátónak nagy gonddal őrködnie önmaga fölött, és megengednie, hogy első benyomásait csak megfelelően lefokozva fogadjuk el. Sohasem szabad elfelejtenünk, hogy e magasabb világokhoz tartozó képességek használáshoz éppen úgy hozzá kell szoknunk, mint a fizikai síkon bármiféle új szerszám kezeléséhez. A kisded csak lassanként tanulja meg a távlatot megérteni, bár a szeme kezdettől fogva megvan; csakhogy meg kell tanulnia, miképpen használhatja. Aki elég nagy szerencsétlenségére vak, megtanulhat a Braille-rendszer szerint gyorsan és könnyen olvasni; közülünk azonban, akik a szemünket használhatjuk, legtöbben úgyszólván képtelenségnek tartanák ennek a rendszernek betűit egymástól megkülönböztetni, hacsak hosszasan s nagy fáradsággal nem gyakorolják.

Ugyanígy áll a dolog avval az emberrel, akinek most kezdenek nyiladozni asztrál képességei; eleinte úgyszólván lehetetlennek tartja leírni, amit lát vagy hall. Minden olyan másnak tetszik neki, és azt tapasztalja, hogy amit talán látásának nevezne, mindenféle nem várt irányokban működik. Csakis sok esztendei tapasztalat után lesz ő teljesen megbízhatóvá; és akkor is, amit az alsóbb tudatába áthozhat, az csak puszta visszfénye annak, amit lát. Bármely asztrál eseménynek is mindig van olyan oldala, amit lehetetlen fizikai szavakkal kifejezni; és amint az ember magasabb színvonalra emelkedik, a dolgoknak mindig több ilyen oldalával találkozik, és mindig kevésbé érzi magát képesnek arra, hogy tapasztalatairól leggyengébb fogalmat is adjon, sőt, amit képes áthozni onnan, azt is kiszínezte már a saját egyéni felfogása.

ADEPTUSOKTÓL JÖVŐ ÜZENETEK

Sokan meditálunk naponként nagy Mestereinkről, néhányan éveken keresztül; közelebb vontuk magunkat Hozzájuk tiszteletünk és odaadásunk mélységével, és sokszor megtörténik azokkal, akik szerencsésebbek közülünk, hogy személyesen érintkezhetnek Velük, és néha megbízást kapnak Tőlük, hogy a kevésbé szerencsés testvéreknek üzenetet adjanak át. Bizonyos vagyok abban, hogy bárkit érjen ilyen megtiszteltetés, minden erejéből igyekezni fog a legnagyobb gondot fordítani arra, hogy pontosan közvetítse az üzenetet. Eszében kell azonban tartania, hogy az ilyen dolgokban ő sem szabadult fel az általános törvények alól, és nagyon határozottan kell vigyáznia magára, különben részrehajlásával vagy nemtetszésével fogja kiszínezni azt, amit mondania kell, mint üzenetet. Azt gondolhatják, hogy az lehetetlen, hogy a Mester bizonyára gondoskodni fog arról, hogy biztosítsa üzenetének pontos átadását. Meg kell azonban gondolniok, hogy a nagy Adeptusok Maguk is az egyetemes törvénynek alávetve dolgoznak, és hogy Ők nem zavarhatják meg a mi kedvünkért annak rendelkezéseit. Vannak olyan estek, amilyen az imént említett eset volt, amelyben a nagy fontosságú közvetlen utasítást szóról szóra lediktálják, és ugyanakkor leírja az átvevő a fizikai síkon; de az ilyen esetek rendkívül ritkák. Megpróbálom leírni, amennyire fizikai szóval lehetséges, mi történik szokás szerint, amikor a Mester tanítványai egyikének útján küld üzenetet.

Elsősorban tudnunk kell, hogy az Adeptusok rendesen egyik nagyon magas síkon összpontosítják tudatosságukat, azon, amit mi Nirvánának nevezünk. Igaz, hogy egy pillanat alatt lebocsáthatják akármelyik alsóbb síkra, ahol dolgozni akarnak; de a kauzál testnél alább bocsájtkozniok olyan korlátozással jár, hogy ritkán érdemes arra időt fordítaniok. A tanítvány, mikor a testén kívül van, különböző világokban működik, fejlettségéhez mérten; de bárki is, akit megbízhatnak üzenetközvetítéssel, alighanem legalább is a kauzál testét használná; és gyakran megtörténik, hogy ezen a színvonalon történnek közlések. Azért tehát az ilyen gondolatátadások megértése céljából igyekeznünk kell meglátni, milyen alakban történnek ezek a közlések.

Itt a fizikai világban gondolatunkat vagy érzésünket szavakba foglalnók; tudjuk azonban, hogy a felsőbb világokban ilyen szavak nem használatosak, hanem hogy az érzelmek, s a gondolatok határozott lebegő alakokat öltenek az asztrál, illetőleg mentál világban. Szabály szerint minden gondolat és minden érzés a maga külön alakját idomítja ki, noha amikor elkeverednek, olyan formákat látunk, amelyekben a színek sajátságosan egybeolvadtak. Tegyük fel, hogy megpróbálunk képzeletben felemelkedni a mentál világnak arra a magas részére, melyen az egó az ő kauzál testében működik, és nézzük meg, miképpen fejeződnek ki ott annak gondolatai. Szavunk nincsen, mint rendesen; de a különbségek egyik fő pontja az, hogy az egó általában nem használ szavakat és mondatokat, sem gondolat-sorozatban ki nem fejez ilyesmit. Nem is látszik általában gondolkozni a dolgokról a mi szavaink értelmében; ő sohasem szokott úgy, mint mi idelenn, következtetni, és végmegállapodásra jutni.

Amikor felmerül előtte valamely dolog, már látja és tud is róla mindent. Ha közölni akar egy gondolatot mással, az olyanféleképp megy végbe, mintha egy labdafélét dobna az illetőnek, amely tudást és végmegállapításokat együttesen foglalna magában. Legkevésbé sem szorítkozik arra, hogy egyetlen gondolatot vetítsen. Az Adeptus gondolata úgy özönlik a tanítványára, mint valami gyönyörű, apró gömböcskékből álló jégzápor, amely gömböcskéknek mindegyike egy-egy más gondolatokkal rokonságban álló, egész világosan kidolgozott gondolat. Ha azonban a tanítvány olyan szerencsés, hogy emlékezik reá, és ha elég ügyes arra, hogy lefordítsa az ilyen jégzáport, alighanem azt fogja tapasztalni, hogy húsz folis oldalra van szüksége, ha ki akarja fejezni ezt az egy pillanatnyi özönlést, és a kifejezés természetesen még akkor is szükség szerint tökéletlen marad.

Be kell továbbá látnunk, hogy szavakat nem közöltek vele, csak gondolatokat; ezért tehát ő kénytelen a saját nyelvén fejezni ki e gondolatokat. A gondolatok a Mesteréi, ha ő elég szerencsés arra, hogy pontosan tudta felfogni és értelmezni; de a kifejezés alakja teljesen magáé, az övé. Ezért bizonyos, hogy az ő külön sajátságai fel fognak tűnni rajta, és az emberek olvasván az üzenetet, ezt mondják: „De hiszen ez ennek meg ennek a stílusa”, a közvetítőt értve t. i., akire az üzenetet bízták. Valóban, teljesen igazuk van, mikor ezt mondják, de nem szabad megengedniök, hogy ez a szembetűnő dolog elvakítsa őket az üzenet szelleme vagy fontossága iránt.

Mme. Blavatsky nagyon régen, mikor ilyen levelek gyakran érkeztek (1888) az Adeptusoktól, ezt írta azokra vonatkozóan:

„Száz okkult levél közül alig van egy annak a Mesternek a kezével írva, akinek nevében, és akinek megbízásából érkezett; mert a Mestereknek sem szükségük, sem idejük nincs arra, hogy írjanak; és ha egy Mester azt mondja: „Én írtam ezt a levelet”, az csak azt jelenti, hogy minden szót Ő mondott tollba, és lenyomatát felülvizsgálta. Rendesen a csélájukkal íratják (vagy kivetítik), akár közel, akár távol vannak azok; úgy, hogy elméjükbe adják azokat a gondolatokat, amelyeket ki akarnak fejezni; és ha szükséges, segítenek a kivetítésnek képnyomási folyamatában. Teljesen a cséla fejlettségi állapotától függ az, mennyire pontosan adja át a gondolatot és utánozza az írásmintát. (Lucifer, III. 93)

Ha a tanítvány már évek óta szokott a Mester részéről üzeneteket közvetíteni, a folytonos gyakorlás útján, sokkal nagyobb könnyedséggel és pontossággal végzi az átvételt; ez pedig onnan ered, hogy megtanult számolni személyesen fogyatékosságai-val úgy, hogy ténylegesen képes azokat kikapcsolni. Ugyanígy történik meg az is, hogy az ő megszokott kifejezésmódjait alkalmazza, mégpedig egyszerűen azért, mivel neki bizonyos gondolatok kifejezésére azok a legmegfelelőbbek. Ha azonban olyan fejlett és bőséges tapasztalattal rendelkező valaki közvetít üzenetet, mint például a mi nagy Elnökünk, akkor egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy az értelme pontos, és kifejezésének formája a legjobb, amilyent ebben a világban elérni lehet.

A SZEMÉLYES GYARLÓSÁG

Azoknál, akik még nem érték el ezt a színvonalat, a személyes gyarlóság feltétlenül betolakodik. Sajnos, ez igen gyakran nemcsak a közlések stílusára vonatkozik, (ami végül is nem olyan nagyon fontos, és könnyen leszámíthatjuk), hanem a tartalmi részre is. Hogy megértsük, miért s miként van ez így, gondoljunk egy percre annak az embernek az alkatára és fejlettségére, akin keresztül a közlés érkezik.

Régebbi tanulóink emlékezhetnek rá, hogy a „Man Visible and Invisible” (A látható és láthatatlan ember) című könyvben több asztrál és mentál testet mutattam be, mint a különböző haladottsági fokon álló emberek testeit. Csakhogy azok a képek az említett testeknek csupán a külső megjelenéseit mutatták, azaz mindenik testnek azt a részét, amely folyton érintkezésben áll az embert környező asztrál vagy mentál világgal, és éppen ezért meglehetős állandó tevékenységi állapotban van. Emlékezetben kell tartanunk, hogy az asztrál és mentál anyagnak ezek az ovál-alakjai csak felületesen megelevenítettek, és hogy az átlagember esetében rendesen vékony a külső felületet alkotó réteg, amelyet ilyenképpen ért a hatás. Mindenik testben van mindig igen nagy oly rész, amely még nem elevenedett meg, azaz egy-egy nehéz középrész van bennök, amely úgyszólván semmi részt sem vesz a testnek külső tevékenykedéseiben, és amelyet azok igazán alig érintenek. Ez az aránylag tétlen anyagtömeg, melyet a már jobban felébresztett rész alig befolyásol, mégis képes hatni ez utóbbira bizonyos módok szerint.

A személyiségről úgy beszéltünk, mint az alsóbb testeken, (t. i. a mentál, az asztrál és a fizikai testeken) keresztül működő egónak töredékéről. Ezeknek a működéseknek a módszereiről és részleteiről bőven számol be ennek a könyvnek a VIII. fejezete, továbbá a „The Inner Life” (A benső élet) című könyvnek „Lost Souls” (Elveszett lelkek) című fejezete, és a „Talks on the Path of Occultism” (Beszélgetések az Okkultizmus Ösvényéről) című könyv 257-261 lapjai. Megmagyarázzák e könyvek ott, hogy az egó még egyáltalán nem teljesen éber, amint pedig nagy részének nevezhetünk, (bármily furcsán hangzik) még nem működik. A Monád az, ami az egót megeleveníti, de az egó még eddig mindnyájunkban csak részben ébredt fel. Ugyanilyenképpen lelkesíti meg az egó a személyiséget, amely munka szintén még távol van attól, hogy tökéletes legyen; és ezeknél az okoknál fogva bizonyos körülmények állanak fenn, amelyeket tartozunk gondosan figyelembe venni. Némely emelkedett pillanatban az egóból beáramló erő ideiglenesen magasabb fokra emelheti a személyiséget, míg másrészt az asztrál test vagy a mentál test használatlan részének állandó nyomása egy időre észrevehetően lefokozhatja.

A meg nem világított anyag e rest tömegének van bizonyos élete, és megvannak a saját hajlandóságai, melyek akkor érvényesülnek, mikor a személyiségnek tevékenyebb része némileg a háttérbe szorul; ez pedig leginkább akkor szokott megtörténni, mikor maga az ember nem használja tevékenyen azokat a testeket. Ezek a tulajdonságok természetesen az emberek különfélesége szerint változók, de szembeszökő az önmagukkal való elfoglaltság, az önteltség csaknem mindig. Ettől a nehézkes magtól erednek gyakran a képzelődés, meg az öndicsőítés gondolatai és benyomásai, és az ösztönszerű önmagát-megóvni-törekvés valamely igazi vagy képzelt veszedelemtől. Mielőtt a fejlett ember fellobbanó tündöklését elérnők (lásd: „Man Visible and Invisible” XXI-ik ábráját), még a lassú fejlődésnek hosszú időszaka áll előttünk, mely alatt ezt a nehéz középrészt lassanként átjárja a világosság, s mely idő alatt az átmelegedve s felolvadva, izzó válaszadássá változik át. A személyiségnek ettől a kifinomult uralmától megszabadulni azonban lassú lefolyású dolog. Lassanként természetesen kikapcsolódik, amint az ember az egész természetét a saját uralma alá hajtja; azalatt azonban nagyon bölcsen cselekszik, ha komolyan kételkedik minden olyan közleményben, amely dicsőíti a személyiséget, vagy el akarja vele hitetni, hogy az egész emberiség közül ő az egyetlen kiválasztott, akinek valami bámulatos kinyilatkoztatást kell átvennie, mely arra szolgál, hogy a világon forradalmat okozzon.

Efféle ígéretek a közlő szellemnek rendes tőkéi sok sugalmazásos szeánszon; de azért nem szabad a szellem részéről szándékos megtévesztésnek vennünk azt. Nagyon sokszor oly erősen a hatásuk alatt áll bizonyos nagy tényeknek, amelyek nagy szerepet játszanak asztrál életében, hogy úgy érzi, ha ezeket lehetne kellőképpen a világgal közölni, akkor annak magatartása egészen megváltoznék; elfelejti ugyanis, hogy a saját fizikai életének idején ismételten hirdették ugyanezeket az eszméket, és hogy akkor ő maga legkevésbé sem vette figyelembe. Ez világot vet az evangéliumbeli gazdag embernek Ábrahámhoz intézett e szavaira: „Ha a holtak közül menne valaki hozzájok, megtérnének”; az eredmény pedig arra vall, mennyire bölcs volt Ábrahámnak ez a válasza: „Ha Mózesre és a Prófétákra nem hallgatnak, az sem győzné meg őket, ha valaki a holtak közül feltámadna.” Határozottan ennek a tudat alatti énnek az alattomos, de folytonos nyomása az, ami a máskülönben átlagos józan eszű embert a rendkívüli önmaga-megtévesztésének kiszolgáltatja; úgy, hogy képes tiltakozás nélkül olyan hízelgést elfogadni, amit azonnal nevetségesnek látna, ha nem állana ez alatt a befolyás alatt.

Coué ehhez a különös fejletlen alsó tudathoz folyamodott sok eredménnyel. Sajátságainak egyike az, hogy mindent rossznéven vesz, amivel a személyiség felébresztett része az akarat útján hatni igyekszik reá. Rest és előítéletes lévén, ellene szegül minden változásnak, s minden arra irányuló törekvésnek, mely őt felkelteni, és munkába állítani akarja. Ezért Coué külön utasította betegeit, hogy akaratukat egyáltalán ne használják, mert az csak ellenkezést keltene, hanem egyszerűen és nyugodtan ismételjenek egy hízelgő dolgot mindaddig, míg az az alsó tudat magáévá nem teszi azt. Emlékezhetünk arra, hogy az egy másikra való hatásnak egyik módszere az volt, hogy a hatni igyekező a benyomást akkor indította el, mikor az illetőnek fizikai teste aludt. Még az auto-suggestion-t is a lehetőség szerint csaknem ugyanígy kellett végrehajtani; a betegnek ugyanis erősen a lelkére kötötték, hogy merüljön álomba, csendesen mondogatván: „Napról-napra és mindenképpen mindig jobban leszek.” Az állandó ismétlésnek pedig oly nagy a hatása, hogy a tudat alatti én erre teljesen megrakodott avval a gondolattal (ami az ő fékezhetetlen önteltségével hamar összhangzásba jutott), és állandóan kisugároztatta azt a tevékenyebb tudatra, míg csak határozott eredmények nem lettek. Így tehát azt a fejletlen tömeget, ami a tudatlannak veszedelmet okozhat, és a gyengeség forrásává lehet, a bölcs ember igazán arra használhatja, hogy segítségére legyen neki a felfelé vezető útjában.

Mindebből az a tanulság, hogy a tudatlanság mindig veszedelmes, és hogy még a legnemesebb szándékok sem mindig pótolhatják a tudományos ismeret hiányát. Valamely tréfás vagy fondor lény rászedheti azt az embert, aki kevéssé ismeri a természet rejtett törvényeit, míg az, aki tanulmányozta e törvényeket, sok csapdát elkerülhet. Azért azonban még ő se bízzék a tudásában, mert szüntelen éberség az ára a pontosságnak. Erre nézve sok utasítást kaptunk, és jól tesszük, ha figyelembe vesszük azokat. Kerüljünk minden személyes érzést, főképpen a gőgöt; mély bizalmatlansággal fogadjunk minden egyéni vonatkozású dicsőítést, mert „a dicsvágy az első átok”, és „az a hatalom, amire a tanítvány vágyik az, amely őt az emberek szemében semminek tünteti fel”. „Légy alázatos, ha el akarod érni a bölcsességet; légy még alázatosabb, mikor már ura lettél a bölcsességnek.” Aki végképp megfeledkezik önmagáról, és egész életét a mások szolgálására szenteli, az ezzel sok veszélytől megóva fog állani; szíve kristálytiszta lesz, úgy, hogy a Logosz fénye elhomályítatlanul fog átvilágítani rajta; egész természete olyan hűségesen fog válaszolni a Mester rezgéseire, hogy a magasabb síkokról származó gondolatok és üzenetek el nem torzítva, és semmiféle alsóbb érintéstől be nem szennyezve fognak rajta keresztül áramlani. Úgy fogja ő legjobban szolgálni Mestereinket, ha az emberiséget szolgálja, amelyet Ők szeretnek.

GONDOLATKIPRÓBÁLÁS

Van még egy értékes előjoga az elfogadott tanítványnak; bármily tárgyról is lenne szó, alkalma van véleményét a Mesteréé mellé helyezni és összehasonlíthatja. Könnyű lesz megérteni, hogy ennek gyakorlása mily mértékben fogja a tanítvány gondolkozását nemes és nagylelkű irányban vezetni, hogy mily mértékben fogja ez őt képessé tenni arra, hogy megszabaduljon tévedéseitől, előítéletre való hajlamosságától, vagy a megértés hiányától. Ezt a képességet több módon lehet gyakorolnia; a saját módszerem mindig az volt, hogy meditációba merülve lefeküdtem, és igyekeztem oly magasra felhatolni a Mester tudatába, amennyire csak képes voltam. Amikor elértem a számomra akkor elérhető legmagasabb pontot, hirtelen visszafordultam, és mintegy hátratekintettem a szóbanforgó tárgyra, s ekkor azonnal megkaptam azt a benyomást, hogy milyennek látja a dolgot a Mester. Valószínűleg nagyon távol állott ez egy tökéletes impressziótól, de legalább megmutatta nekem, hogyan vélekedik Ő a dologról, amennyire én behatolhattam gondolataiba.

Vigyáznunk kell azonban arra, hogy ezzel a csodálatos előjoggal vissza ne éljünk. Ez csak arra adatott nekünk, hogy nagyon nehéz kérdésekben tudjunk a legvégső tekintélyhez folyamodni, vagy olyan esetekben, melyekben nem tudunk minek alapján ítélkezni, márpedig valamiképpen kell határoznunk; de ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy ily módon meneküljünk a fejtörés gondjaitól, vagy hogy döntést kérjünk közönséges mindennapi dolgainkban, melyeket megoldani mi magunk vagyunk teljességgel illetékesek.

Azok, akik mint az Ezoterikus Iskola tagjai teszik, hosszan meditálnak valamelyik Mesteren, és erős gondolatképet alkotnak Róla, azt fogják tapasztalni, hogy azt a gondolatképet határozottan élteti a Mester, úgy, hogy ők azon keresztül félreismerhetetlen szellemi erőkiáramlást kapnak. A meditációnak, amint lennie kellene, pontosan ez a célja, és ezáltal a tanítvány olyan jól megismeri azt a befolyást, hogy mindenkor felismerheti. Voltak arra esetek, bár szerencsére ritkák ezek, hogy valamely gonosz lény megszemélyesítette a Mestert azért, hogy rászedje a tanítványt; de az ilyen kísérlet csak akkor járhat eredménnyel, ha az utóbbiban némi kis gyengeség van, amilyen a képzelődés, a dicsvágy, a féltékenység vagy az önzés, amit egy lesben álló kísértő addig növelhet és táplálhat, amíg csak a szellemi haladásnak végzetes sorompójává válik. Hacsak szigorúan és alaposan ki nem lökte magából a törekvő az ilyen tulajdonságok gyökerét, sohasem lehet ment a megtévesztetéstől; de ha igazán alázatos és önzetlen, nem kell félnie.

Az elfogadtatásra váró tanítványnak szükségképpen a legnagyobb gonddal kell figyelnie magát. Ha még nem kapott egyenesen neki szóló intést a Mestertől, vagy egy idősebb tanítványtól, hogy mely különös hibáktól kell tartózkodnia, akkor legjobban teszi, ha ő magától figyeli meg azokat, és mikor már határozott fölöttük, vagy figyelmeztetést nyert azokra nézve, akkor szüntelen éberséget kell kifejtenie velük szemben. Mindazonáltal óvakodjék attól, hogy az önmagába tekintés túlzottá, betegessé váljék. Legbiztosabb irány számára az, ha teljes figyelmét a mások segítésére összpontosítja; ha egész lelke ezzel van tele, ösztönszerűen helyes irányba fog haladni. Az a vágy, hogy teljesen megfeleljen ennek a munkának, arra fogja ösztönözni, hogy minden akadályt félreseperjen az útból, s így anélkül, hogy saját előhaladásáról tudatosan gondolkoznék, rá fog jönni, hogy már meg is történik.

MEGPIHENÉS

Nem várják a tanítványtól, hogy a Mesteren kívül semmi másra ne gondoljon, de azt elvárják, hogy elméjének hátterében mindig ott álljon a Mester alakja, mindig közelében legyen, valahányszor szüksége van Reá az élet viszontagságai között. Elménk nem lehet mindig az íj húrjához hasonlóan megfeszítve, észszerű, megpihenés és gondolatok változatossága a mentál test egészségéhez szükségesek. A tanítványnak azonban rendkívüli módon gondosnak kell lennie, hogy ezt az üdülést ne mocskolja be a legcsekélyebb szenny vagy durvaság se; egyetlen olyan gondolatot se szabad megengednie magának, mely miatt a Mester előtt szégyenkeznie kellene.

Nincs abban semmi rossz, ha egy jó regényt olvasunk szórakozásul, az általa felkeltett gondolatképek nem fognak összeütközésbe jönni a Mester gondolatáramával, de nagyon sok olyan regény van, mely televan romlott dolgokra való utalásokkal, melyek tisztátalan gondolatformákat állítanak a lélek elé, melyek dicsőítik a bűnt, s vannak olyanok is, melyek az olvasó gondolatait az élet legvisszataszítóbb problémáira összpontosítják, vagy élethűen ecsetelnek gyűlöletteljes vagy kegyetlen jeleneteket; minden ilyen olvasmány szigorúan kerülendő. Hasonlóképpen semmi rossz sincs abban, ha részt veszünk olyan játékban, vagy szemlélünk olyan játékot, melyet illedelemmel játszanak; de minden olyan játék, mely bármiképpen kegyetlen, olyan, mely kárt tehet emberben vagy állatban, feltétlenül mellőzendő.

NYUGODTSÁG ÉS EGYENSÚLY

A tanítványnak minden elvégzendő munkájánál vigyáznia kell, hogy megtartsa a nyugalmát és lelki egyensúlyát; éspedig két irányban. Mértéken túl dolgozni, ami nem ritkaság a fiatalok és a lelkesedők között, bölcsesség hiányára vall. Mindenikünknek annyit kellene dolgoznunk, amennyit bírunk, de ennek van olyan határa, amit átlépni nem bölcs dolog. Nagy Elnöknőnk mondta: „Amit nem érek rá megtenni, az nem az én dolgom!” Olyan fáradhatatlanul és szünet nélkül pedig senki sem dolgozik, mint ő. Ha észszerűen végezzük a mai nap feladatát, akkor erősebbeknek kell lennünk arra, hogy szemükbe nézzünk azoknak a kötelességeknek, amelyeket a holnap hoz. Nem igazán értelmes szolgálat az, ha módfelett kifárasztjuk magunkat ma, úgy, hogy holnap hasznavehetetlenek vagyunk; mert akkor elpazaroljuk a következő munkára való erőnket azért, hogy eleget tegyünk mai kiegyensúlyozatlan lelkesedésünknek. Igaz, hogy merülnek fel olyan sürgős körülmények is, amelyekben félre kell tennünk az elővigyázatosságot azért, hogy bizonyos munkát idejére elvégezzünk; de a bölcs kézműves igyekszik eléggé előrelátni, hogy efféle szükségtelen válságokat elkerüljön.

A nyugodtság és a lelki egyensúly megőrzésének második módja a tanítvány belső magatartását illeti. Érzéseinek bizonyos mértékű hullámzása elkerülhetetlen, de azon kell lennie, hogy a lehető legkisebbre csökkentse. Mindenféle külső befolyások mindig hatnak reánk; némelyik asztrál vagy mentál befolyás, némelyik tisztán fizikai; és bár rendszerint éppenséggel nincs tudomásunk róluk, mégis többé vagy kevésbé befolyásolnak. A fizikai világban a hőmérséklet, az időjárás, a levegőben lévő nedvesség foka, módfeletti fáradtság, az emésztő szerveink állapota, mindez és még sok más dolog, jólétünk tényezői. Ez az érzés pedig nem csupán a boldogságunkra, hanem a munkálkodó képességünkre is kihat.

Tudás nélkül éppen úgy érinthetnek minket az asztrál körülmények, melyek a világ különböző részeiben éppen olyan különfélék, mint a fizikai világban az éghajlat, a hőmérséklet és a természeti körülmények. A külvilágban néha egy kellemetlen társ csatlakozik hozzánk, akit csak nehezen tudunk lerázni; az asztrál világban még sokkal nehezebb megszabadulnunk az élősdi, parazita hajlamú elfajultaktól, vagy valamelyik szerencsétlen elhalt személytől, aki a kétségbeesés mélységében vergődik. Az ilyen, görcsösen belékapaszkodván az emberbe, csak életerőt vehet el tőle, és eláraszthatja szomorúsággal s levertséggel, anélkül, hogy a legcsekélyebb segítségben is részesülne ezáltal. Lehet, hogy mitsem tudunk az ilyen lényről, és ha tudunk is, sokszor nem könnyű dolog enyhítenünk gyötrelmeit, vagy (ha ez lehetetlen) leráznunk jelenlétének nyomását. Vannak öntudatlan vámpírok az asztrál síkon, akárcsak a fizikain, és mind a két helyen igen nehéz dolog rajtuk segíteni.

A tanítványt az ő általános fejlődése mindezekre a befolyásokra érzékennyé teszi, akár tud e befolyásokról, akár nem; így tehát alkalomadtán megmagyarázhatatlan emelkedett vagy nyomott hangulatban érezheti magát.

Az asztrál elemlényeknek szerfölött nagy örömük telik az érzések heves változásában, és minden lehetőt megtesznek, hogy arra indítsa azokat; a tanítványnak azonban nem volna szabad e változó hangulatok játékszeréül átengednie magát. Arra kellene törekednie, hogy a vidám komolyság színvonalán tartsa fenn magát állandóan, amelyen nem tombolnak fel-felmerülő izgalmak.

Néha az a jó karmája lesz, hogy valami nagy bátorítást, valami határozott ösztönzést kap az előmenetele érdekében, amilyen például az Adyarban tartott nagyszerű jubileumi összejövetelen való részvétel alkalma volt. Ez valóban emlékezésre méltó alkalom volt, mely rendkívüli ösztönzésben és segítségben részesítette mindazokat, akik kitárták szívüket a befolyásának. Az ilyen esemény igazán mérföldjelző kő lehet a tanuló felfelé vezető ösvényén, amelytől számíthatja ereje gyarapodásának kezdetét és azt, hogy teljesebb fogalmat szerzett arról, mit jelent valósággal a testvérség.

Jól teszi azonban, ha nem felejti el, hogy az ilyenféle gyönyörű kiáramlást és szokatlan felemeltetést szükségképpen bizonyos visszahatás követi. Nincs ebben semmi nyugtalanító vagy természetellenes dolog. Ez csak a természet törvényének megnyilatkozása, aminek állandóan látjuk példáit a mindennapi életben. Így például sokan legnagyobbrészt ülő életet élünk, amennyiben sokat írunk és olvasunk; és talán a legtöbben közülünk nem végeznek elég testmozgást, legalább is nem annyit, amennyire testünknek szüksége volna. Azután hirtelen ráeszmélünk erre a tényre, s akkor azonnal nagyon megerőltetjük magunkat. Valami heves játékba fogunk, vagy hosszú sétát teszünk, vagy más efféle dolgot cselekszünk. Amíg mértéken túl nem megyünk evvel, nagyon jó. De ha elvégeztük a játszást vagy a sétát, a fáradtság érzése fog el, és leülni s pihenni óhajtunk. Ez is egészen jól van, egészen természetes. Talán egy kicsit jobban megerőltettük olyan izmainkat, amelyeket nem mindig használunk, vagy legalább is nem szoktuk oly erősen használni, s ennélfogva kifáradtak és megpihenést kívánnak. Ezért hát bágyadtságot érezünk, és leülünk vagy lefekszünk, azután rendes körülmények között egy fél óra vagy egy óra múlva megint egészen rendben vagyunk.

Ne feledjük azonban, hogy e félórai nyugalmunk alatt passzív állapotban vagyunk; s ezért, ha akkor éppen betegség-csírák vannak a levegőben, amint rendesen szoktak lenni, mi sokkal fogékonyabbak vagyunk irántuk, mint bármely más alkalommal. Ugyanez áll a többi világokra nézve is, és ha nagy felemeltetésben és ösztönzésben volt részünk, a különböző testeinket a szokottnál kissé jobban megerőltettük. Nem mondom, hogy bármi tekintetben is rossz volna ez nekünk; nagyon jó volt ez nekünk; de azért áll az, hogy különböző testeink többet cselekedtek, mint rendesen szoktak, tehát beáll annak az ideje, hogy könnyebbülést óhajtanak a megerőltetés után.

A pihenés időszakának sokféleképpen vannak meg az apró veszélyei. Azzal, hogy pihenünk, hogy visszacsúszunk arról a magaslatról, amelyen élünk, legelőször is azt kockáztatjuk meg, hogy talán egy kicsit nagyon messzire csúszunk, hogy lehelyezvén magunkat abból az emelkedett szellemi állapotból, messzebbre csúszhatunk lefelé az anyagiságba, mint a közönséges életben; úgyhogy egy kis véletlen kísértés, melynek általánosságban nem lenne hatása ránk, észrevétlenül megfoghat bennünket. Ez egyike azoknak a lehetőségeknek, mely esetleg kikerüli figyelmünket – valami kis kísértés, amelyet máskor alig veszünk észre. Ebben a kis fáradság visszahatásban talán valamivel elnézőbbek vagyunk önmagunk iránt, mint rendesen lennénk, és így olyan esztelen hibát követhetünk el, amit közönségesen meg nem tennénk.

Analógia ez is, a betegségcsírákkal. Mialatt pihenünk, különféle gondolatformák szállonganak körülöttünk, némelyek eléggé kellemesek és némelyek határozottan kellemetlenek; sok közülük mindenképpen alsóbb színvonalú, mint amelyen a mi gondolataink rendesen munkálkodnak. Ebben a reakciós időszakban sokkal könnyebben hatnak ezek reánk.

A SÖTÉT HATALMAK

Vannak más tekintetbe veendő dolgok, melyekről szintén jó valamit tudnunk. Emelkedettségünknek az olyan idejében, amilyenről beszéltünk, a szellemi erőnek szokatlan nagy áramlását kapjuk felülről, a Nagy Fehér Testvérségtől, a mi egyéni Mestereinktől, s tanítóinktól. Van a természetben egy sötét törvény, mely azt a különös eredményt idézi elő, hogy bármikor, ha a magasabb és nagyszerűbb erők áramlanak felénk, ugyanakkor megindul egy megfelelő áradata a nem kívánatos erőnek is. Furcsának tetszhetik ez, de így van. Mondták néha, hogy amikor a Nagy Lények a fejlődés érdekében munkálkodva, megengedik Maguknak, hogy rendkívüli áldást árasszanak valamely különös fajta egyensúlyra, vagy méltányosságra való tekintetből: ugyanakkor meg kell engedniök a túloldalról jövő erőnek hasonló kiáramlását is. Sokat hallottunk sötétebb erőkről, fekete mágusokról, árnytestvérekről. Ezek az emberek a mi irányunktól teljesen eltérő irányban haladnak, olyanban, amely irány összeütközésbe hozza őket a Bölcsesség Mestereivel, a világot és a naprendszert irányító Hierarchiával. Ez az ellenkezés természetesen nemcsak azokra a nagy Adeptusokra hat ki, hanem reánk, az Ő alázatos követőikre is.

Nem akarok ebben a könyvben sok helyet szánni ezeknek az embereknek. Elég hosszan írtam róluk a „Talks on the Path of Occultism” (Beszélgetések az okkultizmus ösvényéről) című könyvben a 632-5-ig terjedő lapokon. Keveset kell hozzátennem ahhoz, ami már ott meg van állapítva, azt azonban szeretném megmondani, hogy van nekik egy elméletük, amellyel igazolják önmaguk előtt a bámulatos eljárásaikat; az pedig az, hogy a Logosz nem igazán óhajtja az egyesülést, hanem az a fejlődést illető célja, hogy mindenik egyén a lehető legmagasabb színvonalat érje el fejlődésében. (Észrevehetjük egyúttal, bár ők azt soha helyben nem hagynák, hogy az a színvonal végre is nem nagyon magas; mert az ő tervük az egó megerősítésén való munkálkodás mellett marasztalja az embert, s nem vezeti el a budhi-s a nirvána világokba, amelyek az egyesülés világai.) Azt mondják ők: „Azt hiszitek, hogy az egyesüléshez vezető fejlődés jeleit látjátok magatok körül; azt hiszitek, ez a Logosz akarata. Evvel ellenkezően, a Logosz ezekkel csak megkísért titeket. Ahelyett, hogy eggyélevésteket kívánná, azt akarja, hogy egyéniségteket érvényesítsétek mindazokkal a kísértésekkel szemben, melyek arra ösztönöznek, hogy elnyelessétek magatokat a különbség nélkül való egységgel.”

Akik igazán hiszik ezt, ellenkeznek velünk, és a mi Mestereinkkel minden tekintetben. Mi a saját Mestereinket követjük, akik a Logosz Akaratáról sokkal többet tudnak, mint amennyit valaha megtudhat bárki is azok közül, akik ezen a visszás módon gondolkoznak; mert Ők érintkezésbe juthatnak Vele, ami pedig kivihetetlen az elkülönülés szószólóinak.

Innen van az, hogy ezek az emberek szembe helyezkednek velünk, megpróbálnak újoncokat szerezni; mint mindenki, úgy ők is a saját véleményeikre akarnak téríteni másokat; és ha mi némi tekintetben az átlagembernél egy kissé jobban fejlődünk, és finomodunk, akkor éppen mi vagyunk azok, akiket megszerezni óhajtanak. A legértelmesebbjeik közül sokan épp oly kevéssé vannak behálózva az anyagiságba, mint akármelyik nagy aszkéta. Ők egészen egyetértenek avval, hogy az embernek minden alacsonyabb dolgot el kell vetnie, és a magasabbat tűzni ki céljául; de az ő céljuk az egyéniség fokozása, aminek pedig a vége csak bánat lehet. Így valószínűleg ők hajlandók minket befolyásolni próbálni, az egyéniségünket felfokozni, s egy finom önteltséget ébreszteni fel bennünk. Jusson eszetekbe, hogy az ő hitvallásuknak egy része mindenekfölött aggályoskodástól mentnek lenni; nekik az aggályoskodás, lelkiismeretesség oktalan és megvetendő gyengeségnek tetszenék, így hát a legalacsonyabb fogásokkal élnek.

Ez egyik különös veszedelmünk. Minél haladottabbakká válunk, annál jobb zsákmányul szolgálhatunk ezeknek az árnytestvéreknek, ha megkaphatnak minket. Amíg azonban képesek vagyunk teljes gondolati közösségben maradni Mestereinkkel, amíg tántoríthatatlanul meg tudunk maradni az önzetlenség útján, a szeretet állandó kiárasztásának útján: addig nem foghatnak meg, nem érinthetnek minket.

E sötétebb Hatalmakkal szemben a mi erőnk a Mestereinkkel való egységünk és az a képességünk, mellyel meg tudunk maradni az Ő maguktartása szerint való magunktartásában; t. i., hogy mindenkor nyitva állunk a felülről jövő befolyások számára, de határozottsággal elzárkózunk minden elkülönítő törekvés elől, ami hatni próbál reánk. Mindaz, ami a különállásra helyezi a súlyt, csak az ellenségnek játszik a kezére; ez pedig épp olyan igaz az apró dolgokban, mint azokban, amelyeket nagyobbaknak gondolunk. Így hát félre kell tennünk oktalan kis féltékenységünket és keserűségeinket; ahányszor ezeknek engedünk, mindannyiszor a Teozófia erődjének gyenge helyeivé tesszük magunkat, azaz repedésekké annak falaiban; valahányszor elnézők vagyunk az alsóbb természetünk iránt, megengedvén neki, hogy egy kissé tobzódjék a gőgben, bosszankodásban és sértettsége érzésében valamelyik teljesen ártatlan testvérrel szemben: mindannyiszor ugyanilyen mértékben Mestereinknek árulói vagyunk. Azt gondoljuk: „Mestereink bizonyosan megóvnak minket az ilyenféle visszaesésektől.” Nem teszik meg, mert ők nem avatkozhatnak a mi szabadságunkba; meg kell tanulnunk egyedül állani. Azonkívül nem is akarunk Mestereinknek olyan fáradságot okozni, hogy őrködjenek felettünk, mint egy dajka őrködik a tipegő gyermek felett. Az Adeptusok a világ legszorgalmasabb emberei; Ők tömegével kezelik az egókat, sok millió lélekkel bánnak, nem pedig a személyiségekkel egyenként. Mégis, ha igazi végső szükségünkben hívjuk a Mestert, bizonyosan kapunk választ. Ha csak lehet, még erre a pillanatra is sajnálnunk kellene megzavarni a Mestert; de ha igazán szükséges, megjön a segítség.

A Társulat első időiben, mikor élt még Mme. Blavatsky, volt egy tagunk, akinek sok tekintetben szörnyű ereje volt. Ha fekete mágus akart volna lenni, igen nagy hatású példány lett volna; néha egy kevéssé lelkiismeretlen volt; szenvedélyes volt a tudomány, bármit is megtett volna, még olyat is, ami nem egészen tiszta, csakhogy több tudásra tehessen szert. Orvos volt, és egy tagunkat kezelve, felfedezte, hogy az tisztánlátó, s hogy bizonyos tekintetben szinte ritkaságszámba menő képességei vannak. Ezért, mikor már lábadozó volt, arra kérte őt, vegyen részt vele bizonyos kísérletekben. Egészen nyíltan így szólt hozzá a fizikai világban: „Nagyon csodálatos képessége van; ha megengedi, hogy mesmerizáljam, hogy transzba merítsem, bizonyos vagyok benne, hogy olyan magaslatra jut, amilyet én magam soha el nem érhetek, és így több olyan ismeretre tehetnénk szert, ami még most elérhetetlen nekünk.” A hölgy megtagadta a kérést, azt hiszem, egész helyesen; mert az ilyen uralkodás igen veszélyes dolog, amit semmi esetre sem volna szabad megkísérleni, kivéve rendkívüli körülmények között, és szakértői felügyelet mellett.

Akárhogy is, föltétlenül megtagadta a kérést. Az orvos nagyon elégedetlen volt, és nem volt hajlandó válasznak tekinteni a „nem” szót; egyelőre azonban elment. Még ugyanannak a napnak éjjelén materializálódott az orvos betege hálószobájában, és megpróbált mesmerikus fogásokat alkalmazni. Természetes, hogy a hölgy nagyon haragos lett, nagyon durva sértésnek érezte, hogy az orvos oda merészelt tolakodni, hogy megkísérelte reá erőszakolni azt, amit ő föltétlenül és kellő megfontolás után elutasított; és elkezdett teljes erejéből küzdeni a befolyás ellen. De csakhamar meggyőződött róla, hogy az ő mentál ereje semmi volt az orvoséhoz képest, hogy az lassan, de biztosan le fogja igázni akaratát; így tehát, tudva, hogy vesztes lesz a harcban, Mesterét hívta (Kuthumi Mestert) segítségül.

A segítség, nemcsak hogy azonnal megérkezett, hanem kimondhatatlanul ámulatba ejtette a nőt. Ne feledjük, hogy őt a leghevesebb és legszenvedélyesebb megbotránkozás érzése töltötte el. Amikor a Mestert hívta egy felvillanásban, máris eltűnni látta az orvost a távolban. Ez talán nem is volt annyira csodálatos; hanem az hatotta meg, és azt nem bírta soha elfelejteni, hogy abban a pillanatban megváltozott minden érzése. Haragja elmúlt, megbotránkozása is elmúlt, és az orvos iránt semmi mást nem érzett, mint mély szánalmat azért, hogy az az ember, akinek ilyen csodálatos erői vannak, ilyenképpen akar visszaélni velük. Láthatni ebből, hogy amikor igazán nagy a szükség, a segítség kéznél van; de azt hiszem, egyikünk sem fogja igénybe venni, hacsak föltétlenül nem kénytelen megtenni.

Másokra gondolj és ne magadra; gondolj a Mestered iránt való hűségre és szeretetre és arra, mi módon szolgálhatsz Neki legjobban, az Ő befolyását árasztván széjjel testvéreid között; akkor nem kell attól félned, hogy vesztes leszel ahelyett, hogy nyernél avval a csodálatos sugalommal, amit kapsz.

A SIKER BIZTOS VOLTA

A tanítványnak fel kell tennie magában, hogy önfejlesztésre irányított törekvéseiben sohasem fog esetleges balsiker miatt elcsüggedni, akárhányszor is történnék az meg. Bármennyiszer vallana kudarcot erőfeszítése, bármennyiszer esnék is el a kitűzött ösvényen, ugyanaz az ok késztesse felkelni, és tovább menni az ezredik bukás után, mint amelyik az első bukás után keltette fel és indította tovább. A fizikai világban sok olyan dolog van, ami teljességgel lehetetlen; de nem így van az a magasabb világokban. Gépezet nélkül nem emelhetünk fel egy tonna súlyt, de a magasabb világokban kitartással felemelhetjük számos gyarlóságaink súlyát. Ennek oka világos, ha gondolkozunk. Az emberi izmok nem úgy vannak alkotva, hogy egy tonnát felemelhessenek, s nem képzelhető olyan tréning, amely erre képesítené, mivel a mögöttük álló erő korlátolt. Szellemi dolgokban ott áll az ember mögött a teljes isteni erő, melyből meríthet, s így kicsinyenként egyre megismételt erőfeszítéssel elég erős lesz arra, hogy bármely akadályt legyőzhessen.

Az emberek gyakran mondják: „A fizikai világban egész jól elboldogulok; de az asztrál és mentál világban igen kevésre vagyok képes; oly nehéz!” Ez a fordítottja az igazságnak. Nincsenek hozzászokva, hogy a finomabb anyagban gondolkozzanak és dolgozzanak, ezért hiszik azt, hogy nem képesek rá. De amint ráirányították akaratukat, meg fogják látni, hogy a dolgok ennek az akaratnak irányát fogják követni, oly módon, ahogyan az lehetetlen a fizikai világban.

Némely tanítvány sok segítséget nyert az ilyen munkájában a talizmánok vagy amulettek használata által. Ez nagyon valóságos segítség lehet, mert a fizikai természetet kell kezelni, és szolgálatra késszé tenni, csakúgy, mint a gondolatokat és érzelmeket, amit kétségtelen a legnehezebb befolyásolni. Egy magnetizmussal erősen megtöltött talizmán, melyet bizonyos határozott céllal tölt meg a hozzáértő, megbecsülhetetlen segítség lehet, amint azt már terjedelmesen kifejtettem. „The Hidden Side of Things” (A dolgok rejtett oldala) című könyvemben. Sokan fölényesebbnek érzik magukat ezen dolgoknál, s azt mondják, nincs szükségük segítségre; én a magam részéről a feladatot oly nehéznek éreztem, hogy örülök, ha használhatok bárminemű segítséget, amit felajánlanak.

VI. FEJEZET
MÁS KÖZLÉSEK

A MESTEREK ÉS A TESTVÉRSÉG

Mindez alatt, azon kívül, hogy az Adeptus tanítványát tanoncaként használja, egyúttal már előkészíti arra, hogy a nagy Fehér Testvérség előtt bemutassa, Beavattatás céljából. E Testvérség létének egyetlen célja a fejlődés művét előmozdítani, s a Mester tudja, hogy ha a tanítvány kész arra a csodálatos megtiszteltetésre, hogy a Testvériség tagjai közé felvétessék, akkor sokkal többet használhat a világnak, mint azelőtt. Ezért kívánsága erre a színvonalra őt minél előbb felsegíteni. Erről a tárgyról többezer éves keleti könyvekben több részlet található, mely ennek az oktatásnak előkészítő időszakára vonatkozik; a korábbi teozófiai irodalomban a „próbatétel ösvényé”-nek nevezik ezt. Ez a kifejezés nem egy egyéni Adeptus által eszközölt kipróbálásra vonatkozik, hanem a Beavatásra előkészítő általános oktatásra. Magam is használtam e kifejezést az „Invisible Helpers” (Láthatatlan segítők) című munkámban, de később eltértem használatától, nehogy egy szónak két különböző értelemben való használata zavart okozzon.

Az ennél valóban használt módszer könnyen megérthető, s igen emlékeztet némely régebbi egyetemeink módszerére. Ha ezek egyikében a tanuló le akar vizsgázni, előbb az egyetemi felvételi vizsgát kell letennie, és csak azután fogadják el valamelyik intézetbe. Technikai szempontból a kollégium feje felelős a tanuló előhaladásáért, s ezért legfőbb tanítójának lehet tekinteni. A tanulónak természetesen legnagyobbrészt egyedül kell dolgoznia, de a kollégium fejétől elvárják, hogy gondoskodjék az ő alapos előkészítéséről, mielőtt egy fok elnyerésére jelentkeznék. Nem a Fő adja meg a tanulónak ezt a fokot, hanem az Egyetemnek nevezett elvont dolog, többnyire a helyettes vezető által. Az egyetem az, aki rendezi a vizsgálatokat és megadja a címeket, nem a kollégium feje; a kollégium fejének az a dolga, hogy a jelöltnek kellő készülése után lásson, és rendesen bizonyos mértékben felelősnek is kell lennie érte. A tanuló előkészülete idején jöhet vele az iskola feje, mint privát egyén, akármilyen társadalmi vagy más érintkezésbe, amint jónak látja, de ez nem tartozik az Egyetemre.

Épp így a Nagy Fehér Testvérségre sem tartozik a Mester és tanítványa közötti viszony; ez olyan ügy, amely egyedül Magának a Mesternek a megfontolásától függ. A Beavatást a Testvérség által kijelölt tag adja az „Egy Beavató” nevében; ez az egyetlen mód, melyen a Beavatás elnyerhető. Ha bármikor az Adeptus úgy találja, hogy tanítvány – annak egyike – kész a Beavatásra, bejelenti és bemutatja őt a célból; a Testvérség pedig csak azt óhajtja tudni, hogy az illető érett-e a Beavatásra, nem pedig, hogy milyen a viszony közte és bármelyik Adeptus között. Nem tartozik reájuk, hogy próbára felvett vagy elfogadott tanítvány-e, vagy pedig fiává fogadta-e a Mester. Az is igaz, hogy a jelöltet Beavatásra ajánlani és az ajánlást támogatni a Testvérség két magasabb tagjának kell, éspedig olyanoknak, kik már elérték az Adeptusi fokot; bizonyos pedig az is, hogy egyetlen Mester sem fog ajánlani olyan egyént a beavatás próbáira, akinek elkészültségéről nincs teljes bizonyosságban, az elkészültség pedig csak úgy érhető el, ha tökéletesen azonosította magát a Mester tudatával a tanítvány.

A próbaösvény tehát az az út, amely a Tulajdonképpeni Ösvényre vezet, ami az Első Beavatásnál kezdődik. A keleti szent könyvekben mind a két ösvény teljesen személytelenül van leírva, mintha magán-Mesterek nem volnának. Ezek a kérdések merülnek fel: „Hogyan juthat a közönséges világban élő ember erre a Próbaösvényre, s honnan tudja meg, hogy vannak ilyen dolgok?”

NÉGY MÓD, AMELYEN ELJUTUNK AZ ÖSVÉNYHEZ

A könyvek azt mondják, hogy négy mód van, melyek közül akármelyik elvezeti az embert a tökéletesedésre vezető Ösvényhez. Először is oly egyének jelenléte vagy megismerése, kik már abban az irányban érdeklődnek. Egyesek közülünk például a középkorban szerzetesek vagy apácák lehettek. Akkor találkozhattunk esetleg olyan apáttal vagy apátnővel, ki már nagy tapasztalatokat szerzett a belső világ dolgaiban, amilyen volt például Szent Terézia. Ily vezetőre feltekintve, esetleg erős vágy fogott el, hogy mi is szerezhessünk ilyen tapasztalatokat, s ez a kívánságunk egész önzetlen lehetett. Talán nem is gondoltunk arra, milyen fontos volna az ránk nézve, sem a sikerünk által nyert megelégedettségünkre, egyszerűen csak arra az örömre gondoltunk, ami a mások megsegítéséből származik, ahogy az apát is segített másokon élesebb megfigyelő képességével. Abban az életben ápolt ilynemű érzésünk a következő testöltésünk folyamán feltétlenül érintkezésbe hoz bennünket az erre vonatkozó tanítással.

Az európai kultúrállamokban a belső tanítások világos és teljes megismerésének mondhatni majdnem egyetlen módja az, ha a Teozófiai Társulatba jutunk, vagy teozófiai műveket olvasunk. Bár a misztikus és spiritista művek is adnak egyes felvilágosításokat, melyek értékesek, de – amennyire én tudom – egyikük sem képes oly tisztán és tudományosan megmagyarázni a dolgokat, mint a teozófiai irodalom. Nem ismerek művet, mely az információk oly bőségét adná, mint a „The Secret Doctrine”.

Vannak természetesen a hinduknak és más nemzeteknek szent könyveik, melyekben sok van erről a tárgyról, de nem oly módon, hogy megkönnyítené nekünk a mi nevelésünk mellett annak megértését és méltánylását. Ha már olvastunk teozófiai műveket, néhány keleti műnek szép fordításában megtaláljuk a mi teozófiánkat. A keresztény bibliában (bár a mi szempontunkból véve sok helyen nem jól van fordítva) sok helyen találunk Teozófiát; de mielőtt rá tudnánk találni, ismernünk kell a rendszert. Ha már megismertük a teozófiát, látni fogjuk, a bibliának hány része erősíti meg azt, amit a Teozófia nélkül meg sem lehetne ésszerűen magyarázni; látni fogjuk, hogy az eddig számunkra jelentőség nélküli templomi szertartások e tanítások világosságánál életteljesekké, mélyen érdekesekké válnak. De még sohasem hallottam, hogy lett volna valaki, aki a bibliai szövegből, vagy a szertartásokból vezette volna le a Teozófiát.

Egyik módja az ösvényhez való közelítésnek tehát: olyanokkal lenni, kik már azon járnak. Másik módja, valamit olvasni erről a tárgyról, vagy hallani róla. Az én esetemben a teozófiai tanítás 1882-ben Sinnet műve: „The Occult World” útján jött hozzám; közvetlenül ez után egy másik könyvet olvastam, melynek címe „Esoteric Buddhism”. Azonnal ösztönszerűleg éreztem, hogy ami itt le van írva, igaz, s elfogadtam; erről még többet hallhatni és olvasni volt égő vágyam. Hogy e tárgyról minél többet tudhassak, minél többet tanulhassak: elhatároztam, hogy bejárom, ha kell, az egész világot, csakhogy célomat elérjem. Rövid időn belül elhagytam Angolországban betöltött egyházi állásomat és Indiába mentem, mert úgy éreztem, hogy ott többet lehet tenni, úgy kifejleszti lelkét.

A keleti könyvekben említett harmadik út az értelem segítségével való fejlődés útja; az erős gondolkodás puszta erejével is felfoghatunk valamit ezekből az alapismeretekből, bár én azt hiszem, ez a módszer ritka. Azt is mondják e könyvek, hogy a negyedik úton, t. i. az erények hosszas gyakorlása útján, is eljut az ember az ösvény kezdetéhez, hogyha saját tudása szerint, folyton gyakorolva a jót, végre mindig jobban feltárul előtte a világosság.

A BUDDHISTA OSZTÁLYOZÁS

Negyven évvel ezelőtt, mikor az Ösvényre vezető tulajdonságokat ezoterikus buddhista szempontból először tárták elém, ezek a következők voltak: az elsőt, a megkülönböztető képességet a hinduk szerint Vivekát, itt mint Manodvaravajjaná-t ecseteltek, ami az elme ajtainak megnyitását jelenti, vagy talán kihívást jelent az elme ajtaján át. Ez a kifejezés nagyon érdekesen tünteti fel a dolgot, mivel a megkülönböztetés abból támad, hogy elménk annyira megnyílik, hogy képesek vagyunk megérteni, mi a való, s mi a valótlan, mi a kívánatos, mi a nem kívánatos, és tudunk különbséget tenni az ellentét-párok között.

A második tulajdonság a vágytalanság, a hinduk szerint Vairagya. Engem erre, mint Parikamma-ra tanítottak, ami előkészület a cselekvésre, és ez azt fejezi ki, hogy készülnünk kell az okkult világban tevékenykedni, azaz megtanulni jól cselekedni magáért a jóért; ez magában foglalja a magasabb közöny állapotának elérését, amelyben az ember általában nem törődik a tevékenység eredményével; s így ez ugyanazt jelenti, amit a vágytalanság, bár más szempontból véve.

A jó magaviselet hat pontját, melyet Shatsampatti-nak neveznek a hinduk, velem Upacharo néven közölték, amelynek jelentősége: figyelni a magaviseletre. Az olvasó kényelmére, ki ezeket össze szeretné hasonlítani „A Mester Lábainál” című mű hat pontjával, közlöm azt, amit az „Invisible Helpers”-ben mondtam erről. „Páli” nyelven így hangzanak ezek:

Számó (nyugalom) a gondolatnak az a tisztasága és nyugodtsága, mely az elme teljes ellenőrzéséből ered; rendkívül nehezen elérhető tulajdonság és mégis nagyon szükséges, mert addig, míg az elme nem csakis az akarat vezetésének engedelmeskedve mozog, nem lehet a Mesternek tökéletes munkaeszköze a jövőben. Ez a tulajdonság nagyon sokat mondó, és magában foglalja az asztrál munkához szükséges önuralmat és nyugodtságot egyaránt.

Dámó (leigázás) hasonló uralom a tetteken és szavakon, és így tisztaság is, oly tulajdonság, amely már szükségképpen folyik az előbbiekből.

Upariti (felhagyás), amit úgy magyaráznak, hogy a vakbuzgósággal, vagyis avval a hívéssel való felhagyás, mely szükségesnek tart bármely vallás által előírt ceremóniát; ami a jelöltet független gondolkozáshoz és tág, nagylelkű türelemhez juttatja el.

Titikkhá (tűrés vagy elnézés) – ez az arra való készséget jelenti, hogy vidáman tűrjünk el mindent, amit a karma hoz, a világon mindentől tudjunk megválni, amikor szükséges. Ez magában foglalja azt is, hogy a méltatlansággal szemben megbántottságot sohase érezzünk, abból kiindulva, hogy aki nekünk sérelmet okoz, az tulajdonképpen csak eszköze saját karmánknak.

Számádháná (buzgóság) céltudatosság, beleértve annak lehetetlenségét, hogy valaha kísértés letéríthetne az ösvényről.

Száddhá (hit) bizalom a Mester és önmagunk iránt, bizalom abban, hogy a Mester az illetékes tanító, s hogy a tanítvány – bármily gyarló erők birtokában lenne is ma –, bensőjében érzi az isteni szikrát, mely, ha lángra lobban, képessé teszi őt majd arra, hogy elérje, amit a Mester elért.

A negyedik tulajdonság hindu osztályozás szerint Mumukshutva, melyet szokás szerint így fordítanak: „égő vágyakozás megszabadulni a születés és halál kerekétől”; míg a buddhisták „Anulomá”-nak nevezik, ami egyenes sorrendet vagy következményt jelent, értve ezalatt, hogy ez a készség az előbbi háromból folyik.

HINDU YOGA

A fentebb említett tulajdonságok sorozatán azonnal észrevehető, hogy teljesen összhangban áll „A Mester Lábainál” című könyvben felsorolt tulajdonságokkal, amelyek viszont egészen megegyeznek azokkal a jogáért törekvő jelöltek használatára előírt tulajdonságokkal, melyek azokban a könyvekben foglaltatnak, amelyeket Indiában Shánkárácsáryának és követőnek tulajdonítanak. Az Indiában régen használt yoga szó egyesülést jelent; mivel pedig ezt úgy tekintették, hogy magába foglalja az istenivel való egyesülést: azért az valósággal egység. Ez a kifejezés azonban India minden Yoga-iskolájában nem csupán az egyesülés távoleső céljára vonatkozik, hanem azokra a gyakorlati módszerekre is, amelyeket, mint a célhoz eljuttatókat írtak elő; azért mondják némelyek, hogy a yoga jelentése meditáció, aminek nagy szerepe van a legtöbb rendszerben.

Mégsem kell ebből azt következtetni, hogy a meditáció az egyetlen vagy csak fő eszköze a yogának; mert voltak és még vannak is különböző iskolák, melyek mindenikének megvannak a külön módszerei. Prof. Ernest Wood leírta a hét fő yoga-iskolát „Raja Yoga: The Occult Training of the Hindus” című munkájában (Raja Yoga: a hinduk okkult iskolája), és kimutatta, miképpen tartozik mindenik a hét sugár egyikéhez, úgy, hogy egymást kiegészítőknek kell tekintenünk, és nem egymással vetélkedő gyakorlati módszereknek. Minden nagy tanító adott egy-egy egótípusnak megfelelő módszert. A hinduk között ez olyan jól ismert igazság, hogy ők mindig szabadelvű és türelmes gondolkozásúak, tökéletesen felfogják azt, hogy minden embernek azt a módszert kell követnie, amelyik legjobban megfelel a saját temperamentumának.

Az a könyv elmagyarázza, hogy mindenik iskolában vannak bizonyos jellegzetességek, amelyek hasonlók a mi Mestereink tanításaiban uralkodókhoz; van mindig valami előgyakorlat, ami magas erkölcsi követelménnyel jár, mielőtt a jelölt a tulajdonképpeni ösvényre léphet; és amint elérte ezt az Ösvényt, mindig azt az utasítást kapja, hogy keressen egy gurut. Pátándzsáli iskolájában például, amellyel legelőször kell foglalkoznunk, mert ez a legrégebbi azok közül, melyekről írott tudósításaink vannak, tíz parancs van. Az öt első negatív (tiltja mások bántalmazását, az igaztalanságot, a lopást, a mértéktelenséget és a kapzsiságot), a másik öt pedig pozitív (ajánlja a tisztaságot, az elégedettséget és igyekezést, a tanulást és az odaadást).

A gyakorlati előkészítő tanfolyamnak három követelménye van: tapas, vagyis törekvés, swadhyaya, vagy a saját természetünk tanulmányozása az Írások segítségével, és Ishvara–pranidhana, vagy mindenkori odaadás Isten iránt. Az író ezeket a mi következő három tulajdonságunkkal hasonlítja össze: shatsampatti-val, vagy a jó magaviselettel, ami magában foglalja az akaratnak számos törekvésre való felhasználását; viveká-val, vagy megkülönböztető képességgel, mely jelenti az igaznak és a hamisnak megértését, úgy bennünk, mint kívülünk, és vairagya, vagy a vágytalansággal, amennyiben a személyes érzések fölé emelkedni legjobban az odaadás által lehet. Az ösvényen járó jelölt, mikor már kifejlesztette ezeket az előkészítő követelményeket, arra használja erejét, hogy természetének minden részén úrrá legyen, és hasznát vegye annak a fizikai, az éteri, az asztrál, a mentál és ezek fölött álló megteendő lépések sorozatánál. Ezért pedig ez az iskola, mint az első sugárhoz tartozó van leírva, amelyben az akarat használása az uralkodó.

A második iskola a Shri Krishna iskolája, amit bőven kifejt a Bhágávád-Gitá című költemény, melyet Elnökünk olyan pontosan és szépen fordított le, valamint szabadabb formában The Celestial Song (A Mennyei Ének) címen Sir Edwin Arnold. Ez a könyv mindenekfölött a szeretetre tanít. Árjuná tanítvány, akihez a Guru beszélt, az emberiséget nagyon szerette. Az írás szerint ez a nagy katona bánatában lerogyott kocsijának fenekében, mielőtt a Kurukshetrai háború megkezdődött, mert annyira szerette ellenségeit, hogy nem volt képes elviselni bántalmazásukat. Shri Krishna a tanító, sok bölcsészeti oktatás közben megmagyarázza neki, hogy a legnagyobb dolog a világon a szolgálat, hogy Maga Isten a legnagyobb szolgálattevő; mert Ő forgatja az élet kerekét, nem azért, mintha ebből kifolyóan bármi jó is háramolhatnék Reá, hanem a világ érdekében; és hogy az embereknek az Ő példáját kellene követniök, és az emberiség javáért munkálkodni. Sok Nagy Lény elérte már a tökéletességet, mondá Ő, mivel az életnek ezen az ösvényén jártak, és kötelességüket személyes kívánság nélkül végezték. Szünet nélkül szeretni, a második Sugárnak útja. A GITÁ megmutatja, miképpen kell ezt a szeretetet az emberekre és más lényekre irányítani a karma yogában (a cselekvés és munka útján gyakorolt yoga), s miképpen Istenre a bhákti yogában (az odaadás által gyakorolt yoga).

Ismét három előkészítő oktatással találkozunk. A szeretet-bölcsesség elérése céljából a jelöltnek az odaadást és a tiszteletet kell gyakorolnia, valamint a vizsgálódást és kutatást, továbbá a szolgálást. Az első a helyes érzést, a második a helyes gondolkodást és megértést foglalja magában, a harmadik pedig az akaratnak a gyakorlati életben való helyes alkalmazását. Ezek ismét a mi tulajdonságaink három elsőjével hasonlíthatók össze. Különösen érdekes figyelembe venni, hogy amikor a jelölt elkészült ezen a hármas módon, a Tanító ezt mondja: „A Bölcs Lények, akik tudják a dolgok lényegét, meg fognak tanítani téged a Bölcsességre” – más szóval, a törekvő meg fogja találni a Mestereket.

A harmadik iskola, a Shánkárácháryá iskolája, amint már említettük, ugyanabban a sorrendben veszi a tulajdonságokat, mint mi, elsőnek tekintvén a viveká tulajdonságot, vagyis a megkülönböztetni tudást. Azoknak van ez szánva, akiket a temperamentumuk arra indít, hogy óhajtják megérteni, hányadán vannak; nem csupán azt, hogy miféle szolgálatot kellene teljesíteniök, hanem hogy miképpen illik bele a dolgok tervébe, s az emberiség fejlődésébe az ő hozzájárulásuk. Meg kell jegyeznem, hogy Kuthumi Mester e tulajdonságokról szólva, egészen új módon, a szeretet megvilágításában értelmezte.

A negyedik a háthá yogá iskolája. Helyesen felfogva ez szigorú fizikai megtisztulást és gyakorlást foglal magában, aminek célja a testet tökéletesen egészséges állapotba juttatni, hogy olyan rendesen működjék és finomodjék, hogy az egó képes legyen a mostani testöltésében lehető legnagyobb teljesítményekre felhasználni. Sok gyakorlat szolgálja ezt a célt, s közéjük tartoznak a légzési gyakorlatok is, oda irányulva, hogy egyaránt hassanak az idegrendszerre, az éteri másunkra, és a tömör testünknek azokra a részeire is, melyeket rendesen fejlesztünk a testgyakorló tanfolyamokon.

A népies irodalomban előforduló erre vonatkozó dolgok közül, sajnos, nagyon sok az igazi tanításnak csak a babonás eltorzítását tükrözi vissza, és a test leigázásának és sanyargatásának oly visszataszító formáit írja le, amilyenek néhány századdal ezelőtt Európában is általánosak voltak. A háthá yogával foglalkozó szánszkrit könyvek pedig mind azt bizonyítják, hogy a fizikai gyakorlatoknak céljuk a testet a legmagasabb rendű egészségi állapota, és a legmagasabb teljesítőképességhez juttatni.

Az ötödik, a láyá yogá-nak nevezett iskola célja az emberek magasabb képességeit felébreszteni, a kundálini, a „ kigyóerő„ ismeretével, ami a legtöbb emberben szunnyadó állapotban van meg a gerincoszlop aljában, és a hét csakra, vagyis a hét erőközpont ismerésével, amelyeken keresztül vezetik a felébresztett erőt. Ezekről a központokról és erről az erőről már írtam bizonyos terjedelemben a "„The Inner Life"”és a "„The Hidden Side of Things"”ben. Most összegyűjtöttem az anyagot, egyet-mást hozzátettem, és mint erre vonatkozó külön értekezletet adtam ki, nagy színes képekkel, melyek a csakrákat és a különböző pranák, vagyis életerőáramok folyását ábrázolják. Lásd szerző művét: „The Chakras” (A csakrák), a The Theosophical Publiching House, Adyar, Madras kiadásában. Ennek módszerei és a megelőző iskolának a módszerei azonban nem ajánlatosak a nyugoti tanulók részére, és igazán bárkinek sem, akit nem irányít illetékes tanító a gyakorlásban. Csakis azoknak megfelelők ezek a gyakorlatok, akiknek megvan az arra való keleti fizikai örökségük, és akiknek lehet olyan egyszerűen s békésen élniök, amint némely keletiek élnek. Másokra nézve nemcsak hogy valószínűleg eredménytelenek, hanem határozottan veszélyeztetik egészségüket, sőt, életüket is. Sok szomorú esetet tudtam, melyben az ilyen irányú kísérletek betegségnek és őrületnek lettek okozói, különösen Amerikában.

A hatodik a bhákti, vagy az odaadás iskolája. Nagyrészt a BHÁGÁVÁD–GITÁ is tanítja ezt. Valóban rátalálunk erre minden vallásban azok között az igazi áhitatosok között, akik teljes bizalmukat helyezik az Istenibe, akik nem személyes kedvezményekért imádkoznak, hanem teljes az abbeli meggyőződésük, hogy Isten tökéletesen ura az Ő világának, hogy Ő tudja, mit tesz, és éppen ezért minden jól van. Ezért azok az emberek nemcsak megelégedettek, hanem az elragadtatástól áthatottak, hacsak alkalmuk kínálkozik, és ha abban a kiváltságban részesülhetnek, hogy bármi módon is szolgálhatnak vagy engedelmeskedhetnek Neki.

MÁNTRÁK

Végül van még a hetedik iskola, amit Indiában mántrá yogá-nak neveznek. Jó lesz itt valamivel terjedelmesebben foglalkozni ennek az alapgondolatával, mint a többiével, mert az a Sugár, amelynek ez a fő kifejezői egyike, éppen most válik uralkodóvá a világon, és úgy Keleten, mint Nyugaton nagy és növekedő szerepet játszik közöttünk. Módszerének két nagy példáját láthatjuk a Szabad Katholikus Egyházban és a Társ-Kőművességben, amelyekben erős érdeklődéssel vesznek részt a mi Mestereink. Ők azokat igazán az emberiség javára használják, és azoknak, akik tevékeny részt vesznek e mozgalmak Ösvényen való gyors előhaladására.

A mántrá szó szánszkrit, és úgyszólván egyértelmű a mi nyelvünkön a bűvszó vagy a varázsszó jelentésével. Az Indiában jó célra használt mantrák legnagyobb részét a Védákból való versek képezik, melyeket a hagyományos módszerek szerint bizonyos szándékkal kell kimondani, s amely módszerek gyakorlati okkult tudás eredményei. Van sok olyan mántrá is, amit a Tántrákat követő emberek használnak; és ezeket épp oly sokszor használják rosszra, mint jóra. Így a kívánatos és a nem kívánatos mántrák nagy számával találkozunk Indiában. Ha a mi nyugoti szempontunkból akarjuk osztályozni, azt mondhatnám, hogy öt fő típusuk van ezeknek a mantráknak.

1. Amelyek egyszerűen a hit erejénél fogva működnek.
2. Amelyek a gondolattársulás útján működnek.
3. Amelyek egyezés vagy közös megállapodás útján működnek.
4. Amelyek jelentésükkel dolgoznak.
5. Amelyek hangzásukkal működnek, nem tekintve az értelmüket.

A HIT HATÁSA

1. Az első osztályba tartozók egyszerűen azért hatnak, mert a használójuk erősen meg van győződve arról, hogy az eredménynek meg kell lennie, és mert, aki felé indítja a mántrát, az hisz. Ha mind a két ember bizonyos valaminek a megtörténésében – mondjuk, egy sebnek gyógyulásában, vagy egy betegségnek elmúlásában –, akkor az megtörténik; sőt, némely esetben elegendőnek látszik az egyik félnek a hite is. Angliában, és a parasztok közt igazán minden országban, egész seregét használják az ilyen varázsszavaknak faluhelyeken. Az embereknek kis szóformáik vannak, többnyire félig vallásos jellegűek, amelyeket ősapáiktól vettek át, és ezekről feltételezik, hogy határozott eredménnyel járnak. Gyakran a legpusztább ostobaságnak látszanak, a kifejezések nem is összefüggők. Talán bizonyos angol, vagy némely esetben latin vagy francia szóalakok elferdítései. Ezek nem a hangzásukkal dolgoznak, nincs meg az a zengésük, ami az igazi mántránál nélkülözhetetlen; de ha bizonyos körülmények között mondják el betegek fölött, néha kétségtelenül hatásosak. Ilyen esetekben az ősi formulában való hit az valószínűleg, ami a várt eredményt meghozza.

A keleti országokban sok ehhez hasonló varázsszóval találkozunk, amelyek mind a hit által látszanak hatni. Mondhatok egy példát erre, mellyel személyesen ismerkedtem meg, és az a véleményem róla, hogy ilyen természetű. Mikor Ceylon belsejében jártam, elég erősen megharapta a kezemet egy kutya. A seb erősen vérzett. Egy véletlenül arra járó, aki földművelő munkásnak látszott, odarohant, leszakított egy levelet a legközelebbi bokorról, és rászorította a sebre, néhány szót mormolva, amit én nem értettem; és a seb vérzése azonnal elállt. A varázsszó tehát kétségtelenül hatott, mégpedig semmi esetre sem az én hitem által, mert nekem fogalmam sem volt arról, mit akar tenni az az ember. Amint pedig ilyen esetben rendes szokás Keleten, az ember nem akart pénzt elfogadni képessége alkalmazásáért. Amennyire képes voltam meghallani a szavakat, azt mondhatnám, nem voltak összefüggőek; ha pedig mégis összefüggöttek, semmi esetre sem voltak szingaléz szavak, amelyek az ember nyelvének feleltek volna meg, sem szanszkrit szavak. Mondták nekem, hogy vannak Ceylonban a kígyómarás ellen is hasonló varázsszavak, melyek hatnak, és én úgy képzelem, hogy szintén a hit által; mindazok, akikre vonatkozik, bizonyosak abban, hogy valami fog történni, és így meg is történik.

Ennek a típusnak van olyan változata, melynél az eredményt a működőnek akaratereje idézi elő. Az illető kimondja a szavát, vagy a szokott jelét használja, avval a megfeszített elhatározással, hogy a kívánt eredmény meglesz; és így csakugyan meglesz a várt eredmény. Láttam, amint Kathiawar hercege, Harisinghji Rupsinghji egy pillanat alatt meggyógyított egy embert, akit a skorpió csípett meg. Az ember már sápadt volt, és félig ájult az ijedelemtől, vonaglott és jajgatott a fájdalomtól, s alig volt képes két barátja segítségével is tovább vonszolni magát. A herceg a seb fölött az ötágú csillag jelét csinálta, és élesen hangoztatott egy szánszkrit szót, s a földhöz vágódott ember egy pillanat alatt ingadozva talpra állt, jelentvén, hogy jól érzi magát, és teljesen megszabadult a fájdalomtól; azután hálálkodva térdelt a herceg előtt.

GONDOLATTÁRSULÁS

2. Vannak olyan mántrák, melyek társulás útján végzik munkájukat. Bizonyos szóalakok határozott gondolatokat hoznak magukkal, és teljesen megváltoztatják gondolataink és érzelmeink folyását. Példa erre az angol nemzeti himnusz. A dallama egyszerű, erőteljes, de dallamnak aligha magasrendű; szövegének, mint költeményt tekintve, magában véve semmi különös érdeme sincs. Ha ez nekünk csak éppen olyan ének lenne, mint a többi, valószínű, hogy kevés figyelemben részesítenők. Minket azonban a királyhoz való hűség kapcsol ehhez, és a királyon keresztül a Szellemi Király iránt való hűség, akinek ő képviselője, és oly erőteljes ez a kapcsolat, hogy mihelyt meghalljuk a dalt, ösztönszerűen felállunk, és az ország kormányzója felé árasszuk hűségünket és jóakaratunkat. Ez pedig határozott választ hív elő, mert a törvény értelmében az ilyen önzetlenül kiárasztott erőnek neki megfelelő erőáradatot kell levonzania a magasból. Ez a válasz bizonyos angyal-típusokon keresztül érkezik le, akik az Első Sugár munkájával vannak összeköttetésben; és ezek figyelmét azonnal idevonzzuk, mihelyt a Nemzeti Himnuszt énekeljük, s ők áldásukat árasztják a népre, és azon a népen keresztül, melynek hűsége serkentést nyer ezáltal.

Más példája a hasonló típusú mantrának, bár sokkal kevésbé erőteljes, „The Voice that breathed o’er Eden”. Lehetetlen e himnuszt hallva, erősen rá nem gondolnunk egy menyegzőre, és mindarra az ünnepi jóakaratra, ami rendesen hozzákapcsolódik. Különböző karácsonyi énekek szintén határozott gondolatáramot indítanak meg bennünk. A csatakiáltások, melyeknek olyan kiváló szerepük volt a középkori háborúkban, szintén ilyen típusú mantrák. Számos ilyen forma van, melyek abban a pillanatban velük társuló gondolatokat hívnak elő, és ezeknek sikerét a társulások okozzák, nem pedig olyasmi, ami bennük magukban rejlik.

ANGYALI KÖZREMŰKÖDÉS

3. Vannak bizonyos mantrák, amelyek megegyezés vagy közös megállapodás alapján működnek. Úgy látszik, a legtöbb vallásnak vannak ilyen fajta példái. Ilyen jellegű a mohamedán nagy kiáltás, mely a minaretről hangzik el; bár van benne valami az imént figyelembe vett fajtából is. Hitvallás az: „Istenen kívül nincs más Isten!”, (vagy amint némelyek fordították, „Nincs egyéb, mint Isten”, ami örök igazság), „és Mohamed az Isten prófétája”. Érdekes látni azt a hatást, amit e szavak gyakorolnak az emberekre. Sokkal nagyobb az, mint szavai puszta jelentésének gondolata, mert azokban, akik hallják, lángoló hitet ébreszt fel, és az odaadásnak rajongó kitörését hívja elő, ami egészen szép a maga módján, és nagyon jellemző a mohamedánizmusra. Ez tisztán a társulásra lehetne példa, ha nem hívna elő bizonyos típusú Angyalokat ez a kiáltás, és azoknak a műve nagy részben az a lelkesedés, amely megnyilvánul.

Talán a keresztény vallásban találjuk e harmadik fajtájú mántrára a legjobb példákat, amint észre is vehetik azok, akik tudnak valamit az egyházi szertartásokról. A legnagyobb valamennyi közül: Hoc est Corpus Meum, „Ez az Én Testem”, mert a Krisztus Maga szerződésre lépett az Egyházával, melynek értelmében bármikor, ha kellőképpen felszentelt papjainak egyike hangoztatja e szózatot, amint kimondja e szavakat, akármelyik nyelven, Ő válaszolni fog reá. Ez az erő azonban csak bizonyos feltételek mellett adatik meg, és csak azoknak, akiket előkészített annak befogadására egy másik, ugyanilyen típusú mántrá – melyet szintén maga Krisztus írt elő, t. i. „Vegyétek a Szentlelket!”.

Azt az erőt, amelyet Ő e szavakkal adott át tanítványainak, mielőtt elhagyta őket, csaknem két ezredéven át adták tovább ugyanazokkal a szavakkal, mint meg nem szakított láncot, és ez képezi azt, amit Apostoli Folytatólagosságnak nevezünk. Ha bármikor e folytonosságba kellőképpen felszentelt pap mondja ki e másik mondás szavait feltett szándékkal: „Ez az Én Testem”, akkor csodálatos változás megy végbe a kenyéren, mely fölött kimondja e szavakat; úgy, hogy noha a külszíne ugyanaz marad, a magasabb alkatrészeit vagy másait kiszorítja Magának Krisztusnak az igazi élete, úgy, hogy a kenyér éppen oly igazi eszközévé válik, amilyen volt az a test, amelyet Palesztinában viselt.

Ennek a mántrának: „Ez az Én Testem” a működésében nincs kétség, mert hatását ma is láthatják azok, akiknek van szemük a látásra. Lord Tennyson azt mondja The Idylls of the King-ben (A Király Idilljei), hogy Galahad, leírván az Oltáriszentség kiszolgáltatását, így szólt:

Gyermekies tüzes arcot láttam
Belevetni magát a kenyérbe.

Ugyanígy láthatja, ugyanezt a Szent Áldozatot megfigyelve, ma is akármelyik tisztánlátó, hogy a kenyér mása élő fényvonalban villan ki, amikor ezt a szent mantrát kimondják. A keresztény egyháznak mindenik ága – a római katholikus, a görög keleti, az anglikán és a szabad katholikus egyház –, mely általában olyan formában szolgáltatja ki az Oltári Szentséget, amint Krisztus meghagyta: liturgiája egy részeképpen ugyanezeket az elrendelt szavakat használja; és mindenik egyházban ugyanezt a csodás eredményt okozzák ezek a szavak. Ugyancsak mindezekben az egyházakban segítségül hívják az Isteni Szolgálathoz az Angyalok seregét is, mégpedig nemcsak külön szóformákkal, hanem (ha énekes az Istentisztelet) bizonyos zenei formával, a hangok olyan elrendezettségével, ami csekély változással maradt fenn az Egyház történelmének régi korszakából. Egy bizonyos típushoz tartozó Angyalok hívásnak veszik azokat a szavakat, és azonnal megjelennek, hogy részt vegyenek a tartandó Istentiszteletben. 5)

AZ ISMÉTLÉS HATÁSA

4. Most a mántrák olyan csoportjához értünk, amelyben a megismételt szavak értelmének erejénél fogva hatnak. Valaki teljes bizalommal mond el többször megismételve bizonyos szóalakokat, úgy, hogy azok jelentése erősen ostromolja agyát és mentál testét, és ha például megpróbál valami okkult munkát végezni, akkor az ilyen ismétlés nagyon megerősíti akaratát. Az ilyen mántrákat sokféleképpen lehet használni. Ami az embert illeti, kétféle hatás közül az egyiket idézik elő: vagy megerősítik akaratát arra, hogy megtegye, amit tenni akar, vagy beléoltják a feltétlen meggyőződést, hogy meg fog történni. Ilyen típusú mántrák fordulnak elő a hinduk számára előírott mindennapi meditációkban, és a legtöbb okkult iskolában: bizonyos egy mondatok megismétlése meghatározott időpontokban ugyanis oda irányul, hogy a mondatok tartalmának jelentése erős benyomást gyakoroljon az elmére. „A Napnál ragyogóbb, a hónál tisztább, az éternél finomabb az én, a szívemben lakó Szellem. Én vagyok az Én; ez az Én én vagyok!” Ez jó példa erre a mántrá-típusra, és éppen úgy hatásos elgondolva, mint hangosan kimondva.

ÁLDÁSOK

E cím alá tartoznak azok a különféle típusú áldások, melyeket Egyházakban, a Szabadkőművességben, és a mi Mestereink tanítványai adnak. Az áldásokat kétfélékre oszthatjuk; olyanokra, amelyeket az ember magától ád, és olyanokra, melyeket hivatalosan ád rajta keresztül egy felsőbb hatalom. Az elsőkhöz tartozók: tisztán komoly jó kívánat kifejezése. Jellemző példája ennek az az áldás, amit az atya ad halálos ágyán a fiának, vagy mikor a fiú hosszú és esetleg veszéllyel járó útra kél. Jól szemlélteti velünk ezt a haldokló Izsáknak a fiaira, Ézsaura és Jákobra adott áldása, amiben bonyodalmat okozott Jákobnak botrányos kétszínűsége. Az Írás olvasói ezt illetve, emlékezhetnek arra, hogy Izsák oly teljes meggyőződésben élt áldásának hatására vonatkozóan, hogy mikor felfedezte a rajta elkövetett csalást, képtelen volt megváltoztatni kimondott kívánságát.

Az a kérdés most már, lesz-e eredménye az ilyen áldásnak, és ha lesz, miképpen történik az? Az egyetlen felelet erre csak az lehet, hogy az eredmény ilyenkor a kívánat komolyságától és a beléhelyezett szellemi erő nagyságától függ. Az áldás gondolatformát alkot, amely a megáldott személyhez csatlakozik; a gondolatforma nagysága, ereje és maradandósága az áldásadónak akaraterejétől függ. Ha csak úgy, a formaság kedvéért hangzanak el a szavak, anélkül, hogy érzés és szándék rejlenék mögöttük, a hatás gyenge és múló lesz; míg, ha teljes szívből erednek, határozott szándékkal, akkor mély és maradandó a hatásuk.

A második típusú áldás az, amelyet egy hivatalos, arra kijelölt egyén mond el, s akin keresztül magasabb forrásból való erő áramlik le. Jó példa erre az az áldás, amellyel a legtöbb egyházban az Istentisztelet végződni szokott. Ezt a papnál alsóbb fokú egyházi szolgálatban álló egyén nem adhatja; és az ilyen áldást jellegére nézve a mántrák harmadik csoportjához tartozónak vehetjük, mivel az áldásosztó erő azok közül való, amiket mint hivatásával járó dolgot ruházták rá a papra. Ebben az esetben ő egyszerűen a magasból jövő erőnek vezetéke; és ha szerencsétlenségére megtörténnék, hogy csupán alkalomszerűen mondaná ki az áldó szavakat, mint szertartásának egy részét, az mitsem változtatna a kiáramlott szellemi erőn.

Az áldás mindenkire egyenlően árad ki, de a befolyás mennyisége, amit valaki kaphat, az illetőnek a befogadó képességétől függ. Ha telve van szeretettel és odaadással, akkor nagy segítségben és felemeltetésben részesül; ha gondatlanul más dolgokon jártatja az eszét, akkor csakis a magasabb rezgés illetésének jótéteménye jut neki. Észre fogja venni, hogyha valamely Istentiszteleten egy püspök is jelen van, akkor az áldást ő mondja el. Ennek az az oka, hogy a felavatásakor az ő felsőbb privilégiumai sokkal magasabb fokig nyílnak meg, mint a papokéi, azért lehet olyan magas síkról való erőt a püspökön keresztül szétárasztani. Ugyanez az általános elv áll a Szabadkőművességre nézve is, mert ott csak vagy a Mester tisztségével felruházott egyén, vagy a kápláni tisztet viselő mondja el az áldó szavakat a Páholy záró szertartásának folyamán.

Láttuk már, hogy akit valamelyik Mester tanítványául fogadott, az egyúttal az Ő befolyásának vezetékévé lett; és míg ez a befolyás folyton áramlik a tanítványon keresztül, egészen bizonyos, hogy az tetszése szerint bárkire irányíthatja egy kis időre annak a befolyásnak erejét. Ugyanígy adhatja egy Beavatott a Testvérség áldását, ami tulajdonképpen a Király áldása, aki Feje a Testvérségnek.

A HANG HATALMA

5. Most a mántrának azt a típusát figyelhetjük meg, amelyik kizárólag a hangzásával hat. Az a rezgés, amelyet a hang indít meg, lökést ád az ember különböző testeinek, és igyekszik azokat a testeket vele összhangzásba hozni. A hang elsősorban a levegőben végbemenő hullámzás, és minden zenei hangnak van több felhangja, amelyeket szintén rezgésbe hoz. Négy vagy öt, vagy több ilyen felhangot fedeztek fel, és ismertek el a zenében, de a rezgések nagyon sokkal messzebb terjednek, mint amennyire fülünkkel követni képesek vagyunk. Megfelelő hullámok indulnak el a magasabb és finomabb anyagban is, és azért egy kottának vagy egész kottasoroknak eléneklése hatást kelt a magasabb testekben. Vannak olyan hangok (azt hiszem, még hangoknak nevezhetők), azaz felhangok, amelyek nagyon is finomak arra, hogy a levegőre hathassanak; mégis megmozgatják az éteranyagot, és ez az éteranyag közli hullámzásait avval az emberrel, aki a mántrát elmondja, és másokkal is, akik körülötte vannak; és ha a mántrá elmondója az akaratát külön valamelyik személyre irányítja, bizonyos, hogy ahhoz eljut a rezgés. Ilyképpen a hangzásával ható mántrá határozott anyagi eredményeket hozhat létre a fizikai világban, emellett azonban az egyidejűleg kibocsátott más, finomabb hullámok a magasabb testekre hathatnak.

Az ilyen mántrá szokás szerint több rendezett hangból áll, amelyek nagyon hangzatosak és jól hangzók. Néha egyetlen szótag használatos, mint például a Szent Szóban: Om. Ezt azonban sokféleképpen lehet kimondani, és a hang magasságának és a kiejtés különféleségének megfelelően mind más-más eredményűek. Némely célra kiemeljük, és hosszabban hangoztatjuk a magánhangzóját; az A U hangokat egyesítjük O hangba, megerősítjük és elnyújtjuk a hangoztatási időnek körülbelül feléig, és azután térünk át az M hangra. Más célokra pedig az O hang egészen rövid és az M-et kell elnyújtani, amelynek a fejben és a központokban végbemenő zengése igen nagy erejű. E két módszer eredménye egymástól nagyon eltérő. Mikor az O hangot nyújtjuk meg, egymásra és a minket környező világra hatunk; a megnyújtott M hanggal előidézett hatás pedig csaknem egészében önmagunkra hárul. Néha mind a három hangot, az A, U, M hangokat egyenként hangoztatjuk. Vagy pedig egymás után különböző hangon énekelhetjük, olyan arpeggio–féleképpen. Úgy hallottam, hogy az indiai könyvek szerint azt hiszik, körülbelül százhetven módja van e Szó kimondásának, és mindenik módnak megvan a saját külön hatása, és ezt a mántrát valamennyi közül a legerőteljesebbnek tartják.

Ez a hindu Szent Szó megfelel az egyiptomi Amen-nek. A görögök aion szava, és a latin aivum szó is ebből lett. Az aeon ennek származéka. Azt mondják, hogy Om képviseli a Logosz nevét, a Kimondhatatlan Nevet a mi ötödik gyökérfajunkban; és hogy a hasonló módon használt szó a negyedik gyökérfajban Tau volt. Swami T. Subba Row azt mondta nekünk egyszer, hogy ezek a helyettesítő szavak, melyek mindenik gyökérfajnak külön-külön adattak, mind egy-egy szótagját képezik egy nagy szónak, amely a hetedik gyökérfajnál fog teljessé válni.

E szónak, ha kellőképpen hangoztatjuk a meditálás, vagy egy összejövetel elején, a különös hatása mindig katonai jelszóra, felhívásra hasonlít. A finom testek részecskéit olyanféleképpen rendezi el, amint az elektromos áram hat egy vasrúdnak atomjaira. Mielőtt az ilyen áram átmegy, a fém atomjai különböző irányok felé dőlnek; de amint a rudat a villamos áram megdelejezi, mind megfordulnak, és egy irányba helyezkednek. Ugyanígy történik az, hogy a szent szót hangoztatva, minden részecskénk válaszol reá, és akkor vagyunk legalkalmasabbak arra, hogy hasznát vegyük az azt követő meditálásnak vagy tanulmánynak. Ugyanakkor hívásképpen hat e szó más lényekre – emberi és nem emberi lényekre –, akik azonnal odasereglenek; némelyek közülük értik a szó jelentését és erejét, másokat pedig annak sajátságosan vonzó hangja hoz oda.

Ez a hangnak nevezett valami nagyon mélyreható. Elsősorban „A Logosz Szava teremtette a mennyeket”. A Logosz vagy az Ige a Végtelenből jött legelső kiáramlás, ez pedig egész bizonyosan sokkal többet jelent puszta szóképnél. Ez megtörtént eseményt képvisel, noha a Kiáramlás olyan színvonalon történik, ahol lehetetlen az, amit mi hang alatt értünk, mert nem volna ott levegő, ami továbbítsa. Ami azonban a hangnak megfelel és aszerint cselekszik, az az erő, amelyet a Mindenség teremtésére használnak fel.

Nem hiszem, hogy remélhetnők, hogy ezen a világon, itt alant lehetne némi megértésünk arra nézve, mit jelent ez a Teremtő Ige. „Ő szólt és meglett”. Mondá Isten: „Legyen világosság, és lőn világosság!” Ez volt az Istenség első kifejezése; a sötétségbe rejtett Örök Gondolat, mint a Teremtő Ige lép elő. Talán ez a nagy Igazság az oka annak, hogy az idelent elmondott vagy elénekelt szavak magasabb erőt hívnak elő, olyan erőt, amely semmiféle arányban nem áll avval a síkkal, melyhez a szavak maguk tartoznak. Bizonyos vagyok abban, hogy van ennek a hangkérdésnek egy másik oldala is, amit a mi elménk most még nem képes felfogni, csak halványan sejthetjük. De legalább láthatjuk, hogy a hang hatalma nagyon nagy és csodálatos valami.

A hang hatalmán alapuló minden mántrá csakis azon a nyelven értékes, amely nyelven rendezték. Ha lefordítjuk más nyelvre az ilyet, akkor egészen más hangcsoportot kapunk. Általában azt mondhatjuk, a jó mantra, amely a testnek összhangba hozatalára van szánva, és jótevő eredmények teremtésére, nagyrészt hosszú, nyílt magánhangzókból áll. Ezt tapasztaljuk a mi Szent Szavunkon, s ugyanez áll az egyiptomiak Amenjára nézve is, amit átadtak a Keresztény Egyháznak. Legjobb körülbelül a két hangon való hangoztatása. Az Egyház a maga hagyományos módja szerint két – egymástól félhang távolságban lévő – hangon, a Fis és G hangokon mondja.

A rossz célra használt mantrák csaknem mindig rövid magánhangzókból és tört és szakadozott jellegű mássalhangzókból állanak, amilyenek: hrim, kshrang , vagy phut . Ezeket az esetlen felkiáltásokat dühös erővel és haraggal szokták hangoztatni, ami egész bizonyosan szörnyű erőt ád nekik a rossz hatásra. Néha a magánhangzókat is beleékelik, felváltva ezekbe a rossz hangzású mássalhangzó-összetételekbe, amiknek kimondása különösen romboló hatású átkokban végződik, amilyet lehetetlennek látszik kifejezni a közönséges betűrendsorok bármelyikével is. Attól tartok, hogy a keleti országokban, ahol tudnak egyet-mást ezekről a dolgokról, a mantrát gyakran használják rossz célokra. Ugyanígy van ez a négerek között is. Én jó csomó ilyesmivel találkoztam a Voodoo és az Obeak szertartásokkal kapcsolatban, amelyekből láttam valamit úgy Nyugat-Indiában, mint Dél-Amerikában, és tudom, hogy sok gyűlöletet öntenek az ilyen mondásokba és varázsigékbe.

Mi csak a jótékonyan ható és barátságos természetű mántrákkal leszünk összeköttetésben, nem pedig a rosszakaratúakkal. Működési módszerük azonban egyenlő a jó és a rossz mántráknak; mindeniknek célja rezgéseket előidézni azoknak finom testeiben, akik a mántrát mondják, vagy azokéban, akikre a mántrá irányul. Néha egészen új rezgéssebességet akarnának általuk kierőszakolni. A nyugatiak elméje különösnek tartja, hogy azt ajánlják az embereknek, mondjanak el egymás után háromezerszer egy mántrát. Első érzésünk az: „Hogyan érjünk rá?” Mi azt mondjuk, az idő pénz; a keleti ember azt mondja, az idő semmi; ez felfogáskülönbség. A keleti módszerek és fogalmak sokszor nem illenek hozzá a mi nyugati életmódjainkhoz; mindamellett értékesek azoknak, akiknek szánva vannak. Némelyek úgy érezték, hogy a mi Benső Iskolánk tagjai számára előírt tanulmány és meditáció nehéz teher azoknak, akiknek szokatlanok az ilyen gyakorlatok; a keletiek közül azonban senki sem vélekednék így.

A Bráhmáná úgyszólván egész életét vallásos mondások ismétlésével tölti el, mert egész napon minden cselekvését egy-egy szentírási mondattal, vagy áhítatos gondolattal kíséri. Kizárólag a vallásban eltöltött élet az, legalább is annak kellene lennie. Ma már sok esetben csak külső forma, olyan burokféle az, de az emberek még mindig mondogatják a szókat, ha nem önthetik beléjük a régi életet és hatóerőt. Idejük bőven van erre; egész jól megismételhetnek egy mondatot napjában száznyolcszor; teljesen világos, hogy miért teszik ezt.

Krisztusról mondják, hogy óvta a tanítványait az üres szavak ismétlésétől, mikor imádkoznak; nehogy a pogányok szokását kövessék; és ebből a mondásból azt a következtetést vonták le, hogy minden szóismétlés hiábavaló. Mindenesetre hiábavaló, mikor az Istenséghez fohászkodunk, mert akkor csak azt akarnók ráfogni az ismétléssel, hogy az első kérésünket nem hallotta! Szükségtelen – vagy legalább szükségtelennek kellene lennie – ez a tanítványok részére, azokra nézve, akik már valamennyit haladtak a fejlődés ösvényén; ezek számára teljesen elegendőnek kell lenni, világosan célt kitűzni, és azt egyszer erőteljesen kifejezni. A világ közönséges embere azonban semmi esetre sem érte még el ezt a fokot; nagyon hosszú időbe telik, amíg egy újabb rezgést lehet belekalapálni, s így neki távolról sem hiábavalók az ismétlések, mert jól meggondolt szándékuk az, hogy határozott eredményeket hozzanak létre. Azok a folytonos lökések, melyek a különböző testeket e hangok részéről érik (valamint a hangoktól megindított különféle hullámok részéről), állandóan arra törekszenek, hogy összhangzásba hozzák e testeket egy bizonyos gondolat-csoporttal.

A rezgéseknek ez a felhangolása azonos avval a munkával, amit az indiai Guru végez a tanítványain, melyet már említettem a IV. fejezetben. A Guru asztrál testéből kiragyogó hullámok mindig az ő asztrál testeiket hozzák hullámzásba, a mentál és kauzál testéből kiinduló hullámok pedig az ő mentál és kauzál testeiket; és ennek az az eredménye, hogy mivel a Guru rezgései a feltevés alapján erősebbek a tanítványai rezgéseinél, tehát ő lassanként mind szorosabb összhangba hozza őket önmagával, ha megvan bennük az arravalóság, hogy valamiképp felhangolhatók. A mántrának folytonos ismétlése azt a célt szolgálja, hogy a mentál és asztrál testnek azt a bizonyos részét hangolja fel, amelyikre irányítják, és ez minden kétség nélkül hatásos eredményt hozhat és hoz is.

Ugyanilyen módszerek vannak előírva a keresztény országokban is. Gyakran láthatjuk a római katholikust, amint ismételve mondja el „Üdvözlégy”-eit és „Miatyánk”-jait. Rendesen csak halkan mormolja, tehát nem sok haszna van belőle, kivéve azt, hogy bizonyos gondolatokat ébresztett fel benne. Indiában a mántrákat mindig éneklik, és az énekelt mántrának van hatása. Ez egyik oka annak, hogy erre a célra jobbak a régi nyelvek, mint a maiak. A jelenkori nyelveken az emberek gyorsan és szaggatottan beszélnek, és úgy látszik, csak az olasz, a spanyol és a görög parasztok beszélnek régi módon, hosszú dallamos hanglejtéssel. A Szabad Katholikus Egyházban azonban különösen ajánljuk, hogy mindig az ország nyelvén végezzék az Istentiszteletet, mert úgy találjuk, hogy sokkal nagyobb odaadást lehet felkelteni az emberekben, ha tisztán megértik az elmondottakat, és ha értelmesen részt vehetnek a szertartásokban. Nem tagadhatjuk azonban, hogy a latin sokkal zengzetesebb. Sok ilyen természetű mántrának nincsen semmi különös értelme, puszta magánhangzó-gyűjteménynél alig többek. A Pistis Sophiában, a jól ismert gnosztikus értekezésben, számos ilyen értelmetlen mántrá van olyanképpen megjelölve, mely arra mutat, hogy énekelve kell elmondani.

Az olyan gördülékeny, zengzetes hangok, amilyeneket az indiai mántrákban találunk, rezgéssebességeiket fokozatosan bocsátják a különböző testekre, és így arra használhatók, hogy erőt takarítsunk meg. Amit a mántrá segítségével lehet megtenni, mindazt mántrá nélkül is megtehetjük a saját akaratunkkal; de a mántrá olyan, mint valami munka-megtakarító gépezet. Megindítja a kívánt rezgéseket, és így könnyít a munkánkon, amennyiben annak egy részét megcselekszi; tehát erőmegtakarító eszköznek tekinthetjük.

A mántrákra vonatkozóan az indiai könyvek még egy más dolgot hangsúlyoznak; hogy t. i. a tanulóknak tilos azokat durva és gonosz gondolkozású emberek jelenlétében elmondaniok, mert a mántrá hatalma sokszor éppen úgy megerősíti a rosszat, mint a jót. Ha ugyanis olyasvalaki volna jelen, aki nem tudna a magasabb rendű rezgésekre válaszolni, könnyen egy alsóbb oktávját kapná meg, ami azután a benne levő rosszat erősíthetné meg. Sohasem volna szabad mántrát használnunk olyanok jelenlétében, akikben kárt tehet.

Emlékszem, hogy Mme Blavatsky azt mondta, hogy mondhatunk mántrát nem magunkért is, hanem külön tekintettel olyasvalakire, akin segíthetünk vele. Így mi a Szent Szót vagy a Gáyátri-t vagy akármelyik szép buddhista mántrát használhatjuk, amelyek oly kedves zengésűek, és közben erősen gondolhatunk egy bizonyos személyre, feléje irányítván a mántrá erejét. Arra intett azonban, hogy óvatosan használjuk ezeket a dolgokat. Ugyancsak óvott attól, hogy valaki olyan mántrát használjon, ami neki nagyon magas. Tanítóink ilyet nem adnak nekünk; de én ezt óvásképpen mondom az újoncoknak, hogy ha mindjárt a Szent Szót mondanák is, és valamiképpen fejfájást, hányási ingert vagy aléltságot éreznének, azonnal hagyják abba. Jellembeli tulajdonságaink fejlesztésén kell akkor tovább dolgoznunk, és néhány hónap múlva újra megkísérlenünk a mántrá használatát. Amikor a Szót kimondjuk, nagy erőket hívunk; és ha magunk még nem vagyunk velük egy színvonalon, azok nem lehetnek összhangzók, s ennek az eredménye nem lehet változatlanul jó.

Az énekelt hang rezgésének hatásán kívül e mántrák közül sok hasonló a mi harmadik típusunkhoz, amennyiben erők társulnak vele. Például bizonyos Angyalok a Gáyátri-val és a Tisáráná-val vannak összeköttetésben, noha ők nagyon különböző típusokhoz tartoznak. A Gáyátri talán a legnagyszerűbb és a legszebb valamennyi ősi mántrá közül. Egész Indiában már az emlékezetet meghaladó idők óta énekelik, és a Déva-világ megtanulta megérteni, és nagyon megkapó módon válaszolni reá; olyan módon, amely már magában véve igen jelentőségteljes, mert mutatja, hogy ily távol eső ókorban, amely szók emléke is feledésbe ment már, az ilyen mántráknak önzetlen célra való használását teljesen értették és gyakorolták. Mindig az Om szent szóval kezdődik, valamint azoknak a világoknak elsorolásával, amelyeken való hatása kívánatos – a három világ elsorolásával, melyben az ember él, t. i. a fizikai, az asztrál és a mentál világéval –, és amint az egyes világokat felemlítik, az azokhoz tartozó Dévák örvendő lelkesedéssel körülsereglik az éneklőt, hogy végrehajtsák azt a munkát, amit az a mántrá elmondásával rájuk akar bízni. A tanulmányozók emlékezhetnek arra, hogy Indiában Shivát néha Nilákánthá néven említik, ami annyi, mint Kéktorkú; és hogy ehhez a címhez egy legenda fűződik. Érdekes megjegyeznünk, hogy azok közül az Angyalok közül, akik a Gáyátri eléneklésére válaszolnak, némelyeknek kék torkuk van, és típusukra nézve világosan az első sugárhoz tartoznak.

Ez a csodálatos mántrá a Naphoz intézett fohász, azaz valósággal a Naprendszer Logoszához, aki a jelképek ama legnagyszerűbbje mögött rejlik; és az óriási fénycsóva, mely azonnal leáramlik és bele a mántrá mondójába, úgy jön le, mintha a fizikai Napból áramlanék ki, akármelyik irányban van is éppen akkor a Nap. Az a fénycsóva arannyal keverten fehér, és avval a villamos kékkel tarkítva, amit oly gyakran láthatunk az Első Sugár erejének megnyilvánulásával kapcsolatban; de mikor már betöltötte a szólónak lelkét, hírtelen ismét hét nagy sugárban vagy kúpban, a spektrum színeit viselve, lövell ki belőle. Olyan ez, mintha az éneklő prizmaképpen működnék, és az előtörő színsugarak alakja mégis a fordítottja annak, amit ilyen esetben rendesen látni szoktunk. Amikor szellemi erőnek sugarait árasztjuk ki, azok rendesen testünknek egy pontjából indulnak ki, pl. a szívből, az agyból vagy más erőközpontból; és amint kilövellenek, legyezőszerűen szélesednek folyton, mint a világítótoronyból eredő fénysugarak. Ezek a sugarak azonban az embernél magánál szélesebb alapból indulnak ki, t. i. az ember aurájának körfelületéből; és tágulás helyett egy pontban csúcsosodnak össze, mint valami rajzolt csillag ágai, avval a különbséggel, hogy magától értetően ezek a sugarak világító kúpok, s nem puszta háromszögek.

Más nevezetessége e hét sugárnak az, hogy nem köralakban, minden irányban sugárzanak széjjel, hanem csak félkör alakban arra, amellyel a mántrá mondója szemben áll. Továbbá különös megszilárduló látszatuk van e sugaraknak, amint összeszűkülnek, míg csak egy vakító fényű pontban nem egyesülnek. Még különösebb jelenség az, hogy úgy hatnak ezek a csúcsok, mintha élők volnának; ha esetleg valaki ezek egyikének útjába akad, a csúcs hihetetlen gyorsasággal elhajlik, és az illetőnek szívét és agyát érinti, s pillanatnyilag izzóvá teszi válaszként. Mindenik sugár úgy látszik, képes ilyen eredményt létrehozni egymás után számos emberen; kipróbálván egy összeszorított tömegen, azt tapasztaltuk, hogy a sugarak látszólag felosztották maguk között a tömeget, s mindenik a vele szembeeső csoporton munkálkodott, nem avatkozván bele egyetlen másba sem.

Ami a mántrá nyelvét illeti, úgy látszik, az kisebb jelentőségű. Ugyanezek a szavak angolul elmondva, határozott szándékkal, teljes hatást eredményeztek. (E híres versecskének szó szerint való angol fordítása magyarul ez: „Om: Mi imádjuk SZÁVITRI Urunknak ragyogó dicsőségét; inspirálja Ő a mi odaadásunkat és megértésünket”. A korszakok folyamán azonban az odaadó hindu számára sokkal többet kifejezővé lett ez, mint amit a puszta szavak jelentenek.)

(Egy szanszkrit tanuló mondja nekem, hogy míg a Napnak közönséges neve SURYA, addig ezt a külön címet, SZÁVITRI, mindig, mint inspirálóra és bátorítóra alkalmazzák a Napra /vagyis a Naprendszer Logoszára/. Úgy látszik, a Paraclitus szóval szoros kapcsolatban levő jelentése van, amit gyakran, bár nagyon is nem kielégítően, Vigasztalónak fordítanak. /Lásd: The Hidden Side of Christian Festivals p. 202. A Keresztény Ünnepek Rejtett oldala./ Barátom azt is hangsúlyozza, hogy ez nem könyörgés, hogy adjon a Logosz bölcsességet és odaadást nekünk; hanem komoly törekvésnek és elhatározásnak kifejezése arra nézve, hogy úgy hasson reánk az Ő befolyása, hogy ami már megvan bennünk, azt előhívja és megerősítse.)

Ugyanannak szánszkrit nyelven való elmondása azonos hatást mutatott, de amellett még hangformát is épített a sugárzó csóvák köré, amely hangforma hasonlított valami csodálatos, bonyolultan kidolgozott fafaragáshoz; olyasmit tárt elénk, amit hétlövetű puskának nézhetnénk, melyből a sugarak lövellenek ki. Ez a hangforma csak rövid távolságra terjedt ki, és úgy látszik, semmi különbséget sem okozott a sugarak erejére és tömegére nézve.

Mikor a buddhista Tisáránát éneklik, akkor a megjelenő Angyalok különösen azok, akik a Sárga Ruhával társultak; és ők csodálatos békét s örömteljességet hoznak magukkal, mert mindamellett, hogy annyira békések, ők a világ legörvendezőbbjei között vannak.

Mikor arról beszélünk, hogy az Angyalok „megjelennek”, a térség mindenik kiterjedését számba kell vennünk. Nekik nem kell „jönniök” olyan értelemben, hogy valahonnan nagyon messziről elindulnak, mint például valami távol eső mennyből, mert az egyes síkok anyagai áthatják egymást finomságuk szerint (pl. tea cukorral). Nem tudom, nem okozok-e kétségbeejtő zavart, ha mondom, hogy a Logoszt képviselő nagy erők nyilvánulnak meg azokban a bizonyos alakokban, válaszul a fohászra. Ők mindig ott vannak, és mindig készenlétben, de a hívásra fordulnak kifelé válaszul.

(Az ilyenfajta imának, s a reá való válaszolásnak ez a rövid leírása.)

Csak erősen kell rágondolnunk valamely eszmére, és ami azt meglelkesíti vagy képviseli, megnyilvánul előttünk. Az odaadásnak minden erős gondolata hoz egy rögtöni választ; holt volna a Mindenség, ha ez nem történnék. Benne van a természetes törvényben, hogy kell feleletnek jönnie; a könyörgés meg a válasz az érem két különböző oldala; a válasz csupán másik oldala a kérésnek, éppen úgy, mint a karmára nézve mondjuk, hogy az okozat, vagyis a hatás csupán másik oldala az oknak. A természetben csodálatos egység van, de az emberek olyan vastagon körülburkolják magukat a személyiségeikkel, hogy mit sem tudnak erről. Csak ki kell bontakoznunk. Egész könnyen láthatjuk, hogy úgyszólván parancsolhatunk a Természetnek, ha átengedjük magunkat neki; mert a magunk tartásánál fogva előhívhatjuk annak erőit, és minden velünk munkálkodik. Ennek világos magyarázata megvan a Light on the Path (Világosság az Ösvényen) című könyvben. Fel kell ismernünk a természet erőit, és ki kell tárnunk magunkat számukra; és mivel ezek az erők velünk haladnak, minden sokkal könnyebbé válik, ami azelőtt nehéz volt.

A mántrák kérdésének van még egy csoportja, amelyről én magam nagyon keveset tudok. Nemcsak a hangoknak van erejük, hanem a szavaknak, mint olyanoknak, mint számoknak, sőt, a betűknek is. Mi ma nem törődünk az ilyen dolgokkal, de a szánszkrit és a héber nyelvben minden betűnek megvan a maga kijelölt értéke, úgy számban, mint erőben és színben. Ismertem olyan tisztánlátókat, akik az ilyen közönséges latin betűket, amilyenek könyveinkben nyomtatva láthatók, mind más-más színben látják. Mondjuk, hogy A mindig piros, a B mindig kék, a C sárga, a D zöld, és így tovább. Nekem magamnak soha efféle tapasztalatom nem volt; azt hiszem, az én elmém nem ebben az irányban működik. Hasonlóképpen vannak, akik mindig a hétnek napjait látják különböző színekben. Nekem nincs ilyen tapasztalatom; én sem érzékeny nem vagyok ebben az irányban, sem ennek jelentését nem tudom. Talán az asztrológiai befolyásokkal kapcsolatos; nem tudom. A dolgoknak ez az oldala is mántrákkal van összeköttetésben, és van iskolájuk is a mántrikusoknak, akik minden betűnek számértéket adnak, az abc-ben való helyzetüktől függetlenül; ezek azt fogják mondani, hogyha egy szót vagy mondatot alkotó betűknek értékét összeadva, bizonyos összeget kapnak, s ha egy másik szó vagy szócsoport betűit összeadva ugyanazt az összeget kapjuk, a két mondat azonos mántrikus hatást eredményez. Erről azonban én nem tudok semmit.

A mántrá rendesen rövid, erős képlet, és ha bármi célra határozott hatást akarunk teremteni, akkor kimondásához ezt a formát kell betartanunk. Ha beszédünkkel mélyen és gyorsan akarunk hatni az emberekre, rövid és erős mondatokat kell használnunk, nem hosszúakat és tekervényeseket; katonai parancs, vagyis a mántrá szabályai szerint kell haladniok; és határozott tetőpontnak is kell lenni bennük. Tegyük fel, hogy olyanon akarunk segíteni, aki meg van félemlítve. Magunkban ilyen szókat mondunk: „Erős, erős, erős vagyok; Isten egy része vagyok, Isten pedig az erő, én hát telve vagyok evvel az erővel”; és ennek a gondolatnak ismétlése a bennünk lévő isteni erőt felszínre hozza, mi pedig képesek leszünk a magunk bátorságával másokat bátorítani. Itt és minden más irányban a tudás erő; ha a legjobban akarunk dolgozni, értenünk kell, ha pedig érteni akarunk, tanulnunk kell. A bölcs ember tudja, miképpen élhet békében és boldogan, mert élete összhangban van Isten életével. Mindent értve, mindennel együtt érez; minden önzést maga mögött hagyott, és csak azért él, hogy segítsen és áldjon.

A KÖVETELMÉNYEK SOHASEM VÁLTOZNAK

Ha megfigyeljük a fent említett különböző rendszereket, nem kell azt képzelnünk, hogy módszereik egymást kizáróak. Mindenik tervben van csaknem minden másikból valami; az határozza meg őket, ami minden esetben uralkodik bennük. Azt sem kell gondolni, hogy bármelyik is okvetlenül szükséges. Ami megkívántatik, az a valamennyinek mélyén rejlő dolog, t. i. a jellem fejlesztése, az élet megtisztítása és a szolgálat iránt való odaadás, amit oly erősen hangsúlyoz a „Mester Lábainál” című könyv.

A különböző rendszerek ezen összehasonlításából kitűnik, hogy azok a képesítések, melyeket a jelöltnek az első nagy Beavatás előtt kell megszereznie – alapjában véve ugyanazok, habár első pillantásra különbözőknek látszanak. Az bizonyos, hogy huszonöt évszázad óta, sőt, talán hosszabb időn keresztül azelőtt is, ezt a teljesen rendszeres eljárást alkalmazzák azoknak a különleges egyéneknek a fejlődésével kapcsolatban, kiknek az a céljuk, hogy az emberiség élén küzdjenek; s bár bizonyos időben – s így most is – a körülmények kedvezőbbek voltak a Beavatásra, mint máskor, a követelmények mindig ugyanazok maradnak, s óvatosan el kell kerülnünk azt a csalóka gondolatot, mintha a feltételek enyhítve lennének valami módon. Így azt látjuk, hogy ezek a különböző utak mind pont a Beavatáshoz vezetnek.

III. RÉSZ
A NAGY BEAVATÁSOK

VII. FEJEZET
AZ ELSŐ BEAVATÁS

AZ EGYETLEN BEAVATÓ

A legtöbb ember, ha Beavatásra gondol, úgy képzeli, hogy az nem egyéb, mint egy fokozat elnyerése. Olyan embernek gondolja a Beavatottat, mint aki igen magas fokig képezte magát és nagy, dicső alakká lett a világ többi emberéhez hasonlítva. Ez igaz is, de az egész kérdést jobban megértjük, ha magasabb nézőpontról tekintünk le rá. A Beavatás fontossága nem abban rejlik, hogy valamelyik egyén magasabb fokra jut, hanem abban, hogy végleg eggyé lett egy hatalmas Renddel, a Szentek Egyességével, ahogy azt oly szépen fejezi ki a Keresztény Egyház, bár oly kevesen vannak, akik meggondolják, mit jelentenek ezek a szavak.

A Testvérségbe történő beavatás mögött rejlő csodálatos valóságot akkor értjük meg jobban, ha figyelembe vettük az Okkult Hierarchia szervezetét, s a Mesterek munkáját, mellyel egy későbbi fejezetben foglalkozunk.

Most már a jelölt egyéni embernél több lett, mert hatalmas erőnek az egyede. A Naprendszer Logoszának minden bolygón megvan a Maga képviselője, ki mint helytartója (Viceroy) működik. A mi bolygónkon Azt, ki e magas tisztet betölti, a Világ Urának nevezik. Ő a Testvérség feje; s ez a Testvérség nem csupán egy különböző feladatokkal bíró emberekből álló testület, hanem csodálatos erejű egység is, teljesen hajlékony eszköz az Úr kezében, hatalmas fegyver, melyet Ő tud forgatni. Van egy csodás, felfoghatatlan terv, mely szerint az Egy, miután sokká lett, ismét Eggyé lesz, éspedig nem mintha az egész rendszerben csak egy egyed is elveszítené egyéniségének legkisebb töredékét, vagy egyedi erejét, hanem mert ennél valami ezerszeresen nagyobbat tett hozzá: az Úrnak egy része Ő, egy része annak a testnek, melyet Ő visel, a fegyver, melyet Ő használ, az orgona, melyen Ő zenél, az eszköz, mellyel munkáját végzi.

Az egész világon csak egy Beavató van, de az első és a második Beavatásnál megbízhat egy másik Adeptust, hogy elvégezze Helyette a szertartást, bár akkor is Hozzá fordul, az Urat hívja a legfontosabb pillanatban a megbízott, mikor a rangot megadja a jelöltnek. Ez gyönyörű pillanat a tanítvány szellemi életében, amint megmagyarázta Kuthumi Mester nemrég egy tanítvány elfogadásánál. Így szólt hozzá:

„Most, mikor elérted törekvéseid legközelebb eső célját, azt tanácsolnám neked, hogy már most fordítsd tekintetedet a következő lépésnek sokkal nagyobb kívánalmaira. Amire most kell előkészülnöd, a „folyamba való belépés”-re, amit a keresztények az üdvösségnek neveznek, az kiugró pontja lesz földi léteid hosszú sorozatának; hétszáz életnek lesz az a csúcspontja. Régesrégen, az egyéniesülés által beléptél az emberek birodalmába; a jövőben – ami remélem, nem messze van – elhagyod azt az Adeptusság kapuján át, és „felsőbbrendű ember” leszel. E két véglet között nagyobb fontosságú pont nincs, mint az a Beavatás, amely felé most gondolataidat fordítanod kell. Nemcsak, hogy örökre biztonságba helyez, hanem be is léptet abba a Testvérségbe, mely öröktől fogva örökké megvan, a Testvérség, mely segíti a világot.

Gondold meg hát, milyen nagy gonddal kell ily rendkívüli eseményhez közeledned. Szeretném, ha állandóan lelked előtt tartanád annak dicső és szépséges voltát, hogy benne élhess az eszményeinek fényében. Tested még fiatal ily nagy erőfeszítésre, de neked ritka és ragyogó alkalom kínálkozik, akarom, hogy kihasználd teljesen.”

A TESTVÉRSÉG

Amikor egy Egót beavatnak, a világ legbensőségesebb szervezetének része ő, egy ő most a „Nagy Fehér Testvérség” tudatának óriási tengerével. Az új beavatott még hosszú ideig nem lesz képes megérteni mindazt, amit az az egyesülés magában foglal, s mélyen be kell hatolnia a szentélyekbe, mielőtt meg tudná érteni, milyen szoros az a kapocs, és mily óriási Magának a Királynak tudata, melyben bizonyos mértékig a Testvérek mind részesek Vele. Ez idelenn felfoghatatlan és kifejezhetetlen; annyira metafizikai és finom, hogy szavaink el nem érik, és mégis dicső valóság, oly mértékben igazi, hogyha kezdjük megérteni, minden, ami ezen kívül van, valótlannak látszik.

Láttuk, hogyan képes az elfogadott tanítvány gondolatait a Mester gondolatai mellé helyezni; ugyanígy képes a Beavatott gondolatait a Testvérség gondolatai mellé tenni, s annyit vonhat magába ebből a hatalmas tudatosságból, amennyit csak képes a maga színvonalán méltányolni belőle; és valahányszor magába vonja, mindig többet lesz képes befogadni; saját tudata annyira kitágul, hogy gondolatainak korlátozottságáról többet szó sem lehet. Amint pedig az elfogadott tanítványnak ügyelnie kell, nehogy zavart okozzon a Mester alsóbbrendű testeiben, miáltal munkájának tökéletességét megakadályozná: ugyanúgy a Testvérség tagjának sem szabad soha ellentétes hangokat bevinnie ebbe a hatalmas tudatba, mely, mint egy egész működik.

Tudnia kell, hogy az egész Testvérség nem ugyanazt a munkát teljesíti, amit Mestereink. Sok közülük más olyan munkával foglalkozik, mely a legnagyobb koncentrációt, és legtökéletesebb nyugodtságot igényli; és ha a fiatalabb testvérek közül valaki elfeledné magas hivatását, és zavaró hullámokkal háborgatná a Testvérséget, ez a Nagyobb Lények munkáját érintené. A saját Mestereink talán elnéznék ezt, s eltűrnének egy ilyen kis alkalmi kínzást a jövőre való tekintettel, amikor majd az új tag igazán nagyon fogja a Testvérség erőit hasznosítani; de egész jól megérthetjük, hogy Azok, Akiknek semmi dolguk sincs az egyének kiképzésével, így szólnának: „A mi munkánk meg van zavarva, jobb lesz, ha az ilyen éretlen személyek kívül maradnak!” Azt mondanák, semmi sincsen elveszve, mert épp oly jól lehet kívül is előhaladást tenni, és hogy a tanítványok folytathatnák azt, hogy magukat jobbá, erősebbé, bölcsebbé tegyék, mielőtt megkapnák a Beavatást.

Oly csodálatos a Beavatott tudatának kibővülése, hogy legjobban ráillik erre a változásra, ha úgy beszélünk róla, mint újjászületésről. Új életet kezd élni, „mint egy kisded”, a Krisztus életét; és Krisztus, t. i. az intuíció vagy budhi-tudat megszületett szívében. Megvan most az a képessége, hogy a Testvérség áldását adja – hatalmas és lenyűgöző erő az, melyet akkor adhat vagy küldhet valakinek, amikor a legmegfelelőbbnek, a leghasznosabbnak ítéli. A Testvérség ereje egészen úgy fog rajta átáradni, amint ő akarja átengedni; szabadságában áll ezt az erőt használni, megőrizve annak a tudatát, hogy teljes felelősség mellett irányíthatja akármely általa kitűzött célra. Annak az áldásnak, melyet a Beavató ad, a következő jelentése van: „Megáldalak; erőimet és áldásomat beléd öntöm; igyekezzél a magad részéről te is folyton kiönteni ezt a jóakaratot másokra!”

Minél nagyobb az új Beavatott bizalma, annál erősebb lesz az áram, mely rajta keresztül árad. Hacsak a legkisebb habozást érezi, vagy ha lenyomja a nagy felelősség érzete, hogy ilyen óriási erőfolyamot kell magán átbocsátania, akkor már nem lesz képes ezt a csodás adományt teljesen kihasználni; de ha teljesen bírja a „Sráddhá”-nak nevezett tulajdonságot – azaz a teljes bizalmat Mesterében és a Testvérségben, s a legnagyobb mértékben érzi annak teljes bizonyosságát, hogy miután Ő Velök egy, neki minden lehetséges –, akkor úgy jár ezen a világon, mint a fénynek valóságos angyala, örömöt és áldást hintve pályáján.

A Nagy Fehér Testvérség tudata leírhatatlan csodás dolog. Olyan, mint egy nagy, nyugodt, ragyogó óceán, oly csodálatosan „egy”, hogy a tudat legkisebb rezdülése egy pillanat alatt az egyik végétől a másikig villan, és mégis minden egyes tagjának úgy tűnik fel, mintha ez az ő külön egyéni tudata lenne, noha olyan súly, erő és bölcsesség rejlik mögötte, amilyen semmiféle egyes emberi tudaténak nem lehet soha. A Testvérség kozmikus tudatának ez a fenséges tengere oly nagyszerű, oly csodálatos valami, hogy hozzá hasonló semmi sincs a világon. Még azok is, akik hozzá tartoznak az Első Nagy Beavattatás erejénél fogva, csupán egy-egy felvillanását láthatják meg, és csak olykor-olykor egy kicsit képesek emlékezni rá. Teljesen megérezni ezt csak a Nirváná világban lehet, ahol a Testvérség főképpen van, bár az alsóbb világokban is van megnyilvánulása, egészen le a fizikai világig.

Amint a tanítványok csoportja egy a Mesterben, úgy egy az egész Testvérség az Úrban. A tagok szabadon megvitathatnak egy kérdést maguk között, s mégis úgy tűnik fel, mintha ugyanegy elmében mutatkoznának különböző felfogások, s az az elme mérlegelné azokat egymással szemben; de az ember az egész idő alatt végtelen nagy, majdnem megfélemlítően nyugodt derültségben érzi magát olyan biztosságban, amit soha semmi meg nem zavarhat. Mégis mindebben valamiképpen minden véleményt szívesen fogadnak, sőt, az ember úgy érzi, hogy az egész Testvérség éberséggel és buzgón vár mindenik egyénnek a szóban forgó tárgyhoz való hozzájárulására. Nincs idelent semmi, amihez a Testvérségnek ezt a tudatát méltóképpen hasonlíthatnók; aki azt elérte, teljesen új, különös, de kimondhatatlan szép és csodás dologgal jött kapcsolatba, olyasmivel, aminek sem bizonyítékra, sem hasonlításra nincs szüksége, de magasabb és ismeretlen világhoz tartozónak bizonyul.

Bármily csodásan belemerültek az egyéniségek ebbe az egységbe, mégis ugyanakkor élesen el vannak egymástól választva, mert minden fontos határozathoz mindenik Testvérnek hozzájárulása szükséges. A Király uralkodása feltétlen, mégis megkérdezi hatalmas tanácsát, s minden pillanatban kész minden felfogást, mely a tanács bármelyik tagjában felmerül, figyelembe venni. Ez a nagy kormányzó testület azonban rendkívül különbözik a Föld bármelyik parlamentjétől. Azok a tagok, akik tekintély dolgában a többiek felett állanak, ezen helyzetüket nem kinevezés vagy egy pártszervezet választása útján kapták; hanem elnyerték állásukat felsőbbrendű fejlettségük és nagyobb bölcsességük révén. Senki sem kételkedik feljebbvalója határozatának helyességében, mert tudja, hogy az valóban feljebbvaló, akinek nagyobb a belátása és teljesebb a határozó képessége. Szó sincs, nem is lehet a kényszernek árnyékáról sem, hogy ezek az emberfölötti emberek egyformán gondolkodjanak vagy cselekedjenek. Bizalmuk pedig oly tökéletes az Ő hatalmas szervezetükben, hogy elgondolni is képtelenség volna, hogy végeredményben ellenkeznének egymással. Csakis az ilyen Testvérségben, ilyen Király uralma alatt lehet tökéletesen megértenünk az Angol Egyház kollektáinak szavait: „Az Ő szolgálatában tökéletes szabadság van”.

folytatás