Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

VI. FEJEZET
Visszatérésem Európába

Nem tudom, mi lehetett az oka, hogy legnagyobb testi és szellemi erőfeszítéseim közben, midőn már egészen beleéltem magam a muzulmán koldulóbarát szerepébe és talán már eléggé megedzettem volna magam egy nagyobb felfedező utazás végbevitelére is, mégsem fájlaltam túlságosan, midőn Szamarkandban megtudtam kasgári útitársamtól, hogy a mennyei birodalomban kitört politikai zavarok miatt nem igen ajánlatos, sőt szinte lehetetlen is, hogy tovább utazhassam Kínába. A kiábrándulás kellemetlenül érintett, de vigasztalhatatlan nem voltam miatta. Annyira megviseltek a rendkívüli fáradalmak, hogy képzelődésemet nem izgatta már oly nagyon, mint annak előtte, az a szép gondolat, hogy a szárazföldön át Pekingbe menjek és onnan a Kün-Lün-ön át térjek vissza Indiába. Egy darabig mindenesetre foglalkoztatta becsvágyamat az a gondolat, hogy Marco Polo nyomdokaiba lépjek és a nagy velencei dicsőségének fényével övezve térjek haza s hivatkozhassam arra, hogy béna koldus létemre megtettem az újkor legnagyobb szárazföldi utazását. De a fáradt és kimerült testben elbágyad a lélek, megbénul a becsvágy és e legjobban éltető eszköz hiányában megbénul csakhamar a tetterő is. Midőn a bokharai emírrel való veszedelmes kalandomból szerencsésen megmenekültem és útitársaim átadtak egy Mekkába tartó másik zarándokcsapatnak, lelkemben először éreztem a szerencsés megmenekülés örömét, mely nőttön-nőtt, ahogy a hátam mögött tudtam Szamarkandot és közelebb jutottam Ázsia délnyugati tájaihoz. Megmenekülésről szólok, holott visszatérő utamban, a mindenhol felébredt gyanakvás következtében, a legkevésbé sem lett kisebb a veszedelem, a nyomorúságom pedig a szigorú évszak közeledtével és új útitársaim érezhetően hideg magatartása miatt jelentékenyen megnövekedett. Szenvedéseim poharának csak ekkor értem keserű aljához. Csak most következtek legkeservesebb és legkínosabb pillanatai egész utazásomnak. Mert, hogy minő éhséget, hideget és fáradalmat kellett tűrnöm Szamarkandtól Meshedig, toll azt leírni nem képes, az európai olvasó pedig, olvasva, szinte hihetetlennek tartaná.
A nép, mely az Oxustól Heratig vivő út környékét lakja, műveltségnek fokára nézve úgyszólván középhelyen áll a moszlim-fanatikus bokharióták és a félig, vagy egészen nomád, bizonyos tekintetben még az ősi kezdetlegesség állapotában élő közép-ázsiai nép között. E nép sokat szenved egyrészről a kormány zsarnoki önkénye, másrészről a puszta lakóinak féktelensége és rabló természete miatt. A nyomasztó nagy szegénység és a nyomorúság minden változata kiirtotta e népből az emberiesség és a vallás minden érzelmét, és ha itt-ott vet is egy-egy obolust az átvonuló zarándokoknak, nem jámborságból teszi, hanem inkább csak a vendégszeretet ősi szokásból. Semmire sem mehettem itt üveggyöngyeimmel, talizmánjaimmal, álsásaimmal és egyéb szemfényvesztésemmel. Meglátszott ez embereken, hogy szívesen lettek volna jó emberek, de nem lehettek azzá és helyzetem, teljes pénztelenségemben, szinte a kétségbeesés karjaiba döntött. Pozsonyi koplalásom órái és üres gyomrom szenvedései a Három-dob utcai szegényes lakásban mivé is törpültek szemben azzal a nyomorúsággal és elhagyottsággal, melyet az Oxustól délnek vivő útjaimon éreztem? A részvét egyetlen jóleső mozzanatát, mely amaz időből az emlékezetemben maradt, abban a bánásmódban leltem, amelyben Rahmet Bi, a bokharai emír kamarása és utóbb minisztere részesített az Oxus partján levő Karkiben, mely azóta már az oroszok birtokába esett. Ez a férfi, a kiről később még szólni fogok, úgy látszik, átlátott inkognitómon és egy darabig küzdött magával: eláruljon-e, vagy inkább jó szívének sugallatára hallgasson? Hogyan és miért győzött benne ez az utóbbi érzelem, máig sem tudom megfejteni. Mindenesetre az ő megnyugtató felvilágosításai oszlatták el a határ őrzésére hivatott kerkii helytartó gyanúját és tették számomra lehetővé, hogy szabadon folytathattam utamat. Ha nem tévedek, a költészet múzsája tette őt hajlandóvá e jószívűségre, mert Rrahmet Bi néhanapján perzsa verseket irogatott és el volt ragadtatva, midőn látta, hogy költeményei megnyerték tetszésemet.
A harcias, rabló természetű és vadul fanatikus afgánok közt nem leltem párját Rahmet Bihez hasonló embereknek. Ő maga nemcsak, hogy szembetűnő barátsággal bánt velem Kerkiben, hol küldetésben volt az erszári turkománok között, hanem további védelmem érdekében ellátott még a következő, Közép-Ázsia perzsanyelvjárása szerint megírt kísérő levelével is, melyet furcsasága okáért itt közlök eredetiben és fordításban:

Az eredeti:
„Maalum bude based ki darendei khatt duagui dsenabi aali Hadsi Molla Abdurresid rumi ez berai ziareti buzurgani Bokharai serif ve Szamarkand firdusz manend amede, buzurganra ziaret numude, dsenabi aalira dua kerde baz bevatani khod mirefte est. Ez dsenab Emír ul Muminim ve imam ul Muszlimim nisan mubarek der deszt daste eszt. Baed ki der rah ve reszte bahadsi mezkur kesi mudakhele nenumude her kudam muvafiki haz izaz ve ikram hadsi mezkurra bedsa aend. Nuviste be sehr Szafar 1280 (1863).

A fordítás:
Szolgáljon tudomására mindenkinek, hogy ez írás előmutatója, a Törökországból való nagyérdemű Hadsi Abdur Resid, azzal a szándékkal jött közénk, hogy a nemes Bokharában és a paradicsomhoz hasonlatos Szamarkandban levő szent sírokhoz zarándokoljon. Minekutána zarándoklását a szentek sírjánál elvégezte és ő fenségének (az emírnek) bemutatta hódolatát, most visszatér hazájába. Minthogy birtokában van egy írásnak (útlevélnek), melyet Ő Felsége, az igazhívők fejedelme és minden moszlimok imámja (a szultán) adott ki számára, illő dolog, hogy az említett hadsit senki utazása és pihenő állomásai közben ne háborgassa és hogy a lehetőséghez képest mindenki tisztelettel és megbecsüléssel viseltessék irányában. Kelt 1280 Száfár havában.

Bokhara földjén e szerint biztosságban voltam és nem kevésbé a Maimene-n át az afgán határig vivő úton is. De túl e határon Árgus szemek kísérték folyton lépteimet és óriási fáradalmak vártak reám.
Heratban való többheti tartózkodásom alatt a puszta földön háltam a kellemetlenül hideg őszi éjszakákon és a szó legigazibb értelmében koldulással tettem szert sovány táplálékomra a fanatikus siiták, vagy a zsugori afgánok közt, kik kenyér helyett akárhányszor csak szidalommal tartottak s mivel abban a gyanúban álltam köztük, hogy frengi vagyok, oldaldöfésekkel traktáltak, vagy halállal fenyegettek. Most is elfog a borzadály, mikor arra az utálatos táplálékra emlékezem, melyen akkor éltem s ha eszembe jut, milyen bősz pillantásokkal méregettek ezek az emberek engem, kit az ifjú emír parancsa szerint nem volt szabad megbántaniuk, de kit még is a lelkük mélyéből gyűlöltek. Ha visszagondolok az India északi részén még manapság is gyakori gházi támadásokra, melyekben egy-egy fanatikus afgán meggyilkolja a gyanútlan angolt, csak azért, hogy egy kafir vére árán a paradicsomba juthasson, – nem mondhatok mást, mint azt, hogy valóságos csodavolt megmenekülésem. Minden afgán, ki elment a cellám előtt, haragtól izzó pillantásokat vetett reám. Valósággal erényszámba ment volna közöttük, ha valaki agyonlő, de haragjuk azért még sem fajult soha tettlegességgé.
Ez a rejtett düh leghevesebben Heratból Meshedbe való utazásom közben tört ki ellenem, a hol a kőszívű afgánok meleg bundájukba húzódva, gyönyörűséggel nézték, ahogy éhezve és vacogó foggal, könnyű ruhában, takaró nélkül töltöttem az éjszakákat a fagyasztó hidegségben. Hogy nem pusztultam el e rendkívüli szenvedések és nélkülözések közepette, sőt, hogy éhezve és fázva bár, mindig megőriztem jókedvemet, azt egyes egyedül annak a boldog örömnek köszönhettem, hogy kalandjaimnak immár vége szakad, mert úgy reméltem, hogy a mint a perzsa határra érek, biztosságban leszek minden veszedelemtől.
Olyan erősen és ellenállhatatlanul hatott reám e tudat varázsa, hogy Meshedbe érkeztem után és Khoraszán tartományom fát vivő hosszadalmas utazásom közben is napokig valóságos mámorában éltem az örömnek és minél távolabb éreztem magam az elmúlt veszedelmek rémétől, azaz minél közelebb jutottam Teheránhoz, a hol az első európai kolóniára voltam találandó, annál erősebben vert szívem és képzeletem rózsaszínű egén annál szédítőbb táncra keltek jövőm képének káprázatos alakjai. Hogy e boldog felindultságom megfelelő arányban áll-e véget ért kalandom tényleges eredményeivel, és hogy munkám méltó-e az elismerésre, e kérdés eldöntéséhez eleinte nem volt meg a józan ítéletem. Beértem azzal a gondolattal, hogy én voltam az első európai ember, ki a Kaspi tenger déli partjáról a hirkániai sivatagon át Khivába, onnan a Khalata-sivatagon át Bokharába, e városból pedig Heratba jutott. Tudtam, hogy Európa tudományos köreinek ismeretlen török nyelvnek az az anyaga és ismeretlenek azok a kéziratok, melyeket összegyűjtöttem s melyek engem a turkológia terén felfedezővé és specialistává fognak utazásom módjáról, mert bíztam benne, hogy a közvetlen érintkezés, melyben belső Ázsiának mindaddig csak fogyatékosan ismert törzseivel álltam, okvetetlenül nagy értékűvé teszi utazásom néprajzi eredményeit. És valóban, ha céhbeli filoógus és hivatásos nyelvbúvár vagyok nem is kötik le érdeklődésemet olyan nagy mértékben a kereskedelem és az ipar, a politika és a föld- meg a néprajz kérdései s nem válik belőlem Ázsiának az a gyakorlati ismerője, ki érdeklődött minden iránt, a mi belső Ázsiára vonatkozott és fönntartotta benső kapcsolatát a messze földön élő népek sorsának alakulásával. Ha eszembe jutott volna, hogy hiányos készültségem miatt oly véghetetlenül sokat hanyagoltam és mulasztottam el, hogy például fogalmam sem volt a geológiáról és földrajzi felvételre képtelen voltam (a mi egyébként merő lehetetlenség lett volna, mert csak egy kis darab ceruzát vittem magammal a köntösöm bélésébe rejtve), hogy a földleírásnak és a természettudományoknak egyáltalán csak bizonytalan és kétséges szolgálatára lehettem képes, okvetetlenül jelentékenyen kevesebbet mutatott volna örömeim fokmérője. De az efféle gondolatok természetesen elkerültek örömeim végtelenségében és harmincegy éves földi létem ideje óta először éreztem, hogy igazi siker aranyos gyümölcse és a nagy munka édes jutalma int felém a messzeségből s ejt könnyen érthető elragadtatásba. Szünetlen ujjongás és örömmámor kísért Meshedből Teheránba vivő hosszú téli utamon, amelyen két hátas ló állott rendelkezésemre, mert Husszam esz Szaltana herceg, Meshed kormányzója, bőségesen ellátott az utazás minden kellékével. Üzbég kísérőm, a ki Khivából jött velem és hű társam volt minden örömömben és bánatomban, nem kis mértékben volt elcsodálkozva kedvemnek ezen a változásán. Órák hosszáig nem fogytam ki a kedvelt operák dalaiból és áriáiból, melyeket a jó fiú a nyugati iszlámság szent himnuszainak tartott és ennélfogva nem kismértékben örvendezett rajta, hogy ilyen mély vallásosság vett erőt a nyugati dervisen. A mikor tehát én operai dallamokat dúdoltam, ő kíséret gyanánt moszlim dicsérő énekeket és szent himnuszokat zengett különös orrhangján. Nevezetes egy duett volt az; gondolom is, hogy emberi fül addig nem igen hallott még hozzája hasonlót. Effélék voltak az okai annak, hogy tréfálkozva tettem meg a lóháton négy hétig tartó és a legedzettebb utast is megviselő utazást Meshedtől Teheránig, és hogy testben ugyan megfogyva, sőt a felismerhetetlenségig eltorzult arccal, de ritka épségben és emelkedett lélekállapotban vonultam be Perzsia fővárosába.
Ha az a barátságos és szeretetteljes fogadtatás, melyben Dolmage ezredes úr részes részesített, már Meshedben meggyőzött róla, hogy Ázsiában semmiféle választófal el nem különíti egymástól az európaiakat és hogy örömben és bánatban közös kapcsolata fűzi össze őket egymással a napnyugati testvériességnek, a perzsa fővárosba való megérkezésem alkalmával még teljesebb meggyőződést szerezhettem a közösségnek erről a kapcsolatáról. A hír, hogy szerencsésen megmenekültem a közép-ázsiai zsarnokok kezétől, egyforma örömérzettel töltötte el az egész európai kolóniát. Öreg és fiatal, gazdag és szegény, előkelő diplomata és szerény kézműves, valahány európai ember csak volt Teheránban, mind látni és ünnepelni akart és csak kevesen tudtak uralkodni meghatottságukon és nem rejthették el könnyeiket, midőn borzasztóan elváltozva és lefogyva látták viszont azt a jókedvű magyar embert, kit duzzadó egészségben láttak útra kelni. A turkomán sivatagból a török követségnek írt levelem révén már volt tudomásuk arról, hogy szerencsésen megérkeztem e veszedelmes rablófészekbe. De azóta nem hallottak rólam hírt és nincs mit csodálkozni rajta, hogy a legkalandosabb hírek keltek szárnyra és leltek hitelt a perzsa fővárosban fogságomról, kivégzésemről és szomorú végemről. Köz-ázsiai zarándokok, a kik csekélységemet összetévesztették a megérkeztem előtt fogságba vetett olasz selyemkereskedőkkel, még hajmeresztő részleteket is beszéltek a kínzásokról, melyekkel kivégeztek. Némelyek látták, a mikor fölakasztottak a lábamnál fogva, mások jelen voltak, midőn a citadella tornyáról a mélységbe dobtak, ismét mások a maguk szemével látták, hogy a bakó fölnégyelt és tagjaimat az ebek martalékául vetette. Minthogy Bokhara a legsötétebb barbárság és kegyetlenség fészkének hírében állott, a teheránbeli európaiak könnyen hitelt adtak ez elbeszéléseknek. De ahogy most nagy viszontagságaim látható jeleivel, ámde ép bőrrel tértem vissza és arcomról le lehetett olvasni rendkívüli élményeimet, annál melegebbek és őszintébbek voltak a rokonérzés jelei, amelyekkel elhalmoztak. Az emberek szinte versenyre keltek egymással, hogy valami módon kitüntessenek és bizonyságát adják szívességüknek. Az egyes követségek díszebédet adtak tiszteletemre. Sir Charles Alison, az angol követ, felszólított, hogy készítsek jelentést utazásaimról(3) és hivatalos ajánló leveleket adott lord Palmerstonhoz, lord Strangfordhoz, Sir Justin Sheilhez, Sir H. Rawlinsonhoz és London több más előkelő politikusához és tudósához.

3)E jelentést , s egy másikat az imént említett olasz selyemkereskedők sorsáról és Wyburd, Conolly és Stoddart gyászos esetéről rövid időn el is készítettem és a követ elé terjesztettem. Csak ez utóbbi áll rendelkezésemre s így szól magyar fordításban:
Teherán, 1864. jan. 29.

Excellenciád! - Van szerencsém a következőkben Excellenciád elé terjeszteni az említett felvilágosításokat arról a két boldogtalan emberről, kiket a bokharai emír parancsára börtönbe vetettek.
Július közepe tájt érkeztem Bokharába. Megérkezésem után két nappal azt hallottam, hogy két olasz embert, ki Orenburgból jött állítólag nagyobb mennyiségű selyem vásárlása végett, elfogatta az emír első vezére, ki abban az időben a khokandi síkságon volt. Különféle álhírek, melyeket a rosszhiszemű korány terjesztett, azt újságolták, hogy a frengi-k magukkal hoztak tizenöt láda gyémántvízzel megnedvesített teát, hogy ezzel a méreggel megöljék a szent város lakosságát (a közép-ázsiai nép babonája t. i. méregnek tartja a gyémántporral kevert vizet; fényes a gyémánt, - úgymond - kápráztatja a szemet, de pora a leggyilkolóbb méreg); egy másik azt hírlelte, hogy az éjjelt nappallá és a nappalt éjszakává tették, míg egy harmadik azt beszélte, hogy angol kémek, és hogy az orosz kormány adta azt a tanácsot, hogy fogják el őket.
Rahmet Bi, az említett vezér, írt az emírnek és további felvilágosítást kért. Azt a választ kapta, hogy kobozzák el azt a tizenegyezer tilla-t (a "tilla" egy fél arany), amelyet magukkal hoztak és ugyanakkor fogják el azt a négy nogai mohamedánt (orosz alattvalókat), a kik kísérték őket. Egy ideig még folytak a tárgyalások. Az emír fermánja értelmében pénzüket és minden holmijukat a Redseb karavánszerájból, a hol előbb laktak, az Ark-ba (az emír palotájába) vitték, hol jobb bánásmódban részesültek. Elhatározták, hogy lehelyezik őket egy balakhaneben és naponkint egyszer piláfot, kétszer pedig teát kapnak kenyérrel. Mindezt magától Rahmet Bitől hallottam, kinek állítását megerősítette szolgája, egy perzsa származású ember, ki szolgálatára volt kirendelve.
Az emír viselkedéséből ítélve, úgy gondolom, hogy nem fogják megölni őket, ha csak az orosz cselszövések következtében meg nem változnak az emír tervei a legkisebb sikert sem remélem a két konstantinápolyi sejk közbenjárásától. Törökország ezeket a lépéseket Európa kedvéért teszi. A porta igen jól tudja, hogy Turkesztán fejedelmei, éppen úgy, mint a marokkói fejedelmek, csak névleges tiszteletben részesítik a szultán vallási fennhatóságát. És Aali pasa bizonyára emlékszik szegény Oszmán bey, a jüzbasi, sorsára, kit titkos misszióban küldött Resid pasa és a kit Naszrullah kán, a mostani fejedelem atyának utasítására megöltek. Oly dolog ez, melyet nagy titokban tartanak. Törökország nagyon restellné közzétételét. Én Bokharában hallottam.
Excellenciádnak a keleti ügyekben és a rendőri dolgokban való nagy járatossága fölment a további fejtegetések alól. Végzem e sorokat, tiszteletem kifejezése mellett, a mellyel vagyok Excellenciád legalázatosabb szolgája
Vámbéry Ármin,
a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

Ugyanekkor élek az alkalommal, hogy közöljem Excellenciáddal, hogy nem tudtam felfedezni nyomát, sem egy szót nem hallottam a boldogtalan Wyburd kapitányról, a kinek ismeretlen sorsára Excellenciád Közép-Ázsiába indulásom előtt figyelmemet felhívni méltóztatott. Igaz, hogy nagyon szigorú inkognitóm határozottan tiltotta, hogy kérdezősködjem valamely frengi vagy keresztény ember sorsáról. Fülem azonban mindig nyitva volt, hogy híreket halljon hitsorsosaimról. És titokban folytatott nyomozásom közben történt, hogy tudomást szereztem egy boldogtalan emberről, egy órásról, ki több esztendeig élt Bokharában s kit Naszrullah emír parancsára megöltek. Éppen úgy értesültem egy fiatal angol ember sorsáról, ki vagy huszonnégy éves volt. Bagdadból Heraton át Bokharába jött, onnan Szamarkandon át Khokandba ment, ott pedig (tizenkét évvel ezelőtt) megölték Mehmed kán parancsára, aki abban az időben háborúba keveredett Khinával. Egy khokandi ember, a ki ismerte őt elfogatása előtt, elmondotta nekem, hogy a fiatal frengi nagyon csinos külsejű és rendkívül ügyes ember volt, a ki Khokandból Kasgárba (a kínai tatár földre) akart menni. Ez a szándéka keltette azt a gyanút, hogy fegyvert akar szállítani a kínai tatárság kormányzójának és ez lett halálának okozója.
A mi Conolly és Stoddard sajnálatos halálát illeti, fájdalom, semmiféle jelentősebb adattal nem járulhatok azokhoz, melyeket megboldogult Wolf József dr. terjesztett az angol közönség elé. Ennek a két mártírnak papírjai és más holmija Abdul Szamed kánnak, egy perzsa származású embernek és az elhalt emír szerdar-i-kulljának (főparancsnokának) birtokába kerültek és e tiszt kivégzése után, mely néhány évvel ezelőtt történt, e relikviákat a szamarkandi defter-khanebe (levéltárba) vitték. Így beszélték nekem, de nem győződtem meg róla.

E levelek nagy hasznomra voltak és a legnagyobb befolyást gyakorolták pályám későbbi alakulására. Giers úr, Oroszországnak akkor teheráni követe, a későbbi kancellár, felhívott, hogy menjek Pétervárra és egyben kifejezést adott annak a nézetének, hogy a Néva partján kétségtelenül a legjobban értékesíthetem Turkesztánban szerzett tapasztalásaimat. Az orosz követségen egyáltalán a legcsábítóbb képet festették jövőmről; de mikor én kijelentettem, hogy magyarságommal és politikai nézeteimmel összeegyeztethetetlennek tartom azt, hogy szigorúan autokratikus viszonyok közt éljek és működjem, a diplomata urak úgy vélték, hogy még nagyon is naiv és hogy még mindig ábrándozó vagyok minden megpróbáltatásom ellenére.
Teherán bizony fontos elhatározásaimnak lett kiinduló pontjává; mert ha akkor hajlok az oroszok rábeszélésére, ki tudja, minő állást foglalok el ma Turkesztán kormányzatában? De hát természetesen nem is lehetett róla szó, hogy Északnak forduljak, mert a cár birodalmának minden kincse és minden fénye sem lett volna elég arra, hogy elnyomja bennem azt az idegenkedést, melyet gyermekkoromtól fogva éreztem nemzeti törekvéseink eltiprói s az önkényuralom és a féktelen abszolutizmus e megtestesülése ellen. Annál készségesebben fogadtam el az angolok ajánlásait, mert régtől fogva megszerettem már e népet fenséges irodalmáért és szabadságérzetéért és mert hozzá Keleten is őket tartottam a Nyugat egyetlen méltó képviselőinek. Így hát egészen természetes, hogy már Teheránban tisztában voltam Európában teendő lépéseimmel és Londont tekintettem nyugatra való utazásom végcéljának.
Majdnem három hónapig pihentem ki Teherán európai társaságában közép-ázsiai vándorutam fáradalmait. Friss emlékezetemből kiegészítettem az útközben titkon, kis papírdarabokra, arabs betűvel, de, hogy minden gyanú ellen védve legyek, magyar nyelven, ceruzával írt följegyzéseimet; sőt elkészültem már utazási művem vázlatával is, s elhatároztam, hogy Angliában adom ki legelőbb e könyvemet. Pompás légvárakat építettem magamnak és valósággal dúskáltam jövőm képének színpompájában , bár halovány fogalmam sem volt a reális alapon nyugvó életpályáról. Egyelőre beértem azzal a tudattal, hogy olyan részeivel és pontjaival ismerkedtem meg Ázsia világának, melyeket európai ember előttem még nem látott. De arról, hogy hol és miképpen fogom értékesíteni e fölfedező utam eredményeit, a siker örömmámorában egyáltalán nem gondolkoztam. Nem is gondolkozhattam volna; először azért, mert nem voltam tisztában a módjával tapasztalataim értékesítésnek, másodszor azért, mert még kétségeim voltak a sikerhez nélkülözhetetlen tollfoghatóságomban és harmadszor azért, mert haboztam, hogy voltaképpen mely nyelven írjak legelőbb.
A lelkemet vívó reménységek zavarából csakis az az egyedül biztos és boldogító érzés vált ki határozottan, hogy szerencsés felfedező utam hírt és dicsőséget szerez nevemnek Európában és hogy végre lesz életpályám; de arról, hogy milyen természetű lesz ez a pálya, nem volt fogalmam egyáltalán. Nem is igen vetettem rá ügyet és csak az volt minden törekvésem, hogy minél gyorsabban visszatérhessek Európába és legelőbb otthon, a Magyar tudományos Akadémiában léphessek föl, azután pedig Európa közönsége elé terjeszthessem jelentésemet vándorlásaimról.
Még Teheránban, friss benyomásaim alatt megírtam és útnak indítottam jelentésemet az Akadémiának. Az első fogalmazását féltékenyen őrzöm azóta ázsiai utam emlékei közt s az emlékezésnek szánt e művemben itt közlöm főrészét a maga eredeti formájában:
„Sirazból 1863 január 10-ikén visszatértem Teheránba. Itt azon kellemetlen hírt vettem, hogy a közép-ázsiai bonyodalmak, nemcsak hogy nem csillapodtak, hanem még nagyobb hévvel folyva az előbbi veszélyes közlekedést végkép megszakították. Lelkem csüggedni kezdett, részint a hatalmas akadály miatt, részint azért is, mert hazámból hozott útiköltség tisztán elfogyott. Ugyan ekkor volt, hogy arról tudósítottam, miszerint a tek. Akadémia oly kegyes volt segélyezésemre 43 aranyat küldeni minden további meghagyás nélkül, vajon ez összeget visszajövetelemre vagy tovább utazásomra fordítsam. Ilyképpen teendőimnek saját ura lévén, nekem életkérdéssé vált közép-ázsiai utam forró kívánsága új tüzet lobbantott föl lelkemben és minden út elzárás, minden baráti lebeszélés dacára mennem kellett, mert menni akartam. Ily lelki tusában mintegy 3 hétig voltam, midőn egyszer egy kínai tatár khokandi és más közép-ázsiai emberekből álló zarándok-koldus (Hadsi) társaság Mekkából Teheránba érkezett, hogy innét éjszaknak tartva, a Kaspi-tengeren át hazájukba térjenek. E társaság feje tisztelkedésre és egy kis baj orvoslására a török követségnél jelentkezett és nekem esetleges alkalmat nyújtva azon ötlettel együtt, hátha ezek kíséretében utamat megtenném. Ő Excell. a követ és hivatalnokai tervemet őrültségnek tekintették, attól tartván, nehogy ezen vad kinézésű, rongyokba öltözött tatárok, kiket mentoraimnak fogadtam, még Közép-Ázsia földjére érkeztem előtt útban maguk meggyilkolnak. Igaz, magam is először féltem, de tervem valósítására ennél noha merész, de célszerűbb eszközt nem találva, a nemes jótevőm atyai tanácsát megvetni kénytelen, az utazást hamar és legnagyobb titokban elhatároztam, roppant szerencsének nézve, hogy útitársaim szájából az alig ismert kínai-tatár török szójárást tanulmányozhatom. A török követ az elszántságom láttára legalább a lehetséges biztosítás kedvéért hivatalosan ezen koldusok kezébe adott és a Koránra őket megesküdtetve, könnytelt szemekkel engemet útra indított. Magából értetődik, hogy üdvösségi szempontból, ruhám, helyzetem és életmodorom a társaiméhoz idomítani akarván, a legnyomorultabb rongydarabokkal testemet födve, mindenféle lepel nélkül a szabadon hálva, oly éltet kellett viselnem, a miről minden legszegényebb eredetem dacára, ezelőtt soha sem álmodtam, mi eleinte visszariasztott, lesz-e elég testi erőm, ezen nélkülözéseket egész utam hosszában, hol majd természeti és éghajlati viszontagságok is hozzájárulandanak, eltűrhetni? ...
„Ily előkészületek, ily rendszabályokkal 1863 Mart. 28. Teheránból elindúltunk és 10 nap alatt Mazendrán hegyei és erdőin át a Kaspi-tenger partjára értünk. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ezen kis időhatár is elég volta arról meggyőzni, miszerint útitársaim testi lelki barátaim, kik minden mongol vad arcvonásuk dacára a rongyfedte mocskos kebel alatt nemes szívet rejtenek, kik a koldusi álarcot nem nyomorúságos, hanem a nehéz utak bizonytalansága parancsolta szükségből vették magukra és kik áljellemről mit sem sejtve, mint valódi oszmánli török dervist, ha tőlük kitelik, minden veszélyből megmentenek. Lelkem tehát nyugodtabb volt és csak kevés szorongatottsággal a perzsa parttól, mint hazám és világom legszélsőbb határövétől búcsúzva, egy türkmén tengeri rabló sajkáján Közép-Ázsia földjének tartottunk. A Kaspi-tenger keleti partján legelső állomásom, miután az Asuradannál cirkáló orosz őrhajók nekem halálos szeméből a Magyarok Isten megmentett, a Jomut Türkmen fajnak Gömüstepe nevű tábora volt, hol 20 napig igen szívesen látott vendégképpen, valamint ezen úgy a Göklen fajnak törzseit bebarangolva, Nagy Sándor félig ismert bástyáján kívül más eddig ismeretlen görög régiségeket láttam.(4)
4)Innen írtam második levelemet a teheráni török követséghez, melynek orvosa, Bimsenstein Mukhlisz dr., ekkor írta Eötvös József bárónak (francia nyelven) azt a levelet, mely Eötvös báró szívességéből később birtokomba jutott és magyarul így szól:

Törökország
egészségügyi orvosa
Perzsiában.
Teherán, 1863. aug. 5
.
Báró úr! – Vonatkozással Vámbéry úr (Resid efendi), a tizsteletreméltó akadémikus és azén barátom utazására, megbízásom van rá, hogy közöljem Önnel a következőket:
Ellentétben azzal a mit ő a Magyar Akadémiához címzett legutóbbi jelentésében bejelentett, Vámbéry úr Teheránból f.é. március 24-ikén egyenesen Khivába utazott el, a honnan Bokharába és Szamarkandba fog menni. Ez utazást dervisként öltözve s egy csapat bokharai zarándok társaságában teszi, a kik Mekkából visszajövet hazájukba térnek vissza.
A teheráni ottomán követség, melyhez tartozni szerencsém van, már két levelet kapott, amelyek egyikét ez a rettenthetetlen utazó Zil-Kadé 20. Gömis-Tépé a Kaspi-tenger partján keltezett, a másikat a turkomán jomut sivatagból, Khivától 20 napi járóföldre. E levelekből merítjük, hogy Vámbéry úr e pillanatban Bokharában vagy Szamarkandban lehet s hogy miután néhány hónapon át ez utóbbi városban tartózkodott, a Heráton és Mesheden átvívő utat követve fog visszatérni Teheránba.
Tartózkodnom kell attól, hogy kifejtsem az okokat, amelyek Vámbéry urat rábírták arra, hogy útitervét megváltoztassa , hogy Bokharába menjen s nem Meshedbe, mint ahogy jelentette; csak arra szorítkozom, hogy megmondjam Önnek, báró úr, hogy az ottomán követség, mely sietett oltalma alá venni az önök tudós utazóját, szükségesnek tartja, óvatosság okából, az ő utazását titokban tartani s egyébként azt kívánja, hogy ne váljék még ismertté Európában sem, attól tartva, hogy az orosz ügynökök, a kik mindenütt politikai misszionáriusokat látnak, elrontják a sikert.
Bízva abban a tudásban és személyes tulajdonságokban, amelyek Vámbéry urat kiválóvá teszik, reméljük, hogy sikerrel végzi majd el veszedelemteljes vállalkozását, amelyet a szomorú emlékezetű Conolly életével fizetett meg. Akkor majd az ő feladata lesz, hogy több részletet közöljön Önnel Teheránból való elutazásáról, amely nincs híján az érdekességnek.
A legmélyebb tisztelettel a báró úr
alázatos szolgája
Dr. Bimsenstein Mukhlisz.

Két levelem, melyekre Bimstenstein dr. hivatkozik, itt közlöm magyar fordításban, megjegyezve, hogy a második fakszimileben is látható e könyv mellékletei közt.

Az első levél Hajdár efendihez, a teheráni ottomán követhez: – „Kegyelmes Uram! az az ember, ki a pusztában írt ez alázatos levelemet átadja, egyike a nemes Bokhara lakóinak. Úgy látszik, vagy egynehány piasztert vagy egy ajánló levelet akar. E napokban Kahndsan bég előkelő turkomán és az én derék házigazdám körülvezetett a puszta leghíresebb bégjeinek és kánjainak sátraiban és mindenütt rendkívüli tisztelet középpontja voltam. Alázatos szolgád Resid.”

A második levél ugyanahhoz – „Kegyelmes Uram, végtelenül nagy jótevőm! A turkomán pusztától, hol három hétig laktam, ma búcsúztam el és mielőtt tevére ülnék, kedves kötelességemnek tartom, hogy néhány sort írjak Neked, ki ez idegen és magyar hazámtól távol eső vidéken egyetlen jótevőm és menedékem vagy. Előttem van egy irtózatos puszta, hol húsz nap és húsz éjjel számtalan veszedelem közt vezet át utam a világszerte híres és rengeteg homoktengeren. Különböző kérésekkel alkalmatlankodom. Először is kérlek, hogy ne felejts el engem és eddig mutatott kegyességedből ki ne vess; másodszor tudtodra akarom adni, hogy a turkomán törzsfő, kinek házában laktam, fajának kimagasló egyéne s az ottomán nemzetnek igazi barátja és tisztelője, közbenjárásommal menedéklevelet akar a követségtől kieszközölni, a mit neki meg lehet adni, mert megbízható ember. Harmadszor azt kérném, hogy Nazim beynek és Mukhlisz efendinek add át üdvözletemet. Egészségem egészen tökéletes és ha Allah úgy akarja, Khivából megint írok. Zilkade hó 12-én 1280. (1863. ápr. 20.) Resid.”

Különösen várromok és régi templom vízvezetékét és korgánokat és miután a nevezetes fajok nyelve, szokása és költészetéről a lehetséges ismereteket megszereztem, egy hádsi társammal együtt egy tevét olcsón vásároltam és kis koldus karavánunkkal a nagy hirkániai pusztának tartottam. Valamint helytelennek látom a tek. Akadémia figyelmét a türkmenek közti tartózkodásomról, mi fölötte érdekes volt, továbbra igénybe venni, úgy ezen a földkerekség legbajosabb, legveszélyesebb pusztai útjának részleteitől is megkímélem. Hogy szenvedtem és mennyit az éhség, szomjúság, nap és szél hevétől meztelen koldus minőségemben, azt a Hazám, azt a nyugati világ csak akkor tudja meg, ha az angol kabinet százezreivel rendelkező Conolly Sándor elődöm, ki Bokharában terveért vértanúskodott, emlékiratait kézbe veszik. Nekem a legszélsőbb percekben azon édes vigaszom volt, hogy kedves hazám napszámosa fényes kockáját oly célért vetettem, mely a világ legnemesebbike; azon buzdítás, hogy ily játék tisztelete csak milliók közül egyet szerencséltet.
„ Huszonkét napi utazás után, melyben két társunk és négy teve áldozatul estek, az Oxus-folyó egyik messze karja partján levő művelt telekre és öt nap múlva Khiva Kharezm (a régi Khorvasmia) fővárosába értünk. Ennek uralkodója Szeid Bátor Mehemmed Khan török útlevelem felmutatása és Hadsi társaim, kik itt nagy tiszteletben részesültek, kimondására szíves vendégeként fogadott és nagyon bámult, hogy 30 aranyból álló ajándékát dervisi következetességből vissza utasítva, inkább azon engedelemért könyörögtem, kényem szerint szabadon kóboroghatni. Beleegyezése folytán Khivából északnyugatra eső Aral-tó és annak déli partján lakó fajokra egy futó pillanatot vethettem és miután ismét Khivába útitársaim körébe léptem, már ők a bokharai útra való előkészületeket téve az indulásra csak jövetelemet várták vala. A Khan minden lebeszélése dacára, hogy a bokharai emír egy gyanúskodó rossz ember, ki a vendégszeretet szent törvényét annyiszor lábbal tiporta, én inkább a barátim félelemhárító szavaira hallgattam és az Oxuson Khankánál átkelve, a nevezett folyó bal partjáról Bokharának tartottam.

„Julius. Az időtáj Moharrem hó eleje volt. Kis karavánunk a roppant forróságban baljára a nagy homok pusztát ugyan, de jobbra az enyhítő édes vizű Oxust bírta, az élelmiszerünk az árpaliszt mellett rizzsel is megszaporodott és egyébként lassan-lassan ballagva már azon reményben voltunk, hogy hat nap múlva a híres nagy Bokharába érünk, midőn egy este egy meztelen szökevényre bukkanván, azon rémhírrel lepetünk meg, hogy a Teke türkmén faj egy száguldozó csapatja (csapao) a Kirgizek ellen az Oxus folyó túlsó részéről átkelt és őt lovától, lisztjétől, mindenétől megfosztotta. "Az Istenért forduljatok meg, monda, a szökevény, mert hajnal felé útjukba estek, az ádáz Teke hádsiságtok v. szentségteket nem tekinti, ő tevéitek és lisztjeiteket elviszi és ti éhen vesztek a pusztában." Ez halálcsapás volt kis karavánunkra nézve és félórai tanácskozás után abba egyeztek, hogy az én kompaszom és az ő csillagismeretükbe bízván, az éjszak-keletre a khalatai homokságba magunkat vetjük. A homok itt olyan laza, hogy a tevék térdig elsüllyednek, a Teke lovas nem üldözhet bennünket, mert nincs ló a világon, mely egy félórai utat itt megtehetne. Rögtön a terv kiviteléhez léptek és a karavánunk megfordult. A fordulatnál szívem valóban remegni kezdett. Tevém minden gyeplőrántás dacára mindig az Oxusra tekintett, és is csak nehezen búcsúztam annak a Dunánkhoz hasonló habjaitól és a pusztai nap vérpiros hajnalszakadtakor csak vékony ezüst fonalként olykor-olykor tündökölt könnytelt szememben.
„Hat napig bujdostunk ezen rettenetes hegyeit és völgyeit órákban változó homok tengerben, hol az út nyomait csak tevék és emberek csontvázai jelölik és melyekre bukkanni a mint magától értetődik, karavánunkban mindég nagy szerencsének tartatott. Az ég azonban nem sokára megmentett és midőn nyolc nap múlva a szörnyű pusztaság végződött, kétórányi távolságból Bokhara város tompa idomtalan tornyai látszottak.
„Íme tekintetes Akadémia ez rövid vázlata azon készületek, azon veszélyek és fáradságoknak, melyek Bokhara, Közép-Ázsia fővárosa, több európai elődöm kínpadja és sírja kapujához vezettek. Igen keserű munka, melyre ilyen jutalom vár! Lelkemnek elegendő oka volt csüggedésre, de a sors úgy intézkedett, hogy az útitársaim, kiknek eleinte gyilkát féltem mindég, itt is őrangyalként oltalmukba vettek és valahányszor európai arcvonásom, melyeket elrejteni nem tudtam, melyek annyi tatár arc között feltűntek, egyik vagy másik helyen gyanút költve éltemet veszélyeztették, mindannyiszor kedves útitársaim bátran előálltak erős eskükkel bizonyítandók, hogy én egy valódi és igazi török dervis vagyok, kit ők a Nagy Szultán követe kezéből kaptak és kiért mint kedves vendégükért halni is tudnának. Hogy Mekkából jövő szenteskedő társaim e szavai Bokharában üresen el nem hangzottak, az magától értetődik. Az Emír főtisztje (mert ő maga hadjáraton vala), európai lételemről egy cseppet kételkedett, de a Szultán pecsétjével ellátott útlevél, ily baráti hűség és török nyelvem szerencsés hajlékonysága minden ellenem való nyilvános föllépését meggátolták. Bokharában három hétig időztem s miután a látni valót megszemlélve a város tudományossága és könyvtárairól kiérő fogalmat szereztem, a khivai tatárság felé tartó barátaimmal Szamarkandba mentem.
„Szamarkand, az emírség harmadrendű városa, miután Bokharából szabadon menekültem, rám nézve már veszélyes nem volt, tíz napig szabadon is mulattam benne az Európában túlbecsült régiségeket tanulmányozva smár a visszatérésemről gondolkoztam, midőn az Emírnek a khokandi hadjáratból visszajövetele az utolsó s tán legnagyobb veszéllyel fenyegetett. Én a zsarnok elől ugyan megmenekülhettem volna, de ezt káros rendszabálynak tekintettem. Maradtam tehát Timur fővárosában, míg a fejedelem kétszeri kihallgatásán színlelt barátság álarca alatti gonosz tervéről meggyőzött és a nélkül, hogy a zsarnok búcsúját vártam volna Szamarkandból elosonva nyugatra vissza utamat kezdtem. E perctől fogva szemem a kedves nyugat, új éltem forrása, az édes Hazám felé fordul, de szívem még nem mert örülni, mert először kedves barátaimtól is, kik innét messze keleti hazájukba siettek, elváltam - ők valódi bajtársaim voltak, kiknek hűségének életemet köszönöm és örökké szent lesz előttem emlékük. Mert annyi barbárságban egyedül magamra hagyatva, még negyven állomásnyi utat meg kell tennem, hogy megmenekülésem kikötőjének tartott Perzsia keleti határát elérjem. Igaz, a tatár szójárás és szokások elsajátítása nagy segítségemre voltak, de bezzeg zokon esett a sok gyanúskodó kérdésekre megfelelni, dervis létemről bizonyítást adni, barátaim nélkül, kikre azelőtt mindig hivatkozhattam. Az ég úgy akarta, hogy a nehézségeken is szerencsésen túlmenve, barátaim és minden utolsó fillértől megfosztva, a koldusbotomra a szó teljes értelmében támaszkodva, utamat folytathassam. Szamarkandtól a pusztán Kerkinek tartottam, mely várnál az Oxuson átkeltem és a herati karavánnal Andkhaj Memene és Bala Murgábon át Herátba utaztam, honnét sok szenvedés után Meshedbe érkezve, méltóságos báró Eötvös József úr és én kegyelmes uramnak újjászületésem hírét tartalmazó levelemet címeztem.”

A kedvező időjárás beálltával odahagytam a perzsa fővárost, azzal a szándékkal, hogy ugyanazon az úton, amelyen odajöttem, tudniillik Tebrizen és Erzerumon át Trebizondba megyek. A milyen félelemmel, aggodalommal és bizonytalansággal volt teli odautazásom, ép olyan gyönyörűségessé s a legfényesebb reménységekkel teljessé alakult visszatérésem a Fekete-tenger partjaira. Gyors napi járatokban röpültem át az egyes állomásokon. Az utazásban megedzett testemnek valóságos gyermekjáték volt a régebben fáradalmas út, kellemes sétalovaglás csupán, mely valóságos diadalmenetté alakult a meleg fogadtatás következtében, amelyben európai barátaim Tebrizben részesítetek. Forró ölelések, vendégségek, ünneplés és csodálat követte egymást bátor vállalkozásom sikere miatt; svájciak, franciák, németek, angolok és olaszok, mindenki büszke volt reá, hogy egy bénalábú európai ember megállta helyét az emberrabló turkománok közt és a vadul fanatikus Közép-Ázsiában s az ó-világ ez eddig elzárt részét közelebb hozta felfedezései által a Nyugat világához. Azon a fent közölt jelentésen kívül, amelyet utazásomról Teheránból a Magyar Tudományos Akadémia elnökségének küldöttem, a diplomáciai képviselők részéről is mentek hivatalos jelentések az illető kormányokhoz, azonkívül pedig számos tudósítás az európai sajtó orgánumaihoz. Sikerült vállalkozásom híre e szerint megelőzte jöttömet s midőn Konstantinápolyba érkezve, bemutatkoztam Prokesch-Oslen grófnak, az osztrák internunciusnak és Aali pasa nagyvezérnek, úgy láttam, hogy már teljesen tájékozva vannak utazásomról és a meleg fogadtatás, melyben részesítettek, kétségtelen jelét adta az élénk érdeklődésnek, melyet Közép-Ázsia addig lezárt tájai iránt éreztek. Konstantinápolyban várt már végtelen örömömre Eötvös József báró itt következő levele is:

Pest, 20/4 1864.
„Tisztelt barátom! – Ide mellékelve küldöm a gőzhajózási jegyet, melyet a gőzhajózási társulat Kegyed számára kiadott. Nem szükség mondanom, mennyi örömmel értesültem szerencsés megérkezéséről Teheránban s mennyi érdekel várjuk valamennyien visszajöttét. Valamint az erély, melyet Ön utazásánál kifejtett, úgy fáradalmainak tudományos eredményei, melyeket leveleiben ígér, csak igazolni fogják véleményemet, melyben ön iránt mindig voltam. Fogadja addig is, míg azt személyesen tehetem való tiszteletem s rokonszenvem kifejezését, mellyel vagyok őszinte barátja
Eötvös.”

Csak néhány óra hosszáig időztem Konstantinápolyban, amelyet az igazi európaiság képviselőjének, sőt a nyugati műveltség netovábbjának színében láttam, ekkor azután egy Lloyd-gőzösön Küsztendse és Csernavoda irányában, majd a Dunán, Pestre utaztam, hová 1864 május havának első felében szerencsésen meg is érkeztem.
Meg se próbálkozom leírni azt a benyomást, melyet édes hazám viszontlátása keltett lelkemben. Gyönge is volna hozzá a toll, hogy tolmácsa lehessen annak a meghatottságnak, mellyel amaz ország földjére léptem, melynek őstörténete első sorban ösztönzött veszedelmes vándorutamra s amelynek nemzeti kezdetei, mint említettem, már ifjú koromban életre keltették bennem azt az érdeklődést, melynek kielégítése végett mondhatatlan veszedelmekkel és nélkülözésekkel járó utazásomra vállalkoztam. E viszontagságoknak most szerencsésen a végére jutottam. Midőn a Lánc-híd mellett a pesti kikötő partjára léptem és tatárommal, khivai utazásom ez élő tanújával, a közeli Európa-szállóba siettem, azt hittem, nem birok örömömmel. Nem is gondoltam reá, hogy a milyen egyedül és elhagyottan keltem utamra évekkel ezelőtt, ép olyan magamban és észrevétlenül térek most haza is. Évek múlva, midőn jelen voltam azon a fogadtatáson, melyben Livingstone-t, Speke-t és Grant-ot, Palgrave-t, Burton-t és különösen Stanley-t részesítették Londonban: azon a fogadtatáson, melyben részt vett egy egész nemzet; melynek rendkívüli eseményére hetekkel sőt hónapokkal előre hívta fel a figyelmet a sajtó, és külön vonatok mentek elébe a nemzeti hősként ünnepelt utazónak; midőn láttam, hogy milyen fényes megbecsüléssel fogadták még Bécsben is – hol az utazókat éppen nem szokták a nap hősének tekinteni – Payert és Weyprechtet: lelkemnek annál fájóbban esett egészen figyelmen kívül hagyott megérkezésem szomorú pillanata és honfitársaim bántó közömbössége. Senki sem keresett fel, senki sem vett rólam tudomást, egyetlen hűséges jóakarómon, Eötvös József bárón kívül. Midőn megérkeztem, nyomban hírt küldöttem hozzá magamról és megkaptam azonnal sietve írt válaszát:
29/5
„E percben veszem sorait, örömmel értesültem megérkezéséről s még inkább fogok örülni, ha mentül elébb találkozunk, ha tehát foglalatosságai engedik, jöjjön hozzám holnap reggel, ha lehet fél tíz óra előtt - fél nyolckor már találhat - mert később embereket várok s szeretném, ha legalább egy fél óráig háborgatás nélkül szólhatnánk egymással.
„Őszinte tisztelettel, lekötelezettje
Eötvös.”

Úgy látszott, hogy az Akadémia körben, amelynek pedig kiküldöttje voltam, minél kevesebb érdeklődést keltett szerencsés végű vállalkozásom, mert midőn a legközelebbi hétfői ülésen az Akadémia termébe léptem, csak Szalay László, az Akadémia fennkölt szellemű és nagy műveltségű titkára és Eötvös báró, azén nagylelkű pártfogóm fogadtak meleg öleléssel, ezzel adva jelét szerencsés menekülésemen érzett belső örömüknek, és egyébként is vigasztalni igyekeztek a részvétlenség miatt, mely mindenütt nyomon kísért. Magyarország az osztrák önkényuralom szomorú korszakát élte akkor. A nemzet az abszolutizmus bilincseiben nyögött, közéletnek és társadalmi szellemnek nem volt nyoma sehol, minden reménykedés, várakozás és epedés csak a nemzeti kormányzat visszaszerzését és az Ausztriával való kibékülést áhította; és habár Ázsia a magyar őstörténet szempontjából nem is volt minden érdekesség nélkül való, nagyon csekély, vagy semminemű mélyebb hatást nem kelthettek az akkori Magyarországon a föld- és néprajzi kutatások és az ó-világ addig merőben ismeretlen részeinek feltárulása. A kinek kenyérre van szüksége, nem keresi az ínycsiklandozó édességeket s a politikai léte és jövője miatt aggódó nemzetnek rossz néven ki vehetné, ha minden gondolata és minden törekvése első sorban alkotmányos jogainak visszaszerzése és nemzeti önállósága felé fordul és ha a művelődés és a felvilágosodottság terén az általános tudományosság alapvető elemeire, nem pedig a messze világrészek föld- és néprajzi fölfedezéseire veti figyelmét? Magyarország kultúrélete Közép-Ázsiából való visszatérésem idejében munkásságának és alkotásának kezdőfokán állott és az Akadémiának, az önkényuralom Árgus-szemeitől leginkább megkímélt nemzeti intézménynek, inkább politikai és nemzeti, mint objektív, közhasznú és tudományos színezete volt. A társadalom is, mely alkotmányos jogainak helyreállítására vágyakozott, természetesen sokkal kevésbé érdeklődött az Oxus tájai és e tájak népe iránt, mint a tudományban haladottabb nyugat szerencsésebb nemzetei. Hiszen Németországban, a szigorúan tudományos élet hazájában is sokkal csekélyebb érdeklődést keltett utazásom, mint Angliában és Oroszországban, hol a kormányok figyelmét részint politikai, részint gazdasági érdekek fordították e tájakra és nélkülözhetetlenné tették ez addig hozzáférhetetlen országok behatóbb ismeretét.
Mint említettem, az igazságosság és a méltányosság álláspontjáról nézve és tekintetbe véve a politika napi kérdéseinek mindent lefoglaló érdekét, talán kevés, vagy semmi okom sem lett volna reá, hogy panasszal említsem az utazásommal szemben tanúsított hidegséget, vagy hogy közömbösséget, avagy érdemeimnek szándékos el nem ismerését lássam benne. De a heves lelki tusák olyan pillanataiban és hatása alatt állva megduzzadt önérzetemnek, melyet a Perzsiában és Törökországban élő európai kolóniák réséről visszatérő utamban tapasztalt megbecsülés növelt nagyra, nem csoda, hogy a szenvedély felkorbácsolt hullámai csakhamar elhallgattatták bennem a nyugodt ítéletet és lelkem erős lehangoltság rabságába esett. Pesti tartózkodásom első napjai is keserves csalódást szereztek már nekem. Azt gondoltam magamban: – Ez hát a jutalma mérhetetlen fáradalmaimnak és szenvedéseimnek, és ilyen hálát érdemeltem a nemzettől, melyért, hogy felderítsem eredetét, kockára tettem életemet; és ez legyen az elismerés az Akadémia részéről, melynek, úgy reméltem, hasznára leszek tudományos utazásom eredményeivel? – Megsértett hiúságom hatása alatt állva, kínosan esett ilyetén fölébredésem az álomból, melyben hazautazásom egész folyamán ringatóztam. Reményeimnek ez a semmivé válása – holott e remények éltettek és öntöttek belém bátorságot a legnagyobb nélkülözések és halálos veszedelmek közepette – legborzasztóbb perce volt életemnek. Órák hosszáig tépődtem Európa-szállóbeli magányos szobámban e fájó csalódásomon; nem hittem és nem hihettem valóságában s a megbántott lelkemen ejtett seb annyival fájdalmasabb volt, mert íme, győzedelmeskedve életharcom egyik legnehezebb fordulatán, ott voltam megint, a hol annak előtte voltam, azaz nem tudtam még mindig, hogy mihez fogjak és mit tegyek jövőm megállapítása érdekében.
Némelyek azt ajánlották, hogy lépjek újra félben maradt konstantinápolyi hivatalnokpályámra, mások viszont úgy vélték, hogy a pesti egyetem keleti tanszékére kellene pályáznom, a mit annál inkább meg kellene tennem, mert a keleti nyelveknek az előtt is volt már tanítója egyetemünkön, elhunyt mesterem, Repiczky János személyében. Az elsőnek említett terve megvalósítására nem volt sok kedvem, mert a Kelet a kiállott viszontagságok után nem vonzott többé és látva az ázsiai világ állandó hanyatlását, annál nagyobb szenvedéllyel csüngtem a Nyugat hatalmasan pezsgő, tetterős életnyilvánulásain. A tanári állásra már nagyobb volt a hajlandóságom, mert mindenek előtt nyugalomra vágyakoztam és mert reméltem, hogy általa megszerzem magamnak azt a nyugalmat, melyre szükségem lesz, hogy feldolgozhassam utazásom nyelvi és néprajzi eredményeit. De fájdalom, sok nehézség állta útját, hogy a keleti nyelvek egyetemi tanszékét elnyerhessem, mert Magyarországot akkor még Bécsből kormányozták és nem igen remélhettem, hogy jóbarátokat és pártfogókat leljek a közigazgatásnak ebben a középpontjában én, ki Keleten létem alatt bizalmas összeköttetésben álltam a magyar emigrációval s kit ennek következtében soha semmi sem húzott Ausztriához. Én hát e két tervnek egyikétől sem voltam valami nagyon elragadtatva s mert Teheránban lakó angol barátaim azt tanácsolták volt, hogy Londonban adjam ki utazási művemet s e végből fölös módon elláttak a brit világváros különböző állásban és rangban levő férfiaihoz szóló ajánló levelekkel, könnyen szántam rá magam, hogy kimegyek Angliába és az ázsiai utazások leghivatottabb fóruma, a londoni fóruma, a londoni földrajzi társaság előtt lépek fel utazásom eredményeivel. Úgy lehet, az is hozzájárult ez elhatározásomhoz, hogy négyheti pihenésem után újra felébredt bennem az utazás kedve és hogy akkori helyzetem reménytelenségében új életre kelt vágyam a kalandos élet változandóságaira. Röviden szólva, elhatároztam, hogy minél előbb kezembe ragadom ismét a vándorbotot s a keleti élmények mezejéről bele vetem magam a nyugat életküzdelmének kellő közepébe. Igen ám, de könnyebb azt kimondani, mint megtenni, mert míg a keleti utazáshoz elég nyelvek és a szokások ismerete, a pénz meg néha inkább veszedelmére, mint hasznára válik az embernek, nyugaton a dolog ép ellenkezőleg áll. Mivel pedig üres zsebbel érkeztem Pestre, nagy fejtörésembe került és csalódásomat még keserűbbé tette a kérdés, hogy honnan kerítsem elő a londoni utazás költségét. Hiába fordultam egy kis kölcsönért azokhoz, kiket barátaimnak hittem; hiába ígértem, hogy négyszeresét adom vissza a kért összegnek, hiába utaltam reá, hogy a művelt Nyugaton való fellépésem hasznára lesz a nemzetnek - süket füleknek beszéltem és a hidegség, mellyel kalandjaim szóbeli elbeszélését fogadták, némelyekben, sajnos, kétségeket is támasztott ellenemben. A tudatlanság a gyanúsítás szülőanyja és mert sokan délibábosnak és túlzottnak vélték élményeimet, senki sem merte a pénzét reám bízni s elhagyottabbnak és tehetetlenebbül álltam hazámban, mint Közép-Ázsia vad pusztaságain.
Hála nemes jóakaróm, Eötvös József báró fáradozásainak, végre rá lehetett bírni Dessewffy Emil grófot, az Akadémia elnökét, hogy adott néhány száz forintnyi előleget a tudós társaság könyvtári alapjából. Kétségtelenül segítség volt ez végső szükségemben, csak ne történt volna meg az, hogy a gyámolító kéz, mely felém nyúlt, koromsötét nyomokat hagyott, melyek örök időre elcsúfították a jótett emlékét. Tudniillik megkaptam ugyan a pénzt, de csak azzal a feltétellel, hogy biztosítékul leteszem az elnöknél keleti kézirataimat, utazásom e legértékesebb zsákmányait. És bármilyen dicséretes volt is e gondosság és kötelességtudás az Akadémia vagyonát féltő buzgó és nemes elnök részéről, reám nézve mélyen sértő és bántó volt ez az eset. Midőn kézirataimmal telt iszákomat a gróf lakására vittem, ellenállhatatlanul erőt vettek rajtam e gondolatok: – Tehát nem hisznek bennem. Csavargónak néznek, kinél, mert nincs benne becsületérzés, veszélyben az Akadémia pénze, talán vissza sem fizeti soha. Én tőlem, ki úgy küzdöttem és szenvedtem az Akadémia céljaiért, mint előttem kevesen, ki búvárlataim eredményével ki akarom vinni az irodalom világpiacára nemzetem szellemi törekvéseit és az európai közös kultúrtörekvések munkatársa gyanánt akarom bemutatni az e tekintetben még kevéssé ismert Magyarországot, – tőlem, a fanatikus rajongótól és ábrándozótól, zálogot kérnek most egynehány nyomorult forint miatt! – Ez nagyon is erős volt, nagyon is mélyen megbántott és ez ejtette az első mély sebet tüzesen hazafias szívemen.
Könnyű hát elképzelni, hogy milyen lélekállapotban hagytam el azt a várost, melybe éveken át oly mélyen vágyakoztam; s ha nem mosolyog reám a Londonban várható elismerés reménysugara, még borzasztóbb lett volna csalódásom. Az kérdezem már most a szíves olvasótól: hogyan ne jutottam volna ily körülmények közt arra a gondolatra, hogy mindezt a megalázást és gyanúsítást, mindezt a borzasztó félreismerést és a fáradalmas munkának mindezt a szántszándékos semmibevevést nem tulajdoníthatom másnak, mint egyes egyedül homályos eredetemnek és zsidó származásom baljóslatú csillagának? Lehet, hogy tévedésből fakad a föltevés, melyből kiindultam, mert azt hiszem, hogy igazi magyar és keresztény származású kutató sem tarthatott volna számot kedvezőbb fogadtatásra Magyarország akkori szellemi elernyedtségében. De a kínos gyanú mégis csak bele vette magát lelkembe és nehéz volt onnan kiirtani.
A zálogra kapott szerény pénzecskével tehát mihamarább útra keltem és Pestről Londonba vivő utamon, szerencsére, számos bizonyítékát nyertem a jövő kedvezőbb kialakulásának. Már Bécsben észrevettem az újságok reám vonatkozó közleményeiből, hogy utazásom jelentékeny érdeklődést keltett, mert míg otthon akadtak, és pedig éppen az Akadémiai körökben, irígy és szűkkeblű emberek, kik a megérkezésemet követő napon gúnyos közléseket tettek rólam a napi lapokban és a többi közt például szememre vetették azt, hogy a fejemen fönntartott fezzel léptem az Akadémia termébe, - holott a nehéz turbánhoz szokott fejemet csak fokról-fokra szoktathattam újra a könnyebb fejviselethez - a külföldi újságokban lelkes dicséretemet olvastam, sőt elvétve fölöttébb meleg részvétet is láttam sorsom iránt. Ahogy közelebb és közelebb jutottam a Nyugathoz, mind gyakoribbá váltak e bizonyítékok. Kölnben már meginterjúvoltatott a Kölnische Zeitung s mikor Doverben vonatra szálltam és a kupéban szót ejtettem londoni utazásom céljairól angol útitársamnak, a véletlen mindjárt egy olyan ismeretségbe kevert, mely mai napig is talányszerű előttem. A kocsiban ülő közvetlen szomszédom, egy Smith nevű úr, ezt a nevet olvastam a névjegyén, oly annyira pártolásába fogadott, hogy a mikor megérkeztem az óriási világvárosba, maga szállásolt el a Hotel-Victoriában, pompás szobát nyittatott számomra, este és másnap megvendégelt fejedelmi vendégszeretettel, magánlakást bérelt számomra és, mint utóbb megtudtam, még az első hónapra eső bért is kifizette helyettem. Mikor új szállásomon elhelyezkedtem, a derék férfiú eltávozott, de hogy ki lehetett ez a Smith úr, annak mai napig sem juthattam nyomára. Soha az életben többé nem mutatkozott előttem és csak föltevés alapján gyanítom, hogy a napi lapokból értesülve jöttömről, e nemes emberbarát bizonyos sejtelmével bírt a reám váró szerepnek és a mennyire tőle tellett, ő akarta megtenni nekem az első baráti szolgálatot. Bizony baráti szolgálat volt is az, mert máig sem tudnám megmondani, hogy szerény módommal mihez is foghattam volna az angol Bábelben és hogy , teljesen ismeretlenül, miképpen is lelhettem volna helyem a nyugat világában.
Mikor már némiképpen otthonossá váltam a brit metropolis nyugati részén, kézhez adtam ajánló leveleimet. Sir Roderick Murchison, a irályi földrajzi társaság elnöke; Sir Henry Rawlinson, a közép-ázsiai kérdések legnagyobb tekintélye; Sir Henry A. Layard, a külügyminisztérium másodállamtitkára; Sir Justin Sheil, a volt teheráni követ és last but not least Lord Strangford, a moszlim Kelen nagy ismerője, a legmelegebb módon fogadtak valamennyien, kérdéseket tettek hozzám utazásom részleteiről és a közép-ázsiai állapotokról. Örülve a hozzám intézett szakszerű kérdéseken, nem kis mértékben csodálkoztam rajta, hogy az angol szertartásosság jéghidegsége helyett mindenhol élénk részvételt és képmutatás nélkül való őszinte rokonérzést leltem. Nyomban tisztán állt előttem, hogy itt elememre találtam és hogy megleltem úti tapasztalataim értékesítésének egyetlen és legjobb piacát. De hogyan is lehetet volna máskép? Angolország, a föld egész kerekségén elszórt gyarmataival, világra szóló kereskedelmével és a föld legelrejtettebb zugában történő események iránt érzett élénk érdeklődésével a nagy világeszmék egyetlen országa e földön és az is marad minden időkben. A föld- és néprajzi tudomány művelése itt szoros kapcsolatban áll a nép gazdasági, politikai és nemzeti vonatkozásaival és mert a széles és nagyszerű látókör mellett minden kicsinyes nemzeti féltékenykedést legyőzött a gyakorlati haszonra való törekvés, csak természetes, hogy nagyon kevés ügyet vetnek itt a felfedező utas eredetére és hovatartozáságára s annak a franciának, németnek vagy magyarnak, ki a föld- és a néprajzot gazdagította, szívesen elfelejtik a „foreigner” Angliában egyébként nem igen kedvelt minőségét. Ezt a megfigyelést Angliában való tartózkodásomnak már első napjaiban megtehettem és később természetesen annál meglepőbb és reám nézve annál jólesőbb módon érvényesült az angol népjellemnek ez a kitűnő vonása. Nem szólva egy csekély és inkább tréfás, mint komoly epizódról, a legkisebb zavaró hang kellemetlenségét sem éreztem a részemül jutott fogadtatásban. Minthogy arcomnak erősen barna színe és még inkább a perzsa és a török nyelvben való társalgásom sokakban kétséget támasztott európai vagy is magyar származásomban, a Kelet némely ismerői kezdetben álruhába bújt ázsiainak tartottak és egy ideig tartózkodón viselkedtek velem szemben; de midőn Kmetty tábornok, az idő tájt Londonban lakó honfitársam, ki ismert Konstantinápolyból, kellő megnyugtatással szolgált a kételkedőknek, annál nagyobbra nőtt csodálkozásuk és két héttel a Temze partjára való érkezésem után egész seregét számláltam már barátaimnak és ismerőseimnek, kik szóban és írásban terjesztették híremet, sőt az egykori dervist váratlanul hírneves és divatos emberévé tették a londoni társaságnak.
Ez az epizód nincs minden mulatságos elemek nélkül és bizonyságul szolgál arra, hogy a született nyelvbeli, vagy igazabban: beszélő tálentum megtévesztheti az idegen országok és emberek legalaposabb ismerőit is. Ázsiában töröknek, perzsának és közép-ázsiainak tartottak és csak nagy ritkán gyanúsítottak európai származásommal. Itthon Európában meg azt hitték, hogy titkos perzsát, vagy oszmánlit fedeznek föl bennem!
Első föllépésem sikerét természetesen az az előadásom tetőzte be, amelyet a legválogatottabb körökből álló nagy közönség előtt a Royal Geographical Society égisze alatt a Burlington House-ban tartottam. Itt mondottam első angol beszédemet; minden esetre erősen felötlő idegenszerű kiejtéssel, ahogy másnap a Times írta, de folyékonyan beszéltem egy óra hosszáig és tökéletesen megértettek. Ez estétől datálódik a nagyközönség által elfogadott "Explorer" ("felfedező utazó") címem és e minőségem következtében lényeges változás történt anyagi viszonyaimban is, mert a helyett, hogy magamnak kellett volna kiadót keresnem, a kiadók most már valósággal elhalmoztak mindenféle ajánlataikkal. A könyvkiadás dolgaiban való teljes járatlanságomban rászorultam a baráti tanácsra és lord Strangford volt is oly szíves, hogy támogatott e fontos kérdésben, amennyiben elkísért John Murray-hoz, kit joggal mondottak a kiadók fejedelmének, és rövid beszélgetés után rendbe hozta közöttünk az egész ügyletet. A szerződés egyszerű levélből állott, a mellyel tudtomra adták, hogy a nyomtatás költségének levonása után maradó tiszta haszon fele része engem illet, ki fenntarthatom magamnak a jogot, hogy az első kiadás elkelte után új megállapodásra léphessek. Mindenesetre egyike volt ez a lehető legrosszabb föltételeknek, de nekem, úgy vélte a nemes lord Strangford, nem az összeg kisebb vagy nagyobb volta a fődolog, hanem a társaságba való bevezetésem és a társadalmi helyzet; és mert Murray, ő lévén a „Prince of the Publishers”, csak a fashionable világ szellemi termékeit szokta közreadni, másnemű hasznát fogom látni a vele való összeköttetésnek, tudniillik ez összeköttetés jó beajánlás lesz számomra az előkelő társaságba. Angliában, a szigorú formák és külsőségek hazájában, nagyon helyes is volt ez a felfogás. Az Albemarle Street-en levő kiadóboltot, mert Murray-nak ott volt a könyvkereskedése, mellyel akkoriban a királynő is összeköttetésben állott elhúnyt férjének emlékiratai miatt, lord Derby pedig a Homéroszt-fordítása révén, tényleg a legfőbb irodalmi fórumnak tekintették, mely egyben tökéletes gentlemanné is avatta a szerzőt, bár mindenesetre a nélkül, hogy az anyagiakkal is kellőképpen fölszerelte volna hozzá. Midőn megkötöttük az üzletet és Murray így szólt hozzám: –„You can draw upon me” – vagyis váltót forgathat üzletházamra, ha pénzre lesz szüksége, – nekem úgy tetszett, hogy koldusból gazdag emberré váltam egy csapásra. Nyomban igénybe is vettem az ajánlatot ötven font sterling erejéig, melyet később követtek más összegek is és pénzügyi helyzetemnek ez a hirtelen átalakulása alighanem a fejembe száll, ha barátaim még jókor figyelmessé nem tesznek reá, hogy csalóka reményekben ringatódzom, és értésemre adják hogy a kiadó ajánlata nem egyéb puszta udvariasságnál, amelynek meg vannak a maga határai s hogy csak az első leszámolás után lehetek majd tisztában tartozásom és követelésem mérlegével.
De örömem mámorában nem sokat bajlódtam akkor e fontos kérdéssel. A kit felkaptak már egyszer a londoni High-life dagadó hullámai, ki részt vett a Dinnereknek és Lunch-oknak végnélkűl való lakmározásain, a Home-Partykon, bálokon és az efféléken, melyekbe az úgynevezett "Season"-ban okvetlenül belevonják a társaság „arszlán”-ját, könnyen megértheti, hogy milyen kevés érkezése marad ilyenkor az embernek és hogy a milliomosokkal való örökös együttlétben milyen könnyen esik az ember abba a hiedelembe, hogy a kiapadhatatlan jóllét forrásánál van ő maga is. Napról-napra elárasztott a posta a Lunch- vagy Dinner-partyk-ra, a futtatásokra, a vadászkirándulásokra, a pompás Country-house-okban való vendégségre és minden elképzelhető szórakozásra és mulatságokra szóló meghívók tömegével. Tizedrészét is alig ismertem azoknak, kik felajánlották vendégszeretetüket. Jóbarát és régi ismerős gyanánt fogadtak mindenütt és valósággal elhalmoztak minden nemével a kitűntetésnek. Az egyik kidicsért a másik előtt és a „Fashion”(divat) drákói törvénye kötelességévé tette mindenkinek, hogy ünnepelje az idegent, ki Angliában teszi közzé legelőbb és Anglia javára akarja kamatoztatni veszedelmes utazásának eredményeit, és a maga részéről is éreztesse vele a nemzet háláját. Nem kételkedem benne, hogy e mozgalom indítékaim előkelő része volt a Heroworshiping (a hősök tisztelete) angol divatjának, de talán a „Snobbism”-nak, vagyis a nagyok, a gazdagok, az előkelők és a műveltek majmolásának is, mert sokaknak igen halovány fogalmaik voltak a messze Közép-Ázsiáról. De én nem fogadhattam közömbösen a szellemi törekvésért és küzdésért való elismerés emez önkénytelen megnyilatkozását és csodálkoznom kellett rajta még olyan esetekben is, midőn szemet szúrt a gyakorlati hasznot néző spekuláció, mely a háttérben állt. Midőn láttam, hogy milyen tisztelet köszönti az Afrikából akkor másodízben hazatérő Livingstone-t, hogy mint kelnek versenyre egymással a névtelen mecénások abban, hogy jelentékeny összegeket bocsássanak rendelkezésére és mennyi elnézéssel tűrték furcsa bogarait és szeszélyeit; midőn láttam, hogy milyen szerepet vitt a társaságban egy Burton, egy Speke, egy Grant, egy Du Chaillu és egy Kirk, és ennek következtében arra a meggyőződésre jutottam, hogy ezeket az ünnepelt „Traveller”-eket nem tudományukért, hanem férfias jellemükért, személyes bátorságukért és vállalkozó szellemükért csodálják, tűntetik ki és jutalmazzák, azonnal tisztába jöttem a brit nép kiválóan gyakorlatias irányával és megoldva állt előttem a talány, hogy a kis Albion hogyan tett szert hatalmára és nagyságára, gazdagságára és a föld kerekségét átölelő birtokaira. Igen, a „Traveller” sokkal nagyobb tekintélyben áll az angolok előtt, mint a legnagyobb tudós és művész a szárazföldön. Messze országokat és világrészeket látott és tudja, hogy honnan lehet beszerezni a legolcsóbb nyersterményeket és hol lehet a legelőnyösebben elhelyezni a honi sziget ipari termékeit. Utat nyit a hittérítőnek és a kereskedőnek és a nyomukban járó szenvedelmes vadásznak is; és valamint hozzá járult a múltban Anglia nagyságának megalapításához egy Drake, egy Raleigh és Cook tettereje, azonképpen manapság meg az epigonok buzgalmától és kalandvágyától remélik és várják az ország politikai és gazdasági érdekszférájának kiterjesztését.
Ha futó pillantást vetünk Angliának a földgömb különböző részein tett legújabb hódításaira, okvetlenül igazoltnak látjuk a nemzeti szokás és felfogás e fölöttébb egészséges irányzatát. Londonban való fellépésem idején láttam rendkívüli fénnyel ünnepelni Stewart úrat, az ausztráliai pusztaságok bátor kutatóját, ki nagy fáradalmai következtében, valósággal romja volt önmagának. Ausztráliának alig volt akkor több egy millió lakójánál, holott napjainkban már négy-öt milliónyi tömege van az ott letelepült angoloknak. Nőttön-nőtt a kutatók, hittérítők és gyarmatosok száma és az anyaföldtől ez immár szinte független gyarmatnak jelentékeny szerepe van a brit világhatalomban. És így áll a dolog Afrikára nézve is. A hatvanas évek elején nagy nemzeti eseménynek tekintették Livingstone, valamint később Du Chaillu, Burton, Speke, Grant, Baker stb. afrikai utazásait, melyeknek jelentősége iránt érdeklődést mutattak nemcsak politikusok és a kereskedők, hanem az egyszerű munkások és kézművesek is. És most, alig félszáz év múltán, angol lobogó leng a sötét világrész legkülönbözőbb, de legértékesebb részein. Vasutak szelik át a partvidékeket; Szudánban, Ugandában, Buluvájóban és más országokba bevonul brit köntösben a Nyugat művelődése és a legutóbbi dél-afrikai háború idején az egész nemzet, gyarmataival együtt, olyan buzgalmának és hazafiasságának adta jelét az afrikai brit hatalmi állás érdekében, mintha London, vagy Birmingham védelméről lett volna szó. A ki érdeme szerint méltányolja az idegen országok fölfedezése iránt való mély nemzeti érdeklődést, nem csodálkozhat Anglia politikai nagyságán és s egyáltalán nem lelhet kivetni valót a tiszteleten, mellyel ott az utazót fogadják. Ily körülmények közt nem állhat meg az angoloknak ez a közmondása: "Trade follows the flag" (a kereskedelem nyomon követi a lobogót), mert elől jár a fölfedező, utána megy a hittérítő és csak azután jelentkezik a kereskedő és végezetül, a zárójelenet középpontján, a lobogó!
Az én utazásomhoz természetesen nem fűződhettek efféle várakozások. Nálam a fősúlyt azokra a hírekre vetették, melyeket Khivából, Bokharából és Heratból és főképpen Oroszországnak Ázsia déli részei felé irányuló és Közép-Ázsia teljes elszigeteltsége következtében eddig figyelmen kívül maradt titkos mozgalmairól hoztam s amelyekre a politikai körök rendkívül kíváncsiak voltak már azért is, mert kalandos és bizonytalan hírek keltek szárnyra az északi kolosszusnak a Jaxartes irányában való előrenyomulásáról. Fellépésemnek ennélfogva politikai jelentősége volt, s ha ehhez még hozzáteszem, hogy utazásom különös módja, nevezetesen dervis-szerepem ép annyira feltűnt az idegizgató sportban kedvüket lelő angoloknak, mint ahogyan megcsodálták a különböző európai és ázsiai nyelvekben való otthonosságomat, némiképpen érthetővé válhat az a rendkívüli fogadtatás, mely részemül jutott. Semmi sem érthetőbb, mint az, hogy a gyors színváltozás Londonban való tartózkodásom elején valósággal elkábított és merőben új, álmaimban sem ismert világot tárt föl előttem. Napokig küzdöttem, míg képes voltam felölteni az európai s hozzá még angol életmódot és szokásokat. Egyszerűen kínos és gyötrelmes a különbség az ázsiai országok szabad életmódja közt, a hol élelem, ruházkodás dolgában és az emberekkel való érintkezés közben csak annyi kényszert vesz magára az ember, a mennyit jónak lát, és az angol társadalmi élet szokásaihoz és szabályaihoz való, mindig szigorúan megkövetelt alkalmazkodás között. Az ember sokszor a legkényelmetlenebb és legnevetségesebb helyzetbe jut és igaza volt a jó Livingstone-nak, midőn egy ízben azt mondotta nekem: – Milyen boldogan éltem Afrikában; milyen szép a szabadság a pőre barbárság közepette is, ha szembe állítja az ember a mi elpuhult társadalmunk zsarnoki etikettjével!
Engem is nem egyszer bántottak efféle gondolatok; és is gyakran vágytam vissza vándorló utam fesztelen életmódjához és változatos eseményei közé, de mindez csak múló hatása volt pillanatnyi benyomásaimnak. Reám egészen másképpen hatottak a legfelsőbb rendű és a legalacsonyabb kultúra ellentétei, mert lelkem mélyén hazámnak a két szélsőség közé eső műveltségi fokához ragaszkodtam; hazámhoz, melyben, úgy reméltem, minden megbántás urán is csendesebb kikötőmre akadok, mint a nyugati munkálkodás zajos és pihenést nem ismerő középpontjában. Ilyen az ember. Non datur saltus is natura – de még kevésbé van ugrás a kultúrában, s minden lelkesedésünk és csodálatunk mellett is sok időbe tart, míg el tudunk szakadni hagyományainktól.

VII. FEJEZET
Londonból Budapestre.

Sokszor kérdezték tőlem, hogyan lehet az, hogy az után a sok keserű csalódás után, mely Ázsiából való visszatérésem után hazámban ért és azután a fényes fogadtatás után, mely Angliában részemül jutott, még is Magyarországot választottam állandó lakhelyemül. Sokan ütköztek meg azon az elhatározásomon is, hogy az irodalmi munkálkodás nyugalmas pályájára léptem, holott a gyakorlati pályán talán jobban és egyéniségemnek inkább megfelelő módon értékesíthettem volna a Kelet népeivel egy éven át folytatott belső érintkezésem tapasztalásait. Hát e kérdéseket minden esetre már Londonban is felvetették előttem, de akkor, még közvetlen hatása alatt állva a szenvedélynek és a honvágynak, magam sem tudtam még helytálló választ adni reájuk. Ámde most, midőn szememről a káprázatok fátyola lehullott s midőn száraz és józan ítélet foglalta el helyét az egykori ábrándnak és lelkesedésnek, most már tisztán látom okait ez elhatározásomnak. Látom, hogy nem tehettem máskép; hogy e lépésem egyrészről kapcsolatban volt egyéni hajlandóságaimmal, felfogásommal és világnézetemmel, másrészről pedig egyenes következése volt születésem körülményeinek, nevelésemnek és a Magyarországon akkor még uralkodó nézeteknek, s hogy ennek következtében semmi okom sem lehet, nem is szabad, hogy legyen a megbánásra.
Mindenek előtt ki kell jelentenem, hogy Angliában, minden zajos és fényes fogadtatásom és minden ünneplésem mellett sem tettek semmiféle részről bárminő reális, jövőmet illető, határozott ajánlatot és senki sem mutatta legcsekélyebb szándékát sem annak, hogy gyakorlati tapasztalataimat az állam, vagy magántársaságok javára igénybe vegye. Emlékiratom, melyet a brit követ felszólítására már Teheránban írtam meg a közé-ázsiai helyzetről, tényleg kezéhez jutott Lord Palmerston-nak, az akkori miniszterelnöknek. Az ősz államférfiú nagyon szívesen fogadott, gyakori vendége is voltam házának és sűrűn étkeztem vele együtt Carlton House Terrace-ban egy bizonyos Tomlin úrnál, vagy a 16. Belgrave Squaereon Sir Roderich Murchinson-nál. Kezdésére meghívtak különböző más előkelő házakhoz is, mert a vidámságra hajló öreg úr különös kedvét lelte élénk társalgásomban és Ázsiából hozott anekdotáimban, melyekkel ebéd végeztével, a hölgyek visszavonulása után szoktam előhozakodni. A teheráni angol követségnek a diplomácia körében híres fehér szamaráról mondott történeteim és a perzsák, valamint a közép-ázsiai kánságok udvari életének mulatságos epizódjai a komoly hangulatok perceiben is nagy hatással voltak a lord nevető idegeire és szájról-szájra jártak a Westend egész fashionable társaságában. De, mint már említettem, végre is csak a „lively foreigner”-t (az életrevaló idegent), a merész és a nyelvekben jártas utazót látták bennem s ah már néhanapján érdeklődtek is jövőm iránt, jobbára csak azt kérdezték tőlem, hogy melyek volnának legközelebbi útiterveim és mikor kelek újabb fölfedezésekre. Uramisten, én, ki tíz éves koromtól fogva, tehát huszonkét esztendő óta folyton útban vagyok, ki oly kemény tusákat vívta a sorssal és olyan véghetetelenül sokat szenvedtem; most , midőn életemben először jutottam zöldágra és midőn, mint hittem, valamelyes sikerre is tettem szert, én most újra belevessem magam az életküzdelem háborgó tengerébe? Nem teszem meg gondoltam magamban. Harminckét éves vagyok és nem volt még részem a nyugalmas és békés élet örömeinek egyetlen pillanatában sem és nem gyűjtöttem még annyi vagyont sem, hogy saját ágyamban pihenhessek és a magam asztalánál dolgozhassam kedvem szerint. Egyszer mát, gondoltam magamban, végét kell szakítani ennek a bizonytalan és nyughatatlan életmódnak. Fáradtnak, nagyon fáradtnak éreztem magam és a nyugalmas élet vágya természetszerűen leszerelt bennem minden messze és nagyobb célokra törő becsvágyat és csirájában megölt minden tervet, mely életpályámat, úgy lehet, sokkal fényesebbé tette volna, de sokkal boldogabbá, mint a milyenné később alakult, semmi esetre sem.
A szíves olvasó, ki ismeri már gyermekkorom küzdelmét és vergődését, ki nyomon követett ifjú korom tövises útjain és ismer mint házitanítót és mint autodidaktát, minden bizonnyal szememre veti csüggetegségemet és megró kitartásom és állhatatosságom hiánya miatt. Meglehet, hogy figyelmen kívül hagytam anyámnak ezt az aranymondását: – Az ember az éjszaka első felében tegye rendbe az ágyát, hogy jól alhasson a másik felében. – Csüggeteg voltam, de elhatározásomat, bármennyire meg is érdemli a gáncsot, természetszerű következése gyanánt kell tekinteni a korán kezdett és soká tartó életküzdelemnek. Az ember nincs vasból megalkotva, a nagyon is hosszas feszültségre elernyedés következik okvetlenül s mert életem első szép fele vége felé hajlott, jellememből kiveszett a régebbi nagy akaraterő. Becsvágyam szárnyai sokkal gyöngébbek voltak, semhogy ragyogóbb eszményeket tűzhettem volna magam elé s beértem azzal a kilátással, hogy szerény tanári állást kapok a budapesti egyetemen és valami szegényesen csak megélek belőle.
Angolországban, hol a harminc éves kor elején életküzdelmének úgyszólván első korszakát éli az ember s az energia éppen csak kezdi bontani szárnyát, sokan helytelenítették és gáncsolták nyugalomvágyamat. Londonban egyszer meglátogatott egy hatvan éves férfiú, ki meg akart tanulni perzsául, hogy pályát teremthessen magának Indiában, én pedig harminckét éves koromban már be akartam fejezni gyakorlati életpályámat! Igen, óriási módon nagy különbség ez, de a ködös éjszak szülöttjének sokkal szívósabb és sokkal erősebb természete van, mint annak, ki Délen született. Szervezetem, korábbi szenvedésem és nélkülözéseim némiképpen igazolták csüggetegségemet s engednem kellett, noha még csak felét értem el célomnak.
Ilyféle érzelmek vettek rajtam erőt londoni tartózkodásom első hónapjának vígságai közt. Csakhamar átláttam a körülöttem sugárzó fény káprázatán és mert hamarosan tisztán állt előttem, hogy a társadalom vezető embereivel és a nagy befolyású, hatalmas egyéniségekkel való személyes ismeretségem aligha juttat álláshoz Angliában, azon voltam, hogy e helyzetemet legalább lépcsőnek használjam fel otthon keresett érvényesülésemhez, mert úgy reméltem, hasznomra lesz az Angolországban szerzett elismerés otthon, a hol jó beajánlásnak szokták venni a külföld méltánylatát. Mindenekelőtt munkához láttam, hogy megírjam utazási művemet. E munkámban, melynek megírása alig tartott tovább, mint három hónapig, s mely élményeim közvetlen benyomása alatt készült, főképpen kalandjaim száraz és cicomátlan elmondására törekedtem. Történelmi és nyelvészeti részeket már azért sem szőhettem volna bele, mert keleti kézirataim zálogul Pesten maradtak és mert Angliában fölösleges megterhelésnek tekintenek mindent, a mi nincs vonatkozással az idegen országok politikai, gazdasági és kereskedelmi viszonyaira. Mikor Travels in Central Asia című könyvem első levonatai barátaim kezébe jutottak, sokan voltak ugyan, kik megrótták előadásom rövid s tömör voltát, de írásmódom tetszett mindenkinek s midőn könyvem megjelent, a bírálatok és ismertetések oly pazarul szórták reám a dicséretet, hogy feltüzelt hiúságom könnyen tévedésbe ejt, ha nem tudom, hogy a vendégszeretet szól belőlük, mellyel tartozni véltek az irodalom terén Angliában fellépő idegennek. Magától értetődik, hogy irodalmi zsengém nagyban hozzájárult népszerűségem fokozásához és ismeretségem körét az előkelő társaságon kívül, melybe félhivatalosan ajánlottak be Ázsiából, kiterjesztette Angolország tudományos, művészeti és üzleti életének valamennyi rétegére is. Annyi szabad időm sem volt, hogy lélegzethez juthassak. Most már kétszer annyi meghívót kaptam a postán, mint annak előtte, az autogramm-gyűjtők és a fotográfusok valósággal ostrom alá fogtak és nincs benne túlzás, ha azt mondom, hogy hónapokon át vendégségben költöttem el ebédemet s hogy napokkal és hetekkel előre meg volt állapítva, kinek mikor leszek vendége.
Az ünnepeltetésnek ez a gyönyörűsége egyrészről ugyan költséges és fáradalmas volt, mert külsőmben és megjelenésemben nem volt szabad szem elől tévesztenem a distinguished foreignert („az előkelő idegent”) megillető formákat, de általa másrészről annyira megismerkedhettem a londoni társasággal és egyben a nyugati világ legelőkelőbbjeinek társadalmi életével és viszonyaival, hogy máskülönben aligha ismerkedhettem volna meg velük. Fiatal koromban soha sem jártam messzebb nyugatnak Ausztria határánál és csak az irodalom révén ismerkedtem meg Európa különböző országaival, melyekről ennélfogva csak elméleti ismereteim voltak. És most Ázsia közepéből, vagyis a régi műveltség és a szörnyű barbárság egyik szélsőségéből, beleestem a nyugati és új műveltség másik szélsőségébe s a milyen hatalmas benyomást tett rám az, a mit láttam és tapasztaltam, ép olyan érdekesnek találtam a két kultúra közt vont párhuzam eredményét. Legjobban az angol falusi házak gazdagsága, kényelme és fényűzése lepett meg, mellyel szemben valósággal nyomorúságos látvány Keletnek voltaképpen csak regékben és mondákban föllelhető pompája, s mely csodálatra késztetett engem, ki Fortuna asszonyt világéletemben csak messziről láthattam. Legnehezebben az angol nagyok lukulluszi lakomáihoz és asztaluk díszéhez tudtam hozzászokni. Mindig csak eszembe jutott derviskorom ideje, midőn összekoldult kegyelemkenyérből és a magam főzte piláfból állítottam ki ebédjeimet, holott most a fogások végeláthatatlan sorát kellett végig ennem és a legkülönfélébb italokat kellett innom hozzája. A legfurcsábban olyankor éreztem magam, midőn arszlánságomnak ebben az időszakában gyermekkorom nyomorúságára és koldusdiák korom idejére emlékeztem. Valóra vált előttem a koldus és királyfi története és e tekintetben felejthetetlen az az éjszakám, melyet Aumale herceg Richmond közelében levő pompás falusi lakában töltöttem. Lord Clarendon-nal, az akkori külügyminiszterrel és Angolország más előkelőivel együtt voltam e ház vendége. Ebéd után a társaság a fényűzéssel berendezett dohányzó szobába vonult és éjfél körül mindenkit onnan vezetett a maga hálószobájába egy lakáj, két hatalmas ezüst karos gyertyatartót vitt előtte. Midőn a hajporos parókájú, skarlátszín selyemruhába bújtatott szolga engem is elkísért az ágyasházamba, melyben fénylett és ragyogott minden a drágaságtól, és készült reá, hogy segítségemre legyen a vetkezésnél, elhárítottam a szívességet és lelkem őszinteségével mondottam, hogy köszönöm, nem vagyok az efféléhez hozzászokva... A szolga visszavonult. Én pedig nem tudtam levenni bámuló szemem a körülöttem áradozó pompáról. Ez a hálószoba tele volt drágasággal, a bútor roskadozott benne az ezüst edények és a műtárgyak alatt. Mikor fölvetettem hímzett brokát takarómat és lefeküdtem a dagadó párnák közé, képzeletem visszaszállt húsz évvel; eszembe jutott a Három-dob utcai négy ágyas szoba, hálópajtásommal, a szabólegénnyel. Elmerengve az emberi sors különös változatain és elmélkedésbe merülve akkori és mostani helyzetem nagy különbözőségén, nem tudtam a szemem lehunyni és majdnem fél éjszakán át álmatlanul forogtam selymes ágyamban. Gyermekes és nevetséges volt ez az elmélkedés, mert hiszen csak vendégül időztem a körülöttem levő pompa fényében. De az ember nehezen szabadul meg a pillanat benyomásaitól és valahányszor ehhez hasonló helyzetbe jutottam, egy időre mindig elmélkedővé tett a különbség a nyomorgó koldusdiák és az angol társadalom ünnepelt arszlánja közt.
De a jóllétnél és a gazdagságnál még sokkal jobban megragadott az a szabadelvűség, mely a társadalmi érintkezés minden arisztokratikus formái mellett is elkerülhetetlenül szemébe tűnt a délkeleti európai embernek, hát még az olyannak, ki egyenesen Közép-Ázsia tájairól érkezett első ízben a Temze partjára. Ki hazámban annak előtte önkéntelen csodálattal álltam meg egy-egy herceg, gróf vagy báró előtt s ki utóbb Ázsiában megsemmisüléssel s valóságos imádattal kellett hogy tekintsek egy-egy pasára, kánra, vagy szerdárra, nem csekély bámulatba estem, látva, hogy a figyelemnek milyen csekély mértékével adóznak Anglia klubjaiban és még nyilvános helyiségeiben is egy-egy hercegnek, lordnak és baronettnek. Mikor első ízben fordultam meg az Athenaum Club olvasótermében és födött fejjel, a Times-t olvasva, ugyanegy asztalnál szemközt álltam lord Palmerstonnal, alig uralkodhattam magamon csodálkozásomban és szemem többször pihentettem „Mister Pam” erőteljes vonásain, mint a city-újság hasábjain. Utóbb, a Cosmopolitan Club-ban, mely csak éjfél után nyílt meg és nem a legjobb hírnek örvendett az álszenteskedő körökben, bemutattak az akkor még huszonhárom éves walesi hercegnek is. Látva a hatalmas Albion jövendő uralkodóját, ahogy ott ült egymagában a sodawaterje és brandyje mellett a nélkül, hogy a klub többi tagja csak tudomást is vettek volna jelenlétéről, valóságos borzadály fogott el egy királyfival szemben tanúsított ily közömbösség miatt. Jómagam csak a legmélyebb hódolattal és elfogódottsággal közeledhettem az ifjú herceghez és Viktória királynő –nálunk, a szárazföldön sokszor igaztalanul megítélt – fiának páratlan kedvessége és igazi szívbeli jósága lehetett az oka, hogy bátorságot merítettem leülni melléje és beszélgetni vele félóra hosszáig. Azóta is többször és még jobban szemembe tűnt az egyéni szabadságnak és függetlenségnek ez a kiválóan angol jellemvonása és természetes, hogy meglepően hatott reám, ki a megalázkodó Ázsia és a szervilis keleti Európa viszonyaihoz voltam hozzászokva. Egyáltalán a lélekemelő és nevetséges, a nagyszerű és kicsinyes benyomások csodálatos keveréke hagyta emlékét lelkemben angolországi tartózkodásom első hónapjaiban. A bámulat és a megvetés, a dicséret és a gúny érzelmei váltották egymást bennem szüntelenül s ha most fölvetem magamban a kérdést: mi is volta az, a mi akkor Angliában nekem visszatetszett és a mi kedvezőtlen bírálatra indított, úgy látom, hogy elsősorban az egymástól óriási távolságban levő két kultúrából eredő, nekem, a merőben idegennek tehát ellenszenves életszokások, melyekhez nehéz volt alkalmazkodnom s melyeket ennek következtében megvetettem. Az etikett és a társadalmi szabályok kényszerzubbonya nem egy kék foltot ejt maguknak az angoloknak testén is, hogy ne ejtett volna hát a kontinens lakóján, ki hozzá ép akkor tért vissza Ázsia pusztaságairól? A hosszabb tartózkodás gondolatától visszariasztott az a másik körülmény is, hogy kietlenül érintett, sőt egyenesen visszariasztott a tömegeknek az az örök sietsége, mohósága, versenyfutása, az a kétségbeesett tusa és küzdelem a dicsőségért s a gazdagságért és minden másodpercnek az a véghetetlen féltése és kiaknázása. Ha megálltam a Lombard Street, vagy a Cheapside sarkán, vagy ha szembe találkoztam a Ludgate Hill útján, a veszettül tovaszáguldó emberekkel, úgy éreztem, mintha a démonok világába keveredtem volna. Midőn láttam: lökdösik egymást az emberek és hogy az omnibuszkocsis az emberélet veszedelmére milyen gyorsan kanyarodik be az utca sarkán, csak azért, hogy egynehány pennyvel több hasznot rakhasson zsebre, és hogy ez a létért való küzdelem milyen élesen és irgalmatlanul jelentkezik a társadalom minden rétegében és az emberi élet minden változatában: bennem felülkerekedett a keleties kényelem vágya és anélkül, hogy meghódoltam volna a Nirvána teóriájának, mégis nagyon erősnek és nagyon anyagiasnak találtam ezt a hajszát és ezt az átabotát, mely a legnagyobb mértékben visszatetszett akkor még rajongó természetemnek. Valóban téves volt ez a felfogásom, mert Angliát naggyá éppen ez a minden téren megmutatkozó egyénisége tette; ez a pihenést nem ismerő igyekezet és küzdés, ez a minden félelemnek, ingadozásnak és érzelgésnek megvetése azokban a pillanatokban, midőn a kitűzött eszmék megvalósításáról van szó. De sajnos, akkor még rabja voltam az ázsiaiságnak és ha utáltam is az ázsiai emberek renyheségét, nemtörődömségét és vak fanatizmusát, azért nem kevésbé érintett kellemetlenül itt mindeme dolgoknak merev ellentéte. S mivel kerestem az arany középutat, visszavágytam hazámba, a hol – e két világ mezsgyéjén – úgy reméltem, meglelem boldogságomat.
Ha most, sok év elteltével, visszaidézem lelkem elé a londoni társaságról megmaradt személyes emlékezéseimet, a politikai, tudományos és művészeti élet akkor élt kiváló embereiben számos vonását lelem meg a néha – igaz, furcsaságában és különködésében tetszelgő – emberszeretetnek és a lelki nemességnek. Minden esetre oly vonások ezek, melyek szembetűnően kivesztek az újabb nemzedékekből. A brit világbirodalom óriás épülete akkor még épülőben volt, még nem bontották le állványait, egyes részei még befejezetlenek voltak; és mert a díszes alkotást a maga egészében látni még nem lehetett s ennélfogva még nem tehette meg nagyszerűségének egységes benyomását, a nemzetben csekély nyomati mutatkoztak még az önérzet amaz újabban sokszor megrótt szertelenségének. Szívesen hallgattak ugyan, mikor Angliának a moszlim Keletre való hatalmas befolyásáról beszéltem, szemmel láthatóan örültek rajta, mikor fennen dicsértem Angliának Oroszország előtt való civilizátori előnyeit, de úgy látszott, nem hisznek a maguk szemének és nyilatkozataimat sokan puszta udvariasságnak vették, mellyel háláját rója le a vendégszeretetért az ünnepelt foreigner. Az érdeklődés, melyet külföldi ember idegen ország iránt mutat, megütközést szokott kelteni és különösen gyanús lehetett Angolországgal szemben gyakorolt jóakaratú bírálatom. Munkáim tekintélyét csak egyes, később ismeretessé vált nyilatkozatok állapították meg, mint például Hübner báró nyilatkozatai Indiáról szóló útleírásaiban, vagy Garcin de Tassy tudós írásai az angol művelődésnek Hindosztánra gyakorolt befolyásáról.
Az akkori vezető államférfiak közt leginkább lord Palmerston személyéhez vonzódtam. A francia könnyed modorával és a német alaposságával megáldott igazi brit férfiút ismertem meg benne; a politikust, ki óriási emlékező tehetségével teljesen otthonos volt a külügyek mérhetetlen területének legapróbb részleteiben, s a kinek pontos ítélete volt Törökország, Perzsia és India földjéről és népéről. Úgy tetszett, mintha fejében tartaná a Kelettel és Nyugattal váltott diplomáciai jegyzékek javarészét; s nekem különösen azok a tréfás megjegyzései tetszettek, melyeket beszélgetés közben, egy-egy bon-mot kapcsán ejtett bele a rendkívül komoly kérdésekbe. Asztalbontás után Tomlin úrnak az Athenaum Clubhoz Murchison-nál a Belgrave Square-on, a hova gyakran hivatalos voltam én is, különösen fel szokott tűnni beszédességével. Ha megigazította a kis csokrot széles, fehér nyakkendőjén s a torkát köszörülte egy kissé, az ember számot tartott már valami tréfás ötletére; ha pedig nem voltak jelen hölgyek, olyan tárgyakra is kiterjedt a beszélgetés, melyekről egyébként nagyritkán esik szó az álszemérmes angol társaságban. Ilyenkor elő kellett állnom az egyes országok háremtörténeteivel és anekdotáival s minél vaskosabbak voltak ezek a históriák, annál jobb ízűen kacagott rajtuk a nemes, akkor már nagykorú miniszterelnök. De szabadon tálaltak fel ilyenkor egyéb útszéli dolgokat is. Egy este például arról folyt a beszéd, hogy a kínaiak és tatárok hogyan hallgattatják el az ordító szamarat. Elmondottam, hogy midőn a turkománok támadásától félve, neki vágtunk a Khalata sivatagnak, társaim, attól tartva, hogy szamaraink elárulnak bennünket ordításukkal, zsírral bekent hegyes cöveket vertek a fülesek hátulsófelébe, mitől aztán alaposan el is ment a kedvük az ordítástól. Lord Palmerston, a mellette ülő mr. Layard másodállamtitkárhoz fordulva megjegyezte: – Úgy-e bár, Layaed, az ilyen zsírral bekent cövek sokszor tenne jó szolgálatot a parlamentben is? – Sokszor a leglényegesebb napi kérdéseket szellőztették a társaságban és nekem, őszintén szólva, jól esett, hogy nem nézték bennem az idegent és megtiszteltek bizalmukkal. Nem kevésbé jól bánt velem lord Granville, a későbbi külügyminiszter. Kissé tartózkodóbb volt ugyan, de áldott jó ember volt és kedvét lelte benne, ha asztalánál a saját nemzetük nyelvén beszélgettem a különböző országok követeivel. Nővére, Mrs. James, ki nagyon befolyásos hölgy volt a high life társaságában, a legkülönfélébb részekről küldette számomra a meghívókat és ő volt, a ki azt tanácsolta nekem, hogy állandóan telepedjem le Londonban. Ehhez hasonló biztatásban volt részem Sir Justin Sheil, Anglia teheráni követe és felesége részéről is. Nagyon kiváló, jószívű emberpár volt; oktattak az előkelőség szabályaira: hogy miképpen öltözködjem és hogyan viselkedjem az asztalnál, a szalonban és az utcán. Az angol szokások ortodoxiája ellen elkövetett vétségeimet sokan vették rossznéven s egyszer egy hölgy, meglátva az omnibusz tetején, a honnan legjobban végig lát az ember London tarka utcai sokadalmán, egészen komolyan így szólt hozzám: – Vigyázzon magára, uram, hogy valaki észre ne vegye odafönn, mert különben nem jelenhet meg gentleman módjára a társaságban. – Angliában azon fordul meg minden, hogy az embert fölveszik-e a társaságba. Szigorúan ítélik meg az embert ruhája színéről és szabásáról. A high life hölgyei elvárják, hogy a legjobb hírű boltból való legyen kalapunk, esernyőnk és sétapálcánk. Nagyon sok függ attól, hogy mely clubhoz tartozunk és természetesen attól is, hogy mely körökkel érintkezünk. Mikor így adhattam meg címemet: „Athenaum Club, Pall Mall”, tekintélyem hőmérője tetemes emelkedést mutatott rögtön.
Könnyen érthető dolog, hogy nekem nem sok kedvem telt ezekben a semmiségekben. Kezdettől fogva az egyszerűséget és a fesztelen életmódot szerettem s idegenkedtem mindig a formaságoktól és a külsőségektől; de akkor alkalmazkodnom kellett a kényszerűséghez és jó arcot vágva a rossz játékhoz, ráadásul még meg is kellett köszönnöm nevelőimnek jószándékú tanácsaikat. Őszintén szólva, hellyel-közzel igen nemes lelkekkel találkoztam ez emberek társaságában. Tiszta emberiességből vonzódtak hozzám és sohasem felejtem el azt, hogy milyen kedvesen bántak velem. Különösen kiemelem sorukból a már előbb említett lord Strangfordot, a ragyogó tudományos tehetséggel megáldott és a moszlim Kelet földrajzában, történetében és nyelveiben rendkívül tájékozott férfiút. Évekig élt követségi titkár minőségében a Boszporusz mellett és nemcsak az oszmán, perzsa és hindosztáni nyelveknek volt alapos ismerője, hanem az Európában akkor még merőben ismeretlen csagatáj nyelvnek és irodalomnak is. Egész részeket mondott el emlékezetből Nevai költeményiből, otthonos volt Szádi, Firdúzi és Baki műveiben, akár csak mint Miltonban és Shakespeareben, a mellett pedig alaposan tájékozva volt a balkáni népek, valamint Közép-Ázsia és India egyes törzseinek néprajzi és politikai viszonyairól. Valóságos élő csodának tartottam ezt a lord Strangfordot. Ha megrázva hosszúszakállas ösztövér fejét, Ázsiáról kezdett beszélni és bírálni kezdette lord Palmerston politikáját, szerettem volna följegyezni minden szavát, mert valóságos kincses bányája volt ő a Kelet ismeretének. Minden esetre feltűnő volt, hogy nem küldötték ki angol követnek e férfiút t valamelyik keleti udvarhoz. Lord Palmerstonnak gyakran szemére is vetették, hogy ő, a híres miniszterelnök, nem viseltetett jó indulattal ír földijéhez és ez az érzés vezette akárhányszor lord Strangford tollát is a Pall Mall Gazette, a Saturday Review és a Quartely Review hasábjain. Lord Strangford nekem a legszívesebb jóakaróm volt azok közt a barátaim közt, kiket Angliában egyáltalán leltem; sőt ennél is több volt, mert önzetlenül fogta pártomat és korai halála mély bánatot okozott lelkemnek. Agyszélhűdésben halt meg s mint lady Strangford-tól hallottam, Csagatáj nyelvtanulmányaim olvasása közben, melyet hálám jeléül neki ajánlottam.
A nemes lord Strangford után említem Mr. Spottiswoodeot, a nagy mathematikust, ki sűrűn hívott meg házához, valamint Sir Alexander Gordont Mayfairben, kinek nővére, Egyiptom e kiváló ismerője, különös módon érdeklődött utazásaim iránt. Szívesen látott vendége voltam lord Houghtonnak, úgy a városban a Brook Streeten, mint Yorkshire-ben lévő ferrybridgei falusi birtokán. A városi lakásán megtartott luncs-party-k néhanapján különösen érdekesek voltak. A ház ura, kinek nagy kedve tellett az éles ellentétekben, asztalánál összehozta a mohamedánok fanatikus barátjaképpen ismert lord Stanley of Alderley-t a nem kevésbé fanatikus protestánssal, dr. Wilberforce oxfordi püspökkel, kit közönségesen Soapy Sam nevén emlegettek. Voltak is olyankor heves csatározások Krisztus és Mohammed tanai közt; az ellenfelek egyáltalán nem bántak szőrmentén egymással és egymásra mért erős vágásaikkal ugyancsak mulattatták a társaságot. Még cifrább dolgok történtek lord Houghton falusi lakában. Itt kötöttem ismeretséget egyszeri látogatásom alkalmával oly híres férfiakkal, minők lord Lytton, Indiának utóbb alkirálya, Algernon Swinburn, a költő, ki részleteket olvasott föl Atalanta in Caleydon című, akkor még befejezetlen költeményéből, mi a vézna ifjút valóságos elragadtatásba vitte és last, but not least, az észak-afrikai küldetésből ép akkor hazatért Burton, a későbbi Sir Richard Burton. Ő mézesheteit volt a geniális lord Houghton házában töltendő. A társaság, melyben különösen feltünt nekem Madame Mohl, Jules Mohl, a híres orientalista felesége, éppen Burton, a nagy utazó tiszteletére gyűlt össze és mert az ünnepelt a legkésőbben érkezett, lord Houghton, a következő tréfát rendezte: Én kimentem a szalonból, mielőtt Burton megjelent volna ifjú hitvesével, az ajtó mögé álltam, és az volt a teendőm, hogy adandó jelre elmondjam, igazi moszlim átmenetekkel, a Korán első szúráját. Úgy tettem, ahogy megállapodtunk. Burton minden színt váltott meglepetésében és felugorva székéről, ezt kiáltotta: - That is Vambéry! - noha az előtt soha sem látott és hangomat soha sem hallotta. Később évekig tartó baráti viszonyban álltam e rendkívüli férfiúval, kit én határozottan a XIX. század legnagyobb utazójának tartok, mert a legalaposabb ismerője volt az egész moszlim Ázsiának, kitűnő arab tudós volt, felfedező utazásokat tett Speke-kel együtt Afrikában, borzalmas kalandokat élt át a dahoméi udvarnál, felkutatta Észak- és Dél-Amerika ismeretlen vidékeit, irodalmi hírnevet is szerzett a Luziáda és az Ezeregy éjszaka fordításával; egyszóval, e rendkívül tehetséges, hazájában érdeme szerint soha sem méltányolt, furcsa szokásai miatt különösen feltűnő és gyakran félre is értett férfiú, elejétől fogva tárgya volt őszinte csodálatomnak. Barátaim közé számítottam kor- és szakbeli társát, Gifford Palgraveot is. Klasszikus műveltségű angol ember volt, előbb az anglikán, majd a katholikus egyház híve. Egy darabig a jezsuita rend kötelékében is állott, mint tanítója a bejruti misszió-iskolának, midőn pedig már egészen otthonossá vált az arabs nyelvben, felfedező útra indult a mindaddig ismeretlen Nedsd-be, a vohabiták fővárosába, kikről nem egy érdekes és új dolgot mond el utazásáról írott könyvében. Klasszikus szónok lévén, választékos beszédével valósággal megigézte hallgatóit és a mi Spurgeon volt a templomban a Gladstone a parlamentben, az volt Palgrave a Földrajzi társaság felolvasó termében. Nagyon megszerettem volna e férfiút, de szemének örökös pislogásával mindig eszembe juttatta egykori jezsuita voltát. Különösen áldott szívű bajtársammal ismerkedtem meg Livingstone Dávidban, a nagy afrikai fölfedezőben, kitől nagyon jól esett az elismerés, melyet e megjegyzésbe foglalt: – Kár, hogy nem Afrikát választotta tevékenysége színhelyéül!
Barátaim közé számítottam más utazókat is, köztük Speket, Grantot, Kirket és ha akkori irodalmi ismerőseimről is szólnék, első sorban Dickens Károlyról kellene megemlékeznem, kivel az Athenaum Clubban ismerkedtem meg s ki több ízben szólított fel, hogy vele egy asztalnál költsem el ebédemet. Dickens nem volt valami kiválóan beszédes ember, de nagyon érdeklődött kalandjaim iránt s midőn egy ízben azzal a mentséggel köszöntem meg másnap estére szóló meghívását, hogy kiadómnál John Murraynál kell ebédelnem Wimbledonban,, megjegyezte: – Tehát az agyvelővárba megy? mert bizonyára tudja, – folytatta – hogy Murray háza nem téglából épült, hanem emberi agyvelőből. – A politikusok, művészek, színészek, bankárok, tábornokok közt, egy szóval a társadalom minden körében és rétegében is voltak barátaim, ismerőseim. Nem volt rá okom, hogy elhagyatottság, vagy elhanyagoltság miatt panaszkodjam. Más ember bizonyára jobban is érezte volna magát Londonban, mint én és jobban kiaknázta volna a maga javára a mindenki részéről tapasztalt előzékenységet. De én akkor még teljesen idegennek éreztem magam a Nyugat társas életében. Bizonyos értelemben nem bontakoztam még ki az ázsiai gondolkodásmód rabságából és a modern kultúráért való minden lelkesedésem mellett is nehezen békültem meg e világnézet főfeltételeivel: a szakadatlan munkával, az örökös loholással és pihegéssel, az előretörtetés soha sem lankadó igyekezetével és a küzdelem hideg kíméletlenségével. Angliában való első tartózkodásom elszomorított és csüggeteggé tett.
E lehangoltságomhoz hozzájárult a csalódás utazási művem anyagi sikerében s erre aztán hirtelen felébredtem a remélt jóllét álmaiból. Látva könyvemnek Európában és Amerikában való lelkes fogadtatását és olvasva a sajtó nagy dicséreteit, azt reméltem, hogy legalább is oly összeghez jutok az első kiadás elfogytával, mely biztosítja függetlenségemet. Az újságok óriási összegekről írtak, melyeket állítólag kiadómtól kaptam, vagy kapni fogok, és tehát nem kevéssé voltam meglepődve, midőn az év végén kézhez kaptam az első leszámolást, mely szerint 5100 font sterling jutott nekem a tiszta haszonból; ez összegnek körülbelül egyharmad részét már ki is adtam Londonban s a szerény maradvány, mely az egykori dervisnek mindenesetre fölért egy kis vagyonnal, semmiképpen sem lehetett elég a londoni high life viszonyaihoz szoktatott európainak, de még a saját otthonát megalapítani készülő írónak sem. A szép remények és nagy várakozások ábrándja szétfoszlott s miután megizleltem a Heszperídák aranyos gyümölcsét, visszatérőben voltam ismét szerényen terített asztalomhoz, sőt talán a szegénységhez és a mindennapi falat kenyérért való küzdelemhez is. Húsz éves nehéz küzdés után ott álltam megint, a hol pályám kezdetén állottam, azzal a különbséggel, hogy most már volt hírem, nevem, a mi tőkének bizonyára tőke volt, de csak később hozhatta meg kamatait.
Legkevésbé sem csodálkoztam tehát rajta, hogy e kétségbeesett helyzetemben a pesti professzorság szalmaszálához kapaszkodtam és a keleti nyelvek katedráját tekintettem a mentőcsónaknak életem még mindig viharos tengerén. Az otthoni hideg fogadtatás mindenesetre kijózanító hatással volt reám és kételkedővé tett benne, hogy e szerény célomat is elérhessem; de honvágyam és a nyugalom vágya legyőzte aggodalmaimat s kétségeimet, és hihetetlen könnyűséggel szakítva el magam a Temze parti világváros zajos és üres kitüntetéseitől, Pestre siettem, hogy angolországi diadalutam végeztével és a művelt Nyugat elismerésével koszorúzottan, honfitársaim elé álljak. Fogadtatásom ezúttal könnyen megérthető okok miatt egy kissé melegebb folt, de nem sokkal fényesebb, mint a mikor hazatértem Ázsiából. A műveltség ifjúkorát élő kis népek dicséretben és gáncsban igen gyakran követik példáját a nagyobb, hatalmasabb és a műveltségben haladottabb nemzeteknek. Az emberek nagyobb társaságára is illik a mindennapi életben bevált mondás, mely arról szól, hogy az öregek példáját követik a fiatalok. Ez az utánzás, vagy mondjuk inkább: ez a visszhang teljesen érthető is, midőn oly tettek megítéléséről van szó, melyek távol esnek a szerény körben mozgó szellemi és nemzeti törekvésektől. Midőn visszatértem Angliából, nagyobb érdeklődés fogadott hazámban; de Magyarország osztrák fennhatóság alatt élt még mindig s hogy a professzorságot elnyerhessem, Bécsbe kellett utaznom a császárhoz audenciára. A felséges úr nagyon kegyesen fogadott, tudakozódott utazásom részleteiről és azonnal teljesítette kérelmemet, megjegyezve, hogy sok viszontagságot álltam ki és valóban érdemet szereztem ez állásra. Csak az az egy ellenvetése volt, hogy még Bécsben is kevesen adják magukat a keleti nyelvek tanulására és hogy Magyarországon bizonyára még kevesebb hallgatóra tarthatok számot. Megjegyzésemre, hogy „Ha nem lesznek hallgatóim, akkor magam fogok tanulni”, mosolygott és kegyesen bocsátott el az audenciáról.
Örök hálával gondolok e nemes uralkodó jóindulatára, noha más részről már ez első fellépésem alkalmával éreznem kellett az osztrák bürökrácia töviseit és egyben az Ausztria felsőbb köreiben uralkodó középkorias szellem, vagy talán még inkább örökletes tudatlanság és korlátoltság dohos illatát. A. herceg főudvarmester, kinél jelentkeznem kellett, a londoni osztrák nagykövettől hozott ajánlásom dacára olyan hidegen és lenézően fogadott, mintha lakájságért folyamodtam volna hozzá, s míg a Nyugaton fejedelmi személyek, utóbb még Napóleon császár is, kéznyújtással fogadtak és leültettek, az osztrák arisztokrata tíz percig hagyott állni, nyers hangon szólított meg s én azzal a benyomással távoztam szobájából, hogy az írástudó emberrel különben bánnának még Khivában és a turkománok közt is, mint az osztrák fővárosban.
Fájdalom! – és ez bántott legmélyebben – a társadalmi viszonyok itthon sem voltak különbek. Itt is sötét, áthatolhatatlan, undok alakok képével befestett kárpit gyanánt meredt elém az osztály- és valláskülönbség választófala és itt is utamat állta a vak előítélet szörnyetege. Az irodalmi törekvéseknek a Nyugaton és a Keleten való méltánylásában nőttön nőtt a különbség, ahogy a Temze partjától közelebb jutottam hazám földjéhez; mert bár a magyar közvélemény szívesen csatlakozott az Angliából és Franciaországból áthallatszó elismeréshez és szeretettel , sőt nemzeti büszkeséggel fogadta a külföld elismerésével hazatérő honfitársat, még is lehetetlen volt észre nem vennem a társadalom előkelőinek és az irányadó köröknek sértő hidegségét és tudatos tartózkodását. Sokaknak rontotta meg örömét és sokakban fojtotta el a méltánylás és az elismerés érzetét az, hogy annak a külföldön ünnepelt magyar embernek homályos a származása, családi összeköttetései egyáltalán nincsenek és hozzá még zsidónak is született. Katolikus egyházi részről ért az első bántalom, még pedig azért, mert protestáns lettem és nem katolikus. Mintha bizony alkut nem tűrő szabad gondolkozásommal törődtem is volna bármilyen felekezetiséggel.
A császári kabinetrendelet értelmében én lettem volna az első, ki nem katolikus létére tanszéket kapott a pesti egyetemen. Hogy tehát a katolikus intézménynek hírlelt főiskolát szégyenbe ne tegyék egy úgynevezett protestáns, más szóval eretnek kinevezésével, megtagadták tőlem a "tanár" címét és ennek következtében három évig "tanító" minőségében, évi ezer forintos fizetéssel, a minő Angliában, a teljes ellátás értékét is beleszámítva a havi fizetésbe, kijár minden valamirevaló szárazdajkának is. Pénzügyi szempontból tehát itthon sem vált be a fáradalmas és életveszélyes utazásom.
Hogy igazolhassák ezt a megalázásomat, bizonyos körök nagyon rajta voltak, hogy érdemeimet minden lehető módon kisebbítsék és leszállítsák. Bölcs és tudós emberek fizikai lehetetlenségnek minősítették azt, hogy béna lábammal megtehettem volna utazásomat a messze Keleten és kibírhattam volna az állítólag átélt veszedelmeket és fáradalmakat. – Hazudik a zsidó. Henceg és szélhámoskodik, mint minden hitsorsa - mondották nem csak szóbeszéd közben, hanem nyomdafestéket is láttak efféle kinyilatkoztatások s midőn hivatalos bemutatkozásomon jártam az egyetem rektoránál, kiből püspök lett utóbb, a nagyérdemű férfiú a következő kedves megszólítással fogadott: – Ne higgye, hogy tájékozatlanok vagyunk kétes jelleméről. Tudjuk jól, hogy gyönge lábon áll a keleti nyelvekkel s hogy a tanszékre való hivatottsága nagyon kétséges. De nem akarunk ellene szegülni ő felsége parancsának és ön csak e kényszerhelyzetnek köszönheti állását. – Ilyen szép fogadtatásban volt részem, miután elárasztottak tiszteletük jeleivel Párizs és London tudós orientalistái és miután nemzetem szolgálatában megtettem egy oly utazást, mely életveszedelem, nélkülözések és szenvedések dolgában kéjutazásnak minden bizonnyal nem volt mondható.
Minthogy a műveltség alantasabb fokán álló kisebb társadalmi rétegek, különösen, ha gondolkozni nem szeretnek vagy nem is tudnak, ítéletükben jobbára az irányadó emberek nézeteihez szoktak alkalmazkodni, egészen természetesnek találom, hogy bizonyos köreink éveken át gyanakvó szemmel néztek reám és utazási művem szavahihetőségét – mely munkámat időközben a Kelet és Nyugat számos nemzete átültette nyelvére – kurtán-furcsán kétségesnek nyilvánították. Efféle okok hasonló viszonyok közt már máshol is jártak efféle következésekkel s ha az egész Ázsiával kereskedést űző Velencében is megszülethetett a „Marco Millioni” csúfneve, mért lett volna csodálatos az ilyen Magyarországon, hol, nem szólva a nemzeti őstörténelem vonatkozásairól, a távol Kelet dolgai senkit sem érdekeltek? Népünk milliói között talán csak egynehányan voltak olyanok, kik hallották hírét Khivának és Bokharának s műveltségük akkori viszonyai közt nem kelthettek különös csodálatot a felfedezők utazásai. Az önkényuralom jármában szenvedő és az alkotmány helyreállítására vágyó nemzet nem foglalkozott mással, mint csak a politikával s minthogy azt az egynehány tudóst, ki lelke mélyén meg volt győződve sikerült vállalkozásom jelentőségéről, külföldön szerzett sikereim elvakították, az irigység fullánkja pedig megsebezte őket, helyzetem valóban kétségbeejtő volt és évekig kellett viselnem a félreismertetés legszomorúbb következményeit. Az őszinte méltánylat a ritka kivételek közé tartozott, de ezer szerencse, hogy néhanapján még is volt benne részem. Jóleső érzéssel tapasztaltam Deák Ferenc becsülését s hallottam, hogy az Öreg úr egy alkalommal, midőn rólam vitáztak, így szólt Szentiványihoz: – Hagyjátok Vámbéryt; az az ember messzebbre ért másfél lábával, mint nagyon sokan a két lábukon. – Jókai Mór megszeretett és a szívébe zárt. Első találkozásunkról lebilincselő kedvességgel emlékezett meg Kakas Márton levelei közt(5) s azontúl is nagyra tartott.

5)Nem vonhatom meg e könyvemtől a díszt s az olvasótól a gyönyörűséget, hogy ide nem iktassam Jókainak ezt a cikkét, mely az Üstökös 1864. december 10-iki számában jelent meg és szólt a következőképpen:

Vámbéry egy estélyen
.
A kiadóm meghívott estélyre.
Azt mondja az alkorán: (az az, hogy nem az alkorán, hanem én mondom; benne vagyok már a török citátumokban), hogy „jól esik az embernek a mag borát ihatni, de sokkal jobban esik a más borát ihatni; – ámde legeslegjobban esik a kiadója borát ihatni.” A mi a kiadó sajtója alól került ki, de még sem hírlap.
Aztán Vámbéry is ott lesz.
Az a magyar tudós, ki Közép-Ázsia rengeteg pusztáit bejárta, mint kolduló dervis, húsz darab hasonló szent koldus társaságában (mely koldus szerep élethű felfogásában a magyar Akadémia segélyezése által is gyámolíttatott); s visszatérve aztán, úti tapasztalataiért egy angol kiadótól 20 ezer forint tiszteletdíjat kapott, hercegekkel, koronaörökösökkel együtt áldomásozott, rendjelet érdemelt ki; egyszóval megint egyike azoknak, a kik egy csomó dicsőséget koldultak össze a – nagy akadémia palotájú, kevés dohányú – – jaj már minékünk, kopasz fejünknek!
Szerencsére három szép asszony is volt a társaságban, azok aztán kikérdezték a messze földön járt utazót:
– Hogy jött ön arra az ötletre, hogy mint koldus, induljon útnak?
– Elődeim szerencsétlenségén okulva; abban az útban két angolt megöltek; egyiket egy kullanccsal töltött verembe vetették s ott hagyták, míg a férgek elemésztették, az európait megölik ott, azért mert európai.
– Hát aztán milyen ruhája volt önnek?
– Ruhám? semmilyen. Hanem egy pár nemezrongy, varrás nélkül, a testen átvetve; a lyukain kidugtam a karjaimat, aztán egy nagy turbán harmincöt rőf szövetből, a fejemen körül csavargatva.
– Harmincöt rőf! Hisz az egy egész vég.
– Mahomed rendelése szerint minden igazhívő muzulmán tartozik a halotti lepedőjét magával hordani, még pedig a feje körül csavarva, s ennek hét rőfnek kell lenni. A nagyon kegyesek azonban háromszor hetet vesznek; a ki pedig igen szent hírben akar állni, az ötször hord a feje körül.
– Hogyan találták meg önök az utat abban a nagy pusztában?
Bizony ott mérföldmutatók nincsenek; hanem a helyett jelölik az utat az elébb azon járt és elhullott emberek és teherhordó állatok csontjai. Minden karaván kötelezve van, az útban talált csontokat halomra hordani. Ezek az útba igazítók.
– Már én csak inkább gőzhajón utazom, a hol a csirke csontokon kívül mást nem kell összetakarítani. S mit ettek önök az úton?
–Lisztből csináltunk pogácsát. A hol este letelepedtünk, összegyűjtöttük a tevetrágyát, abból tüzet csináltunk, a pogácsát bele dugtuk. Ha hajnalig megsült, nagyon jó volt, ha nem sült meg, úgy is jó volt. Én egyébiránt nyolc hónapig soha sem vacsoráltam, nehogy álmomban beszélni találjak s társaim megtudják, hogy idegen nyelven beszélek.
– Az igaz, szólt egy fiatal könyvárus, ha én későn vacsorálok, én is mindig idegen nyelven beszélek, hanem azt nem érti senki.
– Isznak-e bort? ezt egy poéta kérdezte.
– Azt nem, hanem kümiszt. Ezt lótejből, tevetejből készítik, a mit bőrtömlőben addig lötyfölnek lóháton, míg megsavanyodik; aztán elteszik: van hat hónapos ó-kümisz is. Könyvemben látható a képen a kimérés módja. Az asszony, a ki a kümiszt árulja, lóháton ül, a tömlő a fején van, a tatár a ki inni akar, nyújtja neki a pénzt, a mennyi árút meg akar inni. Azzal hátra hajtja a derekát, eltátja a száját, a csaplárné megnyitja a tömlő csapját, s ereszt a torkába a magasról, a mennyit kívánt. Nincs rá eset, hogy a csaplárné eltévessze a férfi torkát, vagy az ivó eltévessze a szájába lőtt kümiszsugárt.
– Aztán jó az?
– Ittam belőle, de még a fülem cimpáját is hasogatta.
– Hát teát isznak-e ott?
– Az északon lakónépek igen.
– Rummal? tejjel? cukorral?
– Nem. sóval és faggyúval. (Nagyon jó lehet!)
– Szépek-e a keleti asszonyok?
– Képzeljen magának nagysád hölgyeket, kiknek arcszínét a vastag festéktől nem látni soha. S minthogy naponkint fésülködni restek, ha egyszer nagy mesterséggel be van fonva a hajuk, akkor valami mézgával, mely közé fekete festék van keverve, egészen bemázolják a fejüket, úgy hogy azon valóságos páncél támad. Most azután tessék azt a jázmin és jácint illatot elképzelni, a miről az európai költők énekelnek keleti dalaikban, mikor az ilyen gyantakenetre a harminckét fokú hő nap rá mosolyog.
– Hát költők vannak-e még keleten? - Ezt már egy rivális versíró szerette volna megtudni.
– Nagyon mesterséges költők. Egy negyvenlapos arab könyvből hoztam egy lapnyi leiratot, melyben ha a betűket jobbról balra olvassuk soronként, találunk benne egy szerelmes történetet; ha ugyanazokat a betűket alulról fölfelé olvassuk jobbról, akkor az földleírás; ha pedig balról olvassuk fölfelé, akkor történetírás, s ez negyven lapon át folyik így.
– De már ezt magam is megpróbálom az Üstökösben!
Egy szerelmes történet, mely rendesen olvasva, az, a mi, felfelé olvasva más valami, befelé olvasva pedig egészen más valami. Ilyen még nem volt! Ez is meglesz a jövő évben; - majd talán nyáron.
Vámbérynek igen élénk és szellemdús előadása van, hamis lelkesüléstől és szükségtelen kérkedéstől ment: hanem a mit elmond, az élénk képzelettel van előadva, hogy szinte szemmel láthatóvá tesz minden legrendkívülibb helyzetet. A mohamedán megnyugvását, ki a pusztán szemközt rohanó porfelleg közeledtét nyugton várja, előre szegzett lándzsával: amelyik a másiktól azt kérdené, mi baj? elárulná vele, hogy idegen; míg húsz lépésnyi közelben kitűnik, hogy a közeledő tábor egy roppant Cebra csorda. A vadidegen népszokásokat, a vallási ceremóniákat, a nép között élve tanulta el, nem úgy, mint a kik a civilizált Európa tudósai közül hazánkon végig vasutazva csodás badarságokat összeírnak.
K–s M–n.

Egy újságnak az az ötlete támadt egyszer, hogy megkérdezte a közélet nevezetes embereitől, melyek a legkedvesebb olvasmányai? Jókai ezzel az egy sor írással felelt, örömömre és megszégyenülésemre: – A biblia, Shakespeare és Vámbéry! – Azok közt, kik ama szomorú napjaimat szeretetük és becsülésük jeleivel megédesítették, melegen emlékezem még Dalmady Győzőre, ki Londonból való hazaérkeztemkor lelkesen ünnepelt s így kezdette a Hazánk s a Külföldben hozzám írt költeményét:

„Itthon vagy hát, szoríthatom kezed!
Visszahozott nekünk a végezet.
Ládd, a végzet sokkal jobb, mint magad:
Helyrehozza mulasztásaidat.
Kalandok és merények embere,
Neveddel az egész világ tele;
Addig űzted, kerested a halált,
Hogy szemközt a halhatlanság talált!”

Sajnos, csak a kivételes és nemes lelked hittek bennem. Midőn Törökországnak Magyarországba kinevezett első konzulja Budapestre érkezett, mindenoldalról azzal a kérdéssel ostromolták, hogy csakugyan igaz-e, hogy tudok törökül, s midőn azt felelte, hogy úgy beszélek és úgy írok törökül, ahogy a művelt oszmán egyáltalán csak képes, – az emberek nem tudtak hová lenni csodálkozásukban. Más alkalommal, midőn azt mondottam, hogy perzsául fogok beszélni Rawlinsonnal, egyik legjobb barátom és jóakaróm így szólt hozzám: – Minket, nem bánom, tarthat ilyen beszéddel, de vigyázzon, hogy másokkal ne igyekezzék effélét elhitetni. – Néhány hét múlva Rawlinson született perzsának hitt engem, de idehaza mesebeszédnek tartották, hogy magyar tudós tudhatna perzsául is. Bizony, ilyen szomorúan alantas fokon álltunk akkor a tudományok dolgában Magyarországon.
Az olvasónak méltán feltűnhetik és most magam is csodálkozom rajta, hogy mélyen megbántott önérzetem és fájón megsebzett becsvágyam nem lázadt fel e mindenek felett szomorú helyzeten és hogy békén tűrtem az örökös sértegetést és gyanúsítást. Hát bizony sokáig érthetetlen volt magamnak is ez a rendkívüli jelenség egy oly minden ízében dicsvágyó és önérzetes ember jellemében, a minőnek akkor magamat ismertem. Magam is vádoltam magam a bátorság és határozottság hiánya miatt és örökös szégyenpír borítaná el arcomat, midőn e gyávaságomra emlékezem, ha nem szolgált volna mentségemül a létért való húsz éves küzdés nyomában járó teljes kimerültség és elernyedés enyhítő körülménye és ellenállhatatlan vágyam, hogy az élet nyugalmas révébe juthassak. Mit bántam én, hogy nem ismerik el otthon állírólagos érdemeimet, mikor a haladottabb Nyugat munkám értékét annyira felülmúló elismerésben volt részem? Mit törődtem vetélytársaim és irigyeim kedvezőtlen bírálatával, mikor végre nyugalmas zugolyra leltem, mikor bebútorozhattam két szerény szobámat és boldogan azt mondhattam magamban: „Végre hát meglelted otthonodat és havi nyolcvan és egynehány forintos csekély, de biztos jövedelmeddel végre megtelepedhetsz és régi vágyad szerint zavartalan és békés irodalmi munkásságnak szentelheted magad.” A midőn kis lakásomat végképpen berendezve, leültem ripsszel bevont kanapémra és először tartottam szemlét szobámon, gyermekes öröm fogott el, látva a sok apróságot, melyet mind a kényelmem kedvéért szereztem be s melyet először mondhattam magaménak. Harminchárom évig küzdöttem a létért a siralomnak e völgyében, míg elérhettem azt a végtelenül boldogító tudatot, hogy most már nem vagyok tehetetlen játékszere a sors szeszélyének, nem vagyok kényére kiszolgáltatva a kínos bizonytalanságnak, hanem nyugodtan és elégedetten közeledhetem kitűzött célomhoz és tapasztalataim feldolgozásával szolgálatára lehetek a világnak. Más, születésük körülményeinél fogva szerencsésebb halandók érthetetlennek, sőt nevetségesnek gondolhatják akkor érzett boldog elragadtatásomat; szememre vethetik, hogy korán vágytam a nyugalomra és hogy a kicsinyes eredmény nem volt méltó munkám fáradalmához. De kit sorsa évekig hányt-vetett a háborgó tengeren, megörül a szárazföld legkisebb és leghitványabb rögének is s a ki sohasem ismerte a bőséget és a gazdagságok, annak egy száraz, de biztos falat kenyér ép olyan fenségesen jól esik, mint a konyhaművészet legtökéletesebb remekei.
Ilyen érzelmekkel telepedtem meg a tanulmányaimtól, törekvéseimtől és életnézeteimtől idegen társadalom közepette és ezek az érzelmek voltak védőpajzsom az inkább tudatlanság, mint szándékos rosszindulat vezérelte bírálatok támadásai és bántalmai ellen. Valósággal tobzódtam új életpályám első heteinek és hónapjainak örömében. Friss munkakedv fűszerezte életemet; lelkem régi, elpusztíthatatlan derűje visszatért s ha mindennapos nyolc-tíz óráig tartó munkám végeztével kimentem a szabad ég alá, azt hitem, hogy nincs én nálam boldogabb ember az egész világon. Az Angliában és Magyarországon tapasztalt bánásmód nagy különbözősége miatt lehetőleg kerültem a társas érintkezést, hogy kitérhessek útjából a szükségtelen megbántásnak. Ennek következtében egyrészről több érkezésem volt a munkára, másrészről pedig a külfölddel való sűrű levélváltásra indítva, kénytelen voltam irodalmi munkásságom súlypontját, valamint igyekezetem és törekvésem célpontját a külföldre helyezni. Eleinte rosszul esett ez a kénytelenség, de csakhamar megnyugvást leltem nemes jóakarómnak, Eötvös József bárónak abban a megjegyzésében, hogy Magyarország nem lehet alkalmas tere irodalmi tevékenységemnek és hogy nagyobb hasznára lehetek hazámnak, ha tollam alkotásait idegen nyelven bocsátom a világ piacára. Jobbára német és angol nyelven írtam, kiterjesztettem munkásságomat az ázsiai népek és országok gyakorlati és elméleti ismeretének legkülönfélébb ágaira és két év sem telt belé, hogy tollam a legkeresettebbek egyike volt Közép-Ázsia, sőt az egész moszlim Kelet föld- és néprajzi, nyelvészeti, tudományos és politikai irodalmában. Minthogy irodalmi munkásságomról külön fejezetben fogok megemlékezni és önbírálatot gyakorolni, itt csak azt említem meg, hogy életemnek ebben a szakában ifjúkorom legmerészebb eszményeinek megvalósítására szenteltem magam és hogy voltaképpen csak most kezdtem élvezni igazán fiatalkori tanulmányiam gyümölcsét. Szótár segítsége nélkül olvastam a legkülönfélébb európai és ázsiai nyelveken és mert alkalmam volt a gyakorlatban is élni e nyelvek legtöbbjével, sokkal könnyebben bántam velök és írásban is hasznukat vehettem. Lassan-lassan kis kézi könyvtárat is alapíthattam szakművekből és mert sűrű levelezésben álltam a szakbeli társakkal és a Kelet ismeretének barátaival, nem ütközött nehézségbe, hogy – bár tanulmányaim középpontjától távol – munkás életet folytathassak a nyelvészet, a néprajz és az újságírás terén. Hellyel-közzel éreztette magát a szellemi ösztönzés és a szakemberekkel való érintkezés hiánya. Különösen sokszor vágyakoztam nézetváltásra a Kelet ismerőivel, mert Pesten csak az ural-altáji összehasonlító nyelvészet néhány ortodox művelőjével érintkezhettem. De az ember könnyen lemond minden ösztönzésről, ha van benne tűz és lelkesedés és e jelmondatommal: Nulla dies sine linea, melyhez lelkiismeretesen tartottam magam mindig, végre mégis csak célomat kellett érnem és át kellett gázolnom minden akadályon.
Szorgalmammal és kitartásommal, munkakedvemmel és komolyságommal győzedelmeskedhettem mindem nehézségen, csak az emberek megátalkodott butaságán és irigységtől epés természetén soha! Minél többet dolgoztam, hogy irodalmi tevékenységemmel fenntarthassam az utazásommal szerzett híremet, annál bőszültebben dúlt ellenem az irigység és annál erősebb kísérletek történetek arra, hogy lerontsák hitelemet és minden elképzelhető hibával és bűnnel vádoljanak. Keserűen panaszkodtam egyszer e miatt Eötvös bárónak s ez a nemes és okos ember így szólt hozzám: – Az ön utazásainak és tanulmányainak tere idegen tér ez országban és csak nem hiszi azt, hogy önmagát vádolja a társadalom tudatlansággal és értelmetlenséggel, mikor sokkal egyszerűbb és kényelmesebb a mód, hazugnak és csalónak kiáltani ki Önt, kit nem értenek meg. – Igen, ez volt az igazi képe helyzetemnek, de nekem azért mégis csak fájt a mellőzés, mely nyomon kísért. Életemnek abban a szakában, mikor jól esett volna gyermekes hiúságomnak a nyilvános elismerés az Akadémia, vagy az akkor megalakult első alkotmányos kormány részéről, sem az egyik, sem a másik nem mutatta legcsekélyebb jelét sem annak, hogy megjutalmazásomra, vagy méltánylásomra egyáltalán hajlandó. Az Akadémia rendes tagjai közé csak Közép-zsiából való visszatérésem tizenkettedik évében ajánlottak, midőn már egész sora előzött meg a merőben jelentéktelen embereknek és midőn mellőztetésem végre már lehetetlen volt, holott előkelő származású, de mindenérdem nélkül szűkölködő férfiakat megválasztottak tiszteleti tagnak, sőt bevették őket az igazgató tanácsba is. Az állami elismerést illetőleg, a mit mostani gondolkodásommal minden esetre nevetségesnek és helytelennek tartok, annak idejében még is feltűnt nekem, hogy a koronázási jubileum alkalmával, midőn számos magyar író és művész kapott kitűntetést, csekélységem még csak szóba sem került, holott másrészről úgy szoktak emlegetni, mint az egyetlen magyar embert, ki magyar tudást vitt ki a világ piacára és a magyar Akadémia nevét igyekezett ismertté tenni a Nyugat világában. Sok más bizonyítékát sorolhatnám még el a szándékos mellőzésnek és semmibevevésnek; de mért untatnám tovább olvasóimat megsértett hiúságom kicsinyes Okaival? Mindjobban meggyőződésemmé vált, hogy idegenné lettem hazámban, és mindjobban szembe kellett hogy tűnjék helyzetem ferdesége; nincs hát mit csodálni rajta, hogy egyre közömbösebbé vált előttem az a hely, melyre az előtt lelkem mélyéből vágyakoztam és hogy Angliába, az idegen országba vágytam inkább, a hol jobban megértettek és jobban méltányoltak s a hol tanulmányaim több érdeklődést, törekvéseim több figyelmet keltettek.
Semmi tehát nem természetesebb, mint az, hogy ily körülmények közt külföldi utazásokkal és kongeniális elemekkel való személyes érintkezésem által igyekeztem felderíteni és egyensúlyban tartani lelkemet. Ez okok húztak Németországba, Franciaországba, de leginkább Angliába. Németországban ismeretségbe jutottam kiváló orientalistákkal, kiknek épp oly mértékben csodáltam elméleti tudását, mint a milyen mértékben szemembe tűnt a gyakorlat terén való képtelenségük és félszegségük. Szelídlelkű, szerény és derék embereket ismertem meg bennük, kik barátságosan fogadtak, mert távol álltam klikkjeiktől, de mindig jelentősen rázták a fejüket, valahányszor áruló jelét adtam elméleteikben való járatlanságomnak, vagy értekezéseik, megjegyzéseik glosszáik fogyatékos ismeretének. Figyelmesek voltak hozzám, de csakhamar észrevettem, hogy a tudósok céhén kívül álló műkedvelőnek tartanak. Irodalmi munkásságomnak ez a megítélése teljesen igaztalan semmi esetre sem volt, mert mindig gyakorlati orientalista voltam s maradok. A teoretikus urak éppen csak arról feledkeztek meg, hogy szobatudósnak minden bizonnyal bajos lett volna, dervis módjára járni be az iszlám annyi országát és belső érintkezést keresve a néppel, szembe szállni minden viszontagsággal és minden veszedelemmel.
Franciaországban már valamivel jobban mentek dolgaim. A politikai helyzet itt már éreztette szükségét az ázsiai viszonyok gyakorlati megismerésének s a Kelet ismeretének elméleti művelőin kívül mindig meglehetős számmal akadtak Ázsiának gyakorlati francia ismerői, kik melegen üdvözöltek és a társaságukba befogadtak. Azok között, kikkel Párizsban megismerkedhettem, első sorban említem III. Napóleont, ki inkább a divat kedvéért, mint tudományos érdeklődésének kielégítése végett, a fogadtatás megtisztelésében részesített. Mikor Metternich herceg, az akkori osztrák követ kíséretében megjelentem a Tuilleriákban és megpillantottam a császárt, ki a Pavillon d'Horloge előtt éppen Krisztina spanyol királynőtől búcsúzkodott, szánandó benyomást tett reám e hitvány testű, petyhüdt képű és fehéresen fakó szemű férfiú. Még siralmasabban esett ki félóráig tartó beszélgetésünk eredménye. Szemmel láthatólag készülten várta látogatásomat, mert töméntelen írással borított asztalán ott láttam az utazási művem angol kiadásához mellékelt térképet. A szokásos szertartások után azonnal leültetett és beszélgetni kezdett velem Magyarországról. Arra a megjegyzésemre, hogy az Akadémia megbízásából utaztam be Közép-Ázsiát, a császár megjegyezte, hogy már sokszor és sok dicséretes dolgot hallott Magyarországról; mikor pedig némi felvilágosítással szolgáltam Magyarország szellemi törekvéseiről, a beszélgetést Közép-Ázsiára fordította. Kezdetben inkább irodalmi színt igyekezett adni az egész beszélgetésnek, amennyiben épp akkor megjelent Jules Césarjával kapcsolatban a parthusok néprajzi eredetéről kezdett beszélni. Csak lassankint tért át Közép-Ázsia politikai helyzetének tárgyalására és azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy lord Palmerstonnak átadott emlékiratomban kiterjeszkedtem-e Közép-Ázsia és India gazdasági vonatkozásaira és hogy voltaképpen miben látom az Angolországot fenyegető veszedelmet. Úgy látszik, fejtegetéseim nem feleltek meg előre megalkotott véleményének, mert igyekezett megcáfolni az angol érdekek veszedelmére vonatkozó nézetemet, a mennyiben utalt Angolországnak Indiában elfoglalt szilárd helyzetére, mely fényesen bevált az 1857-iki szipoj lázadás alkalmával. Holott Oroszország még csak kezdetén van közép-ázsiai hódításainak. Mikor erre azt feleltem, hogy orosz részről nem annyira India meghódítására, mint inkább az angol fegyveres erő fenyegetésére gondolnak, hogy ez által megkössék kezét a Konstantinápolyt illető orosz tervek egyik főellenzőjének, a császár úgy érezte magát, mint a kit sarokba szorítottak és így szólt: – Az efféle eshetőségtől meglehetősen messzire vagyunk és a keleti kérdésnek ezt a pontját illetőleg mindenesetre figyelembe veendők még más tényezők is. – A politikai vitatkozásról, mely szemmel láthatólag nem volt ínyére, a császár hirtelen ismét utazásomra terelte a beszélgetést és dicsérni kezdte kalandom vakmerőségét és a vállalkozásom alapjául szolgáló nagy nyelvbeli készültségemet. Azt mondotta: – Nagy színjátszó képességének adta jelét és mindenesetre bámulatos, hogy gyönge testével (bénaságomra célzott) képes volt elviselni annyi fáradalmat.
Utóbb Mathilde hercegnő szalonjában is volt alkalmam találkozni a császárral, de kénytelen vagyok bevallani, hogy nyomát sem fedeztem fel benne annak a szellemi nagyságnak, melynek éveken át hallottam hírét. Tudott kedves és szeretetreméltó lenni, szófukarságával és arcának komolyságával adta a mély gondolkozót, de bágyadt szeme a mesterkélt beszédmódja csakhamar elárulta a kalandort, kit egy nagy név öröke és egy nemzet könnyelműsége rendkívüli állásba juttatott. Valamivel fürkészőbb elméjű és tájékozottabb férfiúnak találtam miniszterét, Drouyn de l'Huys grófot, de párisi ismerőseim közt a legérdekesebb egyéniség kétségtelenül a nagy Guizot volt, kinek a Rue de Bacban, madame de Mohl szalonjában mutattak be. Az öreg úr hetvennyolc éve dacára tele volt sziporkázó tűzzel és emlékezőtehetsége csodálatraméltó volt szemmel láthatólag akkor lelte bennem a legnagyobb kedvét, midőn élénk beszélgetésbe keveredtem a különböző európai és ázsiai nyelveken és nem sajnálta a fáradságot, hogy még minél több nemzetiséget küldjön a nyakamra, mert szeretett volna zavarba hozni. M. de Guizot pártul is fogott melegen, befolyása következtében meghívót kaptam a legkülönbözőbb szalonokba, de minden udvariasság sem volt képes tartós érdeklődést kelteni bennem a párisi társaság iránt. A beszélgetés főtárgyához, a szépirodalomhoz, a zenéhez és a plasztikai művészethez, tudatlan ember létemre, nem szólhattam hozzá, a társadalmi érintkezés túl finom szokásait utáltam, mert nem leltem semmi érdeklődést Ázsia iránt, nem úgy, mint a londoni körökben, melyeknek szertartásossága egyébként ép úgy ellenkezett ízlésemmel. Oly férfiak, mint Barthélemy St. Hilaire, Garcin de Tassy, Pavel de Courteille ésmég más szakbeli társaim, jelentékeny vonzóerőt gyakoroltak ugyan reám, de Franciaország nagyjában és egészében még is hidegen hagyott, mert nem találtam meg benne a nagy világpolgárias eszméket, a föld legtávolabb vidékein lakó emberiség mozgalmai iránt való érdeklődést s mert rögtön felismertem, hogy a nemzeti hiuság miatt itt nem egykönnyen boldogulhat az idegen.
Egészen máskép állt a dolog tul a csatornán és minél sűrűbben fordultam meg az idők folyamán Angliában, annál otthonosabbnak éreztem magam és annál szorosabbra szövődtek ismeretségem kötelékei társadalmának különböző osztályaival. Londonból meghívtak a közép-ázsiai viszonyok egyik, vagy másik tárgyáról szóló felolvasásra a vidéki városokba is és ily módon élénk összeköttetésbe jutottam az ipari élet középpontjaival.
Előadásaimban jobbára Közép-Ázsia amaz országairól szóltam, melyekben huzamosabb ideig tartózkodtam és szólnom kellett ez országok kereskedelméről, iparáról, nyers terményeiről, közlekedési viszonyairól és a gyakorlati életre vonatkozó egyéb megnyilatkozásairól. Némely helyen, mint például Birminghemben, felszólítottak, hogy hozzam magammal Közép-Ázsiában vásárolt ruhámat, hogy a gyárosok megismerkedhessenek a népviselet színével, kelméjével és divatjával s később hallottam is, hogy efféle angol gyártású szöveteket bizonyos idő múlva tényleg importáltak is Afganisztánon át Bokharába. Más helyeken meg kalandjaimról kellett szólnom, mindenesetre vonatkozással a föld- és néprajzi viszonyokra és még az úgynevezett kis városokban is mindig figyelmes, előadásom iránt érdeklődő hallgatóságra leltem. Érinteni szoktam utazási tapasztalataim politikai oldalát is, és minél jobban támadtam Oroszországot, annál nagyobb tetszést arattam. Közben elég mulatságos epizódjai is voltak ez előadásaimnak, melyeknek végeztével mindig kérdésekkel fordult hozzám a közönség. Például egyszer azt kérdezte tőlem D. úr, a nagy rovartudós, hogy nem szolgálhatnék-e neki egynehány közép-ázsiai tetűvel, mert különös tanulmánya tárgyává tette e férgeket és éppen nagyobb művet készül kiadni róluk. Válaszomra, hogy Közép-Ázsiában, sajnos, nagyon is szoros összeköttetésben álltam ez álatkákkal, de most már, Istennek hála, meglehetősen távol állok tőlük, a tudós azt kérdezte, hogy vajon a tatár, kit magammal hoztam, nem bocsáthatna-e rendelkezésére egynehány spéciest, mert gyűjteményében képviselve van a tetű minden fajtája, a kínai, a sziámi és a többi féle, csak éppen a közép-ázsiai hiányzik belőle végképpen. Tagadó választ kellett adnom erre a kérdésre is, de a lelkes bogarász még mindig nem tágított és azt mondotta, hogy elhelyezhetnék talán egy európai, illetőleg magyar tetvet a tatáron, mert érdekes volna megtudni, minő átalakulást lehetne ez esetben megfigyelni. Természetesen nem vállalkozhattam e tudományos szívességtételre sem, de még sokáig derültem D. úr esetén, ki némi idő múlva ki is adta két kötetben a pediculáról szóló munkáját.
Mindig buzdító hatással voltak reám angolországi felolvasásaim. 1868-tól fogva ily módon, rövid megszakításokkal, meglátogattam az Egyesült Királyság különböző városait. Bath, Birmingham, Leeds, Sheffield, Bradford, Leamington, Norwich, Kendal, Yort, Wakefield, Edinburgh, Belfast, Halifax, Glasgow, Dundee, Aberdeen, Newcastle-on-Tyne, Brighton, Cardiff és más városok egyszer, kétszer, sőt többször is sora kerültek. Mindenhol részem volt a legtekintélyesebb és leggazdagabb polgár vendégszeretetében és a pillantás, melyet ily módon a brit nép társadalmi, vallási, erkölcsi és politikai viszonyaira, valamint uralkodó nézeteire és felfogásaira vetettem, csak fokozta e rendkívüli nemzet iránt érzett bámulatomat és lelkesedésemet. Ha két évig megszakítás nélkül itthon voltam Magyarországon, már szükségét éreztem, – mint a francia mondja: „pour me retremper dans l'esprit européen” – hogy elernyedt idegeimet megedzendő és szabadságeszméimet felfrissítendő, útra keljek ismét Angliába. Mint ahogy a Keletről való hazatérésem közben nyom nyom után haladtam előre a Nyugat élet- és gondolkozásmódjában, erkölcseiben és szokásaiban, míg Angliába érkezve, elértem a nyugati műveltség és gondolkozásmód tetőpontját, visszatértemben ép oly fokozatosan éreztem közelségemet a kelethez, az ó-világ tévedéseihez, visszaéléseihez és babonáihoz. Évekig tettem ezt a kevéssé örvendetes megfigyelést. Mindannyiszor megújultak bennem az említett kellemetlen benyomások s ha még sem hallgattam arra a szívbeli hajlandóságomra, hogy állandóan megtelepedjem a lelkemnek inkább megfelelő nyugatias gondolkozás és törekvés középpontján, annak különböző és nyomós okai voltak. Mindenek előtt elkábított és kifárasztott a közvetlen érintkezés a művelt Nyugat eme tényezőivel. Beláttam, hogy ez a fáradhatatlanság, hogy ez az örök küzdés, ez az eszeveszett hajsza nélkülözhetetlen és elkerülhetetlen, ha célt akarok érni, de jobbnak láttam, hogy távoli nézője maradjak e nagyszerű színjátéknak és hogy csak néhanapján való látogatásaimmal gyűjtsek új erőt a küzdelemre. De más részről, bármilyen nagy volt az ellentét és az ellentmondás gondolkozásom módja és világnézetem s a honfitársaim gondolkozásmódja és világnézete közt, sokkal jobban és sokkal mélyebben ragaszkodtam a hazám földjéhez, semhogy képes lettem volna megválni és végképpen elszakadni annyi sok kedves honi szokásomtól. S végezetül, én mint magyar ember és mint a nemzeti őstörténelem és nemzeti nyelv kutatója léptem a világ elé s ha most elhagyom hazámat, ez az eljárásom kétes világosságot vetett volna emberi és írói jellememre. Sorsomnak ez volt hát a rendelése, hogy maradjak, tűrjek békén s a lehetőséghez képest törődjem bele kellemetlen helyzetembe. Nehéz volt ez a küzdelem, ez az örökös önmegtagadás és ez az örök inkognitó-élet, mely osztályrészemül jutott Európában ép úgy, mint Ázsiában. Itt is, ott is idegenszerű és hozzám nem való környezetben éltem s ha mégis képes voltam éveken át hozzá törődni e kénytelenséghez és némán viselni minden mentális injuriát, köszönöm ezt az édes munkának és különösen irodalmi munkásságomnak, mely feledtetett velem mindent s mely boldoggá lett.
Sokszor kérdezték tőlem, hogy mért nem vetettem számot az itthon uralkodó irányzattal és hazafias okokból a nemzeti politika törekvéseihez csatlakozva, miért nem vettem részt az 1867-ben új életre kelt politikai mozgalmakban? A célszerűség szempontjából és kiválóan gyakorlatias világnézetemre való tekintettel, csakugyan ajánlatos is lett volna belépnem a magyar parlamentbe. De visszatartott két, igen fontos ok ettől a lépéstől. Először nem volt meg a kellő készültségem e pályára. Soha sem tanultam magyar közjogot, azonkívül pedig sokkal kevésbé voltam tájékozva az ország politikai és gazdasági kérdéseiben, semhogy becsvágyamnak megfelelő helyzetet vívhattam volna ki magamnak a magyar reálpolitikusok közt. Másodszor, ha le is győzöm ezt a nehézséget, még akkor is olyan akadályok állják utamat, melyek merőben lehetetlenné teszik számomra, hogy pályám kívánságom szerint alakulhasson. Magyarországon, de az európai szárazföld más országaiban is fontos szerepe van a közéletben a születésnek és a származásnak. E közmondás: Boni viri vinique non queritur origo csak szólásmód és semmi egyéb s ha az alkotmányos korszak elején élénken jelentkező szabadelvűség kedvezett volna is becsvágyamnak, - a miben egyébként még tamás vagyok, mert nálunk eddig még egyetlen zsidó származású polgár sem lett vezető államférfiúvá - lehet-e föltenni, hogy a bécsi legfelsőbb körök tűrtek volna bárminő betolakodást az ő ó-konzervatív irányzataikba? Nekem számot kellett vetnem e körülménnyel s mert becsvágyam nem tűrhetett félmunkát és korlátozottságot, inkább egészen elvonultam a politika küzdőteréről.

Folytatás