Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

VIII. FEJEZET
Inkognitó-utazásom európai és ázsiai visszhangjai.

Daczára minden bántalomnak, melyet tűrnöm kellett, nagyon kellemesen folytak az Ázsiából való visszatértemre következő első évek a szép Budapesten. Örömem telt benne, ha a különböző európai és ázsiai nyelvek köntösében láthattam utazási könyveimet, néprajzi és politikai értekezéseimet és nem izgattak fel többé a bírálatnak néhanapján jelentkező kellemes vagy kellemetlen hangjai. Csak egy dolog érdekelt különösen: az, hogy milyen hatást keltenek a távol Keleten, vagyis Közép-Ázsiában, az utazásaimról szóló jelentések, mert sejtettem, hogy szerencsésen véget ért inkognitóm híre Indián és Oroszországon át eljut a Zerefsan partjaira. Hogy nem tévedtem e föltevésemben, bizonyítékát adták az évek múltán ama tájakról jött híradások. Az első hírt Lankenau úr, egy orosz diplomata révén kaptam, kit Kauffmann tábornok, nemsokára az orosz fegyvereknek Szamarkandnál aratott győzelme után, alkudozás végett Bokharába küldött, a megleckéztetett Mozaffar-Eddin emírhez. Lankenau úr állapította meg a Bokhara és Oroszország közt létrejött béke feltételeit, hosszasabban időzött a Zerefsan mellékén levő kánságban is, s mert tanúja volt az akkori eseményeknek, különösen pedig az 1869-ben legyőzött bokharai trónörökös (Kette-Tőre) lázadásának, négy év múlva, midőn visszatért Németországba, elmondotta egynémely élményét a napilapokban. Ezek közül való az a cikksorozat is, mely 1872 június havában jelent meg a Frankfurten Zeitungban e címmel: Rakhmed Inak – rajz Középázsiából – H. v. Lankenau orosz eredetije után – s mely második közleményében így szól:
„Az egész kánságban ő (t.i. Rakhmed Inak) volt az egyetlen ember, kit a vakmerő Vámbéry nem ejtett tévedésbe álruhájában. Ez utazó azt mondja, hogy a mikor bemutatkozott Rakhmednek, ki az emír távollétében akkor egész Bokhara kormányát vitte, nem nézhetett minden félelem és rettegés nélkül az éles elméjű helytartó szeme közé, mert tudta, hogy vagy fölfedezte már titkát, vagy közel volt hozzá, hogy fölfedezze.
„Midőn utóbb megkérdeztük egyszer Rakhmed Inaktól (későbben szerzett címe ez), hogy emlékszik-e még arra a nagyon sötét képű és béna, zarándok úton lévő jámbor hadsira, ki mintegy öt évvel azelőtt Bokharába és Szamarkandba érkezett, mosolyogva felelte: – Ámbár évről-évre sokan zarándokolnak e szent helyekhez, mégis tudom, hogy kire gondolsz. Az a zarándok nagyon tudós egy hadsi volt, sokkal tudósabb, mint a többi bokharai bölcs együttvéve.
„És most megmondottuk neki, hogy ez a hadsi európai ember volt és megmutattuk neki Vámbéry könyvét, melyből lefordítottuk számára ezt a részt, melyben a híres utazó Rakhmedről beszél.
„– Azzal én tisztában voltam – felelte Rakhmed, de tudtam azt is, hogy nem veszedelmes ember és nem akartam tönkre tenni oly tudós férfiút. Hiszen a mollák maguk voltak a hibások, hogy nem vették észre, kit vettek maguk mellé utitársul; ki mondotta nekik, hogy beszennyeztessék szemüket és agyvelejüket?”
Nos, ez a Rakhmed, vagy igazabban Rahmet, kiről én már előbb is említést (lásd 217. oldal), úgy látszik, hogy rangban előbbre ment Közép-Ázsiából való távozásom óta, mert Lankenau Szádin, a bokharai kánság egyik kerületének bekje (helytartója) gyanánt említi. Természetesnek tartom, hogy még emlékezett csekélységemre, de kellő fenntartással kell fogadni azt a megjegyzését, hogy moszlim tudományosságom miatt kímélte életemet. Nem mondom, hogy nem vettek sokan gyanúba, hiszen erre vall az is, hogy sokan akartak leleplezni; de le nem leplezett senki s ezt szerencsés nyelvbéli tálentumomnak köszönhettem, mint a hogy Törökországban és Perzsiában sem tartottak soha európainak. Ha a bokharai urak felismertek volna, most bizonyára nem volnék abban a helyzetben, hogy megírhassam emlékezéseimet.

Évekkel utóbb, 1882-ben, újabb hírt kaptam közép-ázsiai inkognitóm hatásáról és pedig Edmond O'Donovan úr, a Daily News levelezőjének munkája révén, ki 1879-1881-ben beutazta Közép-Ázsiát és visszatérve Angliába, 1882-ben kiadta két kötetes művét e címmel: The Merv Oasis: Travels and Adventures East of the Caspian during the Years 1879-1881 including five months Residence among the Tekkes of Merv.
E könyv első kötetének 221. Oldalán olvasható, a mint következik:
„Rendesen lakásomon szoktam maradni (a szerző a gömüstepei jomutok közt, a Görgen mellett való tartózkodását írja le, kik között én is megfordultam), jegyzeteket készítve, vagy beszélgetve azzal a sok látogatóval, ki elözönlötte Durdi sátor-csoportját. Ugyanaz a hely volt ez, hol Vámbéry lakott. Bár neki egy időre sikerült, hogy elpalástolja igazi kilétét, kétségtelenül az asurdadai hajóállomás oroszaitól. A híres magyarról beszélt nekem egy Kan Dsan Kelte nevű ember, Kocsaknak, a volt házigazdájának fia. Ez úgy írta le az utazót, hogy hasonlított Timur Lenkre, a híres közép-ázsiai hódítóra, tudniillik egy kissé béna volt. Vámbéry kilétének híre természetesen csak bizonyos idővel a jomutoktól való távozása után terjedt el, mert máskülönben alighanem elbántak volna vele és bizonyára nem engedték volna meg neki, hogy eltávozzék. De legfurcsább e dologban az, hogy arra a kérdésemre, vajon mikor érkezett Vámbéry Gömüstepebe, az én emberem csak nagyon bizonytalan választ adott. Ez is jellemző a turkománokra nézve.”
Az angol utazónak ez az elbeszélése engem természetesen nagyon érdekelt. Kan Dsan-nak, kit én Khandsannak említek útleírásomban, halovány sejtelme sem volt igazi mivoltomról. Ő, valamint a többi turkomán is, Konstantinápolyból jött hamisítatlan, jámbor és lelkes oszmánlinak tartott, kihez valósággal zarándokoltak az emberek s kitől ajánlóleveleket kértek a teheráni ottomán követséghez. Hajdár efendi, a török szultánnak a perzsa udvarnál akkor levő meghatalmazottja, utóbb vissza is adott nekem két ilyen levelet, melyeket drága ereklyeként őrzök emlékeim közt.(6)

6)E két levél a 232. és 233. oldalon * alatt olvasható, egyike pedig fakszimilében is mellékelve van a VI: fejezethez.

Nincs benne kétség, hogy pórul járok, ha lelepleznek és Khandsanál utóbb járt közép-ázsiai zarándokoktól tudom, hogy mennyire bántja a turkománokat, hogy a kövér falatot elszalasztották. Ez urak mindenesetre tévednek; mert igaz ugyan, hogy III. Napoleon császár követelése folytán a perzsa sah 12.000 arany váltságpénzt fizetett Monsieur de Blocqueville-ért, ki Perzsiát szolgálva, Mervnél fogságba esett, de én értem ugyan senki egy fillért sem fizetett volna s mivel testi fogyatékosságom miatt nem keltem volna el a rabszolgavásáron, mert egy jó erőben levő szamár többet ér egy béna hadsinál, semmi esetre sem látták volna jó hasznát ennek a fogásuknak.

A legújabb időben esett tudomásomra a harmadik hír afganisztáni inkognitóm hatásáról és bevallom, hogy nem csekély meglepődésemre. Utazási művem olvasóinak nem lehet ismeretlen az a sajátszerű kaland, melyen Heratban estem keresztül. Jakub herceg, e tartomány helytartója, Shir Ali Kán, Afganisztán akkori emírjének fia, ki már annak előtte is látott angol embereket, tatár útitársaim között felismerte európai arcvonásaimat és le akart leplezni. Mindig csodálkoztam rajta, hogy ez tényleg sikerült neki, mert hitvány koldus-alakom, melyről szinte lerítt az éhség és a nyomorúság, valóban csekély alapot szolgáltatott gyanakvásának. E rejtély titka mos már kiderült. Jakub kán, ki a sors számos válsága után atyjának trónjára lépett, abba a szerencsétlen helyzetbe keveredett, hogy Kabul fanatikus csőcseléke, mindjárt kormányzatának elején, felkoncolta Sir Lewis Cavagnari angol követet és egész kíséretét. Erre az angolok megszállták a fővárosát. Magát Jakub kánt foglyul Indiába vitték s az angol kíséretben, mely a trónjától megfosztott és fogságba vetett fejedelmet magával vitte, részt vett a Kheiber-szoros bejárójánál sok éven át alkalmazott Warburton Róbert ezredes, a kiváló tiszt és az India legkitűnőbb ismerője. Ez a tiszt, kit utóbb Sir R. Warburton néven emlegettek, visszatérve Angliába, megírta élményeit ily című könyvében: Eighteen Years in the Kheyber (1879-1898) With Portraits, Maps and Illustrations. 1900. Könyvének 89. és 90. lapján így ír:
„Miután bevezettek Jakub kán emírhez és láttam, hogy minden kívánságát teljesítették, megkockáztattam egy kérdést arra az időre vonatkozóan, midőn Vámbéry Ármin, miután bejárta Khivát és Bokharát, Heratba érkezett és megjelent Muhammed Jakub kán szerdár színe előtt. Vámbéry úr azt állítja könyvében, hogy miután áldást osztott, leült a szerdár mellé és jó erősen oldalba bökte a vezírjét. A fiatal szerdár, arcába bámulva, így szólt: – Valla au billa faringi haszti. – Vámbéry tagadta ezt és más tárgyra terelte a beszélgetést. Miután Jakub kán emírt emlékeztettem erre a dologra, azt kérdeztem tőle, igaz-e, hogy Vámbéryben felismerte és mi oknál fogva ismerte fel az európait?
„A volt emír így szólt: – Egy emeleti szobában voltam, figyelemmel kísérve csapataim díszszemléjét. Az ablakom előtt levőnyílt térségen zenekar játszott. Észrevettem egy embert, ki a lábával taktust ver a zenéhez. Tudtam mindjárt, hogy európai embernek kell lennie, mert ázsiai ember nem tesz ilyesmit. Később, midőn ez az ember feljött azén darbar-omba, azzal vádoltam, hogy frengi. De ő tagadta ezt. Mindamellett nem firtattam tovább a dolgot, mert attól tartottam, hogy gyanú támad ellenében és akkor nem igen lett volna biztos az élete. Ugyanezt a dolgot elmondotta nekem Muhammed Hasszán kán szerdár is, Jakub kán emírnek Jelllalabadba érkezése előtt hat héttel. Meg kell jegyeznem, hogy Jakub kán szerdárral együtt Heratban volt ő is, midőn Vámbéry Ármin úr ott járt Közép-Ázsiában való csodálatos kalandjai és viszontagságai után. Különös dolognak látszik, hogy Vámbéry, miután Khivában és Bokharában tett veszedelmes utazásai alatt hónapokon keresztül óráról órára együtt volt dervis-társaival, együtt étkezett velük és részt vett minden imádságukban és kikerülte a felfedeztetést, egy éles szemű megfigyelő előtt mégis elárulta magát azzal, hogy lábával taktust vert a zenéhez, melyet egy rögtönzött zenekar Herat várának főterén játszott!”
Sir Robert Warburton joggal csodálkozik. Magam is elámulok rajta, hogy megeshetett rajtam az efféle és annak, hogy Melpomene lőn árulóm, csak abban lelel magyarázatát, hogy mindenkor nagy kedvelője lévén a zenének, öntudatlanul vertem ki lábammal az ütemet, midőn évek elmúltával először hallottam európai dallamokat. A Nyugat zenéjének hatása alatt feledtem éhséget, nyomorúságot és életveszedelmet, mely különös mértékben fenyegetett a fanatikus afgánok közt. Ilyen ellenállhatatlan erővel hatnak lelkünkre a honi hangok a távol messzeségben!
E három, véletlenül megtudott hiteles értesülésen kívül évek múltával kaptam még egynéhány bizonytalan hírt a konstantinápolyi Bokhara-tekkékben (bokharai kolostorokban) megszállott közép-ázsiai zarándokoktól. Inkognitó utazásom körül, főképpen keleti Turkesztánban, legendák keltek. Hadsi Bilal, ki legbensőbb barátom volt a zarándok-karavánunkban, s ki még a hetvenes években is meglátogatta Mekkát és Medinát, megátalkodottan ragaszkodott hamisítatlan moszlim voltomba vetett hitéhez; sőt mi több, annak a nézetének adott kifejezést, hogy ha már csakugyan inkognitót öltöttem, inkább Európában öltöttem és hogy tulajdonképpen a keresztény voltomhoz férhet szó. Hogy mennyiben volt igaza, döntsék el az emlékezés olvasói. Az előítéletek, a babonahit és a fanatizmus dolgában a műveltségét oly nagyra tartó nyugat csak annyiban különbözik a vad Ázsiától, hogy a Nyugaton előrehaladott polgáriasultságunk törvényeinek védelme alatt szelídebbé váltak az emberek szenvedélyei, hogy kevesebb veszély fenyegeti a közéletben az idegen vallás és politikai gondolkodásmód híveit, mint Ázsiában, ahol a törvények hiánya és a fejetlenség miatt nincs védelem sehol. Sajnos, nekem meg voltak e tekintetben a magam szomorú tapasztalásai. Ahol nem ismerték származásomat, sokkal nagyobb elismerést kísérte származásomat, sokkal nagyobb elismerés kísérte küzdelmes életpályámat, mint azokban a körökben, ahol mint zsidónak született embert rossz hírbe kevertek és már eleve hazugnak és csalónak bélyegeztek. És ez volt sorsom a politikai nézeteim tekintetében is. A francia-orosz szövetség megizmosodásának idejéig sok jóbarátom volt Franciaországban, kiket mind elvesztettem abban a pillanatban, midőn mint oroszellenes író sorompóba léptem Angolország ázsiai hatalmi állása mellett. Még Angliában is éreztették velem a politikai küzdelmek pártszenvedélyeit. Ashton Dilknek, a bősz liberálisnak és oroszbarátnak Eugen Schuyler-rel, a szentpétervári amerikai követség titkárával együtt, kinek őse az amerikai szabadságharc idején kitűnt az Angolország ellen folytatott küzdelemben, az a gondolata támadt, hogy költött dolognak nyilvánította közép-ázsiai utazásomat és ebben az értelemben síkra szállott ellenem az Athenaeum 2397. számában. Az volt megírva a közleményben, hogy én, a keleti nyelvek ismerője, soha sem is voltam Bokharában és Szamarkandban s könyvemet voltaképpen a Boszporusz partján gyűjtött tapasztalásaim alapján írtam meg; és bebizonyítandó az állítását, megemlítette, hogy zöldnek mondottam a Rimur sírján álló híres nefrit-követ, holott ez a kő tényleg kék. Angolországi barátaim csekélybe, vagy semmibe vették ezt a támadást és nem kismértékben estem csodálkozásba, midőn W. Grigorieff, a híres orosz orientalista kelt védelmemre és Bokhara története című könyvem éles bírálata mellett, megengedhetetlennek és nevetségesnek mondva az utazásom hitelességét kétségbe vonó támadást, a jelenkor merész és nevezetes utazójának nyilvánított. A segítő kéznek ez a mesterfogása, határozottan orosz ellenes irányomra való tekintettel, minden esetre igen sikerült dolog volt, de a jó cselekedet hatását tévesztette, mert politikai írásaim oroszellenesek voltak és azok is maradtak. Idő múltával Schuyler úr, az amerikai diplomata is, minden angolgyűlölete mellett meggondolta a dolgot, mert 1886-ban Budapesten időzvén, a következő levéllel fordult hozzám:

„Budapest, hotel Königin von England.
„Monday Nov. 8. 1886.
„Dear Mr. Vambéry, – „If you are willing to overlook some hasty criticism of mine, when I was in Central Asia and will receive me, Ishall be most happy to call upon you.
Believe my dear Sir yours most sincerely
Eugene Schuyler.”(7)
7)Magyarul: "Budapest, Angol Királynő szálló. Hétfőn, 1886. nov. 8-án. Kedves Vámbéry úr! Ha volna olyan szíves és elnézné egynémely heves ítéletemet abból az időből, amidőn Közép-Ázsiában voltam, és fogadna engem, nagyon boldoggá tenne meghívásával. Kedves Uram, őszintén tiszteli Eugene Schuyler."

Természetes, hogy a hasty criticism-ra való minden tekintet nélkül igen melegen fogadtam Schuyler urat és amaz időtől fogva sűrűn érintkeztem vele levélben is. Ez epizódot csak annak bizonyítására említettem meg, hogy mennyire megbízhatatlanok néha a bíráló nyilatkozatok és hogy a vallási és a politikai külön érdekek milyen könnyűszerrel támadják meg az embert jellemében és becsületében. Míg egyrészről egy bizonyos William Davies (?) nevű professzor úrnak az az ötlete támadt, hogy ál-Vámbéry minőségében előadásokat tartott és a hasonlatosság kedvéért még sántán is járt, amiért elhalt barátom, Kiepert tanár 1868 ja. 22-én leleplezte; mások viszont egész egyszerűen csalónak akartak feltüntetni és személyes okokból meg akarták rontani hitelét kimondhatatlan veszedelmeim és nélkülözéseim eredményének. Bizony, bőséges alkalmam volt megismerni minden változatukban az emberi gyöngeségeket; úgy tetszett, hogy a kegyetlen sors egyáltalán nem akarta tőlem eltávolítani a keserű poharat. És hogy mindezek után sem veszítettem el bizalmamat és lelkem derűjét, azt egyes-egyedül annak az édes munkakedvnek köszönhettem, mely rózsaszínű fátyolt borított minden kellemetlenségre s mellyel derült jókedvvel néztem nyugalmas dolgozószobám ablakából a világ folyására.
A kedvezőtlen bírálat, melyet nem kerülhet el író és legkevésbé kerülheti el a rendkívüli élményeken átment kutató, soha engem nem sértett és nem bántott és kellemetlenül csak az irigységtől sugallt és a gonosz célzattal intézett támadás érintett, melyben különösen az orosz sajtó tűnt ki ellenemben. Madame de Novikov (leánykori nevén Olga Kirejev) különös módon igyekezett megrontani a hitelemet Angliában; hogy élét vegye oroszellenes tollamnak, azzal a fölfedezéssel lépett föl ellenemben, hogy voltaképpen nem is vagyok magyar, hanem csaló zsidó vagyok, ki soha Ázsiában nem járt és meg akarom bontani Angliának és Oroszországnak egymáshoz való jó viszonyát. Az orosz politikának a Temze partjára helyezett eme kipróbált eszköze tudvalevőleg különös barátságában és jóindulatában volt részes Gladstone úrnak, de amily kevéssé sikerült palástolnia kacérkodásával és hazugságaival Oroszországnak Anglia ázsiai hatalmi állása ellen folyó áskálódásait, épp oly kevéssé sikerült neki az, hogy gyermekes rágalmaival megrendítse az angol közönség előtt kivívott hitelemet és tekintélyemet. A túlbuzgó bírálat célját téveszti mindenütt, de leginkább a politikában. Nem szólva az efféle esetekről, minden tekintetben volt rá okom, hogy meg legyek elégedve kalandos utazásom bírálatával.

IX. FEJEZET
Tudományos és irodalmi munkásságom.

Az ázsiai világ körül sok éven át végzett gyakorlati tanulmányaim, melyekről számot adtam az előző lapokon, önként érthető módon alapjául szolgáltak a nyugodt életmód kényelmétől támogatott irodalmi munkásságomnak. A tudásnak az az anyaga, melyet ez idő alatt felhalmoztam, ellenállhatatlan módon késztett reá, hogy leírja mindazt, amit láttam és tapasztaltam. Ha most, az élet szép nyarának elmúltával, visszapillantok életem munkás korszakára, előre kell bocsátanom azt a vallomást, hogy irodalmi tevékenységem nemcsak időben, hanem minőségében és szellemi irányában is tökéletesen megfelel tanulmányaimnak. Mint ahogy autodidakta módjára, minden vezetés és útbaigazítás, sőt határozottan kitűzött cél nélkül folytattam tanulmányaimat, azonképpen irodalmi pályám terén is minden gyarlóságával, fogyatkozásával és hibájával kellet fellépnem a készületlen autodidaktának. Amint vannak naturalista költők, én naturalista tudós voltam. De mert a poetica licentia példája szerint nincs és nem is lehet szó scientifica licentia-ról is, a nehézségek, melyekkel meg kellett küzdenem, épp oly jelentékenyek voltak, mint azok a hibák és fogyatkozások, melyeket a bírálat joggal minősített kivetni valónak munkáimban. Amilyen mohó és hebehurgya voltam a tanulásban, amiben egyébként fényes emlékező képességem és lángbuzgalmam a főhibás, épp olyan elhamarkodottnak és türelmetlennek mutatkoztam nem egy irodalmi munkám létrehozásában és ha hozzáfogtam valamely könyvem megírásához, figyelmen kívül hagytam a nonum prematur in annum parancsát és nem volt békém és nyugtom, amíg munkámat befejezve és nyomtatásban nem láttam. Minthogy, szerencsétlenségemre, a nyelvészetnek és a néprajznak addig meglehetősen ismeretlen és csak kevesek által művelt terén mozogtam és ennek következtében a forrásmunkák nagyon kevéssé bőséges anyagával rendelkezhettem, vajmi csekély ügyet kellett vetnem alig is létező elődeim műveire. Lelkem természeténél fogva nem is lett volna reám nézve kellemes a források alapos tanulmányozása. Tulajdonképpen sohasem is felelhetett volna meg nekem, hogy számon tartsam azt, amit mások mondottak, hogy szőrszálhasogató megjegyzésekbe bocsátkozzam és bírálgassak, vagy hétköznapi szólásmóddal élve, hogy azon kérőddzem, amit mások már megettek. A tudományos fegyelmezettség szemüvegén át nézve mindenesetre hiba volt ez, de engem csak az újdonszerű, az ismeretlen és az előttem még meg nem írt dolog izgatott. Csak a vadonatúj tárgyaknak volt reám nézve különös ingere, csak ilyenkor égtem a vágytól és leltem meg az irodalmi ösztönzést s ámbár nem féltem tőle, hogy mások megelőzzenek, az újdonszerűség és eredetiség, majd, hogy azt nem mondom: a fölfedezés örökös hajhászása, minden mértéket meghaladó módon sietségre ösztönzött és útját állotta irodalmi munkáim körültekintő és gondos kidolgozásának.
Ha tehát ezek után a csekélységemről eddig megjelent életrajzokban tudósnak emlegetnek, ez a semmi esetre sem találó minősítés annál inkább visszatetszik nekem, mert valóban minden vagyok inkább, csak tudós nem vagyok és nem is lehettem azzá, a szónak ismeretes értelmében. Ahhoz, hogy tudós legyek, nem volt meg az előképzettségem, az iskolázottságom és a vérmérsékletem. A tudósról el lehet mondani, hogy non nascitur, sed fil, holott én világéletemben csak velem született jó és rossz tulajdonságaim hatása alatt álltam és egyes egyedül e tulajdonságaim által vezettettem magam. Mindenesetre nagyok és súlyosak volta az ilyképpen megalkotott egyéniség árnyoldalai és hibái, de a kárt, mely ily módon támadt, némiképpen jóvá is teszik bizonyos előnyök. Az óvatosság hiánya bátorrá és vakmerővé teszi az embert és minél csekélyebb a mélység, annál nagyobb a terjedelem azon a téren, melyet az ember kiszemelt magának, hogy megmunkálja. Csakis ily módon lehet magyarázatát lelni, hogy miért terjed ki irodalmi munkásságom a Kelet ismeretének oly különböző területeire s hogy miként lehettem nyelvész, geográfus, néprajzi író, történetíró, etnológus és politikus egy személyben. Az úgynevezett tudós céh minden gyarlósága és nevetséges volta között leginkább gyűlöltem és leginkább találtam ellenszenvesnek a tudósok úgynevezett szerénységét. Semmit sem utáltam annyira, mint az anyagi célok képmutató takargatását, holott e célokat a tudósok épp úgy, sőt talán még inkább hajhásszák, mint a többi ember és semmit sem tartottam megvetni valóbbnak, mint a dicsérettel és elismeréssel szemben színlelt közömbösséget, mert hiszen a tudós és az író egyike a világ leghívságosabb teremtményeinek.
Minthogy nem vagyok hivatásos tudós, nincs rá szükségem, hogy szerény legyek a tudósok megszokott módja szerint, s midőn e helyen irodalmi munkásságomról szólva, felsorolom munkáimat és önbírálatot gyakorlok magamon, egyszerűen félreteszem a tudós szerénységét és egészen szabadon és fesztelenül kívánok véleményt mondani tollam alkotásainak jó és rossz oldalairól.

1. Utazásom Közép-Ázsiában,
Mely különböző európai és ázsiai nyelveken jelent meg több kiadásban, érdekes olvasmány utazásom különös módjánál és kalandom újdonszerűségénél fogva. Előttem is tettek már inkognitó-utazást Mekkába és Medinába Burton, Burckhart, Maltzan, Snouck-Hugronje és máshol mások, de mint dervis, aki csak alamizsnából élt s kinek viselnie kellett a fakírság minden sajátosságát, én voltam az első és az egyetlen európai ember, ki ily utazásra vállalkozott. De bármilyen érdekfeszítő is kalandjaim leírása, utazásom földrajzi tudományos eredménye semmi esetre sem áll megfelelő arányban a kiállott nélkülözésekkel és szenvedésekkel. Csillagászati fölvételeket nem tehettem, nem is volt meg hozzájuk a képesítésem. Oro- és hydrográfiáról sem lehetett szó; merőben tájékozatlan voltam a fauna és flóra tudományában, ami pedig a geológiát illette, ezt a tudományt nem ismertem a nevéről sem, midőn utam nyugatról e tájakra vezérelt. De mindezzel szemben örömmel hivatkozhatom arra, hogy én voltam az első európai vándor, ki Közép-Ázsia egynémely részében megfordult és ennélfogva mégis én írtam be nem egy nevet a földabroszba, valamint hogy nekem sikerült nem egy addig ismeretlen adatot szolgáltatni a törököknek e tájakkal való néprajzi vonatkozásairól. Ez utazási művemet kedveltté határozottan kalandjaimnak érdekfeszítő elmondása tette és az örökös veszedelem, melyben ez utazásom közben forogtam. Az európai olvasó bajosan alkothat magának fogalmat szenvedéseimről és nélkülözéseimről s ezek vonták rám a művelt világ bámulatát és rokonérzését; de aki olvasta e lapokat és ismeri gyermek- és ifjúkorom küzdelmét, nem fog rajta csodálkozni, hogy a nyomorúság és a nélkülözések korán végigjárt iskolája eléggé megedzett későbbi, bármily nagy küzdelmeimre. A szegény zsidó fiú és a későbbi közép-ázsiai koldus helyzete közt nem is olyan nagy a különbség. Az éhezés egy hajszálnyival sem kedvesebb s nem kevésbé gyötrelmes a művelt Európában, mint Ázsia homokságain és a keresztény társadalomban megvetett és kigúnyolt zsidó fiú szenvedése még elviselhetetlenebb, mint az az örökös félelem, hogy fel találják ismerni a fanatikus mohamedánok. Minthogy pedig első művemmel rendkívüli feltűnést keltettem, barátaim tanácsára kibővítettem ez első jelentést és kiadtam

2. Vázlatok Közép-Ázsiáról
című könyvemet, amelyben egyrészről újabb pótlásokkal akartam gazdagítani kalandjaim első leírását, másrészről pedig el akartam helyezni olyan néprajzi, politikai és gazdasági adatokat, melyeknek Londonban való feldolgozásához, hol utazási művemet megírtam, nélkülözhetetlenül szükségem lett volna otthon maradt kézirataimra. E könyvemmel, melyet szintén lefordítottak több nyelvre, már nagyobb figyelmet keltettem a tudományos körökben és ennélfogva tiszteletbeli tagja lettem több földrajzi társaságnak. De a szigorúan tudományos jelzőt ez a könyvem sem érdemli meg, mert dacára a benne foglalt számos új adatnak, egészben véve mégis csak töredékes munka és magán viseli a műkedvelő kéz nyomát. Ahhoz, hogy szakbeli etnográfus lehessek, sokkal többet kellett volna tudnom az embertanról és az anatómiáról és a megbízható alapra helyezett leírást egyszerűen lehetetlenné tette számomra az embertani búvárlathoz nélkülözhetetlen mérések és rajzok hiánya. Csak a politikai helyzetről, vagyis az Anglia és Oroszország közép-ázsiai versengéséről szóló fejezetnek volt némi értéke. Ez értekezésemet, mely legelőbb az Unsere Zeit hasábjain jelent meg s mely az Európa és Amerika közt épp akkor elhelyezett tenger alatti kábel első nagyobb táviratának szolgált anyagául, sokat tárgyalták és sokat vitatták a hivatalos és nem hivatalos körökben; neki köszönhetem, hogy befogadtak a politikai irodalomba és egyben a nagy gyűlölséget Oroszországgal; azt a keserűséget, mely az orosz napi sajtóban azóta mintegy elválaszthatatlanul hozzá nőtt nevemhez. Irodalmi munkásságomnak erről a részéről bővebben fogok szólni később, itt még csak azt említem meg, hogy nem eltökélt szándékkal és nem is örömest léptem akkor erre a mezsgyére. Nekem tisztán nyelvészeti tapasztalataim ismertetése volt a szemem előtt és hogy megfelelhessek e szándékomnak, mindjárt Londonból való visszatértemkor hozzáfogtam

3. Csagatáj nyelvtanulmányok
című munkám kidolgozásához. Hogy autodidakta létemre, ki gimnáziumot nem végeztem, ki soha rendszeresen grammatikát nem tanultam s kinek a nyelvészetről egyáltalán csak rendkívül kusza fogalmai voltak, eléggé merész voltam arra, hogy nyelvészeti munka megírására és hozzá német nyelven való megírására vállalkoztam és könyvem a szakbeli filológusok szigorú fóruma elé mertem vinni, ez csakugyan több volt a merészségnél, azt lehetne mondani, hogy vállalkozásnak nem kevésbé volt vakmerő közép-ázsiai utazásomnál. Szerencsém volt, hogy akkor nem ismertem még a furor teutonicust és a nyelvkutatók epés természetét. Úgyszólván merőben új téren mozogtam, mert azonkívül, amit Quatremere Chrestomathie Orientaléjában csagatáj szövegfélét kiadott és ami eredeti szövegben Baber és Abulghazi kiadásában megjelent, a keleti török nyelv teljességgel ismeretlen volt az orientalistáknak. Én léptem fel legelőbb a népies irodalom, a közmondások és a török belső Ázsia egyes tájszólásainak szemelvényeivel, egész lajstromát közöltem a keleti török műveknek, melyeknek Európában senki hírét nem hallotta s én adtam ki az első keleti török szótárat, melyet Pavel de Courteille, a francia tudós felvett Dictionnaire Turk-Oriental című később megjelent művébe, melynek előszavában így ír: "J'avoue tout de suite, que j'ai mis a contribution ce dictionnaire, en insérant dans mon travail autant que je le pouvais" és melyben általában így jellemzi az első nyelvészeti munkámat: "Livre le plus instructif qui fait grand honneur a son auteur" (Preface, XI.) Még inkább meglepett az, midőn Budagov orosz orientalista, aki pedig még jóval közelebb állt e nyelvterülethez, felhasználta munkámat nagyszabású szótárában. Ebből én, bár kritikai folyóiratok keveset foglalkoztak első nyelvészeti művemmel, bátorságot merítettem és kezdettem belátni, hogy az ember ezen a téren is végezhet hasznos munkát, ha mindjárt nem is iskolázott nyelvbúvár. "Csak az első lépés nehéz" ezt tartja a népbölcsesség. Csagatáj nyelvtanulmányaimat csakhamar nyomon követték egyes értekezéseim a szakfolyóiratokban és minél kedvezőbb volt a fogadtatás, annál mélyebben igyekeztem behatolni a török nyelv régibb nyelvemlékeibe. E törekvésemben írtam meg

4. Ujgur nyelvemlékek
című könyvemet, egyikét legnehezebb, de leghálásabb munkáimnak, mely a turkológia terén részemül jutott s mely specialistájává avatott a török nyelvjárásoknak. Már David török nyelvtanából és Joubertnek a Journal Asiatique-ban megjelent értekezéséről; midőn pedig lord Strangford még újból is figyelmessé tett rá és ajánlotta, hogy próbálkozzam meg a megfejtésével, égtem a vágytól és nem is volt nyugtom addig, amíg kölcsön nem kaptam az értékes kéziratot a bécsi császári könyvtárból. Az elmosódott, bizonytalan írásjegyek, melyekből egyes hangok értékét kellett megállapítanom, az idegenszerű szókincs és végül a szöveg sajátságos, eredeti tartalma valósággal ellenállhatatlan hatással volt reám. Egy évnél tovább napról-napra, órákon át meresztettem szemem a sibillai jelekre, míg végre sikerült helyenként elolvasnom és meg is értenem a kéziratot. Örömöm határtalan volt és el is határoztam rögtön, hogy kiadom a megértett részt s midőn nagy fáradsággal és költséggel, - mert előbb meg kellett öntetni a betűket - magam előtt láttam a negyedrétű pompás kötetet, valóban azt hitem, hogy jelentékeny munkát végeztem. E hiedelmemben megerősítettek szakbeli társaim rendkívül elismerő bírálatai, de sajnos, puszta hiedelem volt az egész, mert az északi és északkeleti török nyelvhatár szójárásait illető ismereteim nem voltak elégségesek arra, hogy megérthessem és teljesen kibetűzzem az egész kéziratot. Hivatottabb és alaposabb készültségű utódom, dr. W. Radloff már nagyobb sikerre hivatkozhatott és a nehéz munkából reám eső megnyugvás azon alapszik, hogy az elsőbbség joga az enyém és hogy harminc év múlva dr. Radloff az én kísérletem alapjára állva, jutott magasabb nézőpontjára és tágabb szemhatárához, még pedig annyival könnyebben, mert idő múltán a Kudatku Bilik egy arab betűvel írott és e szerint könnyebben olvasható példányának jutott birtokába.
Ujgur nyelvemlékeim tehát minden fogyatkozásaik és hibáik mellett, díszei közé tartoznak tudományos irodalmi munkásságomnak és sokan voltak, akik az utazásaim közben tanúsított kitartásommal állították párhuzamba azt a türelmet, melynek e munkám kidolgozása közben tanújelét adtam. Mindenesetre bebizonyítottam, hogy az ember úttörő munkát is végezhet szakmájában, még ha nem is tartozik a tudós, vagy az iskolázott nyelvészek közé. E, bár félig sikerült kísérletem kapcsán folytattam még egy ideig búvárlataim a turkológia terén. Megírtam

5. A török nyelv etimológiai szótárát,
az elsőt e nemben, mely a nyelvészeti irodalom terén megjelent, s melyben, minden előmunkálat nélkül, addig gyűjtögettem, okoskodtam és hasonlítgattam, míg sikerült kikutatnom és egyes szócsaládokba rendeznem a tő- és gyökérszókat. E sikamlós talajon, melyen sokszor a nyelvtudomány legnagyobb tekintélyei is megcsúsznak s esetlen zuhanásukkal felbőszítik a szaktudósokat és nagy mulatságot szereznek a világnak, a nélkülözhetetlen szakismeret hiánya miatt én természetesen még több és még nagyobb ballépést tettem. Mindamellett nem vonhatja kétségbe még legádázabb ellenségem sem, hogy sikerült kiderítenem jelentékeny számú török szó etimonját és megállapítani elvont fogalmak konkrét jelentőségét. Olyan nagy hatással volt reám a fölfedezés inger, hogy hónapokon át éjjel és nappal csak török gyökérszók jártak az eszemben és mert jobbára emlékezetből dolgoztam és jegyzeteket tulajdonképpen soha életemben sem gyűjtöttem, igaz gyönyörűségemre szolgált, midőn a legnagyobb messzeségekig követhettem ugyanegy fogalom változásait és átalakulásait s megállapíthattam összefüggésüket. Az efféle tanulmány, nem is szólva előismereteim hiányosságáról, alapjában véve a legkevésbé felet meg gondolkozásom irányának; a szófejtő játék csábító leple alól csakhamar előtűnt a tárgy száraz volta és egyhangúsága s igazán örültem, midőn ez etimológiai szórakozásom
6. A török-tatár nép ősi műveltsége
című munkám kidolgozására vezetett. Ezzel már otthonosabb és inkább megfelelő térre jutottam, mert a nyelvbúvárlást itt messzelátó gyanánt használhattam, mellyel a török néptörzs távol múltjába nézhettem és a törökség etnikai, erkölcsi és társadalmi viszonyainak akárhány értékes mozzanatát fedezhettem fel. Annál az őszinteségnél fogva, melyet ez önbírálatomban kötelezővé tettem magamra nézve, lehetetlen ki nem emelnem, hogy e kis munka egyike tollam legjobb alkotásainak. Gazdag értékes ujjmutatásokban - mindenesetre csak ujjmutatásokban - a török nép tanának terén és természetesen nem is eredhetett más, mint utazó nyelvbúvár tollából, ki a nyelv ismeretét egyesítette az illető nép szokásainak, jellemének és világnézetének felismerésével s ki mindkét téren az emlékezőképességnek oly frissességével rendelkezik, mint én s a gyakorlatban szerzett tapasztalat hatása alatt áll. A méltánylás, melyben a szaktudósok e művemet részesítették, nagy örömömre is szolgált és első sorban adta meg az ösztönzést arra az elhatározásomra, hogy megírjam

7. A török faj etnológiai és etnográfiai tekintetben
című munkámat. E nagyobb szabású művemben megkíséreltem összegyűjteni egyrészről a török nép egész területén szerzett tapasztalataimat, másrészről azokat a megjegyzéseket, melyeket az e tárgyra vonatkozó európai és ázsiai irodalomban leletem. Minkét irányban rendelkezésemre álltak bizonyos előnyök, mert először nem volt még előttem néprajzíró, ki, mint én, oly sokáig és oly bizalmasan érintkezett volna e népcsalád egyes tagjaival és másodszor, nem sok néprajzíró akadhatott olyan, ki oly mértékben lett volna képes kiaknázni és értékesíteni a soknyelvű forrásbeli anyagot. Itt is töretlen utakon jártam és munkám eredménye bővelkedik az úttörő munka minden jó és rossz tulajdonságában. A bírálat általánosan kedvezően és dicsérettel emlékezett meg róla, annál inkább csodálkoztam tehát rajta, hogy könyvemnek nagyon is csekély volt a kelendősége. Azt hittem, hogy népszerű vagy legalább a művelt közönségnek való könyvet írok, annál nagyobb volt tehát a csalódásom, látva, hogy tíz év alatt háromszáz példány sem kelt el belőle. Úgy vettem észre, hogy a nagyközönség vajmi kevéssé érdeklődik a törökök különböző ágai és törzsei, vagy származásuk, erkölcsük és szokásaik iránt s hogy a föld- és néprajz csak az érdekes kalandok borsával és tulajdonképpen csak ezeknek kedvéért tetszik az olvasók szűk körének. A török népről írott könyvemben első ízben található meg e faj valamennyi törzsének és hajtásának teljes képe és ámbár hozzá hasonló munka még egyáltalán nem jelent meg a többi ázsiai népcsalád egyikéről sem, mégis rosszul számítottam a sikert illetőleg. Angliában kivívott kedvező irodalmi helyzetem dacára sem sikerült kieszközölnöm, hogy e művem angol kiadásban is megjelenjék.
Minthogy a keleti török nyelv és irodalom egyik legkedvesebb tárgya volt tanulmányaimnak és e téren igyekeztem mindig újat művelni, a Török faj-jal egy időben közzétettem

8. A Seibaniász
című üzbég hőskölteményt, melyet a bécsi császári könyvtárban őrzött eredeti kéziratból több egymásra következő nyári szabadságidőm alatt másoltam le és később saját költségemen kinyomtattam. A másolás rendkívül fárasztó volt, a 4500 párvers leírása nagyon megerőltette szeme, de e költemény történeti és nyelvészeti értéke megérdemelte, hogy ez az unikum - mert a mai napig sem hallottam, hogy volna valahol még egy példánya - ismeretessé és a történelmi búvárlatnak hozzáférhetővé váljék Európában és Ázsiában is.
A fakszimilékkel és kromolitografikus címképpel díszített szép kiadás körülbelül 1400 forintomba került és mert alig kelt el belőle több 60 példánynál, negyedrészét sem vettem be reá költött pénzemnek. Természetes, hogy a szakbeli bírálat nem terjedt tovább a Journal Asiatiqueban megjelent rendkívül kedvező ismertetésnél. A tudós világ többi, még orientalista része is alig vett tudomást e kiadványról, - mert a keleti nyelvek eme részének művelői nagyon csekély számmal voltak Európában s kevesen vannak most is - mely eddig még Oroszországban sem részesül a megillető figyelemben.
E szerint nem vádolhatom magam azzal, hogy irodalmi munkásságom e részére az erkölcsi, vagy anyagi sikerek ösztönöztek volna; e tekintetben csakis a személyes hajlandóság és a tárgy szeretete volt reám irányadó hatással és csak az anyagi kénytelenség miatt és talán a változatosság okáért fordultam el néha-néha kedves tanulmányaimtól és vetettem magam arra az irodalmi foglalkozásra, melynek közönsége nagyobb s mely inkább tarthat számot az anyagi sikerre. Ez volt az oka, hogy nemsokára Közép-Ázsiából való visszatértem után kiadtam

9. Vándorlásaim s élményeim Perzsiában
című jelentésemet, amelyben a föld- és néprajz eléggé ismert és előttem bőségesen és kitűnően leírt terén mozogtam. Legfeljebb, ha a síiták közt ál-szunnita minőségemben átélt személyes és változatos kalandjaim tarthatnak számot e könyvemben némi érdeklődésre és talán még későbbi közép-ázsiai vándorlásaimmal való okozati összefüggésük, de egyébként csekély értéke van ennek az egész kötetnek és nem is keltett szinte semmi figyelmet Anglián, Németországon, Svédországon és Magyarországon kívül, hol fordítása megjelent. Nem sokkal különb sors kedvezett

10. keleti életképek
című könyvemnek, mely részben már előbb megjelent egyes német folyóiratokban, főképp a Westermanns Monalshete-ben, de másrészről újabb leírásokat is közölt a törökök, perzsák és a közép-ázsiai népek családi életéből, valamint közvetlen szemlélet alapján megírt vázlatokat e népek vallásáról és életmódjáról. E művem, tudomásom szerint, az eredeti német kiadáson kívül megjelent dán és magyar fordításban is, de ámbár olvasott könyv volt és sokat is írtak róla, a Verein für deutsche litteratu-tól egy ízben kapott tiszteletdíjon kívül kevés hasznot, vagy tán egyáltalán semmi hasznot sem hajtott. Az illető országokban mindenesetre jelentékeny mértékben hozzájárultam a kelet ismeretéhez, mint ahogy

11. Az iszlám a XIX. században.
Című könyvemmel is felhívtam a művelt közönség figyelmét azokra a társadalmi és politikai átalakulásokra, melyek okot szolgáltattak a moszlim Keleten való közbelépésünkre és reformtörekvéseinknek; de anyagi tekintetben úgy az egyik, mint a másik, célját tévesztette. Távol attól, hogy ,mint sokan feltették, az iszlámság védelmére akartam volna vállalkozni, inkább kíméletlenül lerántottam a leplet az átmeneti korszakra nézve jellemző hibákról, gyarlóságokról és előítéletekről, de másrészről minden cicoma nélkül reámutattam saját mulasztásunkra és hibáinkra is. Célom volt ugyan, hogy kedvezőbb ítéletre indítsam az európaiakat Ázsia moszlim társadalmát illetőleg és hogy bebizonyítsam, hogy türelemmel s egy kissé kevesebb önzéssel és kapzsisággal többre mehetünk, hogy még nincs rá jogunk, a végenyészetnek szánt társadalomnak tekinteni az iszlámot és pálcát törni fölötte. Minthogy e tanulmányomnak tisztára elméleti színezete volt, de talán a benne kifejezésre jutott szabad vallási felfogásom miatt is, Angliában nem adhattam ki könyvemet, melynek e szerint nagyon szűk körű volt a közönsége, de megfelelően válogatottabb is s nekem meg volt az az elégtételem, hogy sikerült felvetnem egy igen fontos kérdést.
Népszerű irodalmi munkásságom terén rendkívül meglepett a sikere ez angol nyelven megjelent művemnek:

12. Life and Adventures of Arminius Vambéry, written by Himself,
mely rövid időn hét kiadásban jelent meg és szokatlanul elterjedt Angolországban, Amerikában, Indiában és Ausztráliában. Egyike ez legjelentéktelenebb és legigénytelenebb munkáimnak; voltaképpen egyszerű tákolmány az egész, melyet egy angol kiadó felszólításra tettem közzé s mely semmi esetre sem méltó arra a fogadtatásra, melyben része volt. Ebből is láttam, hogy milyen igaz ez a közmondás: Habent sua fata libelli; mert az egész könyv nem egyéb, mint vándorlásaim és velük törökországi és perzsiai élményeim összefoglalása, melyek most jutottak első írben az angol közönség kezére. De e könyvem rendkívül kedves fogadtatását az ifjúkoromról szóló egynéhány rövid fejezetének köszönhette, mely rövid kivonata volt jelen könyvem első fejezeteinek. A selfmademan életének e részletei nem lehettek hatás nélkül az egyéniségében erősen kifejlett angol-szász népre. Nem tudom, milyen számban jelentek meg e könyvem különböző kiadásai, de azt, hogy az angolul beszélő emberiség minden rétegében és osztályában mily nagy mértékben terjedt el és mily mély hatást keltett e mű, gyaníthattam a róla megjelent több, mint száz ismertető cikkből és abból a három világrészből kapott számtalan magánlevélből, melyben csodálkozásuknak adtak kifejezést olvasóim. A rokonérzés s az elismerés e bizonyítékai hellyel-közzel mulatságosak, de hellyel-közzel mélyen meghatóak is. Egy angol hölgy, az angol főúri körök tagja, mély fájdalommal említi, hogy könyvemben egy árva szót sem talált Jézus Krisztusról és a bibliáról, pedig nagy vállalkozó szellememmel és szívós jellememmel nagy hasznára lehettem volna a kereszténységnek, s ez a mulasztásom, így szólt a hölgy, mindig sötét pontja marad életemnek. Egy new-yorki quaker felszólított, hogy vegyem fel vallását, mert abból az agyagból vagyok gyúrva, mely jellemző sajátja a quakerségnek. Kérdezték tőlem: hogy nem születtem-e valamely szigeten, mert kalandos szellemem csak a világ oly szülötteinek szokott tulajdona lenni, kik a földnek a sós hullámok által körülnyaldosott részein látták meg a napvilágot; sőt akadt olyan furcsa ember is, ki a horoszkópom irány érdeklődött és vándorló kedvemet a csillagképek különös alakulásának tulajdonította. Különösen érdekesek azok a levelek, melyeket fiatal gyerekektől kaptam ez alkalommal, a többi közt egy tizennégy éves fiútól, kit kalandjaim története vándorló kedvre buzdított s aki közölte velem azt a titkát, hogy meg akar szökni szülői házától. Albion ez ifjú gyermeket úgy vélekedett, hogy amit megtehettem én idegen létemre, azt brit fiú létére hihetőleg képes lesz megtenni ő is; s egy darabig csakugyan tartottam tőle, hogy a gyerek megteszi azt, amit mondott és egyszer csak látogatásával tisztel meg budapesti lakásomon. Olyan erős volt ez ifjú elhatározása, hogy levelének utóiratában közölte velem a jelszavát és rajzát annak a címernek, melyet választani fog magának abban az esetben, ha híres ember válik belőle.
Érdekes, hogy e könyvem csak az angol-szász közönségben keltett föltűnést és nem akadt fordítója más külföldi nyelvekre, sőt magyar anyanyelvemre sem. Amennyire nem találja különösen épületesnek az alacsony származású és mély szegénységben született ember élményeit az ó-világ hibáiban leledző nyugat-európai társadalom, mely még mindig nagyra tartja a vérbeli nemességet, épp olyan gyönyörűségét leli a szabadság eszméinek légkörben nevelkedett angol-szász a nehéz küzdelmek történetében, melyek végre meghozzák a sikert az egykori szegény zsidó fiú, szolga és házitanító számára. Ez a legfőbb ok tette népszerűvé legjelentéktelenebb könyvemet az angol-szászok között. E könyvemmel sokkal nagyobb mértékben sikerült elterjesztenem a világon a moszlim Ázsia ismeretét, mint minden más munkámmal együttvéve, sőt nagyobb mértékben, mint a céhbeli orientalistáknak igen sok más tudós munkájukkal.
Nem tagadom, hogy e könyv nem remélt sikere indított főképpen ez önéletrajzom megírására.
Minthogy változatos irodalmi munkásságomban főképpen a moszlim Keletre vonatkozó általános ismeretek terjesztésére vonatkozó általános ismeretek terjesztésére törekedtem s minthogy itthon sok oldalról szememre vetették, hogy tanulmányaimnak magyar nemzeti részét egészen elhanyagoltam, elhatároztam, hogy önálló műben fejtem ki nézeteimet

13. A magyarok eredetéről.
Arra, hogy miképpen szándékozom megfelelni e még manapság is nyílt kérdésre, utaltam már egyes korábban megjelent tudományos értekezéseimben is, amennyiben hangsúlyoztam, hogy Árpád és hadi népe, mely a kilencedik század utóján megalapította a mostani Magyarországot, határozottan török vándornép volt, mely jobbára a török népláncolatnak észak-nyugat felé szorított láncszemét alkotva, az Ural folyó mellékéről a Volgán át Európába, illetőleg Pannóniába nyomult és államot alkotott a mostani Magyarországon. Ami pedig a magyarok ethnoszát és nyelvét illeti, az nem egyéb a legtarkább nyelvkeveréknél, amennyiben a török nomádok vándorlásuk közben, temérdek, velük törzsrokonságban álló finn-ugor elemet vontak magukhoz, de Magyarország sík földjein is találtak rokon népmaradványokat, velük lassankint elvegyültek s ily módon keletkezett Pannóniában a mostani magyar nép és a mostani magyar nyelv. Tekintve az eredetnek ezt a talányszerűségét és figyelemmel a nyelvészeti hozzávetések rugékonyságára, könnyű megérteni, hogy Magyarországon már régtől fogva és sokat vitáztak és írtak a nemzet eredetéről. A nézetek több ízben megváltoztak s midőn én a vitába beleszóltam, a túlnyomó részben finn-ugor eredet elmélete volt felül. Munkámmal e szerint az utóbbi ellen fordultam, mennyiben a török nomádok életét és vándorlásait általánosságban illető személyes tapasztalataim alapján, de nem kevésbé támaszkodva a történelmi forrásanyagra is, igyekeztem igazolni Árpád török nemzetiségét illető állításomat. Megengedtem, hogy keveréknyelv a magyar, de hozzátettem, hogy a vegyülékben nem a finn-ugor, hanem a török-tatár elem uralkodik. E nézetemmel szemben a nyelvészek, de különösen legbuzgóbb és egyúttal minden bizonyára legképzettebb képviselőjük, a német születésű Budenz a szófejtegető nyelvbúvár minden szenvedelmével a magyar nyelv kiválóan ugor jellege mellett szállt síkra. Az ellenpárt érvei jobbára az összehasonlító nyelvészet általuk szentnek és érinthetetlennek tartott főszabályaira támaszkodtak, de engem soha más belátásra nem bírhattak és még kevésbé győzhettek meg arról, hogy tévedek. a küzdelem, melyet fanatikus ellenfeleim, sajnos, átvittek a személyeskedés terére is, eltartott jó sokáig, de ezúttal is bevált a régi diák közmondás: Philologi certant tamen sub judice lis. Az ellenséges iskola etimologikus bukfencei és grammatikus erőszakosságai, az általuk reméltnél egészen más hatással voltak reám, amennyiben erősenmegrendítették hiemet az összehasonlító nyelvtudomány egész fegyvertárában. Beláttam, hogy ugyanilyen kézzelfogható módon bármely tetszés szerinti ural-altáji nyelvről be lehet bizonyítani, hogy a legközvetlenebb rokonságban áll a magyarral. A „nyelv” és „köldök” etimologikus összekapcsolása csak azért, mert hosszú, lecsüngő tárgynak látszik mind a kettő, és a képzelt gyökszók felhasználása az érthetetlen dolgok igazolására, amivel tudós ellenfelem elfogadhatóvá igyekezett tenni elméletét, mindenesetre nagyon is ábrándos és nagyon is gyönge volt szellemem gyakorlatias iránya számára. Ennélfogva felhagytam a vitatkozással és beértem azzal az eredménnyel, hogy a honalapító magyarokat nem nyilvánították most már, mint annak előtte, kizárólag finnugor eredetűnek, hanem csak a nyelvüket mondották annak és hogy még legádázabb ellenfelem is megengedte, hogy Árpád és hadi népe származására nézve török is lehetett. A külföldi tudományosság természetesen nagyon csekély mértékben vett részt e kizárólag magyar vitatkozásban és annál jobban esett pártomon látnom Ranke-t, a német történelmi kutatás nesztorát, ki, utalva egy Ibn Daszta és egy Porphyrogenitus történelmi tanúságtételére, a kilencedik század vége felé Magyarországba beözönlött magyarokat törököknek tartotta. Itthon a közönség nagy többsége az én nézetemhez csatlakozott és könyvemnek 700 példányból álló első kiadását három nap alatt elkapkodták.
E jelenség oka mindenesetre inkább a nemzeti és politikai, mint a tisztán tudományos érdeklődésnek tulajdonítható, mert az ázsiai eredetére büszke nemzetnek sehogy sem tetszett, sőt egyenesen sértőnek látszott, hogy őseit vérrokonságba keverték a magas északvidék halászatból és vadászatból élő nyomorúságos osztják, vogul népével és Szibéria más népfoszlányaival. A harci erényeire , vitézségére és függetlenségére sokat tartó magyarságnak inkább megfelelt a hunokkal és az avarokkal való rokonság, kiket csak a középkor kereszténysége rajzolt borzalmat keltő népnek; s a nemzeti hagyománynak tökéletesen igaza is van, midőn ezt a nézetet vallja, mert, mint búvárlataim későbbi folyásában meggyőződtem és mint ily című munkámban:

14. A magyarság keletkezése és gyarapodása
ki is fejtettem, a mostani magyar nép az ural-altáji elemeknek a magyar síkságokon lassanként való és időmérték szerint meg sem állapítható letelepedésérből keletkezett. Eleinte a Pannóniában élő szlávok harcosai és védelmezői lévén, utóbb urukká és parancsolójukká lettek, olyanformán, mint Galliában a frankok és Oroszországban a varégek, mindamellett azzal a különbséggel, hogy az utóbbiak felcserélték nyelvüket az alattvalóik nyelvével és beolvadtak az általuk meghódított nép többségébe, míg a magyarok mind a mai napig megőrizték nyelvüket és nemzeti egyéniségüket és idő múltával képesek voltak a magyar ethnoszt megteremteni. Ebből a szempontból nézve a dolgot, nem Ázsiában, hanem a Duna középső medencéjében született meg a magyarság, melynek tarka ethnosza különféle nevek alatt működve azelőtt, harciasságával réme volt a keresztény nyugatnak s mely Nagy Károly vezetése alatt nagy keresztény szövetséget hívott ki önmagam ellen. A nyugatnak ez úgyszólván első keresztes háborúja mindenesetre meggyöngítette, de meg nem törte az ural-altáji harcosok hatalmát, mely annak előtte Moldvától Felső-Ausztriáig terjedt, mert a Tisza mögé visszavonult maradványaik nemsokára segítséget kaptak a törzsük szerint "madsar"-nak, vagyis magyarnak ismert törökök részéről, Árpád vezérlete alatt, kinek utódai felvették a keresztséget és politikai és etnikai tekintetben megalapították a mai Magyarországot.
Nevezetes a dologban, hogy ez a néptani felfogás legkevésbé úgynevezett ősmagyar honfitársaimnak van ínyére. A hazafiak szebbnek tartják az Árpád és sok százezer harcosának bejöveteléről szóló regényes hagyományt, mintha volna csak egetlen egy nemzet is Európában, mely nem a legkülönbözőbb elemekből verődött össze és nem később lépett csak fel a maga egészében. De nálunk magyaroknál, ez a gyermekes hiúság azért is nevetséges, mert sokkal dicsőségesebb az, ha egy kis néptöredék századvégeken át él a győztes szerepében és nemzeti kiválóságával képes magába olvasztani az idegen elemeket, mintha hódít a kard erejével, azután beolvad a legyőzött elemekbe, mint a frankok, a varégek és még mások. Mindhiába; a népeknek épp úgy át kell esni a gyermekkoron, mint az eges embernek és egyáltalán nem csodálkozom rajta, hogy a néptani problémát illető felfogásom és nézetem nem részesült különös tetszésben Magyarországon.
Tudományos irodalmi munkásságom ez ismertetése végén meg kell még említenem, hogy átmerészkedtem a történetírás nekem merőben idegen területére is, s mint ahogy az efféle kockázatos vállalkozásoknál már meg szokott esni, inkább adtam jelét merészségemnek, mint készültségemnek és rátermettségemnek.

15. Bokhara története
című két kötetes munkám, mely németül, magyarul, angolul és oroszul is megjelent, mindenesetre többet ártott, mint használt irodalmi hírnevemnek. E művem megírására egynéhány keleti kézirat ösztönzött, melyekre Bokharában tettem szert s melyekről azt hittem, hogy Európában ismeretlenek. Részben így is volt, mert a Tarikhi Narsakhi és Szeid Rakim khán történetének, melyek bőséges anyagot szolgáltatnak Közép-Ázsia történetéhez, orientalistáink soha sem hallották hírét. De nagyjában és egészében megtévedtem irodalmi ismereteim fogyatékossága miatt, mert egyes időszakokat, főképpen Közép-Ázsia régi történetét már feldolgozták volt a szakemberek s én csak az újabb korról mondhattam újat. A szakbeli bírálat rám is rontott irgalmatlanul és szemmel látható kárörömmel; különösen Oroszországban, ahol már akkor is gyűlöltek politikai munkásságom miatt, nagy volt a csatazaj és Grigoriev tanár minden erejéből rajta volt, hogy kimutassa könyvem haszontalan voltát és ezzel megsemmisítő csapást mérjen az oroszellenes publicistára. A második criticus furiosis Gutschmied professzor volt; tudós úr a maga nemében, de egyben junker is a legjavából, ki Istenért és királyáért síkra szállott és rajtam már azért is ki akarta próbálni kisded fegyverét, mert német renegátnak tartott és a germánság kötelékéből való szökésem miatt méltónak ítélt a megfeddésre. A tudós úrnak köszönettel tartozom a rendreutasításért, melyre tudományos botlásommal reászolgáltam, de a renegátság vádját kénytelen vagyok visszautasítani, mint ahogy tulajdonképpen soha sem érthetem meg, miért akasztották nyakamba Németországban a német eredet tisztességét, miért tartottak hamburginak, majd drezdainak és stuttgartinak, holott dédszüleim már Magyarországon születtek és magam tiszta magyar érzésben nevelkedtem. E valódi magyar neveltetésem és szülőhazám nemzeti szellemével való eggyé olvadásom volt az oka, hogy német nevemet utóbb magyarrá változtattam.
De, hogy visszatérjek Bokhara történetéről írt könyvemre, őszintén be kell vallanom, hogy több csalódást szerzett nekem, mint örömet az a becsvágy, hogy én írjam meg elsőnek Transoxánia történetét, mert dacára minden túlságos dicséretnek, mellyel avatatlan tollak megtiszteltek, csakhamar be kellett látnom, hogy az előmunkálatokat illetőleg nem volt elég tájékozottságom és nem aknáztam ki eléggé a rendelkezésemre álló anyagot sem.
Több szerencsével jártam második tisztán történelmi munkámmal.

16. The Story of Hungary
című könyvemet értem alatta, mely egy időben jelent meg Angliában és Amerikában. Ezúttal tisztára az a szándék vezetett, hogy bejuttassam hazám történetét a "Story of the Nations" című nagy gyűjteményes mű sorozatába. Minthogy magam csak egynéhány fejezetet írtam belőle és egyébként magyar szakférfiak támogattak benne, voltaképpen csak a szerkesztő címére tarthatok igényt, de örömöm tellett irodalmi keresztapaságomban, mert az előbb angolul megjelent és később több más ,még spanyol és japán nyelvre is lefordított történetkönyv olyan nagy kelendőségnek örvendett, minőre idehaza sem lehetne számítani. A szolgálatot, melyet e könyvvel hazámnak tettem, itthon sohasem méltányolták, sőt nem tűnt fel a könyv megjelenése sem.

Ezzel végeztem volna húsz év alatt önállóan megjelent részint tudományos, részint népszerű irodalmi munkáim felsorolásával és még csak ez időszakra eső újságírói munkásságomról kívánok számot adni.
Nem titkolhatom el azt, hogy abban az arányban, amint korban előrehaladtam, megfogyatkozott, ha nem is munkakedvem, de mindenesetre a munkabírásom. Az, amit hatvanas éveimben tanultam meg, vagy tulajdonképpen csak akartam megtanulni, nem sokáig maradt meg emlékezetemben és semmi esetre sem szolgáltatott olyan anyagot, melyből képes lettem volna maradandó, tehát értékes művet alkotni. Csak az évtizedek óta megszokott serénység ösztönzött a további munkálkodásra és ez ösztönzés hatása alatt keletkeztek e kisebb munkáim:

1. The Travels and Adventures of the Turkish Admiral Sidi Ali Reis, in India, Afghanistan, Central Asia and Persia during the years 1553 - 1556. London 1899. (Szidi Ali Reisz török tengernagy utazásai és kalandji Indiában, Afganisztánban, Közép-Ázsiában és Perzsiában 1553 - 1556-ban.)
2. Noten zu den alttürkischen Inschriften der Mongolei Sibiriens. Helsingfors 1899.
3. Alt-Osmanische Sprachstudien. Leiden 1901.
Mindamellett eszembe sem jutott, hogy ez igénytelen dolgozatokkal magamra vonjam a szakférfiak különös figyelmét. Nem mindenkinek adatott meg, mint Mommsennek, Spencer Herbertnek, Rankenek, Schottnak és másoknak, hogy birtokában maradjanak csorbítatlan szellemi erejüknek aggkorukban is. Sunt serti denique fines! S aki nem akarja észrevenni, hogy beköszöntött a tél, könnyen megeshetik rajta, hogy vesztese lesz jobb napokban gyűjtött hírnevének.

X. FEJEZET
Politikai pályám és helyzetem Angliában.

Sokan csodálkoztak rajta, hogy az ember hogyan lehet orientalista, etnográfus, nyelvész és politikai író egy személyben s akárhányszor hibámul rótták fel, hogy ilyen sokszerű irodalmi munkásságra adtam magam. Erénynek, vagy hasznos dolognak és magam sem mondom ezt a tarkabarka foglalatosságomat, de tény az, hogy éveken át űztem, megemlítem hát röviden az okokat, melyek reája bírtak. Elmondottam már, hogy konstantinápolyi első tartózkodásom idején hogyan lettem újságlevelezővé és hogy a politikai körökkel való állandó érintkezésem folytán hogyan léptem az író politikusok sorába. A politikai események iránt való érdeklődésem ezután soha sem lankadt el, sőt élénkebbé és elevenebbé vált, midőn Perzsiában és Közép-Ázsiában szerzett személyes tapasztalataim úgyszólván beszerzési forrásává avattak azoknak a híreknek, melyek befolyással voltak a politikai napi kérdésekre s amelyekről nem tudtak a beavatott politikusok sem. Hozzájárult ehhez még az a körülmény is, hogy az olyan utazó, ki éber szemmel nézi a társadalmi, gazdasági és szellemi élet minden mozgalmát, gyakorlati emberré válik okvetetlenül, sőt egyenesen elképzelhetetlen az, hogy az éveken át a maga erejére utalt, az idegen világ minden osztályával és rendjével érintkező vándor kizárólagosan az elméleti kutatás terén maradjon. A nyelveket én nemcsak célnak tekintettem, hanem eszköznek is; az, kinek sikerült oly mértékben elsajátítani szóban és írásban az idegen nyelvjárásokat, hogy úgy élhet velük, mint az anyanyelvével, minden időben megőrzi eleven érdeklődését az illető népek és országok iránt, részt vesz örömükben és bánatukban és teljes életében otthonosnak érzi magát közöttük. Természetesen egészen másként áll a dolog a pusztán nyelvészeti vagy régészeit célok után járó elméleti utazóval. Az országot és a népet ő csak mellékes dolognak tekinti és ha megszerezve a remélt elméleti ismereteket, oda hagyja munkásságának színterét, könnyen megfeledkezik róla, mert hiszen idegen volt akkor is, a mikor rajta járt és mindig idegennek is tartották.
Velem az efféle dolog meg nem történhetett. Annyira elsajátítottam az oszmán, a perzsa és a keleti török nyelveket, hogy mindenhol bennszülöttnek tartottak. E három nyelven öreg koromig a tollammal is folyton munkálkodtam, és kötve hiszem, hogy volna még európai ember, ki, mint én, oly sokszerű levélbeli érintkezéssel maradt volna összeköttetésben a messze országok keleti népeivel.
Mikor Ázsiából hazatérve, részt vettem az akkor támadt politikai kérdések vitájában s mint az eseményeknek úgyszólván szemtanúja, egy és más dologról megkérdeztetve, felvilágosításokkal szolgáltam a vezető államférfiaknak, minden jó szándékom mellett sem kerülhettem el, hogy a politikai pályára lépjek. Az első ösztönzést e tekintetben lord Palmertontól kaptam, ki Sir Roderick Murchison, a londoni földrajzi társaság akkori elnöke útján felszólított egy memorandum elkészítésére. Megfeleltem e kívánságnak, átadtam jelentésemet Oroszországnak a Jaxartes mellett elfoglalt állásáról és Közép-Ázsia politikai helyzetéről, megfelelő módon kitérve a perzsa és a török politika mezejére, amit megtenni annál inkább módomban volt, mert a porta körében élve, szemtanúja voltam a politikai eseményeknek, politikai levelező voltam már annak előtte is és Teheránban ép úgy, mint Konstantinápolyban, állandó összeköttetésben voltam a diplomácia köreivel. Lord Palmerston, többszöri fogadtatásom alkalmával, mindig a tréfálkozó és figyelmeztetéseimet komolyszámba nem vevő diplomata szerepét adta velem szemben. Azt mondotta, hogy a dolgokat az Oroszországot gyűlölő magyar hazafi szemével nézem, hogy a magyaroknak és a lengyeleknek tüzes az agyvelejük (hot brains), és hogy mindenesetre sok víz folyik még le a Themsén, amíg a kozákok az Oxus vizében itatják meg lovukat. Mikor néhány hónappal Londonba érkeztem után megjött a híre, hogy Csernajev bevette Taskentet és nemsokára azután átadták a Dowing Streeten Gorcsakov híres jegyzékét, az angol miniszterelnök tréfálkozó kedve némiképpen megcsappant, és a befolyásos politikai körök sűrűbben kérték véleményemet a bokharai emír hadi erejéről, a jelentékenyebb hadi utakról és a közép-ázsiai közvéleményről. De a nagy kora mellett mindig éber lord Palmerston még akkor sem akarta, hogy átlássanak tervein; megőrizte az olimpuszi nyugalom és a jéghideg közömbösség látszatát és érdeklődésének egyetlen jelét azzal mutatta nekem, hogy biztatott, írnám csak tovább is leveleimet a Timeshoz és tájékoztassam az angol közönséget Közép-Ázsia népéről és országairól.
De az angol sajtó és közönség egészen másképp viselkedett. A nagy többség természetesen erősen hajlott az optimizmusra. Az 1842-iki afgán hadjárat borzalmai élénk emlékezetben voltak még az embereknek s a krimi háború sikertelensége után különös kedvüket lelték a struccpolitikában, Oroszországnak India határai felé való előrenyomulását agyrémnek tartották és mulattak rajta, hogy milyen állhatatosan és következetesen hangoztatom, hogy veszedelem fenyeget Oroszország felől. Ha közzé tenném most mindazt az újságcikket, értekezést és parlamenti beszédet, melyek annak idején nézeteim cáfolatára és a közönség minden áron való megnyugtatása végett Angliában és Indiában megjelentek, az önámításnak és a biztosság álmába való tudatos elringatásnak igen szomorú képe kerekednék ki belőlük. Csak kevesen voltak pártomon, jobbára csökönyös konzervatívok, mert ez a párt határozottan oroszellenes irányt követvén, tetterős politikát követelt; engem vajmi kevéssé zavart a tömegek közömbössége s az optimisták gúnyolódása és csúfondárossága. Minél jobban kacagtak nézeteimen, annál nagyobb buzgalommal és tűzzel álltam védelmükre és nem kíméltem sem időt, sem fáradságot, hogy annál szembetűnőbb bizonyítékokkal léphessek a nyilvánosság elé. Közép-ázsiai és perzsa összeköttetéseimet sűrű levélváltással is fenntartva, és szorgalmasan forgatva az orosz újságokat, a védelemnek mindig bőséges anyaga állt rendelkezésemre és mert nyitva álltak előttem a Times és a tekintélyes heti és havi folyóiratok hasábjai, könnyű volt olyan munkásságot kifejtenem az újságirodalomban, mely hatott politikai ellenfeleimre és végre megtörte a nagy olvasóközönség közömbösségét is. Minthogy sokan csak az oroszok ellen bosszút lihegő magyar embert látták bennem, mások meg derülten nézték, hogy idegen létemre oly buzgó védelmezője vagyok a brit államérdeknek, ami bizalmatlanságot keltett már azért is, mert az idegen államérdekeknek ilynemű védelme a ritkaságok sorába tartozik és különösen Angliában, melyet a szárazföldön annyira irigyelnek és oly kevéssé kedvelnek, példa nélkül állott. Ha letelepedtem volna Angliában és közhivatalnoki állást kérek, mindenesetre más színe lett volna igyekezetemnek, s utóbb kevesebb figyelembe részesülök és csekélyebb tetszés jut osztályrészemül. De mivel ragaszkodtam itthoni szerény professzori állásomhoz és mert idegen létemre fáradatlanul s az anyagi haszon minden vágya és kilátása nélkül harcoltam az európai szárazföldön is a brit érdekek védelmében és a közvélemény felébresztése érdekében magában Angliában is, végre sikerült elhárítani magamról minden gyanúsítást és lefegyverezni legádázabb ellenfeleimet is. Ama kevesek között, kiknek különösen nem tetszett politikai tevékenységem, ott láttam Gladstonet, az angol-orosz szövetségnek egyházi és politikai kérdésekben való szorgos támogatóját. De azért hallottam, hogy barátai előtt azt a nyilatkozatot tette rólam: – Vámbéry professzor működését eleinte gyanakvó szemmel néztem, de mióta hallom, hogy szegény ember, hiszek fanatizmusában. – A szigetlakó, szeparatista és a nemzeti büszkeségtől áthatott angol végre kénytelen volt mégis tűrni, hogy beleártja magát országos ügyeibe egy jövevény és folytatja kéretlen beavatkozását Nagy-Britannia külügyi politikájába, sőt hogy szívósságával és csökönyösségével hatni is képes az angol közvéleményre.
Természetes, hogy ez nem egynehány hét vagy hónap, hanem az évek egész sorának volt műve. 1865-től 1885-ig a levelek, cikkek és értekezések egész tömegét tettem közzé az angol, német, francia, magyar és amerikai folyóiratokban Közép-Ázsia, Perzsia és Törökország politikai és gazdasági helyzetéről, melyek összegyűjtve több kötetre mennének. Angliában főképpen a Times és néhanapján más napilapok, mint a Nineteenth Century, a Fortnighlty Review, a National Review, az Army and Navy Gazette, a New Review, a Journal of the Society of Arts, a Leisure Hours, az Asiatic Quarterly Review és a Good Words című folyóiratok hasábjait szoktam igénybe venni. Németországban a Münchener (azelőtt Augsburger) Allgemeine Zeitung-ba, az Unsere Zeit-ba, a Deutsche Revue-be, a Welthandel-be és egynéhány azóta már rég beszűnt napilapba és havi folyóiratba dolgoztam. Itthon sűrűn írtam a Pester Llyod-ba, Ausztriában néha a Neue Freie Presse-be és a Monatschrift für den Orient-be, Franciaországban a Revue des deux Mondes és Amerikában a Forum és a North American Review közölték cikkeimet. Közreműködésemnek akkor keresték és kívánták leginkább, mikor a közép-ázsiai kérdés kiélesedett, mint például 1868-ban Szamarkand bevétele, 1873-ban a khivai hadjárat, 1876-ban Khokand elfoglalása és 1885-ben a Pendshed-affair alkalmával, egyébként pedig rá kellett magamat kötnöm a közönségre és akárhányszor nemcsak a szárazföldön, hanem Angliában is bajjal érhettem el, hogy szavam meghallgatták és figyelembe vették. Mindaddig, amíg az oroszok hatalmi állásukat annyira meg nem szilárdították, hogy veszedelem nélkül bocsáthatták az idegen utazókat újonnan hódított területeikre, megmaradhattam az egyetlen és legfőbb tekintélynek a közép-ázsiai kérdésekben. De utóbb elvesztettem lassankint ezt a kiváltságomat, mert a Közép-Ázsiáról tájékozott írók száma nőttön nőtt; ámde a keleti nyelvek és az orosz nyelv ismerte s nem kevésbé a tárggyal való hosszas és beható foglalkozásom mindig bizonyos elsőbbséget biztosított számomra irodalmi versenytársaim előtt. Időről-időre, midőn a közép-ázsiai kérdés az események előterébe lépett, nagyobb önálló művekkel álltam elő. Így keletkezett

17. Oroszország hatalmi állása Ázsiában
című munkám, mely németül és magyarul jelent meg s mely Oroszországnak Ázsiában folyton tartó hódító előrenyomulását festette. Lényegében Mac Neil-nek a krjmi háború idejében megjelent The Progress and present position of Russia in the East című munkáját vetettem e művem alapjául, bővítve újabb toldásokkal. De épp úgy, mint elődöm, én is siket füleknek beszéltem akkor (1871-ben); az emberek nem sok ügyet vetettek akkoriban Oroszország ázsiai politikájára, sőt engem is elvakult oroszgyűlölőnek bélyegeztek. Ha most, midőn az északi kolosszus fél Ázsiára kiterjesztette már polip-karjait és a nyugat békebontójának tekinti őt mindenki, visszaemlékezem a nagy politikusok gúnyos mosolyára, nem szabadulhatok meg attól a érzéstől, hogy milyen kár volt, idejében való gondoskodással élét nem venni a mostani veszedelemnek s hogy nem látták be, milyen nagy hasznát veszi majdan Oroszország Európával szemben annak az erőnek, melyet Ázsiában merített. Második önálló politikai munkám, melyet a könyvpiacra vetettem,

18. Közép-Ázsia és az angol-orosz határkérdés
című, németül és angolul megjelent munkám volt. Tulajdonképpen gyűjteményes kiadása ez a különböző folyóiratokban megjelent értekezéseimnek. E könyvem a khivai hadjárat idején, a belső-ázsiai események iránt mutatkozó élénkebb érdeklődés folytán, nagyobb figyelmet keltett és számomra, ha nem is anyagi, de mindenesetre erkölcsi elismerést hajtott. De a legnagyobb hatást

19. A küzdelem India birtokáért
című dolgozatom keltette, mely 1885-ben jelent meg, midőn a két óriás ázsiai versengése elérte netovábbját s a világ a pendshedi eset után küszöbén állt annak az eseménynek, hogy Angolország háborúba keveredik Oroszországgal. Ez a kis könyvem (eredeti címén: The Coming Stuggle for India), melyet húsz nap alatt írtam meg s mely angolul, franciául, németül, svédül és guzerati nyelven (kelet-indiai nyelv) jelent meg egy időben, belső tartalmával semmi esetre meg nem érdemelt óriási feltűnést keltett és anyagi tekintetben is jelentékenyen bevált. A dicsérő és köszönő levelek egész özönét zúdította reám Angliából, Amerikából és Ausztráliából. A levélírók valósággal nagy próféta gyanánt ünnepeltek és olyan angol hazafinak mondottak, kinek Albion körül szerzett érdemei megbecsülhetetlenek és feledhetetlenek lesznek minden időben. Kaptam ugyanakkor egynéhány nem éppen hízelkedő levelet is az angol szocialistáktól és anarchistáktól, kik mindenek előtt szememre vetették, hogy beleártom magam hazájuk dolgaiba és kárhoztattak izgató figyelmeztetéseimért s másodsorban igyekeztek meggyőzni róla, hogy igazságtalan és embertelen dolog az, hogy Angolország pénzt és vért áldozzon idegen népek civilizálására és meghódítására, holott saját földjén a polgárok százezrei pusztulnak el a szegénység és a nyomorúság miatt. A gyarmatpolitika csak a főúri népet teszi gazdaggá és árasztja el bőséggel, míg a munkás a tőke elnyomása következtében éhen pusztul, – így panaszkodott egyike kéretlen levélíróimnak.
Az angol középosztály és arisztokrácia tagjai mindenesetre másképen gondolkoztak. Húsz éves, Anglia érdekében minden gúnyos ellenvetések dacára lankadatlan buzgalommal folytatott politikai munkásságom sokakat meggyőzött róla, hogy igaz barátja vagyok Angolországnak és ha voltak is olyanok, kik fanatikusnak és anglománnak, sőt bolondnak tartottak, a túlnyomó többség mégis oly írónak tekintett, ki becsületesen rászolgált az ország tiszteletére és elismerésére s kit idegen származása dacára Nagy-Britannia nagyságának és hatalmának előmozdítójául kell tekinteni és megbecsülni. Bármilyen hideg, büszke és tartózkodó egyébként a brit az idegennel szemben, engem nyilvános fellépésem alkalmával úgy Londonban, mint a vidéken, mindig feltűnő melegséggel és igazi lelkesedéssel fogadtak. Sokaknak feltűnt irataim angolbaráti szelleme és sokan fordultak hozzám azzal a kérdéssel is: hogyan lehetett az, hogy távol az események színhelyétől, akárhányszor jobban és gyorsabban voltam értesülve a dolgokról, mint a követségek és a titkos ügynökök jelentéseiből merítő angol kormányok? Nos hát, erre nagyon egyszerű választ adhatok. Először is nekem voltak személyes tapasztalataim s mert a távol Kelettel folytatott levelezéseimre is támaszkodhattam, az idő folyamán nem egy hozzávetésem bevált. Másodszor pedig sokkal nagyobb figyelemmel kísértem az orosz sajtó híreit és nyilatkozatait, mint az angol politikusok, kik között az orosz nyelv ismerete akkor még nagyon kevéssé volt elterjedve. Engem magamat is meglepett, midőn publicista munkásságom szóba került interpretációk formájában az angol parlamentben is. Mr. Eastwick 1870. május 22-ikén ezzel a kérdéssel fordult a kormányhoz: „Mennyiben felelnek meg a valóságnak azok a hírek, melyeket mr. Vámbéry említ a Times e hó 18-iki számában közzétett levelében arról, hogy Jakub khán bevette Heratot?” – Lord Enfield, az akkori államtitkár, megcáfolta az állításomat, de nekem azért mégis igazam volt, mert Herat valóban kezébe esett Shir Ali khán lázadó fiának. 1875. június 3-án Hanbury úr ezt a kérdést terjesztette a külügyminiszter elé: „Fölkeltette-e (a miniszter) figyelmét Vámbéry úrnak a Times június 2-iki számában megjelent levele, mely hírt ad egy új orosz expedícióról a Felső-Oxus eddig ismeretlen területei felé; közölték-e az expedíció célját az angol kormánnyal, és vajon, mint Vámbéry úr állította, Weinberg diplomata tagja volt-e az expedíciónak, és ez az expedíció politikai, vagy tudományos jellegű volt-e?” – Mr. Bourke, az akkori államtitkár, erre azt felelte a parlamentben, hogy nagy érdeklődéssel olvasta Vámbéry úr levelét, de a kormány e dologra vonatkozólag még semmi hírt sem kapott. Gyors értesülésemmel megint csak nekem volt igazam és természetes, hogy ily körülmények közt megnőtt írásaim tekintélye.
Anélkül, hogy akartam, vagy kerestem volna, elismert ázsiai politikus lett belőlem és mindenki az ország hű barátjának tartott. Évről-évre kaptam a meghívókat, hogy tartsak előadást Angliának Ázsiában való jelenéről és jövőjéről s ha belefáradva a sok írásba kerestem az üdülést s a változatosságot, kimentem Angolországba és a legkülönbözőbb városokban, mint Londonban, Manchesterben, Birminghamben, Bradfordban, Sheffieldben, Leedsben, Edinburghban, Glasgowban, stb. szerény tiszteletdíjért előadásokat tartottam, melyekkel felhívtam a nagyközönség figyelmét a Keleten levő gazdasági és politikai érdekeire s az Ázsia civilizációján való közremunkálásra serkentettem. Mindenesetre ritkítja párját az olyan idegen, kit évtizedeken át nyugtalanít egy neki idegen ország java és bánata. Tárt karokkal fogadtak is mindig Angliában és a társadalom minden osztály kitüntetett elismerésével.
Különösen meglátszott ez 1885 tavaszának válságos idejében és örökké felejthetetlenek maradnak előttem azok a tüntetések, melyekkel Londonban és az egyesült királyság más városaiban fogadtak. Már május 2-án, Herat jelentőségéről tartott előadásom alkalmával, a zsúfoltságig megtelt minden zugában az Exeter Hall nagyterme a legelőkelőbb körökhöz tartozó hallgatósággal. Lord Houghton, a meeting elnöke, köszönetet mondott nekem az ország nevében s az újságok jó része másnap vezércikkben méltatta szolgálataimat és azt a kitartást, mellyel mindig szembeszálltam a vezető politikusok bűnös optimizmusával és pártoskodásból eredő hibáival. Néhány nap múlva a Constitutional Union védősége alatt jobbára főnemesekből álló konzervatív körben a Willis Rooms-ban tartottam előadást e kérdésről: „Anglia és Oroszország Afganisztánban, vagy ki legyen az úr és parancsoló Ázsiában?” Előadásomon megjelentek az angol arisztokrácia vezető emberei s valóban megilletődtem, midőn a szónoki emelvényen egy herceget, számos lordot, marsallt, tábornokot, volt minisztert és Nagy-Britannia sok híres politikusát és íróját láttam a hátam mögött. Emlékem visszaszállt a múltba, előttem volt az a sötét őszi éjszaka, midőn koldus módjára egy pad alá húzódtam a pozsonyi sétatéren; eszembe jutott mindaz a becsmérlés, megvetés és nyomorúság, mely zsidófiú és éhező autodidakta koromban ért s midőn szembe állítottam akkori nyomorúságomat azzal a fénnyel, mely ezen a napon körülvett, csodálkoznom kellett a sors különös szeszélyein. Hogy lord Hamilton, lord Napier of Magdala, lord Cranbrook és mások hogyan nyilatkoztak rólam előadásom előtt és után, azt megismételni tiltja szerénységem (de ismétlem, hogy nem az a képmutató, undok tudósszerénység!). Elég az, hogy elégtétellel mondhatom, hogy a politikai harcvonalba állítottam a büszke angol arisztokráciát az akkor hatalmon levő liberálisok bűnös optimizmusa ellen és ha ez a tény egyrészről fénypontja gyanánt tekinthető politikai munkásságomnak, másrészről bizonyságul szolgál arra is, hogy milyen nagylelkű és fennkölt szellemű az a büszkesége miatt annyiszor gyalázott brit nemzet, ha az érdem elismeréséről és hazájának érdekéről van szó.
Nagy hevemben, mellyel Anglia politikai kérdéseibe avatkoztam, csak utóbb tűnt fel nekem ez a körülmény. A többi közt érdemes itt megemlékeznem e következőről. Midőn az 1880-iki utolsó afgán háború befejeztével minden áron hatalomra akarta dönteni ellenzékének politikáját a kormányra jutott liberális párt és elhatározta, hogy Kandahart, ezt a fontos határállomást visszaadja az afgánoknak, nyílt levéllel fordultam lord Lyttonhoz, India akkori alkirályához; óva intettem őt e lépéstől és reá mutatattam a belőle származó veszedelemre. Levelemet átvette az egész sajtó és néhány nap múlva a következő táviratot olvastam a német újságokban:

„London, február 22.
„Minthogy ma nagy meetinget tartanak Kandahar megszállásának fenntartása mellett, éppen kapóra jött Vámbérynak Lyttonhoz írt nyílt levele. E levél kifejti, hogy Kandahar feladása helyrehozhatatlan kárt tesz Ázsiában Angolország tekintélyének, mert az ázsiai nép csak a gyöngeség jelét látná benne. Vámbéry kijelenti azt is, hogy Kandahar megszállása kellő határozottság mellett semmi esetre sem járhat veszteséggel s csakis hasznára válhatik Indiának, mert a kandaharbeliek a legjobb kereskedői Közép-Ázsiának. Végül kifejti azt is, hogy az oroszok néhány év múlva Merv megszállása nélkül is Kandahar kapui előtt fognak állni.”

Maga lord Lytton ez ügyben a következő levelet írta nekem:

„Knebworth Park, Stevenage, Herts,
„ 1885 február 22-én.
„ Kedves Vámbéry tanár, - Nagyon lekötelezett Kandaharra vonatkozó érdekes és értékes levelével, és még fokozta lekötelezettségemet azzal, hogy beleegyezett a levél közzétételébe, a mivel éltem is. Midőn pár évvel ezelőtt Houghton lordéknál szerencsém volt megismerkedni önnel, nem igen gondoltam, hogy még reászorulok és igénybe fogom venni becses segítségét abban a törekvésben, hogy Angliának a Keleten való uralmát megmentsük a halálnak attól az egyetlen formájától, amelytől az istenek maguk sem tudják megóvni kegyeltjeiket: az öngyilkosságtól. Mindamellett tartok tőle, hogy mostani őrzőit, kik esküsznek Mózesre és a prófétákra, nem téríti meg más - mint a halál. A megtérésnek az az egyetlen formája, melyre ők hajlandóknak látszanak, Themisztoklesz dicsekvő mondásának megfordításával, a nagyhatalomnak kishatalommá való átalakulásával végződhetik.
„Fogadja, kedves Vámbéry tanár, őszinte tiszteletem kifejezését
Lytton.”

Az Anglián kívül álló Európában vajmi ritkán, vagy talán sohasem tartják érdemesnek előkelő állásban levő kormányférfiak, hogy így beszéljenek az íróemberrel. S ha már szabad népet jellemző ily eljárás magában véve is elég arra, hogy a becsvágyó írót elbábolja és még nagyobb lelkesedésre ragadja, kérdem mit szóljon az olyan író, ki tudja, mily dicső munkásságot fejt ki Angolország Ázsiában, ki ifjúkorától fogva rajongott a politikai szabadságért és megundorodva az Ausztriában azelőtt divatban volt középkorias előítéletektől, itt származása miatt való minden szégyenkezés nélkül oly szabadon mozoghatott és munkálkodhatott? Mondjanak bármit az angolokról (mert nekik is megvannak a maguk igen nagy hibái), de azt az egyet meg kell nekik hagyni, hogy ők mindenekelőtt emberek és csak azután brittek, hogy ők tették a legnagyobb haladást a tizenkilencedik század dicső korszellemének és hogy például egy Disraeli és mások szereplése merő lehetetlenség volna nemcsak Németországban és Ausztria-Magyarországban, ahol bizonyos tekintetben még mindig érezhető a középkor dohos illata, hanem még a szabadságát olyan nagyra tartó Franciaországban is. Kérdezem továbbá: van-e ember a világon, ki megőrizhetné egykedvűségét, midőn elgondolkozik arról a szerepről, melyet ez a kis szigetcsoport játszik az egész föld kerekségén és arról, hogyan kormányozza és vezérli szebb jövő elé ez a kis nép több száz milliónyi különböző színű, nyelvű, és különböző hitet valló embertársát? Az ily rendkívüli és valósággal tüneményes energia mindenesetre csodálatra kell, hogy ragadja a gondolkozó és az emberiség története iránt érdeklődő íróembert; mert ha tiszteletet kelt bennünk hatalmi állásával a dicsőségnek tetőpontján álló Róma, miként hagyna bennünket közömbösen a nála sokkal nagyobb, hatalmasabb és fenségesebb Albion csodás életműködése? Ezek és a hozzájuk hasonló okok tettek elfogulttá kezdettől fogva Anglia iránt, ezek miatt lelkesedtem érdekeiért és az ázsiai angol-orosz versengés kérdéseiben ezért foglaltam mindig Anglia mellett állást. És tehettem volna másképp, vagy szabad lett volna másképp tennem, midőn Oroszországnak szabadságharcunkba való gyalázatos beavatkozására gondoltam, és ha fontolóra vettem azt, hogy a cár kormányát, a zsarnokságnak ezt a borzalmas eszközét, minden elképzelhető bűnnek és visszaélésnek ezt a fertőjét, az emberi nemnek ezt a gyalázatát hódítások által erősíteni és támogatni nem szabad? Minél nagyobbra nő a cári uralom Ázsiában, annál erősebb eszközök esnek a kezébe, hogy elnyomhassa Európa szabadságát és annál könnyebb lesz Oroszországnak, hogy baráti szolgálatokat teljesítsen az önkényuralomra áhítozó saját fejedelmeinek. Angolország nagysága kárunkra nem, hanem csak hasznunkra válhatik és szabad ember nem nézheti irigy szemmel a sikert, melyet a tizenkilencedik század műveltségének ez a méltó fáklyavivője arat Ázsiában.
Ez irányban kifejtett irodalmi munkásságom mindenesetre szemet szúrt a ravasz moszkovitáknak és nem érdekesség nélkül való a mód, melyen el akarták hárítani útjukból. Pesten egyszer megtisztelt látogatásával egy ismert orosz államférfiú és a következő megjegyzéssel kezdte a szót: – Midőn a nagy görög hadvezér Perzsiába menekült, bemutatkozott Cyrusnak, Görögország legnagyobb ellenségének. Magyarországba jöttem és tiszteletemet teszem önnél. – Természetes, hogy szívesen fogadtam, amennyire csak lehetett: a kipróbált diplomata pedig mosolyogva megjegyezte: – Nagyon sokat dolgozik, de úgy látszik, nincs túlságosan nagy módban. Bizonyára sokkal vagyonosabb lenne, ha egyáltalán semmit se dolgoznék. – Mosolyogva feleltem én is, hogy Ázsiában megszoktam a dervis-életet, hogy lelkileg és testileg mindamellett egészen kitűnően érzem magam és hogy a szellemi eredményre való tekintettel nem szándékozom és nem is óhajtok változtatni ezen az állapoton. – Vagy úgy! – mondotta a moszkovita, erősen a szemem közé nézett és hamarosan más térre vitte át a beszélgetést. Történtek más kísérletek is, hogy letérítsenek megkezdett utamról és hogy tönkre tegyék jó híremet Anglia és a szárazföld szemében. De hiú volt ez uraknak minden fáradozása, mert a zsarnoki kormánynak és poroszlóinak minden gyűlölsége hatását vesztette egy szabad nép zúgó tetszésével és az egész szabadelvű Nyugat helyeslésével szemben.
Londonból 1885 tavaszán, midőn háború volt készülőben Anglia és Oroszország között a pendsdehi kérdés miatt, sok más városba kaptam meghívást. A leveleknek és táviratoknak oly óriási tömegét kaptam napról-napra, hogy csak fizetés nélkül, puszta hazafiságból felajánlkozó magántitkárom segítségével győztem feldolgozásukat. Csak egynéhány kiváló jelentőségű vidéki város meghívását fogadtam el, mert nagyon is fárasztó lett volna és nagyon is próbára tette volna testem erejét, hogy napközben úton legyek és minden este más-más helyen viseljem a hivatalos fogadtatás fáradalmát, megtartsam előadásomat és részt vegyek a társas vacsorákon. E körutam legemlékezetesebb állomásai gyanánt említem meg Newcastle-on-Tyne-ban és Brighton-ban való fellépésemet. Az első helyem említett észak-angolországi nagy iparűző városban a színház volt helye felolvasásomnak, igazabban szólva szabad előadásomnak. A ház minden zugában megtelt, egymás hátán szorongott a hallgatóság és a roskadásig telve voltak a karzatok. Voltam már szabóinas, szolga, házitanító, efendi, dervis, minden voltam már ezen a világon, csak színpadi hős voltam ezúttal első ízben, és ámbár nem bántott a lámpaláz, mégis rendkívüli hatással volt reám az emberek ez óriási sokasága és az a lelkesedés, mellyel fogadtak. Gyakran szakította meg percekig tartó tapsvihar másfél óráig tartó beszédemet, midőn pedig utalva az indiai császárságot fenyegető veszedelemre, ily szókkal fordultam hallgatóimhoz: – Ama hősök szellemei, kik elestek az Indiáért folytatott küzdelemben, kik e kisded sziget urává tették a legnagyobb ázsiai birodalmak egyikének és hatalmassá és gazdaggá is tették, e hősök szellemei azt kérdezik tőletek: Vajon semmivé akarjátok-e tenni munkánk gyümölcsét és azt akarjátok-e, hogy az ellenséges kéz elrabolja a brit korona legszebb drágagyöngyét? – szinte könnyekre fakasztott a ház minden zugából visszhangzó frenetikus „No! No!” kiáltás és bámulva láttam, hogy milyen tüzes lelkesedésre képesek a ködös észak gyermekei. Ehhez hasonló jelenetet értem meg Brighton-ban, hol beszédem szintén rendkívüli hatással volt a hallgatókra. Előadásom végeztével szokás szerint sokan tódultak föl a szónoki emelvényre, hogy kézszorítással adhassanak kifejezést köszönetüknek. A többi közt hozzám lépett egy előkelően öltözött koros hölgy is, megragadta mind a két kezemet és zokogásba fúló hangon így szólt hozzám: – Óh drága jó Angolországom, ön jó szolgálatot tett neki. Uram! Dicső, aranyos ország ez, tegyen vele jót továbbra is. A jó Isten meg fogja önt jutalmazni e cselekedetéért! – a szegény asszony reszketett, mikor ezt mondotta és rendkívüli felindultságra valló tekintetét nem fogom elfelejteni, amíg csak élek.
Mint nagyon jellemző dolgokról, meg kell hogy emlékezzem még a barátságnak azokról a megnyilvánulásairól, melyeket magánemberek, nekem azelőtt merőben ismeretlen angolok részéről tapasztaltam Lecturing touromban. Több vasúti állomáson csak azt láttam, hogy hirtelen megnyílik kupém ajtaja és étellel s itallal gazdagon megrakott kosárban elém adják a reggelit, rajta egyszerűen ilyféle felírásokkal: „From an admirer”, vagy „From a grateful Englishman”. De a legnevezetesebb mégis az a vendégszeretet volt, melyben egy bizonyos Russel Shaw nevű londoni úr részesített. Már Budapestre elém küldötte meghívóját. Midőn Londonban kiszálltam a pályaudvaron, elém állt egy szolga és átadott egy levelet, mellyel Shaw úr rendelkezésemre bocsátotta fogatát. A szolga átvette útimálhámat, Westendbe hajtattunk, megálltunk a Sackville Street 26. számú háza előtt, hol bevezettek a tiszteletemre dúsan feldíszített, több szobából álló lakosztályomba. Készen leltem ott már mindent, amit kényelmem csak megkívánhatott. A legfinomabb fajtájú szivart, likőrt, pompás íróasztalt, levéljegyeket stb. Minden a rendelkezésemre állt s alighogy végeztem az öltözködéssel, megjelent a szakács és kedves ételeimet tudakolta, elém terjesztve azt a kérését is, jelölném meg az időt, mikor lunchot és az ebédet felszolgáltatni kívánom. Délután volt már, midőn megjelent vendéglátó gazdám, kérve előbb engedelmemet, hogy bemutatkozhassék. Természetes, hogy Shaw urat a lehető legszívesebb módon fogadtam a saját házában; ő pedig megkérve, hogy kedvem szerint hívjak vendégeket és rendelkezzem konyhájával, pincéjével és fogatával, eltávozott. Három hétig voltam e vendégszerető ház lakója. Shaw úr alig hogy mutatkozott ez idő alatt és csak az elutazásom előtt való nap tette nálam tiszteleté. Kérdezte, hogyan éreztem magam, aztán szerencsés utazást kívánva, ismét eltávozott. Soha életemben többé e férfiút nem láttam. Mindenesetre igaz példaképe volt az angol szeretetreméltóságnak.
Lehet-e és szabad-e hát csodálni, hogy az elismerésnek ily önkéntelen megnyilatkozásai egészen más színben láttatták előttem politikai munkásságomat, mint annak előtte gondoltam és reméltem volna? Mindenesetre beláttam, hogy a publicistaság egymagában nem ruházott volna fel ily tekintéllyel, ha nem szolgál alapjául tisztán tudományos munkásságom, mely ha ismeretlen maradt is a nagy közönség előtt, Angolország irányadó köreinek ítéletében megállapította hitelemet. A publicistaság csak akkor lelhet igazi méltánylatra, ha pusztán elkalandozást jelent a komoly irodalom mezejéről és valamint nem ok nélkül keltik rossz hírét az újságírásnak a „félben maradt tehetségek” jelzőjével, viszont a szigorúan és kizárólagosan elméleti írómesterség, sajnos, nagyon is gyakran viseli magán a meddőség bélyegét. Kétségtelen, hogy nem minden szaktudományt lehet a gyakorlat terén életelevenné és népszerűvé tenni, de mikor a tanulmányt a messze földön élő népekkel való sűrű érintkezés útján kell fenntartani, a hírlapírás nélkülözhetetlen kapcsolatot jelent az elmélet és a gyakorlat között és a könnyű irodalmi foglalkozás épp olyan elkerülhetetlen, mint amilyen jótékony és éltető hatással van az ember szellemére. Mikor néhány óra hosszáig szövegkiadással, nyelvhasonlítással, vagy tisztán néprajzi tanulmányokkal foglalkoztam, szükségét éreztem, hogy újságcikket írjak és a szókkal való piszmogás egyhangúsága után ily módon keressek üdülést a politikai hozzávetések mezején. A nap legalkalmasabb idejét, tudniillik a reggeli órákat egyes-egyedül komoly tanulmányaimnak szenteltem és csak harminc és ötven éves korom közt áldozhattam egynéhány órát este is a komoly tanulmányoknak. Cikkírással csak délelőtt tíz és tizenkét óra, vagy délután két és öt óra közt foglalkoztam és pedig íródeák segítségével. A gyakorlat és a megszokás révén annyira vittem, hogy különböző nyelveken két, sőt egyszer három íródeáknak is mondottam tollba különféle vezércikkeket, vagy más cikkfélét. Az ilyen erőpróbák csak akkor jártak fejfájással és vértódulással, midőn már közel voltam az ötvenhez: föl is hagytam velük, de azért még ötvenes éveim után is sokáig diktáltam hevenyészve cikkeket, mint ahogy egyáltalán, még tudományos műveimet sem véve ki, mindig csak emlékezetemtől írtam és dolgoztam. Nem szólva derviskori vándorlásom idején arab írásjegyekkel, de magyarul írt jegyzeteimről, soha jegyzőkönyvet nem hordottam magammal, következésképpen soha jegyzeteket nem készítettem később írandó munkáim számára. persze, amilyen az anyag, olyan a munka. És erős önámításba esném, ha említetlenül hagynám azokat a hibákat és fogyatkozásokat, melyekben nem egy irodalmi munkám szenved éppen a feldolgozás e szokatlan módja következtében nem, ilyen vakká sohasem tett a hiúság. Amilyen szokatlan és furcsa volt tanulókorom, épp olyan sajátszerűvé fejlett később irodalmi termékenységem s ha mégis van, amiért boldog elégtétellel nézem húsz éves irodalmi munkásságomat, ez a valami nem lehet más, mint a fáradást nem ismerő szorgalom és a szigorú ragaszkodás e jelszavamhoz: Nulla dies sine linea, mellyel életem nyarának szép évadját töltöttem. Magánéletem, vagy közszereplésem semmi néven nevezhető eseménye nem rendíthette meg az életmódomat és semmi a világon sem lett volna képes reábírni, hogy másnemű élvezetekre áldozzam az édes munkának szánt órákat, vagy hogy eltérítsen kitűzött célomtól.
Hiszen abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy soha sem kerestem és nem is ismertem azt, amit közönségesen mulatságnak, szórakozásnak, vagy időtöltésnek mondanak. Valamint küzdelmes tanulókoromban is nyolc, vagy tíz órán át oktattam és hat órát szenteltem saját tanulmányaimnak, azonképpen szinte hatvan éves koromig lehetségessé tette kifogástalan testi egészségem, hogy naponta kezdetben tíz, utóbb hat óra hosszáig dolgozhattam, nem is szólva arról az időről, melyet a különféle napilapok és tudományos folyóiratok olvasására áldoztam. Színházban teljes életemben csak egynéhányszor voltam, hangversenyre pedig már azért sem jártam, mert nem volt érzékem a magasabb zenei élvezetek iránt. Szívesen jártam volna esti társaságokba, melyekben szakbeli társak között szellemi ösztönzést és jóleső nézetváltást lelhettem volna; de hazámban, ahol csak a nemzeti politika céljai és eszményei foglalják el a társadalmat, nem voltak művelői a Kelet gyakorlati ismeretének, nem volt senki, aki érdeklődött volna Ázsia időszerű eseményei iránt és ahhoz az egynéhány tudóshoz, jobbára nyelvészhez, ki esténként more teutonico derekasan fenekére nézett a pohárnak, már azért sem szegődhettem társul, mert természetemenél fogva mindig idegenkedtem a szeszes italtól és minden rendetlenségtől. Otthont, „sweet-home”-ot, e szó angol értelmében szerény mértékben sem adott nekem a sors, mert felségem, e házias, jólelkű és kitűnő asszony, éveken át betegeskedett és ha nem lett volna a világon az a szép fiú, kivel megajándékozott, s ki utóbb derék tudományos emberré lett, családi boldogságról tulajdonképpen sohasem szólhattam volna. De földi boldogságomnak erős vára volt könyvtáram és dolgozószobám; oly vár volt ez, melyből beláttam három világrészt, s amelyből Európa, Ázsia és Amerika különböző országaival folytatott sűrű levelezéssel fenntarthattam személyes és tudományos összeköttetéseimet. Lélekben tehát mindig benne éltem a különböző országokban és nyelvükben, és török, perzsa, üzbég, kirgiz, német, francia, angol és amerikai emberekkel váltott leveleim révén megőrizhettem a különböző nyelvekben való otthonosságomat s megtarthattam az eleven kapcsolatot ama távoli országok politikai, gazdasági és vallási viszonyainak legaprólékosabb részleteivel is. Mindennapi postám e szerint állandó összeköttetést biztosított köztem és ama távol vidékek közt, melyeken éltem és amelyeken mindig édessé és kellemessé tette számomra a gondolatban való ottlétet az élénk képzelet.
Inkább ennek az oknak tulajdonítom, mint a velem született nyelvbéli képességnek azt, hogy több, mint negyed század elteltével is folyékonyan és hibátlanul beszélhettem a különböző ázsiai és európai nyelveken. Mindig egyforma könnyűséggel bántam a magyar német, tót, szerb, török, tatár, perzsa, francia, olasz és angol nyelvekkel s kiejtésem és mondatkötésem formáinak kisebb, vagy nagyobb tökéletességét jobbára a bennszülöttekkel való rövidebb, vagy huzamosabb személyes érintkezésem állapította meg. Másként állt a dolog a tollforgatással e nyelveken. Ebben a tekintetben nem vált be a latin mondás igazsága: Quot linguas calles, tot homines vales, mert ámbár többféle nyelven írtam, mégis be kell vallanom őszintén, hogy szedésre kész módon, vagyis hibátlanul nem voltam képes írni egyetlen egy nyelven sem. Régebben sokat és meglehetősen jól írtam magyarul. Később jobbára németül és angolul írtam s amit 1864 óta közzé tettem, ez említett két nyelven írtam meg. Hogy a stílus folyékonyságára szert tehessek, más szóval, hogy otthonosabbnak érezhessem magam az idegen szójárásban, régebben fél órát, vagy még hosszabb időt is töltöttem mindennap az illető nyelveken való olvasással. Ily módon jöttem bele az idegen szójárás beszédmódjába, vagyis inkább sajátosságaiba és tollfoghatóvá az angol, német vagy török nyelven csak akkor lettem bizonyos mértékig, midőn gondolkozni tudtam már e nyelveken. E szerint anyanyelvemről szólni mindenesetre vajmi bajos volna s én különösen már azért sem tehetem magamévá azt a felfogást, hogy amelyen az ember önkéntelenül gondolkozik, az a nyelv az embernek anyanyelve, mert a hosszas gyakorlat és megszokás képessé tett reá, hogy gondolkozzam minden olyan nyelven, amelyben a lélekben, vagy tényleg hosszabb időn át élnem adatott. Minthogy pedig ifjú koromtól fogva sokat olvastam németül, ezen a nyelven végeztem tanulmányaimat és később is minden idegen nyelv között ezt kezeltem a legkönnyebben és a legsűrűbben is. De épp olyan könnyen írtam utóbb angolul is, különösen, ha néhány hétig Angliában éltem; és ha nem is vittem annyira soha, hogy bennszülöttnek tartsanak, mint ahogy annak tartottak teszem a törökök, franciák, németek és a perzsák, néha mégis nagy elégtétellel töltött el a bírálat, mikor olvastam a dicséretet, hogy az idegenszerűségnek nyoma sincs kiejtésemben, s mikor dicséretét hallottam írásmódom zamatosságának.
A nyelvbeli viszonyok és átalakulások terén meglehetősen hosszú irodalmi munkásságom alatt tett e megfigyeléseimről áttérek most egy oly tárgyra, mely a legeltérőbb találgatásokra adott okot ismerőseim körében s amely a maga általánosságában érdekelheti az olvasó közönséget is. Irodalmi munkásságom anyagi eredményéről szólok, melyet írásaim sokféleségére és nemzetközi voltára való tekintettel jelentékenyen túlbecsültek. Említettem már, hogy mennyi jövedelmet hajtott első utazási művem, mely Londonban Murraynél jelent meg és ugyanakkor kifejezést adtam annak a keserű csalódásnak, melyet a reményeim és a valóság közt mutatkozó ellentét támasztott bennem. Nem sokkal jobban alakult a helyzet később megjelent angol könyveimmel sem, mert egyikük sem hozott többet a konyhámra 200 font sterlingnél, sőt nagyobb részük még ennyit sem. Németországban még szegényebben és szűkösebben jövedelmezett irodalmi munkásságom és 500 tallér volt a legnagyobb tiszteletdíj, melyet egyes népszerűen megírt munkámért fizettek. Nem ok nélkül említem a "népszerű" jelzőt, mert tisztára tudományos munkáért semmit sem kaptam és három kötetet tevő szövegkiadásaim (csagatáj és ujgur nyelvtanulmányaim és a Seibaniász) egymagukban belekerültek néhány ezer forintomba, hogy ne is szóljak A magyarok eredete és A török faj című munkáim költségéről, melyekért nem kaptam egy árva fillért sem. Annál jövedelmezőbb volt a cikkírás, különösen pedig Angliában, hol egyes havi folyóiratok húsz, sőt harminc guineát is fizettek munkám ívéért. Tapasztalataim közé tartozik, hogy egy óra hosszáig tartó angol íróskodás többet ér hat óra hosszáig tartó német irodalmi tevékenységnél; de az is igaz, hogy amíg a német folyóiratok valóságos lerakodó helyéül kínálják magukat a még oly elméletinek tartott, vadul spekulatív és megemészthetetlen tárgyaknak, az angol review-knak a matter of facts hajhászásában csakis gyakorlati értékű és csak szenzációs tárgyak kellenek. A német szemleirodalom, úgy látszik, csak mostanában jött reá, hogy lehet értekezést írni komoly tárgyakról is anélkül, hogy nehézkes stílusunkkal és oldalakra terjedő jegyzetekkel halálra untassuk olvasóinkat s most már gyakrabban találunk bennük a messze országok és népek politikai és társadalmi viszonyairól szóló vonzóan megírt cikkeket is. Irodalmi pályám kezdetén még nem így álltak a dolgok. A német orientalista tudomány, mely vitathatatlanul a legtudósabb és a legalaposabb a maga nemében ezen a világon, főképpen az ázsiai kultúrnépek múltjával, ismert klasszikus művek szövegbírálatával és a sémi és árja nyelvek grammatikus fejtörő kérdéseivel vesződött, ellenben nem volt, vagy legalább ritkán volt a németek között művelője egészen a legújabb időkig a Kelet gyakorlati ismeretének, mert ez a kérdés nem vágott még nemzeti politikájuk érdekkörébe. Viszont Anglia, indiai császársága és az egész ázsiai szárazföldre kiterjedő gazdasági összeköttetései miatt, régtől fogva nagy érdeklődést tanúsított a Kelet országainak életnyilvánulásai iránt és valamint a tudósai is főképpen ezen a téren lettek kiválóakká, azonképpen nagy közönsége is az irodalomnak csak ezt az ágát méltatta figyelmére. A könyvtárban ülő egykori utazónak természetesen nem könnyű dolog új s a gyakorlati életet érintő kérdésekkel lépni előtérbe s ennek következtében csak nagy ritkán állhat elő gondolatébresztő munkával, és bármilyen fényes legyen is a tiszteletdíja, tollával mégis aránylag keveset kereshet és sohasem tehet szert oly helyzetre, mint teszem a szépíró, vagy az olyan tudós, ki ügyesen és népszerűen bánik a mindennapi életbe mélyen belevágó tárggyal és gondolatát képes alkalmas formában a piacra vinni.
Mindent egybevetve, csakis az erkölcsi jutalom tekintetében mondhatom gazdagnak és sikeresnek sok évi irodalmi munkásságomat. Az a gyűjtemény, melyet a történetesen birtokomba jutott bírálatokból és ismertetésekből állítottam össze, majdnem kétszáz német, francia, angol, urdu, olasz, magyar, török, orosz és újgörög nyelven írott cikket foglal magában, melyek elismerőleg emlékeznek meg irodalmi munkásságomról. A többi és nemek ismeretlenül maradt közlemény száma több százra rúghat; erre vallanak a világ minden részéből kapott leveleim, melyek egyébként inkább alkalmatlanságomra, mint épülésemre szolgáltak. Irodalmi munkásságom minden nagy hibái és számtalan fogyatkozása mellett, mégis oly helyzetbe juttatott, mely túltesz legvérmesebb reménységeimen és igazolja e mondást: Et voluisse sat est. A munka jó egészségben tartott, megelégedetté, tehát gazdaggá tett s én csak a munkát mondhatom minden áldás és szerencse igazi kútforrásának.

XI. FEJEZET
Munkám diadala.

Az olvasó, ha némi figyelmet vetett az előző lapokra, eltalálhatja könnyen, hogy miért és hogyan hozta meg munkám a diadalt, s hogy két világrészben éveken át vívott nehéz küzdelmem után voltaképpen miben lelhettem meg jutalmamat és elégültségemet. A lélektani rejtély miatt nem kell éppen messzire menni, nem is nagyon nehéz a megfejtése, mert míg más az alkotó kedv által megszállott, fáradhatatlanul céljuk felé törő halandók palástolni igyekeznek a titkos rugót, mely élteti őket és helytelenül alkalmazott szerénységből a sors akarata nélkül való eszközének mutatják magukat, én kimondom minden szépítés nélkül, hogy engem mindig csak a határtalan becsvágy ösztönzött reá, hogy valami rendkívüli dolgot műveljek és híres ember váljék belőlem. Azt hiszem, hogy ez a tűz forrott már ereimben és ez az ördög lakozott már bennem, midőn a világra jöttem. Ez az önvallomás nem kergeti arcomba a szégyen pirosságát, mert ha most, hetven éves koromban, végig nézek tövises életutamon, látom, hogy alapjában véve éppen ez a határtalan dicsőségvágy és a tetteknek ez az olthatatlan szomjúsága juttatott ellenkezésbe önmagammal munkásságom első idejében. Egyrészről az Ázsiában folyó európai munkában való együttműködésre ösztönzött az a hajlandóság, hogy gyakorlati érvényesülést szerezzek tapasztalataimnak és ismereteimnek, másrészről a csöndes szemlélődésre és a tanulószoba békés nyugalmának körébe vonzott lelki hajlandóságom, vagy talán még inkább azok a szegényes és kisszerű viszonyok, melyek közt felnevelkedtem. Soha sem szenvedhettem az etikett szabályait és a maguk előkelőségében tetszelgő társadalmi körök követeléseit, s ha néhány órát kénytelenségből a diplomáciai viág vezető köreiben vagy a high life körében töltöttem, mindig elfogott az utálat ez üres és felfuvalkodott emberek tartalmatlan beszéde és fontoskodása miatt. Ilyen nézetekkel természetesen a legkevésbé sem voltam alkalmas a diplomáciai pályára, mert szellemem minden gyakorlatias iránya mellett is minden voltam inkább, csak világfi nem.
Meglehet, sőt talán nagyon valószínű is, hogy idő múltával módosultak vagy jelentékenyen megváltoztak volna e nézeteim, ha abban az időben, midőn a nyilvánosság elé léptem, vagyis Közép-Ázsiából való visszatértem után alkalmam nyílott volna rá, hogy a tisztán tudományos pálya helyett az aktív élte terére lépjek. Valami bizonytalan kívánság, mint már jeleztem, élt is bennem ebben a tekintetben, de legyőzhetetlen nehézségek és akadályok állták akkor utamat. Angliában, habár distinquished foreignernek (előkelő idegennek) tartottak, mégis csak idegen voltam, kit fontos állami dolgokban nem ajándékozhattak meg csak úgy egyszerűen teljes bizalommal, Ausztriában pedig - mert Magyarországon, mely külügyeinek vezetését a bécsi kézre bízta, diplomáciai alkalmazásról ily körülmények közt még ez idő szerint sem lehetne szó – a régi copf lehetetlenné tette minden kilátásomat. A bürökrata és a junkerségtől áthatott Poroszországban némiképpen mégis már enyhült a plebejus származás ellen táplált előítéletessé: annyira leküzdötték már, hogy annak idejében a vaskancellár diplomáciai szolgálatba fogadott majdnem minden német utazót, ki tapasztalatokat gyűjtött idegen országokban. Nachtigalt és Rohlfs-ot politikai megbízással Afrika nyugati és északi országaiba küldötték, Emin pasáért valóságos harcot vívtak, és Brugschot, ki Minutolival csak egyetlenegy utazást tett Perzsiában, beosztották első titkárnak a teheráni német követséghez. Ausztriában én, dacára a fényes fogadtatásnak, melyben részem volt úgy Angliában, mint Európa többi részében is, sőt dacára az ázsiai politika terén kifejtett munkásságomnak, annyira ismeretlenül maradtam, hogy egyszer, amidőn az a szerencsétlen ötlete támadt a hadügyminisztériumnak, hogy kiadja Közép-Ázsiának titkon megszerzett térképét és szakértői felülvizsgálat végett Berlinbe fordult Kieperthez, ez volt kénytelen figyelmébe ajánlani a bécsi uraknak, hogy sokkal közelebb érnének egy e célra alkalmas magyar alattvalót, és csak ekkor fedezett fel engem a bécsi katonai földrajzi intézet. Sok évig tartott ez a teljes semmibe vevésem. Mikor Ausztria-Magyarország első ízben rendelt követséget Teheránba és a sajtó nevemet emlegette, kérdezősködésemre azt kaptam feleletül, hogy soha szóba sem kerültem és nem is kerülhettem, mert még csak császári és királyi asztalnok sem vagyok. Pedig, mint utóbb megtudtam, a sah és kormánya tetszéssel vették tudomásul amaz újsághíreket. Midőn Ausztria-Magyarország, Bosznia megszállása előtt, követsége küldött Konstantinápolyba, hogy kísérletet tegyen a kérdés békés megoldására nézve, senki sem gondolt reám, pedig ugyancsak világossá vált Abdul Hamid szultánnal való későbbi személyes viszonyomból, hogy senki e dolgot könnyebben ki nem egyenlíthette volna, min ét s hogy meg lehetett volna menteni az országnak ezernyi emberéletet és sok milliót, melyet így rá kellett áldozni az okkupációs hadjáratra. Az utolsó török-orosz háború válságos idejében jónak látták, hogy a Boszporusz mellékén a diplomácia körén kívül álló követtel képviseltessék Ausztria-Magyarországot. A választás egy praktikus észjárásúnak és túlon-túl okosnak tartott arisztokratára esett, ki annak előtte mindenféle fajtájú dolgokban adta állítólagos jelét éleselméjűségének, kinek azonban halvány fogalma sem volt a keleti viszonyokról s ki roppant hibákat is követett el tudatlanságával és naivságával. Az, hogy a török udvari körökkel éveken át ápolt személyes összeköttetésemmel, az ország szokásaiban, nyelvében és erkölcsében való tájékozottságommal és a szultánnal való személyes ismeretségemmel nagyobb hasznára lehetnék hazámnak, nem jutott eszébe senkinek sem, még Andrássy grófnak sem, ki akkor a külügyek élén állott. Nevetséges! Az efféle gondolat nálunk tisztára szörnyűségszámba ment volna. Elvégre csak nem fogadhatnak zsidót és plebejus származású embert a diplomácia szolgálatába! A tudásnak és a tapasztalatnak csak másod- vagy harmadrendű jelentősége van, az irodalmi munkásságot pedig ősidőktől fogva bűnös dolognak tekintették Ausztriában. Születés, állás és rang, vagy a képmutatás és csúszás-mászás művészete többet ért a világ minden tudományánál; az, hogy milyen keserűen megbosszulta magát Ausztrián ez a középkorias felfogás, legjobban kiviláglik diplomáciájának közmondásszerű ostobaságából.
Ily körülmények között több volt a természetesnél, hogy letelepedésem után kezdetben egészen az irodalomra vetettem magam és egyedül ettől a pályától reméltem üdvömet és boldogságomat. Nyugodtan ülve íróasztalomnál, megismerkedtem a szabadság és függetlenség édes örömeivel. Biztonságban éreztem magam ott a följebbvaló bosszantásaitól és szeszélyeitől s nem kevésbé a társadalmi szabályok kényszerétől és sokkal kedvesebb volt nekem az az erkölcsi jutalom, melyet a becsületes munka végezetül nem tagad meg senkitől sem, mint a rangban és állásban való kitüntetés hiú fénye, melyért csak úgy áhítoztak körülöttem az emberek. Anélkül, hogy akartam volna, vagy talán inkább akaratom ellenére, végezetül a nekem való pályára szorítottak mégis a körülmények és felismertették velem a hivatást, mely leginkább felel meg múltamnak. Ha tevékeny részt veszek az ázsiai események fejlődésében, talán gazdagabb és tekintélyesebb férfi válik belőlem, de boldogabb és elégedettebb semmi esetre sem; mert ámbár sohasem állhattam magam abban a tekintetben, hogy a nagyközönség, de még az előkelő körök sem tartják olyan nagyra az irodalmi hírnevet, mint a születés és a nagy állás előnyeit, elégtétellel láttam mégis, hogy a szellemi munka jutalma sokkal értékesebb és tartósabb, mint az a sok üres pompa és hiábavalóság, mellyel oly szívesen cicomázták magukat az emberek. Akárhogyan ócsárolják is a toll munkáját, mégsem változtathatnak semmit azon a tényen, hogy nagyobb, tartósabb és dicsőbb a győzelem, melyet általa ér el az ember, minden előnynél, melyet más, ha még oly ragyogó életpályák nyújthatnak számunkra. Az írótoll nem szorult rá a nagy urak kegyes fejbólintására, semmi szüksége sincs reá, hogy másra támaszkodjék, mint a kézre, mely vezeti, és ha volnának, kik e kor szapora és könnyű irodalmi termelését nézve, azt tartanák, hogy a toll erejét vesztette és nem képes már befolyást gyakorolni és az írót nem emeli már fel a homályból és a legalantasabb állásból a tisztelet és a becsülés talapzatára, életem történetében a legékesebben szóló bizonyítékot lelhetik e téves nézetük megdöntésére. Mert ifjúkorom nehéz munkája rásegített arra, hogy én, az egykori szolga és zsidó házitanító, magamra vontam a művelt Európa figyelmét, az irodalmi téren kifejtett fáradhatatlan igyekezetem és nagyratörésem is oly helyzetet teremtett számomra, mely minden érdemen túl kielégített s mely fölülmúlta legmerészebb várakozásaimat.
Megemlékeztem már irodalmi munkáimnak három világrészen túl elterjedt népszerűségéről; itt még csak azt említem meg, hogy még bizonyos exkluzív, az irodalmi munkával szemben hideg és tartózkodó körök sem zárkózhattak el minden elismeréstől és méltánylástól. Az angolországi sajtó, mely éveken át gúnyolta politikai nyilatkozataimat, végre kénytelen volt bűnbánóan beismerni, hogy igazam volt, hogy nagy szolgálatokat tettem az országnak és hogy körülbelül a legtöbb téglát én szolgáltattam az indiai császárság bástyafalának felépítéséhez. Egy előadásom közben, melyet 1889-ben az Exeter Hall-ban tartottam, Sir Donald Stewart, India volt főparancsnoka megjegyezte, hogy irataim sokszor öntöttek lelket a tisztek lankadó bátorságába és sokszor ösztönözték őket csüggedetlen kitartásra. Akárhányszor kaptam elismerő levet (tetimonials) India különböző részeiből a közép-ázsiai eseményeken való éber őrködésemért és ama támadásokért, melyekkel szüntelenül ostromoltam a képzelt biztosság álmában szívesen elmerülő angol államférfiakat.
Sajátszerű varázsa van az irodalmi téren éveken át tartó következetességgel kivívott sikereknek; azoknak a sikereknek, melyeket hiába kisebbít a legellenségesebb bírálat is, mert a toll, a küzdelem és a siker között ideig-óráig mutatkozó minden aránytalanság mellett is olyan nyomokat hagy, melyek sokszor csak rég feledett munkásság utóhangjai gyanánt évek múltával mutatják hatásukat. Minthogy éppen politikai munkásságomról szólottam, furcsasága okáért megemlítem, hogy Reuss herceg, a német birodalom pétervári volt nagykövete, reáirányítva figyelmemet az Augsburger Allg. Zeitungban megjelent vezércikkeim hatására, így szól hozzám: – Úgy látszik, nem is tudja, hogy Szentpétervárott, az ázsiai ügyosztályban, milyen fontosságot tulajdonítottak a közép-ázsiai politikáról tett nyilatkozatainak. Cikkei annak idejében nemcsak útmutatásul, hanem bátorításul is szolgáltak az oroszoknak és kegyed nagyon kétes szolgálatot tett velük az angoloknak. – Az események színhelyén tett személyes tapasztalataim, az a tartósan éber érdeklődés, melyet a közép-ázsiai világ fejleményei támasztottak bennem és a becsvágy hatalmas ösztökélése mindenesetre nagyban hozzájárulhattak ahhoz, hogy szemem bátrabban és messzebbre vetette pillantásait, mint a céhbeli államférfiaké; de arra, hogy irataim olyan hatást érjenek el, valóban sohasem gondoltam és elvonul életmódom mellett nem is gondolhattam. Midőn a német császárnak a transzváli Jameson-féle betörés alkalmából Krügerhez intézett távirata rendkívüli izgalmat keltett Londonban és az egész világ a Németországban lábra kapó angol-falásról beszélt, egy 1896. január 12-én kelt levelemben hozzászóltam e kérdéshez, természetesen angol-baráti szellemben. Minthogy a Times jónak látta egész hasábra terjedő levelemet főlapjának első oldalán közölni és pedig éppen szombati napon, hogy annál tovább forogjon közkézen e levél, – természetes, hogy az „A. Foreigner” aláírással ellátott közlemény annál nagyobb feltűnést keltett a német sajtóban, s minthogy II. Lipót belga király történetesen éppen Londonban járt akkor, a német újságoknak az a nevezetes ötlete támadt, hogy ő belga felségét gyanították a "Foreigner" álneve mögött. Természetes, hogy erre valamennyien neki támadtak a kóburginak és a Norddeutsche Allgemeine Zeitung 1896. január 21-iki számában eléggé paprikásan megleckéztette őfelségét. Reám nézve nem lehetett közömbös látvány, hogy koronás fő szenved meg a tollam munkája miatt; közöltem is néhány tényállást Belgium bécsi követével, de köztudomásra ez a quidproquo nem jutott, mert a Times nem szokta elárulni munkatársait. Az ember alig hinné, hogy milyen messzire hat el, még a föld legfélreesőbb zugába is, a sajtó befolyása. Török, vagy perzsa nyelven az iszlám népeiről közzétett nézeteimre válaszul nem csak az ottomán birodalom minden részéből, hanem Krímiából, Szibériából, Arábiából és Észak-Afrikából is kaptam leveleket és nem fordult meg Budapesten moszlim ember, dervis vagy kereskedő, ki meg ne látogatott és nem biztosított volna honfitársainak rokonérzéséről.
India mohamedánjai a szultánnal való összeköttetéseim miatt különösen jó szívvel voltak hozzám és meg is hívtak, hogy tartsak előadást számukra egynéhány városukban. Nekem csábító volt az ajánlat, mert el tudtam képzelni, hogy minő meglepetést keltett volna a vérbeli ázsiai nép között a hamisítatlan perzsa beszéd európai ember szájából.
India mohamedánjainak küldött nyílt levelem nagyban hozzájárult e jó viszony megszilárdításához és ha nem nehezedik hat évtized súlya vállamra, régóta megtettem volna már az utat Hindosztánba.

XII. FEJEZET
Összeköttetéseim a mohamedánsággal.

Röviden elmondom, hogyan és mi módon jutottam összeköttetésbe India mohamedánjaival. Midőn nyomasztó viszonyok közt Ázsia moszlimjai közt éltem és mélyen megundorodva kormányzatuk vigasztalan állapotán s a körülöttem látott nyomorúságon, vágyakozó szemmel a művelt Nyugatunk felé néztem, ítéletem sokkal kevésbé volt kedvező az e tájakon élő emberiségről, mint aminővé európai világunkkal való mélyebb megismerkedésem után alakult. Minél otthonosabbá váltam az európai országok viszonyai közt, annál világosabban tűntek szemembe a Keleten látott hanyatlás okai. Láttam, hogy nem lehetünk nagyra a mi fennen magasztalt emberszeretetünkkel, igazságosságunkkal és méltányosságunkkal; rájöttem, hogy a keresztény társadalom éppen oly fanatikus, vagy talán még fanatikusabb a máshitűekkel szemben, mint az iszlám és sajnos, csakhamar arra a meggyőződésre jutottam, hogy nagy hangon emlegetett keleti kultúrmissziónk nagyon is gyakran csak palástolásául szolgál anyagi törekvéseinknek és csak ürügy az idegen országok és népek leigázására és kizsákmányolására. Mindez visszatetszést keltett bennem és ez érzéssel együtt ébredt fel szánakozásom és részvétem az iszlám amaz egyes népei iránt, melyekkel azelőtt személyes érintkezésben voltam. Szemem világosabban látott, szívem melegebben dobbant meg az ázsiai zsarnokság, önkényuralom és fejetlenség szánalomra méltó áldozatai iránt s mert közben a szabadságra, rendre és törvényességre vágyakozó ázsiaiak hangja néha-néha megszólalt az időközönként megjelenő török, perzsa és arab közleményekben, mélyebben átéreztem e panaszos kiáltásokat mindenkinél másnál, és lelki szükségét éreztem, hogy barátaimnak pártjára keljek nyomorúságokban. Ez volt a kezdete iszlámbaráti irodalmi munkásságomnak és különböző már értekezésem mellett Az iszlám a XIX. században című munkámat mondhatom e törekvésem első gyümölcsének. Utóbb az írott szó teréről a nyilvános beszédek terére léptem és a londoni Exeter Hall-ban 1889 május havában Törökország kulturális haladásáról tartott előadásom és más helyeken elmondott hasonló irányú beszédeim természetesen nemcsak Törökországban keltettek élénk visszhangot, hanem déli Oroszország, Jáva, Afrika és India moszlimjai között is; mert az iszlám tárgyilagos és elfogulatlan bírálói már megritkultak az újabb időben. Indiában, hol az angolok szabad intézményei fölébresztették a mohamedánok közt az érdeklődést saját vallási közösségük minden öröme és bánata iránt, már akkoriban figyelmet keltett munkásságával a tudós Abdul Latif Bahadur nábob vezetésével Kalkuttában működő "Mohamedán Literary Society" és nem sok idő múltával az Exeter Hall-ban tartott, előbb említett előadásom után a nábob megküldötte nekem ez egyesület történetét és munkásságának ismertetését, meleg hangú levéllel mondva köszönetet iszlámbaráti fáradozásomért. Én pedig megragadtam a jó alkalmat és India mohamedánjaihoz szóló levelemben kifejtve okait a moszlimság iránt érzett szimpátiámnak, azt tanácsoltam a hindosztánbelieknek, hogy haladjanak tovább az újkori műveltség útjain és ragaszkodjanak szilárdul az angol kormányzathoz, mely egyetlen szabad és emberszerető kormánya a Nyugat világának. Ez írásom így szólt egész terjedelmében:

„Budapest, Egyetem.
„1889. aug. 12.
„Kedves Navabom, – Szíveskedjék hálás köszönetem kifejezésével együtt tudomásul venni, hogy megkaptam a kalkuttai mohamedán irodalmi társaság keletkezésről, fejlődéséről és tevékenységéről szóló füzeteket, melyeket szíves volt nekem beküldeni. Nagyon érdeklődvén a mohamedán világ jóléte és kulturális fejlődése iránt, már hosszú ideje a legnagyobb figyelemmel kísérem az Ön által megalapított és oly csodálatosan jól vezetett társaság tevékenységét. Alig kell hangoztatnom azt, hogy nagyon lekötelezett, midőn módot nyújtott arra, hogy összeköttetésbe lépjek Önnel, akinek oly szellemi képességei vannak, aki oly hazafias ember és annyira hűséges odaadással van nemzetéhez.
„Miután életem legnagyobb részét a mohamedán nemeztek és országok tanulmányozásának szenteltem, a legnagyobb érdeklődéssel viseltetem a kalkuttai mohamedán irodalmi társaság működése iránt. E társaság legékesebben szóló bizonyságát szolgáltatta annak, hogy az a nemzet, melynek szent könyveiben ez a mondás áll: "Kutassad a tudományt a bölcsőtől a sírig", nem akar és nem tud hátramaradni a kulturális előrehaladásban, és hogy az iszlám ég alkalmas és hajlandó arra, hogy újból visszaszerezze a középkor dicsőségét, midőn a korán követői a civilizáció fáklyavivői voltak az emberi nem között.
„Politikai szempontból történik tehát, hogy szerencsét kell kívánnom Önnek tevékenységéhez, ahhoz, hogy Ön terjesztette hitsorsosai között az angol köntösben jelentkező művelődés fennsőbbségének tudatát azzal a fakó és kétes fénnyel szemben, mely máshonnan jöhet. Nem vagyok angol ember, és nem ismeretlenek előttem Anglia indiai szereplésének tökéletlenségei és tévedései. De mint olyan ember, aki Európa és Ázsia több vidékén élt, és aki súlyt vetett arra, hogy mélyére lásson a dolgoknak, biztosíthatom Önt, hogy Anglia nagyon fölülmúlja a többi európai nemzetet igazságosság, emberiesség, szabadság és tisztes bánásmód dolgában azokkal szemben, akik gondjára vannak bízva. Önök, indiai mohamedánok, kik mint Khalid utódai, joggal büszkélkedhetnek azzal, hogy Indiában meghonosították a monoteizmus, Önök vannak hivatva arra is, hogy Hindosztán népének a legjobb tanácsot és példát adják, a legalkalmasabb eszközöket választván az Önök pártatlan, de elavult kultúrájának fölfrissítésére. Óhajtottam volna, hogy Törökország, mely szép haladást tett a modern tudományokban, átvehette volna, mint tanító és civilizáló elem a mohamedán világ irányítását. De szegény Törökországnak, ellenségektől körülvéve és a folytonos háborúskodástól elgyöngülve, a maga létéért kell erősen küzdenie, tehát nem kísérheti figyelemmel távoli hitsorsosait, bármilyen nemes és hazafias mostani uralkodója, kit büszkén vállalok barátomnak.
„Mohamedán vezető híján, Önök Indiában a legjobb úton vannak, elfogadván Anglia gyámkodását. Ön pedig, uram, ki vezeti e mozgalmat, a legjobb szolgálatot teszi nemzetének és vallásának, bíztatván a mohamedánokat, hogy térjenek a nyugati kultúra és tudomány ösvényére. Szeretném, ha korom megengedné, hogy meglátogassam Indiát. De még nem mondtam le arról a tervről, hogy az indiai mohamedánoknak néhány előadást tartsak perzsa nyelven, melyet úgy beszélek, mint anyanyelvemet. És ha Indiába megyek, ott társaságuk védnöksége alatt fogok megjelenni, arra törekedve, hogy egy kövecskével hozzájáruljak az Ön iparkodása által emelt nemes épülethez.
„Bocsánat e levelem nagy terjedelméért. Remélem, szíves lesz alkalmat adni levelezésünk folytatására, és a jövőben is eljuttatja hozzám társasága kiadványait.
„Tisztelője
„Vámbéry Ármin.”
„Abdul Latif Bahadur navabnak C. I. E. Kalkutta.”

Egyáltalán nem is gondoltam, hogy különös hatása lesz e levelemnek, tehát nagyon csodálkoztam, midőn nemsokára nyomtatásban is megjelent, és részletes bevezetéssel ellátva, sok ezer példányban kezére került India mohamedánjainak. „Indiában” – így kezdődött a bevezetés – „a politika fő eseménye egy levél, még pedig nem valami hivatalos vagy a nyilvánosságnak szánt levél. Eszünk ágában sincs, hogy arra a nagy gonddal készült iratra célozzunk, melyet az alkirály saját személyében – megkülönböztetésül attól a hatalmas gépezettől, melyet „the Governor-General in Council” néven emlegetnek – Pertap Singh kasmíri maharadzsához intézett, mert ez a levél már néhány hét óta közkézen forog. A levél, melyről szólunk, nem jön felsőbb helyről s hivatalosnak semmi tekintetben sem mondható; magánközlése egy szegény, de kitűnő európai panditnak (tudósnak). Tegnap jelent meg a reggeli lapokban és megjelenik még a Reis and Rayyet e heti kiadásában. Vámbéry tanárnak Abdul Latif Bahadur nábobhoz írt leveléről szólunk, stb.”
Az indiai sajtó tényleg napokon át foglalkozott ez írásommal, melyet sokféleképpen kommentáltak és úgy angol, mint mohamedán részről a nap fontos eseményének nyilvánítottak. Meghívtak, hogy jöjjek el Indiába, hol a mohamedánság vendégének fognak tekinteni. Úgy tervelték, hogy külön bizottságot alakítanak evégből s én nyilvános beszédeket fogok mondani az országban. Egyszóval, ünnepelni akartak, mint Anglia és az iszlám barátját. „Kalkutta, 1890.16. Toltollah (aug. 12-én)” kelt levelében ezt írta nekem Abdul Latif Bahadur nábob:
„Neve oly ismeretessé vált közöttünk, mint a szálló ige s mivel nagyra becsüljük Önt az iszlámnak Európában való nemes és hajthatatlan védelméért, rendkívüli kitüntetésnek vennénk, ha láthatnánk Önt saját szemünkkel és hallgathatnánk beszédét saját fülünkkel.”
Visszagondolva ifjúkorom régi küzdelmére és lelkem elé idézve azt a sok bántalmat és megalázást, melyben szegény zsidófiú létemre bőséges részem volt, nagyon csábított a gondolat, hogy ünnepelt vendég gyanánt tiszteltessem és csodáltassam magam Indiában, a rádzsák, a pompa és a fény hazájában. De ábrándjaim kora letűnt! Közel voltam a hatvanhoz, a túlérettség korához, életünknek ahhoz a szakához, mely hideg komolyságával útját állja a hiúság minden csábításának. Nem sokáig űzhette velem játékát a képzelet az indiai fogadtatásról, hol rózsafüzérrel ékesítik, dicshimnuszokkal ünneplik és édes illatszerekkel árasztják el a jövevényt; a józan megfontolás csakhamar elűzte ez ábrándképeket. Köszönettel visszautasítottam a meghívást, de fenntartottam összeköttetésemet India mohamedánjaival s nem zárkóztam el a bramánoktól sem, tanúsága szerint dr. Mookerjeevel, a Reis and Rayyet című újság nagyműveltségű szerkesztőjével váltott leveleimnek.(8)
8)L. An Indian Journalist, being the Life and Letters of dr. Ambhu O. Mookerjee, Calcutta, 1895, 306 - 315. L.

Nem kevésbé élénk érintkezést tartottam fenn a Gondali Thakor Szahibbal (herceggel) s más hindosztáni tudósokkal és államférfiakkal. Az a körülmény, hogy sokan ez urak közül kitűnően írtak angolul és egynémelyikük még latin és görög idézeteket is szőtt levelébe, rendkívül meglepett engem, ki művelődésünknek csak az iszlámra tett hatását ismertem addig. Bizony mondom, Angolország nagy dolgot művelt Indiában és igaza volt Bismarcknak, amidőn azt mondotta: Ha Angolország elvesztené Shakespearet, Miltont és minden szellemóriását, a, amit Indiáért tett, egymagában elegendő volna arra, hogy megalapítsa az emberi művelődés körül szerzett érdemeit.”
Iszlámbaráti irodalmi munkásságom természetesen mag nagyobb figyelmet keltett Mohamed tanításának török hívei között, mégpedig annál is inkább, mert éveken át voltam munkása a török sajtónak és egyesekkel állandó levelezésben is álltam. Oroszellenes politikai írásaim révén szellemi összeköttetésbe jutottam Krímia és Oroszország más részeinek tatár alattvalóival is, kik tőlem kértek tanácsot arra nézve, hogy mitévők legyenek nemzeti és vallási szorongattatásukban. Sokan ajánló levelet kértek tőlem a török kormányhoz és megható volt a részvét, melynek tanújelét láttam az iszlám világának legmesszebb pontjairól, midőn híre ment, hogy lábtörés miatt ágyban fekvő beteg vagyok. A mohamedán ember, ha oszmán volt, ha perzsa, ha tatár, afgán vagy hindosztáni, ritka esetben mulasztotta el, hogy felkeressen, ha Budapesten át vitte útja, és köszönetet mondjon munkásságomért. Akárhányan igazi dervisnek hittek, ki európai inkognitót öltött, hogy üdvére és javára lehessen az iszlámnak.
Az, hogy a közel és távol Keleten élő régi barátaim ily nézettel voltak felőlem, leginkább azoknak a híradásoknak tulajdonítom, melyeket a moszlim világ minden tájáról Budapestre, Gülbaba sírjához zarándokló dervisek vittek szét rólam. Ezek, a magyar fővárosban járván, meglátogattak s élő emlékeztetői lévén egykori kalandjaimnak, szívesen látott vendégeim voltak. Evlia Cselebi, a tizenhetedik századbeli török utazó útleírása szerint Gülbaba már a török világ ideje előtt ismerkedett meg Magyarországgal és sírjának Szolimán hada megadta ugyanazt a tiszteletet, melyben Konstantinápoly meghódítása után II. Mohammed Ejub temetkező helyét részesítette. Valóban megható volt látni, hogy milyen messzire elhatott s milyen tartósan megmaradt a híre az iszlám ez útegyengetőjének az óvilág igazhívői közt. Láttam törököket, arabokat, perzsákat, afgánokat, indusokat, kasmírbelieket, sőt tobolszki tatárokat is, kik sírjához zarándokoltak. Pedig a kérdés, hogy a Rózsák atyja Mohamed hitének melyik felekezetéhez tartozott, nincsen tisztába hozva, mert igaz ugyan, hogy az oszmánok e síremlék kímélést a passzarovici békében egyenesen kikötötték, de másrészről Naszreddin sah, a perzsák királya is azzal a gondolattal járt, hogy mint a siiták ura, meg fogja újíttatni e siitának tartott szent síremlékét és tett is intézkedéseket ez óhajtásának megvalósítása érdekében. Gülbaba különösen a dervisekre volt nagy vonzó hatással. Elzarándokoltak sírjához üres zsebbel, járatlanul az ország nyelvében, és szembe nézve minden veszedelemmel. Egyikük Kadrije testvérének tartotta, másikuk a Dselai-szerzet tagjának s ha egynéhány napig it tanyáztak a régebben szegényes, de most már pompásan helyreállított kupola alatt, elmaradhatatlanul meglátogatták csekélységemet. Mindenek fölött érdekes volt látni, milyen vizsga pillantásokat vettetek reám ezek a jobbára rongyos és lefogyott moszlim globetrotterek. Megtévesztve a különböző ázsiai nyelvekben való otthonosságom, s még inkább egykori dervis voltom híre által s a barátságos fogadtatáson is felbátorodva, némelyek fölvetették előttem a kérdést: hogy még meddig időzöm a hitetlenek között ez inkognitómban és nem térek-e már vissza nemsokára az igazhitűek országába? Válaszomban legtöbbször utaltam Szádi sejkh, a Gulisztán („Rózsaliget”) híres szerzőjének életére és élményeire, ki ámbár szintén igazi dervis volt, mégis különböző felekezetek körében élt, hogy annál jobban megismerkedhessék a világgal és végre, mint ember, örök emlékezetét hagyta a világnak. Minden különössége mellett és a fanatizmus külső jelei dacára, jelentékeny mértékét leltem nem egy ily dervisben a vallási kételkedésnek és a világpolgárias eszméknek, amit gondosan takargatnak ugyan, de mely mégis tökéletesen igazolja ezt a középkori mondást: Qui multum peregrinatur raro sanctificatur, vagyis, aki sokat járja a világot, nem igen jut a szentek sorába. E dervisek által, kik gondolatban titkon vonzódtak hozzám, hírem, nevem friss emlékezetben maradt az iszlám világának legmesszebb vidékein. Mint legújabban, az Illustrated London News 1904. november 26-iki számában olvasom, Mr. Cunninghame Graham, egy ismert angol utazó, még déli Marokkóban is ráakadt nevemre. A Kintafi Kaid (főnök) fogságába esvén, egy perzsa vándorköltővel találkozott, ki azt mondotta: – Valóban merészlelkű ember az a Bambera (nevem elferdítése), az a perzsául beszélő keresztény dervis, ki a világ összes könyveit olvasta, ki bejárta az egész világot és járatosa a világ minden tudományában. Hát bizony igen méltó ember ő a padisáhok barátságára. – A dervisek élő távirati ügynöksége a mohamedán nép mélyebb és magasabb rétegeinek és a tekkékből (klastromokból) és bazárokból, hol a néppel érintkeznek, széltében elterjednek híreik a családi élet legbelsőbb rejtekéig. Nincs rajta mit csodálkozni, hogy évtizedek múltával is jöttek még hozzám levelek Ázsia különböző országaiból.
A moszlim világ szélesebb köreivel fenntartott emez érintkezéseim révén idővel összeköttetésbe jutottam a moszlim Ázsia felsőbb rendjeivel is, de mindenekelőtt megemlékezem Anglia királynőjénél, a világnak e köztudomás szerint leghatalmasabb mohamedán fejedelménél tett látogatásomról.

XIII. FEJEZET
Az angol udvarnál.

Abban a mértékben, ahogy műveim felkeltették a figyelmet az ó és új világ legmesszebb tájain, elterjedt hatásuk Európában is a legfőbb kormánykörökig, és nincs mit csodálni rajta, hogy a vándorbot és az írótoll hercegekkel és uralkodókkal is érintkezésbe juttatta a homályos származású íróembert. Angliában, hol a selfmademannel szemben az udvari etikett minden szigorúsága mellett sem keresik a származás feltételeit, nem maradhatott észrevétlenül a brit államérdekek e buzgó védelme. The Coming Struggle for India című könyvem megjelenése után Viktória királynőtől. kivel már előbb is találkoztam Sandringhamben, a walesi hercegnél, meghívót kaptam, hogy látogassam meg Windsorban és a fogadtatás, melyben ez a kiváló és párját ritkító fejedelmi nő részesített, épp oly nagy feltűnést keltett a világban, mint ahogy valósággal meglepett engem magam is .
1889-ben, londoni tartózkodásom idején történt, hogy a következő meghívót kaptam:

The Lord Steward
has received her Majesty`s command to invite
Professor Vambéry
to dinner at Windsor Castle on Monday the 6th May,
and to remain until the following day
Windsor Castle,5th May 1889(9)
9)Magyarúl: A főudvarmester azt az utasítást kapta ő felségétől, hogy hétfőre, május 6-ikára hívja meg Vámbéry tanárt ebédre Windsor kastélyába és tartsa ott még a következő napon is. Windsor-kastély, 1889 május 5-én.

E meghívásról előzetesen táviratilag is értesítettek, s mivel politikai okok miatt nem akarták csak úgy egyszerűen meghívni és megtisztelni az oroszellenes írót, mert a szentpétervári udvar körében ezt leplezetlen kihívásnak vették volna, a táviratban hozzátették: „to see the library and the siglhs of the castle”. („Hogy megtekintse a könyvtárat és a kastély látványosságait”).Olvasva e szókat, azt gondoltam magamban, hogy ha II. Sándor cár minden különös tekintet nélkül és nyíltan fogadhatta és kitüntethette Stead-et, az oroszbarát írót, talán nem lett volna szükség erre a kifogásra és Viktória királynő ép olyan könnyen fogadhatta volna az ellenkező nézet képviselőjét. De nem vetettem ügyet e fölösleges óvatosságra; Windsorba mentem, hol udvari hintó várt a pályaudvaron, a várkastély kapujánál pedig Sir Henry Ponsonby főudvarmester, ez a nemes gondolkozású kiváló férfiú fogadott igen melegen s ő kísért szállásomra is. Még le sem vethettem utazó ruhámat, midőn megjelent nálam a szeretetreméltó Sir Henry Ponsonby s az udvari szokáshoz képest elém adta a royal birlhday book-ot, kérve, hogy írjam bele nevem és születésem napját és esztendejét. Nem volt éppen utolsó társaság, melybe ily módon bejutandó voltam, mert a könyv tele volt a század koronás főinek, hercegeinek, nagy művészeinek, tudós fiainak és híres katonáinak névaláírásaival. De midőn eleget akartam tenni a felszólításnak, eszembe jutott születésem napjának bizonytalansága. Sir Henry, ki észrevette habozásomat, jóakaratú mosollyal kérdezte, hogy mi légyen oka zavartságomnak.
– Uram, – feleltem, – nem tudom határozottan, hogy mikor születtem és nem szeretnék valótlanságot írni e királyi könyvbe.
S midőn elmondottam születésem körülményeit, melyekről e könyv első oldalán teszek említést, a nemes férfiú megragadta kezem és így szólt hozzám: – Ne szégyellje. Őfelsége többet ad vendégeinek munkásságára és érdemeire, mint származásukra. – Bejegyeztem hát 1832. március 19-ének megszokott dátumát, de még most is kötve hiszem, hogy akadt volna bár egy is a windsori udvar vendégei közt, ki ne tudta volna az évet és napot, melyen a világra jött.
Nem tekintve e kissé kínosan mulatságos epizódot, rendkívül kellemesen telt időm Windsorban. Az udvari méltóságok, kikkel mindjárt a lunchnél megismerkedtem, egymást multák föl szeretetreméltóság dolgában az ázsiai brit érdekek külföldi védelmezője iránt és különösen kitűntek ebben a tekintetben a katonatisztek, kik csakhamar politikai beszélgetésbe bocsátkoztak velem. Az angol, legyen bár udvaron ez, katona, vagy egészen közönséges halandó, bátran kimondja politikai véleményét, az ép kormányon levő pártra való minden tekintet nélkül s nem kevéssé bámultam, midőn a főbb udvari hivatalnokok egyike, ki buzgó tisztelője volt Gladstonenak, igen éles kifejezésekkel bírálta a konzervatív lord Salisbury politikáját és engem is belevont e bírálatba.
A történelmileg nevezetes kastély egyik sarkán levő kerek toronyszobában laktam s midőn elmerülve néztem a szép vidéket s a kanyargó Temzét, és eszembe jutottak a képzetek, melyeket Shakespeare olvasása közben e királyi székhelyről alkottam, mély meghatottság vett rajtam erőt, láttára sorsom különös fordulatának. Ha valaki azt mondotta volna nekem akkor, hogy engem, ki szegényes viszonyok között éltem, sőt éhséget is szenvedtem, majdan vendégéül lát és kitüntetéssel halmoz el Windsorban Nagy-Britannia királynője és India császárnője, hogy nagy udvari méltóságok vezetnek majd végig a lovagtermeken és mutogatják nekem a csodás birodalmi kincstárat, s hogy az udvari ebéden a harmadik helyet jelölik ki számomra a királynő közelében: valóban, minden élénk képzelőtehetségem mellett is a szemébe nevettem volna és bolondnak nyilvánítottam volna az illetőt. Soha sem kápráztatott el annyira a korona fénye, hogy az, ki viseli föltétlen hódolatra és imádatra késztetett volna. De Viktória királynőnek mindenki meghagyhatja, hogy elbűvölte az embert lényének igaz egyszerűségével, egyéniségének ritka szeretetreméltóságával és főképpen azzal a módjával, ahogy ki tudta tüntetni a művészetet és a tudományosságot, Téved, a ki azt hiszi, hogy ez a nő, ki a monarchikus köztársaság élén állott, – ahogy joggal nevezik Angliát alkotmányánál fogva – csakis szimbolikus vezetője volt e hatalmas államnak és nem gyakorolt befolyást a nagyszerű gépezet működésére. Viktória királynő csodálatos emlékező képességgel volt megáldva; behatóan tájékozva volt minden kérdésben, élénken érdeklődött minden iránt s a beszédén és az arcán elömlő ünnepies komolysága mellett sokszor jelentkeztek a szellem ragyogó szikrái a sokak előtt fagyosnak tetsző külszínen, önkénytelenül azt a benyomást keltve az emberben, hogy tehetséggel megáldott fejedelmi nővel és okos asszonnyal áll szemtől-szemben.
Viktória királynőt néha merőben alaptalanul olyan uralkodónőnek mondották, ki hideg magatartásával, nagy tartózkodásával és ridegségével, aggályosan kimért kérdéseivel és feleleteivel nem tett különösen jó benyomást látogatóira. Ez az ítélet, mint említettem, éppenséggel nem volt helyes. Igaz, hogy kezdetben bizonyos mértékig félénk és tartózkodó volt, de mihelyt tisztába jött okos és vizsgáló szeme az idegen egyéniségével és jellemével, a látszólagos fagyosságot fejedelmi kegy váltotta fel és az ember láthatta, hogyan melegszik fel és hogyan emelkedik fokról-fokra érdeklődése. Midőn részem volt abban a szerencsében, hogy Sandrigham parkjában két szamár által vont kis kocsiját kísérhettem, eleinte úgy látszott, hogy nem vet különös figyelmet beszédemre; de midőn a kíséretében levő udvari méltósággal közép-ázsiai tapasztalataimról kezdettem beszélni, érdeklődése szemlátomást megnőtt és tudakozódni kezdett kalandjaim legapróbb részleteiről. Legjobban meglepett azzal, hogy jól megjegyezte magának és szabatosan ejtette ki az európaiak és különösen az európai nők számára idegenszerű keleti neveket; mi több emlékezett az udvarnál megfordult különböző ázsiai személyiségek arcvonásaira és sajátosságaira is és ítélete róluk mindig találó volt.
Egy este, gondolom Sandringhamben, hosszasan beszélt velem a Keletről és különösen Törökországról. Pontosan emlékezett a fél századév óta Londonban megfordult török követekre s midőn beszélgetésünk közben hosszasabban foglalkozott Fuad pasával, bátorságot merítettem és megkérdeztem tőle, hogy csakugyan megesett-e a Keleten sokat emlegetett következő anekdota: - Azt beszélik, - mondottam - hogy Fuad pasa egy küldetése alakalmával szép melltűt adott át felségednek Abdul Medsid szultán megbízásából és felséged az ajándék drágaköveiből évek multával egy pár fülönfüggőt készíttetett magának. Fuad pasa egy későbbi küldetése alakalmával meglátta és megcsodálta ezt a függőt és felséged erre így szólt hozzá: – N`est ce pas Sa Majesté le Sultan sera bien faché d`entendre, que j`ai gáté la broche dont il m`a fait cadeau? – és Fuad pasa erre állítólag ezzel az elmés megjegyzéssel felelt: - Au contraire, Madame, mon souverain sera enchanté d`entendre que votre Majesté prěte l`oreille á tout ce qui vient de sa part.(10)
10)Magyarul körülbelül így lehetne kifejezni ezt a kettős értelmű színfrancia célzást: - Úgy-e, őfelsége, a szultán, haragudni fog, ha meghallja, hogy elrontottam a melltűt, melyet nekem ajándékul adott? - Ellenkezőleg, asszonyom, uralkodóm boldog lesz, ha meghallja., hogy felséged mindent ami tőle származik, a fülébe fogad.

A királynő nyugodtan végighallgatott, azután így szólt:
– Csinos történet, csakhogy nem igaz.
Úgy vettem észre, hogy e nőnek sokkal több érzéke van Angolország ázsiai hatalmi állása iránt, mint akárhány híres miniszterének; a perzsa sah is valósággal csodálatos dolgokat beszélt nekem, budapesti látogatása alkalmával, a királynőnek a Kelet dolgaiban való tájékozottságáról. Nagyot bámultam rajta én is, midőn a hetven éves hölgy hindosztáni nyelvtanulmányairól beszélt nekem és megmutatta gonddal készült írásbeli gyakorlatait. Az a két nagyturbános és bő palástban járó indiai szolga, ki ebédközben a királynőt kiszolgálta és sétái közben mindig nyomon követte, meggyőző bizonyságát szolgáltatta annak az érdeklődésnek, melyet India fejedelemasszonya az Ázsiában való brit hatalmi állás iránt tanúsított; és nem tudtam hová lenni csodálkozásomban, midőn láttam, milyen alázattal szolgálnak ki e hosszúszakállú ázsiai emberek egy asszonyt, ki hozzá még keresztény asszony is volt. Az embert nem hagyhatta közömbösen, midőn egy szerény és igénytelen asszony képében látta maga előtt a föld kerekségének leghatalmasabb uralkodóját, ki majdnem négyszáz millió ember sorsát kormányozza. S midőn láttam Windsor udvari könyvtárában azokat az aranybetűs nagy papírtekercseket, az afganisztáni emír és más ázsiai hatalmasok dagályos nyelven megírt hódoló feliratait; vagy midőn megbámultam azt a számos koronát, jogart és keleti fegyverzetet, mely halomszámra áll a windsori kincstárban, nem győztem betelni a britek nagysága és hatalma körül forgó gondolataimmal. Tiltja a köteles tartózkodás, hogy többet is szóljak Viktória királynőről, de nem hallgathatom el azt, hogy az a kegyesség, mellyel kifejezte elismerését Anglia körül szerzett irodalmi érdemeimért, mindenha drágábbak és becsesebbek lesznek számomra, mint azok a kincsek és rendjelek, melyekkel más uralkodók megjutalmazni vélik az irodalmi érdemeket.
A királynő 1901-ben bekövetkezett halála után utóda, VII. Edward király adta számos bizonyítékát hozzám való kegyességének. Vele, mint már említettem, 1865-ben ismerkedtem meg. Már trónörökös korában sem mulasztott el egyetlenegy alkalmat sem, hogy megtisztelje teljes figyelmével irodalmi tevékenységemet. A politikai gyűlölség s az Angolország hatalma és nagysága miatt érzett irigység úgyszólván divatba hozta a kontinensen, hogy kígyót-békát kiáltottak e fejedelemre, kit úgynevezett „ifjúkori vétkeinek” szellőztetésével igyekeztek minden tekintetben elrágalmazni és feketére festeni. Pedig azt csak nem szabad bűnéül róni az eleven elméjű, vidám lelkületű és az udvari szertartások nyűgét sehogy sem kedvelő királyfinak, hogy szókimondó természetével nem szenvedhette az alattomosságot és a képmutatást és megőrizte a fesztelenség egy bizonyos nemét a bel- és külföld népeinek minden osztályával való érintkezésében s nyíltan, minden alakoskodás nélkül kereste az élvezeteket. Edward király demokratikus korunk szülötte volt mindig és az is maradt. Nem vet ügyet az osztálykülönbségre oly mértékben, mint más koronás fők szoktak és sohasem tartotta szükségesnek, hogy felvilágosodott és szabadelvű ember létére alárendelje egyéniségét uralkodói mivoltának. Európa és Ázsiaminden fejedelme közt nincs egy sem, ki oly alaposan megismerkedett volna, mint ő, az ó- és új világ különböző országaival és népeivel s ehhez képest meg is van a teljes rátermettsége arra, hogy politikai vezetője legyen óriási birodalmának. Ha vele beszélgetve, említést tettem Törökország, Perzsia és India viszonyairól, tájékozottnak láttam a kérdések minden részletében. És a mellett soha nincs befolyással ítéletére a faj és a vallás különbözősége. Még a londoni társaság közepette is mindig bizonyságát adta demokratikus érzületének. Megesett, hogy egy zsidó vallású újságszerkeztő asztalánál találkoztam vele s láttam, hogy olyan tisztelettel bánik a ház asszonyával, mintha fejedelmi nő lett volna. Amidőn pedig, budapesti látogatása alkalmával, észre vette, hogy a magyar főurak nem adják meg az írónak a Londonban megszokott tiszteletet, társas összejövetelt rendezett és karonfogva az írótoll emberét, tüntetőleg az ő társaságában lépett a terembe s e szókkal mutatta be az összegyűlt főuraknak: – My friend, Prof. Vámbéry; barátom Vámbéry professzor!
Edward király avatott író és kitűnő szónok is; bizonyság reá e címmel megjelent könyve: Speeches and Addresses of II. R. II. The Prince of Wales 1863 - 1888. London 1889. Ismétlem, hogy elhamarkodott ítélet nem volt még oly igazságtalan, mint amelyet az európai szárazföld bizonyos újságjai mondottak a britek mostani királyáról. Midőn 1901-ben, nemsokára trónra lépése után, Londonban meglátogattam, nem csekély elégtétellel láttam, hogy a korona semmit sem változtatott egyéniségén. Csak olyan kedves és szeretetreméltó volt hozzám, mint annak előtte s megkért, látogassam meg mindig, valahányszor Londonba megyek. Tanújelét adta nemeslelkűségének hetvenedik születésem napja alkalmával is, midőn magántitkárától, lord Francis Knollystól a következő táviratot kaptam: „The King commands me to send you his warmest congratulations on the 70th anniversay of your birthday.” („A király meghagyta, hogy közöljem önnel legmelegebb szerencsekívánatait 70-ik születésnapja alkalmából.”) És néhány nappal ez üzenet után a következő levelet kaptam:

„Marlborough House, Pall Mall, S. W.
„March 18, 1902.
„Dear Professor Vambéry, - I am commanded by the King to inform you, that he has much pleasure in conferring upon you, the third class (Commander) of the Victorian Order on your 70th birthday, as a mark of his appreciation of your having always proved so good and constant a friend to England, and as a loken of His Majesty`s personal regard towards you.
„I beg to remain Dear Professor Vambéry
„Yours very faithfully,
„Francis Knollys.”(11)

11)Magyarul: „Kedves Vámbéry tanár, – A király parancsára értesítem Önt, hogy nagy örömére szolgál ő felségének, midőn 70-ik születésnapja alkalmából a Victoria rend harmadik osztályát (tiszti jelvényét) adományozza önnek, jeléül annak, hogy megbecsüli Angliával szemben mindig tanúsított hű és kitartó barátságát s bizonyságául Ö felsége ön iránt való személyes figyelmének. Maradok, kedves Vámbéry tanár, őszinte híve, Francis Knollys.”

Az igazi fejedelmi kegynek ez a megnyilatkozása természetesen jelentékeny feltűnést keltett a külföldön és itthon is, hol a kormány csak éppen tudomást vett ünnepemről, és teljes mértékben méltányolták is mindenfelé. Hogy miért éreztették velem itthon ez alkalommal is e mondást: Nemo propheta in patria sua, arról már volt szó e könyv egy másik helyén. Itt csak bizonyságát akartam szolgáltatni annak, hogy VII. Edward király őszinte érdeklődéssel kíséri a szellemi törekvéseket és hogy nagy állásban sincs rá hatása a származás és a vallás különbözőségének. Közvetlenül trónra lépte után közölték azt a kérését a külföldi udvarok képviselőivel, hogy mutassák be neki a Londonban levő idegen írókat és művészeket, mert óhajt megismerkedni velük. Ezzel is megmutatta, hogy méltó fejedelme a szabadelvű Albionnak és egészen át van hatva századunk demokratikus szellemétől.
Híven a régi igazsághoz, mely azt mondja, hogy az alma nem messzire esik fájától, épp ilyen erények teszik kiválóvá fiát, a walesi herceget, ki szeretetreméltóságával és nyájasságával már is meghódította mindenek szívét. Sandringhami látogatásom alkalmával az akkor távol levő clarencei herceg lakosztályában laktam és ennek következtében közvetlen szomszédja voltam az akkor még egyszerűen „György herceg” néven emlegetett angol trónörökösnek. Egy délután, ahogy éppen levelezésemmel voltam elfoglalva, meghívást kaptam, hogy menjek le a kertbe és csatlakozzam a királynő társaságához; de mert előbb meg akartam mosni a kezem és többszörösen csengettem mindhiába, megjelent szobám ajtajában az ifjú herceg és kérdezte, hogy mit kívánok. Megmondottam s perc múlva visszatért a fiatal herceg nagy kancsóval a kezében, melyet mosolyogva tett le mosdóasztalomra. Nem is rossz, gondoltam magamban; – herceg szolgálja ki az egykori zsidó koldusdiákot. Sokszor nevettem ezen az eseten s emlékére „The Royal Jug-bearer” (a királyi kancsóvivő) melléknevével ruháztam fel Nagy-Britannia jövendő uralkodóját. Atyjára üt a király többi gyermeke is. Szívesen emlékezem például a következő epizódra. Egy este díszbeszéd volt Sandringhamban Viktória királynő tiszteletére. Nekem Lujza hercegnőt kellett az asztalhoz kísérnem s midőn a walesi herceg, a mostani király, végigjártatta szemét a szalonban egybegyűlt vendégeken, hozzánk lépett s így szólt hozzám: – Vambéry, why did you not put on orders?(„Vámbéry, miért nem tette föl a rendjeleit?”) – Éppen mentegetőzni akartam, mikor a hercegnő – most Fife hercegné – közbevágott e szókkal: Papa! a professzor néhány könyvét aggathatta volna a mellére, az lett volna a legillőbb dekorációja! – VII. Edward király igaz megbecsüléssel volt hozzám mindig és legbecsesebb emlékeim közé teszem el azt az üzenetét, melyet főhadsegédével küldött abból az alkalomból, hogy néhány sor ajánlással elküldöttem számára egy példányát ez önéletírás angol kiadásának. „A király ”– így szól a levél – „meg van hatva az első kötetben levő ajánlástól és jól esik tudnia, hogy annyira ki volt érdemelve az a barátság, melyet önnel szemben kimutatnia, örömére szolgált.” Hamisítatlan demokratikus szellem uralkodott a mostani király udvaránál, mikor még a trón örököse volt; és ezt a szellemet otthonossá tette a Buckingham-palotában is, nem kis bosszúságára akárhány szűkkeblű arisztokratának. VII. Edward király jobban megértette korát, mint sok más fejedelmi testvére és semmi sem természetesebb, mint az ő népszerűsége Angliában és Amerikában.

Folytatás