Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A KAPCSOLAT MEGTEREMTÉSE

Madame Blavatsky mondta nekünk, hogy valahányszor valaki csatlakozik a külső Teozófiai Társulathoz, a Mester reá tekint, sőt, sok esetben maguk a Nagyok vezetik az illetőt előző életei alapján a Társulatba. Ezekből úgy látszhatik, hogy Ők már sok mindent tudnak rólunk, mielőtt mi bármit is tudnánk Róluk. Az Adeptus soha semmit el nem felejt. Emlékezetében úgy látszik, teljesen megmarad minden, ami Vele történt, és ha egyszer valakire csak futó pillantást vetett is, soha azután ki nem kerüli azt az Ő tekintete. Ha valaki a Belső Iskolába lép be, akkor egy határozott kapocs keletkezett, nem az Adeptus közt és közötte, hanem mindenekelőtt az Iskola Külső Fejéhez kapcsolódik az illető, és általa ahhoz a Mesterhez, aki az Iskolának a belső Feje.

Az Iskolában tett minden további lépéssel csak nő és erősbödik az a kapocs, mely az illetőt ilyenképpen kötötte a Külső Főhöz. A kezdő fokokon még csak tág a kötelék; valamivel határozottabb lesz az iskolai fogadalom letétele után, s azok, akik a magasabb fokok fogadalmát teszik le, még egy kicsit közelebb jutnak. Ez főképp az összekötő vonal vastagodásában nyilvánul meg, mert az iskola mindenik tagját gondolatáram köti össze az Iskola Külső Főjével, mivel meditáció közben állandóan gondolnak reá. Ez élénkké és erőssé teszi az összekötő kapcsot.

Az Iskola Külső Feje maga eggyé lett a Mesterrel. Ilyen értelemben tehát, aki vele nyert összeköttetést, az tulajdonképpen a Mesterrel áll összeköttetésben. A Belső Iskola tagjai tehát mind érintkezésben vannak az Iskola Belső Fejével, Morya Mesterrel, noha gyakran az Övétől eltérő vonalon dolgoznak, és később – mikor a próbafokra felvétettek -, más Mesternek lesznek a Tanítványai. Ilyen körülmények között mégis leendő Mesterüknek befolyásolását fogják megkapni e csatornákon keresztül, mert az Adeptusok, bármily távol éljenek is egymástól fizikai testökben, oly szoros összeköttetésben állanak egymással, hogy aki eggyel Közülük érintkezésben van, az valójában mindnyájukkal kapcsolatba jut. Bár ez nekünk kerülő úton szerzett kapcsolatnak tűnik fel, mégis sokkal kevésbé olyan, mint amennyire mi azt idelenn gondoljuk, mert a Nagy Lények a magasabb világokban bámulatosan szoros egységben élnek.

Még ennek a Külső Fő által közvetített összeköttetésnek a kezdő fokozatán is dolgozhatik a Mester, ha Ő úgy akarja, bármelyik tagon keresztül. Nem igen szokott így tenni, mert egy kissé kiesik az útjából, hogy erejét olyan csatornán bocsássa keresztül, amely még erre nincs külön előkészítve. Mégis némiképpen öntudatában vannak azok, akik iskolájához tartoznak, és ez néha abban nyilvánul meg, hogy segítő gondolatokat küld nekik, amikor Érette dolgoznak. Láttam Őt egy ízben, amint az Iskola egyik tagját befolyásolta arra, hogy nyilvános előadása alkalmával valami új dolgot szőjön beszédébe. Természetes, hogy ezt sokkal gyakrabban teszi meg a saját tanítványaival, de tagadhatatlan, hogy megcselekedte már másokkal is.

EGYET SEM KERÜL EL A MESTER TEKINTETE

Ha e kérdés tanulmányozója mindezt megérti, nem fogja többé kérdezni: „Mit tehetek, hogy magamra vonjam a Mester figyelmét?” Tudni fogja, hogy teljesen szükségtelen erre nézve kísérleteket tennie, s hogy attól a legkevésbé sem tartunk, hogy valakit elkerül a Mester tekintete.

E Nagy Lényekkel való összeköttetésem első idejéből nagyon jól emlékezem egy ezt megerősítő esetre. Ismertem a fizikai világban egy nagy tudású és tiszta jellemű embert, aki tökéletesen hitt a Mesterek létezésében, s aki életének egyetlen céljává tette magát odafejleszteni, hogy Nekik szolgálhasson. Nekem úgy tűnt fel, hogy ez az ember minden tekintetben annyira méltó a tanítványságra, hogy nálam annyival jobb több szempontból, hogy nem tudtam felfogni, miért nem ismerte el a Mester. Egy nap tehát – kezdő lévén a munkában és tudatlan –, mikor jó alkalom kínálkozott, igen alázatosan és mondhatni, mentegetőzve megemlítettem nevét a Mester előtt, hozzátéve azt a feltevésemet, hogy ő talán jó eszköznek bizonyulna. A Mester láthatólag mulatott ezen az indítványon, és arcán kedves mosoly jelent meg, midőn így felelt: „Óh, nem kell félned, hogy tekintetem átsiklott barátod felett, senkivel sem történhetik meg, hogy figyelmen kívül maradjon. De ebben az esetben még egy ledolgozatlan karma állja útját annak, hogy indítványodat elfogadjam. Barátod rövidesen eltávozik a fizikai világból és hamarosan vissza is tér, és akkor a bűnhődés letelt, s amit számára óhajtasz, lehetővé válik.”

És ekkor azzal a nemes jósággal, mely Őt mindenkor oly kiválóan jellemzi, tudatomat szorosabban egybeolvasztotta az Ő tudatával, és sokkal magasabb síkra emelte, mint amilyet magam még akkor elérni tudtam volna, s ebből az emelkedett helyzetből mutatta meg, hogyan néznek széjjel a Nagy Lények a világon. Elénk tárult az egész Föld, a lelkek millióival, kik legnagyobb részben fejletlenek, s ennek folytán észrevehetetlenek voltak; de ha akadt az óriási sokaság között egy, aki legalább távolról közeledni látszott ahhoz a ponthoz, amelyet elérve bizonyos hasznát lehetett venni, az az egy úgy kimagaslott a többiek közül, mint a világító torony fényével a sötét éjszakában.

„Most láthatod” – szólt a Mester – „mily teljes lehetetlenség lenne észre nem venni még azt is, aki a próbára való felvételtől meglehetősen távol is van.”

Mi a magunk részéről egyebet nem tehetünk, mint hogy kitartóan dolgozunk jellemünk tökéletesítésén, és minden lehető módon azért fáradozunk, hogy teozófiai művek tanulmányozása útján, önmagunk fejlesztésével, a mások érdekeinek önzetlen előmozdítása által, alkalmasokká tegyük magunkat arra a megtiszteltetésre, melyet annyira óhajtunk. Legyen meg lelkünkben a legteljesebb bizonyosság érzése arra nézve, hogy amint elkészültünk a felvételre, minden bizonnyal észrevétetünk.

De mindaddig, míg a Mesterre nézve nem gazdaságos dolog bennünket használni, vagyis, ha reánk fordított erőkifejtése nem hoz legalább olyan eredményt, mintha más dologra fordítaná, kötelességszegés lenne a Mester részéről bennünket magával közelebbi viszonyba vonni.

Teljesen biztosak lehetünk abban, hogy a szabály alól nincs kivétel, még ha úgy is tűnnék fel nekünk, hogy már láttunk ilyesmit. Adeptus fogadhat el próbára olyan embert, akinek még szembetűnő hibái vannak, de abban az esetben is biztosak lehetünk abban, hogy vannak a felszín alatt jó tulajdonságai elrejtve, amelyek több mint ellensúlyozzák a felszínen lévő hibákat. Csakis a Mester tudja megbírálni, hogy hibáink mennyiben befolyásolják hasznavehetőségünket. Pontosan nem mondhatjuk meg, milyen mértékben hathatnának vissza valamely hibáink az Ő munkájára; Ő azonban, felülről tekintvén a dolgot, tisztán láthatja a tervezőket az illető esetben úgy, hogy elhatározása mindig helyes és mindennek érdekét a legjobban szolgálja. Érzelgős okoknak nincs helyük az okkultizmusban, amit a józan ész megtestesülésének nevezhetünk, mert mindig a legnagyobb tömegnek legfőbb javáért dolgozik. Az okkultizmus megismertet sok új ténnyel és erővel, és mi életünket ezeknek megfelelően újra alakítjuk.

Végre is ez semmiben sem különbözik a mi gyakorlatunktól, (vagyis attól, amit nekünk kellene gyakorolnunk), amit a fizikai világban végezünk. Állandóan történnek új tudományos feltalálások, és mi azokhoz alkalmazzuk életünket. Miért ne tennők ugyanezt, amikor magasabb síkokon történnek a felfedezések, és a belső élettel kapcsolatosak? Ha a természet törvényeit megértjük és velük összhangban élünk, akkor azon az úton járunk, melyen megnyugvást, egészséget és haladást találunk, úgy a szellemi, mint a fizikai téren.

Egy másik olyan körülmény, ami néha belejátszik a dolgainkba, a karma törvénye. Amint mögöttünk, úgy a Mesterek mögött is az életek hosszú sorozata áll, melyekben ők is, mint mások, bizonyos karmabeli kötelékeket teremtettek; és így néha megtörténik, hogy egy bizonyos egyénnek, ki Nekik valaha valamilyen szolgálatot tett, igényei vannak Velük szemben. Ha különböző egyének leélt életsorozatait vizsgáltuk, gyakran találkozunk ilyen karmabeli kapcsolat eseteivel.

A TANÍTÓ FELELŐSSÉGE

Világos dolog, hogy a Mesternek nagy szüksége van az óvatosságra, mikor kiválasztja azokat, akiket a tanítványságra jelöl; nemcsak azért, mert hátrányosan befolyásolhatja munkáját egy érdemtelen tanítvány, hanem azért is, mert bizonyos határozott felelősséggel tartozik a cséla hibáiért. Mme. Blavatsky erre vonatkozóan a következőket írja:

„Van egy fontos dolog, amit meg kellene ismertetni a tanulóval, az pedig az az óriási, csaknem határtalan felelősség, amit tanítványáért a Tanító magára vállalt. A Kelet Guruitól kezdve, akik nyíltan vagy titokban tanítanak, le egészen addig a kevés kabalistáig, akik a nyugati országokban arra vállalkoznak, hogy a Szent Tudomány alapismeretére tanítsák meg tanítványaikat – amely nyugati Hierophant-ok gyakran maguk sem tudják, milyen nagy veszedelemnek teszik ki magukat – egytől egyig ugyanannak az át nem hágható törvénynek az alárendeltjei. Amely pillanatban igazán megkezdik a tanítást, amely pillanatban b á r m e l y erőt – lelkit, értelmit vagy fizikait – közölnek tanítványaikkal: attól a pillanattól fogva magukra veszik a tanítványnak minden bűnét, ami az Okkult Tudományokkal kapcsolatos, akár mulasztásban, akár tettben nyilvánul, egészen a beavatás (iniciáció) pillanatáig, amikor a tanítvány maga is Mesterré lesz, és így felelőssé. Így világos előttünk, miért oly hallgatagok a Tanítók, és miért kívánnak a cséláktól hét esztendei próbaszolgálatot, hogy arra valóságukat megmutathassák, és kifejleszthessék azokat a tulajdonságokat, amelyekre mindkettőjük, t. i. a Mester és a cséla biztonságáért szükség van.

A Szellemi Guru a tanulót kézenfogva vezeti, és egy előtte teljesen ismeretlen világba lépteti be. Még a közönséges mindennapi életben is felelőseknek tartjuk a szülőket, dajkákat, gyámokat és tanítókat a gyermek szokásaiért, és későbbi erkölcseiért. Nem természetes-e, hogy amíg a tanítvány nagyon tudatlan arra, hogy biztos lehessen látomásaiban és megkülönböztető képességében, a vezetőjének kell felelősnek lennie a tanuló bűneiért, akit Ő vezetett be azokba a veszedelmes régiókba?”

Amint majd látni fogjuk a következő fejezetekből, ha egy ember szoros összeköttetésbe jut a Mesterrel, akkor sokkal több az ereje, mint azelőtt volt. Azért olyasvalaki, aki egy Mester tanítványává lesz, sokkal több jót tehet, de sokkal több bajt is okozhat, ha esetleg rossz irányba engedte terelődni erőit. A fiatal tanítványnak nagyon sokszor nincs fogalma arról, hogy milyen nagy erejű a saját gondolata. A járókelő mindennapi ember gondolhat valami bolondosat vagy helytelent anélkül, hogy gondolatának komoly hatása lenne, mert nem tudja, hogyan kell erőteljesen gondolkozni. Gondolhat valami rosszat másról anélkül, hogy az illető személyre valami nagy hatást gyakorolna; de ha a tanítvány, kiben a Mester ereje van, és aki hosszú idejű gyakorlat és meditálás útján annak az erőnek használására nevelte önmagát, félreértene más személyt, és rosszat gondolna arról: akkor annak erős gondolatárama hátrányosan hatna az illetőre, sőt, annak egész jövő pályafutására is komoly hatással lenne.

Ha az áldozatnak igazán megvolna az a neki tulajdonított nem kívánatos tulajdonsága, akkor a tanítványnak hathatós gondolata megerősítené benne; ha pedig nincs meg benne az a tulajdonság, akkor ugyanaz a gondolatforma sugalmazná és könnyen felébreszthetné a nem jó tulajdonságot, ha benne szunnyadna, sőt, elhinthetné benne annak a rossz tulajdonságnak magvát, ha mindjárt soha semmi nyoma sem is lett volna ottan. Néha az emberi lénynek lelkülete ingadozó állapotban van, nem tudja, hogy a jó vagy a rossz felé induljon-e; és ilyen esetben egy kívülről jövő élénk gondolatformával való összeütközés elég arra, hogy megbillentse a mérleget, és arra indítsa a gyengébb testvért, hogy olyan irányt vegyen, amelyben tetteinek a jót vagy a rosszat szolgáló eredménye számos testöltésére kiható lesz. Mennyire gondosan kell tehát a tanítványnak ügyelnie, hogy azt a fokozott gondolaterőt, mellyel őt a Mesterrel való kapcsolat ruházza fel, másoknak csakis erősítésükre és nem gyengítésükre szabad felhasználnia, amikor rájuk irányítja!

Minden attól függ, milyen alakban vetjük ki a gondolatot. Természetesen feltesszük, hogy a tanítvány szándéka mindenkor a legnemesebb, a kivitel azonban lehet tökéletlen. Tegyük fel például, hogy egy gyengébb testvér belemerült a mértéktelenségbe. Ha esetleg a tanítvány gondolkozása feléje fordul, világos dolog, hogy különböző irányúak lehetnek a gondolatai. Reméljük, hogy az a veszély nem forog fenn, hogy a tanítvány megvetést érezne annak az embernek gyengéi iránt, vagy utálattal, vagy undorral borzadna vissza tőle. Nagyon lehetséges azonban, hogy ezek a gondolatai támadnának: „Micsoda szörnyű bűn ennek az embernek az iszákossága; milyen borzasztó hatással van ez a feleségére és gyermekeire! Hogy lehet ilyen tapintatlan, ilyen önző és kegyetlen?” Mindez igaz, egészen okos gondolkozás, aminek teljesen igazat adnak a körülmények, és semmiképp sem szeretetlen; de az áldozaton nem segít. Bármennyire helyes és kifogástalan ez az érzés, az uralkodó gondolat benne mégis a bűnösnek feddése és ennek a gondolatformának a hatása csak még mélyebbre leszorítja a posványba a bűnöst. Miért ne térjünk a határozottan értelmi tevékenységnek erre a sokkal erősebb útjára: „Felhívom abban az emberben lakó Istent; felszólítom az (egóját) énjét, hogy álljon helyt magáért és győzze le az alacsonyabbik énjének gyöngeségét; mondja: tudok, akarok.” Ha ez történik, akkor az uralkodó gondolat nem dorgálja, hanem bátorítja a szenvedőt; és a gondolat hatása ránézve nem leszorító, hanem segítő, hogy reménytelenségének iszapjából a férfiasság és a szabadság szilárd talajára emelkedhessék ki.

HELYTELEN FOGALMAK

Egy másik leglényegesebb tulajdonsága a törekvőnek: a tanulásra való készség, és az, hogy ment legyen a vakbuzgóságnak minden nemétől. Mme. Blavatsky egyszer azt mondta nekünk, hogy az ő Mesterének megjegyzése szerint téves hitek néha nagyon nagy akadályul szolgálnak. Példaképpen azt hozta fel a Mester, hogy Indiában százezer szányázi van, kik a legtisztábban élnek és teljesen készen állanak a tanítványságra, ha bizonyos dolgokat illetően meggyökerezett helytelen gondolkozásuk nem volna, ami még a Mestereknek is lehetetlenné teszi az ő aurájukba (kisugárzásukba) való behatolást. Ilyen gondolatok, mondá a Mester, nem kívánatos elemi lényeket vonzanak köréjük, és a legnagyobb mértékben kellemetlen befolyásokat, amelyek visszahatnak rájuk, és megerősítik helytelen felfogásaikat, úgy, hogy amíg eléggé ki nem fejlesztették értelmüket és intuitiójukat arra, hogy ezeket lerázva magukról, szabadokká lehessenek, addig tanítással valóban megközelíthetetlenek.

Megmondatott, hogy a becsületes ember Istennek legnemesebb műve; Ingesoll ezredes egyszer ennek a közmondásnak paródiájaképpen megfordította a mondást ilyenképpen: a becsületes Isten az ember legnemesebb műve.

Ezzel azt akarta mondani, hogy minden ember úgy szerzi meg a saját Isten-fogalmát, ha önmagában személyesíti meg azokat a tulajdonságokat, amelyeket leginkább tart csodálatraméltóknak, és azután az n-ik hatványra emeli őket. Így tehát, ha valakinek Istenről nemes fogalma van, az azt mutatja, hogy sok nemesség van a saját természetében, még akkor is, ha nem mindig képes ennek az eszménynek magaslatán élni.

A helytelen Isten-fogalom azonban a legkomolyabb hátrányok egyike, amiben az ember szenvedhet.

Az Ó Testamentom Jehovájának fogalma, mely vérszomjasnak, féltékenynek, kicsinyesnek és kegyetlennek tünteti fel az Istent, a világnak annyi káráért felelős, amit nem könnyű felbecsülni. Föltétlenül szerencsétlen minden olyan gondolat, mely Istentől félni készteti az embert, mert a haladás minden reménységét meghiusítja; a legsötétebb börtönbe zárja az embert ahelyett, hogy előre és felfelé vezetné a napfénynek dicsőségébe. Egész sereg olyan típusú elemi lénnyel veszi körül, kik a félelemben kéjelegnek, rámerednek és képességük minden eszközével megerősítik benne. Mikor valaki ilyen veszedelmes körülmények között van, teljes lehetetlenség segíteni rajta; éppen azért a legnagyobb bűnök egyike, amit csak lehet elkövetni az, ha ilyen istenkáromló tant hirdetünk az embereknek (s még inkább gyermekeknek). A tanítványnak mentnek kell lennie minden effajta kínzó babonától.

A HELYES MEDITÁLÁS

El ne feledjük azt se, hogy ha valaki a Mesterről elmélkedik, ezáltal határozott összeköttetésbe jut Vele, ami a tisztánlátó (clairvoyant) előtt, mint valami fénysáv mutatkozik. A Mester alsó tudatával mindig megérzi az ilyen feléje indított fénysáv érintését, és válaszul magnetikus áramot bocsát felé, mely még az elmélkedés idejének eltelte után is sokáig megmarad. Az ilyen elmélkedés és gondolatösszpontosítás módszeres gyakorlása óriási segítséget nyújt a jelöltnek, és hogy eredménnyel járjon, a legfontosabb dolgok egyike a pontos időbetartás. Mindennap ugyanabban az órában kell megtenni, s szilárdul kitartani, még ha nem is mutatkoznék észrevehető eredmény. Ha nem mutatkozik eredmény, nagyon fontos, hogy ne tanúsítsunk levertséget, mert ebben az esetben még nehezebb lesz a Mesternek, reánk befolyást gyakorolni, s azt is bizonyítaná, hogy inkább magunkra gondolunk, mint Reá.

Mikor elkezdjük gyakorolni ezt a meditálást, fontos, hogy szigorúan megfigyeljük a fizikai hatását. A hozzáértők által előírott módszereknek nem szabad sem fejfájást, sem semmiféle más bajt okozniok, de azért különös esetekben mutatkoznak ilyen eredmények. Igaz, hogy a meditálás a szokottnál egy kissé jobban megfeszíti bármelyik egyén gondolkozását és figyelmét, de oly óvatosan kellene tenni, és annyira minden mértéken túl való erőlködéstől menten, hogy semmi rossz fizikai hatása ne legyen. Néha valaki nagyon is megfeszítően és nagyon is hosszú ideig gyakorolja a meditálást, vagy olyankor, mikor a teste nincs megfelelő egészségi állapotban; és ennek a következménye bizonyos fokú szenvedés. Végzetesen könnyű dolog fizikai agyunkat valamivel mértéken túl erőltetni, s ha ez történik, gyakran igen nehéz az egyensúlyt visszaszerezni. Néha nem sok napba telik valamely körülmény megteremtése, aminek elhárításához azután évek kellenek. Ezért bárki is, ha gyakorlás közben valami kellemetlen hatást érez, hagyja abba azonnal, vigyázzon testi egészségére és kérjen tanácsot, ha lehet, olyasvalakitől, aki jobban ért ehhez.

ÁLTALÁNOS AKADÁLYOK

Sokan kérdezik írásban vagy szóval Elnökünktől vagy tőlem is: „Miért nem használ a Mester engem? Én oly komoly vagyok, és olyan odaadással viseltetem Iránta. Úgy vágyom arra, hogy használjon engem. Azt akarom, hogy vegyen Magához és tanítson! Miért nem teszi?”

Sok oka lehet annak, hogy nem teszi. Néha a kérdezőnek olyan szembeötlő hibája van, ami magában is elég ok arra. Nem ritkán – sajnálattal mondom – a gőg ez. Valakinek magáról oly jó véleménye lehet, hogy ezáltal alkalmatlan arra, hogy tanítsák, bár ő az ellenkezőjét hiszi. A mostani civilizációnk közepette nagyon gyakran az ingerlékenység a hiba. Sok jóravaló, derék embert fékezhetetlen, fegyelmezetlen idegei tesznek arra képtelenné, hogy őt a Mester magához közel vonja, és vele állandó érintkezést tartson fenn. Sok esetben az akadályt a kíváncsiság képezi. Sokan meglepve hallják, hogy ez komoly hiba; pedig bizonnyal az. Teljesen lehetetlen, hogy a Mester magához közel vonjon olyan embert, aki kíváncsi más ember ügyeire, és különösképpen annak okkult helyzetére vagy fejlettségére. Másik általános akadály az, hogy könnyen megsértődünk. Sok jó és komoly jelölt annyira könnyen sérthető, hogy semmi igazi hasznát nem lehet venni a munkában, mert nem tud másokkal kijönni. Várnia kell, míg megtanul alkalmazkodni, és bárkivel együtt működni.

Sok kérdezősködőnek vannak ilyen hibái, és ők nem szeretik, ha valaki reájuk mutat; sőt, rendesen el sem hiszik, hogy vannak. Azt képzelik, mi tévedünk; de ritka esetben készek hasznát venni figyelmeztetésünknek. Nagyon jól emlékszem egy hölgyre, ki eljött hozzám egy amerikai városban, és azt kérdezte: „Mi van velem? Miért nem közeledhetem a Mesterhez?” „Valóban óhajtja tudni?” – kérdeztem. Igen, csakugyan óhajtotta tudni, sőt, nagyon kért, hogy vegyem őt szemügyre okkult, clairvoyant módon, tisztánlátással, vagy tetszésem szerint bármilyen módon; nézzem meg mindenik testét és előző életeit, hogy így mondhassak véleményt. Szaván fogtam és megmondtam neki: „Nos, hát ha valóban tudni akarja az okot: az ön cosmosában nagyon is sok az „egó”. Mindenekfölött csak önmagára gondol, nem pedig az ügyre.”

Természetes, rettenetesen megsértődött, kirohant a szobából és kijelentette, hogy látóképességemről nem sokat tart; de ugyanez a hölgy két év múlva elég bátor volt visszatérni, és így szólni: „Amit nekem mondott, teljesen igaz volt; de igyekszem jóvátenni, és keményen fogok dolgozni ezen.” Ez a történet más személyekkel is sokszor megismétlődött, azzal a különbséggel, hogy ez volt az egyetlen eset, amelyben az illető visszatért és beismerte a hibát. Kétségtelen, hogy amelyik tanítvány hajlandó olyan színben meglátni önmagát, amilyenben más látja őt: az sok olyat tanulhat, ami haladásában elősegíti. Emlékszem, hogy egyszer az egyik Mester megjegyezte: első kötelessége a csélának, hogy bosszankodás nélkül hallgasson meg akármit, amit a guru mond. Erősen kell óhajtania megváltozni, és megszabadulni hibáitól. Mme. Blavatsky mondá: „A csélaságot egy Mester úgy határozta meg, hogy az olyan lelki oldószer, mely minden salakot felemészt, és csak a színaranyat hagyja meg.”

Az önösség csak a gőg egy másik faja, mely szintén igen elterjedt hiba napjainkban. A személyiség, melyet sok ezer év alatt felépítettünk, erőssé és önmagát érvényesítővé lett, és a legnehezebb feladatok egyike annak magatartását megfordítani és rábírni, hogy szokásává tegye a dolgokat mások álláspontjából szemlélni. Aki a Mesterhez akar közeledni, feltétlenül ki kell lépnie a saját köre középpontjából, amint azt „The Inner Life”-ben megmagyaráztam.

Mindamellett néha megtörténik, hogy a kérdezőnél nem lehet látni semmi feltűnő hibát, s ha áttekintjük őt, csak azt mondhatjuk: „Nem látok semmi határozott okot, vagy hibát, ami hátráltatná; de még egy kicsit növekednie kell minden tekintetben.” Nem nagyon kellemes ily módon válaszolni, de ez a valóság; az illetők még nem elég nagyok, és nőniök kell, hogy érdemesekké legyenek.

A hit és az akarat hiánya is gyakran hátráltatja az embereket abban, hogy a Mesterekkel érintkezésbe jöhessenek. Ha valaki nem komolyan próbálkozik, avval a teljes hittel, hogy egykor célt érhet, és avval az elhatározással, hogy akar célt érni, s abban a tudatban, hogy sikerének napja a lehető leggyorsabban elérkezik: akkor meglehetősen bizonyos, hogy nem fog győzedelmeskedni. Noha tudjuk, hogy vannak közülünk néhánynak hibái, mégis úgy vélem, vannak olyan esetek, melyekben éppen az erős elhatározás hiánya az, ami hátráltat bennünket.

Bizonyos fokú erő és lelki nagyság szükséges ahhoz, hogy az ember a munkával szemben ugyanazt a magatartást tanúsítsa, amit Maga a Mester tanúsít, mivel a saját hibáinkon kívül a világ gondolkozásának teljes nyomása is ellenünk van. Mme. Blavatsky kezdetben megadta nekünk a legteljesebb óvást evvel a kétféle nehézséggel szemben. Ezt írja:

„Mihelyt valaki, mint Próbatanítvány, fogadalmat tett, azonnal mutatkoznak bizonyos okkult hatások. A legelső hatás az, hogy az ember a természetéből minden szunnyadót kivet a felszínre: a hibáit, szokásait, képességeit vagy az elfojtott kívánságait; akár jók, akár rosszak, akár közömbösek. Ha például valaki hamis, érzéki vagy dicsvágyó, ezek a bűnök egész bizonyosan kitörnek belőle, ha mindjárt addig sikerült is rejtegetnie, vagy elnyomnia. Előtérbe lépnek ezek anélkül, hogy visszaszoríthatná, és százszorta erősebb küzdelmet kell ellenük folytatnia, míg csak ki nem ölt magából minden ilyen hajlandóságot.

Másrészt pedig, ha jó, nagylelkű, tiszta és önmegtartóztató az ember, vagy ha bármely más erény rejlik szunnyadozva benne: az éppen olyan ellenállhatatlan erővel fog előtérbe törekedni, mint a többi tulajdonság. Az okkult birodalomban ez megmásíthatatlan törvény.”

Emlékezik-e az olvasó erre a régi közmondásra: „Hagyjátok az alvó kutyákat feküdni!”? Ebben az okkult jelentésnek egész világa rejlik. Egyetlen férfi vagy nő sem ismeri a saját erkölcsi erejét mindaddig, míg ki nem próbálta. Sok ezren nagy tiszteletben futják be életpályájukat, mert sohasem voltak próbára téve. Aki megpróbálkozik a csélasággal, az éppen evvel a lépéssel felébreszti állati természetének minden alvó szenvedélyét. A csélának nem csupán a saját természete szunnyadó rossz hajlamaival kell szembenéznie, hanem azoknak a rosszindulatú erőknek a hajtóképességével is, amit az a gyülekezet és az a nemzet halmozott fel, melyhez ő tartozik. Ha megelégszik avval, hogy a szomszédaival együtt halad, és majdnem olyan, mint ők – talán egy kicsit jobb, vagy valamivel rosszabb az átlagnál –, rá sem hederít senki. De csak tudják meg, hogy képes volt felfedezni a társadalmi élet üres káprázatosságát, képmutatását, önzését, érzékiségét, élvvágyát és más rossz oldalait; és hogy elhatározta, hogy ő maga annál magasabb színvonalra akar emelkedni: azonnal meggyűlölik, és minden rossz, vakbuzgó és konok természet az ellenkező akaraterőnek egész áradatát fogja felé zúdítani.

Akik hagyják, hogy csupán az evolúció árama taszítsa őket előre, és ezt a fokozatot csak a nagyon távoli jövőben fogják elérni, azoknak sokkal könnyebb dolguk lesz, mert a korszak közvéleménye összhangban fog állani ezekkel az eszményekkel. Nekünk azonban most ellene kell állnunk annak, amit a keresztények kísértésnek neveznének, t. i. a kívülről jövő vélemények folytonos nyomásának; mert mindenfelől körül vagyunk véve olyan emberek millióitól, akik személyes gondolatokkal foglalkoznak. Hogy mindezeknek ellenállhassunk, igazi erőkifejtésre, valóságos bátorságra és kitartásra van szükségünk. Csökönyösen kell megmaradnunk a feladatunk mellett, s habár fogunk hibázni ismételten, nem szabad csüggednünk, álljunk talpra és folytassuk utunkat előre!

A jelölt asztrál és mentál testének állandóan négy vagy öt nagy és forró érzést kell feltüntetnie: többek között: szeretetet, odaadást, együttérzést, továbbá értelmi törekvést. De ahelyett, hogy néhány nagy érzés rezegne ragyogóan szép, tiszta színekben, rendesen olyan asztrál testet látunk, melyben vörös, barna, szürke és fekete örvénylő, kavargó foltok vannak, sokszor százával, vagy még ennél is nagyobb számban. Némiképpen a fizikai testen lévő nagy csomó szemölcshöz hasonló ez, mely elveszi a bőrnek azt az érzékenységét, amire szüksége van. A jelöltnek azon kell lennie, hogy ezeket elmozdítsa, s hogy a kicsinyes indulatok megszokott bonyolultságait teljesen eltüntesse.

AZ ODAADÁSNAK TELJESNEK KELL LENNIE

Félig érvényes szabályok nem lehetnek ezen az Ösvényen. Sok ember van az annyira kárhoztatott Ananiás- és Sapphirának helyzetében. Emlékezhetünk, hogy nem lévén biztosak az új keresztény mozgalom sikerességében, vagyonuk egy részét meg akarták tartani (amit éppen nem lehet természetellenes vagy elítélésre méltó cselekedetnek minősíteni). Ők nagyon lelkesedtek a mozgalomért, és szerették volna mindenüket odaadni; de úgy érezték, hogy bölcs dolog lesz valamit visszatartani arra az esetre, ha a mozgalom balul sikerülne. Ezért legkevésbé sem lehetett őket kárhoztatni; a legkárosabb és leghelytelenebb azonban a tettükben az volt, hogy noha megtartottak valamit, nem vallották be, hanem úgy adták elő, mintha mindenüket odaadták volna. Sokan vannak, ma is, akik az ő példájukat követik; remélem, hogy ez a történet nem igaz, mert bizonyos, hogy az Apostol meglehetősen szigorú volt velük szemben.

Mi sem adunk mindent oda, hanem megtartunk valamit magunkból; nem pénzt értek itt, hanem belsőnk mélyén személyes érzelmeinket, ami hátráltat bennünket abban, hogy a Mester lába elé juthassunk. Az okkultizmusban ez nem elég. Követnünk kell a Mestert fenntartás nélkül; nem mondhatjuk: „Akarom követni a Mestert mindaddig, míg nem kívánja, hogy ezzel vagy azzal a személlyel együtt működjem; követni fogom a Mestert mindaddig, míg mindaz, amit teszek, elismerést nyer, és felemlíttetik az újságokban. Nem szabad feltételeket szabnunk. Nem úgy értem, hogy felhagyjunk napi kötelességeink teljesítésével a fizikai síkon, hanem egyszerűen, hogy teljes énünk a mester rendelkezésére álljon. Legyünk készen arra, hogy megváljunk mindenünktől, s hogy elmenjünk bárhová nem a próba kedvéért, hanem a munka szeretete a legnagyobb dolog életünkben.

Néha azt kérdik az emberek: „Ha mindezt megteszem, mennyi időbe telik, míg a Mester engem felvesz próbára?” Haladék nélkül, de nagy a hordereje ebben a kérdésben a „ha” szónak. Nem könnyű tökéletesen megtenni mindent, és ha ez megkívántatnék, akkor nagyon sok idő telnék bele, amíg a tanítványságra egy kis reményünk lehetne. A Mesterek egyike azonban azt mondá: „Aki a tőle telhetőt megteszi, az nekünk eleget tesz.” Ha valaki nem magáért a szolgálatért van elragadtatva a szolgálattól, hanem okkult elismeréseket vár érte, akkor az igazán nem a kellő szellemben dolgozik. A helyes magatartású törekvő fáradhatatlanul folytatja munkáját, s a Mesterre bízza azt, hogy mikor és mimódon fejezze ki tetszését.

Hindu testvéreinknek nagyon egészséges hagyományuk van ebben az ügyben. Azt mondanák: „Húsz, harminc évi szolgálat semmi; sokan vannak Indiában, akik egész életükön át szolgáltak, és soha semmi külső elismerést nem nyertek, noha belsőképpen a Mester vezetése alatt állottak.” Néhány évvel ezelőtt ennek egyik példájával találkoztam; kérdezősködnöm kellett ugyanis ebben az ügyben néhány indus testvérünkre nézve, és a Mester válasza ez volt. „Negyven év óta figyelem ezeket az embereket. Érjék be evvel.” Ők pedig nagyon is meg voltak elégedve. Megmondhatom, hogy azóta több elismerésben is részesültek, és beavatottakká (Iniciáltakká) lettek. Indus testvéreink bensőjükben tudják, hogy a Mesternek van tudomása szolgálatukról; de a tanítvány nem törődik avval, hogy a Mesternek tetszik-e külsőképpen is észrevenni azt, vagy nem. Bizonyára rendkívül boldog volna, ha a Mester észrevenné őt, de ha nem is történik az meg, akkor is éppen úgy folytatja munkáját.

IV. FEJEZET
PRÓBATÉTEL

AZ ÉLŐ KÉP

A komoly tanulmányozók és munkások már említett csoportjából választotta ki sok esetben a Mester tanítványait. De mielőtt véglegesen felvenné őket, különös elővigyázattal győződik meg arról, hogy valóban olyan emberek-e, akiket Magával bizalmas érintkezésbe hozhat. Ez tehát a célja annak, amit Próbafoknak nevezünk. Ha egy emberről azt gondolja, hogy számba jöhet, mint esetleges tanítvány, rendszerint felszólít valakit, aki Vele már szoros kapcsolatban áll, hogy hozza el Hozzá a jelöltet asztrál úton. E lépés rendszerint nem sok szertartással jár; a Mester néhány szóval utasítást ad az új tanítványnak, megmondja, hogy mit vár tőle, és gyakran – az Ő kedves módján – talál módot rá, hogy valamely elvégzett munkájáért gratuláljon neki.

Ekkor elkészíti a tanítvány élő képmását, mentál, asztrál és éteri anyagból az újonc kauzál, mentál, asztrál és éter testének tökéletes hasonmását, és kéznél tartja ezt a képmást, hogy bizonyos időközökben megtekinthesse. Minden képmás magnetikus kapcsolatban van az ábrázolt személlyel, úgy, hogy minden gondolat és érzés-változás, mely a tanítványban végbemegy, pontosan visszatükröződik a képmáson is szimpatikus rezgések útján; és így a Mester egyetlen pillantással meggyőződhetik róla, hogy amióta utoljára látta, történt-e zavar azokban a testekben, melyeket ábrázol a másuk; indulatoskodott-e az illető azóta, engedte-e magát tisztátalan érzések, töprengés, levertség vagy más ehhez hasonló dolgok prédájává lenni. Csak ha meggyőződött arról, hogy huzamos időn át semmi komoly felindulás sem vett erőt azokon az eszközökön, melyeket a képmás ábrázol: akkor fogja megengedni, hogy a tanítvány vele szorosabb kötelékbe lépjen.

Ha a tanítvány el van fogadva, oly szoros egységbe kellett jutnia a Mesterrel, hogy mi azt el sem képzelhetjük, meg sem érthetjük; a Mester annak auráját egybe akarja olvasztani a Magáéval úgy, hogy az Ő erői azon keresztül állandóan működjenek, anélkül, hogy Neki erre külön figyelmet kellene fordítania. De az ilyen belső kapocs nem lehet egyoldalú; ha a tanítvány rezgései között olyanok akadnának, melyek az Adeptus asztrál és mentál testére zavarokat okozva hatnának vissza, az ilyen egység lehetetlen volna. A leendő tanítványnak ilyen esetben várnia kell, míg megszabadul az ilyen rezgésektől. A próbatanítvány nem okvetlenül jobb, mint mások, akik nem próbatanítványok, ő csupán alkalmasabb bizonyos szempontokból a Mester munkájára, s így ajánlatosabb, hogy az idő próbakövének vettessék alá; mert sok, lelkesedés lángjától felemelt ember látszik kezdetben igen sokat ígérőnek, de sajnos hamarosan elfárad és visszacsúszik. A jelöltnek le kell küzdenie minden érzelmi hibáját, s kitartóan kell önmagán tovább dolgoznia, míg kellően nyugodt és tiszta nem lesz. Ha hosszú időn át nem mutatkozott komoly felindulás az élő képmáson, a Mester elérkezettnek érzi az időt arra, hogy a tanítványt haszonnal vonhatja közelebb Magához.

Ne képzeljük, hogy ez a képmás csupán a hibákat és a zavarokat jegyzi fel. Visszatükrözi a tanítvány asztrál és mentál tudatának minden körülményét, így tehát sok jóságot és örömöt kellene mutatnia, s a Földre békét és az emberekre jóakaratot kisugároztatnia. Sohase felejtsük el, hogy nem csak a passzív jóság, hanem az aktív is mindig előfeltétele a haladásnak. Nem ártani már sokat jelent; de gondoljunk arra, hogy a mi nagy Példaképünkről megíratott: „járt-kelt, jót tevén”. Mikor pedig az Úr Buddhát arra kérték, foglalja össze egy sorba az egész tanítását, így szólt. „Szűnjetek meg rosszat tenni”; de azonnal hozzátette: „Tanuljatok meg jót cselekedni.”

Ha a próba alatt álló tanítvány valami szokatlan jót tesz, abban a pillanatban a Mester valamivel több figyelmet fordít reá, s ha megfelelőnek látja, valamiféle bátorító hullámot bocsát reá, vagy egy munkát helyez a tanítvány útjába, hogy megfigyelhesse, miként végzi el azt. Ezt a feladatot rendesen az idősebb tanítványaira bízza. Rólunk feltételezik, hogy a jelöltnek alkalmakat kínálunk; ez azonban komoly felelősséggel jár. Ha a jelölt elfogadja a kínált alkalmat, minden jól van; de ha ezt nem teszi, rossz pontnak számít, mely ellene szól. Mi gyakran szeretnénk alkalmakat nyújtani az embereknek, de habozunk; mert ha nem fogadják el, már a következő alkalommal egy kissé nehezebb lesz megtenniök.

Ebből látszik tehát, hogy a próbatanítvány és a Mester között lévő kapocs főképpen a megfigyelésért van, és a tanítványnak esetleg időnként való felhasználásáért. Az Adeptusoknak nem szokásuk különös vagy feltűnő próbákat alkalmazni és általában, ha felnőtt van próbára téve, hagyják őt a rendes életfolyását követni; s az a mód, melyen az élő képmása visszatükrözi az embernek megpróbáltatásaira és a mindennapi problémákra adott válaszát, éppen eléggé kimutatja jellemét és előhaladását. Ha ebből a Mester azt következteti, hogy az illetőből kielégítő tanítvány válik: közelebb vonja és elfogadja őt. Ennek eldöntésére néha elegendő néhány hét is; néha pedig évekre nyúlik ki ez az időszak.

FIATALABB PRÓBATANÍTVÁNYOK

Mivel kivételes időket élünk jelenleg, sok fiatal egyén került próbatételre az utóbbi években, és szüleik, valamint az idősebb társulati tagok néha csodálkozásukat fejezték ki, hogyan történhetik az, hogy ők saját őszinte áldozataik és munkájuk mellett gyakran húsz, harminc, sőt, negyven év után is mellőztettek, és egészen fiatal egyénekre esett a választás. A magyarázat egyszerű.

Nektek karmátok volt az, hogy annyi időn keresztül dolgozzatok, előkészülvén, és az utat is előkészítvén a Világtanító eljövetelére. És épp azért, mert régi, jó tagok vagytok, magatokhoz vontatok néhányat oly lelkek közül, kik előző testöltéseikben a fejlődés magas színvonalát érték el tevékenykedésükkel; most pedig nálatok születtek meg, mint gyermekeitek; s így nem szabad csodálkoznotok, ha azt találjátok néha, hogy azok, kik most fizikai testben a ti gyermekeitek, más és magasabb világokban sokkal fejlettebbek és idősebbek, mint ti vagytok. Ha egy fiú vagy leány hírtelen lép szoros kötelékbe a Mesterrel – amit ti nem mertek remélni a magatok számára, hosszú éveken át tartó meditálás és kemény munka után sem –, ne ütközzetek meg. Gyermeketek képes lehet magasan fölétek emelkedni, de éppen, mert ez a képessége van, született meg nálatok, és nevelését is azért bízzák rátok, kik oly régen tanultatok és dolgoztatok a teozófia terén. E tanulásnak folyamában meg kellett volna tanulnotok eszményi szülőknek lenni; olyan szülőknek, amilyenekre egy haladott Egó testének van szüksége. Ahelyett, hogy zavarban és meglepetve lennétek, inkább örvendeznetek kellene szívetek mélyéből, hogy méltóknak találtattatok arra, hogy a fizikai lépdelésre megtaníthassátok azok egyikét, aki majdan a világ Megváltói között lesz.

Talán csodálkoztok, hogyan tudják egészen kis gyermekek értékelni azt a megtiszteltetést, mely őket érte, hogyan tudják felfogni e dolgok fenséges és dicső voltát. Ne feledjétek el, hogy az Egó a beavatott, az Egó lett tanítvánnyá. Igaz, hogy meg kell tanulniok oly erősen ellenőrizni alsóbbrendű segédtesteiket, hogy ezek tekintélyes nagy mértékben legyenek neki igazi kifejezői úgy, hogy legalább is ne álljanak útjában annak a munkának, melyet el kell végeznie; csakhogy ő, t. i. az Egó az, akinek ezt a munkát, és ezt a fejlődést végre kell hajtania, ti pedig nem tudhatjátok, hogy előbbi életeiben mennyit végzett el ebből a feladatból. Azok közül, akik napjainkban öltenek testet, igen sokan magas fejlettségű lelkek; és épp ezekből az előre haladott Egókból kell megalakulnia annak a nagy tanítványcsoportnak, mely az Urat eljövetele alkalmával körülveszi. Mindazok, kik ebben az életükben korán válnak tanítványokká, lehet, hogy már egy régebbi életükben, sok éven át voltak tanítványok, és reánk – idősebbekre nézve – a lehető legnagyobb megtiszteltetés, hogy ezekkel a fiatalokkal kapcsolatban lehetünk, mert általuk előmozdíthatjuk az Úr munkáját a Földön, ha arra neveljük őket, hogy minél tökéletesebben végezzék munkájukat.

„The Hidden Side of Things” (A dolgok rejtett oldala) című könyvnek „A gyermekekhez való viszonyunk” című fejezetében meglehetős hosszasan foglalkoztam avval, hogy mi szükséges a gyermeknevelésnél ahhoz, hogy a múltból magukkal hozott legjobbakat megőrizhessék, és természetük sok szép jellemvonását teljesen kifejlesszék, melyeket, sajnos, olyan általánosan irgalmatlanul elpusztítanak a hozzá nem értő idősebbek. Egyebek között említettem azt a pusztító hatást, amit a nyersesség és kegyetlenség által felkeltett félelem gyakorol a gyermekekre; ezzel a tárggyal kapcsolatban szeretnék felemlíteni egy tapasztalatot, mely rávilágít arra a kimondhatatlanul elrémítő eredményre, ami néha az ilyen kegyetlenséget követi. Azok a szülők, akiknek gyermekei az iskolába lépés előtt állanak, nem lehetnek elég óvatosak a tanító megválasztásában, mielőtt gyermeküket reá bíznák, különben kiirthatatlan bajt hárítanak azokra a kicsinyekre, akikért felelősök.

A GYERMEKEKKEL VALÓ KEGYETLENKEDÉS HATÁSA

Nem régen lesújtó példáját láttam annak a szerencsétlenségnek, amit az ilyen kegyetlenség okozhat bizonyos esetekben. Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy jelen lehettem egy fiatalabb tagunk beavatásánál, mely alkalommal a beavató Maga az Úr Maitreya volt. A szertartás folyamán, mint rendesen, a jelöltnek több kérdésre kellett válaszolnia, hosszasabban kiterjeszkedve arra, hogy miként nyújthat legjobban segítséget bizonyos nehéz és szokatlan esetekben; és külön kérdés volt az, hogy megbocsát-e egy bizonyos embernek, és segítene-e rajta, noha vele egész kicsiny gyermek korában rettenetes durván és kegyetlenül bánt.

A Beavató erre egy aura-képmást készített, melynek felületén kedves színekben vagy fényben játszadozó, csodásan finom buborékok, vagy áramok, vagy felvillanások mutatkoztak, mintha az aura belsejéből tekintenének ki, és ismét oda vonulnának vissza. „Íme”, szólt a Mester, „ezek az emberiség legmagasabb és legnemesebb tulajdonságainak magvai – törékenyek és gyengék, mint a pókháló-fonál –, ezeket csak a legmélyebb és legtisztább szeretet légkörében lehet fejleszteni a félelem és rettegés leggyengébb érintése nélkül. Aki más tekintetben kész lévén, teljesen ki tudja fejleszteni, és meg tudja erősíteni ezeket: az még ebben az életben elérheti az Adeptusságot. Reményünk szerint az lett volna a sorsod, hogy mint nagy Adeptus állasz mellettem, mikor majd lejövök a ti fizikai világotokra; de akikre rábíztalak, (mert még születésed előtt nekem ajánlottak fel szolgálatra), ennek az embernek kezébe engedtek jutni téged, aki oly végképpen méltatlan volt erre a bizalomra. Ez a te aurád volt, mielőtt az ő gonoszsága lesújtott rád. Most lásd meg, mivé tett az ő kegyetlensége.”

Azután az aura megváltozott, és szörnyen kavargott, mikor pedig ismét nyugodt lett, a szép kis színes fényvillanások eltűntek és helyüket számtalan kicsiny forradás foglalta el, melyek – amint az Úr megjegyezte – már ebben az életben meg nem semmisíthetők. Majd hozzátette: „De azért mégis fogsz segíteni nekem, amikor eljövök, és reménylem, még ebben az életben elérheted az Arhatságot; de a végső beteljesülésre még várnunk kell egy darabig. A mi szemünkben egy lélek haladásának ily módon való feltartóztatásánál nagyobb bűn nincsen.”

Mikor a jelölt az auráját eltorzulni és megkeményedni látta, mikor látta, hogy annak az embernek a durvasága minden szép reményét könyörtelenül lerombolta: egy pillanatra újból érezte, amit már nagyrészt elfeledett, a szülői háztól elkerült kis fiú kínszenvedését, az őt örökké környező félelmet és rettegést, hihetetlen iszonyatot; újból átérezte a szenvedélyes erőszakosságokat, melyek alól nincs menekvés, és melyeket jóvátenni nem lehet, a kegyetlen zsarnok körmei között való tehetetlen vergődés visszataszító érzését, a gonosz igazságtalansággal szemben érzett szenvedélyes felháborodást, reménytelenül és nem találva egyetlen nyugvó pontot sem a szakadékban, sem Istent, akihez fellebbezhetne; és látva mindazt, ami lelkében végbement, én, a szemlélő, megértettem valamit a gyermekség rettenetes tragédiájából, valamint azt is, hogy miért oly messze kihatók annak következményei.

De ennek a gyermekekkel való kegyetlenkedésnek utálatos bűne nemcsak olyankor akasztja meg a fejlődést, mikor az Adeptussághoz közeledik valaki. Az árja faj által éppen most kifejlesztendő új és magasabb rendű tulajdonságok hasonló finom, ragyogó színű bimbózás alakjában jelentkeznek, bár alacsonyabb színvonalon, mint amit fentebb leírtam. Ezerszámra menő esetekben könyörtelenül kiírtja ezeket a szülők és tanítók érzéketlen durvasága, vagy elnyomja nagyobb tanulók embertelen zsarnoksága, s így sok jóravaló ember több testöltésen át ugyanazon a színvonalon marad meg, és kínzóik visszaesnek alacsonyabb faj közé. Bizonyos, hogy sok olyan egyén ölt testet, ki még elég távol van a beavatás nagy magaslatától, mégis igen gyors iramban történik a kibontakozása, s így szüksége van arra, hogy jellemét további és finomabb fejlesztéssel egészítse ki; s az ilyen tervbe vett előhaladásra is csak végzetes lehet minden embertelenség.

Mindaddig, míg a fent említett esetet meg nem ismertem, nem hallottam, hogy abban az utolsó életben, melyben eléri az ember az Adeptusságot, feltétlenül szükséges a gyermekkorban a teljesen tökéletes környezet; de hogy ez így van rendjén, azonnal kiviláglik előttünk, amint szemügyre vesszük ezt az eszmét. Talán ez is egyik oka annak, hogy európai testben oly kevés tanítvány éri el az Adeptusságot, mert mi, különösen ebben a tekintetben, eléggé a világ többi emberei mögött állunk. Mindenesetre eléggé világos dolog, hogy a kegyetlenkedés e szörnyű szokásából csakis rossz eredmény származhatik. Ennek az elfojtásán kellene dolgozniok a mi tagtársainknak, ahol csak lehet, s amint már mondtam, rendkívüli módon kell ügyelniök arra, hogy azokat a gyermekeket, akikért bármilyen tekintetben is felelősek, semmi veszély ne fenyegethesse a bűnök e formájának részéről.

A GYERMEKEK MESTERE

Maitreya Urunkat gyakran nevezték Istenek és emberek tanítójának, és ez az igazság másképpen kifejezve azt jelenti, hogy a szellemi munka nagy birodalmában Ő a vallás- és nevelésügy Minisztere. Ez nemcsak abból áll, hogy időnként, mikor kívánatosnak látja, vagy saját Maga ölt testet, vagy tanítványainak egyikét küldi el, hogy az örök igazságot valamely új módon fejezze ki, hogy úgyszólván új vallást alapítson. Ettől teljesen különállóan gondja van mindenik vallásra, és az azok bármelyikén keresztül, akár új, akár régi, kibocsátott minden új és szép tanítás mindenkor az Ő sugalmazása. Mi keveset tudunk az egész világra kiterjedő utasításának módszeréről; a tanításnak pedig sokféle módja van a szóbelin kívül is; és bizonyos az, hogy Neki állandó és mindennapi törekvése az Angyalok és emberek millióiban az értelmi fogalmakat magasabb színvonalra emelni.

Ebben a csodálatos munkájában valóságos jobbkeze a segédje és kijelölt utódja, Kuthumi Mester, éppen úgy, mint az Úr Vaivaszvata Manunak segédje és kijelölt utódja: Morya Mester. Éppen azért tehát, mivel Kuthumi Mester az eszményi tanító, Hozzá kell vinnünk mindazokat, kik próbatételre kerülnek, vagy lesznek elfogadott tanítványokká. Lehetséges, hogy életük folyamán később más Mester, más munkában használják őket, de minden esetben mindnyájan vagy majdnem mindnyájan először Kuthumi Mester gyámsága alá kerülnek. Sok év óta tartozik feladataim közé, hogy azokat a fiatal egyéneket, kiket a Mester reményteljeseknek tart, igyekezzem a helyes útra irányítva nevelni; összehoz engem velük a fizikai világban, s rendszerint rövid utasításokat ad, hogy mily tulajdonságokat óhajt bennök kifejleszteni, és hogy milyen oktatásra van szükségük. természetesen Ő, a végtelen bölcsességénél fogva nem ugyanolyan módon foglalkozik ezekkel a fiatalabb agyakkal és testekkel, mint ahogy azt az öregebbekkel teszi. Elmondok itt valamit abból, hogyan vétettek fel próbatanítványoknak hárman a fiatalok közül körülbelül tíz évvel ezelőtt.

BELÉPÉS A PRÓBATANÍTVÁNYSÁGBA

Kuthumi Mestert házának verandáján ülve találtuk, és midőn a fiatalokat Feléje vezettem, Ő mind a két kezét feléjük nyújtotta. Az első fiú kecsesen féltérdre ereszkedett előtte és megcsókolta kezét, és meg is maradt térdeplő helyzetében, a Mester térdének támaszkodva. Mindeniknek szeme az Ő szemét nézte, és úgy látszott, mintha az egész lelkük kiáradott volna a szemükön keresztül. A Mester gyönyörűen mosolygott rájuk, s így szólt.

„Különös örömmel üdvözöllek benneteket, ti már mindannyian dolgoztatok velem a múltban, és remélem, hogy most ismét meg fogjátok tenni. Óhajtom, hogy ti közénk tartozók legyetek, még mielőtt az Úr eljönne, s ezért kezdek már korán foglalkozni veletek. Gondoljátok meg, hogy az, amire ti vállalkozni akartok, minden feladat közül a legdicsőbb, de nem könnyű, mert tökéletes uraivá kell lennetek e kicsiny testeiteknek, teljesen meg kell magatokról feledkeznetek, és csak azért kell élnetek, hogy mások áldása legyetek, és hogy azt a munkát végezzétek, amit reánk bíztak.”

Kezét az előtte térdelő első fiú álla alá téve, nyájas mosollyal kérdé: „Meg bírod ezt tenni?” Mindannyian azt felelték, hogy meg fogják kísérelni. Erre a Mester egyenként mindeniknek értékes személyes utasítást adott, s mindegyiket külön megkérdezte: „Akarsz-e a világban munkálkodni próbálni az én vezetésem alatt?” Mindegyik ezt felelte: „Akarok”.

Ekkor maga elé vonta az első fiút, s mindkét kezét fejére helyezte, mire a fiú ismét térdre borult. A Mester így szólt: „Akkor tehát felveszlek próbaidőre tanítványul, és remélem, hogy hamarosan szorosabb viszonyba léphetsz velem; azért áldásomat adom reád, hogy továbbíthasd másoknak.”

Mialatt beszélt, a fiú aurájának terjedelme csodálatosan megnövekedett, s a szeretet és az odaadás színei élő tűzként égtek benne; és ezt mondá a fiú: „Óh, Mester, tégy engem valóban jóvá, tégy szolgálatodra alkalmassá!”

De a Mester mosolyogva felelte: „Kedves fiam, ezt csak te magad teheted meg, de segítségem és áldásom örökké veled lesz.”

Aztán a többivel ment át ugyanezen a kis szertartáson, kiknek aurái ugyancsak megnövekedtek, és szilárdabbakká és maradandóbbakká váltak, midőn válaszképpen a legcsodálatosabb módon fellángoltak.

Ekkor a Mester felemelkedett, s a fiúkat magával vitte, mondván: „Jertek most velem, és nézzétek meg, mit csinálok!”

Mindnyájan együtt vonultunk lefelé a lejtős ösvényen a hídhoz, mely a folyón vezet át. Bevitt minket a barlangba, s megmutatta a fiúknak mind a próbára felvett tanítványok élő képmásait. Majd így szólt. „Most a ti képeteket fogom megcsinálni.” Ezzel materializálta képmásaikat a szemük láttára, ami természetesen óriási módon lekötötte érdeklődésüket. Az egyik félénk, tiszteletteljes hangon kérdé: „Ilyen vagyok én:”

A képmásak egyikén vöröses anyagból való folt volt. A Mester tréfás pillantással kérdé a kép eredetijétől: „Mi ez?” „Nem tudom” – felelte a fiú, én azonban, azt hiszem, kitalálta, hogy egy előző esti érzelmi feszültség eredménye volt. A Mester rámutatott az aura különböző színeire és azok elrendeződésére, megmagyarázta jelentőségüket, és kifejtette, hogy miben óhajt változást látni. Megjegyezte, hogy naponként megtekinti a képmásaikat azért, hogy lássa, miképpen haladnak, és reméli, a fiúk úgy fognak eljárni, hogy örömük telhessék e képek megtekintésében. Végül mégegyszer megáldotta őket.

Abban az esetben, mikor idősebb egyének vétetnek fel próbára, meglehetős mértékben őrájuk bízzák a nekik megfelelő munka kiválasztását; de ami a fiatalokat illeti, ezek számára néha a Mester tűz ki egy-egy határozott feladatot, s megfigyeli, miként végzik el. Néha leereszkedik, hogy külön bátorító üzeneteket küldjön a fiatalok egyikének, sőt, hogy a fiatalok nevelésére vonatkozó utasítást adjon. Itt közlök kivonatokat azokból az üzenetekből más oly fiatal egyének vezetésére, akik ugyanezen az ösvényen óhajtanak haladni

A MESTERTŐL KAPOTT UTASÍTÁS

„Tudom, hogy életed egyetlen célja a Testvérségnek szolgálni; de ne feledd, hogy magasabb rendű lépéseket kell tenned, és hogy az Ösvényen való előrejutás alvás nélkül való éberséget kíván. Nem elég, hogy e szolgálatra mindig készen légy, hanem örökké lesned kell az alkalmakra, sőt, magadnak kell az alkalmat megteremtened, hogy segíthess a kicsiny dolgokban azért, hogy később, mikor a nagyobb munka mutatkozik, el ne mulaszd észrevenni okkult rokonságodat.

Soha egy pillanatra se feledd, ez mindig jelenlévő inspiráció legyen számodra, ne csupán pajzs legyen a bennünket körüllebegő együgyű gondolatok ellen, hanem egyúttal állandóan ösztönözzön a szellemi tevékenységre. A mindennapi élet üressége és kicsinyessége legyen képtelenség neked, de azért ne essél el megértésüktől és részvétüktől. Az Adeptusság kimondhatatlan üdve még nem a tied, de ne feledd, hogy te már egy vagy Azokkal, akik ezt a magasabb életet élik; ebben az alacsonyabb világban te vagy a szétosztója az Ő napfényüknek, és így neked is a magad színvonalán a szeretet és az öröm sugárzó napjának kell lenned. Legyen bár, hogy a világ nem vesz észre, és nem ért meg, mégis kötelességed sugárzani.

Ne pihenj botra támaszkodva, még magasabb csúcsokat is el kell foglalnod. Az értelmi kifejlődés szükséges voltáról nem szabad megfeledkezned, és önmagadban rokonérzést, szeretetet és türelmet kell kifejlesztened. Mindenkinek meg kell értenie, hogy az ő szempontjain kívül más szempontok is vannak, amelyek lehetnek éppen olyan figyelemreméltók. A beszédbeli nyersességnek vagy durvaságnak és minden vitatkozási hajlandóságnak feltétlenül el kell tűnnie; aki erre hajlik, fékezze meg magát, mikor felébred az indulata; beszéljen keveset, s azt is mindig gyengédséggel és udvariassággal tegye. Sohase szólalj meg addig, míg tisztában nem vagy avval, hogy amit mondani akarsz kedves és okos is. Aki igyekszik szeretetet fejleszteni önmagában, sok tévedéstől menekül meg. A szeretet a legmagasabb erény, mely nélkül minden más tulajdonság csak homokot nedvesítő víz.

A gondolatok és az érzések bizonyos nem kívánatos faját szigorúan ki kell zárni; addig kell rajtuk dolgoznod, míg nálad lehetetlenekké válnak. A Testvérség tudatának nyugodt tavát az ingerlékenység érintései felkavarják. A gőgöt ki kell küszöbölni, mert komoly akadály az a haladás útjában. Minden gondolatban és szóban kiváló finomságra van szükség – a tökéletes tapintatosságnak arra a ritka zamatára, mely sohasem tud sebet ütni vagy sérteni. Ezt megszerezni nehéz, de ha akarod, elérheted.

Határozott szolgálat és ne puszta szórakozás legyen a célod; ne arra gondolj, mit szeretnél tenni, hanem hogy mit tehetsz mások segítésére, feledkezzél el magadról és tekints másokra. A tanítványnak következetesen kedvesnek, lekötelezőnek, segítőnek kell lennie, nemcsak olykor-olykor, hanem állandóan. Jusson eszedbe, hogy minden idő, amit nem a szolgálatra vagy a szolgálathoz való előkészületre fordítasz, számunkra elveszett idő.

Ha valami rosszat látsz magadban, férfiasan és eredményesen ragadd meg. Tarts ki és győzni fogsz. Az egész csak akaraterő kérdése! Én mindenkor kész vagyok neked segíteni, de helyetted nem dolgozhatom; a törekvésnek részedről kell jönnie. Lesd a kínálkozó alkalmakat és figyelj a célzásokra, iparkodj megbízható munkaerővé válni! Igyekezz mindenben kimélyíteni magadat, és a legnagyobb fokú odaadással a szolgálatnak élni.

Jól dolgoztál, de azt akarom, hogy még jobban dolgozzál. Próbára tettelek azáltal, hogy alkalmakat nyújtottam neked, hogy segíthess, s eddig nemesen megragadtad őket. Ezentúl több és nagyobb alkalmat adok neked, s azok felismerésétől és kihasználásától fog függeni előmeneteled. Ne feledd, hogy az eredményes munka jutalma abban áll mindenkor, hogy egyre több munka tárul eléd, és hogy a neked csekélyeknek látszó dolgok iránt való hűség nagyobb fontosságú munkákban való alkalmaztatásra vezet. Remélem, hamarosan közelebb jutsz hozzám, s így segíthetsz testvéreidnek a Királyhoz vezető Ösvényen haladni. Legyél hálás azért, hogy oly hatalmas szereteterőd van, hogy tudod, miként lehet világodat napfénnyel elárasztani, önmagadat királyi bőkezűséggel odaadni, király módjára ajándékot szórni széjjel. Ez igazán jól van, de vigyázz, nehogy a szeretet e nagy virágának színében a gőgnek egy kis pontja legyen, mely, mint a bomlás alig látható kicsiny foltja, addig terjeszkedik, míg bemocskolja és megfertőzi az egész virágot. Emlékezz arra, amit Nagy Testvérünk írt: „Légy alázatos, ha el akarod érni a bölcsességet; légy még alázatosabb, ha elérted.” Ápold az alázatosságot, ezt a szerény, illatos növényt, amíg csak lényednek minden ízét át nem járta édes illata.

Amikor egységre törekedsz, nem elég a többieket magadba vonni, auráddal beburkolni, hogy eggyé tedd őket magaddal. Ezzel minden esetre már nagy lépést tettél, de még ennél is tovább kell menned, és magadat kell eggyé tenned azok mindenikével, testvéreidnek valósággal a szívükbe kell lépned, hogy megértsd őket; sohase kíváncsiságból történjék ez, mert a testvér szíve egyaránt titkos és szentelt hely, nem szabad azt kikutatni vagy vizsgálni, hanem inkább igyekezz azt tiszteletteljesen megérteni, és szeretettel segíteni. Könnyű másokat a magunk szempontjából bírálgatni; annál nehezebb megismerni és szeretni őket, pedig ez az egyetlen módja annak, hogy magaddal hozhasd őket. Akarom, hogy gyorsan fejlődj, hogy használhassalak a Nagy Munkában; hogy pedig ebben segítselek, áldásomat adom reád.

Leányom, jól tetted, hogy befolyásodat kifejtve, igyekeztél a környezetedben lévő durvább elemeket kiművelni, s hogy segítettél egy másik tiszta léleknek a hozzám vezető útjában. Ez mindig ragyogó csillag lesz dicsőséged koronájában; folytasd iránta való segítésedet és láss hozzá, hogy nemsokára újabb csillagokkal gyarapítsd koronádat. Ez a te jó munkád tett engem képessé arra, hogy sokkal hamarabb vonhassalak közelebb magamhoz, mint különben tehettem volna. A gyors előrehaladásnak nincs biztosabb módszere, mint annak szentelni magunkat, hogy másokat segítsünk a felfelé vezető ösvényen. Szerencsés vagy abban is, hogy találkoztál azzal, aki régen is társad volt a munkában, mert azok ketten, akik valóban tudnak együtt dolgozni, sokkal hathatósabban fejthetik ki működésüket így együttesen, mintha külön-külön fejtenék ki ugyanazt az erőt. Jól indultál meg; ugyanezen a vonalon haladj tovább is gyorsan és biztosan.

Üdvözöllek téged, a dicső sereg legutóbbi újoncát. Nem könnyű neked teljesen elfeledkezi magadról, fenntartás nélkül odaadni magadat a világ szolgálásának; pedig ez kívántatik tőlünk, azért kell élnünk, hogy másokra nézve áldás legyünk, és hogy a reánk bízott munkát elvégezzük. Jól kezdted meg az önfejlesztés munkáját, de még sok a tennivaló. Nyomd el az ingerlékenységnek a leggyengébb árnyát is, és légy készen mindenkor tanácsot és tanítást elfogadni; ápold az alázatosságot s az önfeláldozást, és töltsd meg bensődet izzó lelkesedéssel a munka iránt. Így a Nagy Mester kezében alkalmas eszköz leszel; katona leszel Azok hadseregében, Akik megmentik a világot. Hogy ebben segítségedre legyek, ezennel próbatanítványomul fogadlak.”

„Meg vagyok elégedve veled, de akarom, hogy még többet tégy. Mert neked, gyermekem, megvan az arra való képességed, hogy gyorsan haladj; én pedig akarom, hogy ezt olyan célodul tűzd ki, amit minden áron el akarsz érni. Neked úgy tetszhetik, hogy nem fontos néhány akadály, amelyről azt tanultad, hogy le kell küzdened; de valósággal nem úgy áll a dolog, mert ezek oly belső körülményre mutató külső jelek, amely belső állapotoknak meg kell változniok, hogyha hasznos óhajtasz lenni Urunknak, amikor eljön. Ez gyökeres változtatást jelent, amit nem lesz könnyű véghezvinned, de megéri a fáradságot. A szabályok, melyeket szeretném, ha magad elé idéznéd, ezek:

1. Feledd el önmagadat és személyes kívánságaidat, csak arra emlékezzél, hogy szolgálni akarsz másoknak; minden erődet, gondolatodat és lelkesedésedet teljesen ennek a törekvésednek szenteljed.
2. Semmiféle dolgot illető véleményedet fel ne ajánljad, hacsak határozottan nem kérnek rá.
3. Mielőtt beszélnél, mindenkor gondold meg, hogy amit mondani akarsz, hogyan fog hatni másokra.
4. Soha el ne áruld, vagy ne tárgyald egy testvér gyengeségét.
5. Gondolj arra, hogy még sok a tanulnivalód, s azért gyakran tévedhetsz; tehát illő szerénységgel beszélj.
6. Ha szólítanak, azonnal mozdulj meg, ne akard előbb bevégezni, amit éppen akkor olvasol vagy teszel; ha pedig fontos kötelességet teljesítesz, magyarázd meg szelíden, mi az.

Közelebb akarlak vonni magamhoz, és ha megtartod ezeket az utasításokat, akkor nemsokára megtehetem. Addig is áldásom nyugszik rajtad.”

LEGYETEK OLYANOKKÁ, MINT A KIS GYERMEKEK

Sokan, olvasva ezeket az utasításokat, meglepődhetnek azok rendkívüli egyszerűségétől. talán le is fogják nézni, mint alkalmatlanokat arra, hogy az embereket a mi modern civilizációnk hatalmas bonyolultságában vezessék és segítsék. De aki így gondolkozik, elfelejti, hogy a tanítvány életének lényegéhez tartozik elmellőzni ezt a bonyolultságot és kilépni belőle; mint a Mester mondja: „Jöjj ki a te világodból és lépj be a mienkbe!” Olyan gondolatvilágba kell lépnie, melyben az élet egyszerű és céltudatos, melyben a jó és rossz ismét tisztán értelmezett, amely gondolatvilágban az előttünk álló következmények egyenesek és érthetők. Az egyszerű élet az, amit a tanítványnak élnie kell; mert éppen az általa elért egyszerűség teszi neki lehetővé a magasabb előmenetelét. Életünkből bonyodalmat, bizonytalanságot és zűrzavar-halmazt csináltunk, ellentétes áramlatok viharává tettük életünket, melyben a gyenge kidől és elsüllyed; de a Mester tanítványának erősnek és egészségesnek kell lennie, életét a saját kezének kell irányítania, és isteni egyszerűséggel egyszerűvé tennie. Elméjének félre kell sepernie mindezt az ember-okozta zűrzavart és káprázatot, s nyílegyenesen kell eljutnia céljához. „Ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kisdedek, semmiképp sem juthattok be a mennyeknek országába.” A mennyeknek országa pedig – ne feledjük el – „Az Adeptusok Nagy Fehér Testvérsége”. 4)

E kivonatokból láthatjuk, mennyire magas eszményt tűz ki a Mester tanítványai elé, és némelyikük előtt ez olyasfélének látszhatik, mint amit a teológiában tökéletes tanácsnak nevezünk – jobban mondva, olyan cél vagy állapot, amit lehetetlen egyelőre tökéletesen elérnünk, mégis állandóan törekednünk kell utána. Minden törekvő magas cél felé igyekszik, de egyik sem érheti el még teljesen azt, amire törekszik; mert különben egyáltalán nem volna szüksége arra, hogy fizikai testben éljen. Nagyon messze vagyunk a tökéletességtől, de a fiataloknak, akiket el lehet juttatni a Nagy Lények közelségébe, éppen a fiatalságuk és az idomíthatóságuknál fogva a legcsodálatosabb alkalmuk van. Nekik sokkal könnyebb kiküszöbölniök a nem teljesen megfelelő dolgokat, mint az öregebb embereknek. Ha arra képesítik magukat, hogy egész életükben a helyes szempontot kövessék, a helyes okok alapján cselekedjenek, és hogy helyes legyen a magatartásuk: akkor folyvást közelebb és közelebb jutnak a Mesterek eszményéhez. Ha fizikai testének éber állapotában láthatná a próbatanítvány azokat az eleven képeket, melyeket a Mester készít, sokkal teljesebben értené meg az apró részleteknek tetszhető dolgok fontosságát.

AZ INGERLÉKENYSÉG HATÁSAI

Általános nehézség az ingerlékenység; amint már kifejtettem, ingerlékenynek lenni olyasmi, ami könnyen megtörténik bárkivel, aki a mai civilizáció keretei között él, kiknek idegei állandó feszültségben vannak. A legtöbben közülünk folyton kínzó zajban élnek; és minden dolog közül leginkább a zaj nyugtalanítja az idegeket, s ez okoz ingerlékenységet. Általános tapasztalatuk az érzékeny embereknek, hogy valahányszor bemennek a városba, mindig egészen megtörten és fáradtan térnek haza. Sok minden hozzájárulhat a fárasztáshoz, de főképpen mégis a folytonos zaj okozza a kimerültséget, valamint a különféle rezgésű asztrál testek közelléte, melyek mind izgatottak és csekélységektől megzavartak. Nagyon nehéz elkerülni a hirtelen felindulást, különösen nehéz ez a tanítványnak, kinek testei magasabb feszültségűek és érzékenyebbek, mint a közönséges emberéi.

Természetes, hogy ez az ingerültség némiképpen csak a felületre terjed ki, nem hat mélyre; de jobb elkerülni még egy ilyen felületes ingerültséget is – amennyire lehetséges –, mert a hatásai sokkal tovább tartanak, mint rendesen gondoljuk. Nagy viharnál először a szél fodroz fel hullámokat; de a hullámok még a szél lecsillapulása után is sokáig fognak háborogni. Ez a hatás a vízen mutatkozik, mely súlyos; az asztrál test anyaga azonban sokkal finomabb a víznél, s így a megindított rezgések sokkal mélyebbre hatolván, tartósabb hatást eredményeznek. Egy kisebb fajta kellemetlen ideiglenes érzés, ami tíz perc alatt kivonul elménkből, oly hatást idézhet elő az asztrál testünkben, mely negyvennyolc órán át is fennáll. A rezgések sokszor nagyobb időtartamon belül sem csillapodnak le.

Egy ilyen hiba felismerésénél a leghatásosabban nem avval szüntethetjük meg azt, hogy reá összpontosítjuk figyelmünket, hanem, hogy igyekszünk a vele ellentétes erényt kifejleszteni. Egyik eljárási mód az, hogy az ember gondolatait kitartóan az ellen a hiba ellen irányítja; de kétségtelen, hogy ily módon felkelti a mentál és az asztrál lények ellenszegülését, úgy, hogy jobb módszernek bizonyult megkisérleni a figyelmünket másokra terelni, amely eljárásnak természetesen mindenkor a mások iránt érzett szereteten kell alapulnia. Az olyan ember, kinek lelkét szeretet és mások figyelembevétele tölti be, nem fogja magának megengedni, hogy ingerülten beszéljen, vagy csak gondolkozzék is másokról. Akit ez az eszme képes betölteni, ugyanezt az eredményt fogja elérni anélkül, hogy ellenszegülésre ingerelné az elemi lényeket.

ÖNZÉS

Van az önzésnek sok más alakja is, melyek mind komolyan hátráltatják a tanítvány előhaladását. Ezek egyike a restség. Láttam valakit annyira gyönyörködni egy könyvben, hogy nem volt kedve letenni a pontosság kedvéért sem; más ember esetleg nagyon rosszul ír, nem gondolva arra, hogy az másra nézve – ki kénytelen az ő kézírását olvasni –, mily szemrontó és kedélyrontó lehet. Apró hanyagságok csökkenthetik az ember fogékonyságát a magasabb befolyásokkal szemben, rendetlenné és rúttá tehetik a többi ember életét, leronthatják az önuralmat és hathatósságot. A hathatósság és a pontosság lényegesek, ha egy munkát kielégítően akarunk elvégezni. Sok embernek nincs hathatóssága, ha valami munkát bíznak rájok, nem végzik el behatóan, hanem mindenféle mentséget hoznak fel: vagy ha felvilágosítást, útbaigazítást kérnek tőlük, nem tudnak mit mondani. E tekintetben az emberek igen különbözők. Ha egyiktől kérdezünk valamit, így felelhet kérdésünkre: „Nem tudom”; a másik ezt mondja: „Nem tudom, de megyek és megtudakolom”, s vissza is tér a kért felvilágosítással. Hasonló módon az egyik ember elindul, hogy valamit véghezvigyen, s azzal tér vissza, hogy képtelen volt a dolgot végrehajtani; míg a másik nem tágít, amíg meg nem tette.

A tanítványnak azonban minden jó munka megvalósításánál arra a jóra kell gondolnia, ami másokra hárul abból, valamint arra, hogy ez a munka nem egyéb, mint alkalom a Mester szolgálatára; ami mind lehet csekély anyagi, de nagy szellemi értékű, – sohase arra a jó karmára gondoljon, ami e munkából reá magára háramlik, mert ez csak egy más, nagyon finom formája lenne annak a hajlandóságnak, mellyel az ember mindennek központjába a saját személyét helyezi. Gondoljunk arra, amit Krisztus mondott: „Amit eggyel is tesztek az én kicsinyeim közül, azt velem tettétek.”

Hasonló finom hatások láthatók a levertségben, s a féltékenykedésben, vagy jogaiknak agresszív hangsúlyozásában. Ezt mondta egy Adeptus: „Gondolj kevesebbet a jogaidra és többet a kötelességedre!” Igaz, hogy a külvilággal szemben lehet néha a tanítvány abban a helyzetben, hogy kénytelen udvarias módon ragaszkodni ahhoz, amire szüksége van; de tanítványtársaival szemben jogokról sohasem lehet szó, csak alkalmakról. Ha valaki bosszankodik, akkor elkezd magából agresszív érzéseket kibocsátani, s nem is kell az igazi gyűlölésig eljutnia, és máris sötéten izzóvá tette asztrál testét, és befolyásolja mentál testét is.

TÖPRENGÉS

Hasonló zavarok támadnak gyakran a mentál testben is, melyek éppen olyan romboló hatásúak. Ha valaki nagy töprengésbe bocsátkozik egy probléma fölött, és újra meg újra meghányja-veti elméjében anélkül, hogy végmegállapodásra jutna, akkor ezalatt viharhoz hasonló folyamatot idéz elő mentál testében. Tekintetbe véve ezen világ rezgéseinek végtelen finomságát: a „vihar” szó csak részben fejezi ki a valóságot. Közelebb utunk az igazsághoz, ha a mentál test egy fájdalmas helyének képzeljük el az így okozott hatást, mint valami felhorzsolás által keletkezett gyulladást. Gyakran találkozunk vitatkozó természetű emberekkel, kiknek mindenről kell vitatkozniok, és akik szemmel láthatóan annyira szeretik ezt gyakorolni, hogy édes-keveset törődnek azzal, hogy a probléma melyik oldalán vetik latba érveiket. Az ilyen fajta egyénnek mentál teste örökös gyulladásban van, és ez a gyulladás a legkisebb kihívásra is bármely pillanatban kész tényleges, nyílt sebbé felfakadni. Az ilyen emberek okkult téren nem remélhetnek semmi haladást mindaddig, míg beteges állapotukra egyensúllyal és józan ésszel nem tudnak hatni.

Szerencsénkre a jóindulatok maradandóbbak, mint a rosszak, mivel az asztrál test finomabb részeiben működnek; az erős szeretet és odaadás érzelmeinek hatása még azután is sokáig megmarad az asztrál testben, mikor az azt előidéző alkalmat már régen elfelejtették. Lehetséges, bár szokatlan, hogy egyszerre két különböző erős rezgés megy végbe az asztrál testben, például a szeretet és a harag. Erős harag érzésének idején az ember nemigen képes szeretetteljes érzelmekre, kivéve azokat az eseteket, mikor a harag oka nemes felháborodás; ilyenkor az utókövetkezmények párhuzamosan haladnak, de az egyik magasabb színvonalon működik, mint a másik, s ennélfogva tovább is fog tartani.

NEVETÉS

Nagyon természetes dolog az, hogy fiúk és lányok szeretnek mulatni, vigadni, mulattató dolgokat olvasni és hallani és nevetni rajta; ez jól is van így, és nem tesz kárt. Ha láthatnák az emberek a jóízű, barátságos nevetés által keltett rezgéseket, látnák, hogy felkavarodik némileg az asztrál test; a folyamat hasonló ahhoz, mikor a lovaglás megrázza a májat: mindkettő jót tesz, nem okoz kárt. De ha azoknak a kevésbé tetszetős történeteknek a hatásait láthatnánk, melyeket romlott gondolkozású emberek szoktak mesélni egymásnak: rettenetes különbséget észlelnénk. Az ilyen gondolatok minden tekintetben gonoszok, és az általuk felkeltett gondolatformák hosszú időre az asztrál testhez tapadnak, az undorító lények minden faját vonzva oda. A Mesterekhez közeledőknek ettől a durvaságtól mentnek kell lenniök, valamint mindentől, ami lármás és durva; a fiatalabbaknak pedig állandóan résen kell lenniök, nehogy visszaessenek a gyerekességekbe vagy az oktalanságokba.

Néha az esztelen vihogásra való hajlam mutatkozik, amit minden áron el kell kerülni, mert nagyon rossz hatása van az asztrál testre. Körülszövi egy szürkés-barna, fonalakból való hálóval, ami igen visszatetsző réteget alkotva, megakadályozza a jó befolyások behatását. Olyan veszedelem ez, amely ellen a fiataloknak szorgosan kell védekezniök. Légy oly boldog és jókedvű, amilyen csak lehetsz; a Mester szívesen látja és segít ösvényeden. De sohase engedd, hogy vidámságodat durvaság vagy közönségesség mocskolja be, sohase engedd nevetésedet illetlen vihogássá válni, se esztelen kacagássá fajulni.

Mint mindenben, úgy ebben is van határozott elválasztó vonala annak, hogy mi ártatlan és mi az, ami könnyen válik ártalmassá. Legbiztosabb módszer annak eldöntésére, ha megvizsgáljuk, hogy túlmegy-e a mulatság a jó ízlés és a finomság határain. Amint a nevetés ezt a határt túllépte, amint a legkisebb mértékben is rakoncátlan, amely pillanatban már nem tökéletes a finomsága: veszélyes talaj felé haladunk. Ennek a megkülönböztetésnek a belső oldala az, hogy míg az egó teljes mértékben parancsol az asztrál testének, addig minden rendben van; amint azonban elveszti uralmát, a nevetés féktelenné és esztelenné válik és ekkor, hogy úgy mondjuk: a ló elrohant lovasával. Az ilyen meg nem zabolázott asztrál test minden futó befolyás kénye-kedvére van bízva s a legkevésbé kívánatos gondolatok és érzések könnyen megtámadják. Vigyázzatok arra is, hogy vidámságotok mindenkor tiszta legyen, soha egy pillanatra se szennyezze be a mások szenvedése vagy veresége fölött érzett káröröm. Ha valakit megalázó baleset ért, ne álljatok meg nevetve tétlenül az esemény nevetséges oldalát véve figyelembe, hanem siessetek oda azonnal segíteni és vigasztalni. Szerető gyöngédség és segítőkészség legyenek mindig a legkiválóbb jellemvonásaitok.

ÜRES SZAVAK

A clairvoyant (tisztánlátó), ki a nem kívánatos indulatoknak a magasabb testekre gyakorolt hatását láthatja, minden nehézség nélkül megérti, mily fontos dolog az azokon való uralkodás. Közülünk pedig a legtöbben nem látják ezt az eredményt, azért hajlandók a gondatlanságnak engedni át magukat. Ugyanez vonatkozik azokra a hatásokra, melyeket az odavezetett, vagy a meggondolatlan megjegyzések keltenek. Krisztus a legutóbbi földi testetöltésében, amint feljegyezték, azt mondta, hogy az embereknek az utolsó ítélet napján minden hiábavaló szóról számot kell adniok. Ez kegyetlenül hangzik, és ha helyes volna az ítélet ortodox felfogása, akkor valóban igazságtalan és szörnyű volna az. Ő nem úgy értette azt, a legkevésbé sem úgy, hogy egy hiábavaló szó az embert örökre elkárhoztatja, mert ilyesmi nincs, de tudjuk, hogy minden szónak és gondolatnak megvan a maga karmája, a maga eredménye, és ha esztelen dolgokat újból és újból megismétel valaki, egy olyan légkört teremtenek az ember körül, amely kizárja a jó befolyásokat. Ezt elkerülendő, állandó figyelem szükséges. Emberfölötti ideál lenne elvárni, hogy egy ember sohase feledkezzék meg magáról, még egy pillanatra sem, de elvégre minden tanítvány emberfölöttinek lenni törekszik, mert a Mester az emberek fölött áll. Ha a tanítvány tökéletes életet tudna élni, már ő maga is Adeptus volna; még ő nem lehet az, de ha folyton rágondolna az eszményképére, sokkal közelebb jutna hozzá. Minden kimondott haszontalan szó befolyásolja egy időre a Mesterrel való összeköttetését, tehát a legnagyobb gonddal kell vigyáznia minden szavára. (Lásd a 14. fejezetben a helyes beszédről mondottakat.)

A BESZÉDALKOTTA FORMÁK

A tanítványnak éppen annyira kell ügyelnie beszédmódjára, mint annak tárgyára, legyen a beszéde vonzó, szép, kifogástalan és ment a gondatlanságtól, és minden túlhajtástól. Jól válassza meg, és jól ejtse ki szavait. Sokan gondoljuk, hogy a köznapi életben nem szükséges tisztán beszélni; pedig sokkal fontosabb az, mint gondolnák, mert mi mindnyájan folyton építjük a környezetünket és azok reánk hatnak vissza. Szobáinkat és házunkat megtöltjük gondolatainkkal, és azok között kell élnünk. ha például valaki a levertségnek engedi át magát, szobája avval telik meg; és ha oda érzékeny ember lép be, életerejének gyengülését fogja érezni, s jó hangulatát elveszíti. Ő pedig, aki sok időt tölt el a szobában, mindig a levertség hatása alatt lesz, és nem könnyen fogja lerázhatni magáról. Éppen így, ha valaki gondatlan és műveletlen beszéde által kellemetlen hangformákkal veszi körül magát, beszédével olyan légkört teremt, amelyben e formák folyvást visszahatnak reá. Ezeknek a folytonos kényszerítésére minden valószínűség szerint a rút formákat sokszorosítani fogja, s ha nem vigyáz eléggé, egyszer csak azt veszi észre, hogy már szokásává lett a közönséges és durva beszéd.

Több ízben hallottam tanítóktól: „Nem segíthetünk a gyermekek beszédén. Amíg velünk vannak az iskolában, igyekszünk kijavítani beszédjüket; de otthon a rossz kiejtést hallják, és az maradandó, s lehetetlenné teszi számunkra azt, hogy ellensúlyozzuk.” Az iskolában a gyermekek körülbelül öt órát töltenek el, az idő többi részében otthonukban vagy a körül vannak. Ebben az otthoni légkörben nem kívánatos hangformák nehezednek rájuk az egész ottidőzésük alatt, úgy, hogy teljesen rabjaikká lesznek; vannak olyan szavak, melyeket teljesen képtelenek kimondani, mivel nem tudnak tiszta hangot kiejteni. Ausztrália némelyik részében például, amikor azt akarnák mondani: „Now it is time to go to school”, valami ehhez hasonlót mondanak: „Naow it is toime to gauw to skyule”. Ez nem jó. Azt gondolhatnánk, ez kicsiny és nem fontos dolog; semmiképpen sem kicsiny, és egy csomó ilyesmi folytonos ismétlésének nagy a hatása. Bizonyos, hogy jobban tesszük, ha széppel vesszük körül magunkat, mintha rút környezetet teremtünk, ha mindjárt az éteri anyagban van is az. Igen nagy fontosságú, hogy kifogástalanul, tisztán és szépen beszéljünk, mert az belső és külső megfinomodáshoz vezet el egyaránt. Ha durván és pongyolán beszélünk, lealacsonyítjuk gondolkozásunk színvonalát; és az ilyen beszédmodor visszatartja és utálattal tölti el azokat, akiken segíteni akarunk. Akik nem tudják szabatosan alkalmazni szavaikat, azoknak gondolkozásuk sem lehet pontos; még erkölcsiség tekintetében is határozatlanok lesznek, mert ezek a dolgok mind kölcsönösen hatnak egymásra.

Minden kiejtett szó az éteranyagban egy kis formát alkot, éppen úgy, mint a gondolat az értelmi (mentál) anyagban. E formák némelyike nagyon ellenezhető. Például a „gyűlölet” szó szörnyű formát alkot, úgyhogy én, amióta láttam az alakját, sohasem használom ezt a szót. Mondhatjuk, hogy valamit nem szeretünk, vagy hogy nem törődünk vele; de sohasem volna szabad használnunk a „gyűlölöm” szót, hacsak tehetjük s akarjuk, mert az általa alkotott formának puszta látása már éles rossz érzést okoz. Viszont vannak szép formákat alkotó szavak, amelyeket jó mondani. Mindez tudományosan kidolgozható volna, és nem kételkedem benne, hogy úgy is lesz, mihelyt ráér valaki. Általában mégis azt mondhatjuk, hogy tetszetős formákat azok a szavak alkotnak, amelyek kívánatos tulajdonságokat fejeznek ki: csúnya formákat pedig azok alakítanak, amelyek rossz tulajdonságokkal vannak összefüggésben.

Az ilyen szóformáknak nem a szót kísérő gondolat a meghatározója, a gondolat magasabb anyagtípusban alkotja meg a saját formáját: A „gyűlölet” szót például sokszor használják csak úgy odavetve, minden igazi gyűlölés nélkül, esetleg, mikor valami táplálékról beszélnek; ez a szónak teljesen hiábavaló alkalmazása, és világos, hogy semmi komoly érzést nem közöl, úgyhogy az asztrál gyűlöletforma nem jön létre; de megjelenik a csúnya éteri hangforma, éppen úgy, mintha a beszélő valósággal azt értette volna alatta, amit kimondott. Tisztán láthatjuk eszerint, hogy maga ez a szó nem jó szó. Ugyanez áll az átkokra és az illetlen szókra, amiket oly gyakran hasznának a tanulatlan és műveletlen emberek. Azok a formák, melyeket e szavak némelyike teremt, különösen irtózatosak, ha meglátja a tisztánlátó. Lehetetlen el is gondolni, hogy a tanítványságra törekvő bármelyike bemocskolná ajkát ilyen szavak kimondásával. Gyakran halljuk az embereket pongyola, tolvajmondásokat használni, amelyeknek semmi értelmük vagy elismert származásuk sincsen. Fontos dolog, hogy mindezt kerülje az okkultizmus tanulmányozója.

Ugyanez áll a túlzás szokására. Néha az emberek igen nagyítva beszélnek. Ha valami száz yardnyi távolságra van, azt mondják, hogy mérföldekre esik innen. Ha a szokottnál egy kissé melegebb nap áll be, azt mondják, hogy „forró”. A mi angol tudásunk szegény, ha nem vagyunk képesek a gondolat különböző fokainak szavakat találni anélkül, hogy belemerülnénk ezekbe a vad, értelmetlen túlzásokba. Mindezek közül legrosszabb, hogyha az, amiről ki akarják fejezni, hogy rendkívül jó, úgy mondják, „borzasztó” jó. Ez nemcsak önmagával való ellentmondás, amiért is rendkívül oktalan és értelmetlen, hanem elrettentő visszaélés olyan szó használatával, amelynek megvan a maga ünnepélyes jelentése, s ezért így használni különösen nem illő dolog. Minden ilyen éktelenséget szigorúan kell kerülnie annak, aki az okkultizmus tanulója akar lenni.

Hangsúlyozzuk a beszéd fölött való uralkodás szükséges voltát a szavaink jelentésének szabályozása szempontjából, és jogosan tesszük ezt; mert semmi sem annyira szükséges, mint az; szeretném, ha mindnyájan tudnánk ügyelni szavaink kiejtésére, és ezt is az önnevelés egyik cselekményének tekinthetnők. A beszéd szabatosságának és finomításának fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni.

Bármikor, ha beszélünk, vagy nevetünk, nemcsak hangot, hanem színt is alkotunk. Ha a nevetés szívből jövő, kedves, akkor a hatása is kellemes és az egész környezetben a vidámság érzését kelti. Ha azonban gúnyos, csípős a nevetés, vagy durva röhögés, elfojtott nevetés vagy vihogás, akkor egészen más hatást idéz elő, ami a legnagyobb mértékben kellemetlen. Figyelemreméltó, hogy a gondolatok s az érzések minden árnyalata mennyire pontosan visszatükröződik más területeken. Szembetűnő ez akkor, amikor egyik országból a másikba megyünk, és azt tapasztaljuk, milyen egészen más hanghatások töltik be a levegőt. Mihelyt a Csatornán átkelünk Angliából Franciaországba, azonnal látjuk, hogy a francia nyelvből keletkező hangformák teljesen eltérők az angoltól. Bizonyos hangoknál különösen észrevehető ez, mert vannak minden nyelvnek olyan hangjai, amelyek egészen külön a sajátjai, és éppen ezek azok a fő tényezők, melyek az egyik nyelvnek megnyilvánulását a másikétól különbözővé teszik.

A formák színei inkább attól függenek, hogy milyen szellemben beszélünk. Lehet, hogy ketten egyet mondanak, és így szavaikkal nagyjában egyenlő alakokat formálnak, de azok hátterében egymástól eltérő szellem rejlik. Ha valakitől elköszönve azt mondod „Good bye”: e szavakat igazi baráti érzés kitörése kísérheti; de ha ugyanezeket a szókat csak úgy odavetve mondod ki, minden különös gondolat vagy érzés nélkül, akkor a magasabb világokban a két mondásnak teljesen eltérő hatása mutatkozik. Az egyik csak éppen egy keveset jelentő és keveset tevő felvillanás; a másik pedig határozott kiáramlás, amit barátodra irányítasz. Jól meg kell jegyeznünk, hogy a „Good bye” kifejezés azt jelenti, „God be with you” (Isten legyen veled!); tehát áldást adsz e szavakkal. Franciául azt mondjuk „Adieu” (To God I commend you) Istennek ajánllak! Ha e szavak kimondásánál mindenkor hozzágondolnátok a jelentését, sokkal több jót tennétek, mint amennyit tesztek, mert akkor akaratotok és gondolatotok a szavakkal együtt járna, és ez az áldás igazi segítés lenne, s nem puszta alkalmi felvillanás.

A tanítvány beszédének mindezekben finomultnak és fejlettnek kell lennie. Emlékezzetek arra, amit a „The light of Asia” mond, hogy a Király, az Én, bennetek van, és hogy mindennek, amit a szájatokon kiejtetek az Ő jelenlétében, arany szavakkal kifejezve, arany gondolatnak kellene lennie:

Úgy uralkodjatok az ajkakon,
Mintha palotaajtók volnának,
Melyeken belül a Király van;
Nyugodt, szép és udvarias legyen minden szó,
Melyet attól a jelenléttől nyer.

IDEGES KAPKODÁS

Különösképpen szükséges, hogy a tanítvány minden nyugtalanságtól és kapkodástól mentes legyen. Sok erélyes és komoly munkás teszi erőfeszítéseit semmisekké és eredménytelenekké azáltal, hogy enged ezeknek a hibáknak, mert olyan ingadozó vibrációkból álló aurát teremt maga körül, melyen semmi gondolat vagy érzés sem hatolhat be vagy ki eltorzulás nélkül. A legjobb erő is, amit magából kiáraszt, oly rázkódást visz magával, amely valósággal semlegesíti azt. Legyetek hajszálig szabatosak; de ezt a szabatosságot tökéletes nyugalommal valósítsátok meg, ne pedig kapkodással, nyugtalan idegeskedéssel.

Egy másik pont, amelyet meg kell értetnünk tanítványainkkal az, hogy az okkultizmusban mindent úgy értünk, amint mondjuk, sem többet, sem kevesebbet. Ha szabállyá lesz az, hogy nem szabad másokról kedvezőtlent vagy bírálgatót mondanunk, akkor ez szó szerint veendő, nem úgy, hogy ha eszünkbe talál jutni, kissé csökkentjük mindennapi kedvezőtlen és elítélő szavaink számát, hanem hogy teljesen be kell szüntetnünk. Már annyira megszoktuk olyan különböző erkölcsi utasítások hallását, amelyeket, úgy látszik, senki sem igyekszik komolyan érvényesíteni a gyakorlatban, hogy szokásunkká válik azt gondolni, hogy a vallás egyebet nem kíván tőlünk, mint egy eszme kénytelen-kelletlen helybenhagyását, vagy alkalmi gyenge kísérletet annak megközelítésére. Teljesen félre kell dobnunk ezt a gondolkozásmódot, s meg kell értenünk, hogy valahányszor a Mester vagy Annak tanítványa nekünk okkult útbaigazításokat ad, az mindenkor pontos és betű szerint vett engedelmességet kíván.

A CSATLAKOZÁS ÉRTÉKE

Úgy a próbatétel alatt álló, mint az elfogadott tanítványnak gyakran nagy segítséget nyújt a Mester valamelyik idősebb tanítványának jelenléte. India régmúlt korában, ha egy „guru” kiválasztotta „csélá”-it, csoportba rendezte, s bárhová ment, magával vitte őket. Időnként tanította őket, de nagyon gyakran nem részesültek tanításban; mégis gyorsan haladtak előre, mert az egész idő alatt a tanító aurájában tartózkodtak, és azzal jutottak összhangba ahelyett, hogy a közönséges befolyások környezték volna. A Tanító jellemük kiépítésében is segített nekik, és mindenkor gondosan figyelte a tanoncokat. A Mestereink ezt a tervet a fizikai világban nem tehetik magukévá, de néha úgy rendezték a dolgot, hogy valamely idősebb képviselőik gyűjthetik maguk köré a fiatalabb kezdők csoportját, kiket egyénileg kezelnek, akárcsak egy kertész a növényeit, rájok bocsátva éjjel-nappal azokat a befolyásoló sugarakat, melyek szükségesek egyes tulajdonságok felébresztésére, és a gyenge pontok megerősítésére. Az idősebb segítő erre a munkára nézve ritkán kap kimondott útbaigazítást, bár tehet néha a Mester egy-egy megjegyzést, vagy ad egy-egy megvilágító magyarázatot.

Már magában az is, hogy a tanítványok egy csoportban vannak, elősegíti előhaladásukat; együtt állanak magasabb ideálok befolyása alatt, s ez sietteti a kívánatos jellemvonások növekedését. Valószínű, hogy kikerülhetetlen a karma-törvény folyásában, hogy a felfelé törekvő egyén érintkezésbe ne kerüljön egy magánál magasabb fejlettségűvel, és sok jóban részesüljön azáltal, hogy annak rezgéseire való válaszolásban ügyesedik; a általában úgy van, hogy a Mester nem léptet elő senkit, míg nem volt együtt egy idősebb tanítvánnyal, aki tudja őt vezetni és segíthet neki. Mégis vannak kivételek, és minden Mesternek megvan a maga külön eljárási módja kezdőivel szemben. Elnökünk ezt mondta egy esetben: a Mester azt cselekszi, hogy elküldi tanítványait „a harctér túlsó szélére”, hogy nagy erőre tegyenek szert azáltal, hogy erőik a külső segítség minimuma mellett fejlődnek ki. Minden egyént úgy kezelnek, ahogy az neki a legelőnyösebb.

Azt kérdezték, lehetséges-e haladni olyan egyedül álló tanulónak, akit a karmája egy távoleső tanyára vagy ültetvényre helyezett, vagy olyan helyhez kötött, ahol nem találkozhatik oly személlyel, aki már az ösvényen jár. Kétségtelenül haladhat az ilyen ember, és bár nehezebb a munkája, mivel kevesebb segítsége van a fizikai világban, megtanul önmagára támaszkodni; s valószínűleg nagyobb akaraterőt és határozottságot fejleszt ki önmagában, éppen azért, mert oly nagyon egyedül áll. Javára lesz, ha levelezésbe bocsátkozik valamely idősebb tanulóval, aki kérdéseire tud felelni és olvasmányait illetőleg tanácsot adni, mert ilyképpen sok idő megtakarítható és útja egyengethető.

V. FEJEZET
FELVÉTEL

BESZÁMOLÁS EGY FELVÉTELRŐL

Noha oly nagy változást okoz a tanítvány életében az, ha a Mester őt tanítványul elfogadja, alig jár vele több külső szertartás, mint a „Próbára való felvétel” esetében. A következőkben egy pár fiatalabb testvérünk elfogadásának leírását adjuk, hogy összehasonlítható legyen az ezzel összefüggő, s az előbbi fejezetben hozott „Próbáravétel” leírásával.

Szokásunk szerint Kuthumi Mesterünk házába menve, ott találtuk Vele komoly beszélgetésbe merülve Morya Mestert. Mi természetesen félre álltunk egy pillanatra, de a Mester közelebbre hívott, ragyogó mosolyával üdvözölt bennünket, mire mi szokásos módon köszöntöttük Őket.

A legelső a jelöltek közül, kit a Mester egy ízben „örökké fénylő Szeretet-Csillag”-nak nevezett, oly annyira telítve van a Mester iránti szeretettel, hogy úgy tekint Reá, mint egy Idősebb Testvérre, és teljesen szabad és otthonias Vele szemben, bár szavaiból sohasem hiányzik a legmélyebb tisztelet, ha Hozzá szól. Gyönyörű őket egymás mellett látni.

Ez alkalommal a Mester nyájasan mosolyogva szólt hozzá: „Végleg elhatároztad, hogy vezetésem alatt dolgozol, s hogy az emberiség szolgálatának szenteled magad?” Az ifjú igen komolyan felelt, hogy ez a szándéka, mire a Mester így folytatta:

„Nagyon meg voltam elégedve igyekezeteddel, amelyet eddig kifejtettél, remélem, nem fogsz a jövőben sem ellanyhulni. Ne feledd el az új körülmények között, hogy mit mondtam neked néhány hónappal ezelőtt. Elvégzett munkád és elhatározásod megengedik nekem, hogy megrövidítsem próbaidődet, s örvendek, hogy a fejlődéshez vezető utak közül a legrövidebbet választottad, ami abból áll, hogy magaddal vezetsz másokat is az Ösvényen. A tökéletesen önzetlen szeretet a legerősebb hatalom a világon, de kevesen tudják azt tisztán megőrizni minden követelődzéstől vagy féltékenységtől, még hogyha egyetlen dologról volna is szó. Előléptetésed annak köszönheted, hogy sikerült ezt a lángot több dolog iránt egyidejűen hévvel lobogtatnod. Sokat tettél erőd kifejlesztésére, de még többre van szükséged. Megkülönböztető képességet és éberséget kell szerezned, hogy azonnal tudd, mit kell tenned az adott pillanatban, nem pedig tíz perccel később. Mielőtt beszélnél vagy cselekednél, gondold meg jól, mik lesznek a következmények. Eddig mindent rendkívül jól végeztél, s örömöm telik benned.”

Ekkor a Mester kezét mindenik jelöltnek külön-külön fejére tette, mondva: „Az ősi rítus szerint cselá-mul fogadlak.” Sorba, egymás után mindegyiket bevonta aurájába, úgy, hogy néhány pillanatra a tanítvány egészen eltűnt Benne, s midőn ismét előtűnt, kimondhatatlan boldog és nemes kifejezés volt látható rajta, és jobban magán hordta a Mester különös jellegzetességeit, mint valaha. Miután mindez végbement, a Mester mindegyikhez külön mondá: "„Áldásomat adom reád!” Aztán pedig mindhez együttesen így szólt: „Jertek velem; be kell mutatnom benneteket új jellegetekben való hivatalos elismerés és beiktatás kedvéért.” Elvitte őket a Máhácsohán-hoz, aki áthatóan rájuk nézett, és így szólt: „Nagyon fiatalok vagytok. Üdvözöllek benneteket, hogy ezt a fokot olyan korán elértétek. Igyekezzetek éltetekkel megmaradni ezen a színvonalon, amelyet most elértetek!” Azután beírta nevüket a soha meg nem semmisülő névjegyzékbe, megmutatva nekik a nevükkel szemben álló üres rovatokat, amelyek még kitöltésre várnak, és kifejezte azt a reményét, hogy hamarosan más bejegyezni valói is lesznek számukra.

A Máhácsohán látogatása után visszatérve, a Mester újból magával vitte új tanítványait a háza melletti barlangba, s ők tanúi lehettek annak, amint finom léggé oszlatta szét élő képmásaikat, amelyeket rövid idővel azelőtt készített róluk. „Most, miután már valósággal egy részem vagytok mindenkor – mondá -, nincs többé ezekre szükségünk.”

A MESTERREL VALÓ EGYESÜLÉS

Ha valaki ezt a szertartást kauzál-látásával figyeli meg, a Mestert élő tűzből álló felséges gömb alakjában látja, mely egy közös központtal bíró színburkokat tartalmaz, fizikai teste s annak a többi világokban megfelelő másai annak az égő tömegnek központjában vannak, aminek több száz méternyire terjedő a sugara.

Midőn a tanítvány a Mester fizikai testéhez közeledik, e finom anyagból álló izzó gömbbe lép be, s ha végre a Mesterének lábához jut el, már benne is áll ennek a ragyogó gömbnek a szívében; s mikor a Mester átöleli az újoncot, (amint leírtam), s kiterjeszti önmagát, hogy befoglalja a tanítvány auráját, akkor valósággal a tűz központi szíve az, ami így kiterjed és őt körülzárja, mert már az egész felvételi szertartás alatt is mélyen e hatalmas aura külső körén belül van. Így néhány pillanatra ketten egyek, éspedig nemcsak a Mester aurája gyakorol a leírt módon hatást a tanítvány aurájára, hanem annak jellemző karakterisztikumjai, melyeket magának megszerzett, is hatnak a Mester aurája megfelelő központjaira, és az aura válaszul fellángol.

A Mesternek és a tanítványnak ez a leírhatatlan egyesülése – mely a Felvétel szertartása alatt kezdődik – állandó marad, és később is, habár a fizikai síkon a tanítvány távol van Mesterétől, magasabb fokú eszközei együtt rezegnek a Mesteréivel. A tanítványt folyton felhasználják, és így hasonlóbbá válik Mesteréhez, bármily távol állt is kezdetben e hasonlatosságtól. Így nagy szolgálatára lesz a világnak, mert nyílt csatornává válik, melyen át a Mester erejét szétoszthatja az alsóbb világokon. A Gurura irányított állandó meditációk, s a feléje indított lángoló törekvések által a tanítvány úgy hat saját testeire, hogy azok állandóan nyitva állanak a Mester befolyásolásának elfogadására. Állandóan oly nagyon át vannak hatva ettől az eszmétől, s úgy várnak a Mester szavára, úgy lesik, jön-e valami Tőle, hogy mialatt éles, megfeszített figyelemmel tárják ki magukat feléje, egyúttal meglehetős mértékben elzáródtak az alantas befolyások elől. Ezért magasabb testei az asztráltól fölfelé mind kehelyhez vagy tölcsérhez hasonlóan, fent nyíltak, de minden oldalról zártak, és úgyszólván hozzáférhetetlenek az alsóbb síkok befolyásai számára.

A tanítványnak ez a felhangolása folytatódik a tanítványság egész időszaka alatt. Eleinte rezgései mélyen a Mester alatt állanak, de összhangzók velök, és folyton magasabbakká válnak. Ez csak lassú folyamat lehet, ami nem történhetik hirtelen, mint például egy ércnek formába öntése, vagy még csak ahhoz hasonlóan sem, amint egy hegedű vagy zongora húrjait hangolhatjuk fel. Ezek élettelen dolgok, míg itt élő lénynek átformálásáról van szó, és az élet megóvása mellett kell a belső lassú növekedésnek a formát a külső befolyáshoz alkalmaznia, miként a kertész is csak fokozatosan irányíthatja a fák gallyainak fejlődését, s amint a testegyenész is csak megfelelő lassúsággal teheti egyenessé a görbe lábat.

Tudjuk, hogy ez alatt a folyamat alatt a Mester nem fordítja teljes figyelmét mindenik tanítványra, hanem egyidejűleg az emberek ezrein dolgozik, és ugyanakkor sokkal magasabb színvonalú munkát is végez, mintha nagy sakkjátékhoz hasonlóan a világ különböző nemzetei, az angyalok és emberek különböző fajtájú erőit a sakktáblán álló bábokként tologatná. De a hatás ugyanolyan, mintha egyébre nem gondolva, kizárólag egy tanítvánnyal foglalkoznék; mert az a figyelem, amelyet Ő százak között egy egyénre fordít, sokkal nagyobb, mint a mienk, ha teljes figyelmünket egyetlen egyénre összpontosítjuk. A Mester gyakran idősebb tanítványaira bízza az alsóbbrendű testek felhangolását, noha Ő állandó áramcserét enged meg a Maga és a Tanítványa testei között. Ily módon nyújtja lehető legtöbbet tanítványainak, anélkül, hogy azoknak erről tudniok kellene.

Ekként az elfogadott tanítvány a Mester tudatának előőrse lesz, úgyszólván egy nyúlványa. Az Adeptus a tanítvány által lát, hall és érez úgy, hogy mindaz, ami az ő jelenlétében történik, az egyúttal a Mester jelenlétében megy végbe. Ez nem jelenti azt, hogy a Nagy Lény szükségszerűen mindig tud egyidejűleg a végbemenő dolgokról, bár tudhat. Lehetséges, hogy ugyanakkor a Mester elmélyedt egy más munkában; később mégis emlékszik azokra az eseményekre. Amit a tanítvány tapasztalt egy bizonyos dologra vonatkozóan, felmerül a Mester saját tudomásában, amint arra a tárgyra fordítja figyelmét.

Ha egy tanítvány odaadó gondolatokat irányít a Mesterre, ennek a Hozzá küldött gyenge fellobbanásnak olyan a hatása, mint egy nagy szárnyas ajtó feltárulásának, amelyen keresztül a Mester szeretete és erői óriási kiáradását bocsátja le a tanítványra. Ha valaki olyan egyénhez küld odaadó gondolatokat, aki nem Adeptus, ez egy tüzes sugár alakjában terjed az illetőig; ha azonban ilyen gondolat egy tanítványtól indul a Mesteréhez, akkor a tanítványt azonnal elözönli a Mester lángoló szeretetének áradata. Az Adeptus erői mindig és minden irányban áramlanak a napfényhez hasonlóan, de a tanítvány gondolatának érintése egy pillanatra bőséges áradatot vonz le belőle önmagára. Olyan tökéletes az egység kettőjük között, hogy ha valami komoly zavar támad a tanítvány alsóbbrendű testeiben, azt a Mester testei is megérzik; mivel az ilyen rezgések az Adeptus magasabb síkokon végzett munkáját zavarják, azért, ha ez elég szerencsétlenül megtörténnék, Ő kénytelen egy fátyolt lebocsátani, mely a tanítványt elválasztja Tőle mindaddig, míg a vihar le nem csendesedett.

Természetesen szomorú dolog a tanítványra nézve, ily módon hirtelen elválasztva látni magát Mesterétől; de ez a különlét csak rajta múlik, amit azonnal megszüntethet, amint helyreállítja gondolatai és érzelmei fölött való uralmát. Ez a szerencsétlen helyzet nem szokott tovább tartani negyvennyolc óránál; de láttam ennél sokkal súlyosabb eseteket, melyekben a szakadás évekig fennállott, sőt, a testetöltés még hátralévő idejére kiterjedt. De ezek szélsőséges és nagyon ritka esetek, mert az ilyen visszaesésre képes egyént általában nem valószínű, hogy felvegyék tanítványul.

A TANÍTVÁNY MAGATARTÁSA

Nem valószínű, hogy bárki is elfogadott tanítvány legyen addig, míg szokásává nem lett, hogy erőit kifelé irányítsa, figyelmét és erejét másokra összpontosítsa, segítő gondolatokat és jó kívánságokat árasszon embertársaira. Alkalmak állandóan kínálkoznak arra, hogy ezt tegyük, nem csupán azok között, kikkel szoros kapcsolatban állunk, hanem még idegenek között is megtehetjük, akik mellett az utcán elhaladunk. Néha olyan emberrel találkozunk, akin látszik, hogy levert vagy szenvedő; ennek aurájába egyetlen villanással erősítő és bátorító gondolatot küldhetünk. Idézek egy mondatot a New-Thought (Új Gondolat) könyveinek egyikéből, amit egy negyedszázaddal ezelőtt olvastam:

„Dagassz szeretetet abba a kenyérbe, amit sütsz; burkolj erőt és bátorságot abba a csomagba, amit a fáradt arcú nő számára kötözöl; nyújts bizalmat és őszinteséget avval a pénzzel, amit a gyanakvó tekintetű ember kezébe adsz.”

Gyönyörű gondolat ez, melynek ugyan sajátságos a kifejezése, mégis megfelel annak a nagy igazságnak, hogy minden érintkezés egy-egy alkalom, és hogy mindenkit segíthetünk, akivel bármennyire véletlen is a találkozásunk. E szerint a Jó Törvénynek tanulója úgy halad át az életen, hogy áldást hint maga körül, jót cselekedvén tolakodás nélkül mindenfelé, noha az áldásban és segítésben részesülőknek fogalmuk sincs arról, honnan jön az. Ilyen áldásosztásból mindenki kiveheti a részét, a legszegényebb s a leggazdagabb egyaránt; minden gondolkozni tudó küldhet szíves és segítő gondolatokat, és egyetlen ilyen gondolat sem tévesztett, azaz nem téveszthet célt soha, amíg állanak a Világegyetem törvényei. Az eredmény megvan, ha nem is láthatod és nem tudod, milyen gyümölcsöt hozhat az a piciny mag, amit a béke és szeretet útján haladva elhintettél.

Ha egy kissé ismeri a tanuló a természet segítő erőit, akkor gyakran hívhatja segítségül az imént leírt munkában. Nagy számmal vannak bizonyos típusú természet-szellemek, úgy az erdőben, mint a vízben, melyek különösen alkalmasak gondolatformák meglelkesítésére, és nagy gyönyörűséget találnak abban, ha őket ilyen munkára felhasználják. Ha a tanuló mezőkön vagy erdőben jár, vagy ha vízen vitorlázik, meghívhat ilyen teremtéseket, hogy kísérjék el, sőt, aurájába is belevonhatja, s magával viheti őket. Azután, ha egy városba érkezve, elkezdi jó gondolatait kibocsátani, mindenik ilyen gondolatformáját meglelkesítheti egy-egy ilyen kis segítővel. Ezt cselekedvén, sugárzó örömöt okoz az ilyen barátságos természet-szellemnek, sőt bizonyos mértékben fejlődését segíti elő, és emellett nagyon meghosszabbítja gondolatformájának életét és tevékenységét.

AZ ERŐ ELOSZTÁSA

A mindennapi emberek úgyszólván mind befelé, önmagukra irányítják erőiket, és mivel egocentrikusak, bennük ezek az erők összecsapnak. A tanítványnak azonban belülről kifelé kell fordulnia, s folyton megőriznie azt az állandó magatartást, mely nem vár szeretetet és szolgálatot, hanem adja mindezeket. A tanítvány tehát olyan ember, akinek magasabb rendű eszközei tölcsérként állanak nyitva a Mesterétől jövő legmagasabb rendű befolyások befogadására, alsóbbrendű eszközei a tölcsér alján pedig arra vannak begyakorolva, hogy ezt a befolyást állandó szokásuk legyen szétsugároztatni másokra. Ezáltal tökéletes eszközzé lesz a Mester számára, Ki általa teszi át erőit a külső világokba.

Ha egy Adeptus Tibetből óhajt az éteri világban bizonyos erőket szétosztani New York-ba, nem lenne gazdaságos dolog ezt az áramot éterrezgésekben továbbítani ily nagy távolságba; erőit egy sokkal magasabb színvonalon kellene odaküldenie a kérdéses helyig, és onnan egy tölcsért vájnia lefelé, a kívánt pontra. Ez hasonlít ahhoz, amikor magas feszültségű elektromos áramot szállítanak valamely országon át, és azt a rendeltetés helyén transzformálják le a szükségelt alacsonyabb feszültségű és nagyobb erősségű áramra. De ilyen tölcsér megalkotása, vagy az erőnek New York-ba való transzformálása az Adeptus számára a végzendő munka javára rendelkezésre álló erők felének elvesztésével járna. Ezért a helyszínen levő tanítvány megbecsülhetetlen munkamegtakarító eszköz, s nem szabad elfelejtenie, hogy neki mindenekfölött jó csatornává kell magát tennie, mert ez az, amire legnagyobb szüksége van a Mesternek őtőle. A tanítványt eszerint úgy is lehet tekinteni, mint álló függeléktestet, melyet a Mester használhat ott, ahol éppen akkor tartózkodik a tanítvány.

Tulajdonképpen minden emberi test a benső „Én” erőinek továbbítója. Sok korszakon át hozzászokott, hogy az akarat parancsainak a leggazdaságosabb módon tegyen eleget. Ha például bármely okból el akarjuk mozdítani, vagy fel akarjuk fordítani az asztalon lévő poharat, elég, hogy egyszerűen kinyújtsuk karunkat és megtegyük. Ugyanezt tehetjük fizikai érintés nélkül is, puszta akaraterővel. A Teozófiai Társulat legrégibb tagjainak egyike sokáig kísérletezett ezzel, és sikerült is neki, de csak azon az áron, hogy két éven keresztül naponként egy órát szánt fáradhatatlanul arra. Világos, hogy a közönséges fizikai módszer ebben az esetben sokkal gazdaságosabb.

A Mester és a tanítvány közötti összeköttetés kezdetén gyakran fogja a tanítvány érezni, hogy nagyon nagy erőtömeg árad rajta keresztül anélkül, hogy tudná, hová irányul; csupán annyit érez, hogy egy hatalmas erejű élő tűz rohan rajta át, és elárasztja a szomszédságát. Egy kis gondos figyelemmel hamarosan meg fogja tanulni megmondani, hogy milyen irányba halad az. Egy kicsit később képes lesz tudatával követni a Mester erejének áradatát, és nyomon követheti azokig az emberekig, akiket befolyásol és segít. Ő maga azonban nem tudja ezt az erőt irányítani, mert egyszerűen csak csatornául szolgál, de egyidejűleg tanítják közreműködni az erők szétosztásában. Később eljön az idő, amikor a Mester, ahelyett, hogy erőáramot öntene tanítványába, s azon át egy bizonyos távol lévő egyénre irányítaná, meghagyja neki, hogy keresse meg az illetőt, és adjon neki az erőből, mert ezáltal a Mester némi energiát takarít meg. Bármikor és bárhol képes egy tanítvány egy kicsit megtenni a Mester munkájából, Ő mindig megbízza avval; és amint használhatósága növekszik, mindig több munkát ad a kezébe, hogy így könnyítsen bármily csekély mértékben is a Mester feszültségén. Sokat gondolkozunk arról, és ezt jól is tesszük, hogy milyen munkát végezünk idelenn; de mindaz, amit elképzelhetünk és kivihetünk, semmi ahhoz képest, amit Ő tesz rajtunk keresztül. A tanítványon keresztül állandóan árad némi enyhe sugárzás, akkor is, mikor ő erről nem tud, de ugyanez a tanítvány határozottan meg fogja érezni, mikor szokatlan mennyiségű erőt küldenek rajta keresztül.

Egy bizonyos Mester erejének ilyen átvitele rendesen a tanítvány útján történik; de azért bárkit lehet erőcsatornául használni, aki komolyan igyekszik szolgáló, tiszta és finom életet élni. Könnyen megtörténhetik, hogy valahol nincsen olyan tanítvány, aki teljesen megfelelő volna bizonyos rajta keresztül bocsátandó áram szétosztására; lehet azonban ott más valaki, habár nem oly nagyon haladott, aki erre a bizonyos célra használhatónak bizonyul. Ilyen esetben a Mester bizonyára ezt fogja használni. A Mester, különböző célokra, sokféle erőt bocsáthat ki, s néha az egyik, néha a másik személy az erre alkalmas eszköz. Ha két tanítványt figyelünk meg egymás mellett, azt tapasztaljuk, hogy az egyik mindig ugyanegy erőtípus céljára használatos, a másik másféle erő célját szolgálja.

Ez a kiáramlás éppen úgy fizikai, mint asztrál, mentál és budhi kisugárzás, és a fizikai világban főképp a kézen és lábon át történik. Ezért éppen úgy, mint általános okoknál fogva is, nagyon nagy gondot kell fordítani a tisztaságra. Ha az e célra kiválasztott személy fizikai teste csak egy pillanatra is híjával van ennek, azt a személyt a Mester nem használhatja, mert nem volna alkalmas vezeték. Hasonló volna ahhoz, ha piszkos csövön át töltenének tiszta vizet; megpállanék útközben. Azért, akik közeli viszonyban állanak a Mesterrel, rendkívül éberen őrködnek testük tökéletes tisztasága fölött. Vigyázzunk tehát, hogy ebben a tekintetben mindenkor alkalmasak legyünk, ha szükség van reánk.

Amire még ügyelnünk kell, ha hasznosak óhajtunk lenni, az, hogy gondosan kerüljük az eltorzítást, különösen a lábunkét. Nem régen olyan társaságban voltam néhány hétig, ahol szokásos mezítláb járni, és én irtózva láttam, milyen elferdült és megnyomorított lába volt sok tanulónak, és megfigyeltem, menyire nagy akadály ez az elidétlenedettség nekik abban, hogy hasznavehető vezetékek lehessenek a Mester erői számára. Az erőnek természetes útja rendes körülmények között az, hogy a tanítványok egész testét betölti, azután a végpontokon kisiet; de olyan esetekben, amelyekben egészségtelen lábbeli maradandó eltorzulást okozott, az Adeptus csak a test felső felének veheti hasznát. Mivel pedig ez azon felül még azt az alkalmatlanságot is okozza a Mesternek, hogy minden alkalommal ideiglenes töltésfélét vagy korlátot kell szerkesztenie a tanítvány rekeszizomjának szomszédságában: elkerülhetetlen következménye ennek az, hogy sokkal gyakrabban használ másokat, akik ilyen idétlenségtől mentek.

ÜZENETEK KÖZVETÍTÉSE

Néha küld a Mester tanítványa által határozott üzenetet egy harmadik számára. Egy ízben nekem is kellett átadnom ilyen üzenetet egy igen magas értelmiségű tag számára, kit nem nagyon jól ismertem. Egy kis bátortalanságot éreztem, hogy ily üggyel kell hozzá közelítenem, de természetesen meg kellett tennem; tehát így szóltam hozzá: „Mesterem megbízott, hogy adjam át önnek ezt az üzenetet, s én egyszerűen megteszem, amit Ő mondott. teljesen tudatában vagyok annak, hogy nem nyújthatok Önnek arra nézve bizonyítékot, hogy az üzenet igazán a Mestertől ered, s ezért Önre bízom, hogy annyi fontosságot tulajdonítson neki, amennyit akar. Nekem nem volt más választásom, mint hogy megfeleljek a nekem adott utasításoknak.” Természetesen tudtam az üzenet tartalmát, mert le kellett jegyeznem, s mondhatom, hogy látszólag teljesen egyszerű, barátságos üzenet volt, amilyet bármely nyájas ember küld ismerőseinek; semmi sem tűnt fel olyannak, mintha bármily különleges jelentőséggel bírna. Valóban mégis csalt a látszat, mert az öreg úr, az üzenetet hallva, igen meghökkent, és így szólt: „Nem szükséges fáradnia, hogy az üzenetnek Mesterétől eredő voltát bebizonyítsa; az első pillanatban megismertem a Mester szavait a szók értelméből; teljességgel lehetetlen lett volna Önnek tudnia az általa tett célzások jelentését!” Ma sincs azonban fogalmam arról, hogy mit értett evvel.

Ilyen módon azonban ritkán kapunk üzenetet. Úgy látszik, erre vonatkozóan sok a helytelen felfogás; így hát hasznos lesz pontosan megmagyaráznom, miképp megy végbe szokás szerint az üzenetek továbbítása magasabb világokból alacsonyabbakba. Könnyebben megérthetjük ezt, ha figyelembe vesszük e világok egymáshoz való viszonyát, a köztük fennálló közlekedési módok nehézségeit, és azokat a különböző módszereket, melyekkel e nehézségeket legyőzhetjük.

folytatás