Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Vámbéry Ármin
KÜZDELMEIM

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Tartalom

Előszó

I. fejezet
Származásom és gyermekkorom

II. fejezet
Ifjúkori küzdelmek.

III. fejezet
A házi tanító

IV. fejezet.
Első keleti utazásom.

V. fejezet
Második keleti utazásom.

VI. fejezet
Visszatérésem Európába

VII. fejezet.
Londonból Budapestre.

VIII. fejezet.
Inkognitó-utazásom európai és ázsiai visszhangjai.

IX. fejezet.
Tudományos és irodalmi munkásságom.

X. fejezet.
Politikai pályám és helyzetem Angliában.

XI. fejezet.
Munkám diadala.

XII. fejezet
Összeköttetéseim a mohamedánsággal.

XIII. fejezet.
Az angol udvarnál.

XIV. fejezet.
Érintkezésem Abdul Hamid Szultánnal.

XV. fejezet.
Érintkezésem Naszreddin sahhal és utódjával.

XVI. fejezet.
A küzdelemnek vége, s még nincs vége.


ELŐSZÓ
Van egy török példabeszéd, mely azt mondja, hogy magáról csak az ördög szokott beszélni. Hát bizony sok igazság van ebben a mondásban s hogy mégis hozzáfogtam önéletrajzom megírásához, arra két különböző ok indított. Először meg akartam mutatni a hazai olvasónak, hogy az a lelkierő és kitartás, melynek közép-ázsiai viszontagságaim közben tanújelét adtam, szorosan összefügg ifjúkorom küzdelmével és szenvedéseivel, tehát koránt sem méltó arra a nagy bámulatra, melyet a művelt világban keltett. Az ember könnyen elviseli azt, a mihez gyerekkorában hozzászokott. Azonkívül tekintetbe kell venni a kort, melyben nevelkedtem és a hazánkban akkor uralkodó szellemet, mely a rendkívüli pályára serkentett és buzdított s a mely szellem, fájdalommal mondom, manapság tetemesen eltompult. Másodszor, e könyvem félszázadnál hosszabb idő eseményeiről emlékezik meg; olyanokról, melyek hazánkban s olyanokról, melyek az általam lakott idegen országokban folytak le, s ez események közt, tekintve a szoros és benső viszonyt, melyben a különböző népek társadalmával éltem, talán sok olyan adat van, melyet kár volna átengedni a feledésnek. És végezetül: pályafutásom rajzának közzétételével arra is számítok, hogy részletei bátorító hatással lesznek azokra, kiknek ifjúkora sorsban hasonlatos az én ifjúkorságomhoz. A szegénység és elhagyatottság mindenféle nyomorúságával küzdő ifjúban, ha elolvassa e lapokat, talán felébred az a gondolat, hogy az ernyedetlen és becsületes munkát végre mégis csak siker koronázza s talán majd azt mondja magában: –"A mi sikerült Vámbérynek, sikerülhet nekem is!" – Mert a példában a legjobb oktatás rejlik és soha se felejtsék el ifjú barátaim e perzsa mondatot:

Beszakhti sud pukhte merdi huner
Beates muszaffa seved szim u zer, –
azaz:
A nyomorban érik a férfi-erény,
A tűzben tisztúl az arany s ezüst.

Hogy önéletrajzom magyar kiadása tetemesen bővebb az eddig megjelent angolnál, nagyon természetes; mert szűkebb családi körben sok olyant elbeszél az ember, a mi az otthoni viszonyokra vonatkozik s a mi a külföldi olvasót kevésbé érdekli. E tekintetben különös érdeme van Balla Mihály úrnak, ki hű munkatársam volt, sok adatot kutatott fel múltamra vonatkozóan, és fáradhatatlan volt könyvem sajtó alá terjesztésében. Nem mulaszthatom el tehát, hogy neki ez alaklommal ki ne nyilvánítsam hálás köszönetemet.
Budapest, 1905. Április havában
Vámbéry Ármin

I. FEJEZET
Származásom és gyermekkorom


Cogito ergo sum! Igen, itt vagyok; de hogy mióta vagyok itt, arról már bajosan adhatnék számot, mert nincs hozzá semmi támasztékom. Nekem, tudniillik, földi létem elejétől fogva az a kétes szerencse jutott osztályrészemül, hogy zsidó szülők gyermekének jöttem a világra s mivelhogy a zsidóknak Magyarországon akkoriban még senki sem tette kötelességévé, hogy rendes anyakönyvet vezessenek, a hatóságok pedig beérték a községi elöljáróság szűk adataival is, tisztára képtelen voltam reá, hogy születésem évét illetőleg hiteles följegyzésre bukkanjak. Anyámtól nem egyszer hallottam, hogy nem sok idővel atyám halála előtt, valamikor József napján láttam meg a napvilágot, és mert atyám egyike volt az 1830-ban kitört nagy kolera utolsó áldozatainak, azt hiszem neme tévedek, ha születésem évét 1831-re vagy 1832-re teszem.
Minthogy a családi leszármazás tudományának különös barátja sohasem voltam, megkímélem az olvasót nemzetségfám részletes ismertetéséről. Dédapám, a mennyire hallomásból tudom, bajor földről, a jó Bamberg városából szakadt Magyarországba, mikor pedig II, József császár családnév felvételére kényszerítette zsidó hitű alattvalóit, nagyapám, ki már itt születtem, őseinek városára gondolt és Bamberger néven íratta be magát a zsidók nyilvántartó lajstromába. A B betű idő múltán W betűvé lágyult és atyám már Wambergernek mondotta magát, ámde nem igen élt a reá késztetett névvel, mert az ortodox zsidók régente annak a keleti szokásnak hódoltak, hogy az apa neve volt a fiú predikátuma s e szerint a családnévnek voltaképpen csak a hivatalos használatban volt jelentősége. Atyám ezenkívül nemcsak jámbor zsidó, hanem kitűnő talmudista is volt, ki nappalait, sőt éjszakáit is tanulmányainak áldozta és nem sok ügyet vetett a világ dolgaira és hétköznapos eseményeire. Hitbuzgóság és tudásvágy a kettős, hatalmas rugója ennek a különleges zsidó tudománynak, melynek tanítványai szellemi és vallási célok felé törnek egyazon úton s ehhez képest édes álmodozás közben élik napjaikat oly világban, melyből csak az ázsiai vallásos hit teológusai veszik ki a maguk részét, a melyet azonban a kételkedéstől erősen áthatott keresztény teológusok már rég óta elveszítettek. Anyám beszélte nekem, hogy atyámat már kora ifjúságában hatalmába ejtette a mámora ennek az üdvözítő rajongásnak, mert nagyon félszeg és ügyetlen volt az emberekkel való érintkezésben a s mikor leánynézőbe ment anyám szülei házába, a morvaországi Lundenburgba, láttára halkan összenevettek a Malawan család leánysarjadékai. De anyám – festeni való tizennyolc éves szép leány volt – csakhamar kedvét lelte az elfogódott fiatal tudósban, kit szerencsésen ajánlottak be hozzá tüzes szeme párja és arcának kellemes vonásai. Mostohaanya keze alatt nevelkedve és már serdülő leány korában nem egy cseppjét ízlelve meg az élet keserű poharának, úgy remélte, hogy megleli boldogságát a komoly és szent életű férfi oldalán. Könnyű lélekkel nyugodott meg tehát ortodox atyja akaratában, istenhozzádot mondott szülővárosának és az atyai háznak, hogy útra keljen az alig hogy megismert talmudtudóssal Magyarországba, Pozsony vármegye Szentgyörgy nevü városába, hol atyám, bennszülött létére, bízva bízott benne, hogy a község meg fogja választani rabbihelyettesének.
De ismeretes dolog, hogy a theologusok minden felekezetében féktelen gyűlölet, irigység és fojtott harag dúl a saját pályatársak ellen s e szent férfiak tudvalevőleg általában jóval mérgezettebb fegyvert forgatnak, mint a világi javak legtüzetesebb szerencsevadászai. A szentgyörgyi talmudisták - számra nagyon kevesen lehettek okvetlenül – e gonoszságtól mentek nem valának, és mert atyám, az ő csöndes szerény természetével nem termett rá a küzdelemre, hovahamarább veszendőbe ment a reménység, hogy valaha a község segédrabbinusi székébe juthasson és ez időtől fogva már csak a tanulmányaiért való lelkesedés ragyogó fénye vethetett világosságot a szegény ember jövőjének elborult egére. Örökösen a Misba és a Gemara kifogásain tűnődve és elmélkedve, a jó ember csakhamar megfeledkezett róla, hogy az a szegény hozomány, melyet anyám a házhoz hozott, korántsem olyan végnélkül való és enyészhetetlen, mint kedves tanulmányának végeláthatatlan vitái és bizonyítékai s hogy az embernek, ha meg is akar élni, a foliánsok mellől bizony ki kell néznie a mindennapi élet tarka vásárjára is. E kegyetlen kényszerűség miatt elég hamar s eléggé kíméletlenül felrázta anyám gyakorlatias gondolkozása. Ő, szegény, jó korán felismerte már a helyzet véghetetlen komolyságát s az eszközök és módok, melyekkel ez az okos, de fiatal és tapasztalatlan asszony segíteni igyekezett a bajon, hellyel-közzel nagyon kemények voltak, de fájdalom, céltalannak és hiábavalónak bizonyultak. Egyszer azt ajánlotta az urának, hogy liszttel és gabonával kereskedjék, máskor csapszéket akart nyitni, mikor pedig ez a terv mind csütörtököt mondott, a jámbor talmudistának házaló körútra kellett indulnia Szentgyörgy közvetlen környékére, hogy talán hoz valami kis nyereséget a konyhára a falvakban összevásárolt nyerstermény.
Hogy milyen borzasztó mártíromság lehetett a lelkes talmudistának, mikor fóliánsokkal tele szobájából kénytelen volt kimenni a környék durvalelkű tót parasztnépe közé, és hozzá milyen óriási önmegtagadásába kerülhetett, a "Halakha" és a "Haggadah" hímes mezejéről a nyomorult alkudozás terére lépni egy-egy zsák borsóért vagy babért, egy-egy birka- vagy kecskebőrért, oh, arról nem egyszer sűrű könnyhullatás közben emlékezett meg anyám, mert hiszen gyöngéd szerelemmel vonzódott atyámhoz. Együtt érzett vele a tanulmányain való lelkesedésben is, együtt szenvedett vele, mikor lelki tusáját vívta, de nagy zsarnok a szűkölködés; biztatta hát és bátorította, és szegény atyám, úgy mondotta, csak nagy ritkán fogyott ki a béketűrésből. Egyszer, esős őszi napon - beszélte anyám - még egészen nyers tehénbőrt vásárolt a récsei mészárostól és öreg este volt, mikor mázsás terhével a hátán, bőrig ázva és a mély sár taposásában kimerülve, hazaérkezett. Anyám készülten várta az egyszerű vacsorával, de ő csak éppen hogy ledobta a nehéz terhet és sietett a tanulószobájába, fóliánsai közé temetkezett; s mikor anyám, megunva várakozást, utána ment, úgy el volt már mélyedve tanulmányába, mintha egész nap se mozdult ki a szobájából.
Ilyen szokásokkal és ilyen életnézetekkel természetes, hogy nem lehet megalapítani egy család szerencséjét ezen a világon! Nincs hát mit csodálni rajta, hogy az élet szükségleteit gyakorlatiasabb érzékkel felismerő anyám belátta végre, hogy jobb lesz, ha békén hagyja urát a fóliánsai közt és a ház egész gondját inkább magára veszi. Anyám ily körülmények közt maga vette kezébe a vezetést. Ő volt az, aki a világgal az érintkezést fenntartotta, atyám pedig a tanulószobájában ülve, őrizte a házat. Szomorú fölcserélése volt biz ez a kötelességeknek, a melybe csak azért nyugodott bele anyám, mert jámbor zsidónő létére úgy vélte, hogy Istennek tetsző dolgot művel; de nem felelt meg a család érdekének már azért sem, mert anyám járatlan volt az élet küzdelmében. A szegénység hát egyre nyomasztóbb lett a házban, s mikor az Európába akkortájt betört koleravész öldöklő angyala felső Magyarország nyugatán is jelentkezve, atyámat sírba döntötte, anyám, huszonkét évesen évével, özvegységre jutott, két gyermek gondját cipelve, a legnagyobb nyomorúságban.
A nagy csapás, a nyomasztó szegénység és az idegen földön való elhagyatottságának érzete csodás akaraterőt öntött a fiatal, elszánt és okos asszony lelkébe. Házához vette egy lundenburgi fiatal barátnőjét, hogy vigyázzon a gyermekekre, ő maga pedig annál szabadabb lélekkel járhasson a dolgai után. Éjt nappallá téve dolgozott szüntelenül s özvegységének második esztendejében már annyira vitte, hogy pincéje jó borral volt tele, az éléstára színültig gabonával és vendéglője a legnépszerűbbek egyike egész Szentgyörgy városában. Az üzlet jól ment, de mivel azt hitte, hogy azért erős férfikarra is van szükség, második házasságra lépett egy hozzája való dunaszerdahelyi fiatal emberrel, kire most az a hivatás nézett, hogy a két árvának, tudniillik nekem és nőveremnek az atyja, neki magának pedig támasza és testének pályatársa legyen. Nem kereshetem, nem is szabad keresnem, hogy anyámat e lépésre a fiatal özvegyek közös oka és ürügye ösztönözte-e, vagy hogy csakugyan szüksége volt-e a segítségre. Elég az, hogy sorsát jobbra semmi esetre sem fordította, mert Fleischmann úr, a második férje, ugyan jólelkű, tisztességes ember volt, de éppenséggel nem volt szorgalmas és vállalkozó férfiú. Megosztotta vele a jóllétet, de nem úgy a munkát s a hogy leforgott az első év és anyám szemére lobbantotta tétlenségét, azt felelte, hogy ott az idegenben nem leli helyét, nem tudja elhelyezni munkaerejét, de menjen csak vele anyám az ő szülővárosába, Dunaszerdahelyre, majd meglátja, hogy családja és ismerősei körében jobban megfelel a családfenntartó kötelességeinek.
Így került anyám, s vele együtt én is, Dunaszerdahelyre, abba a városba, mely öntudatomat ébredni látta. Szülővárosomnak én azért ezt a várost tekintem s nem azt a másikat, melyben a nap fizikai világosságát megpillantottam.
Körülbelül három éves lehettem ekkor és csak rendkívül halovány emlékét őriztem meg földi létem első tanyájának. De élénken emlékezem még a jelenetre, mikor a kocsmaszobában ott tipegtem a hosszúkás nagy asztal alatt, melyen sorba volt rakva köröskörül az apró zsemlye, s a jóízü süteményt én szép sorjában felfaltam min, mert már akkor is figyelemre méltó jeleit adtam valóban tekintélyes étvágyamnak. E gasztrikus mesterfogásaimban hellyel-közzel megzavartak a belépő vendégek, kik tréfa okáért rám fújták a habot a sörös poharukról, igaz ijedelemre, melye emlékezetemben él még ma is. Halovány emlékezetével birok az első életéveim más eseményeinek is. Például emlékezem még határozottan arra a reggelre, midőn lábfájással ébredtem és sántítani kezdtem; ez volt az idő, mikor a csípőfájás betege lettem s a bal lábamra megbénultam. E bajomra aztán gyógyulást – mint a későbbiekből majd kitűnik – nem is leltem soha. Átköltözésünkről is, mely egy nagy parasztszekéren esett meg, van némi emlékezésem, de annál bizonytalanabbak az emlékezéseim az első két vagy három esztendőre, a melyet fogadott szülővárosomban, Dunaszerdahelyen töltöttem.
Amikor más gyermek térdig jár a rózsában és az aranyos ifjúkor örökké derült ege mosolyog le reá, nekem akkor csak tövis, nélkülözés és sokszerű nyomorúság termett. Mert elég hamar kiviláglott az, hogy mostohaatyánk áldott jó ember volt ugyan, mint említettem, de minél kevesebb volt benne azokból a tulajdonságokból, melyek az élet küzdelmében nélkülözhetetlenül szükségesek arra, hogy az egész család boldogulhasson. Az a szerény tőke, melyet anyám Szentgyörgyből hozott magával, szemlátomást fogyott, a szegénység beköszöntött a házba, a család békéje oda volt és mi gyermekek a legkeservesebb módon megszenvedtünk anyánk egyre növekvő kétségbeesése miatt. A kocsmát be kellett csukni, mert fenntartására nem volt meg többé a mód és a kereset uj neme váltotta föl a csaplárosságot: a piócakereskedés, mely úgyszólván családi üzletága a dunaszerdahelyi Fleischmann családnak. Igazabban szólva, nyomorúságos házalókereskedés volt biz ez. A Fleischmann testvérek összevásárolták a sok piócát, melyet a parasztok a környék töméntelen mocsarában gyűjtöttek és szétválogatva, eladogatták Felső-Magyarország gyógyszertáraiban. E szerint én is hamarosan megismerkedtem az üzlet minden csínja-bínjával. A piócák, nagyságuk szerint, körülbelül negyven centiméter hosszú vászonzacskókba voltak szétosztva és minden huszonnégy órában kétszer meg kellett őket füröszteni. A munkának ebben a részében segíteni kellet a gyermekeknek is s nekem különösen sok bajomba került, míg leküzdhettem a nyálkástestű férgek iránt érzett utálatomat. Néha megesett, hogy a piócák éjnek idején kiszabadultak nem elég erősen bekötözött vászonzacskóikból és szerte kúsztak a szobában, mely közös alvóhelye volt a családnak; minthogy pedig mi gyermekek, elegendő ágy hiányában, a földön háltunk, majd az egyikünk, majd meg a másikunk riadt fel álmából rémült kiáltással, mert az éhes állatkák a bőrünkre akaszkodtak és íziben szívni kezdték a vérünket. Ilyenkor természetesen általános riadó támadt a szobában, a vérszopókat a mécs világa mellett össze kellett keresgélni és újra zsákba kötni. Mi gyermekek nagyban derültünk az éjszakai jelenetek nevettető izgalmain.
A közben négytagúból hat, sőt hét héttagúra nőtt család minden üdve és keserve a pióca kelendőségétől és árfolyamától függött. Magyarországon akkortájt még sűrűn rakták a beteg emberiségre, de mert a haladó orvosi tudomány ellene volt a vér minden csökkentésének, lassan-lassan kiment a divatból a pióca és az arányban, a mint az értéküket veszítették ez állatkák, nőttön nőtt a szegénység szüleim hajlékában. A gyermekkor virágfakasztó napjaiban én hát csak a szegénység és a mindennemű nélkülözés keserű gondját láttam szemeimmel. Különösen megnőtt a bajunk, mikor mostohaatyám néha hetekig tartó házaló útján a messze vidéket járta és fogytán volt a pénz, melyet otthon hagyott. Ilyenkor heteken át nem kaptunk mást, mint fekete kenyeret, krumplit a legkülönbözőbb formában és kiadásban, vagy köles- és bodzakását. A kávé és a tej a csemegeféle osztályába tartozott nekünk, húst pedig nagyon vékony falatokban, csak szombaton, vagy más ünnepnapon kaptunk. Néhanapján szűkében voltunk a kenyérnek is és elevenen él még emlékezetemben, hogyan kellett szert tennünk reája. Házunk, természetesen szegényes, roskadozó, földszintes bérház, a város végén állott egy füzes szélén és közvetlenül a nagy rét mellett, a melyen kóbor cigányok szokták felütni füstös sátraikat s engem így már jó korán megismertettek a vándorló élet fogalmával. Mintha most is előttem állnának Indiának e barna bőrű gyermekei, az egyik meztelenül, a másik rongyosa, de nagy ezüst gombokkal a tépett köntösén: ez a társaság maga volt a megfestett nomádélet. "Oláh cigányok" voltak, a hogy felénk közönségesen nevezték őket, vadabbak és féktelenebbek, mint félig-meddig letelepült testvéreik, és lopásból, jövendőmondásból, kovácsmesterségükből tengették életüket. Olyan edzett volt e nép, hogy csikorgó hidegben is ott tanyáztak a szabad ég alatt és reggelre kelve a lovak két oldalán függő párnák közé dugdosták purdéikat, úgy vonultak tovább rejtelmes útjaikon. Az asszony rendszerint a ló hátán ült, a kamasz és a férfinép mögöttük gyalogolt.
A házunk mellett el az országút a Dunaszerdahely és Komárom közé eső csallóközi falvakba és mert pénteki napon a környékbeli koldusok szabadon kéregethettek a mezővárosokban, a mi házunk előtt vonult olyankor a városba a koldusok minden nemű és korú sokasága. Még most is elfog a borzadály, ha visszagondolok az igazi és álnyomorékok, bénák, világtalanok, némák, bőrbajos és fekéllyel nép rongyokba burkolt undok csapatára. Előttem állnak folyton az elmúlt idők rémalakjai. Pedig én mégis ettől a nyomorúságos, utálatos néptől szedtem össze minden péntek délután az összekoldult kenyérkét és élelmi szert – mert pénzt nagy ritkán kaptak – cserébe egy-két üveg pálinkáért. Keserves és iszonyatos felet volt biz az, piszkos és beteg kezek szedték elő a koldustarisznyából, de édesen csillapította mégis egészséges fiatal gyomrom éhességét. A éhség! Zsenge gyermekkoromban megismerkedtem már az ő rémesen ösztövér alakjával. Sokszori találkozásom volt vele életem későbbi időszakaiban is és biztosíthatok róla mindenkit, hogy a küzdelem e szörnyeteggel nem a legkönnyebb fajtájúak közül való.
De hát fejlődésem erőteljes, egészséges volt mégis és nem szólva három éves korom betegségéről, - a melyre azért emlékezem, mert babonás hitében anyám eladott egynéhány krajcárért, hogy elkerülje a reá mért végzetet és nagyobb kegyelemre hangolja Istent a talán bűntelen vevő iránt - életem során egyetlenegy napig sem voltam ágyban fekvő beteg. Kora tavasztól késő őszig pőrén és mezitláb jártam az utcát, nyaranta nem a fülledt szobában, hanem az udvarban, az eresz alatt háltam és oly édesen pihentem Morfeusz karjai közt, hogy zivataros éjszakákon is csak olyankor ébredtem fel, amikor lábamat a lecsorgó víz már egészen átáztatta. Pirospozsgás arcommal, ragyogó fekete szememmel és göndör hajammal tetszettem is különösen az asszonynépnek és a parasztasszonyok a vásártéren megcirógatva arcomat, mindig azt mondották egymás közt: – Szegény zsidógyerek, milyen kár érte, hogy béna! - Nekem magamnak nem igen tűnt fel ez a testi fogyatkozásom, mert mankómat a balhónom alá kapva, elég fürgén sántikálta biz én és akárhányszor keltem versenyfutásra gyermek-cimboráimmal. De mikor bénaságom miatt egynémelykor mégis elmaradtam tőlük és sírva tértem haza, édesanyám ily szókkal vigasztalt: – Tovább érsz te, fiam, valamennyi pajtásodnál, légy te csak kitartó és tűrj békén!
De anyámnak azért fájó tövis volt a szemében ez az én testi nyomorúságom; mélyen bántotta hiuságát és mindig csak abban főtt a feje, hogy miképpen gyógyíthatna ki ebből a tökéletlenségemből. Leírni nem lehet azt, mi mindent el nem követett e végből, milyen utakat és módokat nem eszelt ki a meggyógyításomra. Szerencsét próbált a legsajátságosabb házi- és csodaszerekkel. Gyógyító erejű füvekben fürösztöttek, minden lehető és elképzelhető kenőccsel és állati zsiradékkal kenegettek és amikor nem használt az sem, éjfélkor az átalutakra fektettek és vén cigányasszonyok bűbájos mesterkedésére bíztak. A legtöbbet mégis az úgynevezett csodadoktorok és kuruzslók miatt szenvedtem. Egyszer egy katolikus pap személyében Rudnón támadt egy ilyen csodadoktor és anyám, alig, hogy hírét hallotta, a rokonok oltalmára bízta a családot és felkerekedett a hosszú, fáradságos útra Rudnó felé. Minthogy vasútnak akkortájt még híre sem volt, majd gyalogszerrel, majd meg szánakozásból felvéve, megrakott parasztszekerek hátán hosszú napokon át tartott az út, míg végre megérkeztünk a községbe. Az én szegény anyám kénytelen volt ajándékot csúsztatni a markába az ájtatos lelkű világbolondító gazdasszonyának, hogy a csodaember színe elé juthassunk. Ám a fekete reverendás úr nem csinált sok teketóriát a betegével. Megnézte, amúgy felületesen, s a béna lábamat, írt egy recipét, mert a patikárius társa volt a szent üzletben és a közeli gyógyulás reményével útnak bocsátott bennünket. Máig is különösnek tarom, hogy anyám, a ki írni és olvasni, igaz, hogy nem tudott, de egyébként ritka eszes asszony volt, hogyan ehetett oly mélyen a rabságába a legotrombább balhiedelemnek, és hogy semmi csalódás nem óvhatta meg az újabb meg újabb tévedésektől.
Még el sem felejtettük a rudnai orvosszer hiábavalóságát, mikor Nyitra-megye Grób községéből híre kelt egy új csodadoktornak. Ez éppen elég volt arra, hogy anyámnak tüstént kezébe adja ismét a vándorbotot. Az orvosi tudomány csodatévő embere ezúttal nem volt pap, hanem közönséges írástudatlan parasztember. Falusi udvarházában találtuk a derék férfiút, s mert Dunaszerdahely borának jó hírét hallotta, kész volt rögtön velünk tartani, hogy szüleim házánál vessen alá a kezelésnek. Kezelést mondok, de barbár módon kegyetlen és durva kezelés volt, a minőt jó érzésű ember az állaton se vitt volna végbe. Miután a lábamat öt napon át minden reggel egy ideig a forró gőz fölé tartották, hogy az inaim és porcogóim, mit a paraszt mondotta, meglágyuljanak, a hatodik napon végre eljött az ideje az ortopédia csodás műveletének. Anyámat elküldték hazulról, engem pedig lefektettek és miután két markos cigány - ők voltak a segédorvosok - vállamnál és lábamnál fogva megragadott és keményen a földre szorított, a paraszt testének egész súlyával reánehezedett szinte derékszögbe összezsugorodott beteg térdemre. Borzasztó roppanás következett ezután, és én elájultam. Később, hogy magamhoz térte, ott láttam térdelni az ágyam mellett siránkozó és kesergő anyámat, cirógatva és dajkálva engem; de a lábam egészen egyenesen feküdt két erős kéreg közé szorítva és durva kötelékkel körülpólyálva. Ilyen gyógyítások estek Magyarországon az Úr 1836-ik esztendejében! Sajnos, van példa az effélére még ma is, de nem épen csak nálunk, hanem a műveltségre büszke Európa más országaiban is! Csak természetes, hogy nem lett semmi haszna az egész orvosi eljárásnak, mert mire a fakérget eltávolították és megint lábra állhattam, régi bajom visszatért és a mankót elő kellett vennem ismét. Béna maradtam biz én egész életemben, ha nem is éppen káromra, a mint kitűnik majd elbeszéléseim későbbi folyamában.
Nem tekintve testi fogyatkozásomat, gyermekkoromat a legjobb egészségben töltöttem, noha, szűkös és igen-igen gyarló volt a táplálkozásom és sokféle szomorúsággal kellett megküzdenem a hiányos ruházkodásom miatt. Tanulótársaim és játszótársaim kedvezőbb sorsán elborultam ugyan akárhányszor, de a korai megszokás mégis kitűnő training volt későbbi pályafutásom számára; azokat a szenvedéseimet és nélkülözéseimet, a melyek mint mohamedán koldulóbarátot értek, alig éreztem nagyobbnak és gyötrelmesebbnek azoknál, melyeket ifjú koromban éltem át. És azt hiszem, hogy a kik olvasták kalandjaim történetét, akárhányszor csak azért csodálkoznak rajtuk oly túlságosan, mert nem ismerik eléggé az én régebbi szenvedéseimet.
De legyen elég ennyi a testi nevelésemről. A szellemi kiművelésemet illetőleg az olvasónak mindenek előtt meg kell ismerkednie a műveltségnek ama feltételeivel, a melyeket az akkori ortodox zsidóság a helyes és Istennek tetsző életmódtól elválaszthatatlannak tartott. Mint hogy a tudomány alatt a mohamedánus csak a vallástudományt, műveltséget alatt csak a Koránban és a szertartás törvényeiben való teljes járatosságot érti és a nevelés eszményképét csak a teologikus képzettségben látja, a zsidók is úgy voltak a szentírásban való tájékozottsággal és a műveltség legfőbb fokának a talmud tanulmányozásában való elmerülést tartották. A serdülő gyereket ehhez képest mindenek előtt a héberül való olvasásra tanították és ha már kellőképen megismertették az idegen nyelv írásjegyeivel, lassankint a héber szöveg fordítására fogták és pedig merőben egyszerű metódus szerint; egyes szókat fordítottak le neki előbb, az összefüggés révén beavatták a mondatok értelmébe és a nyelvtannal fejezték be a nyelvnek tulajdonképpen való megismertetését. Nem kevésbé volt eredeti a tágabb értelemben volt iskolázás. Minden, a szentírásban otthonos zsidónak szabad volt iskolát nyitnia; az pedig, hogy boldogulhasson is az ilyen iskolával, legtöbbször okozati összefüggésben állott a jobb módú tanulók számával és az iskolapénz csekélyebb voltával. Döntő súllyal esett a latba a tanító pedagógiai vérmérséklete, más szóval a nádpálca és a nyaklevesek sűrűbb, vagy ritkább alkalmazása, mert az olyan iskola, melyben csak szórványosan jelentkeztek a kék csík és a feldagadt ábrázat esetei, miden esetre nagyobb népszerűségnek és különösen az érzékeny szívű anyák nagyobb pártolásának örvendezett. Az elemiek tanulását én egy harmadrangú iskolában kezdettem, de mert természetes értelemnél és jó emlékezőtehetségemnél fogva mihamarább kitűntem a tanulótársaim közt, utóbb fél tandíjjal felvettek a legjobbnak tartott iskolába. Örömest és könnyen tanultam. Különösen erős oldalam volt a könyv nélkül való tanulás, mert elég volt háromszor átolvasnom e héber szöveget és csekély segítséggel már el is mondottam emlékezetből. A tanítóimnak ez feltűnt, de annál kevésbé tűnt fel az anyámnak. Azt szokta mondani: - Az apja nagy tudós volt, úgy kell, hogy jó esze legyen a fiának is. - De azért keményen szorított a tanulásra és lefekvéskor a párnám alá kellett raknom a könyveimet, a melyek eléggé testes kötetek voltak egynémelykor. Azt szokta mondani anyám: – Éjjel majd a fejedbe megy a tudomány a vánkosodon át, – amit én el is hittem, betű szerint. Nevezetes egy asszony volt biz az én anyám. Vak babonahit váltakozott benne a természetes ész ritka adományával. A mellett az akarat szokatlan ereje lakozott benn; őseredeti példaképe volt a középkori zsidóasszonynak, telve ó-szerű elvekkel és életfelfogással, mely vakbuzgónak látszott s mégis alkalmazkodott az adott viszonyokhoz. Ha éjnek idején zivatar támadt, hamarosan gyertyát gyújtott, felütötte a bibliának a világ teremtéséről szóló fejezetét és így fohászkodott: – Istenem, lásd! Megteremtetted a világot, mért akarod most a magad kezével elpusztítani? – Különösen meglepő volt az emlékező tehetsége. Élénken emlékezett gyermekkorának legkisebb eseményeire. Sokszor említette, hogy hallotta anyjától, hogy az austerlitzi csata után hogyan áradtak a franciák a közel Lundenburgba és hogyan tolakodtak be a házakba a gránátosok ezzel a kiáltással: "Café! Café! sacré nom de Dieu!" Azt hiszem hogy anyámtól örökölte én is az emlékező képességemet.
Nyolc éves koromig nem igen tanultam mást, mint Mózes öt könyvét és magyarázatait, a próféták könyveit és a bibliára vonatkozó egyéb tudnivalókat, hozzá még magyar és német írást-olvasást. Mózes könyveiben tökéletesen otthonos voltam és a próféták írásaiban is olya nagy volt a járatosságom, hogy hosszú részeket mondotta el és fordítottam le könyv nélkül Ézsaiásból, Jeremiásból, Tre-aszarból és más szent könyvekből. Ez a járatosságom bizonyos tekintélyt kölcsönzött nekem az iskolatársaim közt, a tanítóm pedig oktató művészetének amolyan kísérő példája gyanánt használt, mert ha egy-egy apa megjelent az iskolában az ő reményteljes csemetéjével, engem tüstént kihívtak és megegzamináltak, hogy feleleteimmel szembetűnő bizonyságot adjak a tanító buzgalmáról és hivatottságáról. Ennek a megbámultatásnak a gyermekre nézve minden esetre megvoltak a maga veszedelmei, mert már korán felkeltették bennem a hiuságot, és elbizakodottá tettek volna, ha néhanapján hideg vízsugárként nem hallottak volna gyermeki önhittségem tüzére anyám intelmei. – Nem vagy még semmi sem, nem tudsz még semmit, – mondotta – mert az én első uram fiának a legkülönbnek kell lenni minden más gyermek közt. – És annak, hogy e szóval: "a legkülönb", mire gondolt az én anyám, a dunaszerdahelyi zsidó-iskola fölött magasan kiemelkedő jelentősége van. Szerinte nekem kitűnőnek kellett lennem nem csupán a zsidó, hanem a keresztény tudományokban is. Mert akármilyen jámbor és istenfélő volt a lelke, úgy látszik, mégis eléggé jókor meggyőződött róla, hogy a tóra és talmud tudománya eléggé alkalmas ugyan arra, hogy kulcs gyanánt szolgáljon a paradicsom kapujához, de nem igen való arra, hogy boldogulni lehessen vele már ezen a földön. És meggyőződött még arról is, hogy azok a kiválóságok, melyek szegény atyámat koldusbotra jutatták, nekem még kevésbé válhatnak javamra most, az idők megváltozott folyásában. Elég az hozzá, hogy anyám arra a merész elhatározásra jutott, hogy a vallásos zsidó tanulmányok mezejéről a világias életpályára vezérel át engem s hogy világi tudóst farag a rabbi és talmudtudós fiából. Ez elhatározás merészségét egyébként csak az méltányolhatja igazán, ki ismerte valamennyire amaz idők ortodox zsidóságának eszejárását, életviszonyait és szörnyű vakbuzgóságát.
Keresztény polgára vajmi kevés volt a városnak, mert túlnyomó részében zsidó volt a lakosság. Meg is látszott ez félreismerhetetlenül az utcák képén. A zsinagóga előtt egy lakatra járó vaskarika lógott láncon. Ebbe a karikába csukták a nyakát egész napra annak a bűnös zsidónak, ki vétséget követette el a vallás törvényei, vagy a mi ezzel egyre ment, a társadalmi rend érdekei ellen. Az volt csak a pellengérre állítás! A delikvenst leköpte minden igazhivő zsidó, kit útja a zsinagóga tájékára vitt. Természetesen nem csekély feltűnést keltett, különösen a gyermeknép között, ha kocsin vagy lóháton egy-egy falusi nemes tisztelte meg látogatásával a zsidók városát. Jobbára pénzügyleteik lebonyolítása végett jöttek a nemes urak és milyen sietve jöttek, ép olyan vágtatva távoztak is el dolgaik végeztével. A dunaszerdahelyi zsidóság kalmárnép volt a legszegényebbtől a legmódosabbig. Foglalkozott pénzüzletekkel is a gazdagabbja, de a túlnyomó rész csirkével, tojással, veteménnyel kereskedett Bécsbe és Pozsonyba. Mind a mellett nem lehetett volna azt mondani, hogy a túlságos jómód felveti a dunaszerdahelyi zsidóságot. Emeletes háza csak egy volt a városnak, az is keresztény kézen volt: egy Kondé Ignác nevű birtokos ember volt a tulajdonosa. A dunaszerdahelyi nyelvjárás ennél fogva kezdetben egyszerűsítés okából, utóbb hagyományból kondégnácos háznak mondotta az emeletes házat s mikor idő múltán Pozsonyba kerültem és megláttam a sok emeletes házat, belőlem is így tört ki a csodálkozás: "Ejnye, de sok kondégnácos ház van itten!"
A dunaszerdahelyi zsidó hitközség a legvallásosabb, legősibb és a neológság étintésétől leginkább ment hitközségek egyikének hírében állott akkoriban Magyarország és egész Európa hitközségei közt, nem számítva közéjük talán egynéhány khaszidim (vakbuzgó) voltáról híres lengyel és orosz hitközséget. Maradvány volt a tiszta és hamisítatlan középkornak, e kor minden őrülten fanatikus tévelygésével és szertelenségével s még ennél is több: szakasztott mása annak a hitéletnek, melynek zord árnyékai borzadállyal töltöttek el később Bokhara muzulmánjai közt. A vallási lelkesültség túlságában, a rituális szőrszálhasogatásnak és szomorú babonahitnek borzasztó labirintusában éltem én gyermekkoromat. Télen és nyáron, kora reggel és későn este soha el nem mulasztottam volna, hogy siessek a zsinagógába, mihelyt megdobbant házunk ajtaján a fakalapács első ütése, – a harangszó helyett ez volt a zsidóknál az istentiszteletre hívó jeladás – és erőteljesen csengő ifjú hangon korán túlzengett az imádkozók seregén. Istenfélő gyermek voltam, ezt tartották rólam a községben. Inkább elpusztultam volna éhen, mintsem hogy egy falatot is vegyek a számba, mely nem rituális módon készült, hogy húst vagy tejes ételt ettem volna a szabályszerű hat órai idő betartása nélkül; vagy pedig – a mitől Isten óvjon – hogy rávetettem volna szemem Isten legundokabb teremtményére, a disznóra. Hát még, hogy a kezem is bemocskoltam volna vele! Attól való félelmemben, hogy födetlenül maradhatna a fejem, ami halálos bűn volt a az óhitű zsidó szemében, a fülemig lehúztam a sapkámat, mikor pedig egyszer pajkos keresztény fiúk erőszakkal lehúzták a fejemről, reszkettem, mint a nyárfalevél és azt hittem, hogy most már nem kerülhettem el a gyehenna borzasztó szenvedéseit. Ha szombaton, a teljes nyugalom napján, történetesen ezüst vagy rézpénzt találtam a földön, nem hajoltam le érte, mert bűn lett volna kezemmel megérinteni, hanem szent szégyenérzettel taszítottam odább a lábammal, befödtem porral és sárral, hogy másnap érte mehessek. Az a vallás, mely zsinórmértékkel szolgál hívének a legkisebb részletkérdésben is, mely kioktatja róla, hogy miképpen egyék, igyék, álljon, aludjék, ruházkodjék, miképpen gondozza testét kívül és belül, hogyan érintkezzék különböző jelenségével szemben, – az olyan vallás mélyen hat az ifjú lelki világára, lenyűgözi a serdülő gyönge lényt, hatalmába veszi minden érzelmét és gondolatát épen úgy, mint a hegy évek múltán, Törökország és Perzsia muzulmán ifjúságán is tapasztaltam. Ott is, mint itt, voltaképen külsőségekben nyilatkozik meg a hit; szertartásokban, melyekhez szigorúan alkalmazkodnak. Nem csoda tehát, ha érettebb korában a zsidó fiú ép úgy mint a moszlim, a szabad kutatás által felvilágosítva, könnyűszerrel veti le magáról a hit béklyóit és szabadgondolkozó válik belőle. Két ily óriási ellentét összetalálkozásában könnyű magyarázatát lelni e fordulatnak!
Az ily átalakulás egy részről szorosan összefügg a természetes észbeli képesség fejlett voltával. Amíg a zsidó iskolába jártam és kárhozatosnak véltem a kereszténységgel való mindennemű érintkezést, a kételkedésnek árnyéka sem vehette be magát lelkembe. De, mint már említettem, anyám adta reá az első alkalmat a világias nevelés gondolatával. Nem ügyelve hitsorosainak csípős megjegyzéseire, a zsidó iskolából a protestáns hitközség elemi iskolájába adott, hol keresztény könyvekből tanultam, jelen voltam a vallási órákon s a földrajzból, természetrajzból elsajátítottam azokat az elemi ismereteket, a melyeket az akkori fölötte gyarló iskolakönyvekből egyáltalán elsajátíthattam. A földleírást versekbe foglalva adta elő a "Kis tükör", a természetrajzi könyv beérte egynehány állat leírásával és magyar anyanyelvünk helyett a latin nyelv elemivel ismertettek meg bennünket. Mindenesetre nagyon sovány ellátás volt ez a keresztény tudás konyhájáról, de olyan gyökeresen különbözött mégis addigi tanulmányaimtól, melyek évezredes eseményekkel foglalkoztatták elmémet, hogy már ezek az első ösztövér falatok is meggyőztek az új szellemi táplálék különb tápláló erejéről és ízletességéről.
E mellett a keresztény iskolatársakkal való érintkezés szabadabbá és az előítélettől mentesebbé tette gyermeki elmémet, mert együtt játszottam és barátkoztam velük, bár szülőházukban nem kerestem fel őket soha és hozzá nem mertem volna nyúlni ételükhöz, kalácsukhoz, a mellyel megkínáltak. Ez már nekem is, anyának is egyértelmű lett volna hitem elhagyásával és ennyire az egykori rabbinus fia már még sem vetemedhetett! A jég mindamellett megtört. Még nem mertem ugyan átlépni a határt, mely nevelésemnél fogva a nem zsidó emberiségtől elválasztott, de már átvetettem rajta bátortalan pillantásaimat. Mikor pedig anyám lassan-lassan hozzá szoktatott a gondolathoz, hogy világi pályára lépek és hogy doktor válik belőlem, mihamarabb lefoszlottak elmémről az óhitű vallási nézet sűrű fellegei, látóköröm kitágult és gyermeki szemem gyönyörűséggel nézett szét a messze régiókon.
Dunaszerdahelyi kisdiák korom emlékei közt megjelenik előttem egy nyájas öreg út képe: az első nevezetes keresztény emberé, kivel az élet útján összetalálkoztam. Osztályunk vizsgájának előkelő vendége akadt Bartal György aranysarkantyús vitéz, a híres jogtudós és történetíró személyében, ki édes atyja volt ifjabb Bartal Györgynek, a későbbi miniszternek. Ez alkalomhoz fűződik első sikerem emléke is. A vizsga közben hallottam, hogy tanítónk ismételve megemlíti nevemet a nagyúri látogatónak. Néhány perc, és már künn is álltam a pódium előtt. Bartal, a tanító kérésére, maga egzaminált engem. Jó elővéleménye lehetett az emlékezőtehetségemről, mert ugyancsak megforgatott a kérdéseivel. A többi közt felütötte az olvasókönyvünket, melynek egy hosszú lélegzetű latin versezet volt a végén. Azt kérdezte, hogy el tudnám-e mondani hibátlanul? Nekem több sem kellett. Elkezdtem recitálni szépen: "Timor dei est principium"… s mikor a végére értem, a tanító biztatására elmondottam a sorait szép rendben még visszájáról is. Ez előkelő vendég nagyon meg volt velem elégedve. Megcirógatta arcom és egy ezüst húszast csúsztatott kezembe, ráadásul adva még ezt a biztatást: "Csak tanulj fiam!" Szorgalmamnak ez a bátorító szó volt az első jutalma, észbeli képességemnek pedig ez az ezüst húszas az első anyagi eredménye.
Tíz éves lehettem akkor. Jövőmre nézve a terv már készen állt, de a megvalósítás eszközei mérhetetlen gondot okoztak jó anyámnak. Családunk szegénysége és nyomorúsága akkortájt érte el netovábbját. Testvérnéném kénytelen volt már szolgálatba állni s hogy én se pusztítsam fiatalabb testvéreimnek szűkösen kimért kenyerét, anyám, nehéz lélekkel bár, elhatározta, hogy egy időre engem is kiad a házból. Inasnak álltam egy nőszabóhoz, kinek héber nyelvre oktattam a fiát, mely szolgálatomért egyrészről ellátást kaptam, másrészről pedig be kellett volna, hogy vezessenek a lenge karton- és vászonkelme összeöltögetésének művészetébe. Az a három óra, melyet pedagógiai kötelességemnek áldoztam, tűrhetően kellemes volt számomra, mert jól esett hiúságomnak, hogy velem egy korban levő fiúnak vagyok a tanítómestere. De annál kellemetlenebb volt számomra az az idő, melyet a kerek asztalnál kellett eltöltenem a legények és az öltögetés művészetében nálam jóval különb inasok társaságában. Örökösen csak a gúnyos megjegyzéseiket nyeltem az ügyefogyottságom miatt; korholtak, sőt egynémelykor kézzelfogható intelmekkel láttak el, hogy jobban kezeljem a tűt és a gyűszűt, hogy ne gyűrjem úgy a kelmét és így tovább. Egy szó, mint száz, olyan keservessé tették számomra a szabóság nemes művészetének iskoláját, hogy már az első hónap végén könnyes szemmel panaszkodtam miatta anyámnak, ki belátta hibáját, de biztatott, hogy tartsam ki legalább addig, míg elmúlik a tél és új kondíciót, más szóval: állást, kereshet számomra. Nagy lelki küzdésembe került az elhatározás, de végre győztek anyám intelmei és az a jóleső érzés, hogy meleg szobában, tűrhető ellátás mellett tölthetem a zordon téli napokat, holott addig fogyatékosan öltözködve és pár meleg krumplival a zsebemben tettem meg a mindennapi hosszas utat az iskolába. Beletörődtem hát kellemetlen sorsomba, míg a tavasz közeledtével újra fölébredt bennem a jobb napok reménysége és csakugyan biztatón intett felém egy-egy sugár ifjúkorom mennyboltozatáról.
Tizenegy éves voltam és el akartam hagyni most már nem csak a szülő házat, hanem a várost is, hol anyám lakott: az egyetlen lény a világon, ki lelkéből szeretett. Tizenegy éves korban, szegényen és nyomorultan, béna lábbal, elveszítve az anya édes tekintetét, csak azért, hogy idegen emberek részvétlen szeme előtt élje napjait: – vajon érhet ennél szörnyűbb csapás és kegyetlenebb válság egy érzékeny gyermekszívet? Nekem borzasztó volt ez a gondolat. Napokon át könnyet sajtolt szemembe, forró könnyet, mely még bőségesebben omlott, mikor épp olyan lelkiállapotot olvastam ki anyám vörösre kisírt szeméből. De mihez fogtam volna? Végső gyámoltalanságomban úgy éreztem, hogy a menekvésnek ez az egyetlen módja áll nyitva számomra, hogy ez az út egyetlen , melyen tehetségemnek megfelelő pályára juthatok. Anyám bátorított és így szólt hozzám: – Nem lehet és nem szabad, hogy közönséges ember váljék te belőled. A tudós atyád lelke él te benned. Tanulnod kell, hogy doktor lehess, fiam. És hogy Szentgyörgybe juthass a gimnáziumba, hol ismerik a nevedet és segíteni fognak, keresned kell egynehány forintot, mert én legfeljebb ha egy kevés fehérneműt és egy öltöző ruhát adhatok veled. Úgy van fiam, sok küzdés és szenvedés vár reád, de jól jegyezd meg, az embernek nem szabad megijedni a fáradságtól. Az ember az éjszaka első felében tegye jó rendbe az ágyát, hogy jól alhasson a másik felében. – Még néhányszor volt részem efféle intelmekben és bátorításban. Meg is acélozták elhatározásomat s mikor Nyéken, Dunaszerdahelytől mintegy két órányira, tanítói állással kínáltak meg az odavaló zsidó korcsmárosnál, elfogadtam szívesen a meghívást és anyám oldalán, mankómmal a hónom alatt és kis batyuval a hátamon, odahagytam a várost, hol gyermekéveimet töltöttem, hogy elfoglaljam azt a hivatást, mely meg fogja rá adni a módot, hogy új pályámra léphessek.

A poros országútról a rövidebb gyalogösvényre térve, hamarosan meg is érkeztünk Nyék községébe s mikor anyám bemutatott jövőbeli gazdámnak, ki látatlanban fogadott föl, az egyszerű ember felsőbbséges szemmel méregette a jelentéktelen, szegényes külsejű, mankóra támaszkodó tanítót, és a halk beszélgetésből sűrűn hallottam ki ezt a bántó megjegyzést: – Nagyon fiatal. Nagyon kicsiny! – Egy dunaszerdahelyi zsidó, ki történetesen ott járt és engem ismert, volt olyan szíves, hogy biztatta gazdámat, mondva: – Ennek a gyereknek ne a külsejét, hanem az eszét nézzed. Mert ez a gyerek tele szedte magát könyvvel és tudománnyal; betéve tudja az imádságokat és a bibliát s a Móricz (így hívták jövendőbeli növendékemet) sokat tanulhat tőle, ha szorgalmas lesz. – Közben megjelent a ház asszonya és vele a fia is, s míg amaz megütközve és alig titkolt derültséggel nézett reám, mintha mondani akarta volna: – Ez ugyan nem igen boldogul majd azén Móriczommal, – ez idegenkedve nézett reám, eltépte magát az anyja kezétől és vesd el magad, már künn volt a kertben. Csak természetes, hogy nem sok bátorságot öntött belém az ily fogadatatás és hogy nem láthattam rózsás színben a mentor reám váró szerepét. Zavartan és elfogódva álltam egy darabig és lelkem nyugalmát nem lelhettem meg már azért sem, mert elvette minden akaraterőmet az a gondolta, hogy meg kell most válnom kedves anyámtól. Anyám , természetesen, még jobban szenvedett, mint én, de nem árulta el az ő lelki küzdelmét. Egy rövid óra hosszáig még velem maradt és forró ölelésekkel vált el tőlem; kiment velem a kertbe, átlépett a keskeny pallón, mely keresztül volt vetve a sövényen, és egyszer vagy kétszer még visszaintve, gyors léptekkel távozott el azon az úton, a melyen oda érkeztünk. Én megtört szívvel álltam ott, meredten néztem utána anyám eltűnő alakjának és nem bírva tovább fájdalmamat, lerogytam a földre, megcsókoltam a deszkát, melyet utoljára érintett lába és vad kétségbeesésemben keserű könnyeket hullattam a reám nehezedő sors miatt.
Ebben a keserves helyzetemben csak gyöngédtelen érintést éreztem vállamon és a hogy körülnéztem, Móricz állt előttem és vigyorogva így szólt hozzám: – Tanító! enni jöjjön. – E nem éppen barátságos szólításra betértem a szobába, hol már együtt ült a család a terített asztalnál. Alig nyúltam hozzá az ételhez és ámbár részvevő lelkek igyekeztek földeríteni, elmúlt több nap, a míg beletörődtem új helyzetembe és képes voltam minden tekintetben megfelelni a reám rótt föladatoknak. Tudniillik a háznál én nemcsak tanító, hanem háziszolga és pincér is voltam, amennyiben a nap négy óráján át írni, olvasni és számolni tanítottam és oktattam a bibliában a "kedves Móricot", kora reggel és későn este pedig borral és pálinkával szolgáltam ki a mezei munkáról hazatérő parasztnépet, végezetül péntek délután, vagyis szombat beköszöntése előtt, kitisztogattam a család minden lábbelijét és ruháját. Máig sem tudom, hogyan képzelte összeegyeztethetőnek az én kenyéradó gazdám e sokoldalú hivatás minden tennivalóját, mert hisz engem voltaképen csak tanítónak fogadott házához. De a keleti közmondás szerint "annyi terhet rak az ember a szamárra, a mennyit csak tud, de nem annyit, a mennyi a szamárnak tetszik" s úgy látszik, hogy a nyéki csapláros nagyon tartotta magát ehhez a közmondáshoz. Én a lehetőség szerint megtettem kötelességemet, de sajnos, elég hamar reájöttem, hogy a míg a parasztok kicsinynek és hiányosnak találták az általam mért szeszes ital mértékét, tanítványom mindig bőségesnek és hosszúnak ítélte a mértéket, a mellyel a tanítás óráit mértem és anyjával együtt bevádolt az atyjánál szellemi túlterhelése miatt. Ha fiatal elmémmel nem követem el azt a hibát, hogy a tanítás óráin kívül pajtáskodtam és együtt játszottam a tanítványommal, talán inkább bírok vele; de az a visszásság, hogy játszótársa és tanítója akartam lenni egy személyben, keservesen megbosszulta magát, mert amikor egy ízben túlságos buzgalmamban annyira elragadtattam magam, hogy kemény szóval vetettem szemére hanyagságát és ostobaságát, a nálam jóval nagyobb és erősebb kamasz reám vetette magát, a földhöz vágott és olyan alaposan meggyomrozott, hogy jajveszékelésemre odasietett anyja csak nagy bajjal szabadíthatott ki a nekibőszült tanítvány karmai közül. A kedves gyermeket rendre utasították e nem illő magaviseletéért, de azután napirendre tértek az eseten át. Pedagógiai tevékenységemnek ez első balsikere azonban, sajna, megismétlődött még azután is. Mint pincért és mint csizmatisztogató valahogy megőrizhettem még tisztem tekintélyét, de kevésbé voltam szerencsés tanítói minőségemben, mert a játékra való gyermeki hajlandóságomat és lelki vidámságomat bajos volt összeegyeztetni a mentor komolyságot parancsoló helyzetével. Egyébként magam is elég hamar megelégeltem a képtelen helyzetet és igazán boldognak éreztem magam, mikor a hat havi terminus végéhez ért és nyolc forintos keresetemmel a zsebemben, útra kelhettem haza, Dunaszerdahely felé.



II. FEJEZET
Ifjúkori küzdelmek.


Édesen, végtelenül édesen esett az otthonlét szülői házamban. Az idegen környezet jéghideg bánásmódja helyett ismét részem volt testvéreim és különösen anyám szerető pillantásában, különösen, mondom, az anyáméban, ki büszkén nézett fiára, ki a maga emberségéből megkeresett már kerek nyolc forintot. A legmerészebb reményeket fűzte jövendő tanulmányaim sikeréhez, látta már bennem a tisztes falusi doktor urat, kit faluról falura hívnak, pénzzel bőven tartanak s a kiből gazdag ember válik. Egy szóval, mind elevenebbé váltak első férjére való emlékezései és szívesen fedezte fel bennem az ő szellemi örökének testté válását. Ha anyámon múlik, nyomban útra kelek Szentgyörgyre és beiratkozom a diákiskola októberben megnyíló első fél esztendejére. De úgy illett, hogy még a szülő házban lépjem át az ifjúkor küszöbét. Ennek az ideje pedig a zsidó gyermeknél a tizenharmadik év betöltésével jelentkezik, amelyet a Barmicva ünneppel szoktak emlékezetessé tenni. Anyám tehát megengedte, hogy még egy darabig otthon maradhassak és készülhessek a családi körből való végleges elvonulásomra. E Barmicva ünnep alkalmával a zsidóság vallási értelemben vett kötelékébe lépő ifjú nyilvános prédikációt mond, vagy helyesebben szólva, értekezést tart egy vallási témáról. A zsinagógában nyilvános fölolvasásra szólítják a tóra elé és szimbolikusan szép az a szokás, mellyel a gyermekkorból való kilépését jelzik. Tudniillik ünnepi lakomát rendeznek, melyre meghívják kortárasaikat; az asztalon süteményből font magas kosár pompázik, tele porhanyó tésztából sodort és ropogósra sütött pálcával, amelyet a lakmározás végén szétosztanak a fiúk közt, hogy lakjanak vele jól, mert úgy mondották, a pálcára ezentúl semmi szükség többé. Anyám örömkönnyeket hullatott ez ünnepen; beszédem közben többször úgy vélte, hogy atyám hangjára ismer és nem egyszer kiáltott fel zokogva: – Igen, igen, bizonyosan boldog lesz, mert az Isten színe előtt levő atyja folyton imádkozik érette! – Nevezetes, hogy engem ez az egész szertartás egészen hidegen hagyott. Nekem az volt a fő, hogy anyámnak örömet szerezzek és kivívjam hallgatóim csodálatát, de az alkalom vallási jelentősége nem igen érdekelt, mert az ortodox-zsidó hit ifjúkori benyomásait időközben elhomályosították lelkemben a német könyvek, melyek utóbb a kezembe kerültek; kételkedő még nem voltam, de a szertartásbeli parancsok megszegése nem töltött el többé aggodalommal. Nem tartottam már ölő méregnek a disznóhúst és a keresztény étket s az elhatároló falak omladozásával természetesen annál gyakrabban és annál könnyebben érhette külső támadás hitem szentélyét.
Ez volt az első támadás, mely vallásos hitem épületét megrendítette, bár egészen romba még nem döntötte; lelkem nyugalma nem igen szenvedett miatta csorbát és nem voltam úgy, mint például Renan, ki húsz éves korában éjfél idején feldúlt arccal lépett barátjának szomszédos cellájába és azt kiáltotta: – Jaj! kételkedővé lettem!
A fanatizmus túlságából rendszerint csak rövid az út a kételkedéshez.
Néhány nappal az említett ünnep után összekötöttem batyumat – nagyon szegény, könnyű egy batyu volt – melybe csak egynéhány ruhanemű és könyv volt becsomagolva és ahogy leszállt az alkony, édes anyám kíséretével odahagytam városomat, mankómmal a hónom alatt, remélve, hogy az országúton találunk majd a pozsonyi hetivásárra tartó gabonás szekeret, mely egy korty pálinkáért vagy szánakozásból fölvesz bennünket. Nem is kellett sokáig várnunk az alkalomra. De mivel sok volt a szekéren a gabona és hepehupás volt az út, más-más szekérre ültünk; és anyám, bár nagyon gondosan helyezett el a gabonás zsákok között, a szekér mellett gyalogló parasztokat mégis csak arra kérte folyton, hogy vigyázzanak reám. Ezzel sem érte be és csöndes éjszakában egyre hallottam hozzám kiáltó szavát, hogy erősen tartsam magam és le ne forduljak a szekérről. Így érkeztünk a pozsonyi vámhoz egy csípős őszi reggelen. Egynéhány napig ott maradtunk a városban, melynek sok ablakú emeletes házai véghetetlen csodálkozásba ejtettek. Aztán folytattuk utunkat Szentgyörgy felé egy hosszú négyökrös szekéren, mellyel történetesen összetalálkoztunk.
A Kárpátok egyik nyúlványának alján fekvő kicsiny városba való eme szegényes bevonulásunk teljesen illő volt ahhoz a szegényes életmódhoz, mely e városkában osztályrészemül jutott. Első utunk a nagy jámborság hírében álló Hirsch Tirnan házához, atyám ifjúkori barátjához és tanulótársához vitt bennünket, ki az elhunythoz való barátságból ingyen lakást ígért nekem, de korántsem tökéletes melegével a vendégszeretetnek, mert jobban szerette volna, ha az istentelen keresztény tanulmányok helyett a Talmudhoz ragaszkodtam volna inkább. Szállásom ennélfogva csak abból állott, hogy szabad volt szalmazsákon éjnek idején a ház egyik zugában a földre vetnem, mert takarót és vánkost más nagylelkű emberek ajándékoztak hozzá. De hát szállás volt ez is, födél alá jutottam és anyám a lakás dolgában eképpen megnyugtatva, elment velem a kegyesrendi gimnázium igazgatójához, hogy beírasson a "parva"-ba, a hogy akkor az első diákiskolát nevezték. Nyéki keresményemnek körülbelül a fele része ráment a beírás díjára, a másik felén természetesen az iskolakönyveket kellett beszereznem és ily módon egy árva krajcár nélkül maradtam , noha élelmem kérdése még egyáltalán nem volt elintézve. E bajon segített a zsidó hitközösségnek az a bevett szokása, hogy a Talmud-növendékeknek minden nap más-más család ad ingyen ebédet. Jótevő, itt-ott nagyon szegény emberek ajánlottak föl számomra hetenként egy-egy ebédet, szombatonként pedig a község vendége voltam hivatalosan, amennyiben a község pénztárosa bolettát (utalványt) állított ki számomra valamelyik jómódú családhoz, amellyel nem egyszer kellemetlen meglepetést szereztem a ház asszonyának, s ennélfogva, mint nem szívesen látott vendég, keserűséggel költöttem el a jobbféle ennivalót. Egészen másképp állt a dolog a hétköznapi ebédekkel. Ezeknél merőben önkéntes volt a jótékonyság, mert az emberiesség tiszta forrásából, vagy elhalt atyám emléke iránt érzett kegyeletből fakadt. Jól is esett a falat, melyet az ilyen házaknál juttattak számomra. Az efféle ellátásnak természetesen meg volt a maga komikus oldala is, mert megesett akárhányszor, hogy egyféle ebédet kaptam egész héten át, aszerint, a hogy egyes ételféle más-más napon került sorra a különböző családoknál; de hát az volt a fő, hogy jól laktam mindenhol s ráadásul kaptam egy-egy karéj kenyeret is vacsorára. Amíg tehát el nem veszítettem egyik-másik napi ebédemet, ellátás dolgában sokkal jobban ment a sorom, mint édes anyám házánál.
A "kosztadásnak" ez a szokása, melynek a legszegényebb zsidók is szíves-örömest hódoltak, a legjobb bizonyítéka volt egyrészről a zsidók jótékonyságának, másrészről ama készségüknek, mellyel a szegény ifjút tanulmányaiban támogatták és buzdították. A szegény, elhagyatott, kegyetlenül elnyomott és üldözött zsidó valósággal boldog volt, ha megoszthatta keservesen szerzett falatját a tudományszomjas ifjúval. Mindenesetre szép vonása ez az igaz emberszeretetnek és annak a nemes törekvésnek, hogy támogatója igyekezett lenni a szellemiekért küszködőnek.
Élelemmel és szállással most már ellátva, teljes nyugalommal szentelhettem magam diákpályám kötelességeinek. Anyám, ki nagyon nehezen vált meg tőlem, bőséges intelmekkel és tanácsokkal látott el arra nézve, hogyan viseljem magam a messze idegenben; hagyott még egy néhány garast költőpénznek, hozzá ráadásul egy zacskó rántáslisztet is, melyből megfőzhettem a reggelire való levesemet. Aztán elbúcsúzott tőlem sokszoros forró öleléssel. Ez a másodszori válás nem esett olyan nehezemre, mint az első. Sokat tesz a megszokás és amikor iskolatársaimmal összebarátkoztam és magában az iskolában örömömet leltem, könnyű volt túltenni magam a mindennapos szegénység bajain és csakhamar őszinte gyermeki derű aranyozta be diákkorom első esztendejét. Szellemi túlterhelésről nálam, ki könyv nélkül tudtam és fordítottam már egész kötetre való héber írásokat, szó alig lehetett. A latin nyelvtan elemei, melyeket sajátságosképpen latinul adtak elő; a történelem, a földleírás és valami csekély számvetés, ezek voltak a tudománynak amaz ágai, melyekkel a piaristák szentgyörgyi gimnáziumában megismertettek. A legnagyobb súlyt természetesen a latin nyelvre vetették, melyet már két havi oktatás után társalgási nyelvvé avattak számunkra. Aki az iskola falain belül anyanyelvén, tehát magyarul, németül vagy tótul beszélt, annak büntetésből tízszer vagy húszszor le kellett írnia a sum es est segédigét, vagy azt a más témát, melyet a tanár eléje szabott. Ellenőrzésünkre egész kémrendszer volt mozgásban, a mennyiben a tanulók egyike titkon magával hordotta a szamarak könyvét, az úgynevezett "liber asini"-t, agent provocateur módjára anyanyelvünkön szólított bennünket és ha valaki beugrott neki, elővette tüstént a szamarak könyvét és e szóval: "Inscribas amice!" (Írd be a neved, barátom!), nem nyugodott addig, amíg a delikvens be nem írta a nevét, amiért aztán szombaton kimérték rá a megfelelő büntetést.
A középkor maradványa volt biz a klastromi tanításnak az a szigorúsága, mely akkor a magyar gimnáziumokban szokásban volt: éles ellentéte a nemzeti művelődés szellemének, mely bennük utóbb lábra kapott. Manapság, midőn joggal uralkodó nyelve az államnak a magyar nyelv, idegenkedve nézi az ember az efféle ósdiságokat. Nem kisebb szigorral tartották be a katolikus egyházi fegyelmet is az iskola sok más dolgában. Lutheránusok, kálvinisták és zsidók a tanítás megkezdése előtt a katolikus fiúkkal együtt mondották el a Veni sanctet az Úr imájával és az Ave Mariával és nem távozhattunk el a katekizmus órájáról em. pénteki vagy más böjti napokon nem volt szabad húsételt vinnünk az iskolába, - egyszóval, érezhettük amolyan gyengéd nyomást az egyedül üdvözítő egyházba való belépésre. Ez a nyomás mindenesetre eredmény nélkül való maradt, de különös hatással volt rám, az egykori ortodox zsidó fiúra. Professzorom, pater Siebenlist, körülbelül húsz éves, kellemes külsejű és rendkívüli szívbeli jósággal megáldott piarista, kezdettől fogva jó szívvel volt hozzám. Megcsípte az arcomat, néhanapján egy-egy almát is adott és amikor kemény tél idején fogyatékosan öltözve jelentem meg az iskolában, felhívott szobájába, megajándékozott egy meleg kendővel, egy mellénnyel, egyszer pantallót is adott és pártomat fogta minden tekintetben, azt hiszem a nélkül, hogy bármi másra hallgatott volna, mint nemes szíve sugallatára. A mi engem illet, a diákot megillető kötelességet a lehetőség szerint becsületesen elvégeztem. Engem tartottak a második diáknak az iskolában. Első csak azért nem lehettem, mert kevesebbet tanultam egy tárggyal a többinél, tudniillik a katekizmussal. Az első félévei vizsgán a hozzám intézett kérdéseke adott feleleteimmel sikerült kivívnom a tanári testület és a megjelent vendégek elismerését is. A minden oldalról kapott dicséret hízelgett hiúságomnak, csak az fájt nekem, hogy míg iskolatársaim szüleik és rokonaik előtt arathatták sikereiket, én egészen egymagamban álltam és egy teremtett lélek sem vette ki részét az örömemből. De a keserű elhagyottság másrészről annál erősebben hatott ébredező ifjúi becsvágyamra, s mikor a második félévben én voltam az egyetlen tanuló az iskolában, a ki sine osztályzattal, vagyis hiba nélkül végeztem a nehéz pensumot: a magyarról latin nyelvre való fordítása gyakorlatát, lassankint megértettem, hogy mire gondolt anyám, mikor "atyám hagyományáról" szólott nekem s nem csoda, hogy gyermeki szemem gyönyörűséggel kereste a jobb jövő ködfátyolképeit. Ha fölvetem magam előtt a kérdést: miért tanultam olyan kitartással minden anyagi nyomorúságomban és miért éreztem már oly korán a becsvágy ösztökélését, úgy veszem észre, hogy e jelenség igazi rugója nem annyira szerencsésebb észbeli képességemben, mint inkább szegénységemben és elhagyottságomban keresendő. Nem volt kilátásom semmi támasztékra vagy a protekció bárminő támogatására, hanem csak szorgalmam és munkám hevétől várhattam a jobb jövő reménysugarát. Dolgoztam tehát.
De bármennyire kedvezett is a szerencse tanulmányaim kezdetén, annál mostohább volt hozzám a megélhetés dolgában. Úgy látszott, mintha a sors már gyönge ifjú koromban meg akarta volna acélozni lelkemet a lét küzdelmeiben és elő akart volna készíteni a reám néző még keserűbb szenvedésekre. Tanulmányaimnak kizárólagosan világias, sőt keresztény színezete miatt csakhamar elvesztettem ortodox szállásadóm kegyét és egy árva garas nélkül új lakás után kellett néznem. Szakasztottan úgy jártam az ebédlő napjaimmal is, mert hasonló okok miatt elvesztettem hetenként előbb két, majd három ebédemet. A dolog úgy állt, hogy az ortodox zsidónak a jótékonyságra való hajlandósága nem igen fért meg a keresztény világias műveltség törekvéseivel és csak a fölvilágosodottabbak – a neológság fogalma akkor még ismeretlen volt, – hajlottak inkább az igazi emberszeretet és az éhező ifjú iránt való részvét szavára. Hellyel-közzel – úgy lehet – jótevőimnek megváltozott vagyoni viszonyai is hatással voltak sorsom e fordulatára, a mennyiben a jószívű emberek, jobbára szegény nép, kénytelenek voltak kiadásaikat összébb vonni és szűken kimért falatjaikat a maguk népes családja számára juttatni. Elég az, hogy éhezni kezdtem. A szigorú mértékletesség csak ingerelte amúgy is erős étvágyamat és valóban nehéz leírni, hogy mit éreztem, midőn az udvar egyik szegletébe visszavonultan a leckémmel bíbelődtem és látnom kellett, hogyan jóllaktak gyermekpajtásaim a szüleik asztalánál. Szinte elnyeltem szememmel a sok szép ennivalót s úgy éreztem, hogy képes volnék felemészteni egy egész sütőboltot. Bizony mondom, nincs ékesebben szóló nyelv a világon egy egészséges és életvidám, de éhező ifjú szemének beszédénél! Kalandos életem folyásában többször is szembe kerültem azzal a szörnyeteggel, melynek "Éhség" a neve. Lelkembe mélyen belevésődtek borzalmasan vigyorgó arcának vonásai és éreztem kínjait nagyvárosi lakásom szegényes környezetében épp úgy, mint a közép-ázsiai sivatag homokságán.
Új tanyámat egy gyermektelen házaspárnál ütöttem fel; a férj sapkakészítő volt és mert a munkája egész nap elfoglalta, a felesége pedig szabad óráiban foglalkozni kívánt valamivel, vagy legalább embert akart látni maga körül, választása csekélységemre esett; mert ámbár sokat küzdöttem és sokat nélkülöztem, már akkor feltűntem mégis állandóan víg kedvemmel és fáradhatatlan beszédességemmel. Minthogy e derék pár lakása egyetlenegy szobából állott, én a konyhában laktam, ott vetettem a földre éjjel a szalmazsákomat; napközben jobbára az iskolában vagy az udvarban tanyáztam, dél táján pedig, az úgynevezett gazdátlan napokon, az utcákat mértem, vagy meghúzódtam az udvaron és olvasgattam, vagy a leckémre készültem. Egy darabig győzedelmeskedett bennem az álszemérmetesség az éhség gyötrelmein. Azok a kenyérdarabkák, melyeket tanuló társaimtól kaptam, a miért segítségökre voltam iskolai gyakorlataik elkészítésében, kárpótoltak az ebéd hiányáért; de mikor arcom piros színével együtt szemmel láthatólag elhagyott a lelkem vidámsága is, sorsom meghatotta pajtásaim ifjú szívét és hol az egyik, hol a másik hívott meg ebédre. Az iskolaév vége felé már az iskola védettje vált belőlem és mint az osztály második eminensének részem volt osztálytársaim általános szeretetében. Különösen két áldott jószívű iskolatársam fogadott pártolásába. Az egyiket Vajmrnak hívták, később tekintélyes ügyvéd lett belőle Nagyszombatban; a másik Hieronymi Károly volt, ki ez idő szerint kereskedelmi minisztere Magyarországnak. Harmincöt évvel e szomorú napok után hozott vele össze a sors Pulszky Ferenc házánál. Reám ismert és boldog volt, látva egykori pártulfogottjának nevezetes átalakulását.
Eljött vére a boldog nap, a vakáció ideje, midőn hazatérhettem szüleimhez. Egy környékbeli jómódú parasztfiú meghívott a kocsijára és tisztára lehetetlen leírni boldog örömömet, mikor a második eminens osztályzatával, mely feltűnő betűvel volt reányomatva bizonyítványomra, átléptem a szegényes szülő ház küszöbét és boldogan mutattam meg anyámnak munkám első diadalmi jelvényét. Hogy mit jelentettek anyám forró csókjai és még forróbb ölelései, ifjú szívem azt csakhamar megértette. Jólelkű szomszédaink fölvilágosították róla anyámat, hogy mi jelentősége van a klasszifikációnak és benne különösen az eminens szónak és ő, bár olvasni nem tudott, kimeresztett szemmel nézte nagy betűvel nyomtatott nevemet és csak azt hajtogatta: – Úgy, úgy, nem is lehet az máskép: mert a megboldogult apjának lelke él az én Ármin fiamban. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy ember lesz belőle. – Legboldogabb percei voltak ezek ifjúkorom napjainak.
Különösen jótevő hatással volt reám az édes otthon gyönyörűsége, az a jóleső érzés, hogy kedveseim közt vagyok és az a tudat, hogy legalább egy darabig ment vagyok az ínség gyötrelmeitől. Sajnos, oly hamar elmúlt az a két hónap, mint egy nyáréji álom s mikor ősz elején kifoltozgatott ruhafélémmel a batyumban és egynéhány garassal a zsebemben vissza kellett térnem Szentgyörgyre, megint csak szemközt állt velem az élet az ő jéghideg komolyságával, minden gondjával és küzdelmével. Elszánt lélekkel szakítottam ki magam anyám ölelő karjaiból és részint gyalogszerrel, részint parasztszekéren másodízben is beköszöntöttem Szentgyörgy városába.
Most már a gimnázium második osztályába, a secundába voltam járandó, egy fokkal följebb emelkedve a diákélet ranglétráján. Újra megkezdődtek a szálláskeresés, az ellátás és az iskolakönyvek beszerzésének gondjai és szenvedései, nem egyszer a szégyen pírját kergetve arcomba és mégis a nélkül, hogy minden magam megtagadása mellett célhoz juthattam volna. Második osztálybeli új professzorom, szerencsétlenségemre, koránt sem volt hozzám olyan jó szívvel, min az a fiatal klerikus, ki az első osztályban volt elöljáróm, s amikor beiratkoztam, a következő, nem épen hízelgő megszólítással tisztelt meg: – Mósele (így hívták általában a zsidókat), minek tanulsz? Nem volna jobb, ha sakternek mennél? – Ez inkább rosszindulatú, mintsem tréfás megjegyzés dacára jobbnak láttam, hivatkozni múlt évi bizonyítványomra és jóindulatába, védelmébe ajánlottam magam. A mi meg is ígért sunyi mosolygással, de azért gúnnyal és csúfsággal bánt velem az egész iskolaév alatt, rangban minden szorgalmam dacára hátrább helyezett és újra meg újra egészen komolyan azt a tanácsot adta, hogy tegyek le a tanulásról. Minden esetre kedves egy professzor volt, arra való nagyon, hogy az ifjúságot a művelődés, az emberiesség és a fölvilágosultság csarnokába vezérelje! De sajnos, megszokott hangja volt ez a tanításra hivatott szerzeteseknek és szabadon burjánzott köztük a durvaság és a fanatizmus a félműveltség árnyékában. A kivétel ritkaságszámba ment és az akkori zsidófiú már kora ifjúságában a legszomorúbb fogalmakat szerezhette magának arról, hogy milyen jövőnek nézhet elébe. A magyarok. Lovagiasabb természetüknél fogva és jellemző közömbösségükkel a vallás dolgaiban, mindig jobb indulattal voltak a zsidó iránt, de annál alacsonyabb módon bántak velem a tótok. Jó diák hírében álltam, hanem azért nem egyszer a legsértőbb bántalmak értek az utcán járó-kelő keresztények részéről. Megdobáltak és efféle s ennél különb csúfneveket kiabáltak utánam: "Side Makhele! Hep! Hep!"
Bizony mondom, nagyon szomorú esztendő volt nekem az én szentgyörgyi második diákévem és bőven kiadta részem a legkegyetlenebb szenvedések és nélkülözések minden fajtájából. Azt hiszem, hogy alig laktam többször jól, mint hetenként egyszer, vagy kétszer. És mindehhez még azok a kegyetlen téli éjszakák és a hiányos takaró a sapkakészítő konyhájában! Mikor már legnagyobb volt a nyomorúságom, múlt évi professzorom közbenjárására megfogadtak csizmatisztítónak a kolostorba. Ott kellett már lennem kora reggel, hogy megtisztogassam a három tanár ajtaja elé kitett lábbelit és elvétve a professzor urak ruháját is. E munkámat a folyosón szoktam végezni a kályha vígan lobogó tüzénél, mely egyrészről melegített, másrészről elegendő világossággal szolgált arra, hogy megtanulhassam leckémet: és valóban mindig készülten foglaltam el a helyem az iskola padjában s ha éhségemet egy darab kenyérrel, vagy egynéhány krumplival lecsillapíthattam, én voltam a legjobb kedvű fiú valamennyi pajtásom között, úgy, hogy némelykor még a mogorva professzoromat is megkacagtattam. Hogy mi mindent elbír a fiatalság, annak első próbáját szentgyörgyi diákkoromban állottam meg. Nem törődtem éhséggel, hideggel, gúnnyal és megvetéssel: a legnagyobb nyomorúság legfeljebb ha egynéhány percre homályosította el ifjúi vidámságom mennyboltozatát és még az arcom pirossága is hamar visszatért a testi elernyedés rövid ideig tartó állapota után.
Ámbár csak tizennégy éves múltam, vígan szőttem mégis terveimet és nagy kitartással építgettem a légvárakat. Míg más diák játékkal töltötte idejét és bohóságainak élt, én már akkor gyönyörűségemet leltem útleírások, vitézi játékok és könnyebb történeti munkák olvasásában. A könyv nekem nem csak barátom és a nyomorúságomban való vigasztalóm volt, hanem néhanapján elűzte az éhességemet is, mert a fölhevült képzelődés nemcsak lelkemet táplálta, hanem testemet is. Olyannyira elfoglalta elmémet, hogy megfeledkeztem az evésről, egynémelykor még az éjjeli pihenésről is. Rendkívüli volt az átalakulás, melyen vallási tekintetben mentem át. A zsidó óhitűség túlbuzgalmának természetesen már nyoma sem volt bennem. Az imádkozó lepel és az imaszíj használatáról régóta letettem már, a hagyományos étkezés parancsát gyermekesnek, sőt merőben nevetségesnek tekintettem és csak a megszokás folytán belém gyökeresedett idegenkedés tartott vissza a disznópecsenye élvezetétől. A pillantás, amelyet akkor a különböző vallások titkaiba vetettem; az a körülmény, hogy lassan-lassan ismertté váltak előttem oly természeti jelenségek, melyeket vallási babonám egészen más módon értelmezett annak előtte, és végül az a nagy különbség, mely az én keresztény-katolikus tanáraim beszéde és tettei közt a szemembe ötlött, nagyon erősen megtámadta és elég hamar meg is rendítette a vallásról való fogalmaim épületét. Teljes vallástalanságomról, avagy valamely magam választotta vallásfelekezethez való csatlakozásomról még nem igen lehetett szó, de már számos foka eltörött, vagy ki is hullott a létrának, melyen az égbe juthattam volna és a földi létért való nehéz küzdelmem közben nem volt rá sem kedvem, sem érkezésem, hogy elkalandozzam a metafizikai szemlélődés magasabb régióiban. Legnagyobb része mégis a szentgyörgyi piarista kolostor körül szerzett tapasztalataimnak volt abban, hogy a vallás dolgai iránt közömbössé lettem. Lehetetlen volt, hogy szemembe ne tűnjék a nagy különbség a szent férfiak szavai és cselekedetei közt. A tisztelendő urak nem vették túl szigorúan a vallás parancsait és egy reggel, midőn a klastrom templomában nem jelentkezett a minisztráns diák, magamra öltöttem a minisztráló inget és én szolgáltam, annak rendje s módja szerint, a miséző papot. "Könyv nélkül tudom már az egész katekizmust, tökéletesen katolikus vagyok már úgy is – így vélekedtek – nincs hát reá ok, hogy közreműködésemen bárki is megütközzék." Nekem tetszett a tréfa és az efféle esetek jók voltak előkészületnek későbbi mohamedánus papi szereplésemre.
Szentgyörgyi diákkorom második esztendeje végéhez közeledett már ekkor és bennem megérlelődött az elhatározás, hogy odahagyom e kis várost és Pozsonyba megyek. A nagyobb városban, úgy reméltem, inkább módom lesz a tanulásra és könnyebben megélhetek. Szentgyörgyben átélt nagy szenvedéseimre és nélkülözéseimre gondolva, nem igen esett nehezemre vándorbotot ragadni és kilépni a nagy világba. Csak egyért húzott vissza a gyermeki kegyelet érzése és ez atyámnak a szentgyörgyi zsidótemetőben lévő sírja volt, melyet fel szoktam keresni a legnagyobb megpróbáltatás napjaiban és elzokogtam rajta minden keserűségemet. Ennél a sírnál született meg az az elhatározásom, hogy elvetem mankómat, melyet addig a bal hónom alatt hordottam s mely kettős bajomnak volt okozója: kihívta ellenem tanulótársaim csúfolódását és nagyon rongálta a ruhámat. Eltökéltem, hogy rövid botra támaszkodva járok ezentúl az élet utjain. Ifjonti hiúságom fellobbanásában atyám sírkövén törtem össze mankómat és nehéz szívvel, de nem kevésbé nehéz léptekkel, szinte fél lábon ugrálva tértem vissza a városba. Eleinte mód nélkül nehezemre esett a járás, de tizenöt éves koromban, megerősödve már és a hiuságtól is ösztönözve, túlestem ezen a nehézségen is. Jobban sántítottam ugyan, mint annak előtte, de a mankótól mégis megszabadultam és büszkén lendítve egyet-egyet a botomon, könnyű málhával és eminens bizonyítvánnyal mondottam búcsút Szentgyörgy városának.
Anyám tanácsa szerint ezúttal nem otthon, hanem morvaországi rokonainál, Lundenburg városában voltam eltöltendő a vakációt. Nekem akkor sokkal messzebbnek tűnt e város, int évek multán Közép-Ázsiának legtávolabbra eső karaván-állomásai. Üres zsebbel értem Pozsonyba, az akkor még híres koronázó városba. Miután jó darab ideig henyén és céltalanul bolyongtam az utcákon és beteltem már a magas házak látásával, közben pedig jó ebédet is kaptam egy történetesen ott járó dunaszerdahelyi ismerősömtől, szemembe tűnt a zsidó közepén álló gyorskocsi, mely épen Bécsbe volt indulandó. Megtudtam, hogy a kocsinak egy Alexander nevű bérkocsis a tulajdonosa, ki merőben közönséges, de egyébként jólelkü ember létére talán fölvesz az alkalmatosságra, ha ügyesen szívéhez tudnék szólani. Habozva adtam hát elő kérésemet. A jó ember tetőtől-talpig végig mért a szemével és azt mondotta, hogy a bakon nincs már üres helye, de ha kedvem van a kocsi farára csatolt kasban elhelyezkedni, nem bánja, elvisz magával. A szót gyorsan követte a tett. Egy szempillantás alatt fölkapaszkodtam és jól megfészkelve magam a süppedő szénában, vígan robogtam a császárváros felé, ügyet sem vetve az erős döccenésekre, amelyekkel szüntelenül dobált jobbra és balra a rázós alkotmány. Bécsbe érve, mindenekelőtt egy rokonomat kellett meglátogatnom, mert tőle reméltem az útiköltséget Lundenburgba, hova 1845-ben már vasúton lehetett járni. G. úr, ki jómódú kalapgyáros volt, elég szívesen fogadott és két napig a házánál tartott. Napközben nyakamba vettem a várost és sorra bámultam a ragyogó utcákat. Ott volt még csak sok a kondégnácos ház! Béna voltom és szegényes külsőm részvétet keltett irántam a járókelők közt és akárhányszor megesett, hogy egy-egy jólelkű ember a zsebébe nyúlt és pár garast nyomott a markomba, szánakozása jeléül. A régi bástyákon csatangoltam az egyik nap, amikor megbök az ujjával egy ilyen alkalmi jótevőm és azt mondja, hogy amott sétál a császár, siessek oda, kapok majd tőle szép alamizsnát. És a következő percben csakugyan színről színre láttam a jó Ferdinánd császárt, Magyarország királyát. Mintha most is előttem volna még, a hogy sárga nanking ruhájában, fekete kürtőkalappal a fején és kicsi botjára támaszkodva, álmatagon járt föl és alá a bástyákon, mögötte bizonyos távolságban a két cifra lakájjal csak ez jelezte, hogy nem valami egyszerü bécsi polgár élvezi a bástyák környékének szabad levegőjét. Mikor már elhaladt előttem, utána futottam, mert szerettem volna még egyszer látni. Utol is értem, meg is álltam előtte. Vakmerőségem láttára megállt ő is és saját felséges kezével fordítva egyet a fejemen, jóságos feddéssel megintett, mondva:– Hast mi' ja a'mol sehon g'segn! – Rövid bécsi mulatásom azzal ért véget, hogy rokonom adott pénzt egy harmadik osztályú jegyre és hozzá még egynéhány garast költőpénznek is, én pedig örömtől repeső szívvel keltem útnak a Nordbanhof felé. Első utazásom volt ez a vasúton és mert bőven akartam ellátni magam utravalóval, töméntelen gyümölcsöt vásároltam össze, hozzá nyalánkságot, és a mi különösen kedves falatom volt, úgynevezett "Butterkipfel"-t is. De a hogy a vasúti pénztár ablaka előtt álltam, arra a megdöbbentő tapasztalásra kellett jutnom, hogy nagyon is sok pénzt költöttem: tíz vagy tizenöt vajas kiflivel többet ettem a kelleténél. Beteljesedett hát rajtam az arab közmondás, mely azt mondja, hogy: "Minden bajnak a gyomor a úrforrása" - és a legkínosabb zavarba jutottam. Mit voltam teendő? Feldúlt ábrázattal közöltem bajomat a vasúti pénztárossal; ez nagyot nevetett és azzal a tanáccsal szolgált, hogy a hiányzó összeget kérjem latin szóval a csarnok egyik sarkában álló uraktól. Minthogy közeledett az indulás ideje, összeszedtem minden bátorságomat, odamentem az urak csoportjához és jó konyhalatinsággal így szóltam hozzájuk:– Domini spectabiles, rogo hulillime, dignentur mihi dare aliquantos cruciferos qui iter ferrarium solvendi mihi carent. (Tekintetes uraim, alázatosan kérem, adjanak egynéhány krajcárt, melyre még szükségem van, hogy fizethessek a vasúton.) – A sánta és tömzsi gyereknek ez a latin beszéde megtette hatását; az urak hamarosan összeadtak számomra egy forint és húsz krajcárt, én megváltottam jegyemet és vígan ugrálva át a várótermen, fölszálltam a vasúti kocsira és utra keltem Lundenburg felé. A ki tudja, hogy milyen szoros és gyöngéd kötelékek fűzik eggyé a zsidó családot, nem fog rajta csodálkozni, hogy nagybátyám, Malawan Dávid úr, belső szeretettel és jó szívvel fogadta sok évvel ezelőtt Magyarországra szakadt nővére fiát és hogy a többi rokonság is elhalmozott jóságával és igyekezett tőle telhetőleg kedvessé tenni számomra vakációm idejét. Adtak egy fend ruhát és hozzá még egy néhány forintot is a hazautazásomra, amelyre kis idővel az iskolaév menyílta előtt keltem, hogy Bécsen át Pozsonyba érhessek.

Az, hogy a sors gyötrelmes töviskoronát szánt nekem az ősi koronázó városban, mindjárt kezdettől világosan állt előttem. A nagy város sohasem vonzott különösebben. Úgy tetszett nekem, hogy a magas házak által szűkre szabott ég s a kemény utcakövezet nincs minden összefüggés nélkül az emberek szűkkeblűségével és keménylelkűségével; és minél nehezebben éreztem a kék égboltozat hiányát, annál mélyebb lett a sötétség lelkem belsejében is. Hosszas csatangolás után tisztába jöttem vele, hogy ingyen lakásról itt szó nem lehet; annál nagyobb volt hát örömöm, mikor egy bizonyos Lőwi nevű úrnál, kinek fia megbukott a második diákiskolában, korrepetitori munkáért szálláshoz jutottam, a mi persze csak egy fél tolóágy volt (amolyan ládaféle, mely napközben pad helyett szolgált), de melyet én azért örömmel elfogadtam. Az ellátást illetőleg tetszett a véletlennek, hogy valóságos tantalusi kínokat szenvedtessen velem végig. Tudniillik Lőwi úrnak kifőzése volt. Déli tizenkét óra után megtelt lakásunk egyetlen szobája szegény diákokkal és szabólegényekkel, kik potom tizenöt krajcárét levesből húsból és főzelékből álló, mindenesetre vékonyan kimért és fölötte gyarló konyhaművészettel kiállított ebédet kaptak, amely mindamellett elég lehetett a jóllakásra a cérnavitézeknek és a reménybeli doktoroknak, mert nagy volt a kereslet és nagyobb is lett volna talán, ha Lőwi úr ki nem mondja ezt az elvet: "Aki háromszor egymásután adós marad, negyedszer be se tegye lábát a házamba." Ismeretlen vagyoni viszonyok közt élő idegen vendégek könnyen megengedhették maguknak egy ingyen ebéd fényűzését, de másképen állt a dolog velem, kinek pénztelenségével szállásadóm nagyon is tisztában olt s ki ennélfogva a legszerényebb mértékű hitelnek sem örvendhettem. Lelki állapotom egyike volt a legkínosabbaknak, mikor ebéd idején ott ültem a szoba egyik zugában és a könyvembe sütve le a szemem, korgó gyomorral egy-egy rejtett pillantást vetettem az ebéd gyönyörűségeiben dúskáló diákokra és szabólegényekre. Az éhező ifjúnak ez a vágyakozó tekintete néhanapján meg is illethette az étkezők jószívűségét, mert olykor magához intett az egyik, vagy a másik, értésemre adva, hogy megehetem a főzelékmaradékát, vagy titkon egy-egy darab kenyeret csúsztatva a kezembe; egyszóval, mégis ritkán maradtam teljes hiányával egynéhány falatnak, mellyel kielégíthettem kegyetlen éhségemet és lecsillapíthattam háborgó gyomromat, mely annyi sok bajt és gondot okozott nekem ez életben.
Az olvasó láthatja mindebből, hogy sorsom nem volt épen fényesnek mondható Pozsony városában. Az iskola dolgaiban sem jártam sokkal több szerencsével. A bencések odavaló gimnáziumában akartam elvégezni a harmadik osztályt s mikor beiratkozásra jelentkeztem páter Pendl Alajosnál, az igazgatónál, ő vastagsága a következő megszólítással kegyeskedett megtisztelni: "No Harschl, hát doktor akarsz lenni?" Engem nagyon kevéssé bosszantott az, hogy annak előtte Móselnek, most meg Harschlnak csúfoltak, de annál rosszabbul esett az ízelítője annak a bánásmódnak, mely reám nézett. Az a három esztendő, melyet a pozsonyi gimnáziumban töltöttem, emlékezetemben is marad örökre, példája gyanánt a papi korlátozottságnak és a rút türelmetlenségnek. A kedves Pendl igazgató urat, ki sokkal inkább lett volna helyén, ha pendulumnak valami falusi templomtorony óraszerkezetébe aggatják, mint egy gimnázium élén, később merőben megváltozott viszonyok közt láttam viszont, tudniillik már mint ünnepelt utazó, a pannonhalmi főmonostorban. Már nem emlékezett reám, de én sohasem vethettem ki őt az emlékezetemből. A tanítók egyénisége, sajnos, nem lehet minden hatás nélkül a tanítás tárgyaira sem. A harmadik, de még inkább a negyedik diákiskolában arra a meggyőződésre jutottam, hogy a tanulásra való kedvem tetemesen megcsappant. Az iskolába járás valóságos kínszenvedés lett számomra és csak akkor voltam boldog igazán, ha leckémet kötelességemhez képest megtanulva, az olvasásra, vagy magántanulmányaimra adhattam magam, tehát akkor, midőn bántalom és ellenőrzés nélkül kedvemre foglalkoztathattam ifjú lelkemet. Az a könnyűség, mellyel a latin beszédet elsajátítottam és még inkább az, hogy úgyszólván négy különböző nyelv, tudniillik a magyar, német, tót és héber nyelv tudásával léptem az életbe, ezek voltak fő okaim arra, hogy újabb nyelvek tanulására vetettem magam. Minthogy úgy hallottam, hogy a francia nyelv nélkülözhetetlen kelléke a társaságbeli embernek s hogy az, ki franciául nem tud, nem tarthat rá igényt, hogy művelt embernek tekintsék, elhatároztam, hogy tüstént hozzáfogok e nyelv tanulásához és vettem is egy nyelvkönyvet, bizonyos La-Fosse nevű úr művét, mely azzal a különös jó tulajdonsággal dicsekedhetett, hogy a szók mellé oda iktatta a kiejtést is német írásmód szerint s eképp a nyelvmester segítségét merőben fölöslegessé tette. Mindenesetre nagyon szomorú egy kiejtés volt az ilyen, de én, orr- és éneklőhangokon deklamálva, mégis csak beleiskoláztam magam és mert latin tudásom segítségével mihamarább megértettem a könnyebb fajtájú olvasmányokat, egynéhány hét múlva már abban a hitben ringatóztam, hogy beszélek franciául. Ha magamra voltam, mondatokat alkottam magamban, hangos párbeszédeket folytattam önmagammal, hévvel szónokolva olvastam fel sokszor a legközönségesebb dolgokat és néhány hónap múlva csakugyan vittem is annyira, hogy francia tudásom híre érdeménél jóval nagyobb volt abban az alantas körben, melyben otthonos voltam. Nem tudom eldönteni, környezetem tudatlanságától megnövesztett hamis önérzetem, vagy akkor már jó idő óta jelentkező nyelvbéli tehetségem kölcsönözte-e beszédemnek szokatlan folyékonyságát, elég az, hogy merészen és fesztelenül ontottam a francia beszédet és szóáradatommal a legnagyobb mértékben eláltattam nemcsak magam, hanem környezetemet is. Szenvedélyemmé vált a parlirozás; parasztot, mesterembert és kereskedőt, tótot, németet és magyart francia szóval állítottam meg az utcán és nagyon mulattam rajta, ha az emberek ámultan néztek reám és csodálták műveltségemet (?). az efféle csintalanságokban leltem viszontagságos ifjúságom egyetlen szórakozását. Mert az anyagiakat illetőleg rosszul, sőt nagyon rosszul mentek dolgaim Pozsonyban és nincs kő e Duna-parti város utcáin, mely a legborzasztóbb történetet nem regélhetné kimondhatatlan nyomorúságomról, szenvedéseimről és megpróbáltatásomról.
Amíg magaménak mondhattam a Lőwyék házában levő tolóágy felét, legalább volt hajlékom és csak gyomrom kínos üressége miatt kellett küszködnöm. De egy este az történt, hogy hálópajtásul adtak mellém egy vidékről jött fiút, én pedig a jövevénnyel való érintkezéstől betegségbe estem, mely néhány nap múlva kínos viszketegségben, majd vakaródzásban jelentkezett, s melynek következtében Lőwyék tüstént kiadták az utamat. Minthogy Lőwy út egynéhány krajcár adósságom miatt visszatartotta egész holmimat, egy borús őszi estén iskolakönyveimmel a hónom alatt mondottam búcsút házának. Sokáig kóboroltam cél nélkül az utcán, és mert arról tartottam, hogy az új szállásadó, ha bajomat észreveszi, hamar kilök a házából, nem mertem sehova éjjeli szállásért bekopogtatni.
Kilenc óra volt már, amikor az éhségtől és fáradságtól aléltan lerogytam egy padra a sétatéren. Tekintetem az emeletes házak ablakára esett. Láttam, hogy a gyermekek ott ülnek az asztal körül és vacsoráznak, vagy vígan ugrándozva űzik játékaikat. Zongoraszót hallottam, rágondoltam az anyai házra és elhagyottságomban sírva fakadtam. Könyveimet fejem alá téve, épen végig akartam nyújtózkodni a padon, mikor távolból szabályos léptek tompa dobogását hallottam.
– Hopp! az őrjárat lesz ez, – gondoltam magamban, – rendőri őrjárat, mely éjjeli körútjára indult!
Remegve félelmemben és ijedtségemben, hogy mint hajléktalan csavargót galléron fognak és az áristomba vetnek, lehúztam magam a pad alá; a köpönyeges őrjárat elment közvetlenül mellettem, nem vett észre, én pedig szerencsésen megmenekültem a nagy gyalázattól, hogy a rendőrség börtönében töltsem éjszakámat.
Alvásról ezen az éjjelen természetesen szó sem lehetett. Szorongó szívvel néztem ki a pad alól. Az ablakok világosságai sorra kialudtak; az őrjárat egynéhányszor még visszatért, de már nem egészen közel hozzám és összekuporodva, mint a féreg, úgy hevertem ott a hideg őszi éjszakán napvirradtáig. Aznap még megfordultam az iskolában, de beteget jelentettem és az irgalmasok kórházában való kétheti kezelés után gyógyultan és új erőre kapva indulhattam el újra ifjúságom tövises ösvényén.
E szomorú intermezzo után csakhamar visszanyertem előbbi, majd hogy azt nem mondom, velem született vidámságomat. A bencések pozsonyi gimnáziumában elvégeztem, úgy a hogy, a harmadik és a negyedik osztályt, inkább magántanulmányaimra vetve ügyet, mint a tanár urak megelégedésére, a mi egyrészről mindenesetre károsan hatott, mert a gimnaziális műveltség szilárd alapja nélkül léptem a magántanulás útjára, más részről azonban annál nagyobb szorgalomra és kitartásra serkentett, mert minden ellenőrzéstől menten, tanító és növendék voltam egy személyben. Mint minden autodidakta, én is jelentékenyen túlbecsültem munkásságom eredményét és ugyancsak lenézve a felületes átolvasás és az alapos megtanulás közt levő különbséget, beleestem abba a hibába, mely erősen éreztette magát életem későbbi folyásában is. Ámde szívesen és szorgalommal tanultam és a létért való küzdelemben megerősödve, nem törődtem sokat anyagi gondokkal. Ismeretségem köre is nőttön nőtt és már nem volt olyan nehéz, tanítással keresnem meg a kenyeremet. Egy agglegénynél laktam. Foglalkozására nézve uzsorás volt a jó ember. Lakása mindössze egy szobából állott és én a kicsiny és szűk előszobában tanyáztam, a földön háltam és éjszaka az uzsorás kabátjával takaróztam. Ez a gyalázatos Harpagon még a kenyérhajat is sajnálta tőlem, noha komornyikja és házőrző kutyája voltam egy személyben; amely szolgálataim értékét jelentékenyen túlbecsülte, mert ha egyszer én elaludtam, miattam nemcsak hogy egy tolvaj, de a tolvajok egész ármádiája betörhetett volna hozzá, engem ugyan fel nem ébresztett volna. Aranyos ifjúkor, mily kedvteléssel gondolok reád most öregségemben, mikor puha ágyban fekve, csak erőszakkal csikarhatom ki néhány órára Morpheus atyánk hajlandóságát! Ami lehetséges volt a kemény padlón és korgó gyomorral, azt most ellankadt idegeimmel minden kényelmemben és jóllétemben sem érhetem el soha!
Az ellátás tekintetében valamivel már jobban mentek dolgaim, mert immár a tudományosság hírében állva Pozsony zsidó lakosságának legalsóbb rétegeiben, eleinte jobbára szakácsnők és szobalányok folyamodtak tanításomhoz az írásban és az olvasás tudományában; azok, kiknek már mélyebben estem bizalmába, billet doux-k fogalmazására is fel-fel szólítottak és mondhatom, hogy nem egy jó falathoz, közben csemegéhez és jutottam e szerelmi szolgálataimért. Mert tapasztalásom szerint a szakácsnők voltak legbuzgóbb ápolói a szerelmi levelezésnek. Valahányan csak voltak, mindannyiuknak meg volt a maga szerelmi bánata és nem keresve, hogy a tűzhely közelsége, vagy másnemű okok lobbantották-e lángra érzelmeiket, elég volt tudnom, hogy a konyhaművészet emez érzékeny szívű hölgyei voltak legjelesebb megbízóim és ha szerencsésen a papírra tudtam lehelni egy-egy sóhajtásukat, egy-egy vágyakozó pillantásukat, mézédes köszöntésüket, biztos lehettem a dús jutalomban és napokon át jó ebédre, vagy vacsorára tarthattam számot.
A szakácsnők és a szobalányok köréből elhatott hírem a házi kisasszonyokhoz, vagy talán inkább a ház asszonyához is. Az alkalmat egy énekjelenet adta e fordulatra. Egy este a cipészlegényébe fülig szerelmes szakácsnő kértére gitárkísérettel elénekeltem ezt az akkoriban népszerű dalt:

„Schöne Minka, ich muss scheiden,
Ach, du fühlest nicht die Leiden!”

Kellemesen csengő hangom (az éneklés művészetéről természetesen nem volt halovány sejtelmem sem), úgy látszik, szerencsés visszhangot keltett benn a szobában is. A tensasszony és a kisasszonyok figyelmessé lettek, behívtak a szobába, ott más dalokat is énekeltem még s mikor a ház asszonya megsimogatta fürtjeimet és megdicsérte szép hangomat és dús hajzatomat, hamarosan észrevettem, hogy egy lépéssel közelebb állok a sikerhez és hogy végre kedvezőbben fordul sorsom. Nem fogadtak ugyan a házba, mert az ily dolog ellen már föllázadt volna a pénzeszsák előkelősége, aki csak nem léphet összeköttetésbe a szakácsnője tanítójával; de adtak ajánlatot másokhoz és rövid idő múlva befogadtak, mint a magyar, francia és a latin nyelvek tanítóját, a keresztény világtól akkor még meglehetős szigorúan elszigetelt zsidó társaságba. E leckeórák díja, illetően a tanító polgári állásához és korához, rendkívül szerény volt és a havi két forint fizetésből alig esett több négy krajcárnál az oktatás egy-egy órájára (a forintban akkor hatvan krajcár volt). De igyekezetem s a félreismerhetetlen siker idő multával megnövesztette ezt a tiszteletdíjat és ha naponta három órát adtam, a pozsonyi élelem akkori olcsósága mellett tűrhetően biztosíthattam megélhetésemet. A magam ellátásának nyomasztó gondjától, tudniillik a kenyértelenségtől, ment voltam immár; hellyel-közzel egy-egy viseltes köntösre is tehettem szert a zsibvásáron és túl boldog voltam, amikor saját keresetemen vásárolt kopott kabátban és pantallóban jelenhettem meg a világ előtt és eképpen kielégíthettem gyermekes hiuságomat. De sajna, volt elég rossz oldala is ennek a sikeremnek, mert a mindennapos nyolc órai iskolajáráson és a három vagy négy órai oktatáson túl vajmi kevés időm jutott magántanulmányaim sikeres folytatására; és mivel ez a csekély kereset is felébresztette bennem a vágyat bizonyos élvezetekre: néha napján a színházba menésre, vagy egy kis kalácsra, fenyegetően jelentkezett csakhamar az a veszedelem, hogy elernyedve a magasabb célokért való küzdésben, idő multával elsekélyesedem és a nagyon is szerény jómód ideig-óráig tartó birtokában letérek a tökéletesedés felé való haladás ösvényéről. Minden erős megpróbáltatásom mellett eléggé gyermekes és könnyelmű voltam arra, hogy elvakultam attól a halovány napsugártól, mely a sors kegyéből reám hullott. Szinte elbizakodottá tett volna az a tudat, hogy végre jól lakhatom és tisztességesen ruházkodhatom, ha közben szigorú intelemmel nem fordul hozzám a gondviselés és zordonan ki nem ragad veszedelmes ábrándjaimból.
Ezzel az intelemmel az akkor kitörő szabadságharc eseményei szolgáltak számomra. Már előbb is figyelmes szemmel néző tanúja voltam a közelgő nagy idők eseményeinek. Az országgyűlés vitái megragadták az eleven értelmű gyermekifjú érdeklődését. Néhanapján megfordultam az ifjúság karzatán. Hallottam hévvel szónokolni Kossuthot, láttam elnöki székében a nádort és körülötte az erejének tudatára ébredő nemzet nagy fiait. A szabadságharc kitörése előtt, 1846 és 1848 között, tanúja voltam annak a külsőségeivel is nevezetes udvari ebédnek, melyen, talán a diéták megnyitása alkalmából, talán más alkalomból, magánál látta V. Ferdinánd király az ország rendjeit. De nem volt Pozsonyban olyan nagy terem, mely a rendek összességét magába fogadni képes lett volna. Úgy segítettek hát a bajon, hogy az utcán állították fel a fehér asztalokat a "Vörös ökör" fogadótól le egészen a német színház öreg épületéig. Hatalmas egy asztal volt az. Gyermekcimboráimmal ott bámészkodtam és is e szokatlan udvari ebéd néző közönségében. Az asztalfőn ült a király, körülötte udvaroncai és nekem úgy tetszik, mintha még most is látnám a jelenetet, ahogy a díszruhás magyar urak felkeltek az asztal mellől és pohárral a kezükben sorra oda vonultak a felséges úrhoz, ki nyájasan mosolyogva koccintott hű alattvalóival.
A lélekre mélyebben ható és nagyszerűbb volt az 1848-iki márciusi napoknak az az örökké felejthetetlen jelenete, midőn a bécsi napok után megérkezett Pozsonyba az első felelős magyar minisztérium. Lázban volt az egész város. A Duna-partra tódult a nép és hatatlan rivalgás támadt, mikor a nemzeti színekkel fellobogózott hajó a kikötőbe ért. Elsőnek Kossuth lépett a partra Klauzál Gáborral. Utána Eötvös József báró Eszterházy Pál herceggel és Batthyány Lajos gróf miniszterelnökkel. Alakjuk kitörölhetetlenül belevésődött emlékezetembe. Rövidnek tűnő percek után megérkeztek szállásukra, a Zöldfa vendéglőbe s nehéz lett volna eldönteni, hogy a lelkesedés mámorába úszó tömeg kíséri, vagy magával sodorja-e őket. A fogadó kapuja bezárult mögöttük, de a nép nem mozdult el és újra látni s hallani kívánta hőseit. Nemsokára megnyílt az első emeleti erkély ajtaja s előttünk állt fenn a magasban az egész minisztérium, díszmagyarban még, ahogy az imént megérkezett. Én nem bírtam érzelmeimmel. Vad erőszakkal törtem magamnak utat a sokaságban és már közelről láttam és hallottam, mikor az ujjongás hirtelen támadt szünetében, szép nagy gesztussal kísérve, megcsendült Kossuth érces szava:
- Megjöttünk Bécs falai közül, hol az abszolutizmusnak századokon keresztül tartogatott rendszere összedőlt…
Mikor a szabadságharc első villámai megjelentek az égen, Pozsonyban bezárták az iskolákat, az előadás megszűnt. Üzlet és forgalom megakadt s mindenki aggódva gondolt a kitörni készülő vihar következményeire. Hozzájárultak mindehhez a pozsonyi csőcselék által a zsidónegyedben rendezett zsidó-üldözés és fosztogatás borzalmai. Házakat és raktárakat törtek fel a zavargók és sok száz hordó bort és pálinkát eresztettek ki a pincékben. Az őrjöngő részeg sokaság tombolva áradt szét a zsidó-utcában a Vödricen és a Zuckermandl táján. Sokáig visszhangzott még e környék az üldözött, megrabolt és megkínzott zsidók siránkozásától és jajveszékelésétől – és Pozsony város hangyaszorgalmú, dolgos zsidó népe martalékául esett a nyomornak és a kétségbeesésnek. A közös bánat ezernyi gondja természetesen engem is gyöngédtelen kézzel vert föl látszatos boldogságom csalóka álmaiból. Különösen mély iszonyat fogott el, mikor láttam a pártütőnek bélyegzett magyar hazafiak napirendre kerülő kivégzéseit, melyeket a várhegy mögött levő úgynevezett Eselsbergen gyermekies kíváncsiságomban magam is végig néztem. Az egyik Mednyánszky bárónak, Lipótvár osztrák rabságba esett parancsnokának és hadseregének, Grubernek – Imrei Ferenc, az író, édesatyjának – kivégzése volt. Fiatal volt mind a kettő. Kart karba öltve, tréfálkozva mentek a vesztőhelyre és amikor láttam, hogy a kamarilla nyomorult pribékjei hogyan bánnak a vértanúk tetemével, hogyan lóbázzák a bitón függőket lábaiknál fogva, a bosszú sajátszerű érzete ragadott meg, szitkokat szórtam a horvát katonákra és pórul járok, ha még jókor kereket nem oldok. A második borzalom, amelynek ugyanazon a helyen voltam szemtanúja, Rázga Pál, a lutheránus lelkipásztor kivégzése volt, kinek tüzes magyar beszédeiért kellett bitóhalált szenvednie. A nemes lelkű férfiú feleségétől és gyermekeitől kísérve lépett a börtönből a vesztőhelyre. Ölelgetve és vigasztalva kedveseit, szilárd léptekkel közeledett a bitófához s mikor a hadi bíró felolvasta ítéletét és a pálcát ketté törte, megcsókolta övéit és nyugodtan adta magát a hóhér kezére. Anya és gyermekei, a kik hogy hányan voltak, már nem emlékezetem ott térdeltek a földön közvetlen közelében; kimondhatatlan fájdalommal nézték halottjukat és mikor már nem bírták tovább, a legtöbben összerogytak eszméletlenül. Ez a jelenet könnyekre fakasztotta a keményszívű katonákat is és könnyű elképzelni, milyen nyomokat hagyott egy mélabúra hajló gyermek lelki világában! A mai nemzedék politikai tekintetekből fátyolt vetett e rémes eseményekre, de ez a fátyol sohasem takarhatja el a borzalmas körvonalakat, mert a szemtanút mindenha iszonyat fogja eltölteni, ha reájuk emlékezik.
Pozsonyban e szerint nem volt tovább maradásom. A vidéken kerestem állást; elfogadtam egy Pozsony környékén lakó máriavölgyi szegény falusi zsidó ajánlatát és néhány hónapra beálltam hozzá házi tanítónak. Itt, a Kárpátok csöndes völgyében, majd otthon, Dunaszerdahelyen, békén és nyugodtan élhettem ismét tanulmányaimnak. Dunaszerdahelyről néhanapján átlátogattam a szomszédos Vásárút község zsidó korcsmárosához, ki rokona volt a mostoha atyámnak. Ott jártam épp azon a napon is, amikor Vásárútra ért Kossuth Lajos, ki az osztrákföldi hadi vállalkozásra tüzelte Csallóköz magyar népét. A korcsma előtt akart szólani. Egy hordót görgettek az ajtó elé és én ott álltam, mikor Kossuth egy székről a hordóra lépett és beszélni kezdett. Szavaira leírhatatlan rivalgás támadt a népben. Öreg emberek és fiatal legények – szinte gyermekek még – odahagyták szüleiket és kaszával, villával fölfegyverkezve, követték Kossuthot: és elindult a népfölkelők tömege Bécs felé. Kimeríthetetlen korszaka volt ez a lelkesedésnek.
Amikor Máriavölgyben gyűjtött néhány forintnyi szerény keresetemmel visszatértem Pozsonyba, elhatároztam, hogy a hatodik diákosztályt nem a bencéseknél végzem többé, hanem a protestáns líceumban, mert ez intézet tanárai előítélet nélkül való, művelt és humánusabb emberek hírében állottak, de azért is, mert torkig voltam már a fanatikus barátok örökös zaklatásával. Az oktatás a líceumban részben német volt, az előadás szabadabb és élvezetesebb. Bizonyára sok hasznát látom, ha megváltozott helyzetemben nem jelentkezik ismét a nélkülözés rémképe és életem nehéz tusájában el nem von ismét szellemi foglalkozásomtól. Tizennyolc éves voltam már akkor és belefáradva a sors minden képzelhető szeszélyével immár nyolc év óta vívott tusakodásba, bátorságom annyira megtört, hogy elhatároztam: inkább szünetet tartok egy esztendeit és falura megyek házitanítónak, hogy aztán ellátva a szükséges pénzzel, tovább folytathassam félben maradt iskolai tanulmányaimat.
Pozsonyi diákkoromat kép zárja be 1849-ből. Vagy tizenötezer muszka vonult át a városon. A hídon keltek át a bal part felől. Hegyes végű sisak volt a fejükön, fahéj-színű daróc köpönyegjük kétfelé volt hajtva a térdük felett, hogy könnyebben járhassanak. Emlékszem rá, mert feltűnt nekem, hogy nemcsak a legénység, de a tisztek is borjút vittek a hátukon. Mi fiúk – csallóközi magyar gyerekek voltunk valamennyien – az út mellől néztük jöttüket s a lelkünk megtelt keserűséggel. Azt hiszem, abban az órában szállt le szívemre az az olthatatlan gyűlölet, mely a legelszántabb oroszellenes írók egyikévé tett az angol publicisztikában immár negyven hosszú esztendő óta.


III. FEJEZET
A házi tanító


Docendo discimus, tanítva tanulunk, így szól a diák közmondás. Mint tanítónak, e szerint, kitűnő alkalmam lett volna reá, hogy tudományosan kiművelődjem és célomat elérjem. Mégis nehéz szívvel váltam meg az iskolától, melyben rendszeresen folytathattam volna tanulmányaimat és "facér diák" lett belőlem, ki fegyelem nélkül és rendszertelenül s a koromban még nélkülözhetetlen ellenőrzés nélkül haladtam tovább nagy küszködéssel megkezdett pályámon. Nyitra vármegyében, Zsámbokrét községben esett meg velem, hogy látogatóban lévén ott lakó nagybátyámnál, megismerkedtem egy Petrikovich nevű kisbirtokossal és cs. kir. postamesterrel. Ez érdemes, minden előítélettől ment derék ember, kinek már régebben szemébe tűnt több nyelvben való jártasságom, házába fogadott az egyik fia mellé nevelőnek, jobban mondva nyelvmesternek. Úgy volt, hogy teljes ellátást és évi százötven forint fizetést kapok, a mi fizetésnek bizonyára igen szerény fizetés volt, de tökéletesen megfelelt annak a nem kevésbé szerény munkának, melyet végezni módomban állott; mert tudásom a magyar és a diák nyelv oktatásán kívül bizony fölötte fogyatékos volt, ami pedig a prefektusi mivoltomat illette – mert ez volt a titulusom – inkább voltam biz én nevelt, mint nevelő. Petrikovichné, egy kiválóan művelt úri nő, ki ifjú korát főrangú család körében töltötte és sokat adott az illendőségre, a jó modorra és a csinos ruházkodásra, csakhamar észrevette nagy sajnálkozására, hogy a prefektus úr minden nyelvbeli ismeretei mellett meglehetősen bárdolatlan fickó és semmi esetre sem alkalmas arra, hogy megbízható mestere legyen fiainak az úri szokások elsajátításában. Ennek következtében maga vette azt a nehéz feladatot, hogy előbb kineveli a tanítót és a fáradság, melyet nem sajnált tőlem, hogy otthonossá tegyen az illedelem minden kérdésében, – a mennyiben megtanított reá, hogyan tartsam az asztalnál az asztalkendőt és az evőeszközt, hogyan köszönjek, járjak, álljak és üljek, – valóban fényes bizonyságot tett szívének nemességérőé. Én tehát egész átalakuláson mentem át ez úri háznál való tartózkodásomnak emez első idejében. De komolyan is vettem a dolgot; elannyira, hogy egész órákat töltöttem öltözködéssel, a komplimentumok s az előkelő kéz- és fejmozdulatok betanulásával. A tanítói kötelességemnek tűrhetően eleget is tettem, de tanulmányaim erősen megsínylették ezt az idomítást; hajlottam a kényességre és nemcsak az időt pazaroltam a tükörnél és a társaságban, hanem ráadásul még a keresetemet is, s az az egynéhány forintom, melyet iskolázásom újrakezdéséhez kellett volna összegyűjtögetnem, úgy szétment, hogy az év végeztével nem maradt meg belőle az a tizenhat forint sem, amellyel iskolapénz címén tartozásban voltam a pozsonyi evangélikus líceumnál s melynek hiányában lévén, nem vehettem ki bizonyítványomat, a testimonium abeundi-t. hallatlan könnyelműség volt ez és bűnös mulasztás, mely utóbb nagyon nyomta a lelkiismeretemet. Meg is szenvedtem érte aztán keservesen. Nem tudtam eldönteni? Az kábított el vajon s az vette el az eszemet, hogy akkor éltem először kényelemben és gond nélkül, vagy a velem született és lelkemben fészkelő könnyelműség tört-e ki belőlem? Csak azt az egyet tudom, hogy nagyon kegyetlen lelkiállapotban voltam, mikor Petrikovich úr társaságában 1851 őszén Pestre utaztam, hova a derék ember levitte két fiát nyilvános iskolába, és hogy elhagyva a Petrikovich ház békés kikötőjét, megnyílt előttem az a nem épen kedves kilátás, hogy a nyomorúság és a küzdelem zivataros tengerére szállok ismét.

Pest, a mai Budapest, Magyarország virágzó szép fővárosa, nyomát sem mutatta még akkor mostani fényének és nagyságának, mert a megtorlásnak a szabadságharcot követő napjai a szomorúság és a mélabú árnyékát vetették a városra és lakóira. Mikor Petrikovich úrtól elbúcsúzva, a mellékutcáknak vettem utamat, hogy szert tegyek valami olcsó szállásra, a mi alatt hónapos ágyat, vagy annak is a felét kell érteni, lelkemben felújult az emléke első pozsonyi tartózkodásom borzasztó napjainak és előttem állt ismét a nyomorúság a maga teljes pőreségében. Fél napig tartó hasztalan kóborlás után s mivel foglaló, vagy a szálláspénz egy részének lefizetése nélkül senki sem volt hajlandó befogadni, kelletlenül és habozó léptekkel egy gazdag rokonomhoz mentem, ki egynéhány napig csak eltűrt magánál, de azután két forintot nyomva a markomba, útnak eresztett azzal az atyai tanáccsal, hogy keressek valami állást, mert jelenlétem nincs ínyére a feleségének. Én hát találomra bekukkantottam egynéhány kávéházba, hogy korrepetitori vagy nyelvmesteri állásról tudakozódjam az ott lebzselő kereskedőktől. Úgy látszik, hogy rendkívül zavart és félénk magaviseletem részvétet keltett irántam egy bizonyos G. úr lelkében, mert szóba állt velem és beszélgetésünknek az lett a vége, hogy ajánlatot tett: lépjek be hozzá és szállásért, ellátásért legyek tanítómestere gyermekeinek. Én természetesen habozás nélkül elfogadtam az ajánlatot. Szomorú kilátás volt bíz ez tanulmányaim folytatására! G. úr a Hermina-téren lakott, tehát jó messzire a piaristák gimnáziumától, a hova járni akartam, a fennhéjázó szóval úgynevezett szállás pedig nem volt egyéb puszta ágynál a cselédek szobájában, hol együtt laktam a szakácsnéval, a szobaleánnyal és egy kis gyermekkel, az ellátásom pedig oly szűkösen volt kimérve, hogy a különböző étkezési alkalmak inkább gondolataimban, mint gyomromban hagyták emléküket. Pedig e sovány kosztért végtelenül sok küzdelem és szenvedés jutott osztályrészemül. A neveletlen gyermekek egész nap a nyakamon lógtak és este, mikor vége lefeküdtek, én meg vagy a leckémet tanultam, vagy a magántanulmányaimat végeztem volna, a cselédszobában nótázni kezdett, vagy összeperlekedett egymással a szakácsné meg a szobalány, vagy dévajkodtak velem mind a ketten. Így aztán merőben lehetetlenné vált számomra minden komoly foglalatoskodás. Nehéz szívvel bár, de mégis én mondottam fel a szolgálatot és mert iskolai bizonyítvány hiányában, amelyért tizenhat forint járt volna a pozsonyi líceumnak, csak három hónapig tűrtek, mint rendkívüli hallgatót, a piarista gimnázium hetedik osztályban, azután pedig útnak eresztettek: az a merész elhatározás kelt bennem, hogy hátat fordítok a városnak s a nyilvános iskolának és lemegyek a vidékre házi tanítónak.
Merésznek mondom, pedig nagyon fájdalmas is volt ez az elhatározásom, mert ezzel végképpen letértem arról az útról, melyen megállapított életpályára juthattam volna; midőn pedig az idegen nyelvek céltalan tanulására vetettem magam, olyan ösvényre léptem, amelynek végcélját magam sem láttam s melyen a siker leghaloványabb reménysége sem vezérelhetett. Csak lassankint ismertem föl helyzetem veszedelmeit, mert az önfenntartásnak már tíz év óta folyó nehéz küzdelmében csak a jelen szenvedésétől és viszontagságaitól való menekvés volt mindig a szemem előtt és ezúttal is egyes egyedül az a gond nehezedett lelkemre: hogy sikerülhet-e tervem és hozzá juthatok-e valami jó házi tanítói alkalmazáshoz? E hivatásra való képességemet illetőleg legföljebb ha néhány idegen nyelv ismeretére hivatkozhattam s ezeknek egynémelyikében is csak úgy félig-meddig voltam otthon. Németül, franciául és olaszul tűrhető folyékonysággal és szótár használata nélkül olvastam; bírtam félig-meddig a héber és a diák nyelvet is, és mivel a hazai nyelvek közül a magyar és a tót nyelv szóban és írásban rendelkezésemre állott, volt bennem annyi merészség, hogy hét nyelv ismerőjének hirdettem magam s mi több: önhittségemben kiadtam magam e nyelvek tanítómesterének is. Hát ez minden esetre elég hatásos cégér volt arra, hogy kiállhassak vele a vásárra, de tökéletesen méltó volt a vevőkhöz is, kiknél tudományos árúmat elhelyezni óhajtottam. Mert legjobb esetben is csak egyszerű zsidó családoknál lelhettem alkalmazást, tehát oly embereknél, kik vajmi kevéssé konyítottak a filológiához és a pedagógiához és készpénzül vették nagyhangú állításaimat. Távol minden szándékos megtévesztéstől, igyekeztem a lehetőség szerint megfelelni hivatásomnak s adtam azt, a mit adni módomban állott. A nyelveket azzal a módszerrel tanítottam, mely szerint magam is megtanultam őket, tudniillik az úgynevezett Jacotot-módszerrel és a legtöbb esetben valóban el is értem annyi eredményt, hogy tanítványaim – fiúk és leányok vegyest – fél év múltán otthonossá lettek a könnyebb olvasmányokban, hellyel-közzel a társalgásban is. Ehhez hasonló módon ment a dolog a tanítás egyéb tárgyaival: a történelemmel, a földrajzzal és a mértannal is, úgy, hogy minden pedagógiai képzettség nélkül bár, de annál több jóravaló törekvéssel és szívóssággal, elég tisztességes eredményt értem el a tanítás terén és érdemet szereztem kenyéradóim megelégedésére.
Nem érdektelen a mód, ahogy állásaimra szert tettem; elmondok hát róla egyet s mást, ha egyébért nem is, legalább furcsasága okáért. Az újságban való hirdetés módjához Magyarországon akkoriban nem igen szoktak folyamodni, de nem is mentek vele sokra. Én különösen nem is élhettem volna vele, mert nem volt reá pénzem. Hanem voltak hivatásos ügynökök, amolyan tanító-elhelyezők, a kik számon tartották egy részről a rendelkezésre álló tanerőket, vulgó: facér tanítókat, másrészről meg azokat a falusi családapákat, kik megengedhették maguknak azt a fényűzést, hogy házi tanítót tartsanak gyermekeikhez. Jobbára vidéki kereskedők, bérlők voltak, kiket a Pesten évente két ízben megtartott nagy országos vásár alkalma hozott fel a fővárosban s a kik, elhelyezve árujukat, vagyis: eladva gyapjújukat, gubacstermésüket, gabonájukat, nyers bőreiket stb., bevásároltak mindent, amire szükségük volt a falun és a házuk tájékán. Házi szükségleteikkel a boltokban látták el magukat, a tanítók, a sakterek és pálinkafőzők beszerzésére pedig bizonyos közismeretű kávéházak szolgáltak, vagyis olyan helyiségek, melyekben összetalálkozhattak és megalkudhattak az illető ügynökökkel és a tanerők rendelkezésre álló készletével. Tanító-börzének különösen jó hírű volt akkoriban a pesti Ország-úton levő Orcy-kávéház. Ebben a piszkos, a lekülönbözőbb dohány nemek füstjétől illatos helyiségben, mely negyven év multával is, mind a mai napig, sokat megőrzött régi képéből, tarka sokaságban tolongott egymás hátán a városi és falusi zsidóság, mely fekete kávéját szürcsölte, vagy fülsiketítő lármát csapott, ádáz taglejtésekkel beszélve és kiabálva egymással. Délután egy és négy óra közt a legpokolibb volt a tolongás és a lárma a pedagógusoknak ezen a börzéjén; ez volt az általános találkozás legfőbb ideje. Egy félreeső padon ültek a facér tanítók és szorongva lesték az ügynök szeme járását, amikor kivált a tömegből és a vevővel, jobban mondva a jövendőbeli principiálissal, megállt a pad előtt, szemlét tartott a jelölteken és az egyiket vagy a másikat bemutatta az idegennek. Nagyon kínos jelente volt ez. Vissza is emlékeztem reá utóbb, mikor láttam Közép-Ázsia bazárjaiban a rabszolgavásárt, de kietlen érzéssel gondolok reá ma is, valahányszor az Orcy-kávéház előtt visz el utam. Szorongó szívvel, mély megszégyenüléssel, órák hosszáig üldögéltem én e padon több egymásra következő délutánon át, míg végre Mayer úr (így hívták az ügynökömet) megjelent Merkur egy művelődésre szomjúhozó fiával, intett, hogy állja fel és mérhetetlen tudományom mód nélkül való dicséretével bemutatott engem. Nekem persze támogatnom kellett a buzgó alkuszt csekélységem fölmagasztalásában, mint ahogy a rabszolgának is erőmutatványokkal kell bizonyságot tenni izmainak erejéről Közép-Ázsia bazárjaiban. Mikor aztán megegyeztünk az évi fizetésben és átadtam bizonyítványaimat, ott helyben megkaptam a foglalót, melynek legnagyobb részére az ügynök tette rá kezét a fáradásáért, szerény maradványából pedig nekem kellett fedezni fölszerelésem és esetleg az utazás költségét.
Annak rendje és módja szerint való üzlet volt az ilyen és úgy a vevő, mint az eladó jól járt vele. Mindig csodálkozva láttam, hogy még az írástudatlan zsidó kereskedő is milyen nagyra becsüli a műveltséget. Nem kímélt sem áldozatot sem fáradságot, hogy jobb nevelést adhasson gyermekeinek, mert erősen anyagias törekvései mellett magasabb eszmények lebegnek a szeme előtt, midőn gyermekeinek jövőjéről van szó.
Első helyem, amelyhez ily módon jutottam, egy Rosenberg nevű úrnál volt Szlavónia Kutyevo nevű községében. A családnak nálam csak egynéhány évvel idősebb fia volt az, ki a József-napi vásáron Pesten járt, elvégezni atyja megbízásait és a többi közt tanítót is fogadott ifjabb testvérei mellé. A fiatal ember elámult egy kissé, ahogy meglátott, de folyékony francia beszédem, a mihez ő is konyított valamennyire, nem tévesztette el hatását; megnyertem hajlandóságát, felfogadott, és néhány nap múlva gőzhajón együtt Eszékre mentünk, honnan kocsin vittek bennünket a szlavón hegyvidék gyönyörű völgyében fekvő Kutyevoba. Rosenberg úr házánál való fogadtatásom alkalmával ugyanaz a kalamitás ért, mely annak idejében Nyéken: tudniillik úgy vélték, hogy külsőmre a nagyon fiatalos vagyok, hogy nagyon piros az ábrázatom s attól tartottak, hogy ilyen külsővel nem igen leszek képes fenntartani a tanítóhoz illő méltóságot és komolyságot. Legfőbb oka ez aggódásnak egyébként alighanem Emília kisasszony, a család legnagyobbik leánykája volt, egy tizenhat éves viruló szép leány, ki szintén tudásom forrásából volt csillapítandó szomjúságát s kire nézve, anyjának megfontolt ítélete szerint, súlyos következtetésekkel járhatott a tanító és a tanítvány csekély korkülönbsége. Később kitűnt, hogy a jó asszony csakugyan nem tévedett. Egyébként igen kedvesen bántak velem. Kényelmes szobát kaptam, ellátásom kitűnő volt és minthogy naponta csak hat órát kellett tanítanom, bőven maradt rá időm, hogy nyugodtan szentelhessem magam nyelvbéli tanulmányaimnak; sőt éppen itt szabtam első ízben határozott irányt tanulmányaimnak, mert egy csomó európai nyelv állítólagos elsajátítása után áttértem a török nyelv tanulására és figyelmem a keleti tudományokra fordítottam. Az az érzés, hogy elejtettem a nyilvános iskolázás vezérfonalát és letértem a rendszeres tanulás ösvényéről, erősen bántotta lelkiismeretemet és mert mindezt csakis megbocsáthatatlan könnyelműségemnek tulajdoníthattam, annak a könnyelműségemnek, hogy keresetemből kétszeri állásomban sem takarítottam meg azt a tizenhat forintot, mellyel kiválthattam volna iskolai bizonyítványomat, keserű szemrehányásokkal ihlettem, semmirekellőnek mondottam magam és elhatároztam, hogy ezentúl fáradhatatlan leszek a munkában, felhasználom minden percemet és megfeszített szorgalommal teszem jóvá addigi mulasztásaimat. Annyira mentem ebben a magam fegyelmezésében, hogy könyveimre, íróasztalomra, sőt még szobám falára is – török betűvel, hogy más meg ne értse - ily szavakat írtam fel: "Légy férfi!" "Szégyelld magad!" "Dolgozzál!" – Azt akartam, hogy állandó figyelmeztetésképpen álljon a szemem előtt ez az írás és megóvjon minden újabb ballépéstől.
Ez erős elhatározásomnak annál könnyebben helyt állhattam, mert nyelvészeti tanulmányom ez idő tájt több volt már gépies bevágásnál; szabad óráimat igaz gyönyörűség forrásává tették a külföldi irodalmak klasszikus olvasmányai. Nem tudom eldönteni, hogy a falusi élet magány volt-e az oka, hogy a munka valóságos üdülés volt számomra, vagy a sikernek az a boldogító tudata-e, hogy eredetiben, minden szótározás nélkül olvashattam a különböző nyelveken megírt remekműveket. Elég az, hogy véghetetlen örömérzet töltött el az egyes művek olvasásakor. Minden gondolatot isteninek tartottam és minden hasonlatot a költészet valóságos drágagyöngyének. Olvasásomat, mely jobbára hangos szavalás volt inkább, sűrűn szakítottam félve az elragadtatás és a csodálkozás hangos felkiáltásaival s az olvasmány szélére írt felkiáltó jelekkel pazarul tarkázott megjegyzéseim is kifejezést adtak lelki felindultságomnak és meghatottságomnak. Thomson műve: The Seasons, Voltaire Henriadeja, Petrarca szonettjei és különösen Tasso Gerusalemme Litberataja, ezek a könyvek ragadtak el akkoriban és tüzelték fel ifjúi képzeletemet. Órák hosszáig gyönyörködtem a szerelmi hőstettek és a különböző évszakok természeti tüneményeinek egyszerű, de szép leírásában. Elámultam a Jeruzsálem falai előtt folyó hősi csatákon és véghetetlenül gyönyörködtem Thomson bűbájos leírásain. A tavasz ébredése, az angol tájak nyári pompája csordultig töltötték serlegemet a kasztáliai forrás vizével és sajátszerűen idillikus lélekállapotba ringatott a kandalló lobogó tüze mellé családiasan egybegyűlt társaság télies képe. Mikor a Henriadet olvastam, páratlan lelkesedéssel rajongtam IV. Henrik hősi alakjáért; viszont Petrarca szonettjei csöndes tolmácsai voltak a család leánykája iránt felébredt szerelmi érzelmeimnek és szívesen helyeztem volna Emília nevét a Lauráé helyébe, ha útját nem szegik e hajlandóságomnak a versmérték és a "mama" Árgus szemei. De mindent fölülmúló varázslattal hatott ifjúi képzeletemre Tasso halhatatlan hőskölteménye. Minthogy ábrándos lelkemhez az illett a legjobban, ha távol emberek zajától, a szabad ég alatt folytatom olvasmányaimat: amíg az időjárás miatt csak lehetett, a falu házsorain túl levő domboldalon le szoktam heveredni egy terebélyes cseresznyefa árnyékában és halkan mormoló patak partján töltöttem az időt kedves poétáim társaságában kora reggel, vagy este öt és nyolc óra között. Itt ismételgettem Petrarca dalait, szememmel azt a házat nézve, melyben Emília lakott. Itt szavaltam vad lelkesedéssel Tassómat és itt esett meg velem egy délután, hogy elmerülve abba a jelenetbe, melyben a költő csapkodó mennydörgéshez és a cikázó villámhoz hasonlítja a szaracénokkal Jeruzsálem falai alatt vívott ütközetet, szinte észre se vettem, hogy fejem fölött valódi zivatar támadt, nem hallottam a mennydörgést és csak akkor riadtam fel ábrándjaimból, midőn már bőrig áztam a záporesőben. Önfeledtségemben sokszor beszélgettem madárral, virággal, fűszállal és csak akkor hallgattam el, midőn közeledő ember léptei zavartak meg e társalkodásban. Így esett, hogy már kora ifjúságomban megszerettem az anyatermészetet s hogy egy-egy reggel nemcsak, hogy vidámmá tette egész napomat, hanem huzamosabban is kedvesen élt tovább emlékezetemben. Mindig a legmagánosabb helyeket néztem ki magamnak, a hol tudtam, hogy nem háborítja senki nyugalmamat. A rózsás képzelet ábrándvilágában élve, építgetni kezdtem majdani sikereim légvárait. Az előbb említett hét nyelven kívül aránylag rövid idő alatt megtanultam a spanyol, a dán és a svéd nyelveket és bizonyos mértékig otthonossá lettem az illető országok irodalmában is. Gyönyörködtem Calderon, Garcilazo de Vega, Andersen, Tegnér és Atterbon költészetében, de a mellett derekasan haladtam a török nyelv tanulásában is, mert lelkesedésem s mindinkább izmosodó emlékező képességem valóban csodát művelt. Az olvasás közben előforduló szavakat följegyeztem és betanultam; kezdetben tíz, húsz szót naponta, de fokozatosan haladva, nyolcvan, sőt száz szót is képes voltam megtanulni és emlékezetembe vésni. Sok mindenre képes az egészséges ifjú erős akarata, különösen, ha már gyermekkorában hozzászokott a könyv nélkül való tanuláshoz. Természetesen hibákat is szedtem magamba, melyeket utóbb jó volt elfelejtenem. Akárhányszor kerültem téves útra és helytelen irányba, de megleltem az elégtételt abban a tudatban, hogy nem töltöttem időm hiába és nem tékozoltam el ifjúkorom drága idejét. E tudattal bátran néztem szemközt a jövendővel és könnyű lélekkel szálltam harcba minden viszontagsággal, melyet a véletlen, vagy saját hibám az anyagi lét tövises pályán utamra tévedt.
Pásztori nyugalmam s a szlavóniai hegyvidék szép völgyében töltött gondtalan életem boldogsága, sajnos, nem tartott sokáig és kutyevoi másfél éves tartózkodásom után ismét elborították életem derülten mosolygó egét a lassankint felgyülemlő sötét fellegek. Tanítói minőségemben helyt álltam a reám rótt kötelességeknek, mint nevelő is kivívtam Rosenfeld úr megelégedését, de mint ember s kiváltképpen mint fiatal ember, oly magaviseletet tanúsítottam, mely okot adott a kifogásra és nem igen fért meg egy gazdag partira számító leány jó hírnevével. Mert szemem, mint már említettem, nagyon is gyakran pihentettem meg a bájos Emília kisasszony csillagpárján és ámbár ő, a gazdag leány, büszkeségből inkább, mint veleszületett gőgösségből, aggályosan ügyelt reá, hogy szemének legkisebb villanásával se bátorítsa fel az ő béna és szegény tanítóját, szülei mégis úgy vélekedtek, hogy elejét kell venniük minden eshetőlegességnek, és elbocsátásom határozatba ment. Közvetlen okot a szakításra, ha jól emlékezem, egy szépírási óra szolgáltatott. Az történt ezen az órán, hogy mikor láttam, hogy Emília kisasszony egynémely betűt nem ír le egészen szabatosan, megfogtam kezét és vezettem a papiroson. Kezemben tartva hófehér, kövér és sima kezecskéjét, egy darabig megóvtam józanságomat a gépies vezetésben; de a szenvedély tüze szívemből csakhamar az ujjamba szállott és alig, hogy elárultam egy gyönge szorítással, hogy tulajdonképpen nem szépírási, hanem egészen más természetű felbuzdulás kapja meg lelkemet, a leány hirtelen fölugrott, lesújtó pillantást vetett reám és ott hagyott a szobában. Sorsom ezzel dűlőre jutott és a szolgálatból való elbocsátásom végleges határozattá lett.
A fölmondás kellemetlenül érintett, sőt keményen sújtott. Nem éppen azért, mert el kellet hagynom nyugalmas révemet s első és utolsó szerelmemnek e révben fénylő világító tornyát, hanem azért, mert itt is ép úgy, mint Zsámbokréten, nagyon gyönge voltam a számvetés művészetében és évi hatszáz forintos jelentékeny fizetésem javarészét könyvre és ruhára adtam ki s nem takarítottam meg többet, mint amennyi elég volt arra, hogy Pestre és onnan Dunaszerdahelyre utazhassam anyámhoz, ki látni kívánt több évi távollétem után. Nagyon nehezen váltam meg e nyugalmas helytől, hol legszebb másfél évét töltöttem ábrándos ifjúságomnak s midőn el kellett szakadnom a cseresznyefától, melynek árnyékában oly sok édes órát töltöttem együtt Itália, Angolország, Franciaország és Spanyolország nagy szellemeivel, órákig sírtam és nem is ok nélkül, mert a boldogságnak hozzájuk hasonló pillanatai soha többé meg nem ismétlődtek egész életemben.
Említenem is fölösleges, hogy szlavóniai tartózkodásom alatt szóban és írásban elsajátítottam a horvát nyelvet is. Tudásban gazdagodva, de pénzben szegényen kellett most megjelennem anyám színe előtt, ki legnagyobbra az élet anyagi oldalát becsülte. A batyumban levő egynéhány új ruhadarab és a zsebemben hordott ezüst óra még sem elégíthette ki egészen anyámat, mert szememre vetette gyakorlatias érzékem fogyatékosságát és váltig csak azt szerette volna tudni: mi hasznát veszem majd annak a sok idegen nyelvnek és hogy képes leszek-e ranghoz, vagy hivatalhoz jutni addig végzett tanulmányaimmal? A jóságos és minden izében gyakorlatias irányú asszony nem sokat adott a magasabb célokra és bármilyen nagy szeretettel fogadott, még sem rejthette el jövőm miatt érzett aggodalmát. Mindig csak azt mondotta, hogy jobban tettem volna, ha a tanulás megszokott útján maradok és orvosdoktorrá leszek egyetemi tanulmányaim végeztével. Egyszer-másszor igyekeztem vele megértetni, hogy a sok idegen nyelv, különösen pedig a keleti nyelvek ismerete révén híres emberré és talán valamely követség tolmácsává lehetek, de az ily beszéd sehogy sem ment a fejébe. Lelkét fájdalommal töltötte el jövőm bizonytalansága, engem pedig mélyen elszomorított, hogy nem sikerült őt jobb meggyőződésre bírnom és fölvilágosítanom. Rövid látogatásom után tehát elbúcsúztam tőle és visszatértem az élet forgatagába.

Minthogy fiatalos önhittségemet a sok nyelv tanulása erősen megdagasztotta és az alsó néposztály részéről kapott dicséret paraszt-konyháján valósággal a nagyzási hóbort határáig jutottam, az a hit vert bennem gyökeret, hogy nagyobbra vagyok hivatva immár, mint a zsidó családoknál való nevelősködésre. Sőt azt hittem, hogy ritka képességeimnél és ismereteimnél fogva okvetlenül állást kapok az államtól és e végből Bécsbe utaztam, ahol tolmácsi állást akartam kérni a külügyminisztertől. Természetesen megcsalatkoztam; először azért, mert idegenebb voltam az idegennél és semmiféle ajánlásra nem hivatkozhattam, másodszor pedig azért, mert egyáltalán nem tudva, hogy miféle lépések volnának részemről teendők, halovány sejtelmem sem volt az osztrák bürokrácia pedantériájáról és útjairól. Belátva, hogy hiú minden fáradozásom, azon voltam, hogy magánleckékhez juthassak. Hirdetést tettem közzé a bécsi újságokban, de Mezzofanti-szerű tehetségemről szóló nagyhangú hirdetéseim semmi figyelmet sem keltettek és az a derék szász nőszabó, kinél a Landstrasse egyik házának negyedik emeletén ágyat béreltem, sokkal okosabb volt, mint én, amikor azt ajánlotta, hogy hagyjam oda Bécset és térjek vissza Pestre, amíg van egynéhány könyvem és ruhadarabom, melynek árából futja az útiköltségre, mert különben pórul járhatok.
Beláttam, hogy a derék nőszabónak jóval több gyakorlati érzéke van, mint szerény magamnak és ha eleinte mégis nehezen szántam rá magam, hogy megfogadjam tanácsát, ennek azok a reménysugarak voltak az okai, melyeket Bécsben kötött ismeretségeim csaltak jövőm égboltozatára. A dolog tudniillik úgy állott, hogy sikerült személyes összeköttetésbe lépnem a nyelvtudományok egynéhány kiváló emberével. A Kärntner-Strassen lévő "Vad ember" szállóban megismerkedtem Hammer-Purgstall báróval, a nagy orientalistával., ki összehozott az akkor még ifjú Schlechta báróval és buzdított, hogy csak haladjak előre a turkológia terén. Az öreg út példának említette Gévayt és Huszárt, a török nyelvészetben nagyon tudós honfitársaimat és kifejezést adott annak a nézetének, hogy mi magyarok rendkívüli könnyebbséggel rendelkezünk a keleti nyelvek tanulásához. Ismeretségbe jutottam Vuk Karadzsiccsal, a nagy szerb költővel és íróval is. A Heumarkton levő szerény lakásában buzdultam csak igazán a délszláv nyelv tanulására és leánya, ki rendkívül művelt úri nő volt és különös érdeklődést mutatott sorsom iránt, nagyot bámult, mikor hosszú davoriakat (hősi énekeket) szavaltam el nagy hévvel, puszta emlékezetből. Nem kisebb barátsággal fogadott Rajevszki úr, az orosz követség lelkésze. Ez a jó ember minden áron meg akart hódítani az orosz irodalom és talán az ortodoxia számára is, mert megajándékozott orosz könyvekkel és azt ajánlotta, hogy menjek Pétervárra, én, ki utóbb egészen ellenkező irányba fordítottam utamat. Jó tanácsnak, baráti figyelmeztetésnek és biztatásnak nem is voltam szűkében, de annál inkább a gyakorlati támogatásnak, melynek hiányában a legmerészebb képzelet még oly csillogó szövedékének is szét kell foszlania minél hamarább.
Szerencsémre csakhamar hátat fordítottam a Duna parti szép császárvárosnak és visszatértem Pestre, hol magyar ember létemre otthonosabban éreztem magam és remélhettem, hogy valamiképpen csak elhelyezkedem. A Három-dob-utca hetedik számú földszintes házában szálltam meg, melynek hosszú és mély udvarát jórészt oly emberek lakása vette körül, kik csak úgy voltak képesek a házbérre valót előteremteni, ha egy vagy két ágyat kiadtak albérletbe és egyetlen szobájukat megosztották több lakójukkal. Még most is áll ez a ház, melynek ötödik számú lakását bérelte az én szállásadóm, egy Schönfeldné nevű szegény, nem túlságos keresettségnek örvendő, okleveles bábaasszony. Egy szobája volt neki és mert minden gondja mellett a beteg férjét is neki kellett eltartania, négy kiadó ágyat tett a szobájába, melyeknek mindegyikét hozzám hasonlóan szegény embereknek: iparosoknak, kik egész nap a műhelyben voltak, adta albérletbe olyaténképpen, hogy mindenik ágyra két-két lakó esett. Én is másodmagammal háltam az egyikben és mert gyermektelen szállásadóm különös kegyeibe fogadott, abban az előnyben volt részem, hogy egy sovány, tehát testi térfogatával a lehető legkisebb alkalmatlanságot szerző szabólegénnyel fektetettek együvé, a mi nekem tűrhetően kényelmes volt; mert ámbár egyikünk fejtől, másikunk lábtól feküdt, elég gyakran megesett, hogy a testesebb és erősebb hálópajtás éjnek idején kitúrta az ágyból és a földre vetette a gyöngébbiket. Sokat olvastam, de gyertyára bizony nem igen tellett a szegénységemtől. Úgy segítettem hát magamon, hogy faggyút öntöttem valami cserépbe és kanócot mártottam a faggyúba. Ennél a világosságnál szedtem magamba a tudományokat. Ámde megesett az is akárhányszor, hogy ezt az egyszerű világítót sem tudtam megszerezni. Ilyenkor hónom alá csaptam az elolvasásra szánt könyvemet és elindultam a híres "Szegedi kávéház" felé, mely ma is ott áll még a Dob-utca és a Dohány-utca sarkán és tanyája, mint volt akkor is, a leglármásabb fajtájú üzletembereknek. A kávéházban leültem egy magányos székre, vagy padra és az általános zsibongás közepette, a kávéházi lámpa szokatlan, nekem szinte fejedelmi fénye mellett, belemerültem a könyvem olvasásába. Ott esett meg az az élményem, mely nyomorúságomnak ebben a korszakában első leckeórámhoz juttatott. Egy zúgolyban ültem, előttem a könyv és mellette a szótár, melyet néha segítségül kellett vennem az olvasmányomhoz. Egy kis zsidó ember lépett hozzám és egy ideig érdeklődve méregetett a szemével, aztán megszólított. – Mit olvas? – Spanyolul olvasok, - mondottam s letettem könyvemet, Calderon "La vida es un seno" ("Az élet álom") című drámáját. A kis ember tovább érdeklődött: – És miért olvassa itt, mért nem otthon? – kérdezte. – Azért, mert itt világos van, otthon meg nincs világítóm. – Hát kicsoda maga? – Megmondottam a nevemet, a mivel aztán a kis ember nem tudott rólam sokkal többet, mint annak előtte. Mindamellett beérte a felvilágosítással, és most már bemutatkozott ő is: megmondotta a nevét és hozzátette, hogy foglalkozására nézve könyvelő a szomszédos gyapjúkereskedésben. – Ugyan mondja meg, – csapott át újra a kérdezősködésre – van-e mindig mit ennie? – Bizony, nem mindig, – mondottam teljes őszinteséggel. – No, ha úgy van, ezen a dolgon lehet majd segíteni. Jöjjön el hozzám és adjon magyar leckeórákat a két leányomnak. – Belementem az alkuba és magyar nyelvi tanítómestere lettem új ismerősöm leányainak havi egynéhány forintért. A kis ember a Hold-utcában lakott s rendesen maga is jelen volt a leckeórákon. A harmadik vagy negyedik óra közben nem állhatta meg, hogy ki ne fejezze azon való csodálkozását, hogy olyan szépen beszélek magyarul. Német világ volt akkor Pesten és nem volt mindennapos jelenség az efféle a zsidó emberek, de még a bennszülött keresztény polgárok közt sem. – Nekem is van egy fiam – mondotta; – Bécsben van egy takarékpénztárnál. Az is nagyon jól tud magyarul. – És a kis öregember megnevezte ezt a fiát, kiből nevezetes ember vált utóbb, bizalmasa nem egy nagy emberünknek és tollával a nehéz napokban maga is hasznos védője a nemzet jogainak.
Három dob-utcai szállásomban, melyet sehogy sem lehetne a "fejedelmi" jelzővel fölruházni, ismételve vártam be pesti tartózkodásom idején azt a kedvező pillanatot, midőn udvari ügynököm, név szerint a fönt tisztelt Mayer úr közben jöttével újabb tantói álláshoz juthattam; a mi eltartott néha hetekig, sőt hónapokig is, és közben a magánleckék adásának sovány kenyerére utalt. a háznak egy Wagner nevű osztrák érzelmű német polgár volt a tulajdonosa. Ez a derék férfiú - nagy, kövér ember volt, - időről-időre végig szokta járni házában a lakásokat, meggyőződni róla, hogy rendet tartanak-e benne a lakók. Betoppant egyszer a Schönfeldné ágyas szobájába, az én éjjeli szállásom helyére is. Láttam, hogy szeme a könyveimre esik. Odament és megnézegette őket, hát bizony egy része magyar volt annak. Wagner úr kietlen haragra lobbant és fenyegető hangon rivallt rá az öreg asszonyra: - Sie, Frau Schönfeld, Sie halten da, wie ich seh', einen Kossuth-Hund im Haus. Das werde ich mir verbieten! - Én szörny módon megijedtem, mert attól féltem, hogy kitetet a szállásomból. Hova fordulok akkor?
Minél jobban haladtam előre tanulmányaimban, annál kínosabban hatott rám, hogy havi két, vagy három forintért vagyok kénytelen francia vagy angol leckeórákat adni. De szegényes külsőm elzárta előlem az utat a jobb köröktől és mert minden ismeretség nélkül voltam, nem mertem közeledni senkihez, a ki talán segíthetett volna rajtam. A Három dob-utcai 7-ik számú házára való emlékezésem e szerint a nélkülözés és szenvedés hosszú sorozatával kapcsolatos és minden bajom közt az éhezés, ifjú koromnak ez a kérlelhetetlen ellensége, viszi a főszerepet. Amíg ez a rettentő zsarnok gyötrött, meglehetősen hallgatag és bátortalan ifjú voltam és legföljebb, ha könyveimben leletem menedéket a tépő kín elől; mert ámbár helyesen mondja a diák közmondás, hogy: "Plenus venter non studet libenter", én mégis azt tapasztaltam, hogy üres gyomorral vagy félig jóllakottan, valóban rendkívüli dolgokat művelhettem volna, ha nagyobb szellemi rugékonysággal és erősebb emlékező tehetséggel vagyok megáldva.
Nincs benne túlzás semmi esetre sem, ha azt mondom, hogy tanító koromnak ez időszakaiban naponta tíz vagy tizenkét órát szenteltem teljes buzgalommal nyelvészeti tanulmányaimnak. A román és a germán nyelvek tanulásához időközben hozzávette, a szláv nyelvjárásokat is. Tótul Szentgyörgyben és Zsámbokréten, horvátul Kutyevoban az emberekkel való érintkezés révén tanultam meg és irodalmilag is műveltem e nyelveket; most hát az orosz nyelv tanulására vetettem magam és természetesen könnyűszerrel el is sajátítottam e nyelvek, az élvezetek valóságos tengerében úsztam, midőn Puskin, Lermontov, Batyuska, Derzsavin műveit és az északföldi múzsa más termékeit olvashatta. Különös kedvemet leltem a változatosságnak abban a nemében, midőn északtól délig és kelettől nyugatig csaponghattam. Most Orlando furioso egynéhány lapját olvastam el, majd meg a Bakcsiszeráj forrása és a Kaukázusi fogoly néhány strófáját. Emitt egy andalúziai kp bontakozott ki előttem, festői tája a bűbájos Ebro mellékének, Galatea vagy Estrée egy-egy pásztorcsoportjával, ott meg északvidéki tengerjáró hajót láttam a Frithjof-mondából, vagy elmerengtem Andersen meséin és Vuk Karadzsics gulájának egyszerű népdalain. Örömem, elragadtatásom határtalan volt, szemem fénylett, arcom kipirult és fiatal szívem minden idegszála megrezdült a különböző költői művek lírai és epikai tartalmán érzett rajongó lelkesedésemben. Ilyen mély megindultsággal és ilyen belső érzéssel voltaképpen csak húsz éves korának első éveiben olvas az ember, ha maga erejéből és fáradságosan tett szert nyelvismereteire és ha megutálva és megvetve környezetének földi hiuságait, a fölhevült képzelet szárnyain magasabb légkörbe emelkedik. Rajongó magam viselete és az a kör, melyben akkor éltem, a lehető legélesebb és legnagyobb ellentétben állott egymással. A legprózaibb gondolkodású ószeres zsidók, mesterlegények, napszámosok, bolti szolgák, a kik csak az ő néhány garasnyi keresetükkel törődtek, hogy aztán mielőbb túl is adhassanak rajta; foldozó szabók, folttisztítók, szegény asszonyok és házalók voltak a társaság, mellyel érintkeznem kellett s mely engem félbolondnak nézett, sajnált és egynémelykor csúfot is űzött belőlem.
Különösen rosszul ment sorsom télvíz idején, mikor az éhségen kívül a hideg miatt is sok kínt szenvedtem, kivált, ha az egyetemi könyvtár nyilvános olvasóterme zárva volt és ennek következtében Schönfeldnének napközben nem mindig fűtött szobájába szorultam. Az egyetemi könyvtár! Kedves otthonom volt ez a kicsiny földszintes épület; olvasótermének kellemesen langyos levegőjében kétszeres örömmel szedtem magamba a tudományokat. Serény eszközökkel működött s mindössze két amanuensise (könyvtártisztje) volt; de az is igaz, hogy egyiket e kettő közül emlegetni fogják, amíg irodalomtörténetet tanítanak az iskolában. Garay János, a költő, volt ez az egyik, a másik pedig Révai bácsi, egy nagyon igénytelen öregember, nevezetes arról, hogy leszármazottja volt a nagy emlékű Révai Miklós családjának. Érdemes róla megemlíteni azt is, hogy sehogyan sem ütött a tizennyolcadik századbeli Révaira, mert míg amaz nagy nyelvész volt, a késő utód erősen törte a magyar nyelvet és sűrűn tarkázta beszédét latin kifejezésekkel. Az olvasóteremnek ő volt a gondviselője. Délelőtt és délután ott elnökölt mindig a dobogón, míg följebbvalója, Garay, a belső termekben foglalatoskodott. A könyvtár reggel 8 órától 10-ig és délután 2-től 6-ig állt rendelkezésére az ifjúságnak s én rendesen az elsők közt voltam, kik elfoglalták helyüket az olvasó asztalnál. Egyszer, másod- vagy harmadmagammal, nagy instanciával léptem Garay elé. Megkértük szépen, engedné meg, hogy a déli szünetet is benn tölthessük az olvasóteremben s boldogok voltunk, midőn megkaptuk az engedelmet s azontúl a jó meleg szobában költhettük el ebédünket, mely ritkán állott egyébből egy szelet barna kenyérnél. Ez egyszerű ebédeim közben barátkoztam össze Balogh Kálmánnal, az orvosegyetem későbbi tudós professzorával. Magam formájú szegény diák volt ős i, nem csoda, hogy csakhamar megértettük egymást. Révai bácsi Baloghot határozottan jobban szívelte, mint engem; meglehet, azért, mertén minden nap kikértem a nagy, deszkatáblába kötött Koránt és Meninszky török-latin szótárát s az öregnek már nehezére esett a két testes könyvet napról-napra az asztalomra cipelni. Valószínűnek tartom, hogy panaszkodott is emiatt Garaynak, mert az Obsitos költője egyszer oda szólított az ablakhoz, melyen a könyveket szokták beadogatni a külső szobákból, és megszólított: - Hát aztán csakugyan olvassa és érti öcsém ezeket a könyveket? – Rövid beszélgetés támad köztünk s ő biztatott: – Csak tanuljon! szépeket hallottam magáról Teleki Józseftől.
Garay jóindulatának köszönhettem egy másik, feledhetetlen ismeretségemet. A dolog úgy történt, hogy egyszer kopogtatott rám valaki az Uri utcai régi Pilvax-kávéház ablakából. Garay volt. Behívott a kávéházba s az ajtótól balra eső fülkéhez vezetett, hol rajta kívül még ketten ültek az asztalnál: Urházy György negyvennyolcas százados, a Pesti Napló munkatársa és egy hosszúszárú pipából füstölő komor képű öregúr: Vörösmarty Mihály, a Szózat költője. Garay e szókkal mutatott be Vörösmartynak: - No látod, Marci, ez az a zsidó fiú, kiről beszéltem neked. – A nagy költő megszorította kezem. Leültetett maga mellé s kegyességének jeléül egy pohár kávét rendelt számomra. Aztán beszélgetésbe ereszkedett velem. Érdeklődött keleti tanulmányaim iránt s kérdezte, tudom-e, hogy volt Magyarországnak egy híres török tudósa, Gévay? Aztán a szépirodalomról beszélt s mondotta, hogy különösen tetszik neki "A rózsa és a csalogány" című török költemény, melyet Hammer-Purgstall báró német fordításában olvasott.
A szegény Schönfeldné még szegényebb lakója így esett ismeretségbe Magyarország egyik legnagyobb költői lángelméjével. Boldogan emlékszem e nehéz napokra, de sokszor bizony véghetetlenül keserves volt, viselni nyomorúságomat. Esténként, mikor besötétedett, nem volt számomra más út, mint amely a Szegedi kávéházba vezetett. Ámde kapuzárás előtt iparkodnom kellett onnan is megint haza, hol egymásután lepihent már mindenki s hol mécsemnek fogyatékos világánál hozzáfogtam újra az abban hagyott olvasáshoz, vagy a tanuláshoz, míg alvó lakótársaim horkolásának duettjével vagy tercettjével kisérték szavalásomat – mert mindig hangosan olvastam – és egyáltalán nem zavartatták magukat éjjeli nyugodalmukban. Alvásra vajmi kevés időm jutott akkoriban, mert kora reggel leckeórám volt a szomszéd házban Rosner úrnál, egy kávémérés tulajdonosánál, a miért mindennap egy csésze kávé és két zsemlye járt ki tiszteletdíj gyanánt. Két zsemlye az én mohó éhességemhez képest, – óh milyen rettentő volt ez az ellentét! Semmi kétség, fel tudtam volna falni egy fél tucatra valót is; tanítói munkásságommal lett volna reá érdemem is, de az ember, legyen bár kávémérésnek, vagy dús aranybányának tulajdonosa, mindig csak igyekszik kiaknázni embertársai szorultságát. Ezzel a szomorú igazsággal én már elég korán megismerkedtem.
Pesten való hossza várakozásom után végre megmenekültem tűrhetetlen helyzetemből. Az Orcy-kávéház kínpadján való többszöri üldögélésem után sikerült a szükségben megmentőmnek: a tanerő-ágens Mayernek, hogy ismét állást szerezhetett számomra és pedig ezúttal a gazdag Schweiger családnál Kecskeméten, a hol jól fizettek, jól bántak velem, de mindenesetre jól igénybe is vettek. Egy évet töltöttem ott hasznos munkásságban. Naponta nyolc, vagy kilenc órát tanítottam, két vagy három órát fordítottam az öltözködésre és az étkezésre s ha megemlítem még, hogy magántanulmányaim naponta legalább hat órámat foglalták le, könnyű megállapítani, mily rövid és csekély volt az a nyugalom, melyet megengedhettem magamnak, és milyen szűken voltak kimérve az élvezetek, melyeket az élet soha vissza nem térő tavaszának amaz időszaka juttatott számomra. És azt hallom, hogy még akkor is mindig eleven és vidám, sőt néhanapján pajkos és csintalan fiú voltam; e magam tartása mindenesetre nagyon kevéssé illett nevelői minőségemhez, mert nálam alig három-négy évvel ifjabb tanítványaim, – kiknek egyike Schweiger Zsigmond dr., mint kiváló orvos ez idő szerint Budapesten él, – a tanulásban előrehaladtak ugyan, de az erkölcsi nevelés tekintetében nem sok igaz hasznát láthatták tanítójuknak. Kecskeméten, hol bőségesebb eszközök álltak rendelkezésemre s a hol módomban volt megszerezni a keleti tanulmányaimhoz szükséges drága segédkönyveket is (a nálam idősebb és az üzletház tevékenységébe már belevont Schweiger Márton szívességével, ki valahányszor csak megfordult Bécsben, mindig készségesen eljárt egy-egy megbízásomban), önképző munkám fősúlyát a török és az arab nyelvére vetettem; és mert Ballagi Mór, abban az időben a kecskeméti református líceum professzora, ezenkívül arab olvasókönyveket is adott kölcsön, még mindig erős héber nyelvtudásom segítségével sikerült derekasan előrehaladnom a második sémi nyelv elsajátításában és arab nyelvtudásom révén a török ismeretében is tökéletesebbé válnom. Nagy akadályokat vetettek utamba az idegen írásjelek, az olvasni tanulás nehézsége és a szótárak hiánya; sokszor kétségbeesetten küzdöttem e dolgok miatt és örökké megmaradnak emlékezetemben azok az órák, melyeket a kecskeméti protestáns temető árnyas fái alatt különös előszeretettel egy szerelmes pár kettő sírdombján töltöttem.
Kecskeméten való egy éves tartózkodásomhoz fűződik az emléke egynéhány nevezetes ismeretségemnek. Ballagi Móron kívül ott találkoztam össze legelőbb Szász Károllyal és kötöttem barátságot Ács Zsigmond fogthűi prédikátorral, ki több keleti nyelvnek volt ismerője s a kivel együtt megpróbálkoztunk, hogyan lehetne Petőfi egynéhány költeményét héber nyelven megszólaltatni. Ballagihoz és Szász Károlyhoz gyakran jártak át a kőrösi híres professzorok: Mentovics Ferenc, Szilágyi Sándor és Arany János. Arany nagykőrösi házánál aztán megfordultam többször én is. Szívesen látott, érdeklődött tanulmányaim iránt, szerette nyelvbéli tudásomat s egy ízben vendégül hívott asztalához is. Ez ismeretségünk később, mikor Arany János már az Akadémia titkára volt, én pedig az egyetem professzora, Budapesten föléledt. Gyakran találkoztunk Duna parti sétáink közben, megújítva a régi idők emlékét és új témáit lelve a beszélgetésnek.
Nem emlékszem már reá, miért voltam csak egy évig a Schweiger családnál. Elég az, hogy visszatértem Pestre és ismét odajutottam az Orcy-kávéház szégyenpadjára. A kecskeméti jómód lefoszlott rólam, ismét szegény ágyrajáró lakója lettem a Három- dob-utcai földszintes háznak. Ballagi Mór beajánlása folytán e nehéz napokban jutottam közelébe Kemény Zsigmondnak, ki jóakaratába fogadott s mikor látta, hogy rosszul meg a sorom, ingyen kiadatta a Pesti Napló-ban hirdetésemet, amelyben nyelvtanítónak ajánlkoztam. Ez a hívogató váratlanul előkelő visszhangot keltett. Egy reggel finoman összehajtogatott levelet hozott a postás. Izgatottan törtem fel pecsétjét és olvastam a választékosan cikornyás írást, amint következik:

T. Wamberger Úr kéretik nevelőség elvállalás miatti értekezésre alulírottat bármely nap délutáni 5 órakor szíves látogatásával megtisztelni. Pest 13. Jan. 55. Nádor utca h10. I. em. Káchay Ferdinand, ifj. hg. Odescalchy nevelője.
Boldogan, de foltokkal bőven tarkázott ruhám miatt nem kis mértékben aggódva, kerestem fel Káchay urat. Jól fogadott és miután értésemre adta, hogy a francia, angol és olasz nyelvekben kell majd oktatnom növendékét, azzal az érzéssel távoztam el tőle, hogy dolgom rendben van és nemsokára jobbra fordul sorsom. De hiú volt reménységem. Alig pár nap, és újabb értesítést kaptam Káchay úrtól, ki lehető kímélettel és alighanem röstelkedve is egy kissé, tudtomra adta, hogy nem lehetek hercegi növendékének nyelvmesterévé. Botor ifjú én! Hogyan is remélhettem, hogy származásom és szegénységem kettős bélyegével át lehessen lépni a szerencsének olyan küszöbét is, mely nagyúri szobák illatos levegőjét választja el a többi világtól! Visszatértem hát az Orcy-kávéházba és Mayer úr nemsokára szerencsésen el is szerzett Csév pusztára, Monortól nem messzire, egy bizonyos Schaungel úrhoz, kinél mindössze hat hónapot töltöttem: szerencsére a tavaszi és a nyári időszakot; mert bárhogyan szerettem az egyedüllétet, csakhamar lelkemből meguntam a pusztai magános házban való életet, és szinte melankóliába estem a táj borzasztó egyhangúsága miatt. Itt szereztem első benyomásaimat a pusztáról, mely később színtere lett kalandos utazásaimnak Közép-Ázsia sivatagjain. A pusztán magán messze távolságban nem volt egyetlen fa sem és ha délután olvasni akartam a szabad ég alatt, csak a szénaboglya vagy a szalmakazal árnyékában kereshettem védelmet a nap égető sugarai ellen. Fáradtan és kimerülten a keleti nehéz tanulmányoktól, ott szoktam meghúzódni, hogy felüdülhessek kedves olvasmányomon, az Odüsszeán, mert közben görögül is megtanultam. Leheveredve a fűbe, hangosan szavalva olvastam a nagyszerű jeleneteket és csodás történeteket, észre sem véve, hogy mindkét kezével a botjára támaszkodva, előttem állott a nyáját őrző juhász és lélegzet nélkül figyelve az idegen hangokat, csodálkozott is rajtam, sajnált is, mert a pusztán ördöngös embernek tartottak engem, ki a sok tanulásban az eszét vesztette és néhanapján félrebeszél. Első nyári kirándulásaim egyikén meg is esett ezzel a juhásszal, hogy miután egy ideig némán hallgattam volna lelked deklamációmat, cserben hagyta nyáját és esze nélkül rohant be a tanyára, már messziről kiabálva: – Megbolondult a zsidó tanító! – Ilyen szemmel néztek engem a pusztán és ha megállva magányos sétáimon a messzeségbe néztem, az egyszerű nép az alázatosság és az ijedelem egy nemével nézett reám, néha még az utamból is kitért és csak a bátrabb lelkűek merészeltek hozzám közelíteni és kérdést tenni hozzám eltévedt marháikról vagy arról, hogy eső lesz-e, vagy jó idő. Különcködésem híre szétment az egész környéken és ennek köszönhetem, hogy meghívást kaptam Balla Károlytól, a szomszéd Pót-Haraszt puszta birtokosától, Pestmegye fogházának nyugalomba vonult igazgatójától, hogy látogassam meg és legyen szerencséje hozzám vacsorára. Balla, egy idősebb, humánus és szeretetreméltó úri ember, ki nagy szenvedelemmel űzte meteorológiai tanulmányait és pusztáján jelző zászlócskákkal ellátott magas árbocokat állított föl, a különc ember hírében állott velem együtt. Zsák a foltját megtalálja: ismeretségünkből egy neme fejlődött ki a barátságnak s amikor azt ajánlotta, hogy töltsem házánál a telet és tanítsam Zádor fiát franciául meg angolul, ajánlatát szívesen fogadtam már azért is, mert Schaungel úr télire a városba akarta adni gyermekeit, én tehát amúgy is állás nélkül maradtam volna.
A mennyire főnököm egyéniségén múlott, pót-haraszti tartózkodásom meglehetősen kellemesnek ígérkezett, volt nyugalmas, tágas szobám, kertre néző ablakokkal, ellátásom úri volt, a tanítás csak egynéhány órámat vette el naponta és bőségesen maradt reá módom és időm, hogy a keleti nyelvek és főkép a török, az arab és a perzsa nyelvek tanulásával foglalkozhassam. Különösen a perzsa nyelv bilincselt le ekkor varázshatásával és valósággal odáig voltam elragadtatásomban, mikor megismerkedtem ez ősi irodalom egy-egy alkotásával Vullers Khresztomáthiájából. Szádi, Dsámi és Khakáni olyan ideálok voltak, kiknek örömmel áldoztam nem egy fél éjszakámat és nem egy sétakocsizásomat. De sajnos, Balla úr családja nem állt a műveltségnek azon a fokán, mint maga a családfő. A ház úrnője sohasem tudott megbékülni azzal a gondolattal, hogy zsidót fogadtak a házába prefektusnak és mert származásom és úrinak nem mondható modorom miatt való orrfintorításai okvetlenül alá kellett, hogy ássák tekintélyemet növendékem előtt, napról-napra szaporodtak a kellemetlenségek. Végre, mikor már családi villongás támadt dologból, – mert az öregúr erősen kitartott mellettem – nehéz szívvel elhatároztam, hogy odahagyom a tanulmányaimnak kedvező hajlékot és Pestre mentem, honnan fél esztendei várakozás után nem kevésbé jó állást kaptam Csetényben, Veszprém vármegyében., az odavaló bérlő, Grünfeld úr házánál. Ez volt az utolsó nevelői állásom Magyarországon és az a szeretetteljes bánásmód, amelyben Grünfeld úr művelt és nemes érzelmű családja részesített, a legkedvesebb emlékezést hagyta lelkemben változatos és közben-közben eléggé küzdelmes tanítói pályafutásomról. Csak egy szomorú eset fűződik a Bakony e csendes falujában való tartózkodásomhoz, de ez az egy eltörölhetetlenül megmaradt emlékezetemben. 1856 november 11-ének egy esős estéjén történt, amikor, tízig jóízű beszélgetés közben töltve az időt a családdal, épen készültem visszavonulni az udvarban levő szobámba. Abban a pillanatban, midőn kinyitottam a pitvarajtót és ki akartam lépni az udvarra, nem csekély ijedelemmel láttam, hogy egy sereg álarcos ember áll előttem; az egyikük mellen ragadott és erős lökéssel belódított a szobába, a többi pedig e közben berohant utána. A megrémült család minden egyes tagját lefogta egyikük és halállal fenyegettek mindenkit, a ki a száját kinyitni merészelné. Most már világos volt, hogy rablóbanda tört a házra a Bakony erdejéből; kétségtelenül az a hír szabadította reánk, hogy Grünfeld úr az előző napon tetemes pénzzel tért haza a pesti vásárról. A szobába hurcolva, a földön feküdtem tehetetlenül, de mikor az egyik haramia a mellemre térdelt és pisztolyának az esővíztől nedves csövét homlokomra szorította, némiképpen az eszemre tértem. A jelenet, melynek ekkor tanúja lette, látva, hogy a család tagjai félelmükben reszketve ás halálra rémülten állnak a zsiványok előtt, felejthetetlen rémképe gyanánt vésődött emlékezetembe e szörnyű éjszakának. De még súlyosabb megpróbáltatások is vártak reánk. Egyik szobából a másikba hurcoltak bennünket a rablók s míg odakint halkan sóhajtozott és suttogott a megkötözött cselédség, Grünfeld úrtól minden pénzét és értékét elszedték. Oda is adott vagy húszezer forintot, de mikor a vad haramiák ezzel sem érték be és egyikük mellére szögezte puskája csövét a családfőnek, én nem bírtam tovább, felugrottam és mellemre húzva a gyilkos fegyver csövét, reárivalltam: – Ha már ölni akarsz, lőj agyon engem, nekem nincs feleségem és gyermekem, könnyebb lesz nekem a halál! – A rablóvezérre, ki politikai menekült lehetett, és úgy látszik, az osztrák megtorlás elől vonult az erdő menedékébe, nem volt hatás nélkül e beszédem, mert intésére a cinkosok letettek a vérontásról, összekapták a pénzt és az értéktárgyakat s felforgatva az én szobámat is, amelyből azonban nem vihettek el mást, mint egynéhány kötetét a magyar remekíróknak, eltávoztak és reánk zárva az ajtót, ott hagytak bennünket a sötét szobában.
Reám nézve szomorú vége lehetett volna e borzalmas éjszakai jelenet utójátékának is. A zirci járásbíróságnak az a sajátszerű ötlete támadt, hogy bennem, az akkor már a Tudós Akadémiával összeköttetésben álló magyar tudósban, titkos bűntársát kereste az egykori rebellisekből álló rablóbandának. Arra alapította ezt a gyanúját, hogy én nyitottam ki nekik az ajtót és, nem szólva könyveimről, minden kárvallás nélkül menekültem meg a támadásból. Egy buzgó magyarfaló hivatalnok már azon a ponton volt, hogy vizsgálati fogságba vessen engem, kik Kossuth-kutyának nézett és nincs benne semmi kétség, hogy hónapokig sanyargattak volna közönséges gonosztevő gyanánt, ha síkra nem száll mellettem a jó Grünfeld és nem tesz bizonyságot teljes ártatlanságomról. A napkelet verőfényes tájai helyett könnyen juthattam volna minden hibán nélkül a fegyház sötétségébe!
A derék Grünfeld család házánál való tartózkodásommal tanítói pályám véget ért. Közben meggyökeresedett bennem a gondolat, hogy teljes komolysággal reálépek az eddigi tanulmányaimnak megfelelő pályára és végét vettem az ábrándképek vad hajszolásának. Szilárdul elhatároztam tehát, hogy haladéktalanul a Keletre megyek és bármily nehezemre esett odahagyni kényelmem nyugalmas kikötőjét, megtettem a szükséges lépéseket az elutazásra. A hazai röghöz nem kötött már semmi ezen a világon, mert anyám, kit lelkemből szerettem, kevéssel útrakelésem előtt meghalt. Az én nevem volt az utolsó szó ajkán és halálával elnémult az egyetlen szív is, mely szeretettel dobogott értem Európában.

Mielőtt a nevelői pályámról szóló fejezetet berekeszteném, nem hagyhatom említés nélkül, hogy ez a hat év leggyümölcsözőbb tanuló ideje volt életemnek, munkásságomnak és úgyszólván ez volt tulajdonképpenvaló kiinduló pontja későbbi tevékenységemnek. Áttekintve változó élményeimet, hihetetlen nélkülözéseim láncolatát és a tudásban való telhetetlenségemet, sajnos, be kell vallanom, hogy munkám sokkal hasznosabbá és gyümölcsözőbbé vált volna, ha meg nem tévesztem magam ritka emlékező képességem és velem született ragyogó nyelvtálentumom által s ha a helyett, hogy átgázolok tüskön-bokron által, inkább több nyugalommal, több körültekintéssel és alapossággal végzem tanulmányaimat. Töméntelen idegen nyelvet sajátítottam el, hosszú részeket voltam képes könyv nélkül elmondani a Parnasso Italianoból, Byronból, Puskinból, Tegnérből és Szádiból. Folyékonyan beszéltem, sőt tűrhetően írtam is javarészén e nyelveknek; de tanulásomban nem volt semmi rendszer és módszer és csak a különböző népekkel való érintkezésem köszörülhetett ki nem egy csorbát és üthetett helyre nem egy hibát, míg a tökéletességnek bizonyos fokáig eljuthattam. Jórészben ennek a hévnek és telhetetlenségnek tulajdoníthatom azt, hogy tanulmányaim későbbi során inkább kerestem a széles medret, mint a mélységet és hogy mindig inkább tágítani akartam tudásomon, a helyett hogy igyekeztem volna alapossá tenni.
Nem kívánom eltitkolni azt sem, hogy minden ínségem és nyomorúságom, minden szegénységem és elhagyottságom mellett sokszor vett rajtam erőt az ifjúkor élvezetvágya és könnyelműsége és hogy megelégelve a sok haszontalan időfecsérlést, magam voltam kénytelen kezembe venni a szigorú ellenőrzést és magam voltam kénytelen magamat óvni és meg is fenyíteni. Éveken át ragaszkodtam a szokáshoz, hogy Szilveszter éjszakáján elvonultam egymagamban és számot adva magamnak lefolyt évem munkásságáról, papírra vetettem és lepecsételtem a reám virradó új év tennivalóit. És ha a következő év december 31-én fölbontotta, ezt az írást és programom egyik vagy másik pontját betöltetlennek láttam, kemény megrovásokat jegyeztem a papír szélére és kedvetlen voltam napokig. Azonkívül naptárt vezettem mindennapos tanulmányaimról, külön rovatokat nyitva a különböző tárgyaknak. E rovatokat lefekvésem előtt mindig pontosan kitöltöttem. Ha a rovatok egyike, vagy másika bármily okból kitöltetlenül maradt, igyekeztem a mulasztást másnap helyrehozni és ha ez nem sikerült, magam mértem ki magamra a büntetést, állandó étvágyam mellett mindenesetre a legszigorúbbat: és gyomorrontást, vagy fejfájást színlelve, elmaradtam az asztal mellől, noha az evőeszköz és a tányérok csörgése mód nélkül ingerelte éhségemet és veszedelmesen próbára tette akaraterőmet.
Nevetnem kell most az önfegyelmezésemen; de azt a ki kénytelen megvívni a fiatalkori élvezetvágy harcát az élet komolyságával, könnyen utol éri a veszedelem, hogy áldozatául esik saját könnyelműségének. A jelen rózsás, mosolygó képe sokszor elkápráztatja az ember szemét és képtelenné teszi arra, hogy a jövőbe lásson! Fiatal olvasóm, ki a szülők, vagy a nevelők szerető intelmeitől kísérve lép az élet iskolájába, nem sejtheti, hogy milyen jótékonnyá és hasznossá válhatnak reá nézve azok a sokszor kellemetlennek tetsző rendreutasítások. Fénylő csillagok azok az ifjúkori szenvedély veszedelmes sötétségében. Nekem nem volt bennük részem és boldognak vallom magam, hogy jó sorsom megóvott e hiányosság szomorú következményeitől.

Folytatás