Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

IV. FEJEZET
Első keleti utazásom.

Már az első cseppek után, melyek elméleti tanulmányaim során megérintették ajkamat a kelet szellemi termékeinek bámulatosan gazdag forrásából, világosan állt előttem, hogy merőben idegenszerű, csodás s már ízelítőjükben gyönyörűséges élvezetek küszöbén állok és hogy e bizarr világ alapos és mélyebb megismeréséhez nélkülözhetetlenül szükséges lesz, színről-színre megismerkednem a Kelet földjével és népével. A napkeleti utazás gondolatát eszemben forgattam én már Kecskeméten létem idején s azóta is folytonosan ott lebegtek szemem előtt azok a bűbájos képek, melyeket a Kelet költői műveiből ismertem meg legelőbb. De hogy merőben pénztelenül és alig győzve erőmmel a mindennapi élet küzdelmét is, hogyan vállalkozhassam az efféle, akkor még nagyon költséges utazásra, azon nagyon sokáig hiába törtem a fejem. Tervem csak akkor érett meg végképen, midőn utolsó nevelői állásom jövedelméből százhúsz forintom megmaradt. Ez időtől fogva nem hagyott többé nyugton a fékezhetetlen kalandvágy. De végképen meguntam a tanítóskodást is. Ekkor határoztam el, hogy a mint csak lehet, útra kelek Galacon át Konstantinápoly felé. Hogy pénzemből az úti költségnek talán a felére sem telik és hogy egy krajcár pénz nélkül Konstantinápolyba érve, ajánlás és minden ismeretség hiányában az éhenhalás karjába rohanok, ez ép oly kevéssé zavart, mint az, hogy halovány sejtelmem sem volt kockázatos vállalkozásom várható eredményeiről és végcéljáról. Fölhevült képzeletemet sokkal nagyobb erővel vonzották az elragadóan szép Boszporusz, az Aranyszarv, a mecsetek karcsú minaretjei és büszke kupolái, a turbános törökök és a lefátyolozott török nők s az a sok más csoda, melyet látni fogok, semhogy ügyet vetettem volna az olyan semmiségekre is, minő a fölszerelés, az útiköltség és a mindennapi kenyér gondja. Mennie kell és menni fog, – ezzel biztattam magam és nem bántott más gond, csak az az egy: hogy mi úton-módon kaphatok útlevelet a szigorú és gyanakvó osztrák hatóságtól; hozzá még épen Törökországba, hol akkor a magyar emigráció tartotta székét és, mint Bécsben hitték, pártütő terveket sző fáradhatatlanul. Ebben a tekintetben szükségem volt a protekcióra és a jó szerencse meg is adta nekem a pártfogót Eötvös József báró személyében. Ballagi Mór és Kemény Zsigmond ajánlása révén jutottam már előbb e nemes és örökké felejthetetlen jóakaróm közelségébe. Egyszerű sorban élő tudós és író volt akkor, semmi egyéb. Nagy művét a XIX. század uralkodó eszméiről már kiadta volt és szépirodalmi munkásságának élt, azt hiszem, ép akkor írta A nővéreket. Ott lakot, a hol most özvegye lakik: az akkor még homokos és minden ékesség nélkül való Erzsébet-téren. A mit rólam hallott, érdeklődővé tette személyem iránt. Meg akart ismerni. Én a nyomorúságnak és a szorongattatásnak keserves időszakát éltem épen akkor. A cipőm átkozottul rossz állapotban leledzett, a talpa lyukas volt és mert nem akartam a sáros utcáról azzal a rongydarabbal menni a lakásba, mellyel a lábamat körülpólyáltam, a kapu alatt kéregpapírból kivágott vendégtalpat rejtettem a cipőmbe. Ez óvatosságom mellett sem kerülhettem el, hogy lépteim kellemetlen nyomokat hagytak a szoba parkettjén, a mi az inast műd nélkül bosszanthatta a nemes báró mosolyogva nézte zavaromat és biztató nyájassággal vette át kezemből Kemény Zsigmond levelét. Elolvasta és rám nézett az ő jóságos szemével. Franciául kérdezte tőlem előbb, hogy minő gondolattal adtam magam az idegen nyelvek tanulására; aztán angolra, majd olaszra fordította a beszédet, mintegy examinálva és szemmel láthatólag elégedetten, hogy a próbát megálltam. Én pedig a jóindulaton felbátorodva, elmondottam, hogy a keleti nyelvekre készülök és Ázsiába akarok menni, keresni a magyarok őshazáját, eredetét. A férfiút, ki oly mélységes szeretettel örökítette meg az ősök nyomain járó Kőrösi Csoma Sándor emlékét, melegen érinthette az ifjú bátor, de nyugodt beszéde. Biztató szóval erősített meg elhatározásomban és levelet adott velem Hunfalvy Pálhoz, kit arra kért, hogy kölcsönözzön nekem könyveket az Akadémia könyvtárából. Hunfalvy aztán az ő jóakaratát megtoldotta a magáéval és beajánlott Teleki József grófhoz, az Akadémia elnökéhez. Teleki József az Uri utcában (a mostani Koronaherceg-utcában) lakott. A Hunyadiak-korának kötetei megjelentek már, megállapítva senki által nem vitatott nagyságát. Szépen és jós zívvel fogadott. Bátorított törekvésemben és biztatott, hogy folytassam szorgalmasan tanulmányaimat, aztán menjek el Keletre. Ez a nemes férfiú nem lehetett már tanúja szárnyra kelésemnek, mert nemsokára reá, 1855-ben február derekán meghalt.
Hunfalvynak köszönhettem ismeretségemet Reguly Antallal, a finn-magyar rokonság első és nagy szószólójával is. Egy évvel útra kelésem előtt, 1856-ban láttam őt először. Meleg nyári nap volt, mikor bekopogtattam hozzá az egyetemi könyvtár földszintes házába s ő mégis bundába takaródzva ült a könyvtárépület kis kertjében, megtörve, betegen északvidéki viszontagságos vándorlásaitól. Úgy éreztem, hogy e nemes arcú férfiúban vértanúját látom magam előtt az őshaza keresésének. Többször megfordultam házánál még azután is. Jóságos bátorítóm, hű tanácsadóm volt ő. A sírhoz már közel állott s mikor első keleti utamra kelve búcsúzni mentem hozzá, úgy éreztem, hogy utoljára látom ezt a nemes emberalakot. Nem is találkoztam vele soha többé; mert a mikor, hosszú távollétem után Pestre visszatértem, Reguly Antal régen künn porladt már a Kerepesi-úti temetőben. A lélek, melyet ő belém öntött, elválhatatlan részem maradt mindörökre.
Mikor végérvényessé lett elhatározásom, hogy Konstantinápolyba megyek, nem csekély gondot adott mentoraimnak, hogy összeteremtsék számomra azt a pénzt mely elég legyen arra, hogy legalább a Pesttől Konstantinápolyig vivő úton szükséget ne szenvedjek. Eötvös József báró nem egy követ mozgatott meg érdekemben, de az útiköltség csak nem akart összegyűlni. Ajánlólevele, melyet a pesti zsidó hitközség fejéhez, egy bizonyos Kern úrhoz adott velem, várakozásának meg nem felelő eredménnyel járt.(1)
1) Itt közlöm ez ajánlatot, mely hozzám intézett levél formájában hívta fel reám Kern úr és mások figyelmét; német nyelven, mert Eötvös, úgy, mint Hunfalvy, kinek hasonló célú levelét szintén itt mutatom be, a cél érdekében szükségesnek látták, ajánlásuk nyelvében alkalmazkodni azokhoz, kiktől számomra a segítséget remélték. Pest akkor bizony erősen német város volt még. Eötvös levele így szólt:

Rner Wohlgeboren!
Bei den Fortschritten, welehe Siem im Studium der Sprachen und besonders der orientalischen bis jetzt gemacht haben, und dem Ernst und der Ausdauer welcher Sie auszeichnet, kann ich Ihren Entschluss eine Reise in der Orient zu unternelmen nur gutheissen. Ich bin fest überzeugt dass der Aufenthalt in jenen Ländern sie in Ihren Bestrebungen fördern, und dadurch auch für die Wissenschaft der Sie Sich gewidmet haben von Nutzen sein wird. Nehmen Sie den kleinen Betrag den ich Ihnen als kleinen Beisteuer zu Ihrer Reise beischliesse als einen Beweis meiner Theilnahme und jener Achtung mit der ich bin
Euer Wohlgebor
energebner Diener
B. Eötvös Jósef.
Herrn Hermann Vamberger Wohlgeb.

Hunfalvy Pál ugyanekkor a következő ajánlólevéllel támogatott:

Herr H. Vamberger, aus Szerdahelyi, ist mir als ein solcher junger Mann bekannt, der mit erstaunlichem Fleisse, und mit Überraschendem Erfolge sich den Studien vieler und verschiedner Sprachen widmete, so dass ich im Interesse der Sprachwissenschaft, namentlich dieses Theiles derselben, welcher zu der gründlichen Erforschung des Tükischen gehört, Herrn Vamberger's Absicht, sich nach Constantinopel zu verfügen, und da seine orientalischen Studien zu ergänzen, im bohem Grade billigen muss, und ihm die baldige Ausführung seiner Absicht aus vollem Herzen wünsche.
Pest am 26 März, 1857.
Paul Hunfalvy.
Mitglied der k. ungar. Akademie.
u. Bibliothekar derselben.

Ő maga, ki nem volt gazdag ember, tíz forintot adott útravalóul s az úti málhámat is kiegészítette egy inggel és egy pantallóval. Meghagyta még, hogy időnkint hírt adjak magamról. A jó Reguly, szerény módja szerint, két forintot csúsztatott a kezembe reszkető kezével és egy meleg ajánló levelet Szögyény-Bohus Annához, a nagy honleányhoz, ki tíz forinttal járult hozzá utazásom költéséghez. Reguly Antal küldött el akkortájt Jerney Jánoshoz is, a magyarok őshazájának másik lelkes kutatójához. Tudományos útjairól már régen megtérve és kiadva könyvét a magyarok eredetéről, Jerney Pesten telepedett meg és a Molnár-utcában lakott. Örökké feledhetetlen nekem az a fogadás, amelyben korának ez a híres tudósa a szegény és félénk ifjút részesítette. Megölelt és megcsókolt s örömkönnyeket hullatott azon, hogy a nemzet szomorú napjaiban lát egy embert, ki vállalkozik arra a nagy feladatra, melyre ő annyi pénzt, egészséget és munkát áldozott. Gazdag nem volt Jerney sem, de azért mégis adott öt forintot, hogy ő is segítségemre lehessen pályám nehézségei közt.
A tudós jóakarók e nemes köréből ki ne felejtsem Repicky Jánost, az egyetemen a török nyelv tanítóját. Sokat köszönhetek az ő páratlan odaadásának és önzetlenségének. Szegény ember volt s egy szobából és konyhából álló udvari lakásban élet a Lipót-utcában. Ott magyarázta nekem török nyelvtanát, melyet nem adhatott ki nyomtatásban soha és csak kőnyomatú másolatokban juttatott kezére tanítványainak, köztük nekem is. Minthogy felesége sűrűn betegeskedett, akárhányszor a konyhába szorultunk mi ketten s ilyenkor a hideg tűzhelyre tettük a tanulókönyvet, úgy vezetett mind előbbre és előbbre a török nyelv ismeretében. Oly lelkes ember volt s oly nagy volt benne a jóakarat, hogy elég gyakran ő maga fáradt el hozzám a Három dob-utcai félágyas szobám homályos zugolyába húzódva oktatott a tudományra, melyet senki nála önzetlenebb szeretettel nem művelt.
Szívesen emlékezem életem e szakából az Akadémia felolvasó üléseire is. A keret nem volt olyan fényes, mint a mostaniaké, de az emberek, a kik a tagok széksorán ültek, örök díszei e tudós testületünknek. Kitörölhetetlenül az emlékezetembe vésődtek egyes jelentek, melyeknek a Trattner-ház második emeletén levő udvari helyiségekben tanúja voltam. Látom Fényes Eleket, az első magyar statisztikust. ahogy nyugodtan ott ül székén, közeledik hozzá Eötvös József báró és kérdi tőle: - Elek bátyám, hát csakugyan öt millión vagyunk már magyarok? - Kedves bonhomiával feleli az öreg: - No, ha nem is vagyunk még annyian, de leszünk! - Az elnöki asztal középrészén Teleki József ül, balján Szalay László, az Akadémia nagynevű titkára, jobbján pedig a császári komisszárius, élesen figyelve, hogy nem mond-e valaki olyat, a mi nem kedvez az osztrák uralomnak s a miért tüstént meg kell állítania a magáról megfeledkezőt.
Engem most már sürgetett a válás a tudománynak e hajlékától is, melyben oly sokszor kerestem a lelki táplálékot tudásvágyam kielégítésére. De hogy útra kelhessek, ki kellett eszközölni - mint mondottam - az útlevelet, mely a többi közt bizonyítandó volt, hogy nem vagyok a rebellisek közül való. Eötvös József báró volt az erkölcsi tanúm. Ő kísért fel a várba Pálffy Mórichoz, ki a mostani miniszterelnöki palotában fogadott bennünket: Eötvöst barátsággal, engem kegyes elnézéssel. Jól emlékszem még beszélgetésökre is. Eötvös előadta, hogy mi járatban vagyok s ímeleg szót mondott érdekemben. A kérdés elvi részével hamar rendbe jöttek és Pálffy bouillon-nal kinálta vendégét. És kis vártatva hozzátette még: – A tudósod is iszik talán? – Köszönettel elfogadtam a kinálást, a mire a nagyúr megadta az utasítást a még várakozó inasnak: – Bringen's ihm á' áne! – És rövid idő multán volt még hozzám néhány szava: – Gengen's ins andere Zimmer und Schreiben Sie Ihren Pass! – Hanem azért, bármilyen jó érzelmű polgárnak festett engem ez a menedéklevél, nem menthetett meg egy igen kellemetlen konfliktustól, amelybe, Konstantinápolyból való első hazatértem idején az osztrák határrendőrséggel keveredtem Orsován, a határállomáson.
Pesti küzdelmeim utóhangja, vagy talán még inkább a reám váró új küzdés uvertürje az a rövid méltatás és ajánlat, mely egy hónappal indulásom előtt, 1857 február havában jelent meg Kemény Zsigmond lapjában, a pesti Naplóban. Hideg téli nap volt. Jól emlékszem reá, hogy fogyatékos és bizony meglehetősen rongyos ruhámban dideregve álltam a Pesti Napló szerkesztőségében s míg Kemény Zsigmond beszélgetett velem franciául, hogy korrekt nyelvtudásommal bámulatba ejtse munkatársait, előttünk ott ült az asztalnál Királyi pál és írta rólam a másnap megjelenő napihírt, a mint következik:

Egy fiatal hazánkfia utazik e napokban Konstantinápolyba a keleti nyelvek, főként a török nyelv és irodalom tanulmányozása céljából. Neve: Vamberger Ármin, ki nemcsak, hogy rendkívüli tehetséggel van megáldva a természettől a nyelvek gyors és alapos megtanulására, hanem e tehetségét mintegy öt-hat év óta meglepő sikerrel fejtette ki több keleti és nyugati nyelv értésére és beszélésére. E tekintetben a legszebb ajánló levéllel van ellátva Hunfalvy Pál úrtól, ki rég óta ismeri e tehetséges hazánkfiát s részben elősegíti tanulmányaiban.

Ellátva a szükséges útlevéllel, nem sokára összecsomagoltam szótáraimat és egynéhány kedves költőmet a fehérruhám készlete mellé. Galaci utazásomra, Eötvös báró ajánlása folytán, a félárú jegy kedvezményéhez jutottam és így szálltam a gőzhajóra az 1857-ik évnek egy márciusi reggelén, senkitől sem kisérve, senkitől meg nem siratva, vagy sajnálva és – mint Wieland mondja Oberonban - útra keltem a régi romantikus tájak felé. Olvasóm könnyen elképzelheti, hogy az örömnek és az elragadtatásnak milyen érzelmei forrongtak lelkemben. Minthogy pénzem a hosszú várakozásban meglehetősen megcsappant, a második osztályra váltottam meg félárú jegyemet. Egész nap fenn jártam a a fedélzeten, beszélgetésbe ereszkedtem a velem együtt utazó különböző nemzetiségű nép öregjével és fiataljával és mert mindenkit az anyanyelvén szólítottam meg, sokoldalú nyelvtudásom csakhamar felkeltette útitársaim csodálkozását. Egyesek azzal adták jelét tetszésüknek, vagy bámulatuknak, hogy megkínáltak egy-egy pohár itallal, vagy meghívtak szerény ebédjükre amely meghívásnak szívesen tettem eleget. Ha jóllaktam, egynéhány fokkal magasabbra szökött természetes jó kedvem és derült lelki állapotomban szívesen szavaltam el egy-egy szép részt kedves költőim műveiből, de legszívesebben egyet-egyet Petrarca szonettjeiből. A "vaucluesi remete" múzsájának segítségével estem kegyébe a hajó olasz szakácsának, ki felszólított, hogy a konyha ajtajában foglaljak helyet s amíg én kívül deklamáltam, a költői lelkű szakács annál vidámabban verte üstjében a habot és hellyel-közzel biztatón kiáltotta ki hozzám, hogy: "bravo!" vagy "ben fatto!" Természetes, hogy nem maradtak el tetszésének kézzel fogható jelei sem, mert Cuoco uram hébe-hóba kinyújtott egy-egy jó tányérra valót művészi alkotásának legjavából. Igazi bőségben éltem és őszintén beismertem magamban, hogy a napkeletre vivő kalandos utam a lehető legjobb biztatással indult meg a Dunán való utazásom közben.
Különösen elragadott környezetemben a népfajok tarka változatossága, mert a hajó kisded területén első ízben jutottam érintkezésbe ez alkalommal a különböző nemzetiségek képviselőivel és nyelvgyakorlataimat kedvem szerint vihettem át a könyvek holt területéről a gyakorlat eleven mezejére; mert ámbár nehezen érthettem meg magam idegenszerű kiejtésemmel és hibás hanglejtésemmel, én magam csekély fáradsággal megértettem az idegen országbeli utasok beszédét és rövid gyakorlás után egészen könnyen és zavartalanul folyt köztünk a beszélgetés, nem csekély bámulatomra. Mikor Viddinnél első ízben álltam szemtől-szembe valóságos eleven török emberrel, vége-hossza nem volt csodálkozásomnak és álmélkodásomnak. Különösen érdekes volt már az első ismeretség is , melyet muzulmán emberrel kötöttem. A nap alkonyodóban volt és végső sugarai megvilágították a szerb, oláh, bolgár és török népségtől tarkálló fedélzetet, mikor a próféta tanításának egy tiszteletreméltó híve leterítette egy zugban az imádkozó szőnyegét és lebocsátkozott reá, elvégzendő "akhsam namazi"-ját, vagyis esteli ájtatosságát. Engem mélyen megragadott a látása ennek a véghetetlen alázatossággal és megsemmisüléssel, mélyen lehajtott fejjel és csüggedten széttárt karokkal előttem ülő szegény aggastyánnak. Nem vettem le róla szemem s mikor mély boldogság örömével telve, fölkelt imádságától és szőnyegét összegöngyölte, eléje álltam, megszólítottam és nagyon örültem, hogy beszélgetésbe ereszkedett velem. Mondotta, hogy Mohamed agának hívják és Lofcsában született, most pedig Sztambulban tanuló fiának, Dsevdet efendinek (a későbbi történetírónak és igazságügyminiszternek) látogatására indul, azután pedig Mekkába akar zarándokolni. A madsar név abban az időben, mikor a törökök pártjukba fogták az emigrált magyarokat, jóhangzású volt a török fülnek s midőn hozzá még megmutattam a jó öregnek a kezem ügyében levő török olvasókönyvemet (vallásos munka volt e címmel: Kirk-Szual, A negyven kérdés) és hangosan fölolvastam belőle egy részletet, bizalma szemlátomást megnövekedett, meghívott vacsorára és egész utazásom közben számos jelét adta barátságának és szívbéli jóságának.
Ehhez hasonló más ismeretségeim is hozzájárultak ahhoz, hogy oszladozni kezdettek a sötét fellegek a messze idegenben reám váró jövő égboltozatáról. Galacig tartó dunai utazásom csakhamar véget ért s mikor ott sikerült félárú jegyet szereznem a Lloyd tengerjáró hajójának fedélzetére, gyönyörűségem annál nagyobb volt, mert életemben ezúttal pillantottam meg először a tenger sós hullámait. A tengert, melyet ismertem már Byron, Tegnér és más nagy költők leírásaiból s melynek hatalmas képe valóban az ámulat mámorába ejtett. Hogy közvetlen közelből láthassam a hullámok játékát, a matrózok engedelmével egészen a hajó orrába álltam s mintha valami delfin hátán lovagoltam volna, a sós víztől csapdosva jártam meg az első mérföldeket a Pontus Euxinus sötét hullámain. Valósággal úsztam a boldogság tengerében, daloltam, ujjongtam, nagyokat rikkantottam és késő éjszakáig versenyt szavaltam a tengeri sirályok rikoltozásával és a hátam mögött levő utasok zsivajgásával. Félig átázva, éjnek idején húzódtam vissza végül szurdékomba, a födélzetnek a törökök által elfoglalt részére és csakhamar jóleső álomba merültem. Éjfél körül járhatott az idő, mikor a hajó szokatlan zökkenésétől felébresztve, fölkeltem fekvőhelyemről. A szél üvöltése, az árbocok recsegése, a hajó felszökkenése és elmerülése, az utasok és különösen a török nők sóhajtozása, jajgatása és nyögése mihamarább világossá tették előttem, hogy részem lesz abban a szerencsében, hogy igazi viharban ismerkedhetem meg a Fekete-tenger rettentő fönségével. Ügyet sem vetve környezetem aggódására, ijedelmére, jajgatására és rimánkodására és az általános vad zűrzavarra, felugrottam fekvőhelyemről, belemeresztettem szemem a szuroksötét éjszakába és nem tudtam hova lenni örömömben, mikor egy-egy villám lecsapó fényénél megpillanthattam az emelt magasságra tornyosuló hullámok borzalmait. Hej! Ez volt az a rettentő gyönyörűség, amelyre képzeletem oly sokáig vágyakozott, s mikor a korlátra támaszkodva , mely tanyánkat az első osztályú utasok fedélzetétől elválasztotta, rajongó lelkesedéssel kezdettem szavalni a Henriade egynéhány strófáját, észrevettem, hogy egy föl és alá járó utas hallgatózva megáll és nemsokára odakiált hozzám franciául: - Kicsoda ön és hogy jut eszébe ép most a Henriade? - Rövid szóváltásunkból megtudtam, hogy a konstantinápolyi belga követség titkárával estem ismeretségbe, ki aztán másnap reggel is szóba állt velem és felszólított, hogy látogassam majd meg Perában.
Fölösleges elmondanom, hogy nagy benyomást tett reám, mikor bekanyarodtunk a Boszporuszba. Kritikus helyzetem komolysága csak akkor vert föl álmodozásomból, mikor Galatával szemközt horgonyt vetettünk és az utasok a bárkákhoz tódulva, partra szálltak. Épen csak annyi pénz maradt a zsebemben, hogy megfizethettem a bárkásnak és halovány sejtelmem sem volt róla, hogy voltaképen hol szállok meg és hogy, merőben pénztelenül, miből élek meg ebben az idegen városban. Amennyire emlékezem, teljes két óra telt belé, míg partra értem és Galata meredek emelkedésén át Perába jutottam; oly annyira lekötötte figyelmemet az a különös élet, melyet láttam és annyira hatott reám az idegen nyelvek, viseletek és arcok összevisszasága, hogy lépten-nyomon, néha percekig is megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Jobbra és balra, ide és tova lökdöstetve, egyszer csak éreztem, hogy valaki vállamon ragad és megszólít előbb olasz nyelven, aztán magyarul. Emigráns honfitársam volt és Püspökynek hívták. Magyaros kalapom lengő szalagjával vontam magamra figyelmét.
Kérdezte, mi végből jöttem a messze idegenbe. – Ön az a nyelvtudós talán, kinek keleti utazásáról hírt olvastam a magyar újságokban? – Igen, az vagyok. – feleltem – és mert ön az első honfitársam, kivel összetalálkozom, öntől várom az útbaigazítást, hogy hol és miképp juthatok itt szálláshoz. – A jó ember megütközve nézett reám; úgy látszik, ő is bele látott zsebem ürességébe és hogy belé helyezett bizalmamat túl magasra nem csigázzam, tudtomra adta, hogy neki magának sem megy valami különösen jól a sora, de azért kész egyelőre megosztani velem szerény hajlékát, noha ő sem több ez idő szerint facér szakácsnál. Elmerülve a beszélgetésbe a drága hazáról, az osztrák önkényuralomról és a törökországi nyomorúságról, a szűk és piszkos utcák tömkelegén át az angol követség tűzfala mögött levő lakására vezetett, mely bútorozatlan, tört ablakú, üres és barátságtalan szobából állott s melynek a fal mellett álló rongyos török dívány jelölte ki helyét éjjeli nyugalmamnak. – Az egyik fele az enyém lesz, a másik az öné, – mondotta a jószívű Püspöky úr, – a mi pedig az étkezést illeti, mutatok majd önnek egy lokandát (vendéglőt), a hol olcsón étkezhetik, ha van reá pénze. – Csakhamar lekísért a mai Grande Rue de Pera helyén levő pinceszerű helyiségbe, amely ezt az előkelő címet viselte: "Café Flamm de Vienne" s amelyben lehetett kapni tejes kávét bécsi zsemlyével, a mi nagy újdonságszámba ment akkor a Keleten. Találkoztam ott még több más honfitársammal is, a kik török katonai uniformisban, vagy kopott ruhában lézengtek és félig barátságosan, félig gyanakvó szemmel fogadtak, mert az emigránsok akkor minden Magyarországból érkezőt osztrák kémnek tartottak, a ki azért jött, hogy jelentést tegyen Bécsnek életmódjukról és viszonyaikról. Olyan mély gyökeret vert bennük ez a bizalmatlanság, hogy valósággal farkasszemet néztek az akkori osztrák követséggel és megesett, hogy egy vasárnap nyílt utcán megtámadták és sárral megdobálták Prokesch-Osten gróf, az akkori osztrák internuncius fiát, Prokesch-Osten Antal gróf osztrák katonatisztet, ki atyja látogatására huszártiszti uniformisban jött Konstantinápolyba. De az én ártatlan külsőm csakhamar eloszlatta honfitársaim minden bizalmatlanságát és mert nagy csodálkozásukra olvastam törökűl és a beszédben is meglehetősen nagy gyakorlottságot mutattam, elég hamar befogadtak társaságukba, sőt voltak közöttük, a kik megkínáltak egy-egy reggelivel is.
Ez a Café Flamm a krimi háború után kedves találkozó helye volt a minden fajtájú és nemzetiségű csalódott kalandoroknak, facér katonatiszteknek, bukott kereskedőknek, kétségbeesett emigránsoknak, politikai rajongóknak. E jobbára éhező urak beszéde és véleménye szerint Európa és Törökország sorsa ezekben a homályos, füstös helyiségekben fog eldőlni, mert mindenikük csak úgy dobálózott a hercegekkel és miniszterekkel, mindeniküknek meg voltak a maga világboldogító tervei és mindenikük csak idő kérdésének tekintette, hogy Törökország ügyeinek élére jusson. Az egyesült Európa újkori argonautáinak az Euxinus északi partja felé húzó sokasága a krimi háború alatt és után egész seregét teremtette meg az aranygyapjú különös lovagjainak és a romantikus keletet feltárta Nyugat nem kevésbé romantikus fiainak.
A volt szabólegény hírtelenül főhadnaggyá vagy kapitánnyá lépett elő az "idegenek légiójá"-ban, szállóbeli pincérekből tolmács, titkár lett egy csapásra, újságírók nagy hadvezérré, pénzügyi kapacitássá és diplomatává alakultak át, hadnagyocskák egy időre ezredesi és tábornoki alkalmazáshoz jutottak, – s mikor a Malakov-erőd bevétele után megjelent a Szajna partján a béke angyala, az Arany Szarv mellékén viruló gyöngyélet ragyogása egyszerre csak letűnt és a korábbi jelentéktelenség homályába visszahanyatlott hősök összetalálkoztak a Café Flammban, hogy nagyra törő tervekkel édesítsék meg a szomorú valóság keserű kenyerét. Nekem örökké feledhetetlenek azok az emberalakok, melyeket e kávéházban láttam és azok az órák, melyeket ott velük eltöltöttem.
Így teltek perai tartózkodásom első napjai. Bejártam keresztül-kasul a város európai és török részének utcáit, nagy előszeretettel szólítottam meg a kávéházakban gubbaszkodó törököket, hangos felolvasást tartottam a magammal vitt török könyvekből és csakhamar rájöttem, hogy a mohamedánusok az ő különös hozzáférhető és jóindulatú voltukban nagy érdeklődéssel viseltetnek török és perzsa nyelvtudásom iránt és csodaembernek tartanak, ki alig néhány napja érkezett Szambulba és már is úgy beszél törökül, mint egy valóságos efendi. Az irodalmi és népnyelv közt levő nagy különbség miatt bizonyos tiszteletre tarthat számot török földön az irodalmi nyelv ismerője, főképp, ha még hitetlen is hozzá, és mert a törökök magyarbarátisága akkortájt, mint említettem, éppen a tetőpontján állott, érthetőnek találtam a jó oszmánlik rokonérzését és ha egyik vagy másik kávéházban helyes kiejtéssel és kellő modulációkkal nyilvános felolvasást tartottam az Asik Garibból ("A szerelmes idegen"), vagy más népies költeményekből, bő aratásom volt kenyérben, sajtban és kávéban, közben még kebab-ban (pecsenye), piláfban és pasztirmában (füstölthús) is. Esténként Püspöky úr vendégszeretetét vettem igénybe és végigheveredve szegényes fekvőhelyemen, pompásan elaludtam, dacára a pokoli lármának, melyet a szobában keresztül-kasul futkosó temérdek patkány csapott, amelyek eleinte zavartak egy kissé jelenlétükkel, mert rágták csizmámat és a ruhadarabjaimat, de utóbb, miután megtettem a kellő óvó intézkedéseket, ügyet sem vetettem rájuk. A szép időjárás kedvezésével és az újdonság ingerétől ösztönözve, így töltöttem első hat hetemet Konstantinápolyban. Soha sem tudtam reggel, hogy hol ebédelek, vagy hol vacsorázom; a jövő gondja nem bántott és mivel időközben a kalapom helyett fez-t tettem a fejemre és elég rongyos is voltam arra, hogy kóbor felolvasónak tartsanak, a keleties csavargó élet minden kellemetességével folytak napjaim. A Boszporusz partjain élő népmozaikkal való érintkezésem javára szolgált elméleti nyelvtanulmányaimnak és az eleven szó jelentékenyen kiegészítette emlékező képességem erejét. Csakhamar otthonossá lettem a hangsúlyozásban és a helyes mondatalkotásban, s mivel kiejtésben és hangban szorosan alkalmazkodtam a különböző nyelvek sajátosságához, sokan bennszülöttnek hittek és pompás mulatság volt látni, hogy ejtem tévedésbe nyelvem pergésével az embereket. Szerencsémet, sajnos megzavarta Püspöky úr hírtelen való elutazása. Felfogadták szakácsnak a Messagerie Imperiales egyik hajójára. Nem volt hát többé biztos éjjeli szállásom. Sokáig kellett járnom az új lakás után, míg végre a Magyar Egylet titkára azt ajánlotta, hogy üssem fel tanyámat az akkor épen feloszlóban levő egyesület tanácskozó termében. A bútorozatlan tágas szobában találtam egy öreg kanapét és el is helyezkedtem rajta. De az éjszakák hűvösek voltak és nem tudtam elaludni. Takarót kértem hát Frecskay úrtól, a titkártól s a jó ember egy tépett nemzeti színű zászlót adott át nekem, így szólva hozzám komoly ünnepiességgel: - Nincs egyebem, mint ez a drága emlék dicső harcainkból. E zászló tűzet öntött a jogért és a szabadságért küzdők soraiba; takarózzék vele, önt is fel fogja melegíteni. – Természetes, hogy ez az éjjeli szállásom sem volt megfelelő, elindultam hát újra szálláskeresőbe és elég hamar újabb megmentőre akadtam egy másik honfitárs személyében. E őrnagy úrat az a balsors érte utol, hogy elvesztette a házőrző kutyáját és mert a felesége nem akart egymagában élni a Hassköi közelében levő házukban, meghívtak, hogy szálljak hozzájuk és maradjak náluk, míg az őrnagy visszatér szolgálati útjáról és szert tesz új házőrző kutyára. Tehát egy házőrző eb megüresedett helyét voltam elfoglalandó! Nem éppen csábító helyzet, gondoltam magamban, de mert kutyaól helyett nyugalmas szobát adtak és mert reggelire bőségesen kaptam kávét, kenyeret, meg voltam elégedve a cserével és gond nélkül lézenghettem tovább, mint annak előtte.
A délelőttöket jobbára török könyvek olvasásával töltöttem, aztán felsöpörtem a kis udvart, vizet hoztam a kissé messzire eső kútról és csak estefelé jártam el egyik , vagy másik kávéházba, hogy ismert szerelmi dalok szavalgatásával szert tehessek egynéhány piaszterre. Mikor a kávéházakban lebocsátkoztam egy tabouretre és helyet foglalva a törökök és örmények körében, megkezdtem éneklő orrhangon az előadásomat, a beszélgetés egyszerre halkabbá vált és a nargilék szortyogása lassankint elmúlt. Az emberek némán hallgatták Vamik és Ezra, Khoszrú és Sirin szerelemi panaszait, mikor a szerelmesek bús sorsáról volt szó; hallgatóim egyáltalán mindig csodálkozásuk és lelki felindultságuk élénk jeleivel kísérték felolvasásomat és előadásomat.
Későbbi utazásaim során így volt ez Perzsiában is s ha felidézem lelkemben a múltak ez emlékét, kénytelen vagyok bevallani, hogy még mindig hatása alatt állok azoknak a jeleneteknek é s örömmel emlékezem reá, hogy már oly korán sikerült meghallgatást lelnem a törzsökös keleti nép között és sikerült befolyást gyakorolnom a tömegekre. A nyelv és a szó hatalmas eszköze bizony az embernek! Megmozgatja a hegyeket, meglágyítja egynémely szív kőkeménységét, kiegyenlíti a hit és a nemzetiség ellentéteit s mikor ennek én már ázsiai kalandos pályám elején tudatára ébredtem, csakhamar eltűnt nem egy sötét vonása messze jövő képeinek.
Konstantinápolyi életemnek ebben az időszakában és később is örömmel érintkeztem a magyar emigránsokkal, noha mindig törökök közt, Sztambulban éltem. A nagy emigrációnak egyetlen nyoma ekkor már csak a Tatavla városrészben levő egyszerű lakás volt: egykori szállásom, a magyar egyletnek ürességtől kongó helyisége, benne Frecskayval, az árva titkárral. A legjobb ismerősöm, mondhatom: barátom, Szilágyi Dániel volt közöttük. Kedvesen emlékszem az ő férfias, zömök alakjára, melyről szinte lerítt a hajdúböszörményi református ember. A jó szerencse különös kedvezésének köszönhette biz ő, hogy az anyaföldről nem az anyaföldbe, hanem a konstantinápolyi magyar társaság kellős közepébe jutott. A csatamezőn halottan maradt az elesett honvédek közt és velük együtt tették a kocsira, hogy a közös sírverembe temessék. De útközben Szilágyi Dániel a kocsinak egy erős zökkenésétől magához tért és amúgy böszörményiesen rászólt a mellette lovagló honvéd bajtársra: – Hova a pokol fenekére visztek ti engem? – A közös sírtól így megszabadulva, utóbb török földre menekült és Konstantinápolyba jutva, tanult ember létére, beállt lovásznak egy porosz katonatiszthez. Ebben a nehéz sorban küszködött sokáig és annyira leszámolt a megváltozott viszonyokkal, hogy időmultán feleségül vette a porosz tiszt szakácsnéját. Igazi puritán gondolkozásával nem látott semmi magához méltatlant életének ebben a lépésében. Utóbb, hogy a lóápolás kemény mesterségétől megszabadult, de már előbb is, sokat foglalkozott a keleti nyelvekkel és sokat is dolgozott. De írni soha sem írt semmiről. Bennem is az írói mivoltomat diffikulálta legjobban. A mikor kiadtam a török-német szótáramat, melyről később is lesz szó, három napig nem szólt hozzám egy szót sem. Duzzogott. – Te Dani, mit vétettem, hogy így bánsz velem? – kérdeztem tőle végre. A felelete az volt: – Szemtelenséget követtél el, fitogtatod a tudományodat a világ előtt! – Dani ebben az időben amolyan prókátor-féle volt a muzulmánok és az európaiak közt. A mellett szenvedelmesen gyűjtötte a ritka keleti könyveket és kéziratokat. Boltot bérelt a nagy gyűjteményéhez és abban ült reggeltől estig. Ott is érte utol a halál 1885-ben. Könyveit, az Akadémia megbízásából, én vettem meg ekkor háromezer forinton, így mentettük meg az elkallódástól a becses gyűjteményt, mely sok értékes anyagot őrzött török hódoltságunk történetéhez. E könyveknek fele része az Akadémia könyvtárát gazdagítja most, másik felét Szilády Áron váltotta meg a halasi ref. Kollégium számára.
Konstantinápolyi magyar ismerőseim közé számítom Karacsay grófot, egyik legtiszteltebb alakját a magyar emigrációnak. A legszebb férfiak egyike volt ő. Családja, mint a neve is mutatja, kaukázusi eredetű volt (Karacsaj tatár szó, annyit tesz, mint fekete folyó). Valamelyik őse a tatár hordákkal jöhetett be Magyarországba és itt maradt közöttünk, magyarrá lett. Az én Karacsay grófom is visszatért utóbb Magyarországba, csontjai a hazai földben porladnak. Sok kedves emlék fűz a magyar emigráció még élő tanújához, Türr Istvánhoz is. Elbeszélem itt egy nevezetes kalandját, mely tökéletesen vág az ő vállalkozó és lovagias egyéniségéhez. Volt az emigránsok közt egy V- nevű báró, a kit már korán emlegetett emberré tett köztünk az a sajátszerű körülmény, hogy párosával vonult a hontalanságba, megszöktetve egy miskolci család tizenhat éves gyönyörű leánykáját. Ez a tisztelt úr egy bizonyos idő múlva, mikor kifogyott az aprópénzből, elkövette azt a gyalázatosságot, hogy kedvesét jó pénzen eladta egy török pasa háremének. A szép Mari nyomorúságában a magyar emigrációhoz fordult segítségért. Sűrűn küldötte az üzenetet a háremből, és érezte mindenki, hogy kell valamit tenni a boldogtalan leány érdekében. De a sokáig keresett mód csak nem kínálkozott végre. Türr István gondolt merészet és nagyot. Éjnek idején létrát támasztott a pasa háremének falához és nyaktörő vállalata sikerrel járt: ő lett a szép Mari második elrablója. De ez a bátor vállalkozás nem szabadította meg végképpen a szegény leányt, ki egy ideig Kun Albert konstantinápolyi magyar divatáru-kereskedő védőszárnya alatt élt, utóbb azonban férjhez ment egy Olaszországból menekült derék magyar férfiúhoz, ki haza hozta és boldog családi tűzhelyet alapított vele Felső-Magyarországon.
Jó barátság fűzött Veress Sándorhoz, az emigráció történetírójához is. Neki akkor kezdődtek a jó napjai, mikor bútorkereskedést nyitott Konstantinápolyban. Utóbb mérnökséget tanult és Bukarestben telepedett meg. Roppantul becsületes, józaneszű ember volt, tisztelettel őrzöm emlékét. Gyakori látogatóm volt később Husszein Daim pasa házánál a legdemokratább magyar báró, Orbán Balázs, ki Jersey szigetéről, Hugo Viktor mellől szakadt a magyar emigránsok társaságába. Konstantinápolyban neki rokoni összeköttetései voltak. Ott élt az atyja, és patikája volt a török fővárosban sógorának, Velicsnek. Az emigránsoknak egy lakomáján az a különös ötlete támadt Balázsnak, hogy rám sózta a bárói címét egy esztendőre kerek öt krajcárért. Nem lehetett máskép: a magyar társaság engem ezután egy álló esztendeig bárónak titulált kérlelhetetlenül. Mikor a bérlet letelt, Balázs meg akarta hosszabbítani, most már leszállított áron: négy krajcárért. De én már nem voltam kapható az újabb alkura; megelégeltem az előkelő címmel, nem kellett annyiért sem.
Egy emigráns-világ epizódjai közül való a következő történet is. Egy reggel - 1859-ben történt – különös látogatóm akadt: egy fiatal ember, sapka vagy kalap nélkül, vörös szegélyű hálóköntösben. Magyarul szólított meg. – Mit kíván tőlem az úr? – kérdeztem egy kissé meghökkenve szokatlan megjelenésén. Elmondotta, hogy Hollánnak hívják (az unokatestvére Hollán Ernőnek) s a bécsi keleti Akadémia növendéke volt, de éjnek idején megszökött az intézetből, hajón Konstantinápolyba jött és el akar jutni Garibaldi seregéhez. Most bajba keveredett, mert az osztrák spiclik megszimatolták, hogy itt van s ha elfogják és visszaviszik Bécsbe, ki tudja, mi sors vár reá. Megszántam fiatal honfitársamat és szerencsésen eljuttattam egy hajóra, mely aztán partra tette Olaszországban. A dicső harcok után Hollán visszakerült a hazába, miniszteri hivatalnok lett Budapesten, itt is élt sokáig, de már nincs az élők között.
Fájdalmas érzés nyilallik a lelkembe, mikor a magyar emigráció egyik legboldogtalanabb alakjára, Splényi Lajos báróra gondolok. Fiatal ember volt még, midőn a szabadságharc kormánya, diplomáciai küldetésben, Turinba rendelte. Ő volt Magyarország követe a szárd királyságnál. Mikor az önvédelmi harcnak vége szakadt, Törökországba menekült ős is. Nem tudom, mi bírhatta e rendkívül tehetséges és művelt embert arra, hogy a hasis élvezetének adta magát? Alighanem a meghasonlottság és a kétségbeesés. Mikor én megismertem, a züllésnek már legalsó fokán állott. Kolduló dervis módjára, mezítláb és rongyosan, heteken át mosdatlanul, nagy bottal a kezében csatangolt Sztambul utcáin. Tudva, hogy Rifaat pasa házánál lakom, akárhányszor megállt ablakom alatt, botjával a földre dobbantott, hogy magára vonja figyelmemet s még mindig férfiasan erőteljes hangon rágyújtott az énekre:

Der Orient der Orient!
Wo ewig blan das Firmament!
das Firmament!

Elértettem, hogy mit kíván és útnak bocsátottam néhány piaszterrel. Amennyire én tudom, az anyja két ízben lenn járt érte, hogy haza vigye Magyarországba. Mindhiába volt. Engedte, hogy felruházzák, követte is anyját Galacig, de onnan aztán visszaszökött a végső romlás tanyájára, Konstantinápolyba.
A sok anekdota közül, mely e boldogtalan emberünkről keringett, érdemes följegyezni az itt következőt. Turinban sok ismeretséget kötött az előkelő társaság, különösen pedig a diplomácia körében s a véletlen úgy hozta, hogy züllésének idején egy akkori ismerőse szárd követ volt épen a szultán udvaránál. Splényi egy napon sárosan és rongyaiba burkolva, azzal a kívánsággal jelentkezett a követség portásánál, hogy jelentse be a követnek. A portás, a helyett, hogy kívánságát teljesítené, elkergette. De Splényi nem engedett. Ráírta nevét egy darabka papirosra és parancsoló hangon követelte, hogy küldje fel azt a követnek. Ez, megpillantva az ismerős nevet, sietve jött le a lépcsőn maga, és kereste, hogy hol van az az úr? A portás reámutatott a koldusra, ki szemrehányó hangon kérdezte: – É tu non me conosci? – A követ megismerte hangjáról és felvezette lakására. Hogy mi történt köztük, nem tudja senki. Csak az az egy bizonyos, hogy Splényi nemsokára rá megint oly nyomorban élt, mint annak előtte és a züllés útján nem állította meg többé semmi. A vége az volt, hogy betegen szedték fel az utcán, bevitték a Soeurs de la Charité perai kórházába, ott aztán meghalt. Egyszerű márványemlékkel megjelölt sírban pihen a perai keresztény temető halottai közt.
A hasis bizony nem egy áldozatát szedte akkoriban a konstantinápolyi magyarság közt. A boldogtalan Splényi sógora, Guyon tábornok is miatta halt meg. A szerencsésebbek közül való volt a székely Berzencey. Ő is mélyen belemerült már ebbe a szenvedélybe. Emlékszem reá, hogy egyszer, meglepve tanulmányaim közt, erre a szemrehányásra fakadt ellenem: – Mit babrálsz ezek közt a könyvek között? Egy porció hasist vegyél és rögtön a fejedben lesz a világ minden tudománya! – Berzencey később hazajött Magyarországba és szereplő embere lett a közéletnek. Egy ízben megválasztották országgyűlési képviselőnek is. Ezt az állapotot is csakhamar megunta és Oroszországon át Közép-Ázsiába, Keleti-Turkesztánba ment, hol egy rablóbandától kifosztva és irtózatosan összeverve, Kasgárban nagy nyomorúságban találta őt 1873-ban Sir Douglas Forsyth angol követ és segített is rajta. Berzencey hazatért és mint elmebeteg végezte életét a lipótmezei őrültekházában.
Tanulmányaim és a honfitársaimmal való érintkezéseim közben gyorsan múltak a konstantinápolyi napok az ősz közeledtéig. De a szigorúbb időszak jelentkezése figyelmessé tett helyzetem komolyságára és készülnöm kellett reá, hogy leckeadással vagy tartós nevelői állással szert tegyek tisztességes kenyérkeresetre. A Keleten ugyan nem tartoznak a ritkaságok közé a nagyhangú szólások és a fellengős hirdetések, de azért meglepő hatást tett mégis a perai könyvesboltban kifüggesztett amaz ajánlkozásom, melyben a nyugati és keleti nyelvek egész tömegének oktatójául jelentettem magam. Egy skutarii török embertől és egy von Hübsch nevű úrtól, ki a dánkirályság főkonzulja volt, kaptam is nemsokára felszólítást, hogy látogassam meg őket lakásukon. Az előbb nevezettet, ki váratlanul nagy örökséghez jutott és hogy megfelelhessen a modern dandy követeléseinek, szerette volna megtanulni a francia parlirozást, a francia nyelv titkaiba kellett bevezetnem, a főkonzul pedig a levantei létére szeretett volna dánul megtanulni; nem éppen a végből, hogy otthonossá váljék a dán beszélgetésben, hanem inkább, mint mondotta, azért, hogy maga olvashassa el a dán hivatalos lapot és a dán újságokat. Mindenesetre nevezetes és merőben váratlan fordulata volt ez a skandináv nyelvtanulmányaimnak, mert legmerészebb álmaimban sem számíthattam arra, hogy majdan dán nyelvmestere válik belőlem Dánia képviselőjének. Pedig hát úgy fordult. Hübsch úr másfél évig volt a tanítványom s midőn ez idő elteltével befejeztem vele Andersen Kun a Spilleman ("Csak egy hegedűs") című regényének olvasását, ő pedig már folyékonyan olvasta a Berlinske Tidninger közleményeit, akkor azt gondoltam magamban, hogy elvégre semmi sem lehetetlen ezen a világon és hogy sok minden nevezetes epizód fűződhetik egy kalandos ember életpályájához. Kevesebb szerencsém volt a török tanítványommal. Divathős létére ő beérte azzal, hogy francia maitret járhatott a házához, egyébként pedig lusta, könnyelmű ember volt és a leckeadásnak csak én láttam hasznát, mert a Skutari fölött emelkedő magaslaton, Csamlidsiá-ban levő háza esténként nagy társaságát látta az efendiknek és az udvari hivatalnokoknak, kikkel órák hosszáig érintkezhettem és ezen a réven megismerkedhettem egyrészről a török szokásokkal, másrészről jelentékeny haladást tehettem az oszmánok előkelő társalgási nyelvében. Minden bizonnyal eléggé fárasztó dolog volt napról-napra gyalogszerrel tenni meg az utat Skutari kikötőhídjától Csamlidsáig, de ez az út nekem az érvényesülés útja volt és rövid három hónap elmúltával nemcsak külső megjelenésem szerint, mozdulataimban és taglejtéseimben adhattam az efendi szerepét, hanem már teljes eleganciával kezeltem a török nyelvet és a legjobb úton voltam arra, hogy tökéletes efendi váljék belőlem.
Az előkelőbb osztálybeli törökök egészen szeretetreméltó emberek, kiváltképpen, ha az ember alkalmazkodik szokásaikhoz és kellő figyelemmel kíséri beszédüket, mely a legnehezebbek közé tartozik a világon. Nincs hát rajta mit csodálkozni, hogy ismeretségem köre szemlátomást megnövekedett és hogy folytonosan új meghívásokat és ajándékokat kaptam a nyelvmesterségre. Mindekkoráig Perában laktam, de mikor honfitársam, Iszamil pasa (Kmetty tábornok) közbenjárására házitanítói állással kínáltak meg Husszein Daim pasának a Kabatas városrészben levő konakjában s az állást elfogadtam, átköltöztem a török városrészbe és az időtől fogva annak rendje és módja szerint való török vált belőlem. Csak még a nevem nem volt meg hozzá, ezt pedig megkaptam új főnökömtől, egy jóravaló cserkesz úrtól, ki Mahmud szultán udvaránál nevelkedett föl; ez megparancsolta háza népének, hogy ezentúl Resid-nek (a derék-nek, becsületes-nek) szólítson és írástudó voltom szerint adja meg nekem az efendi címét. Tehát Resid efendi lett a hivatalos nevem, de arra, hogy tényleg áttérjek az iszlám hitre, nem gondolt a pasa és jó magam sem gondoltam reá. A pasa, igaz mohamedánus létére, ki utóbb belekeveredett egy anti-reform összeesküvésbe, minden bizonnyal azt gondolta, hogy megtérek én majd magamtól is, ha tudatára ébredek az uralkodó osztályhoz való csatlakozás anyagi előnyeinek és végképen lemondok róla, hogy a Napnyugatra visszatérjek. Nekem viszont már azért sem fordulhatott meg agyamban az áttérés gondolata, mert noha jó idő óta át voltam hatva a feltétlen szabadgondolkozók eszméivel, az iszlámban mégis olyan hitvilágra leltem, mely szilárdabb alapjánál és ésszerűbb dogmáinál fogva csak annál veszedelmesebb volt a mellem szabad föllendülésére nézve és minden pozitív vallással szemben érzett nyílt ellenszenvemnél fogva csak annál kárhozatosabb volt szememben. Mindamellett nem tagadhatom meg a dicséretet Konstantinápoly előkelőbb osztályától a vallási türelmessége miatt. Jobbára felismerték ők nemcsak azén moszlimságomnak, hanem a többi európai renegát vallásának látszólagos voltát és noha a legkisebb mértékben sem hittek az európaiak megtérésében, mindamellett nem rosszallták ez inkognitót és nem ütköztek meg az újonnan adoptált társaság ilyen külsőleges elismerésén. Ebben a tekintetben mindig előnyösen különbözött Törökország jobb társasága az úgynevezett európai művelt társaságtól, mert míg az utóbbi az előítéletek, a rövidlátás és a képmutatás bilincseit hordva, az áttértekkel szemben már eleve felteszi a meggyőződésnek e nagyérdemű urak lelkéből is hiányzó erejét és a lélekben való megtérést lehetségesnek tartja, – a művelt török, ha még oly vallásos, az iszlámban a gyermekkortól fogva vérré és hússá váló, a nevelésben és a lelki fejlődésben gyökerező eszmevilágot látja, melynek felvételét a napnyugati világban nevelkedett férfiú részéről merő lehetetlenségnek tartja. Engem Resid efendinek hívtak, megengedték, hogy a vallási szertartásokon jelen lehessek és bennük részt vehessek, fesztelenül vitatkoztak előttem a legkényesebb vallási kérdésekről, sőt magukkal vittek a vallási egyesületek társaságába és jót nevettek rajta, ha velük együtt hadartam a himnuszokat, vagy részt vettem a vitatkozásban, – de azért senkinek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze tőlem, vajon csakugyan szándékomban áll-e mohamedánná lenni, megházasodni és az igazhívő moszlim életmódjára térni; ezzel a kérdéssel legföljebb ha műveletlen emberek fordultak hozzám néhanapján.
Ily módon lehetségessé vált számomra, hogy minden magam kényszerítése nélkül, mint Resid efendi járhassak-kelhessek a török társaságokban. Minél jobban megismerkedtem az új erkölcsi renddel, minél mélyebben hatoltam be a keletiek élet- és gondolkozásmódjába, ismerőseimnek köre annál jobban tágult s annál könnyebben nyíltak meg számomra az ajtók nemcsak az egyszerű hivatalnokok, hanem a főbb s legfőbb méltóságok házában is. Törökországban nem ismerik a született arisztokráciát. Az alantas származású emberből marsall és nagyvezér válhat egyszeriben és mivel a legtöbben közülük selfmademan létükre minden genealógiai skrupulusok nélkül élik világukat, a jövevényben is nem annyira származását, mint inkább jellemét és egyéni képességeit nézik és a mikor híre ment a török nyelv és irodalom terén szerzett ismereteimnek, ez a hír csakhamar utamat egyengette az előkelő társaságba és egy év lefolytával Werner-Murad efendin kívül, a ki Kibriszli pasa házánál lakott, én voltam az egyetlen európai ember, ki efendivé s az udvari körök kedvelt emberévé lett, a nélkül, hogy forma szerint áttért volna az iszlámra. De bármily könnyű volt ez az átalakulásom a jobb körök türelmessége folytán, ép oly nagyok voltak az áldozatok, melyeket az alantasabb nép miatt meghozni kénytelen voltam. A cselédségnek nagy szerepe van a török háztartásban; családtagnak tekintik őket és a patriarkális családi szokások szerint jelentékeny befolyását gyakorolnak az efendire és a pasára, de leginkább a gyermekekre. Ezek a szolgák, az európai és ázsiai Törökország belsejéből kerűlve a Boszporusz partjára, a műveltségnek jobbára legalacsonyabb fokán állnak, rendkívül fanatikusak és bizalmatlanok az európaiakkal szemben és minél több kegyességét élveztem a ház urának, annál jobban irigyeltek, gyűlöltek ők és annál nagyobb ellenségeimmé lettek. Nem tudták felérni ésszel, hogyan lehet az, hogy minden irodalmi és vallási ismeretem mellett sem lettem jámbor muzulmánná és hogy miért van hozzám, a török ruhába bújt gyaurhoz, olyan kiváló figyelemmel a pasa, a bey, vagy az efendi? Ámbár a vallás és a szokások megkövetelik, hogy jól bánjanak a vendéggel, mert a Korán azt mondja: Ekremu ed dhaifun ve lau kana kafirun, - vagyis: tiszteljed a vendéget, bárha hitetlen is - nekem mégis sokat kellett tűrnöm és nem egy megalázást kellett lenyelnem. A legmulatságosabbnak találtam az idősebb házicselédek hoppmesterkedését; ezek még a ház urával, a feleségével és a gyermekeivel szemben is nagyban adták a mentort és elégszer kioktattak engem is az illendőség szabályairól és az életnézetekről. Ez emberek a hitetlen Európát elvadult, barbár csürhének nézték, mely teljesen hiányával él az iszlám művelő hatásának, és mindenesetre sok jóakarat volt benne, mikor egy-egy öreg, a sztambuli körökben felnőtt fajtörök ember rendreutasított és felhívta reá figyelmemet: hogy az illedelemtudó embernek hogyan kell ülni, járni, enni, beszélni és mozogni. Viszont mások, a fanatikusak és rosszindulatúak, durva tréfáik célpontjának választottak, gyötörtek, sőt megesett velem egyszer az is, hogy egy nyomorult fickó ki már valóságos zsarnoka volt a háznak, fejemhez vágta a csizmáját, mert nem keféltem elég fényesre. Nekem természetesen meg kellett alkudnom az effélével is. Új iskola volt ez számomra: a keleti élet iskolája, melyet végig kellett járnom s amelyben meg kellett fizetnem az iskolapénzt.
A cselédek után a háremmel, vagyis a török nővilággal akadt legtöbb bajom. A török nő, a szépnemmel közös konzervativizmusban tündökölve, nem volt képes megérteni, hogyan engedhette meg a pasa vagy az efendi, hogy megtűrjenek egy gyaurt a szelamlikban, vagyis a hárem közvetlen közelében és főképpen azt, hogy miképpen juthatott arra a hallatlan gondolatra, hogy hitetlen embert fogadott nevelőnek a gyermekei mellé. A török dámák még ma is sokkal fanatikusabbak, mint az urak, de akkor, tudniillik a reform-korszak elején, féktelenül gyűlölték és utálták a keresztényeket. Éreztették is velem ellenszenvüket mindenféle bosszantással. A háremmel való érintkezést tudvalevőleg egy kerek, forgatható szekrény, az úgynevezett dolab közvetíti. ebbe szokták belerakni a szelámliknak szánt tárgyakat és ha idegen férfiakkal akartak valamit közölni az asszonyok, akkor is a dolabon át szólottak hozzájuk. Ha női hangot hallva, bekiáltottam a szokásos bujurun-ot ("parancsoljon") a dolábba, vagy nem kaptam semminemű választ, vagy legföljebb ha egy-egy udvariatlan megjegyzést dughattam zsebre.
Egy-egy rövid feleletre már csak később és csakis akkor méltattak, amidőn igyekeztem minél udvariasabb lenni, vagy költői bókokkal igyekeztem jelét mutatni hódolatomnak. Csak hónapokig tartó erőfeszítéssel sikerült megtörnöm a jeget. A fiatalos tűz nem téveszthette el a hatását és a ház öreg és beteges urától kegyetlenül elhanyagolt hölgyek, jobbára bámulatosan szép cserkesznők, lassankint dicsérni kezdették a szolgálatra és a társalkodásra való készségemet és ritkán tagadták meg tőlem a jóakaratuk bizonyítékait is. Fél év elmúltával a böjük hanim (az első asszon), már megengedhetőnek tartotta, hogy az egyik odaliszkkal, a ki mindenesetre már jócskán túl volt az élet tavaszán s kinek kegyetlenül megfájdult a foga, Perába küldjön a frengi fogorvoshoz. Minthogy a Perába vivő hosszú és meredek úton okvetlenül meg is kellett pihenni, a beteg hölggyel betértem az út mentén lakó egyik magyar honfitársamhoz. A török nőnek különösen jól eshetett a tapasztalt nyájas vendégszeretet, mert nemsokára azután erős fogfájást kapott a háremnek több, egészen fiatal hölgye is s én kénytelen voltam őket sorra elkísérni Perába, hogy nekik is részük lehessen a foguk gyógyításában. Egyebekben pedig feszült viszonyban voltam a hárem lakóival. Bajos volt megtartanom az érintkezés szertartásait, különösen pedig nem tudtam hozzá szokni ahhoz, hogy a török szokás parancsa szerint gyorsan lesüssem a szemem, ha nő állott velem szemben; mert nem is csekélység az, hogy huszonnégy éves korában erőszakosan elforduljon az ember egy szép cserkesznő tüzes szemétől, volt még sok egyéb mondhatatlan nehézség is, amelyet csak végtelen fáradsággal győztem.
Híven amaz elhatározásomhoz, hogy kitartó leszek és minden elviselek, korábbi szenvedéseimből megedzetten mégis közeledhettem kitűzött célomhoz. Fokról-fokra emelkedve, előbb a császári díván főkancellárja, név szerint Afif bey házához jutottam, kinek vejét, Kiamil beyt egy évig tanítottam s itt napról-napra érintkezhettem az udvari körök legfőbb embereivel. Házunk II. Mahmud szultán mauzóleumával szemben, nem messze a Fényes Kaputól, állandó gyülekező helye volt amaz idők műveltlelkű embereinek, híres stilisztáinak és egyszersmind egész előkelő társaságának is. Itt ismerkedtem meg a később európai hírre emelkedett Midhát pasával, a török alkotmány atyjával, ki abban az időben Midhát efendi egyszerű nevén titkári minőségben lakott az én pasám házánál. Az eleven eszű, nyughatatlan vérű és ábrándos hajlandóságú Midhát akkor épen franciául tanult és mert nem volt elég türelme hozzá, hogy olvasmányai közben szótárát is forgassa, naponta egynéhány óráig együtt olvasott velem és viszonzásul segítségemre volt a nehezebb féle török szövegek olvasásában, mint például Szaad ed din "Kemalpasazád" című történeti művében is, átjavítgatta stílgyakorlataimat és bevezetett Nur Oszmaine Medressze-ébe (kollégiumába) hol a szofták (növendékpapok) társaságában jelen lehettem amaz idők híres hittudósainak, grammatikusainak és jogászainak előadásain. A rakhle (a Koránt tartó polc) előtt, a nagyturbános khodsa (tanító) lábánál ülve, itt avattak be az iszlám gyakorlati ismeretébe és az oktatás, melyet tanulótársaim vallásos lelkesedéssel hallgattak, annyival is érdekesebb volt reám nézve, mert nagyban emelkedtem általa a törökök általános tiszteletében és birtokába jutottam annak a talizmánnak, mely nagy segítségemre volt későbbi utazásaim és vándorlásaim közben. A forma szerint iszlámhitűvé lett sok európai között én voltam az első, a ki medreszében nyerte kiképzését; nekem ez annál nagyobb könnyebbségemre esett, mert az ott uralkodó szellem hébe-korba az ortodox zsidók iskoláira emlékezetett. Itt is belemerülnek a szertartási törvények aprólékosságaiba, itt is csűrnek-csavarnak, beszélnek pro és contra és a ki legtovább győzi az okoskodással, azt tartják a legkülönbnek valamennyi közt. Engem muhledinek, vagyis az igazság útjára vezérelt valódi megtértnek tartottak, ennek következtében különös előzékenységgel bántak velem és tetszéssel fogadták minden megjegyzésemet.
1859-ben már részt vehettem egyes disputációkon és mert nevem gyakran emlegették a társaságban, csakhamar állást kaptam Rifaat pasa, a volt külügyminiszter házánál és pedig mint a történet, földrajz és a francia nyelv oktatója. E ház akkor a török főváros leggazdagabb házának hírében állott és találkozó helye volt azoknak a finom lelkű törököknek, a kik az ó-ázsiai kultúrélet fanatikus hívei lévén, különös szeretettel művelték a török írásművészetet és irodalmat s ha Reouf bey, a ház ifjú ura, esténként maga köré gyűjtötte a híres kiatíbe-ket (stilisztákat) és a beszédet a török írók kiválóira fordította, valósággal dúskáltam az oszmán nyelv csodás hasonlatainak és szóvirágainak élvezetében. Történelemről, filozófiáról és a hozzájuk hasonló tárgyakról nem esett szó e közben, a politikát illetőleg pedig a beszéd legföljebb egy-egy rangemelés vagy kinevezés körül forgott, de e közben természetesen nem egy támadás érte a hivatalban levő főméltóságokat, amennyiben ki ki igyekezett rámutatni hibáikra egy-egy elmés megjegyzéssel és a szó virágai közé rejtett beszéddel bizonyítani megvesztegethető és igazságtalan voltukat.
Ilyenek voltak a tisztességes esti összejövetelek. A víg társaságok, az úgynevezett esti mulatozások, melyekről bőven szólottam a Keleti életképek "Tivornyák" című fejezetében, a legmélyebb utálattal és undorodással töltöttek el már azért is, mert soha sem kedveltem a szeszes italt és sokszor órák hosszáig éhes gyomorral voltam kénytelen nézni, hogy a nagy urak leitták magukat masztiká-val (pálinkaféle), mielőtt reá kerülhetett a sor a vacsorára. A beszélgetés e társaságban alantas volt és meglehetősen trágár. Olyan dolgokat vitattak bennük minden tartózkodás nélkül, fiatal emberek jelenlétében, melyek a szégyen pírját kergették volna arcába a legelvetemültebb európai társaságoknak is. Ilyenkor látja csak igazán a nyugati jövevény, hogy milyen jótékony hatással vannak a nők a társaságra s hogy a társas élet az egyik nemnek a másiktól való szigorú elválasztása mellett, ahogy a keleti erkölcsök megszabják, tisztára lehetetlenné válik és végső eredményében okvetetlen az erkölcsök romlására visz. Órák hosszáig egy helyben ülni, a nélkül, hogy az ember csak meg is mozdulhatna, – mert a türelmetlenséget elárulni, az illem szabályaiba ütközik – és a mellett szünetlenül hallani a nemi élet minden képzelhető eltévelyedése körül forgó, vagy egyéb alantas, gyermekes és nevetséges beszélgetést, minden esetre a legborzasztóbb dolog, mi a felhevült ifjúi képzelő tehetséggel megáldott és magasabb eszmékre törekvő európai ember elviselhet. Amíg gyönyörűségemet lelhettem még a nyelv némely szépségében, csak tűrtem valahogy ezt a kínszenvedést, de utóbb valóságos pokollá váltak reám nézve ezek a társaságok és végtelenül örültem, midőn a tél elmúltával Boszporusz-parti nyári lakásunkra, Kanlidsia falvába kötöztünk, hol a füstgomolyaggal tele szobából kimehettem a szabad ég alá és a föld kerekségének ezen a legszebb pontján tele tüdővel szívhattam magamba a Boszporusz nyári estéinek mennyei gyönyörűségét!
A keleti ember egész lelki világában, de családi életében is uralkodó vonás a ritka nyugalom, a kényelemszeretet és a szemlélődésre való örökös hajlandóság. Minthogy idegen létemre csak a szelemlikban, vagyis a háznak az urak számára fönntartott részében laktam, egész nap teljes magánosságban élhettem és bőven volt reá módom és időm, hogy tanulmányaimmal foglalkozhassam. A török családok körében való tartózkodásom négy esztendeje sok tekintetben volt hasonlatos akolostori élethez és unalmamtól csak később, mikor megismerkedtem a nagyúri társaság legelőkelőbb tagjaival, a látogatóba járás által menekülhettem és ekkor lelhettem csak némi változatosságot tanulmányaim közben. Minthogy az egyik háznál mint tanítót, a másiknál mint jóbarátot és vendéget (muszafir) láttak szívesen, hetenként gyakran kétszer, sőt háromszor is házon kívül töltöttem a napot. E házaknál letét gyanánt ott voltak már a saját gedselijeim, vagyis hálóköntösöm; készen tartották számomra vánkosból és takaróból álló ágyamat is, mert a díványon háltam s ha már este volt, mikor beköszöntöttem, egészen természetesnek tartották, hogy ott töltöm az éjszakát és részt veszek a vacsorában is. A keleti ember és különösen a törökök, határtalanul vendégszerető. Számára a vendéglátás nemcsak kellemes szórakozás, hanem egyszersmind teljesítése a vallás legszentebb kötelességeinek. Egyáltalán nem zavarja őt, ha egy, vagy két emberrel több ül az asztalánál, mert az asztalt eléggé gazdagon terítik arra, hogy több váratlan vendég is jól lakhasson nála. A török ember, legyen bár gazdag vagy szegény, boldognak érzi magát, ha nagyobb társaságban költheti el ebédjét, vagy vacsoráját. De legjobban lepett meg a társas érintkezés közben az arisztokrata büszkeség és a rangbeli megkülönböztetés hiánya. Akár ha vezirnél vagy marsallnál, ha miniszternél vagy a szultán vejénél fordultam meg, mindenhol meleg szívességgel fogadtak, senki sem kérdezte származásomat, senki sem fürkészte társadalmi helyzetemet és az ifjú, ki otthon a hazában obskúrus zsidó tanító létére szinte rejtett letet folytatott, rövid két év alatt bizalmas barátja lett a legelőkelőbb és leggazdagabb méltóságoknak; úgy van, barátja és vendége, kit minden titokba beavattak, ki annyira tájékozva volt a magán- és a közdolgokról, mint akármelyik efendi, ki Sztambulban született és az udvar közelében nőtt fel. Fölösleges talán említenem, hogy a török társaságban elfoglalt eme kiváltságos helyzetem révén számos összeköttetéshez jutottam az euróapai művelt körökkel és a Perában székelő diplomatákkal is. Az osztrák internunciatúrán kívül, a hol Schlechta báró mutatott be, érintkezésbe jutottam a porosz, a francia, az olasz és az angol követséggel is. A francia követségen Monseiur de Thouvenel, a magyarság kiváló barátja, néhány török leckét vett tőlem, de hamarosan felhagyott a tanulással. A porosz követségen török nyelvre oktattam Kayserling grófot, az angol követségi palotában pedig Pisani gróf, az első tolmács mutatott be az akkor nagyhatalmú lord Stratford Canningnek, kinek ismételve tettem ezután tolmácsi szolgálatokat, midőn magánlátogatásra ment Bebekbe, Mahmud Nedin pasa házához és ez a jéghideg arcú ember nem kis mértékben volt meglepődve, midőn folyékony angol beszédemet hallotta nekem, a vélt efendinek. Hamisítatlan török külsőm és a törökök által is magasztalással emlegetett török nyelvismeretem hova hamarább szóbeszéd tárgya lett Pera diplomáciai köreiben is. Meghívókat kaptam estékre és díszebédekre s ily módon szereztem első fogalmaimat a Nyugat társadalmi szokásairól, melyeknek kimért etikettje és feszessége, őszintén szólva, visszatetszett nekem elejétől fogva.
A török társaság köreiben való szabad járásom-kelésem révén, – amely körökben még a bennszülött örmények és görögök is egy bizonyos nemét érzik mindig a bizalmatlanságnak – talán én voltam az első európai ember, ki mélyebb pillantást vethetett az ötvenes évek korabeli Törökország politikai és társadalmi viszonyaiba. És ez a bepillantásom annyival is érdekesebb volt, mert épen az átalakulás kezdő szakának, a keleti és a nyugati világnézet első kölcsönhatásának volt tanúja. A házban és az iskolában, a háremben. A vallásban és a kormányzatban mindenütt felötlött az önkénytelen, vagy erőltetett változás és sajnos, az átalakulásnak már ezek az első kezdetei is minél kevesebb reményt keltettek a gondolkozva szemlélőben arra nézve, hogy kedvező eredménye lesz az átalakulás és a Nyugathoz való alkalmazkodás megkezdett művének. Látni lehetett, hogy nincs meg az egészséges alap és hogy a modern civilizáció nagyon is sebtében felhúzott épületét voltaképen csak arra szánták, hogy a hírtelen magasra emelkedő korhadt falakkal eloszlassák valahogy a követelőző Nyugat békétlenségét. Bárhová nézett az ember, mindenütt csak látszatos, erőltetett és csalóka jeleit látta a reformmozgalomnak, mert az emberek csak a felsőbb helyről kiadott jelszóra figyeltek; és a keleti erkölcsökről a nyugatiakra való fokozatos átmenet feltételei hiányzottak még ott, is, a hol meg voltak győződve az alkalmazkodás szükségszerűségéről. Tartós érintkezésben állván e mozgalom vezető embereivel, gyakran érintettem meg ezt a kérdést és ráutalva az ázsiai s az európai műveltségnek egymástól való óriási távolságára, elég sűrűn hangoztattam, hogy a történelmi, vallási és társadalmi fejlődésen alapuló fokozatos haladásra volna szükség. De szavaimra mindig csak ez volt a választ: - Erőszakosan visznek bennünket előre, semmibe sem veszik sok száz éves keleti műveltségünket, deus ex machina módjára akarnak bennünket európaivá átváltoztatni, pedig ha nem sajnálnák tőlünk az időt, lassúbb léptekkel bár, de mégis jobban menne átalakulásunk.
Manapság, midőn e szavakban, Japánra való utalással, mindenki csak az ürügyet látja, mellyel palástolni akarják a moszlim hitű Kelet álmatagságát és halogató szándékát, az emberek könnyen túlteszik magukat azon a tényen, hogy a japániak Sintó-vallása korántsem olyan merev vallás, mint az iszlám s hogy a távol Kelet szigetországában a hit korántsem volt olyan kedvezőtlen hatással a modern civilizációra nézve, mint Európában egykor Mohamed diadalmaskodó tana. És makacsul elzárkóznak főképen – a mi a fődolog – attól a meggyőződéstől, hogy a moszlim fejedelmek rideg önkényen alapuló kormányformája ugyanolyan mértékben állja útját az állam és a társadalom megújhodásának, mint amilyen mértékben kedveztek a reformoknak a Japánban meghonosított szabadelvű intézmények.
Amidőn tehát eszembe jutnak a pasám házánál egybegyűlt esteli társaságok, melyekben a legkülönfélébb érveket hallottam az új irány mellett és ellenében, megragadják figyelmemet az önmegtagadásnak és a dicső múlt erőszakos semmibevevésének azok a küzdelmei, melyekkel a nyugati műveltség előnyeinek elismerése összefüggött. Semmiféle nemzet sem tesz magáról szívesen ilyen vallomást: " Minden a mi a mienk, rossz és minden a mi a másé, jó." Az európai nyelvekben és tudományosságunkban járatos törökök sokkal csekélyebb számmal voltak, semhogy irányt adhattak volna a helyesebb felfogás kialakulásának és ama kevesek közt, kik korszerű műveltségükkel képesek lettek volna a helyesebb ítélet megalkotására, sok jó kezdést meghiúsított a személyes becsvágy és a féltékenység. Resid pasa, ki az élükön állott, tetőtől talpig művelt, becsületes és hazafias férfiú volt; igazi államférfiú, telve akaraterővel és széles látókörrel, melynek nem állotta útját semmi előítélet és semmi elfogultság. E férfi teljes mértékben bírta uralkodójának bizalmát és kétségtelenül rendkívüli dolgokat művelhet vala, ha titkon ép saját tanítványai és támaszai nem szereznek neki ellenségeket és nem egy szándékát meg nem hiusítják. A rendkívül tehetséges Aali pasa, kiről Thouvenel, III. Napoleon követe azt mondotta, hogy helyesebben ír franciául, mint akárhány francia diplomata, valóságos példaképe volt a keleti cselszövésnek és alattomosságnak. Ez a vézna külsejű, aránytalanul nagyfejű és ennek következtében hajlott testtartású emberke halk, alig hallható hangon szokta a legkeményebb bírálatot mondani mestere és jóakarója politikájáról, a nélkül azonban, hogy ő maga jobban tudta volna megcsinálni a dolgokat. Ha az asztalnál, vagy a szalonban én is ott voltam társaságában, lopva reám pillantott és csak akkor nyilatkozott valamivel emeltebb hangon a környezőinek, mikor meggyőződött titoktartásomról és elég jámbornak ítélt; de minden tartózkodását csak akkor vetette le, midőn csagatáj könyveket kértem kölcsön gazdag könyvtárából és ennek következtében arra a meggyőződésre jutott, hogy nyelvészkedő ember létemre egyáltalán nem törődöm a politikával. Azok az órák, melyeket e többszöri nagyvezér és külügyminiszter házánál a kanlidisai nyaralóban töltöttem, valóban rendkívül tanulságosak voltak reám nézve, mert első ízben adtak reá módot, hogy belepillanthassak amaz idők főbb rangú államhivatalnokainak életmódjába és üzelmeibe.
Aali pasa mellett leginkább Fuad pasa személye kötöttel le érdeklődésemet. Ez a nagytermetű, finom és merőben európaias modorú ember, ki szikrázó elmésségével és szellemes megjegyzéseivel inkább látszott franciának, mint töröknek, tudvalevőleg egyszerű katonaorvosi sorból emelkedett a legfőbb állami méltóságokra és egyik tagja volt az első reformátorok triójának. De ámbár becsületes és hazafias ember volt, úgy látszik sohasem vette valami nagyon komolyan hivatását. Maga volt a megtestesült szeretetreméltóság, noha csípős gúnyjától nem kímélte uralkodójának szentséges személyét sem. Egy ízben, midőn egy kivilágítása lakalmával kíséretében jártam, saját fülemmel hallottam ezt a megjegyzését: – Igen, világosság van mindenütt, de annál nagyobb a sötétség az állampénztárakban. - Sok elméssége van még forgalomban mind a mai napig, így például ez a megjegyzése is, melyet egy kíváncsi diplomatával szemben tett, ki megszemlélve házát, be akart nyitni a hárem ajtaján is: - Monsieur, vous n'etes accredité qua'a la Porte – au dela vous n'avez pas de droit. („Uram, ön csak a Portához van meghatalmazva, azon túl nem terjednek jogai.”) – Beszélik róla, hogy mikor rendkívüli követ minőségében Madridban járt és az asztalnál a mellette ülő királynő fölhívta figyelmét a barátságnak arra a jelképére, melyet a sonkára feltűzött spanyol-török zászlócskák képviseltek, azt mondta volna: – Madame! je reconnais volontierement l'embleme de l'amitié – mais comme Musulman, je ne peux pas reconnaître la neutralité du terrain. („Asszonyom! szívesen elismerem a barátság jelvényét, de muzulmán létemre nem ismerhetem el a terep semlegességét.”) – Annak idején egész bokrétáját gyűjtöttem össze török és francia elmésségeinek és költeményeinek, mert költői tehetségét atyjától, a híres Izzet-Mollatól örökölte, ki gúnyverset merészelt írni Mahmud szultánról s kit e miatt száműztek is Köcsük Csekmedsébe. Ott írta meg „Mihnetkesan” („A szomorkodók”) című szép költeményét, melyben gyöngéd apa Istennek különös védelmébe ajánlja nevükben rímelő fiait, Fuadot és Resadot; és rímelő névvel ruházta fel Fuad a saját fiait is, amennyiben Nazimnak és Kiazimnak nevezte el őket. Az akkori török világban Fuad pasa volt a legnagyobb magyarbarát. Kanlidsiai nyaralójának gyönyörű kertjét egy honfitársunkra, Sipos Gyurira bízta s midőn a brabanti herceget, Belgium mostani királyát, körülvezette kertjében, e szavakkal mutatta be kertészét: - Lássa, ez egy magyar menekült, ki nemcsak a a fegyverforgatáshoz, hanem a virágokhoz is ért. - Fuad élete fogytáig híve maradt barátjának, Aalinak; szívesen elismerte szellemi fensőbbségét, de azért őt sem kímélte meg egészen gúnyjának nyilaitól. Hozzám mindig kegyes hajlandósággal volt, de azt tartotta rólam, hogy tudásszomjam, ha nem érek el vele gyakorlati eredményeket, csak olyan, mint mikor az éhező egy pohár vizet kér, és akárhányszor reám olvasta ezt a perzsa verset:

„Kusisi bi faide, vesme ber abrui kur”,

vagyis: Hiábavaló igyekezet, felcifrázni a vak ember szemét!
A Resid-Aali-Fuad triója mellett csak kevesen tűntek ki akkoriban a belső és a külügyi politikában. Kivételt csupán Kibrizli Mehemmed pasa és Rüsdi Mehemmed pasa alkottak. Az előbbi, aki Ciprusban született és huzamosabb ideig volt Törökország követe Londonban, ép úgy rajongott Angliáért, mint az utóbbi Franciaországért. Kibrizlinek angol nő volt a felesége és úgy tetszik, mintha sejtette volna, mikor e házasságra lépett, hogy a brit világbirodalom ráteszi kezét szülőföldjére. A politikát illetőleg számos jelét adta önálló gondolkozásának és koránt sem alkalmazkodott olyan mértékben az udvarház, mint utódai a nagyvezérségben. Rüsdi pasa, kit közönségesen a Müterdsim (tolmács) nevén emlegettek, már azén időmben is az a szabadelvű ember volt, a ki utóbb Midhat pasával közreműködött Aziz szultán trónfosztásában. Engem szívesen láttak mindkét férfiú konakjában, de mert sűrűn fordultam meg Faud és Aali házánál is bizonyos mértékig óvatosak voltak velem szemben, ám azért nem palástolhatták el a körükben uralkodó törekvések irányeszméit. Már abban az időben sem voltak jelentőség nélkül való emberek Aarifi efendi és Szerver efendi, kik Aali szorosabban vett klikkjéhez tartoztak és később a legfőbb állásokra emelkedtek. Ezek mind buzgó hívei voltak a reformpártnak, meglehetősen erősek a nyugati műveltségben, de egyikük sem volt abból az anyagból gyúrva, melyből a politika kiváló emberei támadnak. A politikai kétéltűek közé tartoztak Haszib pasa, az akkori pénzügyminiszter, vak eszköze az udvari pártnak, ki a civillista mértékén túl tetemes összegeket szolgáltatott ki Abdul Medsid szultánnak s midőn Fuad pasa ezért felelősségre vonta, azt felelte: – A bankóprés épen működésben volt, úgy gondoltam hát, hogy egynéhány millióval több, vagy kevesebb már nem tesz különbséget. – Továbbá, szinte mondhatnám, hogy Fethi pasa, a tüzérség főparancsnoka mellett: Riza pasa hadügyminiszter, amaz idők leghatalmasabb és legbefolyásosabb férfia, ki sógorságban állott az udvarral és rendkívül gazdag volt, mert állítólag óriási összegeket kezelt el az állam pénztárából. Last, but not least Mahmud Nedim pasa, kit utóbb orosz szimpátiái miatt Nedimoffnak hívtak. Két évid jártam házához, mint vejének francia nyelvmestere, háromszor hetenkint ott is töltöttem az éjszakát és már elég jókor megismerkedhettem e Törökországra nézve utóbb oly végzetessé váló férfiú jelleméve. Valóságos példaképe volt ő az igazi keleti embernek, de hiányával azoknak a jóindulatú sajátságoknak, melyek a törököt általában jellemzik. Virradatig tartó tivornyái közben sarki-k (szerelmi dalok) faragására vetette magát s míg a raki (pálinka) kasztáliai forrásából merítve, lelkesülten írta le verseit, mevlevi-dervise megfelelő zenekíséretet fújt hozzá a fuvolájával. E dalok utóbb nagy kedveltségben állottak a császári hárem hölgyei közt és sok tekintetben hozzájárulhattak nagy befolyásának megállapításához. Mint politikus valóságos nulla volt, mert határtalan volt a nyugati dolgokban való tudatlansága s egyszer, mikor épen a külügyminisztert helyettesítette és lord Stratford Anninggel, tolmácsi minőségben megjelentem bebeki nyaralójában, a szégyen pírja borította el arcomat, ahogy - a Szuezi csatornáról volt épen szó - le kellett fordítanom földrajzi tudatlanságoktól hemzsegő megjegyzéseit. Nem csoda tehát, hogy később Ignatiev alaposan kihasználta e torzalakot az orosz politika javára és oly könnyű szerrel felidézhette az új Törökország bukását. Az említetteken kívül részem volt még bizalmában és vendégszeretetében Damad Kiamil pasának, a mérhetetlenül gazdag, derék lelkületű ó-töröknek, ki, ámbár folyton habozott a Kelet és a Nyugat között, késő vénségében mégis ráadta magát a francia nyelv tanulására és hozzám jóindulattal volt azért, mert Fénelon Télémaquejának fordítása közben eleven szótárképen álltam rendelkezésére. Szemlélődő életet élt a bebeki öbölben levő nyaralójában és különös kedvét lelte benne, ha török költeményeket szavaltam előtte.
Sok volna a jóból, ha megemlékezném mindarról a török államférfiúról, kivel személyes érintkezésben voltam s kinek barátságával dicsekedhettem. Ismeretséget kötöttem a török irodalmi férfiakkal is, mint Sinaszi efendivel, Dsevdet efendivel a történetíróval és Khairullah efendivel, kik baráti indulattal voltak hozzám, talán nem is annyira a személyem miatt, mint inkább arra a nagy tekintélyre való figyelemmel, melyben Rifaat pasa és később fia, Reouf bey háza, – az én otthonom – az akkori udvari körökben részesült. Sok szeretettel emlékszem amaz időkre. Az ötvenes években Törökország bizonyos tekintélyben állott Európa előtt, dacára az államcsőd fenyegetően sötét felhőinek és az általános elszegényedésnek, melybe az utolsó török-orosz háború döntötte; és mivel a nyugati pénzügyi körök egyre-másra adták a kölcsönt az európai koncert legifjabb tagjának, a török társaság jólétben élt, sőt a külföldi pénz árnyékában dús ágakat hajtott a fényűzés virága is. A gyermeki gondatlanság és nemtörődömség korszakában élet nemzet és uralkodója. Abdul Medsid szultán, hű példaképe amaz időknek, jóindulatú fejedelem volt, ki szívesen hárította méltóságviselőire az ország ügyét-baját, míg ő maga gond nélkül merült el a palotaélet gyönyöreiben és kész eszköze levén az említett reformtriónak, a külső formákban sok jó szándékkal igyekezett utánozni az európai fejedelmeket. Mikor a diplomáciai ebédek alkalmával megkínálta havanna-szivarral az európai követeket, midőn egy-egy vendégül látott európai hercegnőnek karját ajánlotta, vagy ünnepi kihallgatások alkalmával kezet nyújtott az idegen képviselőknek, a tökéletes gentleman utolérhetetlen gráciájával tette s az ember szinte nem is gondolta volna, hogy utolsóelőtti ősének udvaránál még hosszú kaftánba burkolva jelentek meg az európai követek és a kihallgatás alatt jobbról meg balról egy-egy szolga tartotta az uralkodó kezét. Atyja, Mahmud szultán, mint a kincstárban elhelyezett viseltéről látható, magyar szokás szerint dúsan paszomántozott ruhát viselt még az ünnepi szertartásokon. Ellenben Abdul Medsid szultán már Dusetoy párisi műhelyében szabatta egyszerű fekete ruháját s ha lóháton s megjelent az utcán és fehér selyemkesztyűs kezével kedvesen viszonozta a tömeg üdvözletét, senki sem ismerte volna föl benne, Mohamed földi helytartójában, a minden igazhívők kalifáját s a még három világrészre szóló birodalom kényurát. Magától értetődik, hogy a szultán minden kényes szokásai mellett is fölvette néha-néha a keleti despota és autokrata szerepét. Valahányszor ebben a színében mutatkozott meg Faud, vagy Aali pasával szemben, e két államférfiú erről megtette a maga megjegyzéseit hozzátartozóinak bizalmas körében. Híven adták elő a szultán kifakadásait és Faud pasa elmondotta egyszer, hogy mikor szerény ellenvetést tett az állampénztárból kiutalt előlegek dolgában, a szultán ezzel a megjegyzéssel förmedt reá: - hát igaz oszmanída létemre nem én vagyok ez ország ura, és bírálója minden jövedelmének? - A külföldieknek természetesen nem kellett tartani ilyen kifakadásoktól. Idegenekkel szemben Abdul Medsid rendkívül udvarias volt és magam is szívesen gondolok vissza arra a kihallgatásra, melyben részem volt, midőn Kibrizli pasa rendeletére tolmácsi szolgálatot végeztem egy angol és egy olasz ember mellett, kik eladóra kínálták a Prófétának Felső-Egyiptomban fölfedezett, állítólag sajátkezű levelét és tényleg kaptak is nagy összeget e kétes ereklyéért. A szultán körülbelül öt lépésnyi távolságban ült előttünk, halkan beszélt és azt kérdezte tőlem, hogy minden magyar ember olyan könnyen bánik-e a török nyelvvel, mint jómagam? Különösen megható volt látni, ahogyan lord Stratforddal bánt, kit baba-nak, atyának szólított s kinek tanácsait szívesen megfogadta.
Egész kötetek sem volnának elegendők, ha töviről-hegyire el akarnám mondani konstantinápolyi tapasztalásaimat. Nem kis elégtétellel hallottam, hogy amaz idők perai diplomáciai körei engem tartottak az udvari körök és a török családi élet egyetlenkülföldi ismerőjének. Sorsommal tehát meg lehettem elégedve. Jövedelmem tetemesen megnövekedett; ám a szegénységgel, nyomorral és elhagyottsággal vívott örökös küzdelmem után a jóllét, a kényelem és a hírnév egy bizonyos fokára jutva, sajátszerű módon még mindig nem tudtam tiszta képet alkotni jövendő pályámról és még mindig nem állt előttem világosan, hogy voltaképen mire is akarok kilyukadni. Egy darabig az volt a vágyam netovábbja, hogy tolmácsa lehessek valamely európai követségnek; olyan tolmács, kit, úgy láttam, tisztelnek és félnek az udvarnál, ki szolga kíséretével és lóháton jár, s ki a tekintély egy nemének örvendett Pera köreiben is. De azért sohasem gondoltam komolyan ez álmom megvalósítására, mert tudtam, hogy e célt csak az illető európai kormányokkal való hivatalos összeköttetések révén lehet elérni. Sokkal könnyebb dolog lett volna alkalmazáshoz jutnom az udvarnál, kivált azért, mert hosszabb ideig szolgáltam a külügyminisztérium fordító osztályában és a legfőbb méltóságokkal való összeköttetéseim révén talán vihettem volna valamire, mint ahogy vitte például akkori kollégám, Werner-Murad efendi, ki tudvalevőleg mint hágai ottomán követ fejezte be életét. De, magam sem tudom, miért, engem nemigen csábított a török hivatalnoki pálya és az, hogy olyan államnak legyek alkalmazottja, melyet csak éppen hogy tűr Európa. Soha sem kívánkozhattam állami szolgálatra ott, hol rendetlenül fizetik az állam hivatalnokait, hol a tisztviselő a följebbvalók szeszélyétől függ s hol az előléptetés nem mindig fordul meg a személyes képességeken. Valószínű, hogy ehhez hasonló okok Európában is kihívták volna idegenkedésemet, mert mis is betege vagyunk még annak a bajnak, mely Törökországot a halálos ágyba döntötte. De, nyilván származásom és szegénységem miatt, gondolni sem mertem reá, hogy otthon diplomáciai alkalmazáshoz juthassak és egyébként valószínűleg hamar megelégeltem volna e téren a legnagyobb sikereket is; először azért, mert féktelen szabadságérzetem nem tűrhette volna sokáig bármely nemét az alárendeltségnek, másodszor pedig, mert javíthatatlan rajongó és ábrándozó voltam és maradtam minden időben, s csak a rendkívüli dolgokban leltem gyönyörűségemet; sőt még ennél is több, mert olyan ember voltam, ki puszta ábrándképek után is tüskön-bokron át futva, sohasem kap észbe és sohasem tudja, hogy voltaképen mi az a cél, melyet elérni akar, s elérni képes. Azt mondhatnák erre, hogy az embereknek ebből a fajtájából támadnak a rendkívüli tettekre és merész cselekedetekre hivatott emberek s hogy bizonyára visszariadtam volna nem egy vakmerő vállalkozásomtól, ha nagyobb lett volna bennem a megfontolás. Ez úgy van! De nem szabad figyelmen kívül hagyni a kellőképen meg nem fontolt és csak félig-meddig előkészített lépés hibáit és fogyatkozásait és e hibákat s fogyatkozásokat én utazásaim közben ép úgy, mint életem további folyásában akárhányszor megkeserültem!
Cél és terv nélkül való zilált életem és törekvéseim közben egyetlen vigasztalásom és mentőhorgonyom mindig csak az volt és az maradt, hogy tanulmányaimban folyton-folyvást előre haladtam és az a máik körülmény, hogy e korán vallott elvemnél fogva: Nulla dies sine linea, nem veszett még kárba életemnek egyetlen napja sem. Amíg egyrészről némely nyelvbeli sajátosságnak csak a közvetlen érintkezés útján megszerezhető ismerete révén tökéletes efendivé alakultam át, másrészről a török családok körében való tartózkodásomnak mindjárt az elején sokat foglalkoztam török kéziratok olvasásával és ezzel legyőztem a kéziratok olvasásának nehézségeit s egyszersmind nagyot haladtam az oszmán történetírás mezején is. A könyvtárak rendelkezésemre álltak és azokban a történeti művekben, melyeket addig csak hírükből ismertem, nem egy olyan dologra akadtam, mely vonatkozással volt a magyar nemzet történetére s melynek lefordításával megkezdhettem irodalmi pályafutásomat. Ezenkívül különös figyelmemet fordítottam a társalgási nyelvre és az a körülbelül tizennégyezer szóból álló német-török zsebszótár, mely 1858-ban jelent meg Perában Köhler testvéreknél, első önálló művem volt, mellyel a nyilvánosság elé léptem. Nevezetes mű azt is, mert ez volt az első német könyv, melyet Konstantinápolyban nyomtattak, nem sajátságos játéka-e a véletlennek, hogy azt is magyar ember írta? Magyar ember már a neve szerint is, mert nem akartam, hogy idegen név álljon a címlapján és ekkor választottam a Vámbéry nevet, amelyet viselek immár – az igaz, hogy hivatalos jóváhagyás nélkül – negyedfél évtized óta.
Kizárólag tudományos munkásságom rövid időn kibővült az újságírással, mert a Fényes Kapu politikai köreivel folytatott sűrű és bizalmas érintkezésem abba a helyzetbe juttatott, hogy megbízható értesüléseket szerezhettem a politika napi kérdéseiről. Szatambul, ámbár csak az Arany Szarv választja el Perától, az ottomán köröknek szigorú zárkózottsága következtében mégis nagyon messzire esik az európai életnek ettől a középpontjától és engem, mikor az európai városrészben való mindennapos látogatásaim közben összetalálkoztam a politikusokkal és az újságírókkal, mindig az újdonságok és a tájékoztatás forrásának tekintettek és olyanul kerestek is. Csodálkozva láttam, hogy a perai társaság mily keveset tud a sztambuli eseményekről; siettem is helyes információimmal felvilágosítani a világot és ily módon riporter és újságíró vált belőlem, a nélkül, hogy akartam volna, vagy törekedtem volna reá. A hírlapírói munkásságra első ösztönzéssel az Augsburger Allgemeine Zeitung szolgált, melynek egy Reiner nevű porosz tiszt volt a képviselője. Megírtam számra egyes rövid értesítéseket s azokat ő felvette tudósításaiba. Utóbb magam is írtam leveleket török nevem – Resid – aláírásával a Pesti Naplónak és ha jutalmul nem is láttam anyagi hasznát e munkásságomnak is, mert Bécsben figyelmessé lettek magyar levelezéseim eredeti voltára és a Wanderer szerkesztősége kinevezett állandó levelezőjének. E sokoldalú munkásságom közben – mert tanító, történetkutató, szofta és nyelvész voltam egy személyben – legfőbb gondomat kétségtelenül a magyarok eredetére vonatkozó tanulmányaimnak szenteltem. A magyar nemzetnek és nyelvének titokzatos és máig is tisztázatlan eredete nyelvészeti tanulmányaim elejétől fogva különös tárgya volt érdeklődésemnek. Foglalkoztatta már ifjúkorom képzelmét is, mert az iskolában tarka mondákba és legendákba burkolt célzásokat hallottunk róla. A harcias ősöknek a távol Keletről való bejövetele régidőktől fogva sajátszerű érdeklődést és költői ingert keltettek a magyar lélekben Közép-Ázsia tájai iránt és a titokzatosság leplén át, mely az európai szem előtt akkor még eltakarta Közép-Ázsia sivatagjait, a népvándorlás idején Európába özönlött ural-altáji fajok e gyanítható bölcsőjét, a nemzeti romantika és lelkesedés legvarázslatosabb képei csillámlottak keresztül. Most, ahogy megismerkedtem Belső Ázsia különös emberalakjaival, kíváncsi érdeklődésem természetesen még elevenebbé vált. Dús redőben leomló ruhájuk, az övükbe tűzdelt fegyvereik és méltóságteljes, büszke maguk tartása csak fokozta bennem a vágyat, hogy keressem a rokonságot az ó-világ eme képviselőivel s midőn láttam, hogy a magyar és a török nyelv rokonsága abban a mértékben nő. Ahogy közelebb jutunk Ázsia belsejéhez, ellenállhatatlanul arra a meggyőződésre jutottam, hogy merőben váratlan meglepetések intenek felém Közép-Ázsia ismeretlen világa felől. A magyar nép őstörténetének búvárlására kora ifjúságomban nyertem az első ösztönzést. 1849-et írtak. Komárom kapitulált. Sűrűn szállingóztak haza mifelénk, Dunaszerdahely felé, a Csallóközön át a várból fegyvertelenül útnak eresztett bús honvédek. Kukoricatörés ideje volt, - úgy emlékszem reá, mint ha ma történt volna. Mi gyermekek künn voltunk az öreg Orosz Józsi bácsi földjén, Kistejeden és kukoricát sütöttünk. Velünk ült a körben a gazda is: szép öreg magyar ember, a hosszú haja fésűvel volt összetűzve a feje búbján. Egy rongyos ruhájú honvéd jött felénk az ismert irányból. Meglátszott rajta, hogy nagyon elfáradt és éhezik. Megkínáltuk kenyérrel és sült kukoricával. Leült hozzánk a tűz mellé. A mikor már jóllakott egy kissé, megeredt ajkáról a szó. A szemünk ott csüggött ajkán és mellünket meg-megrázta a zokogás, midőn elmondotta a vár elestének és a maga viszontagságainak szomorú történetét. Hogy a németek hogyan köpdöstek a magyar honvéd szemébe, hogyan ütötték, lökdösték a hősöket. Mikor vége volt az elbeszélésnek, megszólalt az öreg Orosz Józsi is. Megsimogatta kezével hosszú haját, megigazította benne a fésűt és valami különös reménykedés csendült meg szavában: – Ne féljetek. Majd eljönnek Ázsiából az ősi magyarok! – mondotta, és lelkén bizonyára az a régi néphit rezgett keresztül, mely ősidőktől fogva hiszi szent bizalommal, hogy rajt bocsátanak ismét az ázsiai őshazában élő testvérek, ha végső veszedelem fenyegeti a magyar népet.
Tehát vannak ősi magyarok, gondoltam, és ettől az érzéstől azóta sem tudtam megszabadulni. Hogy régi hagyományról, vagy később keletkezett történelmi legendáról van-e szó, azt nem tudtam megállapítani; de mindenesetre figyelemreméltó, hogy még mindig él ez a néphitbe menekült sok százéves monda, mert az az öreg paraszt, kinek ajkáról hallottam, írástudatlan ember volt és a mit mondott, csak hallomásból tudhatta.
Természetesen következett tehát ebből az a reménységem, hogy Közép-Ázsiában az összehasonlító nyelvtudomány segítségével világosságot vető sugarat lelhetek, mely eloszlatja a homályt a magyar őstörténelem sötét tájairól.
Közép-Ázsia nyelve, a csagatáj, vagyis a keleti török nyelv, nálunk Nyugaton akkoriban még csak Quetremere francia orientalista munkái révén volt némiképpen ismeretes. Az oszmánok írott- és népnyelve közt levő eltérésből indulva ki, hittem és reméltem, hogy az Oxuson túl élő pusztai és városi lakók beszédében föllelem a nyelvnek olyan elemeit, melyek határozottabb hasonlatosságot és rokonságot mutatnak a magyarok nyelvével s hogy ennek következtében fontos felfedezéseket tehetek és jelentékeny módon hozzájárulhatok eredetünk kérdésének tisztázáshoz. A Közép-Ázsiai utazás gondolata tehát jókor belevette magát agyvelőmbe, szűnetlenül csak véle foglalkoztam s míg egyrészről kitartóan rajta voltam, hogy érintkezésbe léphessek a Közáp-Ázsia kánságaiból Sztambulba jövő mekkai zarándokokkal, másrészről épp olyan hévvel szedtem magamba a csagatáj írások minden foszlányát és örömömnek nem volt határa, mikor engedelmet kaptam reá, hogy kutathassak Aali pasának e tekintetben gazdag és híres könyvtárában. A törökök e kíváncsiságomban az irodalmi hóbort egy nemét látták. Sehogy sem fért a fejükbe, hogyan lelkesedhetem annyira az elvont, haszontalant és nevetséges tárgy iránt, ki állás és vagyon nélkül élem napjaimat, és valamint az elmés Faud pasa is igyekezett lehűteni hevemet előbb említett megjegyzésével, más törököktől is csak ezt a mondatot hallottam: Allah akillar verszin, vagyis : Allah osztogasson észt, hogy jusson belőle nekem is, a kinek nincs belőle részem. A törökök, kikben a nemzeti érzés csak mostanság ébred, arab és perzsa foszlányokból összetoldott sajátszerű nyelvbéli viseletben lelik gyönyörűségüket. A tiszta török nyelvben nem telt kedvük soha, mert egyszerűen parasztosnak tartották és csak halovány sejtelmük volt, vagy egyáltalán nem is volt sejtelmük török anyanyelvüknek és Közép-Ázsia rokon nyelvjárásainak egymáshoz való viszonyáról. Minthogy idegenszerű volt nekik akkor a török nyelvkutatás gondolata, merőben érthetetlennek tartották azt a vágyat, hogy valaki csak azért menjen e messze és veszedelmeket rejtő vidékekre, hogy ez úton keresse meg magának az ismereteket, melyeknek szükségét érzi. Engem egyszerűen bolondnak tartottak, ki a helyett, hogy javára fordítaná a befolyásos nagyurak kegyét és kellemes, kényelmes életet biztosítana magának, kész inkább belerohanni a legnagyobb veszedelembe és nélkülözésbe, mely minden bizonnyal meg is fogja semmisíteni. Soka fejüket csóválva és részvéttel néztek reám, sőt bizonyos idegenkedésük jelét is mutatták velem szemben és barátaim, mikor a Sztambulban gyakran látható rongyos és félmeztelen Közép-Ázsiai zarándokok társaságában láttak, elfordultak tőlem és menthetetlenül elveszett embernek tekintettek.
Fölösleges mondanom, hogy engem nem tévesztettek meg a tudatlanságnak és a magasabb eszmények teljes hányának e szánalomraméltó jelei. A magamra öltött török mez, színlegesen keleti egyéniségem és tudásom merő külsőség volt csupán, mert nemcsak hogy nyugatias szellem hatotta ár mélyen lelkemet, hanem minél mélyebben hatottam be az ázsiai társadalom életébe és gondolkozásmódjába, annál szenvedélyesebb és fékezhetetlenebb módon gyúltak lángra érzelmeim a Nyugat iránt, mert világossá lett előttem, hogy egyedül a Nyugat törekvéseinek keretében lelheti meg helyét az emberhez méltó lét és mindaz, mi valóban nemesnek és magasztosnak mondható. Ehhez képest sziklaszilárd volt bennem az az elhatározás, hogy kiszakítom magam a sztambuli élet elpuhulással fenyegető karjaiból és tervem megvalósítását csupán az utazásra szükséges pénz előteremtése odázta el némiképpen. A Magyar Tudományos Akadémia irodalmi munkásságom elismeréséül ép ez idő tájt választott meg levelező tagjává s midőn 1861-ben, négy évi távollét urán Pestre visszatértem, hogy megtarthassam székfoglaló értekezésemet, közöltem elhatározásomat Dessewffy Emil gróffal, az Akadémia akkori elnökével és egyben felvetettem a kérdést: hogy támogatna-e az Akadémia ebben a vállalkozásomban? Az Akadémia akkor még nem volt bővében az anyagiaknak, de szerencsére volt ezer forintja tudományos utazások előmozdítására és Dessewffy gróf, energikus, előítélet nélkül való férfi létére, azonnal elhatározta, hogy nekem juttatja e pénzt, ha a magyar nyelv rokonság kutatása végett megyek Ázsia belsejébe. Ez elhatározása testi fogyatkozásom és gyönge külsőm miatt, de talán a rendelkezésre álló összeg csekély volta miatt is, bizalmatlanságot, sőt visszatetszést keltett az Akadémia egyes tagjaiban. Azok, kik a segítség megadását ellenezték, nyílt ülésen is megtámadták miatta az elnököt. Hogy céltalanul dobják ki az Akadémia pénzét, mert az ilyen béna ember azt a hosszú utat ki nem bírhatja. De a többség a támogatás mellett volt mégis. Ekkor felállt pólya József, a maga idejében eléggé nevezetes orvos, ki látva, hogy sehogy sem lehet megtörni az elnök akaratát, bölcs megalkuvással így szólt: - Ha már sehogy sem tágít az elnökség és minden áron elküldi arra a hosszú útra ezt a fiatal embert, legalább bízza meg vele, hogy hozzon magával egynéhány tatár koponyát is. – A jó Pólya bácsi tudniillik koponyatannal is foglalkozott s az általam szállítandó koponyákból szerette volna kimutatni a tatár-magyar rokonságot. Az elnök nem volt hajlandó belemenni ebbe a megbízásba. – Abból nem lesz semmi - mondotta derült fölényességgel. – De ha már megbízást adunk tudós társunknak, bízzuk meg inkább azzal, hogy a tatár koponyák helyett hozza vissza épségben a saját koponyáját, mert ezzel oldja meg legjobban feladatát – Egész Európában vajmi keveset tudtak még akkor Közép-Ázsiáról és magyar tudóstársaim is merőben tájékozatlanok voltak e távol vidékek dolgaiban. De végre még is győzött a kérdésben rejlő nemzeti motívum és noha vállalkozásomat a többség vakmerő cselekedetnek tartotta, megnyugodott benne mindenki és ugyanabban az ülésben, 1861. július 29-ikén, elmondhattam Búcsússzavamat az Akadémiához. Vázoltam benne életem e feladatára tett előkészületeimet és szorosan megjelöltem a tudományos célt, melyet a reám néző küzdelmek árán elérni remélek.
„Jelenleg kitűzött utam – így szóltam – lényegesen eltér attól, melyet négy évvel ezelőtt Törökországba tevék. Itt részint a száműzésben talált honfitársaim testvéri segédkeze, részint az oszmanliban nemzetünk iránt táplált rokonszenve által, nem remélt jólétben, egy hatalmas pártfogó keleti fénnyel áradozó házi körében élhettem; míg ott, hová most szándékozom, egy vad fanatizmus sugallatából mindenkit megvető és magánál alábbvalónak tartó, az európai civilizáció és annak fenyítő kezétől távol eső durva népek közé megyek. Valamint nem nagyítani, úgy épen eltitkolni sem akarom vállalatom nehézségeit s minthogy sokak előtt feltűnőnek tetszhetik, én, e nem ép testemmel, ily hosszú út viszontagságait megosztani eltökéltem, azért mintegy mentségül azon indokokat akarom felhozni, melyek a több évi tanulmányaimnak mellőzhetetlenné vált új tapasztalatok megszerzésére serkentenek.”
Előadásomban áttértem ezután ez okok megjelölésére és átesve az őszinte önbírálaton és ismertetve addig tanulmányaim mindenek fölött gyakorlati irányát, a szót nyelvészetünk addigi sikereire és az e téren még reánk váró igen sok tenni és igazítani valóra fordítottam. „A tek. Akadémia”, – így folytattam – „mint a hazai tudomány képviselője, ernyedetlen buzgalommal működik a nyelv csinosbítása és gazdagításában; de ki kezeskedhetik ennyi nemes iparkodás, annyi honfiúi törekvés felállította tanok szilárd alaposságáról, miután a gyökszók ismerése még sűrű homályban van. S e tárgyban az égető kérdés nem is az: „kell-e”, hanem inkább: „Hogyan és miképp sikerült” szófejtési eljárásunk? E kérdés nem csak most vagy a közel múlt, hanem még régi királyaink dicsőkorában is nemzetünk figyelmét egyre felhívta. Az t vagyok hajlandó hinni, hogy csak formája változott. A IV. Béla alatt Nagy-Magyarországba kiment prédikátor szerzetesektől fogva egész az újabb Kőrösi Csomáig a régi magyarok fölkeresésének eszméje nem volt igen eltérő mai törekvésünktől, csak hogy akkor a nyelv és nemzetiség fogalmát szorosabb kapcsolatban ismervén, nem igen könnyű volt elhitetni, miszerint néhány század építette válaszfal elég erős lett volna egy ugyanazon törzsből eredt és később két részre szakadt nemzetet egymás előtt ismeretlenné tenni; és minden nyelvészeti készület nélkül oly fajrokonaink keresésére indultak, kiknél a jó reggelt, jó estét-féle beköszöntésekre hozta isten feleletet vehetni reméltek. Mai korunk felfogása szerint ezen eljárást méltán balgának nevezhetjük, azért én sohasem hihetem, hogy tibeti nagy halottunk csakugyan azért áldozta volna fel nemes életét, hogy ő is madsar moger-eket keressen: nem! hazánk e nagy szelleme bizonyosan másban tűnődött, de irányát és nézeteti a titok leple rejtvén, elleneit soha meg nem cáfolhatjuk. Hála a felvilágosodott század tudományosságának, hogy a legnehezebb, legnagyobb horderejű kérdések megfejtésére legalább számos eszközök teremtettek: mi a szebb és regényesebb hangzású magyarok ősi hazája helyett nyelvészeti igazságot keresünk. Mi ugyan szinte Közép-Ázsiába utaztunk, de ott nem csak az emberek jellemét, viselt ruháit, vagy fegyvereit, hanem az élő szókat, a nyelveket, hasonlítjuk; s ezt nem valami önkényszerű eljárás, hanem a nyelvhasonlítás-felállította biztos, okszerű szabályai szerint.
„Meglehet, túlzó vagyok, de tervemben két fő eszme vezet. Először: ily fontos kérdésben a tapasztalásnak adom az elsőséget, nem önfejűségből, hanem meggyőződésből, melyet épen keleten lakásomban szereztem. Nem egyszer volt alkalmam az elmélet félszegségét belátnom s az magától annyira visszariasztott, hogy eltökélém inkább a vándor tatárok dsidáitól testemet, mint az elmélet betűitől lelkemet megöletni! Másodszor: mindig azon hiszemben vagyok, hogy az altájiság körében való nyelvészkedés, valamint kevesebb nehézséggel jár, úgy eredménydúsabb is lehet az e fajhoz tartozó nemzetbelieknek, mint az egészen idegeneknek; azaz, a magyar könnyebben tanulja, alaposabban nyomozhatja a török nyelvet és viszont a török a magyart, mint a német, francia vagy orosz; a miért a gyakorlati térhez ragaszkodásom nem alaptalan.
„Ha Európa hasonnemű intézetei, őket legkevésbé illető tudományok iránt forró részvétel viseltetnek; miért ne bírnók megmutatni mi is, hogy még sem vagyunk oly vadak, a civilizációnak oly kérlelhetetlen ellenségei, milyeneknek szomszédaink festenek. Miért ne akarnánk az újabb kor szellemi törekvéseiben részt venni s a nagy műhöz legalább egy-két levéllel járulni?” – És visszatérve a magam személyre, ki ritkán akadtam oly oszmánlira, ki társalgás közben bennem az idegen származásút csak sejtette volna is, e mondatokkal végeztem búcsúszavamat: „Ez a mi leginkább bátorít, hogy nem is mint Vámbéry, hanem mint sztambuli születésű Resid efendi utazzam be a Közép-Ázsiai iszlámságot s nyilvános könyvtárakban, melyek Szamarkand, Belkh és Bokharában léteznek; valamint magánházakban és a köz életben gyűjtsem össze azon nyelvkincset, melyet mindeddig nyelvészetünk fő tényezőjének tekinteni jogosítva érzem magamat. Rövid nap mulva hazám szép fővárosából egyenesen Sztambulba megyek, hol két-három hónapig időzve, részint még hátralevő teendőimet bevégzem, részint utazásom előkészületeivel foglalkozom. Sztambul után Teherán lesz állomásom, honnét a tek. Akadémiának levelemmel alkalmatlankodom, kijelentvén egyszersmind, mennyire lesz lehetséges azon túl vele közlekedésemet fönntartani.
„És most, Isten önökkel, nagyérdemű tudós férfiak, kiket az ég sok évekig tartson meg hazám díszére és hasznára. Fogadják ezennel forró köszönetemet azon kegyes elnézés s nemes pártolásért, mellyel csekélységemet méltatlanul elhalmozták: én tüskés pályámra enyhítőbb vígaszt nem vihetek, mint ha azon reménnyel indulhatok meg, hogy olykor-olykor meg fognak emlékezni hazájától és az európai civilizációtól messze földön barangoló hon- és tagtársuktól!”
A barátság általános és őszinte biztosításai közben kelhettem most már utamra, zsebemben, a latin nyelvű ajánlólevéllel, mely arra volt szánva, hogy megóvjon minden veszedelemtől és szólt a következőképen:

Magyar Academia.
Academia Scientiarum Hungarics sub Auspiciis Potentissimi et Inelitissimi Principis Francisci Josphi I-t
Austriae Imperatoris et Hungariae Regis vigens.

Lecturis Salutem.
Socius noster Vir ingenuus honestissimusque Arminius Vámbéry hungarus eo fine per nos ad oras Asiae Tartaricas mittitur, út ibidem studio et dis quisitioni linguae et dialectorum Turcico-Tartaricarum incumbar et sic nova perserutandae lingue nostrae popularis Hungricae, familiae altaicae cognata adminicula scientifica procuret.
Omnes igitur Vires Illustres, qui literas has nostras viderint, quive, vel Rei Publicae administrandae in Imperiis Summorum Principum Europaorum funguntur, aut secus amore litererum tenentur, rogamus obtestamurque, út eidem Socio nostro Arminio Vámbéry in rebus quibuscumque, quae ad promovendum eius scopum literarium pertinent, gratiose opitulari eumque benevola protectione sua fulcire velint.
Datae pestini in Hungarica, die 1 Audusti anno MCCCCLXI.
Baro Josephus Eötvös
Academiae Sei. Hung. V. Praeses.
P.H. Dr. Franciscus Toldy
Acad. Sci. Hung. Secretaiurs perpetuus.

Az én jó embereim azt hitték, hogy hasznát vehetem ez ajánló levélnek Turkesztán kánjainál és a turkomán törzsfőknél. Minden bizonnyal egyértelmű lett volna az akasztófával, agy a hóhér pallosával, ha a pusztaságon, vagy az Oxus partján előmutatom e hitetlen kezektől származó irományomat!

Csábító reménységekkel telve, mondottam búcsút Pestnek és útra keltem másodízben is Konstantinápoly felé, hol meg akartam tenni a végleges előkészületeimet, hogy a mint kitavaszodik, megkezdjem vándorlásomat Kis-Ázsián ás Perzsián által. Osztrák bankjegyekben kapott ezer forintom, a pénz nagy ázsiója miatt, leolvadt hétszáz aranyforintra, több hónapig való konstantinápolyi tartózkodásom még ezt a kis vagyont is megapasztotta s midőn 1862 március havában a "Progresso" nevű Lloyd-gőzösön tengerre szálltam Trapezunt felé, pőre testemre erősített övemben már csak annyi pénzem volt, hogy számításom szerint – kiadásaim megszorítása mellett – épen Teheránig juthattam vele. Merész vállalkozás, sőt talán vakmerő csíny volt ez, melynek veszedelmeire mind a mellett nem is gondoltam akkor! Némiképpen nehezemre esett a megválás sztambuli török jóbarátaimtól. E nemes emberek igyekeztek a lehetőségekhez képest enyhíteni sorsomon és amennyire csak lehet, elodázni romlásomat, mely hogy bekövetkezik, biztosra vették. Azt ajánlották, hogy egyelőre csak Perzsiába menjek, mert Hajdár efendi, Törökország akkori meghatalmazottja és teheráni követe barátja volt azén pártfogóm, Reouf bey családjának, Aali pasa hivatalos ajánló levelén kívül még egy másik, a Porta számos előkelő hivatalnoka által aláírt levelet is kaptam, mellyel oltalmába és védelmébe ajánlottak engem, szerencsétlen elmeháborodottat. Európai származásomról, vándorlásaim céljairól szó sem volt e levélben. Elég volt, ha Resid efendi minőségében híven alkalmazkodom kísérő levelem értelméhez és tartalmához; nem is tehettem máskép, ha azt akartam, hogy mindenhol vérbeli török embernek és konstantinápolyi efendinek tartsanak.
Hogy útra kelésem válságos idején való lelkiállapotomról szóljak: oly annyira fel voltam indulva, hogy részemről már eleve ki volt zárva a lehetősége minden fontolgatásnak. Azt, miről gyermekkoromban álmodtam, miért ifjú koromban rajongtam és a mi délibáb gyanánt lebegett előttem Nyugat és Kelet irodalmában való csapongásaim közben, most el voltam érendő és látni fogom a maga valóságában. A hol oly hatalmas hullámokat vet a szenvedély, mint akkor az én belső világomban, akárhányszor elnémul az ész és a megfontolás szava.
Alapjában véve nem is riaszthatott volna vissza más, mint az anyagi nélkülözés, az elemekkel való küzdés és egészségem veszedelme; mert arra, hogy tervem balul üssön ki, tudniillik a halálra, még akkor nem gondoltam. És kérdem az olvasótól, mi történhetett volna velem, melyek lettek volna azok a nélkülözések, melyektől ifjú korom keserű végzete addig megkímélt? Éhséget láttam eleget tizennyolc éves koromig; ruházatom fogyatékossága napirenden volt kora ifjúságomban s a gúnyból, megvetésből, szegény zsidófiú létemre, ugyancsak bőven kijutott részem zsenge gyermekkoromtól fogva. A keresztény csőcselék Hep! Hep! kiáltása és kődobásai s a fanatikus siiták gyalázkodásai, vagy a Közép-Ázsiai nép gyanúsítgatása közt alig fedeztem fel különbséget.
Jó korán megismerkedtem én már az emberek szeszélyeivel és gyarlóságával és tapasztalásom szerint az ember, viselt légyen ázsiai daróc ruhát, vagy nyugatias finom köntöst, mindig csak egyforma volt; sőt részvétet és jóságot az előbbi esetben még inkább leltem, mint az utóbbiban. Tehát nem volt rá ok, hogy elvegye bátorságomat az erkölcsöknek az a riasztó képe, melyet irodalmunk az úgynevezett barbárokról festett. Csak egy dolog eshetett latba némiképpen, midőn szándékom megvalósítása előtt álltam; tudniillik az, hogy újólag végig kell szenvednem a nyomorúság és a küzdés amaz iskoláját, miután megismerkedtem már az élet kényelmével és nyugalmával is. Mert Konstantinápolyban az utolsó években, mint már említettem, jól, sőt nagyon is jól folytak dolgaim. Kényelemben, bőségben éltem, még hátas lovam is volt és talán csak az az egyetlen dolog válhat dicséretemre, hogy most mindezt önként adtam cserébe a koldusbotért.
De Uramisten, mire nem viszi rá az embert a becsvágy mindennél hatalmasabb ösztökélése? De mit is ér az élet, ha nincs meg benne, vagy már eltompult e rugója és kútforrása minden tetteinknek? Az anyagi jóllét, a kitüntetés s a méltóságok dísze tarka játékszer csupán, mely csak rövid időre elégíthet ki bennünket s melyre hamarosan ráun az ép emberész. Szépnek, fenségesen szépnek csak azt a tudatot lehet mondani, hogy, bár a legkisebb dolgokban is, szolgálatot tettünk az emberiségnek; és van-e dicsőbb dolog a világon, mint az a reménység, hogy ha csak egyetlenegy betűvel is gazdagíthatjuk nyitott könyvét a szellemi életnek! Így gondolkoztam és így éreztem én és ebből merítettem erőt amaz eltökéltségemre, hogy ezerszerte nagyobb veszedelmekbe, küzdelmekbe és nélkülözésekbe döntöm magam, mint a minőkben részem volt annak előtte. Sokszor vetettem föl magamban a kérdést: hogy e magasabb eszményi célok mellett nem lebegett-e szemem előtt az anyagi haszon, vagy is jövőm megállapításának gondolata is? Bizonyára nem lett volna bűnös gondolat, de azt hiszem, megvalósítása mégis csak sokkal bajosabb és kétségesebb lett volna ezen a módon, mint ha hivatalt vállalok Konstantinápolyban, hol nagy befolyású jóakaróim támogathattak volna s hol biztos révébe juthattam volna életemnek. Nem! Szándékom a fölhevült képzelet, az ismeretlenre való ellenállhatatlan vágyakozás és a kalandok féktelen szomjúhozásának szüleménye volt.

V. FEJEZET
Második keleti utazásom.

Minthogy második keleti utazásomról több könyvet írtam, melyek, különböző nyelvekre lefordítva, közjava lettek a művelt emberiségnek, ez emlékezésemben csak azokat a pontokat fogom megérinteni, melyek tisztán személyes természetűek lévén, említetlenül maradtak útleírásaimban. Nevezetesen különös súlyt kívánok itt vetni azokra a részletekre, melyek a sztambuli efendinek törzsökös ázsiai emberré és kolduló dervissé való alakulásáról szólnak. Kalandom ezzel a megfutott pálya természetszerű alakulásának képét fogja mutatni és le fogja vetni csodaszerűségének és rendkívüli voltának színezetét. Annál szükségesebbnek tartom ezt, mert utazási műveim olvasója az egyes fordulatok kapcsán így észre fogja venni egyrészről lelki átváltozásomat, másrészről pedig azokat az erkölcsi és társadalmi hatásokat, melyek a bennszülöttekkel való sűrű és benső érintkezésem révén nem maradhattak visszahatás nélkül s melyek aránylag rövid idő alatt a magam szemében is sajátszerűnek tűnő jelenségeknek váltak előidézőjévé.

A midőn Perzsiába való utazásom közben, odahagyva Mukhlisz Emin pasának, Trapezunt kormányzójának vendégszerető hajlékát, egy kis kereskedelmi karavánnal lassan léptetve tartottam fölfelé a Pontusz hegység emelkedésén és rávetettem pillantásomat a távolba vesző tengerre: először éreztem, hogy szívem összeszorul és lelkemben a kalandok vágya először kelt tusára vállalkozásom bizonytalanságának és veszedelmeinek riasztó érzetével. Szép tavaszi nap volt. A propontuszi hegyek közt az első állomásig vivő utam fenséges képe és csodás természeti szépségei lassankint elűzték komor gondolataimat és már-már győzedelmessé vált bennem a rajongás. De midőn estefelé betértem a karavánszeráj utálatos, piszkos fülkéjébe, aztán leterítettem a puszta földre szőnyegemet és fáradtan az első lovagló út viszontagságaitól, magamnak kellett elkészíteni sovány vacsorámat, akkor erőt vett rajtam helyzetem fagyos komolysága és első ízben éreztem a különbséget a rideg valóság és a rózsás ábrándok között. A rizskása, melyet főztem, megkozmásodott; a zsír avas volt s a kenyér, melyet hozzája ettem, a legélvezhetetlenebb fajtából való volt a között, mely török földön valaha ennem adatott. Éjjeli szállásom a hideg földön minden volt inkább, csak kényelmes nem volt és hogy még is mélységes álomba estem, azt csak első lovaglásom fáradalmának köszönhettem. Ez első hosszú lovaglás gyötrelmes hatását két vagy három napig megéreztem minden porcikámban. A Trapezuntból Erzerumba vivő út, Szamarkandig tartó hosszú lovaglásom e gyakorló iskolája, egyáltalán a legkínosabb út volt, melyet valaha jártam, mert mindenek előtt ezen kellett hozzátörődnöm öszvérhajcsárokból álló durva, piszkos és vakbuzgó útitársaim kíséretéhez, és a mi még ennél is jóval borzalmasabb volt, ezen kellett hozzászoknom a férgekhez, melyektől nyüzsgött minden éjjeli szállásom. Erzerumba érve, hol egykori főnököm, Daim Husszein pasa, a katonai kormányzó, látott magánál vendégszeretettel, részem volt újra némi pihenésben. Ez az áldott lelkű ember, a vallásos titokszerűség lelkes hitvallója, erősen meg volt győződve bokharai utazásom szent céljairól és hadsegédével, Hidajet efendivel együtt órák hosszáig tartó oktatást adott a különböző rendek és főképpen a nakisbendiek rendjének mivoltáról, mert ezeknek volt az alapítója az a szent, kinek sírjához zarándok-utam elvezérel. E háznál való tartózkodásom közben ismerkedtem meg egy merőben eredeti módjával annak, hogyan lehet a babonát a rendőrség szolgálatába állítani. A pasa elvesztette drága gyémántos gyűrűjét s mert azon a napon nem tette ki lábát a házból, jogos volt a föltevése, hogy megkerül, hacsak el nem orozta egyike ez ő nagyszámú szolgáinak. Minthogy mindenkutatás hiábavaló volt, Hidajet efendi egy csodatevő sejket hivatott magához. Ez leült a ház nagy előcsarnokába, hova már előtt az egész háznépet összecsődítették. Ott volt a pasa is egész kíséretével. Én türelmetlenül vártam az elkövetkezendőket, mikor a sejk, törökös módon keresztbe vetett lábai ülve, egy fekete kakast vett elő a köpönyege alól és az ölébe téve, felszólította a szolgákat, hogy vonuljon el sorra előtte mind, simítsa meg tenyerével gyöngyén a kakast, a kezét pedig rejtse tüstént a zsebébe, mert – így szólt a sejk – a kakas menten el fogja árulni a tolvajt egy kukorításával. A mikor a szolga mind elvonult már a sejk előtt és a kakast megérintette, a sejk mindenkit sorra felszólított, hogy mutassa meg neki a kezét. Valamennyi kéz fekete volt, egynek a kivételével, mely fehér maradt s melynek gazdájában a tolvaj kilétét nyomban meg is állapították. Mert a kakas tolla be volt hintve korommal s mivel a tolvaj, attól való féltében, hogy elárulja magát, nem merte megsimítani, a keze fehéren maradt és bűnössége e miatt, természetes módon, kiviláglott. A tolvaj elvette büntetését, a sejk meg a jutalmát.
A pasa házánál és egyáltalán Erzerumban való tartózkodásomnak sok kellemes oldala volt, de kényelme annál rosszabbul esett, mert az örmény fennsíkon át a perzsa határig vezető út a legfárasztóbbak egyike az ázsiai utazónak. A szegényes örmény házak – jobbára földalatti odú valamennyi, a vakondtúráshoz hasonlatos – egyetlenegy helyiségből állnak, melyben a lakó együvé van zsúfolva tíz vagy húsz bivallyal. Örökre felejthetetlen lesz nekem az első éjszaka, melyet együtt töltöttem a rossz szagú álatokkal, melyeknek társaságában a végletekig gyötri az embert a gőz, a hőség és a féreg. Az ilyen gőzfürdő után pompásan hat az elernyedt idegekre az örmény fennsík fagyos reggeli levegője; az ember azt sem tudja, hova legyen gyönyörűségében az Isten szabad ege alatt és ujjongva szívná magába a levegőt, ha a kis karavánt még inkább, mint a magános utast, nyomon nem kísérné a félelem a kurd rablók miatt, kiknek hazája a Köroglu hegyszorosnál kezdődik.
Ilyen lélekállapotban estem át a Dagfar hegyen a kurd rablókkal akadt első kalandomon. Ez volt a tűzkeresztségem; de forróság helyett jéghideg borzadály futott végig tagjaimon, midőn örmény útitársaim könyörgésére, kiknek értékes árumálháit már lerakták a reánk törő rablók, kénytelen voltam felcsapni a gyöngék vezetőjének és pisztollyal a kezemben felrohantam a magaslatra, hogy kérdőre vonjam a vakmerő útonállókat. Szép erény a bátorság, a férfias elszántság és a halálmegvetés - gondoltam magamban -, de nem mindig születik vele az emberrel, mert meg kell azt tanulni és szokni kell hozzája. Meglehet ugyan, hogy a dagadó kebel, a bátor tekintet és az erekben vadul keringő vér, e kétségtelen jelei a bátorságnak, természetes következése a többé vagy kevésbé heves vérmérsékletnek, de azért mégis csak a szükség volt és lesz minden időben az a nagy mester, ki ott őrzi művészetét az ép és erős férfilélekben! Ez volt a gondolatom a kimerültségnek abban a pillanatában, mely idegerőmnek túlságosan erős és szokatlan megfeszítésére következett. A Dagar-hegyen átélt epizód után sok más támadás és meglepetés ért még későbbi utazásomon, s végezetül annyira vittem, hogy bátran a szeme közé néztem minden veszedelemnek, a nélkül, hogy gondoltam volna a halálra; de ragaszkodom ahhoz a meggyőződésemhez, hogy az ember hősnek nem születik, hanem azzá nevelődik s hogy a fokozatos megszokás fegyvert szorít a legfélénkebb szobatudós öklébe is, láttára a fenyegető életveszedelemnek, és idővel bősz oroszlánná teheti az önvédelemben. Ilyeténképpen és nem máskép támad a személyes bátorságnak néha fennen dicsért hatalma. Voltaképpen az önfenntartás ösztöne az a forrás, melyből a hősiesség fakad és a testben erős ember ritka eset, ha nincs birtokában ennek a szükségszülte lelki tulajdonságnak.
Mikor Diadinnál átkelve a perzsa határon, Irán földjére léptem, mely egykor a költészet bűbájos fényében tűnt elém, csak annál gyorsabban ábrándított ki a táj sivár, puszta és kietlen voltán kívül a testi szenvedéseimhez járuló lelki nyomorúságom és annál kíméletlenebb kézzel tépte szét ifjúi képzeletem rózsaszín fátyolát. Török efendi szerepében – tehát a siita perszák szemében a legundokabb szerepben lépve fel (másként, a készültségem és iskolám miatt, nem lehetett), örökös célpontja voltam a honi földjükön fanatikusabbá és vakmerőbbé váló perzsák gúnyos megjegyzéseinek, kajánságának és akárhányszor tettleges bántalmazásaiknak is. Mintha ifjúkoromban nem lett volna elég bő részem az efféléből: új formát öltve kezdett ismét gyötörni a vallási düh hidrája és a régebbi napok Hep! Hep! Kiáltása éjjel és nappal ebben a változatban harsogott most fülembe: "Szegi szunni!" ("Szunnita e"); a perzsa kalmárok és perzsa mollák zaklatásai és érellenkedései pedig épen nem voltak kevésbé alkalmatlanok, mint a keresztény suhancok kődobálása és a katolikus gimnáziumi professzorok csúfondárosságai! De idő multával bele törődtem ebbe a nyomorúságomba is. A türelem és a kitartás a legádázabb ellenséget is lefegyverzi és ha csengő hangomon szigorúan siita hangváltozatokkal elénekeltem a Korán egy-egy szúráját, vagy egy-egy versét a Mesznevinek, melyet egyformán szent könyvének vall mind a két mohamedán felekezet, haragjuk megszűnt és fanatikus útitársaim megvigasztalódtak ebben amondásban: "Még nincs veszve egészen, válhat még belőle igazi muzulmán, azaz siita is." A későbbi lapok is bizonyságot tesznek majd róla, hogy jobbára - sajnos - épen a vallás, az isteni sugallatnak ez a fenséges alkotása és az emberi nem fellendülésnek és megnemesítésének ez az állítólagos eszköze, leginkább éreztette velem az emberek rosszaságát. A bölcsőtől az aggkorig, Európában úgy, mint Ázsiában, a fényes kultúra levegőjében ép úgy, mint a pőre barbárság honában, fanatizmust és szűkkeblűséget, gonoszságot és igazságtalanságot jobbára a vallás emberei részéről és csak a vallás miatt szenvedtem!
Perzsa földre való érkezésemmel tehát az eddigi anyagi gondokhoz és küzdelmekhez hozzájárultak még a lelki szenvedések is. Soha sem fogom elfelejteni azt az érzést, melyet a Khoi utcáján és bazárjában szemközt jövő perzsák kaján, haragos és megvető pillantása keltett bennem. Az emberek törökül beszélnek itt is, de elég volt a szájamat kinyitni, hogy tiszta sztambuli kiejtésemmel rögtön eláruljam szunnita voltomat. Ez a harag kétségtelenül csak megtorlása azoknak a sértéseknek és bosszantásoknak, melyek nyomon kísérik a törökföldön a siita jövevényt; de én joggal vethettem föl magamban a kérdést: mit vétettem ezeknek az embereknek én és mi részem volt abban nekem, hogy Alit kiforgatták a próféta örökéből? De hiába volt minden okoskodás és argumentum, mert elvégre és tagadhatatlanul efendinek jöttem ez országba és az a mély gyűlölség, amelyet ez a szó a siiták lelkében ébreszt, elég súlyos okát szolgáltatta mindannak a szidalomnak, melyet tűrnöm kellett. Még pénzen is nagy bajjal kaptam valamit a vakbuzgó néptől. Fölmerült a kérdés: vajon a szunnita is nedsisz-nek, vagyis tisztátalannak tekintendő-e, mint a keresztény, kivel testileg érintkezni bűn, és csak hosszú és heves vita árán voltam képes eloszlatni az afféle skrupulusokat. Ha gyakoribb lett volna az érintkezés a perzsák és a törökök közt, bizonyára kevesebb szenvedés ér engem; de én voltam az első oszmán magánember, ki évek óta utazó minőségében perzsa földre lépett, és ennek következtében sok mindennel meg kellett alkudnom. Leginkább az lepett meg, hogy az asszonyok sokkal vadabbul viselkedtek, mint a férfiak. Sokan kiköptek előttem, ha elmentem mellettük és szemenszedett szidalmakkal kísérték gyűlöletük e kitörését. Hja, a szépnem mindenhol szenvedélyesebb, mint a férfinem!
Hála a fizikai fáradalmakban megacélosodott és megizmosodott testem egészségének, könnyű volt beletörődnöm a szüntelen lelki tusába. Még örültem is az állandó izgalomnak s midőn Tebriszben, az Emír-karavánszerájban, fülkémbe vonulva, napokon át fáradhatatlanul néztem én is a perzsa kalmárok, mesteremberek, koldusok, dervisek, komédiások, énekesek és szemfényvesztők őrült sokadalmát, kezdettem érezni, hogy keleti emberré alakultam át és hogy a szegény vándorló ember sorsa egészen elviselhető. Félig európai ruházatomat egymás után cserélve föl a bő perzsa ruhadarabokkal, külsőmet lassankint átalakítottamé smár kevésbé tűntem fel az embertömegek között. Egyszer, ahogy a karavánszeráj udvarán ténferegve, az alkudozó csoportok s a megrakott és terhüktől megszabadított teherhordó állatok közt egy európai embert láttam, ki árumálháinak rendezése közben, valami török szót keresve, türelmetlenül levelezgetett egy nyolcadrét nagyságú könyvecskében: jót mulattam rajta, midőn e műben saját török zsebszótáramra ismertem, melyet évekkel azelőtt adtam ki Perában. A szorgalmas kalmár – egy W... nevű svájci úr, kinek bizományi üzlete volt Tebriszben – végre megunta a hiábavaló keresgélést s egynehány nem épen hízelgő komplimentum kíséretében félre tette a szótárat. Én ekkor hirtelen megszólítottam németül, megjegyezve, hogy szótárának szerzője talán még sem olyan szamár, mint gondolja és hogy inkább talán az a baj, hogy nem jó helyen kereste benne a keresni valóját. Hogy egy rongyos, félig török, félig perzsa módra öltözött alak németül szólítsa meg Tebrisz bazárjában: ez már sok volt egy kissé a Merkurfi egykedvűségének. Néhány szót váltottunk, az elszégyenkezésre és a felindultságra mentegetőzés következett és a vége az lett a tréfás esetnek, hogy meghívott magához és néhány napig jól tartott házánál. Efféle mulatságos kalandjaim akadtak más alkalommal is s a rendkívüli nyelvbeli tudás, valamint az a szokásom, hogy hangsúlyban, hanghordásban és szófűzésben mindig a csalódásig híven utánoztam az idegen szókat, a Koránból vett mondatokat és verseket is helyeztem el a megszokott taglejtések kíséretével, – hallgatóimat mindig és mindenhol kihozta a sodrából és arcom minden idegenszerűsége mellett is elhitette velük, hogy bennszülött vagyok.
Ez örvendetes megfigyelésre alkalmam nyílt már a Boszporusz partján is, de még inkább közép-ázsiai utazásom első felében. Nem mondhatnám ugyan, hogy ment voltam minden gyanúsítástól, mert arcom jellegzetes vonásai mindig gyanút keltettek és mindig bajjal fenyegettek, de a nyugat-ázsiai világ népeinek tarka mozaikjában, hol örökös keveredésben és felszívódásban élnek egymással a legkülönbözőbb égövek fajai és típusai, a nyelv minden, a külső semmi s ha ez a nyelv hozzá még Allahnak és prófétájának dicséretét hirdeti, az ember jog szerint és tényleg bele kerül a vallási közösség mindent egybefogó kötelékébe és nem idegen többé.
Tebrisz karavánszerájában való tartózkodásom ennek következtében gazdag volt a legsajátszerűbb benyomásokban és megfigyelésekben. Puszta és szegényes cellámban ülve, órák hosszáig legeltettem szemem az udvaron tarka összevisszaságban alkudozó, civódó, kiabáló, éneklő és imádkozó sokaságon. Utóbb közéjük vegyültem magam is, megszólítottam ezt vagy amazt, beszélgettem a legkülönbözőbb fajtájú üzletekről és, ha el nem kerülhettem, este, a midőn meglehetős csönd lett a karavánszerájban, részt vettem a vallási kérdésektől, a kormánydolgokról és sokmás egyébről folyó társalkodásban is. Keleten és különösen Perzsiában a kalmár mindig az ellenzékhez szít, mert sokat szenved a fejetlenség és az önkényuralom miatt. Engem sokszor meglepett nézetének nyílt kimondásával.
Midőn Tebriszben való hosszabb tartózkodásom után nyeregbe szálltam, hogy folytassam utazásomat Teherán felé, merészebb volt már a jövőbe vetett reménységem és szilárdabb a tervem sikerültéhez fűzött bizodalmam. A megszokott karavánok helyett most már inkább egyes utazókhoz csatlakoztam, még pedig különös előszeretettel a szunnita országokból jövő és siita inkognitóban egész Iránt bebarangoló kurdokhoz és arabokhoz, kik a vallással kalmárkodnak, más szóval: kik mint elégia-dallók (rouzekhan) faluról-falura járnak, naponta több liter könnyűvel öntözik meg a két vártanú: Hasszán és Husszein emlékét s a mikor már besöpörték a szép sárga csikókat, álruhába bújt szunnita létökre jót nevetnek a markukba hallgatóik együgyűségén. Egy másik fajtája ezeknek a vallásos üzletembereknek eleven és holt perzsáknak a kerbeleai szent búcsújáró helyekre való szállításával foglalatoskodott olymódon, hogy az előbbieknek úti marsallja volt zarándokútjukon, alaposan ki is szipolyozta, vagy pedig titkon összejátszva a rabló beduinokkal, minden javaikból kifosztatta őket, az utóbbiakat pedig, tudniillik Alinak az Úrban elszenderült Híveit, négy deszka közé szorítva szállította Kerbelába és Nedsefbe. Perzsiai vándorlásaimról és élményeimről szóló könyvemben megpróbáltam képét festeni egy ilyen halottas karavánnak. Minden bizonnyal egyike a legborzalmasabb és a legundokabb üzleteknek a világon, de nyereséges üzlet. S midőn úg egy társaságban utaztam ezekkel a szállító urakkal, elégia-dallókkal és kerbelai zarándokvezetőkkel, hamar rájöttem, hogy a szent férfiak szemfényvesztése Keleten ép úgy, mint Nyugaton és a keresztények közt csak úgy, mint a mohamedánok között, egy és ugyanaz mindig. Itt is, csak úgy, mint amott, a jelszó ez: "Mundus vult decipi – ergo decipiatur", csak épen, hogy Ázsiában sokkal alaposabb és gyakoribb a megcsalatásban való üdv esete, mint nálunk Európában.
Ázsiában csak nagyon keveseket világosított meg a műveltség és a felvilágosodottság. A kételkedés bátortalanul jelentkezett az iszlám virágzásának korában is, mostanság pedig, midőn a szegénység és a nyomor csak a mindennapi életre fordítja az emberek gondolatát s midőn rabja mindenki a létért való nehéz küzdelemnek, manapság vajmi ritkán mutatkozik hajlandóság a metafizikai szemlélődésre; kevesebbet tűnődik az ember és hideg egykedvűséggel tartja magát a vallás régi szabályaihoz.
Dacára a júliusi tikkasztó hőségnek és dacára időnként való éjjeli megtámadtatatásunknak, mely inkább látszott megfélemlítésnek, mint igazi rablótámadásnak, vidám lélekkel köszöntöttem be a perzsa fővárosba s midőn a simrani hegyek hűs rejtekében levő török követségen valamennyire kihevertem fáradalmaimat, nem volt ember boldogabb, mint a milyen én voltam a hűvös napok beálltával, a mikor, oda se nézve többé a
fénynek és a kényelemnek, reá léphettem kalandos útamra déli Perzsia, Iszpahán, Siráz és Perzepolisz felé. Ez az utazásom úgyszólván második tanfolyama volt Közép-Ázsiai vándorlásom előkészítő iskolájának és ha nem végeztem volna el ezt a tanfolyamot, ki tudja: egyáltalán sikerrel jár-e turkesztáni vakmerő vállalkozásom? Tudniillik a midőn Teheránba érkezve, azt a kellemetlen hírt hallottam, hogy a bokharai utazás óriási és leküzdhetetlen veszedelmekkel jár és semmi esetre sem tehető meg oly könnyű szerrel, mint képzeltem, és hogy ráadásul a Doszt Mohammed és Ahmed sah háborúja következtében Perzsia éjszaki részén kiütött zavarok miatt tisztára lehetetlen az utazás Mesheden és Merven, vagy Heraton át, a szükségtől kényszerítve, kibúvót és új elfoglaltságot kellett keresnem, hogy ne legyek kénytelen hosszabb pihenőt tartani. Déli Perzsiában ugyan kevés vagy semmi keresni valóm sem volt, mert tanulmányaim célpontja messzire esett az árja területtől; ámde nem hagyhattam fel a magam edzésének munkájával sem és annyira megszerettem már akkor a kalandos vándorélet izgalmait, hogy többre becsültem a kemény nyerget, a száraz kenyeret és a puszta földet a török követség vendégszerető palotájának minden fényűzésénél, gazdagságánál és pompájánál.
A vendégszeretet, melyben részem volt, lehetővé tette számomra, hogy egy követségi attasé félhivatalos minőségében léphessek föl a perzsa fővárosban. Az előkelő világ ajtai megnyíltak számomra, bemutattak a királynak is, a mikor pedig útnak voltam indulandó déli Perzsiába, a perzsa kormány ellátott az itt következő menedéklevéllel:

„A dicső fővárostól le egészen Sirázig ezennel tudtul adatik az állam minden hivatalnokának, hogy nagytekintetű és nemes Resid efendi, az ottomán kormány alattvalója, ki utazó szándékkal jött ez országba, Farsz tartományába tart. A két birodalom közt fennálló barátságos viszony, de nem kevésbé a moszlim vallás közössége által parancsolt egyetértés következtében utasításul adatik ama vidékek minden hivatalnokának, hogy az említett utazót tiszteletben és becsülésben részeltesse, utazása közben és az állomásokon minden bántódástól óvja és mindennemű alkalmatlanságtól megkímélje.
„Teherán, 1279 Száfár 24-ikén.
Mirza Szaid khán
„külügyminiszter.”

Tekintve a csekély figyelmet, melyben a vidéken a legfőbb kormányzati parancsokat is részesítették, nem voltam túlságosan bizalommal e menedéklevélhez. Nem óvott meg az mástól, mint a netánvaló gyanúsításoktól.
Mindamellett Iszpahánban és Sirázban való látogatásom közben mint hivatalos védelem alatt álló sztambuli efendi sokkal jobban megismerkedhettem a perzsa földdel és lakóival, mint bármely más európai ember annak előtte. Különös érdekű volt reám nézve az az idő, melyet az Imam Dsumának, Iszpahán akkori főpapjának házánál töltöttem; valóságos rejtély voltam a szemében s ő hiába igyekezett keresztüllátni inkognitómon. Ez a ravasz, rendkívül ügyes és rendkívüli befolyásnak örvendő szent mindenáron át akart téríteni a siita vallásra. Vitaestéket rendezett, melyeken vallástudományuk minden retyemutyáját a fejemhez vagdosták a tudós siita akhondok (papok) és mollák, belemélyedtek a siita hitelvek és szertartások egyedül helyes voltának szőrszálhasogató bizonyítgatásába, az érvek egész dandárját mozgósították az első kalifák (Abubekr, Oszmán és Omár) bitorló voltának és Ali kétségbevonhatatlan utódlási jogának bebizonyítására. Minthogy én sűrűn voltam tanúja az ellenkező, tudniillik a szunnita tábor efféle vitáinak, nem esett nagyon nehezemre, hogy hellyel-közzel egy-egy nyomós ellenokot vessek a vitatkozásba; de ha erősen a sarokba szorítva, adós maradtam a felelettel, valósággal ujjongtak az ellenfeleim és azt hitték, hogy bennem, az álruhába bújt európaiban, már is legyőzték az egész szunnitaságot. Milyen borzadály fogta volna el a szegény bolondokat, ha csak sejtik is, hogy frengivel vagyis nedsisz-szel (tisztátalannal) érintkeztek és szennyezték be magukat s hozzá még olyan emberrel bocsátkoztak hiú vitatkozásba, ki esküdt ellensége minden pozitív vallásnak! Az alsóbb néposztályokkal való érintkezésem közben természetesen nem folytak le ily simán az efféle vitatkozások. A hosszú karavánutakon való lovaglásaim közben, a pihenő, az evés, az ivás idején, sehol sem voltam védve a tolakodó kérdésektől és kihívásoktól. Még a hideg éjszakában is, midőn lassan lépdelő szamaram hátán mély fáradtságomban álomba merültem, még akkor is megesett akárhányszor, hogy kíméletlenül felráztak és a következő megjegyzéssel támadtak reám: - Mit gondolsz, hogy nem lett volna bitorló az az Omár nevezetű rühes kutya, a pokolnak az az undok háziállatja, az a büdös féreg? Felelj, efendi, mert bizony mondom, nagy kedvet érzek magamban, hogy menten a pokol fenekére kergesselek a te piszkos védőszentedhez!
Tizenhárom évszáz múlott el azóta, hogy a vallás mezébe öltözött uralkodásvágy és hiúság megkezdette népeket szétválasztó harcát, mely azóta tengerét ontotta a vérnek és hegyekkel felérő tömegét halmozta fel a romoknak és omladványoknak, és most bele erőltetnek e küzdelembe engem, ártatlan vándort, Voltaire és Strauss Dávid hívét és oldaldöfésekkel riasztanak fel miatta üdítő szendergésemből. Nem borzasztóság ez?!
Bizony mondom, drágán fizettem meg az élvezetet, amelyet déli Perzsia látása szerzett nekem sok ezer éves pompás emlékeivel, Hafiz és Szádi sírjával. Perzsiáról írott könyvemben tizedrészét sem mondottam el talán szenvedéseimnek és nélkülözéseimnek, de azért véghetetlen örömöt leltem élményeimben és túlárasztotta érzéseimet és ábrándba ringatott déli Perzsia szép nyelvjárásának minden hangja és minden pillantásom, mely a régi Irán fénykorának régiségeire esett. Örökre felejthetetlen számomra a perc, midőn holdfényes éjszakán Perzepolisz romjai közé értem, hol órák hosszáig álltam néma csodálkozással a hajdani műveltség gigászi emlékei közt, az esték, melyeket műveltlelkű perzsák társaságában, gyöngyöző serleggel a kezemben, dal és zene hangjai mellett töltöttem Hafiz sírjánál, és a kegyeletes órák Szádi mauzóleumában!
E páratlan lelki gyönyörűségeim mellett rendkívüli módon megacélozott testemet bámulatosan rugékonnyá tette Sirázba és onnan vissza, Teheránba való utazásom. Minden baj nélkül dacoltam széllel és esővel, hőséggel és faggyal; olyan jól aludtam a nyeregben, hogy a puha ágyban sem különben; jártam hegyen és völgyön át minden elképzelhető hátas állaton, sőt kedvemet leltem a lovasbravúrokban is, melyek, ha bénaságomra gondolok, ma is hihetetlennek tűnnek előttem. Felkaptam a vágtató lóra, olyan ügyesen kapaszkodtam fel a magasan megrakott öszvérekre és tevékre, mintha kötéltáncosok körében nevelkedtem volna fel és a legdurvább fickók között is olyan biztosságban éreztem magam, mintha világéletemben rablók és útonállók közt forogtam volna. Ily körülmények közt nincs mit csodálni rajta, hogy visszatérve déli Perzsiából, megmaradtam amaz elhatározásom mellett, hogy bármi történjék, elmegyek Boharába, ha Heraton és a turkomán sivatagon át kell is megtennem ez utat, és, hogy siket füleknek szólott és hatástalanul pattant le rólam teheránbeli európai és török barátaim minden figyelmeztetése, rábeszélése és elriasztó szándéka. Gondoltam magamban: mi baj eshetik velem más, mint a mit eddigi vándorlásaim közben is megértem és megpróbáltam? A szegény efendi szerepét, melyben utamra keltem, már rég levetettem és, magamnak is észrevétlenül, a kóborló dervis szerepét öltöttem magamra, mert dervisnek mondja magát a minden földi céloktól és utaktól idegen keleti ember, ki vándorló kedve és kalandvágya a messzeségbe űz s kinek a vallás csak cégér és semmi egyéb. Már most nem mindegy-e az, ha dervis létemre Perzsiában koldulom kenyeremet és nappal rongyosan kóborolva, éjszaka pedig a tekke-ben (kolostorban) himnuszokat zengve töltöm időmet, vagy pedig ha Közép-Ázsiában cselekszem ugyanezt? Ellenkezőleg, gondoltam magamban, az iszlám világnak ez utóbb említett részében, a hol oszmanli létemre könnyebben mozoghatok és jobban boldogulhatok a szunniták és törökök közt, bizonyára még szerencsésebb napok várnak reám, és szenvedés, csúfság s gyalázat helyett csak megbecsülésben és dús vendégszeretetben lesz részem. Oly erősen bíztam szándékom sikerében, hogy valósággal vágyakozni kezdettem Közép-Ázsiába. Rendkívül érdekes volt a megítélés, melyben elhatározásomat Teherán európai lakói részesítették és az, hogy milyen általános volt rólam a nézet, hogy végzetes agyrém rabja vagyok, hogy sejtelmem sincs a reám néző veszedelmekről és hogy menthetetlenül romlásomba rohanok. Élénk emlékezetbe volt még akkor Conolly és Stoddard angol tisztek tragikus vége, kik vértanúhalált szenvedtek Bokharában. Monsieur de Blocqueville nem régiben tért vissza turkomán fogságából s még mindenkinek fülében csengettek a teke-k között töltött borzalmas rabságának részletei. Emlegették captain Wyburn, egy angol tiszt, rejtelmes halálát, ki nyomtalanul eltűnt a turkomán sivatagban; egyéb képzelt borzalmakat is fűztek ez esethez és nincs rajta mit csodálkozni, hogy mindenki igyekezett eltéríteni szándékomtól és a legrikítóbb színekben festette le a moszlim fanatizmus legfőbb fészkében való utazás borzalmait. Nevezetes a dologban, hogy legkevésbé az angol követségen levő barátaim igyekeztek bátorságomat szegni és Th. R. úr, Burnes és dr. Wolff útleírásaira való utalással, nem hallgatta el azt a nézetét, hogy kedvező kilátásaim vannak a sikerre. Franciaország követe, Gobieneau gróf, a ki író és keleti kutató volt maga is, nem sok reménységgel bíztatott, a sikerem nem is lett volna kedve szerint való, mert el volt telve irigységgel és haraggal. De legnagyobb volt a kedvetlenség a török követésen, melynek a porta hivatalbeli urai részéről a legmelegebben be voltam ajánlva és a hol tervem valóban aggodalmat keltett.
Perzsiának egyébként szívesen mondottam istenhozzádot, mert mi örömöm telhetett volna az Irán földjén való hosszabb tartózkodásban és mivel elégíthette volna ki irodalmi hiúságomat ez akkor már túlontúl ismert ország politikai és társadalmi viszonyainak leírása? Igaz ugyan, hogy akkor még nem jelentek meg dr. Polak és lord Curzon of Keddlestone tanulságos klasszikus művei, de nekem merő lehetetlenség lett volna új dolgokat írni Perzsiáról. Az országgal és népével való közvetlen érintkezésem közben legföljebb a kormány és a társadalom erősebben kidomborodó keleties karaktere lepett meg és az, a mit szememmel láttam, megerősített abban a meggyőződésemben, hogy Perzsia legalább száz évvel hátrább van, mint Törökország és hogy népének erősebb szellemi képességei mellett is bajosabban fog kigázolni az ázsiai gondolkozás ingoványából, mint amaz. A Nyugatról és műveltségéről ez idő tájt vajmi bizonytalan fogalma volt Perzsiában az embereknek. Naszreddin sah, az ifjú király, udvari orvosai: Cloquet, Polak és Tholozan befolyása következtében sok tekintetben hajlott nyugati műveltségünkhöz és tőle telhetőleg azon volt, hogy az új irányba terelje környezetét is. De a keleti ember rideg konzervativizmusa, és hozzá még a perzsák nemzeti büszkesége és mód nélkül való hiúsága, mely untalanul a szaszanidák korszakán és II. Abbasz sah fénykorán merengve, lekicsinyelte, sőt kacagta az európai civilizáció diadalait, útját állta minden egészséges és erőteljes elhatározásnak. A kormányzat legfőbb köreiben is ritkaságszámba ment, ha valaki tudott franciául. Mirza Szaid khán, az akkori külügyminiszter, ki régi szabású, igazi ős-perzsa volt, gyakori érintkezésünk közben sokszor adta különösen mulattató jeleit tudatlanságának és megátalkodottságának. Merőben tájékozatlan volt Európa földrajzának és történetének még az elemeiben is és akármit mondottam neki egynémely európai állam nagyságáról és hatalmáról, ő azt mind semmiségnek tartotta és azt vetette ellene: – Ha Európa csakugyan olyan nagy, miért akar Perzsiával való kereskedésen meggazdagodni és miért tolakszik hozzánk? – Mirza Jahja kán, a király első hadsegéde, ki tudott franciául és Európa-látott ember létére némiképpen tájékozva volt a világ dolgairól, hangosan fel szokott kacagni a miniszter tudatlanságán, de a Nyugatnak ő is csak egynémely érdemét ismerte el és egyáltalán mindig a perzsa nép nagyobb szellemi képessége és észbeli tehetsége mellett tört lándzsát. A tudósokkal és írókkal meg épen nem mentem semmire. Utalva csakugyan szép régi irodalmukra, költői elragadtatásukban hasonlíthatatlanul szebbnek, sőt utolérhetetlennek tartották a kelet gondolatvilágát s különösen büszkék voltak bölcselőikre. – Ha csakugyan olyan nagyok és annyira különbek a ti gondolkodóitok, miért fordítjátok le a mi Szádinkat, Hafizunkat és Khejjamunkat? Mi egyáltalán nem törjük magunkat a ti klasszikusaitokért, - ilyen beszédüket hallottam akárhányszor. Ez emberek boldogok voltak a ő perzsa mikrokozmoszukban és különösen feledhetetlenek nekem azok az órák, melyeket az akhondokkal (tudósokkal) való vitatkozásban töltöttem. E nagyturbános papok főképpen a vallás dolgaiban való szabadelvű felfogásukkal tűntek fel nekem, mert minden vakbuzgóság nélkül, tisztán történelmi nézőpontról beszéltek Mohamedről és vallásáról s úgy látszott, egyáltalán nem ütköztek meg a legmerészebb föltevéseken és ellenvetéseken sem, – a mivel őszinte csodálkozásba ejtettek, mert Törökország és Közép-Ázsia szunnita világában istenkáromlásnak tekintették és megtorolták volna az efféle vitatkozást.
Ebből a szempontból rendkívül érdekesnek tartottam a perzsa életet s ha nem foglalkozom szüntelenül a továbbutazás gondolatával, inkognitóm előnyeit talán jobban kiaknázhatom az egyes keleti népeket illető összehasonlító tanulmányaim javára. De engem, mint már említettem, föltartóztathatatlanul űzött előre a vágy és e felindult lelki állapotomban esett meg az, hogy a török követségen történetesen ismeretségbe keveredtem egynehány Mekkából Közép-Ázsiába hazatérő tatár zarándokkal. Könnyű elképzelni ennélfogva, hogy milyen mély megdöbbenés fogta el a török követség jólelkű tagjait, midőn tudtukra adtam elhatározásomat, hogy e borzasztó külsejű, félig kiéhezett, rongyos, szennyel és sebekkel borított testű és őrülten fanatikus emberekhez szegődöm további utazásomban. Hajdár efendi, a követ, ki áldott jólelkű és a vallás dolgaiban rendkívül türelmes úr volt, nem tudta, hova legyen ijedtében. Megfenyegetett, hogy erőszakkal is visszatart, de mikor látta, hogy megátalkodottságomon hajótörést szenved minden kérése és figyelmeztetési, elkövetett minden tőle telhetőt, hogy enyhítse életem veszedelmét. Maga elé hívta a kolduló karaván vezetőit, megajándékozta őket gazdagon, lelkükre kötötte biztosságomat és formaszerű útlevelet állított ki számomra nevének aláírásával és hivatalos pecsétjével e névre: Hadsi Mehemmed Resid efendi. Minthogy Mekkában sohasem jártam és ennek következtében a hadsi (zarándok) nevet jogtalanul viseltem, e hivatalos hazugság mindenesetre különböző megítélés alá eshetik. De ez a hazugság nekem megmentette az letemet s csak is ez tette lehetségessé vállalkozásom sikerét, mert inkognitóban való utazásom válságos pillanataiban bizonyító erővel szólt mellettem és célomhoz segített ez az útlevél. A turkománok, kik az oszmánlit testvérüknek tekintik, különös kegyelettel hódoltak ennek a Tugrával (a szultánok kézjegyével) ellátott kőnyomatú okiratnak és a puszták egyszerű fiai messze távolból jöttek hozzám, hogy szent mosakodásuk után homlokukra szoríthassák a Tugrát. Khivában és Bokharában még több figyelemmel voltak e régtől ismert hivatalos jelre és egyedül ez az útlevél volt döntő hatással olyankor, midőn kétségek merültek fel ellenemben.
Ha valaki felvetné a kérdést: a türelemnek és a nemességnek mely érzelmei indították reá a szultán mohamedán tisztviselőjét és képviselőjét, hogy muzulmánnak és zarándoknak láttasson egy szabadgondolkodó európai embert, bizonyára nem akadna senki, a ki rosszallná a megtévesztésnek ezt a cselekedetét. Az emberszerető és keresztény Európa hivatalnoka bajosan lett volna ilyen nagylelkű egy mohamedánussal szemben! Hajdár efendi egyébként régi, őszinte barátja volt nemzetünknek. Ő volt az, ki Sumlában nagy dísszel fogadta Kossuthot, midőn a magyar emigráció élén menekültségének e helyére érkezett. Volt idő, hogy meg akart tanulni magyarul is. De a magyar leckéhez persze nem volt elég a magyar-szimpátia és Hajdár efendi nem is vitte sokra nyelvünk ismeretében. Tőlem megtanult még is egy magyar verset, melynek utóbb nevezetes módon vette hasznát. Hajdár efendi 1864-ben diplomáciai küldetésben Indiába, majd Tuniszba került és onnan már mint Hajdár pasa, Bécsbe ment követnek. Ott meg is házasodott, magyar lányt vett feleségül s joviális lényével rövid időn kedvelt emberel lett a bécsi előkelő társaságnak, de magának Ferenc József királynak is. Megesett egyszer, hogy valami udvari alkalommal beszédet mondott Hajdár pasa. A királynak tetszett ékes franciasága és dicsérő megjegyzést tett nyelvtálentumáról. Büszke szerénységgel felelte a pasa, hogy meglehetősen sok idegen nyelvet tud, a többi közt tud németül, arabul és perzsául, sőt kevéssé magyarul is. A királyt ez meglepte és kíváncsi volt a magyar beszédére. Hajdár pasa nem kérette magát és szép folyékonysággal elszavalt a Teheránban tanult magyar verset, mely úgy kezdődik, hogy: „Mégis huncut a német.” Óriási elhűlés támadt erre az udvari társaságban, de a király nagyon jól mulatott a pasa magyar tudományán. Az esetnek az volt a titka, hogy Hajdár efendit én jól megtanítottam ugyan a magyar versre, csak az értelmét felejtettem el neki megmondani.
Hajdár efendi mellett az osztrák születésű Bimsentstein dr., a teheráni követség orvosa személyében leltem résztvevő lélekre, mely számos jelét adta sorsom iránt való különös érdeklődésének. Mikor látta, hogy az ő atyai tanácsai sincsenek rám semmi hatással és hogy nem riaszt vissza a reám váró szörnyű halál képe, gyógyszertárába szólított és három pilulát adott át a szókkal: - Fogadja e strichin pilulákat; azért adom, hogy megmentsem önt a lassú kínhaláltól. Ha látni fogja, hogy már készülnek reá, hogy halálra gyötörjék a kínzóeszközökkel s ha kétségtelenné válik előtte, hogy a reménynek minden sugara eltűnt, vegye be ezeket a pilulákat és sokkal rövidebb lesz haldoklása. – Sírva adta át a jó ember a három végzetes kis golyót, melyeket gondosan elrejtettem dsübbe-m (köntösöm) vattabélésébe; és valóban, menekülésem reményhorgonyai voltak e golyócskák s egyetlen vigasztalóim, midőn a veszedelem pillanataiban megtapogattam őket és ujjam hegyével megéreztem a vattában kemény emelkedésüket. Értéktárgyaim közül csak egy ezüst órát vittem magammal, melynek számlapja kiblenumá-vá azaz kompasszá , vagy helyesebben szólva, iránytűvé volt átalakítva s mely arra szolgált, hogy megállapíthassam vele Mekka és Medina fekvését. Néhány aranyat is rejtettem cipőm talpa és bélése közé, melyet egész utazásomban csak két ízben kellett felbontanom. "Vacuus cantabit coram latrone viator.„ Utitársaim vagy más rablólovagok kapzsisága ellen e szerint biztosítva voltam és mert szándékosan ócska, viseltes ruhát öltöttem és külsőmet illetőleg minden tekintetben igyekeztem legszegényebb útitársaim külsejéhez alkalmazkodni, nyugodt lélekkel indulhattam kalandos utamra és hátam mögött hagyva Teheránt, utolsó állomáshelyét a nyugati emlékeknek, a Kaspi tenger partja felé irányozhattam lépteimet. De előbb, március 20-án, megírtam még búcsúzó levelemet Eötvös József báróhoz, az Akadémia másodelnökéhez. Megköszönve az Akadémia 43 aranyból álló segélyét, csak az töltött el fájdalommal, hogy minden sor írás nélkül kaptam. Nem is hallgattam el ezt nemes pártfogóm előtt. "Nem akarom tagadni - mondottam a levelemben - miszerint a helyzetem nagyon megszorult vala, de tessék elhinni, hogy K. Uram néhány sora mégis egyértékű lett volna előttem e váratlan segéllyel. Fájlalom, hogy nem méltattam e kitüntetésre és hogy egy arab példabeszéd: El ihszan bil itmam - („Csak a tökéletes kegy a valódi kegy”) ez egyszer nem teljesülhetett rajtam.” - E levelemet az 1863 jún. 8-iki ülésen olvasta fel az Akadémia nyelv- és széptudományi osztályának ülésén a titoknok. Az érdemleges része ez volt:
„Bár mily kicsiny az Akadémiának nagylelkűleg nyújtott segélye hosszú utamhoz képest, mégis végtelen nagy köszönettel tartozom, mert azzal új erőt kaptam célom felé új hévvel küzdhetni. Ő exc. Hajder effendi szíves meghívása elől, hogy vele Sztambulba menjek, köszönettel kitérve, már három hét múlva Meshednek tartok, hol a tovább-utazás lehetőségét közelebbről szemlélve, ha csak őszintén fenyegető, kikerülhetetlen veszély nem látok, vágyaim Mekkájába, Szamarkandba megyek. A mennyire itt a körülményeket ismerem, a legnagyobb baj mindig csak az emberrabló türkmenek, kik azóta, hogy Mr. Blocqueville perssa-francia tisztért 12,000 aranyat kaptak, az európai színezetű embert mohón lesik. Én rongyos dervis öltönyömben, szunnita (tehát hitsorsuk) jellememben nem igen tartanék tőlük, ha a persza kormány, mely bennem, a török követség vendégszeretetéből ítélve, török ügynököt sejdít, el nem árul stb. Én nagy váltságdíjat hazámtól nem remélhetvén, sorsom örök fogság lenne. A még tehető szolgálatot tekintve tehát nem akarok őrültként a vész karjaiba rohanni, mert a tovább nem utazhatás esetében is Meshedben annyit nyerek, hogy: 1-ször a kívánt török szójárásokat az ott megforduló nomádoktól tanulhatom; 2-szor Tatárhon közvetlen szomszédságában igen érdekes kéziratokat másolhatok. Hazámba visszatérve most, utam eredményéül főleg Perzsiát illető munkálataimat mutathatnám föl, mi honi irodalmunkban némi hézagot pótolna ugyan, de korántsem felelne meg azon követeléseknek, melyekkel nyelvészetünknek és saját magunknak, eddigi eljárásom után, tartozom. Ha a magyar nyelv sajátunk nem volna, még akkor is igazolhatnám lépésemet, Anglia és Franciaországnak a rég elavult nyelvek költséges kutatására mutatva. Mit Layard, Rawlinson, Loftus és mások Babylon, Ninive, Khorszabad, Varka és Susából roppant költségen napfényre hoztak, se a régi angol-szászok, se Ossian hősei történetére egy parányi világosságot nem vet. És mi az ősi történetünket oly nagyban érdeklő nyelvészeti kérdést, mivel forrása a mindennapiság körén túl esik, kalandszerű elmefuttatásnak neveznők? Nem, engem csak a röghöz kötött ember kárhoztathat, ki nem tudja, hogy azon nemzetnek, ki múltját ismerni és megbecsülni nem akarja, a jövőre érdeme nincsen és jövője nem is lesz. Midőn e soraim kézbe jutnak, én már meshedi utamon ballagok, mely városból a török követség útján nemes jótevőmet hogylétemről tudósítom. Így a szultán nevezett hatósága késznek nyilatkozik gyors felelettel szolgálni, valahányszor az Akadémia a cím alatt: Monsieur Ismael Efendi premier sécétaire de la Légation Ottomane a Teheran hozzá fordul.”
Levelemhez egy sebtében ceruzával teleírt papírlap volt még hozzá mellékelve. Közvetlenül indulásom előtt írtam e sorokat, melyek döntő fordulatát jelentették vállalkozásomnak:

„Még egyszer feltöröm a levelet. Egy kasgári, khinai müszülman társaság, mely Mekkából Khíván és Bokharán át messze hazájának tart, s mellyel a követségen ismerkedtem meg, meghívott, hogy vele a Káspi tenger részéről a pusztán át tegyem meg az utat. Beleegyeztem. Már holnap a legszorosabb dervis-inkognitóban elindulok, tiszta koldus minőségben. Ha ez utam, melyen semmi európai elődöm nincsen, sikerül; ha el nem árultatom, nevet szerzek az Akadémiának és magamnak az egész Európa előtt. Éljen édes hazánk! Vámbéry.”

Ha most, életem alkonyatán, midőn a szenvedély heve már ellobbant, szívem kihűlt és fejem kezd jéghideggé válni, ha most visszagondolok ifjúkorom ez őrületes csínyjére, természetes, hogy nyaktörő és az ép emberi ész által semmiképpen sem igazolható lépésnek kell jellemeznem ez egész vállalkozásomat. Mindenesetre kétségtelen, hogy elhatározásom keletkezésében és megvalósításában nem fakadt a számítás és a megfontolás forrásából, hanem inkább ugrás volt a sötétségbe és roham a bizonytalanságba. Mert elfelejtettem megfontolni azt, hogy testi erőmet nem merül-e ki a szokatlan küzdelemben és hogy béna lábammal épes leszek-e gyalogszerrel megtenni a nagy utakat? Nem vettem számba eléggé a Közép-Ázsiai kényurak bizalmatlanságát sem és megfeledkeztem különösen arról, hogy Bokhara fészke nem csak a legvakbuzgóbb fanatizmusnak, hanem a világ legálnokabb gazembereinek is. Nem sejtettem, hogy éjjel és nappal temérdek kém, hírvivő és szolgálatkész zsoldos vesz majd körül és a pusztaságban ép úgy, mint a bazárokban, az utakon, a mecsetekben és a klastromokban lesni és fürkészni fogja minden szavamat és mozdulatomat. Semmi esetre sem gondoltam reá, hogy arcom európaias vonásai a tiszta ural-altáji néptömegek és a hamisítatlan iráni típusok közepette rögtön szembe fog tűnni idegenszerűségével és állandó kérdőjel gyanánt fog kísérni; s a legkevésbé forgathattam eszemben azt, hogy kémlelő szemek igyekeznek majd átlátni inkognitómon, dacára nyelvem gyakorlottságának, dacára edzett idegrendszeremnek és dacára az iszlám szokásaiban és erkölcseiben való minden otthonosságomnak. A legkevésbé sem gondoltam a bokharabéliek ördögi ravaszságára és fortélyosságára és a khivai üzbég udvar megdöbbentő durvaságára. Hogyan is gondolhattam volna reá, mikor az iszlám-világ többi részétől évszázadok óta elszigetelt országok és népek a Nyugatnak akkor teljesen ismeretlenek voltak és régi, jórészben teljesen őseredeti kultúra és tudatlanság állapotában élvén, semmi közösségben sem állottak a nekem ismeretes törökök, perzsák, kurdok és arabok szokásaival? Minden léptemmel, amely a e különös világban előbbre vitt, nőttön nőtt csodálkozásom, meglepődésem, de egyben félelmem is. Átláttam, hogy merőben idegen és ismeretlen gondolatkörbe tévedtem, hogy eddigi tapasztalataimmal bajosan fogok itt boldogulni, és hogy e szerint össze kell szednem minden erőmet, hogy megmenekülhessek a veszedelemtől.
Inkognitómat e szerint csak nagy lelki küzdelemnek szokatlan testi erőfeszítéssel való egyesítésével őrizhettem meg szerencsésen. Az előbbit illetőleg vándorlásom egész ideje alatt nem volt szabad helyet adnom bármily elernyedésnek és nappal ép úgy, mint éjszaka, álomban vagy ébrenlétben, egyedül vagy társaságban, ügyelnem kellett szerepemre, mindig résen kellett állnom és a legkisebb hiba vagy mulasztás által sem volt szabad gyanút ébresztenem, vagy magam elárulnom. Jobbára éjnek idején, midőn körülöttem már mindenki elaludt, gyakorolnom kellett magam bizonyos arcfintorgatásokban, szemem és fejem elforgatásában; igyekeztem utánozni a napközben útitársaimon megfigyelt taglejtéseket és oly nagyra viheti az ember a mások modorának és szokásának elsajátításában, hogy alig két hónap elmúltával viseletben, modorban és beszédmódban hűséges mása lettem hadsitársaimnak és egyes turkománok igazi khokándinak vagy kasgárinak tartotta. E megtévesztésben jelentékeny része volt szegényes és piszkos külsőmnek is. Arcom redőiben és bőröm folytonossághiányaiban meggyülekezett a homok és a szenny, valóságos kérget vonva föléje, mellet a szent mosakodások nem vihettek le róla már azért sem, mert a pusztaságban a víz gyakori hiánya miatt a tejemmumhoz, vagyis a homokkal való mosakodáshoz kellett folyamodnom. Szakállam kusza és bozontos lett, szemem tüzesebben és vadabbul forgott és járásom – esetlen, formátlan ruhám miatt, de tán a gyakori és hosszas lovaglás miatt is – olyan nehézkessé, lomhává és ingataggá vált, mintha ifjú koromtól fogva mongol vagy török bandák közt éltem volna napjaimat. Nem titkolom, nem is titkolhatom, hogy eleinte nagyon nehezemre esett és óriási önuralmamba került viselni e testi megerőltetéseimet. Rizst enni, mely a zsír hiánya miatt faggyúval van föleresztve, hozzá olyan tálból, melyben piszkos, sebes tatárkezek vájkálnak, bizonyára nem tartozik a világ legkívánatosabb dolgai közé számítani azt, ha az ember szűk helyen alvó koldusok tömegébe kénytelen befurakodni és ott tölteni az éjszakát. E dolgoknak egyike ép oly kellemetlen, mint a másika s ah ilykényszerhelyzetemben nem kevésbé súlyos ifjúkori szenvedéseim és nélkülözéseim emlékében kerestem vigasztalást, a párhuzam, melyet e kettő között vontam, mégis arra a következtetésre vezetett, hogy az európai koldus még mindig jobb helyzetben van sorsának Közép-Ázsiai osztályosánál, mert az éhség, a szomjúság és a férgek csapásai nem léphetnek fel a Nyugaton olyan rettentő erővel, mint Turkesztánban.
Leírhatatlan az, hogy mennyit kellett szenvednem ez utóbb említett, rendkívül tolakodó és Közép-Ázsiában ijesztő szaporaságú állatkáktól és bármilyen utálatos is ez a csapás, nem állhatom meg, hogy meg ne említsem, mily módon szabadultam meg tőlük, ha csak rövid időre is. A dervisek a vadászást e férgekre nem csak a toaletthez tartozónak, hanem a gyönyörűség egy nemének tekintették, melyre különösen ebéd után szakítottak időt. Eleinte elég volt ölő és védelmi fegyvernek a hüvelykujjam körme is e tolakodó vendégek ellen s mindenesetre rendkívül fura volt látni a szorgos keresésben elmerült embercsoportokat. A tisztálkodás második stádiuma az volt, hogy az izzó parázs fölé tartottuk ruhánkat; e közben az állatkák, elkábulva a melegségben, a tűzbe hullottak és sajátszerű sercegés közben kimúltak tűzhalállal. Ez auto da fé hiányában az ember meghintette homokkal a ruháját s midőn kitette a nap égető sugarainak, a pediculinák kénytelenek voltak az alsó hűvös rétegből a felső melegebb rétegre menekülni, akkor aztán könnyű szerrel lerázhatta őket az ember. Ha sem tűz, sem homok nem állott rendelkezésre, az ember letette ruháját egy hangyaboly közelébe és átengedte az alkalmatlan férgeket a hangyák kényének, amelyek minden irányból megkezdették a támadást és elhurcolták rágóikban az apró fenevadakat. Érdemes megemlíteni, hogy télen még jobban szenvedtünk miattuk , mint nyári idején, mert a mikor Herat és Meshed közt való utamban összekuporodva egy helyre húztam meg magamat, a meleget kereső állatkák arra a helyre gyülekeztek mind, amelyen legnagyobb volt a testem melegsége és alig hogy jobb oldalamról a bal oldalamra fordultam, a borzasztó vendégek valóságos népvándorlásra keltek és ismét megszállották a melegebb testrészeket. Bizony csak most értettem meg igazán, hogy a zsidók szentírása miért helyezte a vér után mindjárt a második helyre a tetvet az isten tíz csapása közt! E csapás mellett sokat szenvedtem az utazás sok fáradalma miatt is. Mindenekelőtt a borzasztóhőség miatt a Balkán hegységtől a khivai oázisba való megérkeztemig, hol a hőmérő májusban, mint utóbb Markusov ezredes jelentéséből megtudtam, 50, sőt 52°-ot mutat Reaumur szerint s a hol ráadásul még hihetetlen kínokat szerez az utasnak az iható víz hiánya. Az ember úgyszólván tüzet szí a tüdejébe, a bőre szemlátomást kicserződik és a szeme szinte belevakul a levegő rezgésébe. Reggel 8 órától délután 3-4 óráig azt hittem, hogy fűtött kemencében vagyok és még nagyobb ez a kín, ha az ember keresztbe vetett lábbal az alig fél méter széles kosárban (kedseve) kénytelen ülni az izzadságtól és sebektől rossz szagú teve hátán. Közben, ha az állat nem tudott már tovább menni a mély homokban, kénytelen voltam leszállni és gyalogszerrel tenni meg mellette hosszú utakat. Lábam bénasága miatt ilyenkor jobb kezemmel fokosomra kellett támaszkodnom(2) és e gyalogló utaim közben egyszer úgy megdagadt a jobb karom, hogy napokon át pokoli kínokat szenvedtem miatta.

2)Úgy van, dervis ruhámban magyar fokossal jártam be Közép-Ázsiát. Pár szóval elmondom a történetét is e fokosnak. Sárga rézből Jeruzsálemben öntötte számomra a magyar szabadságharc egykori katonája, a török földre menekült Körtvélyessy, ki utóbb török nőt vett feleségül és beállt tisztnek a török hadseregbe Ali bey névvel. Hogy Közép-Ázsiába készülök, Szilágyi Dánieltől hallotta Konstantinápolyban s utóbb, Jeruzsálemben lévén épen helyőrségen, Kiamil pasa akkori helytartó (volt tanítványom s Afif bey veje) Konstantinápolyba rendelt szolgájával küldötte el számomra – szerencsekívánatával együtt – a fokost, melynek nyelét is maga faragta. Körtvélyessy - Ali bey utolsó helyőrsége Mekkában volt. Ott is érte utol a halál.
A fokossal együtt e könyv külön mellékletén látható tárgyak közül a legemlékezetesebb reám nézve a tatár bőrkulacs, melyről tudják utazási könyvem olvasói, hogy a Khalata-sivatagban életem megmentője volt. E kulacsot Khívában vettem, elég olcsó áron. A tatár kereskedő pénzt nem akart elfogadni a jámbor dervistől s azt mondotta, hogy inkább adjak érte egy áldást. Megadtam készségesen.
A képen látható tatár korbács (kamcsi) is hűséges kísérőm volt utamon s nem kevésbé a sokszíjjú kosbág is (kos=köz, bág=békó, tehát kosbág=közbékó, vagy közkötő), melyet rövidség okáért tatár nécessairenek lehetne mondani. A tatárok az övükre fűzve hordják a kosbágot s egyes szíjaira kötözik a kezük ügyébe való kisebb tárgyakat, mint teszem a csiholó vasat, a tűzkövet stb. Ilyen kosbágot viselhettek oldalukon Batu kán tatárjai is IV. Béla idejében. Én Bokharában vettem kosbágomat.

De nem tekintve e kellemetlenségeket, általános hogylétem kitűnő volt, mi annál inkább csodálkozásba ejt, mert a félig nyers kenyér, melyet a pusztán sütöttünk, erősen össze volt keveredve homokkal; és még sem terheltük meg vele a gyomrunkat. Ilyen nagy és hatalmas varázsa van a szabad ég alatt való állandó tartózkodásnak és a kalandos vállalkozás közben érzett lelki felindultságnak!
De még mindig sokkal könnyebben beletörődtem a testi szenvedésekbe, mint a minden érzékemet és idegerőmet lefoglaló lelki küzdelmekbe. A gyanú egy nemének vettem már a legbizalmasabb barátaim körében esett minden, ha még oly ártatlan pillantást, minden intést és tagmozdulatot s titkos célzást láttam bennük átlátszó inkognitómra. Ilyenkor megfeszítettem minden erőmet, hogy vidám arckifejezéssel, vagy valami pajzánsággal leplezzem el aggodalmamat és legtöbb esetben valóban sikerült is más. Jobbára közömbös tárgyra fordítanom a beszélgetést, noha a gyanútlan emberek, mint később meggyőződtem, eszükben sem forgatták, hogy leleplezzenek, mert merőben tájékozatlanok lévén az európai dolgokban, sohasem vonták kétségbe efendi voltomat. Szerencse, hogy az ily óvatossági rendszabályokra csak a városokban, nevezetesen Bokharában és Szamarkandban való tartózkodásom idején volt szükség, de merőben fölösleges volt az egyszerű falusi nép és a nomádok közt, mert ez utóbbiak soha színét sem láttak európai embernek. Az a siker, mellyel a természetnek eme vad, de alapjában véve egyszerű gyermekei közt végig játszottam inkognitó-szerepemet, néha föl is hevítette képzelődésemet a netovábbig. Emlékezem például egy eszeveszett gondolatomra, melynek kivihető voltát akkor nem is tartottam olyan természetfölöttinek, amely azonban most nevetségesnek tűnhetik mindenkinek, még magamnak is. A Görgen táján és az Etrekben lakó turkománok közt az idegen Rum (nyugat) felől érkezett szent férfiú tiszteletének és tekintélyének tetőpontján állottam; özönlött hozzám a nép fiatalja és öregje, hogy kikérje áldásomat és betegséget gyógyító szent leheletemet, a mikor elém állott egy fehérszakállú aggastyán, ki valósággal az emberrablásba és gyilkosságba őszült bele, és nagyon komolyan így szólt hozzám: – Seikhim (sejkem)! Mondd,mint vélekednél arról, ha egy nagyobb alaman (rablóbanda) élér állnál s a te szent és áldáshozó vezetéseddel nagyobb szabású támadásra vállalkoznánk az eretnek siiták (perzsák) országába? Ötezer lándzsásról kezességet vállalnék. Erős vitézek és tűzvérű lovak nagyot művelhetnének Allah segítségével, ha támogatnál bennünket egy fatihával (imádsággal). – És most bizonyára azt hiszi a tisztelt olvasó, hogy érdeme szerint csak tréfával ütöttem el ezt az ajánlatot. Korántsem! mert a vén turkomán farkas szavait nem tartottam merő képtelenségnek és mindössze ha némi aggodalmat keltettek bennem. Tudniillik számításba vettem a perzsa hadsereg példa nélkül álló fejetlenségét és gyávaságát és mert nagyon is jól ismertem a turkománok őrült erőszakosságát, rablótermészetét és elszántságát s tudtam, hogy egetlen egy turkomán képes tíz perzsát is rabláncra fűzni, agyamban megvillant ez a gondolat: Hopp, mi volna, ha ilyen regényes csínyre vállalkoznál? Sahrud felől egészen nyitva álla perzsa határ és ötezer turkomán könnyű szerrel fölvehetné a harcot tízezer, sőt még több perzsával is. Honnan vesz hamarosan ennyi katonát a perzsa sah? Teheránban találnék egynehány kalandos olasz és francia tisztet, a kik talán hozzám csatlakoznának. Minden esetre szerencsésen beüthetne támadásom a főváros ellen és nincs benne semmi lehetetlenség, hogy, ha csak egynehány napra is, a perzsa trón birtokába jutnék. Hogy ötezer turkomán csak nagy bajjal volna a fegyelem láncában tartható és hogy sikerem, az európai politikára való tekintettel, a legjobb esetben is csak pünkösdi királyság volna, - arra gondolni nem akartam. Annyira benne voltam akkor a körülöttem lévő középkorias világ káprázatában és fölhevült képzelődésem oly messzire kalandozott el a múlt idők mezőségein!
A hol inkognitómnak olyan emberekkel szemben kellett megállnia tűzpróbát, kik Indiában és Törökországban való járásuk-kelésük közben találkoztak európaiakkal is, természetesen kemény csatákat kellett vívnom és valóban nagy veszedelemben forogtam. Ezekben a körökben nem találkoztam azzal az alázatos tisztelettel és bámulattal, mely az idegen férfit és a szent hadsit megilleti, hanem inkább a fürkészőbb kérdésekkel nemzetiségemet, utazásom célját illetőleg s a legügyesebb és legékesebben szóló feleleteim sem voltak képesek leszerelni a gyanakvást és eloszlatni a kételkedést. Ebben a tekintetben felejthetetlen az a kalandom, amelybe khivai utazásom közben az afgánokkal keveredtem. Az 1840-iki brit okkupáció idején az angol büntető bíróság elől megszökött kandahárbeli, ki előbb a Kaspi-tenger mellett levő afgán telepen tartózkodott és utóbb több éven át Khivában kóborolt, erősen állt a mellett a véleménye mellett, hogy bármennyire otthonos vagyok a nyelvekben és az iszlám dolgaiban, mégis álruhába bújt európai és következésképpen veszedelmes kém vagyok. Kezdetben a lehető legudvariasabb és legelőzékenyebb módon bántam vele, hízelegtem minden tőlem telhető a hiúságának, de nem voltam képes lefegyverezni a gonosztevőt és egy este csak hallottam, ahogy egészen mellettem így szólt a kerván basinak (a karaván fejének): – Fejemet teszem rá, hogy ez az ember frengi, sőt hogy talán orosz kém, a ki fel fogja írni ólom tollával minden hegyünket és völgyünket, minden patakunkat és forrásunkat, hogy az oroszok majdan vezető nélkül jöhessenek országunkba és benneteket gyermekeitekkel és nyájatokkal együtt elraboljanak. De Khivában, hála a kán gondviselésének, készen várja a kínpad és az izzó vas tűzén elválik majd, hogy miféle ércből van őkelme. – Az ilyen szeretetreméltó beszédet az arc izmainak minden moccanása nélkül és különösen a lélek leghatalmasabb tükrének, a szemnek minden villanása nélkül megállni, valóban nem kicsiny dolog. Megőriztem hideg egykedvűségemet még a későbbi, ehhez hasonló jelenetek közben is. De egy este, midőn ez az afgán a pusztán való átvonulásunk közben, ópiumpipáját szívta, nyugodta ott ült előttem éjjeli fekvőhelyén és a szemem a vízi pipa fölött izzó parázs fényénél összetalálkozott az ő mámorban úszó pillantásával, ,nekem a következő pokoli gondolat lopódzott a lelkembe: – Hogyan lenne, ha ennek az embernek, ki vesztemre tör, beledobnám egyik strichin pilulámat a csészéjébe, amelyből épen most szürcsöli a teáját? Ezen módon megmenekülnék tőle s elérhetném tudományos célomat. – A gondolat mindenesetre borzasztó volt, Aram Jenőre emlékeztető, Bulwer regényében. Kivettem a pilulát ruhám béléséből s egy darabig ott tartottam az ujjam közt, egészen közel a csészéjéhez. Az éjszaka a halálos csöndje és ez ember ópiummámora kedvezni látszott ördögi szándékomnak; de midőn szemem, az érzések tusája közben szétnézve, az ég fényes világosságú boltozatára esett, lelkemet hirtelen megragadta a csillagtábor bűbájos ragyogása, a fölkelő hold első sugarai a szememre estek, megálltam, elszégyelltem magam a művelt emberhez nem méltó gondolkodáson és a végzetes pilulát gyorsan elrejtettem ismét dervis ruhám bélésébe.
Az idő és veszedelmes szerepem folytonossága sok tekintetben megkönnyítette még is feladatomat és sok mindent elviselhetővé tett számomra a megszokás. Képes voltam puszta gyakorlatból mozdulatlanul ülni, mint a kőszobor és legföljebb, ha, mintegy imát morzsolva, csak az ajkam mozgott, míg a megfigyelésemre kiküldött bokharai kémek egészen fesztelenül gyanúsítgatták inkognitómat és vitába elegyedtek nemzetiségem és vallásom talányáról. De én régtől fogva nem tartottam már attól a veszedelemtől, hogy elpirulok, vagy elhalványulok, vagy hogy szememmel elárulom belső háborgásomat. Olyannyira beleéltem magam a dervis egyéniségébe, hogy idő multával merőben önkéntelenül mutatkoztak meg rajtam a dervis szent életével összefüggő kedélyhullámzások. Mikor útitársaim a kő-, vagy a pálcaorákulomhoz folyamodtak, hogy megtudják, mi vége lesz a Khalata-sivatagon veszedelmes utazásunknak, én is ép olyan kíváncsián néztem a földre, vagy a pálcikák helyzetét, mint a babonahit kábultságában élő bennszülöttek. Sőt nekem a jövendőbe látásnak még nagyobb erejét tulajdonították, mint minden többi társunknak és feszült érdeklődéssel hallgatták magyarázataimat. Midőn megérkeztünk Bokharába, Bahaeddin, a Közép-Ázsiai szent sírjához és elvégeztük mellette a megszokott imádságokat, reggel nyolc órától késő estig kibírtam e szent gyakorlatokat, csak úgy, mint bármelyik útitársam. Ép úgy imádkoztam és kiáltottam föl vadul, zokogtam és őrjöngtem szent megsemmisüléssel, mint bármelyik közülük és még ma is csodálkozva kérdem magamban, hogy honnan vettem a könnyűknek azt a szünetlen záporát, melyet szemeim ontottak és minden legkisebb megindultság , vagy belső meghatottság nélkül, hogyan vehettem részt e komédiában órák hosszáig. Szívesen elismerem, hogy a természet a mímelés jelentékeny művészetével ajándékozott meg, – a miért utóbb III. Napóleon is feldicsért velem folytatott beszélgetésében - mert a tettetést kora ifjúságomtól fogva megtanultam az emberek gyöngéi és ostobaságai miatt és, hogy célomat érjem, kezdettől fogva váltakozva kellett viselnem a zsidó, a keresztény, a szunnita és siita álarcát, noha lelkem mélyében kárhoztattam minden pozitív vallást. Mind a mellett azt hiszem, hogy az erőt mindehhez nem ez egyéni tulajdonságaimból, hanem inkább az önfenntartás ösztönéből és a nem szűnő életveszedelem érzetéből merítettem: ezek segítettek veszedelmes kalandom véghezvitelében. Minden esetre szörnyű fenevad a halálfélelem; egyre a fogát csattogtatva vigyorog reánk és ha idő multával meg is szokja az ember, a mennyiben érzéketlenné lesz iránta és föl sem veszi, mégis csak hat reánk szűnetlenül és ha erős idegrendszer támogatja, átsegítheti az embert minden viszontagságon.
Messzire vinne, ha sorra el akarnám itt mondani inkognitómnak azokat a jobbára érdekfeszítő és válságos pillanatait, amelyekről csak töredékek jelentek meg előbbi könyveimben és írásaimban. Hogy útleírásaimban nagyon is röviden és velősen emlékeztem meg élményeimről, azt mindjárt kezdettől fogva szememre lobbantották komoly bírálóim. A tudós Jules Mohl például így ír a Journal Asiatiqueben (1865 március-áprilisi szám 371. oldal): „M. Vámbéry est un voyageur singulierement modeste, qui ne raconte de ses aventures, que ce qui est indispensable a son historie, er Timpression que donne son ouvrage est, qu'il ne raconte pas tout ce qui lui arrive.” Vázlatok Közép-Ázsiából című könyvemben pótoltam ugyan egyet s mást, de a teljességnek még sok a hiánya. Az önéletrajzi följegyzések kerete is szűk volna hozzá. Öndicsőítésbe és személyem tulbecsülésébe kellene esnem. Ha még is megemlékeztem több részletről, csak azért tettem, hogy egyes okok és következéseik megjelölésével ellensúlyozzam azt az ámulatot és csodálkozást, amelyet inkognitó-utazásom Európában keltett s mely még jóakaratú bírálóimat is kételkedővé tette rendkívüli, a vérbeli európai ember szemében szinte érthetetlen élményeimben. De a ki elolvasta gyermek- és ifjúkorom történetét, a ki tudja, hogy 18 éves koromig csak nagyritkán laktam jól, szegényes ruhában jártam és küzdöttem a nyomorúság minden nemével, az nem talál csodálni valót kalandjaimban. Fájdalom, elég korán kénytelen voltam belső meggyőződésem ellenére cselekedni és a vallási, társadalmi és politikai viszonyok sokszor késztettek reá, hogy gyakoroljam magam az alakoskodásban, mert kitűzött célomat csak így érhettem el. Semmi sem természetesebb, mint az, hogy Közép-Ázsiában is képes voltam fölvenni és szerencsésen végigküzdeni a harcot a szükséggel, a nyomorúsággal és az emberi ész mindennemű megtévelyedésével. Bizonyos, hogy nem volt előttem európai ember, ki megpróbálta volna, hogy a kolduló barát mezét öltse magára, mert Burckhard, Burton és Snouck Hugronje Mekkában, Wolf és Burnes Bokharában és Conolly a turkomán sivatagon a kellő eszközökkel gazdagon ellátott ázsiai úr szerepében vagy hivatalos ruhájukban tették meg utazásukat. Csak kevesen tették ki magokat oly fáradalmaknak, mint én, de kollégáim közül kevesen, sőt talán egy sem járta végig gyermekkorában az életnek olyan szigorú iskoláját, mint én. Ezt tessék figyelembe venni és megszűnik rögtön mindaz a meglepődés és mindaz a csodálkozás, mellyel a nyugaton Közép-Ázsiai kalandom hírét fogadták s amely még mindig irányt szab e kalandom megitélésében. Sohasem szenvedhettem a tudósok és írók ismeretes szegénységét, mert a hazugság mezébe bújtatott erény utálatot keltő. Most is csak a teljes őszinteség szól belőlem, midőn kijelentem, hogy nem volt semmi rendkívüliség azén Közép-Ázsiai kalandomban, mert az egész csak hatványozott mértékben való folytatása volt Törökországban és Perzsiában átélt korábbi élményeimnek, ezek meg formájuk és jellemük szerint ama tapasztalásaim és küzdelmeim mellé sorakoznak, melyekben mint zsidó fiúnak, mint koldusdiáknak és mint házi tanítónak bőven volt részem. Sokszor kérdezték tőlem: hogyan viselhettem el az örökös félelmet és halálos aggodalmaimat és hogy nem szállott-e meg néha a gondolta, hogy biztos romlásom órája immár bekövetkezett? E kérdésre válaszom ez: Nem! A halálos veszedelem gondolatához ép úgy hozzá szokhat az ember, mint minden más érzéshez és alkalmatlan csakis akkor volt nekem ez a gondolta, midőn a nagyon is váratlanul jelentkező válság nem hagyott rá időt, hogy a menekülés módján gondolkozhassam. Ilyen volt az az eset, midőn közel voltam hozzá, hogy szomjan pusztuljak a Khalata-sivatagon és a nagyfokú láz kínjában már elájultam. Ilyen volt az is, midőn Szamarkandban, az emírnél való kihallgatásom előtt, az udvari poroszlók egyike megtapogatta a nyakamat és így szólt a cimborájához: – Épen ma felejtettem otthon a nagy késemet, – a mi egyébként lehetett merőben véletlenül tett megjegyzése is. A többi, ha még oly válságos pillanatban is, meg tudtam őrizni egykedvűségemet, sőt lelkem vidámságát is; mert az ifjúkori életkedve ritkán engedi erőre kapni a kétségbeesést, olyan tárházát rejti magában a bizalomnak, melynek kincseit csak a betegség vagy az aggkor képes elfogyasztani.

Folytatás