Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

XIV. FEJEZET
Érintkezésem Abdul Hamid Szultánnal.

Minthogy épen fejedelmi elismerésről szólok, meg kell, hogy emlékezzem arról a fogadtatásról is, melyben a török szultánnál volt részem s mely különös ellentéte Konstantinápolyban régebben töltött napjaimnak.
Abdul Hamid szultánnal való személyes ismeretségem az időből ered, midőn a Resid pasával sógorságban levő Rifaat pasa házánál éltem. Ali Galib pasa, az előbbi fia, ki Abdul Medsid szultán egyik leányát bírta feleségül, francia nyelvre akarta taníttatni a feleségét s engem szemelt ki tanítójának, mert feltették rólam, hogy ismerve a török szokásokat, ügyelni fogok a háremélet szigorú szabályaira. Hetenként háromszor kellett megjelennem a pasának a bebeki öbölben levő palotájában és mindig egy eunuch vezetett a mabeinba, vagyis a hárem és a szelamlik közt levő szobába, hol leültem egy függöny előtt, melynek másik oldalán tanítványom, a hercegnő foglalt helyet, kit egyébként soha meg nem láthattam. Tanításom módszeréül az akkoriban divatozó úgynevezett Ahn-féle módszert választottam, mely egyes rövidebb mondatok betanulásából állott s ezeknek kapcsán a tanítvány lassankint megtanulta a szókincset és a formákat is. A függönyhöz fordulva előmondogattam a leckét: pere - baba; mere – ana; le pere est bon – baba eji dir; la mere est bonne – ana eji dir stb.; a hercegnő a függöny mögött mindezt fennhangon megismételte s a kiejtésben is igyekezett mindig szigorúan utánozni. Fatma szultánnak, így hívták a hercegnőt, lágyan csengő hangja volt, a miből azt következtettem, hogy szelíd a lelke is. Valóban kedves és jószívű nő volt, mert amidőn egy darabig már folyt a lecke, megparancsolta a mellettem , igazabban szólva: az ellenőrzésem végett ott álló eunuchnak, hogy szolgáljon nekem frissítővel s utóbb kérdezősködött állásomról és magánviszonyaimról is. A mabeinban adott e leckeóráim közben időnkint belépő látogatók közt különösen feltűnt nekem egy haloványképű karcsú fiú, ki sokszor leült mellém, megpihentette rajtam szemét és előadásaim iránt érdeklődni látszott. Kérdezősködtem, hogy ki légyen ő s hallottam neve Hamid efendi herceg, testvéröccse tanítványomnak, és hogy élénk eszével különösen kitűnik testvérei között. Természetes, hogy idő múltával egyéb emlékeimmel ez az emlékem is elhalványodott.
Visszatérve Közép-Ázsiából, hol egészen más körben mozogtak tanulmányaim, Törökországtól, könnyen érthető okok miatt, távol tartottam magam és az oszmán néppel annyiban érintkeztem, a mennyiben nyelvészeti tanulmányaim vonatkozással voltak a nagy török népcsalád messze nyugatra szakadt ágának nyelvi és etnikai múltjára. De ámbár újságíró tollammal leginkább Közép-Ázsia dolgaival foglalkoztam, mégis mélyen meghatott mindig a balsors, mely a portához társul szegődött. Nem lehetett közömbös reám nézve az a föld, melyről ifjúkorom álmait szőttem, mely örök hálára kötelezett nemes vendégszeretetével s a hol olyan jól éreztem magam, mint szülőföldemen. Részt vettem minden fájdalmában és szerencsétlenségében s mikor csak alkalmam nyílt reá, mindig lándzsát törtem Törökország mellett. Ha nem is tartottam fenn a személyes érintkezését a portával, mindig szent kötelességemnek ismertem, hogy síkra szálljak tollammal e sokszor igazságtalanul eláztatott nép érdekében. Törökbaráti érzelmeim természetesen nem maradhattak ismeretlenül a Boszporusz partján s midőn a törökországi vasút megnyíltával Sztambulba mentem, nyugodt és zajtalan, de annál melegebb és bensőségesebb fogadtatás jutott részemül a törökök és uralkodójuk részéről. A kölcsönös viszony csak lassankint állapodott meg köztünk s első utazásom alkalmával alig, hogy észre vettek, mert régi ismerőseim közül, harminc év elmúltával, már kevesen voltak életben és kevesen emlékeztek az egykori Rasid efendire, ahogy annak idején az udvar körében emlegettek. Második látogatásom alkalmával már sokkal jobban ment a dolog, mert újabb megjelenésemmel újra éledt a török társadalom körében a jövevény nyelvbeli tálentumának régi hírneve. A hol csak megfordultam, meglepődve néztek reám az emberek, mert sokan, kik régi időből nem ismertek, török efendi társalkodásomért. De hála régi összeköttetéseimnek, csakhamar eloszlott a személyemet körülvevő titokszerűség. A török napilapok hasábos tudósításokat közöltek csekélységemről és magasztalva szóltak azokról a szolgálatokról, melyeket, hosszas távollétem dacára az országnak tettem. Abdul Hamid szultán, ez az ép oly óvatos, felvilágosodott és nemzeti érzéstől áthatott, mint sajnos egy kissé félénk és határozottan önkényes fejedelem, nem akart mögötte maradni népének az elismerésben s minthogy első látogatásom idején egy kellemetlen eset megakadályozta benne, hogy jelét adja rokonérzésének, néhány hónappal az első látogatásom után személyes vendégéül hívtak meg a török fővárosba. Hogy feledve legyen a mulasztás, most valósággal fejedelmi fogadtatásban volt részem. A Perába vivő magaslaton, melyre mint nagyon szegény ifjú kalandor kapaszkodtam fel 1857-ben, most udvari hintó ragadott fölfelé egy udvari tiszt kíséretével, ki a pályaudvaron fogadott; s midőn a legelőkelőbb szállóban elfoglaltam a szultán parancsa folytán számomra készen tartott lakosztályt és nemsokára fogadtam a főszertartásmestert, ki átadta uralkodója üdvözletét, bajos lett volna nem gondolnom ismét pályám mesés alakulására. A múlt ködében elvonult szemem előtt első, patkányokkal nyüzsgő szállásomon Püspökynél, házőrző eb minőségem A. őrnagy magános házánál, népénekes és felolvasó szerepem a kávéházakban és küzdelmes pályám kezdetének sok más emlékezése. Órák hosszáig jártathattam volna szemem az ablakból és a Boszporusz minden egyes pontján és a régi események százával tódultak volna emlékezetembe, ha másnap reggel meg nem zavar ez édes ábrándjaimban a szultán hadsegéde, kivel a Jildiz-palotába kellett mennem kihallgatásra. Midőn a Csitkioszkban, hol a szultán reggel fogadni szokott, átvágtam a nagy előcsarnokon, köszöntésemre felálltak a marsallok, a tábornokok s a nagyrangú udvari hivatalnokok és szemem nem egynek arcáról olvasta le a csodálkozást azon, hogy hogyan, mi okból és mi végből látja a nagyúr olyan különös tisztességgel ezt a jelentéktelen külsejű, béna európai embert, ki még csak nem is követ. A szultán, midőn megjelentem előtte, néhány lépéssel elém jött, kezét nyújtotta és leültetett a mellette levő karosszékbe. Már első szavaim hallatára, mert olyan előkelő nyelven szóltam, ahogy csak tőlem tellett, meglátszott a csodálkozás a minden igazhívők uralkodójának arcán; amidőn pedig azt mondottam, hogy emlékszem reá abból az időből, midőn, mint tizenkét éves fiú jelen nővérének, Fatma szultánnak, Ali Galib pasa nejének palotájában azon a francia leckeórán, melyet e hercegnőnek adtam, a jég megtört s a máskülönben félénk és gyanakvó fejedelem úgy bánt velem, mintha régi ismerőse lettem volna. Intésére kiment a szobából szolgálattevő kamarása s én egészen magamra maradtam Abdul Hamid szultánnal. Olyan kitüntetés volt ez, minőben addig még nagyon kevés európai embernek volt része és nem is lehetett már azért sem, mert a szultán, járatlan lévén az európai nyelvekben, az udvari szertartás szabályai szerint nem maradhat négyszemközt külföldi emberrel. Beszélgetésünk jobbára a harminc év előtt élt emberekre és eseményekre fordult; atyjára, Abdul Medsid szultánra, kinek szintén bemutattak egy alkalommal, Resid pasára, lord Stratford Canningre, kire a szultán jól emlékezett és amaz idők sok más emberére, kérdésére és eseményére. Minél inkább belemerültünk a beszélgetésbe, annál inkább eltűnt szemem elől a felség fénye és nimbusza; úgy tetszett, mintha egy török pasa, vagy efendi állt volna előttem, minővel akárhánnyal ismerkedtem már meg Sztambul előkelőbb köreiben; csak az volt köztük a különbség, hogy Abdul Hamid szultán szellemének nem egy kiváló tulajdonságával, csodálatos emlékező képességével és az európai viszonyok bámulatos ismeretével nagy mértékben felülmúlta legtöbb, bármily nagytehetségű alattvalóját. Magától értetődik, hogy magamtartása mind bátrabbá és mind fesztelenebbé vált ezek után, s midőn a szultán cigarettával kínált meg és saját kezével gyújtotta meg hozzá a gyújtót, ellenállhatatlanul erőt vett rajtam a mély meglepődés, ily kedvesnek látva a korlátlan hatalommal uralkodó padisahot és Mohamed földi helytartóját, vagy – szintén gyakorta emlegetett nevén, – az Isten Árnyékát.
Az első kihallgatás tovább tartott félóránál s midőn a szultántól az ajtóig kisérve, keresztülmentem ismét a főméltóságokkal népes előcsarnokon, az emberek még jobban bámultak, mint az előbb és Sztambul udvari és Pera diplomáciai köreiben napokig emlegették azt a szokatlan viszonyt, mely a máskor félénk és tartózkodó szultán és csekélységem között fejlődött. Minthogy e viszonyt sokféle módon tárgyalták és magyarázgatták Európában is, röviden elmondom mi volt az oka a szultán velem szemben tanúsított figyelmének és miért vetettem reá oly nagy gondot, hogy kegyének birtokában maradhassak.
Mindenek előtt kiemelem, hogy bennem a szultán az első európai embert ismerte meg, ki egyformán otthonos a Kelet és a Nyugat világában, ki járatos volt mindkét világrész nyelveiben, szokásaiban és politikai viszonyaiban, ki vele szemben nem viselkedett európai módjára kimérten, hanem simulékony volt hozzá, mint a leghamisítatlanabb ázsiai. Mindig fez volt a fejemen, mikor előtte megjelentem; úgy köszöntöttem, mint a keleti ember szokta köszönteni fejedelmét. Beszédemben a megszokott dagályos szólásmódokkal éltem; úgy ültem, álltam és mozogtam, mint ahogyan keleti emberhez illik; egyszóval, minden tekintetben alkalmazkodtam a szokáshoz, melyre a nyugati ember sohasem ügyel a szultán jelenlétében; s minthogy ráadásul hatottam reá tapasztalataimmal, ő pedig nagy tudásszomjával sokféle dologban tényleg szívesen tanult, okvetetlenül magamra kellett, hogy vonjam figyelmét, már e tulajdonságaim ritka összetalálkozása folytán is. Abdul Hamid szultán barátságának és szeretetreméltóságának második oka egyrészről magyar származásomban, másrészről addigi publicista munkásságom törökbaráti irányában volt keresendő, mely utóbbiról azonban mindenesetre csak később szerzett tudomást. A legutóbbi orosz-török háború idején tüntető módon kimutatott barátságunk mélyen meghatotta a szultánt és a keresztény magyar testvérnemzet iránt érzett szimpátiája valóban melegnek és őszintének mondható. A mi pedig írásaimnak netalánvaló érdemét illeti, a szultánnak éppúgy, mint a törököknek általában, volt tudomása törökbaráti publicista munkásságomról, de a török fajra vonatkozó nyelvészeti és néprajzi műveimről nem volt halovány sejtelmük sem. Hírét sem hallották soha és midőn átadtam a szultánnak egy példányát „Ujgur nyelvemlékeim”-nek, kissé meglepődve így szólt hozzám: – Sohasem hallottuk hírét ily régi török nyelvemlékek létezésének és valóban nagyon érdekes, hogy őseink már az iszlám felvételének ideje előtt is általában írástudók voltak, mint ahogy világosan kitűnik ez idegenszerű írásjelekből. – Abdul Hamid szultán ügyességének és finom érzékének jellemzésére megemlítem még hogy azonnal felismerve az ó-török dolgok iránt való élénk érdeklődésemet, elsőül hívta fel figyelmemet a kisázsiai Szöjut-nek (az ottomán dinasztia bölcsőjének) fogadótermében függő képeire s az Oszmán mauzóleumában őrzött képekre, és a büszkeség egy nemével mondotta, hogy e képek török festő kezének művei. Elmondotta továbbá, hogy a császári családban, mely szigorú elzárkózottságban él a többi más oszmánlitól, jelentékeny számmal használnak olyan török szókat és kifejezéseket, melyek ismeretlenek a külső befolyásoknak inkább kitett oszmánság többi része előtt. A szultán idézett néhány példát is s midőn azokban és azerbajdzsáni, vagyis turkomán nyelvmaradványokra ismertem, kedvteléssel mosolygott, mert úgy vélte, hogy e nyelvemlékek bizonyságot szolgáltatnak az oszmán dinasztia hamisítatlanul megőrzött nemzeti jelleméről. Engem nagyon meglepett e jele a hiúságának, mert a törökök néhány évtizeddel azelőtt még szégyellték török voltukat – mert durvaságuk jelzőjét látták benne – s most íme láttam, hogy büszkeségét leli benne uralkodójuk!
A szultán hozzám mutatott figyelmességének harmadik és nyilván legnyomósabb oka tollam nemzetközi voltában keresendő és főkép abban, hogy írásaimnak mindig súlya volt Angliában. Abdul Hamid szultán, ügyes diplomata és nagy emberismerő létére, s különben is egyike lévén a legravaszabb keleti embereknek, kiket valaha ismertem, nagy súlyt vetett reá, hogy miképpen gondolkoznak és beszélnek róla Európában. A nyugati közvéleményt, melyet oly nagyon le szoktak nézni előkelőségükben tetszelgő legfőbb köreink – noha a kedvezőtlen bírálattal szemben nem képesek elrejteni érzékenységüket – a szultán mindig nagyra tartotta, s azzal a törekvésével, hogy a maga javára hangolja, kétségtelen bizonyítékát szolgáltatta annak, hogy több érzéke van a politikai és társadalmi viszonyok iránt, mint akárhány keresztény fejedelmi testvérének. Tudva, hogy Európától függ jövője, mindig rajta volt , hogy kedveltté tegye magát nemcsak az egyes udvaroknál, hanem Európa különböző népeinél is és elhárítson mindent, a mi okot szolgáltathatna a gáncsra és a keményebb bírálatra. Angliának szemmel láthatólag különösen nagy fontosságot tulajdonított, mert ámbár közömbösséget színlelt, sőt néhanapján ellenséges kedvet is fitogtatott, lelke mélyén mégis szilárdul meg volt győződve róla, hogy Angolország, saját érdekére való tekintettel is, kénytelen lesz fenntartani az ottomán államot és a válságos pillanatban közbe fog lépni és segítségére siet. Palástolni akarva reményének e végső horgonyát, sokszor bocsátkozott ugyan szerelmi enyelgésbe Franciaországgal, sőt Oroszországgal is, hogy bosszantsa és meghökkentse az angolokat, de vele folytatott beszélgetéseim közben akárhányszor láttam, hogy merőben más érzelmeket és reménységeket táplál lelkében. Abdul Hamid szultán mindig rendkívül ideges és ingerlékeny természetű ember volt; a legmélyebb felindultság vett rajta erőt sokszor akarata ellenére is, reszketett minden tagjában, hangja megtagadta a szolgálatot. Ilyen lelki állapotában elmondotta egyszer, hogy a legmelegebb angol szimpátiákban nevelkedett, hogy atyja mindig Angliát mondotta Törökország legjobb barátjának, és hogy trónra lépve, íme, Gladsttone politikája és Egyiptom megszállása következtében, a legszomorúbb tapasztalásokat tette. Előttem ekkor szétfoszlott a tettetés minden szövedéke és mélyen bele láthattam a lelkébe e rendkívüli férfiúnak.
Az ottomán államérdekeknek leginkább kedvező angol szövetségről folytatott egyik beszélgetésünk közben történt, hogy a szultán, a társalkodás hevében, elmondotta a következőket: – Hat vagy hét éves lehettem, midőn Istenben megboldogult atyám magához hívatott, hogy elküldjön nénéim egyikéhez. Egyik szobájában találtam; a kanapén ült, bizalmas beszélgetésbe merülve egy idősebb keresztény úrral. Midőn atyám meglátott, reám szólt, hogy jöjjek közelebb és csókoljak kezet a mellette ülő idegennek. Én sírva fakadtam, mert mélyen felháborító volt reám, az akkor még merőben tapasztalatlan gyermekre nézve az a gondolat, hogy kezet csókoljak egy gyaurnak. Atyám, ki egyébként maga volt a megtestesült szelídség, haragosan reám rivallt és így szólt hozzám: „Tudod-e, hogy ki ez az úr? Az angol követ, legjobb barátja hazámnak és országomnak, és az angolok, bár nincsenek velünk egy hiten, mégis leghívebb szövetségeseink.” Én ekkor tiszteletteljesen megcsókoltam az öreg úr kezét. Lord Stratford Canning, a bőjük elcsi volt. Atyám szavait pedig mélyen az elmémbe véstem és így nőttem fel azzal a gondolattal, hogy az angolok a mi legjobb barátaink. Milyen keserű csalódás ért utóbb, midőn a trónra léptem! Anglia cserben hagyott (mert a Márványtengeren rendezett flotta-tüntetés, mint Konstantinápolyban mondogatták, inkább volt érdekében Angliának, mint Törökországnak, a mi egyébként éppenséggel nem áll), követei – tudniillik Elliot és Layard – elárultak s midőn pénzzavaromban csekély 150,000 font sterling kölcsönért fordultam hozzájuk, megtagadták kérésemet. Tehát ezt mondják nálatok, Nyugaton, barátságának és nekem így váltak semmivé ifjúkorom szép emlékei – kiáltotta a szultán és nagyot lélegzett. Sehogy sem fért a fejébe, hogy Anglia nem adhat nagyobb kölcsönt, vagy ajándékot, a parlament beleegyezése nélkül. A keleti fejedelmek még mindig nem hiszik el ezt, mert az alkotmányt és a népképviseletet szemfényvesztésnek tartják, mely nem való másra, mint a nagyközönség megtévesztésére. A törzsökös ázsiai ember egyébként merőben érthetetlennek tartja a Nyugat szabadelvű kormányformáját és Feth Ali sah tudvalevőleg így szólt egyszer Malcolm angol követnek: – És te még hatalmas uralkodónak mondhatod királyodat, aki parancsot osztogattat magának hatszáz alattvalója (t.i. a parlament tagjai) által s ki kénytelen e parancsnak engedelmeskedni? Megköszönném én szépen az ilyen koronát – mondotta Irán minden királyának királya; és körülbelül így gondolkozott Nordau Miksa barátom is, ki Bevett hazugságok című könyvében a bolondok házába küldi Európa igazi alkotmányos királyait, mert uralkodónak képzelik magukat, holott rajtok uralkodnak mások.
Feth Ali sah módja szerint, sőt nála is határozottabban gyűlölt minden szabadelvű kormányformát Abdul Hamid szultán. Soha nem is titkolta ez érzelmét és több évi érintkezésünk közben ismételve nyíltan és leplezetlenül kifejezést adott előttem ebbeli nézetének. Egyrészről, mint mondottam, nyelvem és szokásaim szerint hamisítatlan török voltom ajánlott bizalmába – mert mindig Resid efendinek szólított és annak is tekintett – és ez a körülmény oszlatta el vele született félelmét és bizalmatlanságát. Másrészről meg az angol trónörököshöz való viszonyom és a Viktória királynőtől kapott meghívásom volt az oka, hogy többet látott bennem közönséges írónál és utazónál; valósággal az angol udvar és kormány – e két fogalmat ő elválaszthatatlannak hitte – meghitt emberét láthatta bennem, kinek bátran feltárhatja szíve érzelmeit.
– Mindig képmutatók és tányérnyalók vesznek körül – mondotta nekem egyszer. – Lelkemből utálom már az örökös csúszást-mászást. Mindenki csak ki akar aknázni, mindenki a magánérdekét akarja nálam kielégíteni és nem hallok mást, mint üres hazugságot és alávaló hamisságot. Higgye el nekem, sokkal többre becsülném a még oly keserű igazságot, mint azt a sok ostoba hízelkedést, mellyel folyton tartanak Beszéljen csak velem nyíltan; ön gazdagabb nálam az évek számában és tapasztalásban, ön egyformán otthonos a Nyugaton és a Keleten s én nagyon sokat tanulhatnék öntől. – Ez az őszinte, a keleti hatalmasok ajkáról nem épen mindennapi beszéd, természetesen még jobban fölbátorított és amaz órák alatt, melyeket bizalmas egyedüllétben töltöttem Abdul Hamid szultánnal, bízvást megérinthettem a török udvar belső és külső politikájának legérzékenyebb és legsebezhetőbb pontjait és méltóságviselőinek jellemvonásait. A szultán mindig meglepett egészséges megjegyzéseivel. Keservesen panaszkodott legfőbb minisztereinek megbízhatatlansága miatt, nem a leghízelkedőbb jelzőkkel illette őket és e látszólag hatalmas kényúrnyilatkozataira kísérteties fényt vetett a tehetetlenség és a szomorú elhagyatottság. Egy alkalommal, midőn felhívtam figyelmét legfőbb udvari tisztjeinek tisztátalan magatartására, nagyon felindultnak látszott és felkiáltott: – Azt hiszi, hogy nem ismerem valamennyit és nem tudok mindent? Fájdalom, nagyon is jól. De honnan vegyek más és becsületes embereket oly társadalomban, mely évszázadok óta fetreng a bűnnek ebben a fertőjében? Csak az idő és a művelődés volna képes javítólag hatni ebben a tekintetben, más nem. – És a szultán, minden régebbi szokás ellenére, tényleg olyan fiatal embereket fogadott környezetébe, kik kitüntetéssel végezték iskoláikat és semmi néven nevezhető összeköttetésben nem voltak az előkelő családokkal. Új környezetet akart magának teremteni és miként e meghittjei otthon, én a külföldön voltam bizonyítékát adandó hozzá való barátságomnak. Megkért, hogy havonta legalább kétszer török nyelven írott jelentést küldjek számára az európai közvéleményről, a politikai napi kérdések állásáról, a Törökország határain kívül élő iszlám viszonyairól és válaszoljak hozzám intézendő kérdéseire.
Készségesen megígértem szolgálataimat, de csakhamar észrevettem, hogy a nekem oly ritka őszinteséggel tett vallomások nem felelnek meg a szigorúan keleties elvekben fölnevelkedett fejedelem belső meggyőződésének; mert, midőn egy alkalommal a beszélgetés hevében bizonyos - noha igen enyhe bírálatot magukban rejtő – megjegyzéseket tettem, midőn bátorkodtam ő felsége némely rendszabályait és nézeteit célra nem vezetőnek, vagy fölöslegesnek minősíteni, arcán nyomban felismertem kellemetlen érzésének és megütközésének jeleit és ez időtől fogva homályt vontak egyes felhők a mi kölcsönös érintkezésünk egére. De hogy is lehetett volna másképppen? A hatalmasok, és különösen, ha még keletiek is hozzá, sokkal inkább megszokták a tömjénezést, semhogy jól eshetnék nekik a pőre igazság kemény falatja s a korlátlan uralkodó, ha nemcsak hatalom, de szellemi képesség dolgában is fölötte áll környezetének, nem veszi be szívesen az ellenkező nézetnek – ha még úgy megcukrozott – keserű piruláját. Abdul Hamid szultán uralkodásának kezdetétől fogva sohasem tűrte az ellenmondást és bár látszólag türelmesen meghallgatta a tanácsot, nem téríttette el magát előre elfoglalt álláspontjától; ha akadt nagyvezér, ki feltűnt egyéni felfogásának állhatatosságával, mint például Khaireddin pasa, Kiamil pasa, Ahmed Vefik pasa és mások, mennie kellett haladéktalanul. Mindenesetre meg kell hagyni, hogy a szultán hiányos nevelésének nem egy hibáját tette jóvá szokatlan éleselméjűségével. Beszélgetés közben ritka esetben árulta el, hogy minden iskolázottság nélkül szűkölködvén, még saját anyanyelvében sem dicsekedhetik irodalmi tájékozottsággal. Sokszor így szólt hozzám: – Kérem, beszéljen inkább közönséges török nyelven! – Óriási emlékező tehetségével könnyűszerrel értékesítette még évek múltával is azt, a mit egyszer hallott és bizonyos szóvirágokkal képes volt tévedésbe ejteni európai látogatóit. De alapjában véve borzasztóan tudatlan ember volt és nagyon is rá lett volna utalva, hogy kioktassák; ámde uralkodói méltóságánál fogva és még inkább, mint „Isten földi árnyéka”, kénytelen volt mindentudónak tartani magát. Jól tudva ezt, későbbi érintkezésünk közben igyekeztem tartózkodóbb lenni; egyre óvatosabb lettem kijelentéseimben s midőn a szultánnak ez feltűnt, a perzsa költemény szavaival válaszoltam:
„Kurbi Sahan atesi szuzan buved”
(„A fejedelem közelsége az égő tűzhöz hasonlatos”),
mely kijelentésemet megelégedett mosollyal fogadta. Egyszóval, amolyan néma tanácsadója lettem és nagyon sajnálom, hogy a Boszporusz-melléki európai diplomaták nem ily értelemben ítélték meg helyzetemet s mindenféle rejtett politikai célzatokat tulajdonítottak nekem, és, hogy a szultánhoz való viszonyom – ki órák hosszáig tartott szobájában és ilyenkor még legmeghittebb kamarását is eltávolította – elkerülhetetlenül bőséges anyagot szolgáltatott mindenféle hozzávetésre. Gyakran megleptek és kellemetlen érzést keltettek bennem azok a megnyúlt arcok, elképedt ábrázatok és kétségbeesett pillantások, melyekkel a szultán közvetlen környezetében levő udvari szolgák reám bámészkodtak, midőn a hosszú kihallgatás után keresztül mentem a parkon vagy előcsarnokon. Ez egyszerű emberek a megtestesült ördögnek, vagy bűvésznek tartottak, ki behálózta fejedelmüket és Isten tudja, még mire juttatja. Kevesen voltak köztük, kik jó híremet terjesztették és túlnyomó részükben mélyen meg voltak győződve róla, hogy minden egyes látogatásom után teméntelen pénzt és drágaságot cipelek magammal a hitetlenek országába. Midőn utóbb, az udvarnál élő moszlim tudósokkal és mollákkal való érintkezésem révén, az iszlám gyakorlati ismerőjének hírébe jutottam és feltűnést keltettem perzsa és tatár beszédemmel, még nagyobbá lett a csodálkozás, és még jelentősebb a fejcsóválás egyéniségem titokszerűsége miatt. Legazdálkodott indiai hercegnek, az oroszok által Turkesztánból elkergetett tudósnak, de legtöbbször veszedelmes embernek tartottak, kit a szultán bár soha meg ne ismert volna. Pera európai köreiben is titokzatos embernek hittek, mert ha nem is tettem egyebet, mint azt, hogy a császári kincstárban egymagamban, vagy magyar akadémikusok társaságában Hollós Mátyás királynak Budáról a török által Konstantinápolyba hurcolt könyvtára után kutatgattam és jelentékeny részét meg is leltem, a szálló hír mindig csak Angolország titkos politikai ügynökét gyanította bennem. Egy ismeretes diplomata ki is mondotta rólam: – Ce savant est un homme dangereux, il faut se défaire de lui. – De a jó ember tévedett, mert sem veszedelmes ember, sem bármely állam titkos ügynöke nem voltam; először azért nem, mert önérzetem mindig idegenkedett a diplomáciai titkos szatócskodástól és másodszor nem tudom, melyik kormány tarthatta volna szükségesnek, hogy titkos ügynököt is alkalmazzon nagy költséggel fenntartott követségén kívül. Azt, hogy a szultánnal folytatott politikai beszélgetéseim közben mindig Ausztria-Magyarország és Anglia pártján voltam; hogy élesen szembeszálltam Oroszországgal és ostoroztam az éjszaki nagyhatalom hitszegését, barbárságát és telhetetlen földéhségét, titkolni egyáltalán nem kívánom. Oroszellenesebb minden töröknél, de magánál a szultánnál is bizonyára én sem lehettem s minél alaposabban bemártottam Oroszország politikáját, annál nagyobb szolgálatot véltem tenni európai műveltségünknek. A szultán, elhárítandó minden gyanút, egy alkalommal Nelidov orosz nagykövettel együtt akart meghívni udvari ebédre, de ezt a tisztességet határozottan elhárítottam magamról. A követek közül csak a perzsa követtel, Maurocordato görög meghatalmazottal és Marschall báróval együtt vettem részt nyilvános udvari ebédeken és a diplomata urak nagyot bámultak, látva a figyelmességet, mellyel a szultán kitüntetett.
E kegyeltségem és kivételes helyzetem több évig tartott szakadatlanul. Míg olyan törökbaráti embert és az iszlám olyan védőjét látta bennem a Nagyúr, ki fanatikusan szépíti a keleti kormányrendszernek európai részről felhányt hibákat, Törökországot mindig csak a méltatlanul megtámadott országnak tekinti és soha, sehol sem hajlandó igazat adni az európai politikának, mindaddig megajándékozott osztatlan bizalmával és meglepett tartózkodás nélkül való nyíltszívűségével.
Minthogy az oszmán körökben éveken át szerzett tapasztalataim szerint a szultán egyéniségét mindenki rendkívülinek, szinte emberfölöttinek tartotta, különösen meglepett ez a szokatlan kedvessége. Úgyszólván meghitt barátjának tekintett; úgy beszélt velem a birodalom ügyeiről, mintha magam is oszmanída és Törökország társuralkodója lettem volna. Olyan nyíltsággal vitatta meg velem a legkényesebb politikai kérdéseket, mint a nagyvezérrel és minisztereivel nem szokta soha és ehhez képest szóbeli és Budapesten kelt írásbeli nyilatkozataim is, olyan fesztelenek és tartózkodás nélkül valók voltak, a minőket bizonyára csak ritka esetben hallhatott azelőtt.
Ha pusztán török érdekekről s az ország belső reformjairól lett volna szó köztünk, nem lett volna reá alkalom, hogy a szultán megrendüljön belém helyezett bizalmában. De Abdul Hamid szultán elméjét főkép a külső politika foglalkoztatta s mivel e tekintetben nem lehettem vele egy nézeten mindig és föltétlenül, bizonyos idő múlva be kellett következnie a kezdetben meleg viszony ha nem is föltétlen megszakításának, de elhidegülésének. Egy időben főképen az egyiptomi kérdés körül folytak beszélgetéseink. A szultán gyakran panaszkodott a miatt, hogy baljóslatú csillagzat uralkodik külügyi politikáján; hogy oly sok öröklött tartományát vesztette már el; hogy különösen fáj lelkének, hogy koronájának legdrágább gyöngyét, a Nílus vidéket elvesztette és hogy mindenek fölött elszomorítja az angolok hitszegése. Haragja természetesen leginkább az angol kormány ellen fordult és ámbár nem volt épen jószívvel Európa egyetlen egy kabinetjéhez sem, sőt azt mondhatnám, hogy egyforma módon gyűlölte őket és félt valamennyitől, mégis az angol kormány volt szemében a legkárhozatosabb; akár liberális volt, akár konzervatív. Különösen arra a két angol nagykövetre neheztelt nagyon, kit közvetlenül trónra lépte előtt és után küldött Konstantinápolyba a londoni kabinet. Midőn Lady Layard egy alkalommal reám bízta értékes keretbe foglalt arcképét, azzal, hogy adjam át nevében a szultánnak, s én e megbízásnak egy esti látogatásom alkalmával eleget tettem, az érzelmeit máskor mindig féken tartó nagyúr haragra lobbant és rámutatva a képre így szólt hozzám: – A legnagyobb tisztelettel viseltetem e hölgy iránt, mert a háború idején ritka feláldozással tett jót megsebesült katonáimmal s ezért örök hálával vagyok adósa; de a férjét – így folytatta – kitéptem a szívemből, mert rútul visszaélt barátságommal. – S így szólva, jobb kezével a melléhez kapott, mintha ki akart volna tépni belőle valamit és üres kezét a föld felé lódítva, ingerülten dobbantott lábával, mintha szét akarta volna taposni, a mit szívéből kitépett. a szenvedélyességnek ilyféle jeleneteit jobbára török asszonyoktól láttam és a szultán jellemében is sok az olyan vonás, melyet a hárem-életben ölthetett magára. Igyekeztem megbékélni a felindult uralkodót, hangoztatva, hogy Layard csak kötelességét teljesítette, midőn ép úgy , mint a többi nagykövet, értesítéseket küldött kormányának és hogy csak azok az urak hibáztak, kik nyilvánosságra adtak efféle bizalmas közleményeket. Idéztem továbbá a Korán e mondását: „La zeval fil szefirun” („a követ nem hibás”); de kárba veszett minden fáradozásom, mert a szultánt kihozta sodrából, ha csak nevét is hallotta ez érdemes angol diplomatának; nem akart és nem is tudott különbséget tenni az államférfiú és a magánember cselekedetei közt.
Semmi esetre sem lehetett megtagadni minden igazságot a szultán felfogásától, különösen, ha tekintetbe vette az ember, hogy sokszor szerezhetett keserű tapasztalást; de a jog és a méltányosság egészen másnemű fogalom a politikában, mint a közönséges életben és Abdul Hamid szultán határozottan és inpolitikusan cselekedett, midőn nem véve tekintetbe Angolország életbevágó érdekeit, oly politikát várt az államtól, mely lehetetlenségszámba ment egyrészről a megváltozott helyzet, másrészről pedig a szigetországban magában Törökország ellen támadt antipátiák miatt. A szultán soha sem tudta értéke szerint méltányolni azt, hogy a konzervatívok Gladstone minden Atrocitymeeting-jei dacára meg merték tenni, hogy hajóhadat küldöttek a Márvány-tengerre és ezzel megakadályozták azt, hogy az oroszok elfoglalják Konstantinápolyt. Ő mindig csak az angol liberális kormány dulcignói és szmirnai komédiáját látta és nagyobb hitszegésnek tartotta Egyiptom megszállását Oroszország minden kihívásánál és minden méltatlanságnál, melyet a nyugati hatalmak részéről tűrnie kellett.
Az idők folyamán természetesen mindjobban el kellett hidegülni a viszonynak a porta és a st. jamesi kabinet közt. Inter duos litigantes Oroszország volt a lertius gaudens; midőn pedig az addigi elhidegüléshez hozzájárultak még az örmény zavarok is, a két európai nagyhatalom tökéletesen szerepet cserélt Ázsiában, mert az ősi orosz ellenség drága szövetségese és meghittje lett a török udvarnak (de nem a török népnek), Angliát pedig az ottomán császárság diabolus rotaejának tekintették. Az örmény zavarokat illetőleg semmi esetre sem volt teljesen ok nélkül való a harag, mert ámbár Londonban sulyt vetettek reá, hogy a nyilvánosság előtt távol tartsák magukat az örményországi hegyek közt támadt politikai mozgalomtól, kétségtelen, hogy angol ügynökök izgattak Kis-Ázsia északi részében. A szultán pontosan tájékozva volt ez eljárásról, mely egyformán vétett az okosság és a becsületesség ellen. A Jildizben tudták, hogy mit forraltak Londonban, Párizsban, New-Yorkban, Marseille-ban stb. a hincsákisták s a többi forradalmi bizottság, mert a kémszolgálatot maguk az örmények végezték. Már az 1890-ik év őszén panaszkodott nekem a szultán ez üzelmek miatt s egy évre reá, beszélgetés közben, ezt a kijelentést tette előttem: – Azt mondom önnek, hogy végezni fogok ezekkel az örményekkel. Olyan pofont adok nekik, hogy rövidesen elmegy a kedvük minden forradalomcsinálástól. – E pofonnal a nemsokára ezután bekövetkezett mészárlásokra gondolt. A szultán szavát tartotta. A konstantinápolyi és a Kis-Ázsia sok más helyén csinált borzalmas vérfürdő nem ok nélkül háborította fel a keresztény világot, noha másrészről nem kellett volna megfeledkezni arról sem, hogy a keresztény Oroszország és Ausztria talán kevésbé kiáltó módon, de nem kevésbé vérszomjasan lépett fel a saját hatalmi körében támadt forradalommal szemben. A szultán tudta is, hogy erőszakos eljárása fellázította ellene Európa közvéleményét. Volt tudomása e szép címeiről: „Great Assasin”, „Sultan Rouge”, „Abdul the Damned” stb., s egy alkalommal, a Nyugatnak személye iránt való elkedvetlenedésére célozva, a következő megjegyzéssel látszott a mentség egy nemét keresni a nevében elkövetett kegyetlenségekre: – A keresztény világ örökös agyarkodásával és támadásaival - így szólt a szultán – úgy szólván reákényszerítettek e drasztikus eszközök alkalmazására. Oláhország és Görögország elszakadásával Európa levágta mindkét lábát a török állam testének. Bulgária, Szerbia és Egyiptom elvesztésével a kezünket vágták le, most pedig legfontosabb életszerveinket akarják kikezdeni az örmény zavarokkal és a beleinkben akarnak gázolni, – ez volna a kezdő lépés megsemmisítésünkre, és ez ellen védekeznünk kell minden erőnkből. – És a szultán, a teljes pusztulás minden szembetűnő jele dacára, valóban még mindig nagyralátó gondolatokkal járt birodalmának megújhodását és biztosságát illetőleg. Gyakran beszélt a kapitulációk megszüntetéséről és arról a biztos haszonról, melyet szövetségi terveitől remélt. Nagy bizalmát vetette mindig az általa megindított pániszlám mozgalomba. melyet tényleg nagy ügyességgel vezetett. Ügynökei bejárják Indiát, Dél-Oroszországot, Közép-Ázsiát, Kínát, Jávát és Afrikát, mindenhol a hitbuzgóságot, a khalifa hatalmát és tekintélyét hirdetik, de mindeddig nem értek el mást, mint azt az erkölcsi sikert, hogy a szultán születésnapját széltében-hosszában megülik az egész iszlám világában és hogy vetik a fonalat, mellyel össze fog szövődni az egység köteléke. Egyszer, midőn e terveket szóba hoztam előtte, határozottan tagadásba vette létezésüket és adta a meglepődöttet. A jövőnek e tervei legsajátabb művei voltak, melyekről csak legmeghittebb szolgái és hivatalnokai előtt szólott, de senki más előtt, még miniszterei előtt sem, mert az utóbbiakat semmi bizalomra nem méltó, kapzsi szerencsevadászoknak nyilvánította. – Hogyan is bízhatnám minisztereimben? – mondotta egyszer – A minapában magamhoz hívattam este a rendőrminiszteremet és tökrészegen állított be hozzám. Kikergettem a disznót a szobámból és másnap elbocsátottam.
Azt, hogy maga volt oka e bajnak s hogy szigorúan önkényuralmi és autokratikus irányával lehetetlenné tette, hogy új nemzedéke támadjon jóravaló hivatalnokainknak, hogy alatta államférfiúi tehetség nem boldogulhatott – sohasem akarta belátni, noha több alkalommal céloztam erre és emlékeztettem a próféta ez intelmére: „Tanakodjatok egymással.” Javíthatatlan ó-török volt és az is maradt.; szabadon akart rendelkezni Istentől vett tekintélyének árnyékában s midőn első titkára egy alkalommal közölte vele, hogy kedves embere voltam Mahmud Nedin pasa volt nagyvezérnek, Ignatiev ismert barátjának, e szóval fordult hozzám: – Igen, Mahmud Nedin pasa ritka tehetségű férfiú volt, igaz török és moszlim s hűséges szolgája uralkodójának!
Mihamarább beláttam, hogy ilyen fejedelemmel nem mehetek sokra és a nélkül, hogy élesen szembe szálltam volna vele, hallgatagon ragaszkodtam politikai felfogásomhoz. Most már nagyon érthetőnek látom azt, hogy felkeltettem visszatetszését s különösen azt, hogy rossz szemmel nézte angol-szimpátiámat. A szultán azt várta tőlem, hogy föltétlenül helyeselni fogom politikai nézeteit; azt remélte, hogy olyan barátot lel bennem, ki szigorúan törökös érzülettel nézve a dolgokat, szembeszáll az egész kereszténységgel s mint egynémely túlzó európai ember tényleg meg is tette, nemesnek, dicsőnek, emberségesnek és igazságosnak csak a Kelet fogja feltüntetni, a Nyugatot pedig elvetemültnek, durvának és rablótermészetűnek. De hát ennyi már mégis csak sok lett volna a török-szimpátiákból. Sokkal jobban át voltam hatva mindig nyugati műveltségünk nagy előnyeitől és sokkal mélyebben meg voltam győződve a tizenkilencedik század eszméinek áldásos hatásáról, semhogy egyszerűen felhasználtattam volna magam arra, hogy dicshimnuszt zengjek a rothadt, züllött és zsarnoki Ázsiának és magasztaló szóval fölébe helyezzem az ó-világot az újnak. Nem! Erre nem bírhatott volna reá semmi fejedelmi kegy a világon s midőn a szultán ezt észrevette, kezdett közömbössé válni irántam, sőt egy alkalommal azt mondotta nekem, hogy nem szereti az olyan gyermeket, ki két anyához ragaszkodik és anélkül, hogy élesen jelezte volna ellenséges érzületét vagy idegenkedését, mert nemzetközi írói voltomat mégsem vehette közömbösen, látszólagos kegyességgel bocsátott el magától. Ő megcsalódott bennem, de én maradtam a mi voltam, Törökország barátja.
Hogy miképpen eshetett meg az, hogy dacára e rosszindulatnak, még később is sok éven át tekintélyben álltam a szultán előtt, sőt hogy több ízben vendégül hívott Konstantinápolyba, ennek csak abban lelhetem magyarázatát, hogy mindenki, sőt önmaga ellen is érzett minden bizalmatlansága mellett sem feledkezett meg arról haszonról, amelyet tollamtól remélhetett. Abdul Hamid szultán, mint már említettem kimondhatatlanul félt az európai közvéleménytől, mellyel minden tekintetben számot vetett; mindig a felvilágosodott, szabadelvű, hazafias, rendszerető és lelkiismeretes uralkodó színében akart a világ szeme előtt állni. Mindig igyekezett fényeskedni műveltségének abban a csekélyke, vékony mázában, melyet rendkívül fogyatékos nevelésével és röptében tett európai utazásában (1868) öltött magára. Franciául nem tudott, de azért hellyel-közzel bele vetett egy-egy francia szólásmódot török beszédébe, ily módon akarva hatni a követekre és előkelő vendégeire, mint ahogy a moszlim tudósok körében meg teológiai szakkifejezéseket igyekezett keverni mindig szavaiba, holott soha a félművelt moszlim ember színvonaláig sem emelkedett. Minthogy ritka emlékezőképességgel volt megáldva, soha sem jött zavarba az efféle fogások miatt; de tudása nemcsak európai, hanem az ázsiai tudományokban is nagyon szűk téren mozgott, mert jólelkű és nagyon is szelíd atyja nem szorította egyik gyermekét sem a tanulásra. Kemal efendi, a császári hercegek nevelője, hihetetlen dolgokat beszélt nekem az ötvenes években császári tanítványainak hanyagságáról. Resad efendinek, a prezumptív trónörökösnek, volt érzéke a perzsa és az arab nyelv iránt s már ifjú korában kísérleteket tett a perzsa versírásban, de Hamid efendit, a mostani szultánt nem volt oly könnyű dolog az iskola padjára kényszeríteni. Ő nagyobb kedvét lelte a hárem cselszövéseiben és a hárem pletykáiban s a ki tájékozódást keresett a császári gynécée egyes lakóiról, csak Hamid efendihez fordult a felvilágosításért. Kár, hogy ifjú korában az eszes és valóban tehetséges herceg nem részesült jobb nevelésben. Ki tudja, hogy nem a legjobb fejedelmek egyike vált volna-e belőle az oszmanidák trónján?
Reám nézve mindig rendkívül érdekes volt az érintkezés e férfiúval, nemcsak fejedelmi, hanem emberi és különösen keleti mivoltáért. Midőn az est óráiban magunkra voltunk a Chalet-kioszk szobájában, kölcsönösen kémleltük egymás gondolatát, mert a császári róka nagyon jól tudta, kivel van dolga; és ha jó sokáig figyeltük már egymást , a szultán valami közömbös kérdéssel szakította meg a csendet, vagy, a mi ritkábban esett meg, ázsiai és európai élményeim részleteiről tudakozódott. Minthogy nem illő a kalifához, vagyis Mohamed jog szerint való utódjához, hogy bizalmas módon érintkezzék egy hitetlennel, vagy, a mi még súlyosabb beszámítás alá esik, hogy tanácsát kérje, a szultán úgy bánt velem, mint valami korosabb és világlátott igazhitűvel; mindig török nevemen, Resid efendinek szólított és különös súly vetett e névre olyankor, midőn jámbor vagy tudós moszlimok is voltak jelen a kihallgatáson. Abdul Hamid szultán, egyike lévén a legnagyobb charmeuröknek, mindig érti a módját, hogy egy vagy más módon elbájolja vendégét. Szívesen mond bókot, maga szolgál gyújtóval vendégének a cigarettához és igyekszik olyan kedves lenni, hogy a világ legegyszerűbb polgára sem volna képes őt abban utolérni.
Mindez természetesen arra való, hogy kedvességével körülhálózza és megigézze látogatóját. Hellyel-közzel nagy mértékben színészkedik is; haragot, örömet és meglepődést színlel tetszése szerint és soha sem felejtem el azt a jelenetet, melynek az egyiptomi dolgok egy kissé élénk vitatgatása közben lettem tanújává. Mérsékelni akarva Angolország ellen való haragját, megemlítettem, hogy az egyiptomi államadóság letelte után kétségtelenül megkapja ismét a szokott évi adóját. A szultán félreértette szavaimat és abban a hitben, hogy váltságpénzről szólottam, felugrott és szörnyen ingerült hangon így rivallt reám: – Hogyan! azt hiszi, hogy odaadom pénzen azt a földet, melyet kard élével hódítottak meg őseim? – És vékony lába szárai reszkettek bő nadrágjában, a fez hátra csúszott a nyakába, keze rángatódzott s ő maga félig ájultan esett vissza székére. Pedig hát ez az ingerültsége csak tettetés volt épp úgy, mint azzal a másik alkalommal, midőn rá akarva venni minden áron, hogy lépjek szolgálatába és maradjak állandóan Sztambulban, hevesen megkapta mind a két kezem és biztosítva változatlan kegyéről, nagy rangot és kincseket ígért. A ravasz és gyanakvó férfiút az indította e gyöngédségre, hogy alapos ismerőjét látta bennem a mohamedán országnak, különösen pedig Törökországnak. Nem egyszer így szólt hozzám: – Hiszen ön jobban ismeri országunkat és nemzetünket, mint mi magunk! - A régi udvari körökkel való személyes ismeretségem már kevésbé volt ínyére s nem lelte örömét régi törökbarátiságommal szerzett népszerűségemben sem; de kénytelen volt vele számot vetni és akarva, nem akarva, megtartani színlelt jóindulatában. Nevezetes dolog, hogy e szigorúan ónkényuralmi elveket követő fejedelemnek milyen kedvességi és gyöngédségi rohamai voltak néhanapján. Egyszer, késő éjszaka, együtt ültem vele a Chalet-kioszk nagytermében. Nyár dereka volt és a beszélgetés hevében megszomjazott fejedelem kiszólt a szomszéd szobában levő szolgának: – Szu getirin („Hozz be vizet”). – A szolga valószínűleg elaludt és nem hallotta meg parancsát. A szultán kétszer-háromszor is megismételte kiáltását, tapsolt, de mindhiába; s midőn erre én felugrottam és behívtam a szolgát, a szultán, majdnem rimánkodó hangon , így szólt hozzá: – Háromszor kértem vizet és te nem hoztál, pedig szomjas vagyok, nagyon szomjas. – Más keleti despota lenyakaztatta volna a szolgát, de Abdul Hamid jelleme a lehető legtarkább vegyüléke volt a jó és a rossz indulatoknak, melyeknek hol egyike, hol másika domborodik ki, szeszélye és a körülmények szerint.
Őszintén beismerem, hogy a szultánnal valót tete a tetejeim nagyon bátorságosak és kellemesek sohasem voltak. Kietlen és átható pillantása sokszor meglehetősen kellemetlenül érintett, minden látszólagos kedvessége és szeretetreméltósága mellett. Egy este, midőn szokás szerint egészen magunkra hagyva ittuk teánkat a Csit-kiokszban, kissé kesernyésnek találtam a teát s beszélgetés közben kinyújtottam kezem a szultán közelében levő cukortartóért. A szultán megriadtan ugrott vissza a kanapéra és olyanforma mozdulatot tett, mintha valami gonoszságot forraltam volna személye ellen. Más alkalommal, – vacsora után volt – ahogy együtt kávéztam volna vele, észrevettem, hogy a beszélgetés hevében hirtelen elfogy a lélegzete. Valósággal kapkodott a levegő után. Kínos volt látni elfogódottságát és nem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy mi lenne , ha a szultán egy ilyen rohama közben hirtelen megfulladna. Igen, könnyű nevetségesnek tartani az ilyen gondolatot és gyávasággal vádolni az embert, de a ki ismeri a keleti palotaéletet, semmi esetre sem tarthatja tréfadolognak az ilyen helyzetet. Erről nem is szólva, ráadásul elég gyakran éreztem egész súlyát a keleti fejedelmi szeszélynek, mely az én béketűrésben eléggé kipróbált természetemnek is szinte elviselhetetlen volt. Dacára az udvariasan körülírt meghívóknak, sokszor napokig voltam kénytelen várni, míg reám került a kihallgatás sora. Egymásután négy, hat, sőt nyolc napig is kellett rónom az előszobát, míg végre tudtomra adták, hogy őfelsége véghetetlenül sajnálja, de rendkívüli elfoglaltsága, vagy hirtelen támadt rosszulléte miatt kénytelen másnapra halasztani kihallgatásomat. Eljött a másnap és megint csak a következő napra szólt a meghívó. Emlékezem reá, hogy egyik konstantinápolyi látogatásom alkalmával ötször csomagoltam össze málhámat és készültem az elutazásomra s mindannyiszor kirakodhattam újra, hogy bevárjam az elutazásomra szóló engedelmet. Hiába volt minden kérelem és panasz és minden ürügy, mert őfelsége cselekedeteinek a müneddsin basi (az udvari csillagtudós) ad irányt s az ő rendelkezéseit szorosan betartja mindenki. Bizony nem volt fenékig tejföl a szultánnal való érintkezésem. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy megtartsam befolyásomat, de végre be kellett látnom mégis, hogy minden fáradozásom kárba vész s hogy törekvésemnek nem lesz sikere soha.
De nem is lehetett másképp. Politikájának alapjai tisztára személyes természetűek voltak, mint a keleti despotáké általában. Ez a politika szigorúan konzervatív irányzattal törekedett az önkényes uralom fenntartására s alá volt vetve a nyugati politika állásának is. Határozatlansága, mely a legkisebb dolgokban való magatartását is jellemzi, abból a szellemből folyik, mely áthatja a császári háremet, hol senki a felebarátjában nem bízik, hol mindenki el akarja rágalmazni, meg akarja csalni és semmisíteni a másikat, s hol minden a szultáni kegy körül forog.
Boszporusz-melléki diplomatáink akárhányszor érezték súlyát Abdul Hamid e jellemző tulajdonságának. Lord Dufferin, az egyiptomi kérdés tárgyalása közben, egy alkalommal reggel tíz órától éjfél után két óráig volt kénytelen a Jildiz palotában várni titkáraival a szultán elhatározását. Hatszor terjesztették elébe a szerződés szövegét és mindannyiszor változtatott formában került vissza az írás, míg Anglia nagykövete, holtra fáradtan, türelmét vesztette és reggel két órakor kíséretével együtt visszatért Therapiába. Lord Dufferin lefeküdt már és első álmát aludta, midőn a szultán sietve jött küldöttje felébresztette és új javaslatot adott át neki; de az angol béketűrésnek ekkor már vége szakadt és Egyiptom sorsa meg volt pecsételve. Más alkalmakkor is fordultak elő ehhez hasonló és még erősebb jelenetek, s még egyszerű ebédre hívások alkalmával is sűrűn megesett, hogy az illető követ csak akkor kapta meg a lemondó levelet, midőn már, teljes díszbe öltözötten, útban voltak Jildiz felé.
A minden oldalról zaklatott török császár bizalmatlanságát valahogy még lehetett volna menteni, mert a diplomáciában ismeretlen fogalom az őszinte barátság. De Abdul Hamid szultán e tekintetben nem járt el másképp a tőle függő ázsiai törökökkel sem. Mindig sötét színben látta a dolgokat, mindenben veszedelmet és árulást neszelt s mindent alája rendelt személyes érdekeinek. – Mindig Törökország jövőjéről és az oszmán nép javáról beszélnek, de rólam és dinasztiámról nem szól senki – mondotta nekem egy alkalommal. Tényleg mindenkor egész Törökország urának és bírálójának tekintette magát s mivel a világon semmi sem téríthette el e nézetétől, régen be kellett látnom, hogy hiába való minden fáradozásom és ez időtől fogva beértem az események nézőjének és figyelőjének szerepével.
Az olyan fejedelem, ki már szinte három évtizeden át korlátlan módon uralkodott és kormányozott, ki az autokrácia és az önkényuralom dolgában eljutott odáig, a meddig eljutni egyáltalán lehetséges, a mennyiben az állam és a társadalom legnagyobb és legkicsinyebb dolgai az ő kezén mennek keresztül, az olyan fejedelem annál inkább ki van téve az önhittség és a nagyzási hóbort veszedelmének, mert szolgalelkű környezete dicsőíti és isteníti folyton és határtalanul. Abdul Hamid szultán elhitette magával, hogy csak az ő politikai művészetének sikerült, hogy Törökország nem ment egészen tönkre az 1877-iki szerencsétlen háború után, s hogy ez idő szerint nemcsak hogy fennáll, hanem szövetségét keresik a nagyhatalmak is. Hamiskásan mosolyogva jegyezte meg erre vonatkozólag: – Hja, kérő, az van elég. Udvarolnak nekem, de én még mindig szűz vagyok és nem is adom oda senkinek szívem és kezem. - Pedig ekkor már régtől fogva titkos szövetségre lépett Oroszországgal. Különösen nagyra van Abdul Hamid szultán a német császárral való baráti viszonyával, ami tényleg a legsajátosabb műve, de nem is felel meg valami nagyon népe gondolkozó részének. Az oszmandia és a tehetséges Hohenzollern bizalmas tete a teteje példátlan a maga nemében és bővelkedik az érdekes mozzanatokban. II. Vilmos császár bámulja barátjának uralkodói képességeit, szívesen utánozná is az autokrataságban, ha tehetné; de van is hozzá való esze, hogy eszkomptálja e bámulatának jutalmát és különböző koncessziókra, kedvezményekre, stb. váltsa. Jól fizetett hivatalokat a német tisztek számára, fegyverszállítást, vasúti koncessziókat, gyáralapítási engedélyeket, stb. játszva szerzett meg a német császár és meg fog szerezni ezentúl is, mert a szultán az alemanokat (vagyis: birodalmi németeket) egyetlen érdekeltség nélkül való, hű és hatalmas védőinek tekinti és szilárdul meg van győződve róla, hogy amíg fönnáll ez a barátsága, senki sem meri őt megtámadni. Meg van róla győződve, noha Törökország a győzedelmes görög háború után, stante amisitia, elvesztette Krétát. A hazafias és haladó török ember egészen másképp gondolkozik. Nincs különösen jó véleménnyel a német császárról mert olyan embernek tartja, a ki a padisahot veszedelmes önkényuralomra ösztönzi, kinek látogatásai egyértelműek a császári kincstár megtizedelésével, s a ki évekre visszavetette a gazdasági élet nemzeti alapon nyugvó szabad fejlődését, ki mindent Németországért tett és semmit sem Törökországért, nem szólva egynehány nagyhangú bókjáról, mellyel megduzzasztotta a szultán büszkeségét.
Abdul Hamid legsajátabb politikai művét, mint mondottam, erős bírálat éri Törökországban és trónváltozás esetében rendkívül nevezetes meglepetés érheti a fennen dicsért német szövetséget. Velem sohasem szólt a szultán e viszonyairól, csak kedvelt fia, Burhaneddin beszélt nekem az alemanokhoz való rokonérzéséről, kiknek épen a nyelvét tanulta. Azt hiszem, hogy Törökország egyetlenegy barátjának sem volna kifogása a német szövetség ellen, mely üdvös is lenne, de akkor Németország azt kellene, hogy tanácsolja a szultánnak, hogy adjon reformokat országának, erősítse a népszellemet és féktelen önkényuralom folytatása helyett gondoskodjék derék hivatalnokok neveléséről. Én gyakran ajánlottam ezt írásban a szultánnak, de emlékirataimnak nem volt hatása, mert mi kölcsönösen megcsalódtunk egymásban. Meggyőződtem róla, hogy Törökországnak minden tudásommal és minden becsvágyammal sem lehetek hasznára soha, és a szultán is belátta, hogy nem lelte bennem kész eszközét, tehát nem is élhet szolgálatommal.
Egyébként nem hagyhatom említetlenül, hogy a szultánnal való kölcsönös megegyezésünknek főképen az állta útját, hogy nem lehettünk egy nézeten a Törökországra nézve üdvös szövetségeseket illetőleg. Mert a szultán, bár a német császárral való személyes viszonya következtében biztosságban érezte magát minden támadható veszedelemmel szemben, sohasem feledkezett meg róla, hogy számot kell vetnie a fölötte függő orosz Damokles-karddal is. Nagyon is jól tudja, hogy az orosz fojtogató kéz mindig ott van a torkán, hogy Kis-Ázsia Erzerumtól fogva nyitva áll a cár csapatai előtt, hogy az orosz hajóhad két vagy három nap alatt bevetheti Konstantinápolyt és hogy e fenyegető veszedelmet csak simulékony alázattal és színlelt barátsággal lehet ha nem is elhárítania, de legalább csökkentenie. Ebben rejlik titka a szentpétervári udvarhoz való alkalmazkodásának és szolgálatkészségének s annak a magatartásának, mely olyan, mintha már is a „Néva-parti fehér padisah” hűbérese volna. Nincs tehát mit csodálni rajta, hogy egyszer csak híre terjedt Európában, hogy Törökország titkos szerződésre lépett Oroszországgal; oly szerződésre, mellyel a szultán kötelezte magát arra, hogy nem erősíti meg a Boszporuszt a Fekete-tenger bejárójánál, hogy nem épít több új erődítést Kis-Ázsia északi részén, és több más engedményre. E szerződést állítólag 1893-ban írták alá, s midőn láttam, hogy at eset erősen foglalkoztatja a európai sajtót, tájékozódás végett Szureja pasához, a szultán első titkárához fordultam, ki 1893 szeptember 3-án kelt levelében a következőket írta nekem:

Igen tisztelt barátom, – Ő császári felsége, legkegyelmesebb uram, mindig nagyra becsülte a baráti érzelmeket, melyekkel ön Törökország iránt viseltetik s nem kerülték el figyelmét Oroszországot érő támadásai sem, mely ország annyi kárt tett Törökországnak. De Kegyed tudja jól, hogy semmi sem történik ok nélkül e világon s hogy meg voltak a maga okai az ellnünk viselt háborúnak is. Mindez már a múltra tartozik. A Fényes Kapu idő szerint a legjobb viszonyban van az összes hatalmakkal; semmi szüksége sincs a külön-szerződéseknek s ha az újságok újabban a Török-és Oroszország közt megkötött titkos szerződésről írnak, beszédük nem egyéb üres és alaptalan koholmánynál. Ha volna szükség efféle szerződésre, Törökország, mely teljesen ura tetteinek és elhatározásainak, jelezte és közzé tette volna a tényállást.

Később rátértem e tárgyra a szultánnal folytatott egyik beszélgetésem közben is. A Fekete Tenger bejárójánál levő erődítésnek Európa szerte feltűnő elhanyagolására fordult köztünk a szó s a szultán, hirtelen közbevágva így szólt: – Mégis csak nevezetes dolog, hogy feltűnik Európának! Az én hazámnak két kapuja van, és kinek mi köze hozzá, ha nekem úgy tetszik, hogy az egyiket becsukom, a másikat meg nyitva tartom? – Egyszóval, a szultán több ízben adta kétségbevonhatatlan bizonyítékát annak, hogy írásaim következetesen oroszellenes iránya őt feszélyezi s hogy sokkal jobban szeretné, ha inkább Angolországot támadnám meg, vagy egészen veszteg maradnék. Természetesen legjobban szerette volna a tintát és a tollat egyáltalán a pokolba kergetni s mivel önkényuralmi és autokratikus elveiben én őt nem segíthettem, nem késhetett már sokáig az elhidegülés egymáshoz való viszonyunkban.
Még tátongóbbá tette köztünk az űrt La Turquie ďaújourďhui et ďavant quarante ans, című, 1898-ban Párizsban kiadott röpiratom megjelenése, melyben a török műveltség negyven év előtti és mostani állapota közt vont párhuzam alapján igyekeztem megcáfolni azt az Európában oly gyakran és tévesen hangoztatott tételt, mint nép, a civilizáció felvételére képtelen. Természetes, hogy az ily tanulmányban tekintetbe kellett vennem az ország haladó műveltségének és politikai hanyatlásának egymással való kapcsolatát és e kérdésre: ha a törökök csakugyan haladnak műveltségben, miért szárnyalják őket tul politikai tekintetben a románok, szerbek, bolgárok és görögök, a választ csak a rossz kormányzatban, nevezetesen a szultán autokratikus és önkényuralomra hajló egyéniségében kereshettem. Csakis az udvar és a körében uralkodó lelkiismeretlen érdekszövetség az oka Törökország mostani hanyatlásának. E munkám csak még népszerűbbé tett Törökországban, de az udvarnál természetesen épen nem voltak elragadtatva általa. A szultán mindamellett meghívott, hogy látogassam meg; eleget tettem a meghívásnak s a legnagyobb mértékben jellemző volt a fogadtatás, melyben részesültem. A padisah megköszönte a szolgálatot, melyet a török népnek tettem, de a megsértett autokrata bősz pillantásokat vetett reám, a nélkül azonban, hogy rejtett haragját egyébként elárulta volna. Érdekes volt látni a megbántott zsarnok lelki tusáját és teljes mértékben értem, hogy azon túl hallani sem akart többé rólam.
Így ért véget Abdul Hamid szultánnal való meghitt viszonyom. Azt az egyetlen hasznot merítettem belőle, hogy felfrissíthettem az európai Kelet életmódja és szokásai körül szerzett tapasztalataimat, megújíthattam régi összeköttetéseimet és kiadhattam egynehány értékes ó-szláv kéziratot, melyet a szultán kincstárában leltem s hosszabb időre kölcsön kaptam. De a Kelet dolgaira vetett ez újabb pillantásaim nem szerezték már meg számomra azt a gyönyörűséget, melyet első látogatásom alkalmával éreztem. A Kelet is, én is harminc esztendővel öregebbek lettünk; a Kelet sokat vesztett régi fényéből, én pedig vesztese lettem ifjúkorom ábrándjainak. Olyanformán éreztem magam, mint az őszbecsavarodott férfiú, ki harminc év elmúltával viszontlátja ifjúkorának imádottját s nem leli többé fürtjeinek pompáját, szemének tüzét és rózsás arcának bűbájosságát. A vén Sztambul, a Boszporusz és Pera - mind , mind megváltozott. Abdul Aziz szultán őrületes tékozlása, az 1878-iki szerencsétlen háború és Bulgária, sőt majdnem egész Rumélia elvesztése az uralkodó osztályt szinte koldusbotra juttatta. Oda voltak Sztambul fényes konakjai, elhagyatottan álltak a Boszporusz partján az egykor pompás jali-k (nyaralók) s csak egy-egy szánalmat keltő maradványát leltem még az én időmben boldog és virágzó efendi-világnak.
Ellenben a keresztény elemek óriásilag megszaporodtak a moszlim elemekhez képest; erőteljes élet lüktet az európai városrészben és a keresztény népesség sürgő és tarka sokaságában már annak előtte is lehajtott fejjel sompolygó török most már egészen a mellére horgasztja le fejét. Gondolataiba mélyed; de az, hogy összeszedi-e magát és hogy új életre ébred-e, nyílt kérdés még a mi napjainkban.
Minthogy a török földön megismételt látogatásaimról és Abdul-Hamid szultánnal való személyes érintkezésemről szólva, említést tettem angol szimpátiámról is, tartozom néhány megjegyzéssel azokra a szálló hírekre, melyek Anglia titkos politikai ügynökének mondottak és tartozom vele annál is inkább, mert Summers úr, az angol parlament tagja, annak idején e kérdésben interpellációval fordult a konzervatív kormányhoz. Én az angol kormánnyal semmi néven nevezhető hivatalos összeköttetésben nem álltam; érintkezésem úgy a Temze parti, mint a kalkuttai konzervatív és liberális államférfiakkal mindig és egyes egyedül magántermészetű volt s valamint a napi lapokban megjelent s a közönség körében figyelemre méltatott nyilatkozataimat, úgy a külügyminisztériumhoz alkalomadtán intézett emlékirataimat is mindig az angolbaráti szakember magánértesítésének tekintették, melyre senki föl nem kért, melyért tehát ellenszolgáltatást nem is várhattam. E dologról megemlékezett Charles Marvin a Közép-Ázsiai író is 1881-ben megjelent ily című munkájában: Merv, the Queen of the World.(12)
12)19-21. lap.

Természetes, hogy a szultánt legkevésbé épp az efféle okok győzhették meg. Ő mindenkiről a saját mértéke szerint ítélt, s midőn egy alkalommal óvást tettem az efféle gyanúsítás ellen és idéztem Mohamed ez állítólagos mondását: „El fakru fakhri” („ A szegénység az én büszkeségem”), kaján mosollyal fogadta e megjegyzésemet és más tárgyra fordította a beszélgetést.
Kénytelen vagyok őszintén beismerni, hogy Abdul szultán jelleme talányszerű előttem mind e mai napig. Megfeszítettem értelmem minden erejét, hogy a lelkébe lássak, de mindhiába volt. Lelkében ragyogó tulajdonságok és hihetetlen gyarlóságok vívtak örök harcokat. Hadilábon állt benne az ember az uralkodóval s örökös háborúságban élt keleti világnézete is a lelkét nagy erővel vívó modern felfogással. Erkölcsi lényének természetesen a félelem és a bizalmatlanság volt az alapvonása s ha néhanapján meg is emberelte magát és hallgatni akart szíve sugallatára – mert nem láttam oly szívtelennek, mint a minőnek általánosan tartották – zsarnoki önkényének eszközei mindig visszatartották tőle és oly tettekre bírták, melyeket a világ joggal kárhoztatott. Jelleméhez tökéletesen illett a környezetében élő udvari hivatalnokok mifélesége; a porta romlása után az emberek mint az állam miniszterei léptek előtérbe. Személyes érdekeik szerint különböző érdekcsoportokba tömörülve össze, a titkárok, hadsegédek, kamarások, udvari marsallok, belső szolgák stb. a cselszövés, az ármány és a rágalom sajátszerű káoszát vonták az uralkodó személye köré, ki megállta köztük helyét, míg birtokában volt a férfierő teljességének, és rendkívüli szellemi képességével átlátott gondolataikon. De emberfeletti dolgok Abdul Hamid szultántól sem telettek, s mert testileg sohasem volt túlságosan erős, idegrendszere végül mégis csak kimerült és trónra léptének harmadik évtizedében szemmel láthatóan jelentkezett gyöngesége. A kormány gyeplői kisiklottak kezéből, uralkodóból lassanként olyan emberré vált, akin mások uralkodnak s úgy vélte, hogy csak a közvetlen környezetében lábra kapott viszály, irigység és versengés biztosíthatja a veszedelem ellen. E borzasztó helyzetben senki sem volt szánakozásra méltóbb a szultánnál és többször láthattam közelről, milyen siralmas egy kép az úgynevezett autokraták képe. Mindehhez hozzájárultak a kormányzás nagy gondjai, a pénzügyi bajok, az európai nagyhatalmak félelmes csoportosulása és a forradalom rémétől való rettegés. E gondok mód nélkül aggasztották a szultánt s miattuk nem lelte nyugtát soha. Az új-török mozgalomtól való félelme mindamellett túlságos volt, mert Törökországban a forradalmat nem a néptömegek, hanem a felső osztályok támasztják, s minthogy ezek, teljesen elszegényedve, hivatali állásuk után élnek, az uralkodó ellen való pártütés manapság már azért is elképzelhetetlen valami, mert olyan párt, mint Abdul Aziz erőszakos trónfosztása idején , most már egyáltalán nincsen s mert a hazájuk sorsa miatt sötét gondba merült oszmánokat,
nem volna könnyű dolog fölrázni szendergésükből. Ha Abdul Hamid szultán nem volna annyira eltelve az önkényuralom gondolatával és szabadelvűbb módon kormányozná az újkori művelődés hatása következtében már ébredő oszmánokat, megkímélhette volna magát sok álmatlan éjszaka gyötrelmétől. De nyakas ember és erősen el van reá határozva, hogy továbbra is fenntartja azt a rémuralmat, melynek ő volt a megteremtője. Szerencsétlenségének és szenvedéseinek, íme, ezek a kútforrásai. Valóban jobb sorsot érdemelt volna e férfiú, mert korántsem oly gonosz, mint a minőnek hirdetik. Tehetségesebb, mint akárhány elődje volt; javát akarja országának, de az eszközei olyanok, hogy mindig ép az ellenkező hatást éri el velük. Nekem Abdul Hamid szultán kegyének és jóakaratának számos bizonyítékában volt részem, és örökös hálával is vagyok érte adósa. Őszintén sajnálom, hogy itt, hol személyes viszonyunkról van szó, kénytelen vagyok olyan nézeteket is nyilvánítani, melyekért megneheztelt reám, de az író nem lehet udvaron ez, nem is szabad, hogy azzá legyen s a koronás fők kedvéért sem lehet megmásítani e régi mondást: Amicus Plato, sed magis amica veritas.

XV. FEJEZET
Érintkezésem Naszreddin sahhal és utódjával.

A török szultánnal való érintkezésemmel kapcsolatosan elmondom még, hogyan hozott össze ismét a sors Perzsia két királyával. Naszreddin sahhal harmadik európai utazása alkalmával találkoztam össze Budapesten.
Harminc évvel ezelőtt mint dervist mutattak be neki, ki meglátogatta Közép-Ázsiát és hosszasabban időzött a Perzsiában akkor még nagyon rettegett turkománok közt, most pedig a Magyar Tudományos Akadémia képviseletében álltam előtte s nem lepett meg, hogy nem ismert reám azonnal. De midőn az Akadémia oszlopcsarnokában egybegyűlt akadémikusok élén perzsa beszéddel köszöntöttem, a jó perzsa király ugyancsak meghökkent és hirtelen a környezetéhez fordult e kérdéssel: – In kiszt? („Ki ez?”) – Megmondották nevemet s a minőséget, melyben előtte állok és még más magyarázatot is súgtak a fülébe, mire az agyafúrt perzsa felkiáltott: – Belli! belli! („Csakugyan”) Vámbéry! – Állította (amit én bátor vagyok kétségbe vonni), hogy emlékezik reám és melegen megszorítva kezem, így szólt a mellette álló magyar miniszterekhez: – Il parle bien, tres notre langue! – Egyáltalán nem csodálkozom rajta, hogy sirázi tájszólással és hamisítatlan keleties forma szerint elmondott beszédem meglepte, mert, mint később maga említette, nem találkozott Európában tudóssal, ki oly tiszta nyelvjárással beszélt és minden idegenszerűség nélkül beszélt volna perzsául, mint én. Némiképpen feltűnőnek csak naplójában (378.1.) tett azt a megjegyzését találtam, hogy Perzsiában is ritka szónok állná ki velem a versenyt a beszéd választékossága és fordulatossága tekintetében; ami kétségtelenül nevezetes komplimentum a perzsa király ajkáról. Három napot töltöttem Naszreddin sah társaságában és bőséges alkalmam volt reá, hogy bámuljam azt a rendkívüli haladást, melyet e keleti ember tett 1864 óta, midőn utoljára láttam Teheránban. Naszreddin sah első volt a perzsa fejedelmek közt, ki a francia nyelvet félig-meddig megtanulta és ámbár kissé feltűnően hivalkodott e tudományával, mert voltaképpen inkább csak megértette, mint beszélte ezt a nyelvet, meg kell hagyni, hogy csodálatraméltó volt a művészet dolgaiban való ítélőképessége, a földrajzban, az őslénytanban való járatossága és Európa minden fejedelmi családjának leszármazási viszonyaiban való tájékozottsága. Országaink, fővárosaink, erkölcseink és szokásaink ismeretében mindenesetre túltett a moszlim Kelet valamennyi előkelő emberén és hercegén, nem véve ki sorukból még Iszmail pasa khedivét és az elhunyt Sir Szalar Dseng-et sem. Hosszasabb érintkezésünk során nem habozott bíráló megjegyzéseket tenni némely társadalmi és politikai felfogásunkról sem. Így a többi közt, mint vérbeli ázsiai ember, lelke mélyéből kárhoztatta a szabadelvűség minden nemét és ha veszedelmes szomszédsága miatt kevésbé gyűlöli Oroszországot, az orosz cárban a fejedelmi nagyság mintaképét és az orosz kormányzatban a kormányforma ideálját látta volna. A francia köztársaság természetesen iszonyúság és borzasztó képtelenség volt szemében és sehogy sem fért meg a fejében, hogy voltaképpen hogyan állhat meg parancsoló, vagyis fejedelem nélkül egy oly társadalom, melyben nézete szerint senki sem parancsol és senki sem engedelmeskedik. De a politikai nyilatkozataiban már jóval tartózkodóbb volt; mindig kitérőleg felelt megjegyzéseimre s midőn egy dunai sétahajózás alkalmával azt találtam mondani, hogy a Karun, bár szélesebb, de nem olyan hosszú folyóvíz, mint a Duna, a Kadsár keményen a szemem közé nézett és így szólt: – Hála Istennek, hogy nem! – (mert különben már régóta elfoglalták volna Teheránt az angolok, – gondoltam magamban). Egyébként a politikai nyilatkozatokban való minden aggályos tartózkodása és óvatossága mellett is bele láthattam gondolkozásába.
Birodalmának jövőjében nem bizakodott oly nagyon, mint az oszmánok trónján ülő királyi testvére, mert míg az utóbbi a távol jövő érdekében szövögeti terveit, melyek, legalább a látszat szerint, nagy eszmékkel terhesek, nevezetesen a paniszlamizmust illető törekvéseivel, a Kadsár minden igyekezete dinasztiájának, igazabban szólva saját személyének boldogulására szorítkozott. L'Étal c'est moi, így beszél és így gondolkozik ugyan Abdul Hamid szultán is, de családjának és népének nagy múltja benne nagyszabású gondolatokat ébreszt, melyeknek kivihető voltában nem kételkedik, míg Naszreddin sah, csak az újabb időben hatalomra jutott turkomán család sarjadéka lévén, a körülötte ólálkodó veszedelmektől megfélemedve, a jövőre gondolni nem is igen merészkedett. Egyéniségük tekintetében is különböztek egymástól. Abdul Hamid szultán, ámbár európai műveltség dolgában nem vetekedhetett a perzsa trónon ülő cher frerejével, ingatag és félénk természetű ember; nyájasabb és bőkezűbb, mint Naszreddin sah, ki minden európaias szokása mellett igazi ázsiai despota, a Kelet hatalmasainak minden büszkeségével és ridegségével telve. Nagyvezérje néha órák hosszáig állott ellőtte, de ép úgy elnézte azt is , hogy én , kitől felvilágosítást kívánt egy és más dologra nézve, minden fáradt voltom ellenére ott állok és veszteglek előtte és keményen a szemem közé nézett, valahányszor merészkedtem kifejezést adni felfogásával ellenkező nézetemnek. Egyéniségében keletibb volt a szultánnál és e szigorúságát elválhatatlannak tartotta a fejedelmi méltóságtól.
Engem különösen az előkelőségnek az a fitogtatása mulattatott, melyben a gyémánt -,smaragd -, rubin- és egyéb drágakövek ragyogásában pompázó perzsa király kiváló gyönyörűségét lelte. Ámbár dinasztiáját egy legalsóbbrendű zsoldosvezér, a hírhedt Mehemmed Aga kán alapította meg, ő pedig Feth Ali sah, az előbbi öccsének unokája lévén, csak a negyedik Kadsar volt Irán trónján, mégis nagy előszeretettel hivalkodott mindig családfájának ősi voltával s előttem különösen Nojan Kadsár mongol törzsfőtől való származását emlegette. Mikor pedig én kétségbe mertem vonni a perzsa történetírók által hízelkedésből költött leszármazását, haragos pillantást vetett reám és kifejezést adott annak a felfogásnak, hogy "a nyugati fejedelmek mégis csak parvenük a Keleten uralkodó testvéreikhez képest." Perzsia voltaképpen egyetlen országa a moszlim Ázsiának, melyben ismerik az átöröklő nemesség intézményét; az igaz, hogy fölötte nyomorúságos állapotát ismerik, mert nemcsak kánokat és mirzákat, hanem valóságos királyi hercegeket is találhat az ember a kocsisok, házi szolgák és a mesteremberek közt, ami, megjegyezendő, nem ok arra, hogy ne Naszreddin sah is, ha jókedvében van, akárhányszor megütközéssel szólt arról, hogy milyen bizalmas lábra akarnának helyezkedni vele egyes európai grófok és hercegek, holott ő csak koronás fejedelmeket ismerhet el magához hasonlónak. Nevezetes, hogy divatba jött az arisztokrataság már a törököknél is, kik soha a született nemességről nem tudtak, ha csak nomád állapotuk kezdetein nem. Már Abdul Medsid szultánnak is rendkívül kedvesen esett, midőn Lamartine, a francia költő, kit meghívott udvarához, s kinek utóbb Brussza közelében falusi házat ajándékozott, figyelmeztette, hogy a Bourbonok után az Oszmanidák családja a legrégibb dinasztia egész Európában. A porta előkelő méltóságai, kik nem egyszer közönséges parasztemberektől, vagy kézművesektől, vagy pásztoremberektől származtak, egészen komolyan foglalkoztak azzal, hogy családi címerrel ékesítik föl magukat és véghetetlenül sajnálták, hogy a vallási szabály, mely tiltja az élőlények ábrázolását, lehetetlenné teszi az is, hogy valamely fenevadat vegyenek föl címerkép gyanánt. Az emberi gyarlóság, keleten úgy, mint nyugaton, mindig csak egy marad és bármilyen demokratikus iránya volt az arabs profétának, megérhetjük még, hogy a műveltségünkhöz alkalmazkodó iszlám, sok más európai szokásunkkal együtt, elfogadja a születésbeli nemességet is. Naszreddin sah egyéniségében megtaláltam a Keletnek és Nyugatnak, a régi és új világnézetnek azt a sajátságos keverékét, mely szemünkbe tűnt az európai kultúrának a moszlim Keleten támadt akárhány más új hívén is. Irán uralkodóját az ő megkülönböztetett kegyeltjei, Malkom kán és Jahja kán, valamint azok az európai férfiak alakították át ilyenné, kik időnként mint udvari orvosai fordultak meg udvaránál. Tanító mesterei voltak sok tekintetben Cloquet, Polak és Tholozan doktorok és szokásaiban és magatartásában pontról-pontra fel lehetett ismerni a hatását ez urak egyikének vagy másikának. Tökéletesen reá vall az ő iráni nagyzolására, hogy mindig szerette adni a grand scigneur-t és tüntetett frengi szokásaival; a mellett súlyt vetett reá, hogy udvaránál csak ő maga legyen a tökéletes európai, s például volt idő, midőn az udvarnál ő felségén kívül senkinek sem volt szabad európai szabású keményített inget viselnie. Naszreddin sah nem egy vonását örökölte nagyatyjának, Feth Ali sahnak, köztük főképpen pompázó kedvét és zsarnoki önkényességét, de a nagyapa nyájasságának és bőkezűségének jele már nem mutatkozott rajta soha; Naszreddin sah bizony néhanapján ugyancsak zsugori módjára viselte magát s életében e miatt támadt az általánosan elterjedt hiedelem óriási magánvagyonáról, melyből aztán vajmi csekély részt találtak meg halála után. Az európai sajtóban , elég igaztalanul, csípős módon bírálták e keleti fejedelem személyét és jól mulattak keleties szokásain. Pedig az, hogy néhanapján vétett az etikett ellen, csak eléggé természetes, mert hol van az az európai fejedelem, vagy herceg, ki ép olyan hibákba ne esnék a keleti udvaroknál tett látogatásai közben, mint Naszreddin sah minálunk? Beszélik róla, hogy Berlinben, az udvari ebéd után, Vilmos császárhoz és Auguszta császárnéhoz fordulva, nagyot böffentett; Közép-Ázsiában ezt jó néven szokták venni a vendégtől, mint jelét hálájának és jóllakottságának. Marlborough House-ban a walesi hercegnél, ebéd közben - úgy beszélik - a háta mögé a padlóra dobta a spárga csutkáját, mire a herceg, ki most Anglia királya, nem akarva szégyenben hagyni vendégét, s utána a többi vendég is, hasonlóképpen cselekedett, nem kis ijedelmére a cselédségnek. Az ehhez hasonló esetek egész gyűjteménye járta be akkoriban az újságokat, de azt hiszem, hogy sok volt bennük a túlzás, mert Naszreddin sah soha el nem mulasztotta, hogy pontos tájékozódást szerezzen amaz országok szokásairól, melyekben megfordult s tőlem is nem egyszer kért útbaigazítást a legkisebb részletekről is. A perzsák királya sokkal szabadabbnak érezte magát Európában, mint saját országában. Teheránban láttam, hogy sétalovaglása közben a szolgák hosszú sora kísérte az út mindkét oldalán és hosszú botjával elzavart mindenkit a kade útjából. Budapesten pedig megesett vele a következő eset. Egy munkásnő egészen a közelébe furakodott, hogy alaposan megbámulhassa a köntösén csillogó nagy gyémántokat. Intettem az asszonynak, hogy térjen ki útjából, de a király így szólt hozzám: – Engedd hozzám, mert közelről akarja látni drágaköveimet. – Még meg is állt egynehány pillanatra, hogy kedve szerint megcsodáltathassa magát az asszonnyal. Egy szóval, ez ember sokkal jobb volt a hírénél s midőn 1896 május havában, egy nappal azelőtt, hogy megülhette volna uralkodásának ötven éves jubileumát, áldozatául esett Riza kán gyilkos golyójának, én azt gondoltam magamban: ez ember más halált érdemelt volna, mert valóban, hivatalnokainak zsarnoksága miatt fizetett életével. Kezdetben azt mondották, hogy Riza kán tagja volt a bábi-k titkos felekezetének, de később kitudódott, hogy azt a hallatlan igaztalanságot akarta megtorolni, melyet Kermán helytartója követett el rajta, s mely ellen, mint mondják, hiába keresett védelmet.
Tizenegy évvel utóbb Naszreddin fiával, Mozaffareddin sahhal jutottam személyes érintkezésbe, midőn Párizsból visszatérve, 1900-ban útba ejtette Magyarország fővárosát. Vándorlásaim s élményeim Perzsiában című könyvemben meglelheti az olvasó, hogy Tebrizben ismerkedtem meg vele, hol, még mint kilenc éves fiú és prezumptiv trónörökös, Azerbajdzsán helytartói székében ült. Testben gyöngének és jelentéktelennek láttam akkor s beteg és megtört alak volt, a hogy most viszontláttam. Contrexéville és Marienbad, hol gyógyulását kereste, nem sokat enyhítettek súlyos baján s a betegségnek arcáról lerívó nyomai félreérthetetlenül beszéltek lelki tusájáról és kétségbeeséséről. Jobb sorsot érdemelt volna ez a szegény fejedelem. Amúgy is félénk és bátortalan lévén, minden határozottságától megfosztotta a túlságosan szigorú nevelés, melyben atyja részesítette. Legjobban szerette a nyugodt szemlélődést és gyermekiesen egyszerű lényével valóban a lehető legkevésbé volt alkalmas arra, hogy oly zilált helyzetben levő országon uralkodjék, mint Perzsia s hozzá még a modern kultúra útjára vezérelje népét, mint a hogy magában elhatározta. Hozzám sokkal barátságosabb volt, mint atyja. Ebrizben való találkozásunkra csak homályosan emlékezett, de mivel szorgosan olvasgatta atyja emlékiratait, melyekben sok dicséret áll csekélységemről, már Budapestre érkezte előtt figyelmessé lett reám és Bécsből Budapestre tartva, több ízben kérdezte, hogy életben vagyok-e még és hogy lát-e majd Budapesten. Midőn megérkezett a pályaudvarra, hol József Ágost és a magyar miniszterek fogadták, kíváncsian nézett körül és így szólt: – Vámbéry kudsaszt? („Hol van Vámbéry?”) – Előszólítottak, ő barátságosan megszorította kezem és kért, hogy tartsak vele szállására. Kívánsága szerint tettem és budapesti tartózkodása alatt sűrűn megfordultam nála. Látogatásaimból bizalmas érintkezés fejlődött köztünk s ennek során meggyőződtem, először arról, hogy a sajnálatra méltó király nagyon beteg s a legkevésbé van helyén Irán trónján, másodszor pedig arról, hogy az újkori műveltség egészen áthatotta lelkét és újjá alkotná országát, ha volna hozzá kitartása, pénze, és rendelkezésére állnának a hozzávaló emberek is. Sajnos, hiányában volt mind e három föltételnek, s a többi másnak is, midőn képet festettem előtte az újjáalkotott Perzsia jövőjéről, majdan épülő vasútjairól, közútjairól, gyárairól és az újkori műveltség sok más eszközéről, mereven bámult maga elé és így szólt: – Belli, belli! leikin vakit mikhahed. („Úgy van, úgy van! de abba még idő telik„.) – A politikai kérdések vitatásában is kevésbé zárkózottnak találtam, mint atyját, ki nagy előszeretettel adta a perzsa Bismarckot. Mozaffareddin sah egészen nyíltan beszélt országának politikai helyzetéről s midőn tréfásan megjegyeztem, hogy Európában Oroszország hívének tartják, mert trónörökös korában minden kérdésben előzékenynek mutatkozott az oroszok iránt, hangos kacajra fakadt és így szólott: – Vajon én vagyok az egyetlen, ki megfelelő fegyver hiányában barátságot színlelek e hatalmas és becsvágyó szomszédnak? - Angliáról nem volt különösen jó véleménnyel. Megengedte, hogy ez ország nem törekszik ártalmára Perzsiának, de azt tartotta róla, hogy az angol barátság hideg, mint a jég és mindig üres szólamokban nyilatkozott meg. És némi tekintetben talán igaza is volt. Különösen élesen bírálta Salisbury politikáját, ki nem volt hajlandó támogatni Perzsiát abban, hogy a londoni piacon kölcsönhöz jusson és ezzel reákényszerítette, hogy Oroszországhoz forduljon kölcsönért. E lépés kockázatos voltára célozva, a király megjegyezte: - Mit tehettünk volna mást? Midőn atyám meghalt, azt mondották, hogy körülbelül négy millió fontra rugó magánvagyont hagyott s hogy ez a pénz, ládákba zárva lenn van a pincében. Egy szó sem volt belőle igaz. Pénz helyett csak adósságot hagyott s midőn a trónra léptem, nemcsak az állam hivatalnokainak, de még udvari embereimnek és szolgáimnak sem tudtam kiadni fizetésüket. Kénytelen voltam kölcsönhöz folyamodni és Anglia Oroszország karjába kergetett.
Egészben véve, igen komoly szándékát mutatta Mozaffareddin sah arra, hogy alaposan megreformálja országát és sokat életbe léptesen amaz újítások közül, melyek Európa-járó útjában különösen megnyerték tetszését. A jó ember, sajnos, nem tudta, hol kezdeni a dolgot s hogy milyen eszközökkel juthatna céljához. Elkeseredve és csüggetegen a közvetlen környezetében dúló örökös torzsalkodás miatt, úgy látszott, hogy valósággal retteg nagyvezérétől, Ali Aszgár kántól. E férfiú, egy kaukázusbeli georgiai renegát fia, tényleg elérte azt, hogy fondorlataival és ügyességével akarat nélkül való eszközévé tette uralkodóját. Úgy viselkedett, mintha szolga lett volna, de valósággal mégis ő volt urának ura és Perzsiának parancsolója. Sokszor figyeltem őket, mikor együtt voltak. A sah érzéketlenül ült karosszékében; szavai ép oly parancsolók voltak, mint amilyen szolgai alázatossággal telvék első miniszterének szavai; de alig, hogy összetalálkozott szeme ez utóbbi villámló és átható tekintetével, hirtelen elhallgatott és hátrahanyatlott karosszékébe. Az ajtó mögött leskelődött titkára és hűséges szolgája s közben-közben halk köhécseléssel adott életjelt magáról. Ilyenkor a nagyvezér dühös pillantást vetett az ajtó felé és erősen megnyomva a szót, alázatosan folytatta előterjesztéseit. A nagyvezér, minthogy úra volt a helyzetnek s határtalan uralomvágy és kapzsiság töltötte el lelkét, talán hasznára lehetett volna az országnak, ha sok ellenesével vívott keserű harcai teljesen le nem kötik akaraterejét s ha a fő udvari méltóságok rejtett ellenséges indulata és az európai követek versengése már eleve útját nem szegi minden üdvös reformnak. Naszreddin különböző Európa-járó utazásai teljesen eredménytelenek voltak Perzsiára nézve s egészen hasonló módon állt a dolog Mozaffareddin utazásaival is. Visszatérve országába, nem volt sietőbb dolga, mint hogy újszabású és újféle színű egyenruhát készíttessen egynémely udvari emberének és nagyszabású rendeleteket adott ki, melyekre nem vetett ügyet senki. Az Oroszországtól kölcsön vett pénz hamarosan elfogyott és nőttön-nőtt az országban a fejetlenség, a nyomor és az összevisszaság.

A keleti fejedelmekkel és országokkal való érintkezéseimnek szentelt e soraim kiegészítéseképpen megpróbálok némi fényt vetni magánéletüknek és lelki világuknak amaz oldalaira, melyeket az idegen szem nem vehet észre, melyek azonban előttem, az ál-ázsiai ember előtt, rejtve nem maradhattak. Megérthetem, hogy Európában miért bámulják még mindig a keleti uralkodók személyét és miért tekintik őket rendkívüli ember szülötteinek; mert a legszertelenebb dicsőítés követi e keleti felségeket és érzékeinket – őszintén szólva – még mindig fogva tartja az „Ezeregy éjszaka” bűbájossága, noha eléggé gazdag utazási irodalmunk néhanapján eléggé kíméletlenül lebbenti fel a titokzatosság fátyolát e félistenekről. Mert bizony nem félistenek ők már a saját alattvalóik szemében sem; koronájuknak kihullott számos oly ékessége, mely régebben elkápráztatta az emberek szemét; és kiapadt a forrása különösen azoknak az eszközöknek, melyekkel mindig képesek voltak biztosítani alattvalóik hűségét és ragaszkodását. Egészen közelről ismertem és figyeltem meg két szultánt, két sahot és több kánt és őszintén ki kell jelentenem, hogy helyzetüket irigyelni valónak sehogy sem találtam, mert csekély kivétellel inkább rajtuk uralkodnak, mintsem hogy ők uralkodnának és látszólagos mindenhatóságuk mellett korántsem oly nagy az a félelem, melyet közvetlen környezetükben keltenek, mint amelynek ki vannak téve ők maguk saját személyes biztonságuk miatt érzett félelmükben. Midőn későn este egymagamban ültem a Jiddiz-paloták egyikében és felriadtam az ablak alatt elvonuló őrjáratnak az éjszaka csöndjében visszhangzó tompa, nehéz léptei hallatára, sokszor gondoltam magamban; ugyan mi is kárpótolja az embert e földön az ily borzasztó életért? Megengedem, hogy Abdul Hamid szultán sokkal aggódóbb és félénkebb, mint akárhányan keleti fejedelmi testvérei között, mert túlságba vitt óvatossági rendszabályai néhanapján valóban nevetségesek; de az a körülmény, hogy se éjjel, se nappal nyugodt álomban része nem lehet, hogy a méregre gondol minden falatjánál és minden korty italánál, és hogy mindig és mindenhol veszedelmet gyanít, kétségtelenné teszi, hogy az ily életért rossz csere a legnagyobb hatalom és a legnagyobb dicsőség, a világ minden ragyogása és az alattvalók jobbágyi hódolata és semmi esetre sem méltó ellenérték az örökös remegésért és rettegésért. A nyugodt és kényelmes élet merő lehetetlenség a keleti udvar szolganépe és hivatalnoksága közt uralkodó örökös fondorlat, cselszövés és féltékenykedés közepette. Mindenki a boldogtalan kényúr kegyét hajhássza, mindenki túl akar tenni a másikon, az egyik romlására tör és ha e rettentő pandemóniumhoz még hozzávesszük a hárem asszonyhadának üzelmeit, könnyű belátni, hogy mily csekély öröm van egy keleti despota életében és hogy mily szánakozásra méltó sorsa van az ily uralkodónak.
Oly esetekben, midőn a nagyzási hóbort erősebb mámorba ejti az érzékeket s midőn az uralkodó beteg képzelődésében emberfölötti embernek hiszi magát, mint hitte például Abdul Aziz szultán, ritka esetben kerekedik fölül a félelem és az ilyen feslett életű ember, képzett biztosságának érzetében, tűrhetően él. Ez utóbb említett szultánról ismeretes, hogy 1867-ben tett Európa-járó utazása közben, midőn a Rajnán Koblenzbe vitte a hajó, azt kérdezte környezőitől, hogy vajon az ő kedvéért ásták-e ezt a csatornát; s később Budapesten , midőn egy dunai gőzös födélzetén fogadta a török konzult, A ... ezredest, ki európai műveltségű katonatiszt volt, jelenlétemben ily szókkal fordult Fuad pasához, látva, hogy a konzul európai módra köszönti: – Miért nem csókolta meg a lábam ez a neveletlen fickó? – Ezt a félbolond szultánt, ki lovakat, kutyákat és kakasokat tüntetett ki rendjelekkel és sok milliót dobott ki hiábavaló építkezésekre, nem igen bántotta a félelem és az aggodalom amaz emlékezetes éjszakáig, midőn trónvesztését tudtára adták; de más despoták örökös rettegésben élnek életük veszedelme miatt. Naszreddin sah sohasem mulasztotta el , hogy egy század katonával vétesse körül a dsadserudi vadászkastélyában levő éjjeli szállását és fia Mozaffareddin sah átvirraszt egész éjszakákat, mert attól tart, hogy megrohanják és meggyilkolják. Van az ilyennél borzalmasabb lét a világon?
Újabban arra a meggyőződésre jutottak a keleti despoták, hogy idegen földön, a hitetlenek között, aránylag szabadabban és kellemesebben érezhetik magukat, mint saját országukban. Abdul Ahad, Bokhara emírje, szívesen látogatja a pjatigorszki orosz fürdőket, ami pedig a perzsa királyok gyakori látogatásait illeti, világos, hogy Irán sehinsah-jai, minden ázsiai despota voltuk mellett , olyan kedvüket és gyönyörűségüket lelik a frankok országában – a mivel be is szennyezik magukat a siiták szemében – melyhez hasonlóan soha otthon részük nem volt. Midőn Teheránban kilovagol, vagy kikocsizik a sah, a ferrasok (szolgák) két hosszú sora jár előtte és hosszú botokkal alaposan elpáholja a szeretett alattvalókat, hogy tiszta legyen az út az uralkodó előtt. Az ablakokat és az ajtókat bezárják és lefüggönyözik, hogy senki se láthassa meg az ország atyjának ábrázatát, mert szigorúan megköveteli ezt az uralkodó személyének szentsége, más szóval biztossága. Mikor európai városokba vonul be a sah, a kíváncsi nyugati nép tömött sorfalai fogadják; éljenzik és zajos üdvkiáltásokkal köszöntik s közepette e hódolatnak úgy véli, mintha sokkalta nagyobb és hatalmasabb volna, mint annak előtte volt. És hozzájárul mindehhez az az udvariasság is , mellyel az európai udvaroknál vendégül látják; egyenlőnek képzeli magát a Nyugat hatalmas uralkodóival s ebben a megduzzadó önérzetben rejlik a legfőbb gyönyörűség az Európát járó ázsiai uralkodók számára.
Ha pedig ezek után mi, európaiak, abban a hitben ringatóztunk, hogy nyugati látogatásaik közben szerzett tapasztalataikat a nyugati műveltség és saját országuk civilizálásának javára fogják fordítani, mindenesetre túlságosan vérmes reményeket tápláltunk, mert a keleti fejedelmek e kéjutazásának vajmi csekély hasznát látják az illető országok. Ellenkezőleg, csak országuk pénzét fecsérlik el. Naszreddin sah, az ő három európai utazásával, egészen tarthatatlanná tette Perzsia amúgy is beteg pénzügyeit. Semmiféle üdvös újítás nem kelt ez utazása nyomán és Mozaffareddin sah utazásairól eléggé ismeretes, hogy két orosz kölcsön ment el reájuk, holott e pénzt eredetileg az ország gazdaságának és közigazgatásának javítására szánták.
Ezek az ázsiai félistenek bizony nem pihennek rózsás ágyon. Életük sivár és kietlen, örömeik telve vannak rémülettel és aggodalommal s azok a százezrek, kik a porban fetrengenek lábuknál és dagályos címzésekkel hódolnak előttük, legnagyobb ellenségeik, s az önkényuralom legszerencsétlenebb áldozatai maguk a kényurak. Ki csodálkoznék hát rajta, hogy nem hoztam magammal rózsás emlékezéseket a keleti udvarok tájáról?

XVI. FEJEZET
A küzdelemnek vége, s még nincs vége.

A mit ez önéletrajzi följegyzéseimben eddig elmondottam, nagyjában és egészében pályám élményeire és sors fordulataira tartozik, gyermekkorom napjaitól fogva öregkoromig. Hogy úgy mondjam, anyagi képét festi meg egy szokatlan ösvényeken járó emberéletnek s ez élet minden fényének, árnyának; mutatja mind azt a küzdelmet és viszontagságot, melyből kibontakozott a szabóinas, a házitanító, a diák, a szolga, az efendi, a dervis, az egyetemi tanár és a nemzetközi író alakja. Ám e festmény részletei csak a külszínt láttatják; a hüvelyt és nem a belső tartalom magvát. Nem a szellemi vergődést s a lelki tusát, melyben bőségesen volt részem életem különböző korszakaiban s melyek mély nyomukat hagyták szellemem irányán és gondolkozásomon. A száraz adatok puszta felsorolásával, igaz, kielégíthettem volna személyes hiuságomat; de mivel az öndicsőítés hiú ragyogványát nem tekinthetem méltó gyümölcséül múltam nagy szenvedéseinek, úgy érzem, hogy nem szabad elvonnom a szíves olvasótól azokat a tapasztalásaimat sem, melyekhez az ázsiai és európai társadalom bizonyos intézményeinek, erkölcseinek és szokásainak összehasonlítása révén jutottam. Meglehet, hogy e tapasztalásokat, lelki átalakulásom e főtényezőit, részben meglelték előttem már mások is, az is lehet, hogy részben különböző módon értékelték; de mivel mindennapinak bizonyára nem mondható az az út és mód, a melyen hozzájuk jutottam, mert mindez ideig nem akadt még sem európai, sem ázsiai ember, ki olyan sokféle szerepet játszott volna két világrész színpadán, mint csekélységem, – megkísérlem párhuzamot vonni az ázsiai és európai társadalom egynémely intézménye, erkölcse és szokásai közt. Megfestem képét akkori lelkiállapotomnak, midőn ázsiai gondolkozásmóddal eltelve, megismerkedtem a Nyugat különböző országaival, és összehasonlítást téve e két világ között, beláttam, hogy itt is, ott is nagyon sokszor állják útját az ép és igazságos ítélet kialakulásának az emberek korlátoltsága, elfogultsága, előítéletei és a tárgyilagosság hiánya. Midőn odahagytam Európát és Ázsia világába léptem, Európa országairól és népeiről jobbára bizony csak elméleti ismereteim voltak, melyeket a nyugati irodalmak tanulmányozása révén gyűjtöttem, de látni nem láttam belőlök semmit sem. Midőn először léptem érintkezésbe Sztambul török társadalmával, mely ha át is vett egyet s mást nyugati szokásainkból, alapjában véve mégis megőrizte ázsiai gondolkozásának bélyegét, sok tekintetben megragadó hatással volt reám a látottak ujdonszerűsége, de meg a keleti emberek gondolkozásmódjának és törekvéseinek nem egy vitathatatlan érdeme is. A szíves fogadtatás és a barátságos bánásmód, melyben ott a jövevényt részesítik, nem tekintve származását és nemzetiségét, lehetetlen, hogy meg ne ejtsen, el ne bájoljon mindenkit. Az ember csakhamar otthonosnak érzi magát mindenhol és a kultúra két fajtájának futólagos összehasonlítása határozottan az óvilág javára dől el. De utóbb, tudniillik midőn az ember egy darabig már ott élt az ázsiai emberek között és bizalmukba esve, megbarátkozott a vallásról, világról és emberekről táplált felfogásukkal, mégis csak erőt vesz lelkünkön az egykedvűség, a nemtörődömség és az álmosság érzete. Vérünk ellustul, ásítunk, nem tudunk hova lenni türelmetlenségünkben, holott a keleti ember mozdulatlan nyugalommal, szemmel látható gyönyörérzettel ül és csöndesen nézi a napot.
Minél mélyebbre jutottam Ázsia világának belsejébe, annál inkább hatalmukba ejtettek az érzetek. A perzsa társadalomban már utáltam ez ázsiai sajátosságokat. Középázsiában pedig, a hol nyolcszáz esztendővel öregebb a világ, mély borzalommal álltam meg előtte. Lehetetlen volt az ázsiai világ e kezdetben tetszetős jelenségeiben föl nem ismernem valódi okát Ázsia hanyatlásásnak, zsarnokságának és nyomorúságának. Az óvilágot, mely sohasem volt mentes azoktól a hibáktól, fogyatkozásoktól és bűnöktől, melyeknek maradványai reánk meresztik szemöket, megvetendőnek és emberhez nem méltónak találtam most és sóvárgó pillantásokat vetettem vissza, Nyugat felé. Leírhatatlan örömérzettel léptem át világunk keleti határát, szabadabban lélekzettem minden napi járó után, véghetetlenül boldognak éreztem magam, hogy tul vagyok már az ősi világrész romjain, nyomorúságán és züllöttségén és azok a képek, melyek egykor, már ujdonszerüségüknél fogva is, elkápráztattak szemem az ifjúi képzelet tüzes levegőjében s melyek egykor rajongóvá tettek, most borzalmasan sötét emlék gyanánt lebegtek szemeim előtt.
Ilyen volt lelkiállapotom, midőn visszatértem Ázsiából. Ha módomban lett volna, hogy Ázsiába való utazásom előtt mélyebbre ható pillantást vethessek Európa vallási, társadalmi és politikai viszonyaiba, mint ahogy nem lehetett módjában a szegény autodidaktának, talán másképen alakult volna Ázsiáról való felfogásom és ítéletem, és tárgyilagosabb lett volna a következtetés, melyet a két kultúra összehasonlításából levontam. De, mint mondottam, homo novus voltam itt is, ott is, a ki az első benyomás hatása alatt dicső fényben látott mindent és el volt ragadtatva mindentől; és csak később, midőn a valóság és az igazi felismerés éles világosságban, a maguk való és mesterkélten színe szerint láttam dolgokat, csak akkor kezdettem másképen gondolkozni Európáról is, és jelentékenyen módosítanom kellett ítéletemet a nyugati világ eseményeiről. Most, hogy életem alkonyatán elfogulatlan szemmel nézhetem az ó és új, az ázsiai és az európai kultúra fényét és árnyát gazdag tapasztalásaim tág szemhatárán; midőn nem kápráztatja el szemem semmiféle személyes érdek és semminemű elfogultság, más színben látom a dolgokat és más is az ítéletem, és kötelességemnek tartom erre vonatkozó nézeteimet közölni az olvasóval már azért is, mert sajnos, tudom tapasztalásból, mily csekély a száma azoknak a birálóknak, kik a vallás és a nemzetiség békóitól menten adták magukat a két kultura összehasonlító tanulmányára. Ama birálók dicséretéből és gáncsból bizony szinte mindenhol kihallatszik e láncok csörgése; úgy az egyik, mint a másik részen pártosság fogta el az igazság útját, és mert az új század sok tekintetben nyílt és szabad mesgyét vágott a gondolkozó embereknek most már félelem és tartózkodás nélkül mondhatjuk el nézeteinket a jóról és a rosszról, a két világ kedvező és kedvezőtlen oldalairól. A ki olvassa a történetét ama szenvedéseimnek, küzdelmeimnek és viszontagságaimnak, melyeket az ázsiai világ barbársága, fejetlensége és züllöttsége miatt szenvednem és tűrnöm kellett, mindenesetre feltünőnek találhatja, hogy nagy foltokat fedeztem fel műveltségünk fennen magasztalt napján, s hogy torzképeket láttam ott, a hol az emberszeretet és a nemesség világboldogító eszményeit kellett volna megtalálnom. Meglehet, hogy visszaemlékezve egynémely nyílatkozatomra, hebehurgyasággal és következetlenséggel vádolnak sokan. De az érett kor ítélete könnyen feledteti az ifjú kor tévedéseit, mert hiszen az, a mi jobb és tökéletesebb, mindig az elmúlt tévedések és hibák nyomán szokott kisarjadni. E megjegyzéseim után leírom azokat a benyomásaimat, melyeket szokásaink, erkölcseink, vallási, társadalmi és politikai életünk némely mozzanatai keltettek bennem és melyek sűrűn foglalkoztatták gondolataimat.

1. Vallás

Ázsia mindenek fölött vallásos világ. A vallás önt ott életet az emberi élet minden változatába és minden megnyilatkozásába. Nem éri be azzal, hogy szabályozza a viszonyt a teremtő és a teremtett lény között, hanem kormányozza a politikai és társadalmi életet is; jelen van mindenütt; beférkőzik az emberi lélek vágyainak és gondolatainak legtitkosabb rejtekébe; megszabja irányát földi útjainknak; törvényeket és életszabályokat alkot; megtanítja rá az embert, hogyan ruházkodjék, táplálkozzék és viselkedjék, de nem kevésbé arra is; hogyan egyék, igyék és szeressen, – szóval, a vallás az emberiség boldoggá és nemessé tételének egyetlen és mindenható eszköze. Már most, ha valaki évekig élt ebben az Ázsiában és Európába jön, csodálkozik rajta nem kis mértékben, midőn szemébe tűnik egy részről a vallásosság épületének lazasága, más részről az a törekvés, mely a kormányt, az egyházat és néhanapján a társadalmat is ez alapjában korhadt és minden eresztékében megingott épület alátámasztására és fenntartására ösztönzi. Ázsiában minderre nincs szükség. Nem szólva a motazilitákról és e hesdra első századaiban élő többi szabadgondolkozóról, az iszlámban sohasem akadtak hívei a kételkedésnek és a szabad gondolkodásnak, de még kevésbé akadnak mostanában. A mohamedánok nagy többsége erősen hívő, kerüli a vitát a vallás dolgairól. Kivételt talán a siita mollák alkotnak, és rendkívül tanulságosak voltak azok az óráim, melyeket egykor Iszpahánban, a Medresszei Sah kertjének platánfái alatt töltöttem, hol nyíltan és szabadon vitázhattam a perzsa papokkal a Korán isteni hagyományairól, a lélek halhatatlanságáról s az effélékről. A más nemzetiségű moszlimok előtt vallás dolgában a legfőbb elv a ne nyúlj hozzám elve s ha a vallásos hit az erős várából Európába lépünk át, hol évszázadok óta folyik a harc a vallás és a tudomány között, hol egy Spinoza, egy Voltaire, egy Gibbon, egy Draper, egy Buckle és még sok más modern gondolkozó sikerrel munkált közre a vallásosság épületének lebontásában s a hol az istentisztelet helyébe igyekeznek az embertiszteletet állítani, – különösen szemébe kell hogy tűnjék az embernek a nálunk uralkodó képmutatás és álszenteskedés. Dacára Streusznak és Renan-nak, dacára Büchnernek és Huxleynek, a nyugati nép milliói adják ki magukat kereszténynek és zsidónak, holott azt sem hiszik, hogy van Isten. Hiszen az egyházi férfiak nagy többségét is annyira felvilágosította a modern tudományosság, hogy ők maguk hisznek legkevésbé a tanokban, melyeket hirdetnek és védelmeznek s az Ázsiából Európába jött utazó fel kell hogy vesse maga előtt ezt a kérdést: „Mire való ez a képmutatás? mire való ez a színlelés és miért hunynak szemet az emberek minden áron ama világosság előtt, melyet kultúrtörekvéseink a sötétséggel vívott nehéz harcukban megteremtettek és elterjesztettek?” Ez érthetetlen törekvés hevében odáig jutottunk már Európában, hogy bizonyos irányadó társadalmi körökben követésre méltó erénynek és derék példának nyilvánítják a képmutatást, a vallási hazugságot és tettetést! Ez a visszásság, majd hogy azt nem mondom: ez a bűn, ép oly érthetetlen a gondolkodó ember szemében, mint amilyen méltatlan és megszégyenítő a szellemi vívmányait mindig nagyra tartó nyugati civilizációra nézve. Azokban a körökben, melyek helyeslik és követésre méltónak hirdetik e szégyenletes magatartást, sokszor halljuk emlegetni, hogy milyen hatalmas befolyása van a vallásnak az emberiség társadalmi fejlődésére; azt tarják e körökben, hogy a világ egyáltalán nem állhatna meg e titkos erkölcsrendészet nélkül, mert a társadalom, úgy mondják, még fejlettségének legalacsonyabb fokán, még vadak közt sem állhat fenn a fetis-e és a totem-e nélkül. A legkülönfélébb vallásnak hódoló emberekkel évek során át majd a katolikus, a protestáns, majd a szunnita, a siita és rövid ideig még a parszi vallás inkognitójában is folytatott érintkezéseim közben arra a meggyőződésre jutottam, hogy a vallás vajmi csekély védelmet nyújt az emberiség lelki elfajulása ellen és hogy semmi esetre sem méltó a húszadik század szelleméhez, hogy a vadak szokásait vegye példa gyanánt. Nemcsak Lombroso, hanem sok más gondolkodó is világosan kifejtette már, hogy a bűnös emberek többségének vallásos a lelkülete és hogy például a spanyol rablógyilkos elvégzi imádságát védőszentjének, szent Jakabnak képe előtt és csak azután lát hozzá munkájához. Ázsiában is tettem szert efféle tapasztalásokra. A legkegyetlenebbek és a leggaládabbak mindig azok voltak a turkomán rablók közt, kik, mielőtt rablókalandjukra indultak volna, fatihát (áldást) kértek tőlem, a vélt sejktől, vagy valami más jámbor embertől, holott a puszták egyszerűbb, s a vallás dolgaiban kevésbé járatos gyermeke néhanapján megható jószívűséggel bánik nemzeti szokásában gyökerező rablásvágyának áldozatával; durva és bárdolatlan ugyan, mint amazok, de mégis igaz és nyíltszívű. Közép-Ázsia, Perzsia és Törökország városaiban a nagyturbános szent férfiak között leltem a legcégéresebb huncutokat és gonosztevőket, míg az egyszerű üzbég és oszmanli, ki a vallást csak külső formái szerint ismeri, tele van jósággal és igazlelkűséggel. Az iszlám egész világában Mekka és Medina a legundokabb fertője minden bűnnek, ott éli világát csak igazán a rablás, a gyilkosság és a paráznaság. Ehhez hasonló volt a kép, melyet Meshed és Kum nagy zarándokhelyein láttam és eléggé ismeretes ez a mondás: Ki le akarja vetkőzni keresztény voltát, csak zarándokoljon el Rómába vagy Jeruzsálembe.
Nálunk Európában is így viszonylik a vallás az erkölcshöz és a gondolkozó ember nem képes fölérni ésszel, miért van az, hogy a kormányok és a társadalom elkövetnek minden tőlük telhetőt, hogy szemben a mindjobban lábra kapó kételkedéssel, a vallásban leljék meg a bűn és az erkölcsiség zsinórmértékét.
Mindenesetre bámulatos és érthetetlen az, hogy a nyugati emberiség, művelt osztályának minden vallástalansága mellett, korántsem oly türelmes és elnéző a máshitű emberekkel szemben, mint a szabad gondolkozóktól méltán elvárhatnók. Ázsiában a máshitűekkel szemben érzett gyűlölet és fanatizmus az erős hitből következik s a szenvedélynek, melyet a kormány még táplál és támogat, mindenesetre mélyebben vannak a gyökerei; de kitörései azért még sem oly hevesek és gyakoriak, mint nálunk, noha törvényeink és illemszabályaink útját állják a szenvedély kitörésének, ha nem is képesek megtörni az előítélet erejét még a művelt emberek lelkében sem. Ha szemügyre vesszük a keresztény Nyugatnak a moszlim Kelethez való viszonyát, lehetetlen észre nem vennünk, hogy a napi politika kérdéseiben a művelt és magát minden előítélettől mentnek hivő európai ember is inkább hajlik rokonérzésével Törökország keresztény, mint mohamedán alattvalóihoz, pedig a porta moszlim alattvalói sokkalta jobban megszenvedik a zsarnoki kormány önkényét, mint a nyugati nagyhatalmak védelme alatt élő keresztények. Az európai ember még mindig alsóbbrendű lénynek tekinti a mohamedánt, a brahmint, a Buddha hívét; vallását gúnyolja és feketére festi, a magáéhoz hasonlónak semmi körülmények között el nem ismeri; és mindhiába védik törvényeink a máshitűeket: Mohamed, Buddha és Visnu követője kényelmetlenül, idegenül és szabadságában korlátozva érzi magát Európa országaiban. De hiszen a zsidóknak sem megy másként a dolga, pedig ők nyelvben. szokásban és erkölcsben tökéletesen hozzásimulhatnak Európa különböző nemzeteihez.
A moszlim Kelet történetében, teszem, sokkal ritkábban tör ki a zsidó-gyűlölet, mint nálunk Nyugaton nemcsak a középkorban, hanem újabban is. A mit a vallás dolgaiban felvilágosodott és az ázsiai vakbuzgóságot gúnyolni szerető Európa az antiszemitizmus címén a zsidók ellen elkövetett, leírni bajos; de nincs is annál nagyobb szégyenfolt újkori műveltségünk címerpajzsán. Még leghatározottabb szabadgondolkozóink, agnosztikusaink és istentagadóink sem tiszták e bűntől és az a nevetséges kifogás, hogy a zsidót nem vallásáért, hanem szigorú zárkózottságával jelzett nemzetisége miatt gyűlölik és üldözik, gyarló és ostoba kifogás már abból az okból is, mert az európai zsidó mindenhol csatlakozik a szülőhazájának nemzeti kötelékéhez és sokszor – plus cathilique, que le pape – nemzetibb, mint keresztény honfitársa. Az ázsiai ember jóval következetesebb e dologban, mert a kérdés nemzeti oldalára ügyet sem vetve, a zsidóban csak a mózeshitet gyűlöli. Ily szemmel nézve a dolgot, az ember csak bámulatba esik rajta, hogy az európai zsidó, kit idegennek mondanak mindenfelé, miért tolakszik be a nemzetek kötelékébe, holott egyszerűen azt kellene mondania: „Ha nem kellek nektek, jó, leszek csak zsidó és nem bánom, szidjatok kedvetek szerint kozmopolitának.” Semmi kétség, hogy a kereszténységnek e megátalkodott előítéletei alapjukban véve azokba az erényekbe és jellemző vonásokba kapaszkodnak, melyek a zsidót nagyobb sikerrel biztatják a mindennapi életben, s a melyek az elnyomás természetes következéseképpen minden elnyomott népben feltalálhatók. „Aki az égő fáklyát erőszakosan a földre nyomja és el akarja oltani, a fokozott erővel fellobbanó lángban megégeti kezét”, mondja a német költő nagyon találóan. A zsarnokok legjobban maguknak ártanak zsarnokságukkal s alaposan téved az uralkodó kereszténység, ha ez igazsággal szemben jogosultnak érzi magát a védekezésre az úgynevezett sémi faj állítólag nagyobb szellemi képessége, életrevalósága és szívóssága ellenében. A törökországi, perzsiai és közép-ázsiai zsidó ugyancsak sémitább és hitbuzgóbb, mint európai hitsorsosa, de azért nem ismerek szegényebb, gyámoltalanabb és szánalomraméltóbb embert e teremtett világon az említett országokban élő jahudi-nál. Hol van ott az a híres semita ész, hol az a sémi élelmesség és szívósság, melyet az európaiak veszedelmes faji sajátosságának mondanak, s a melytől ehhez mérten félnek? A moszlim, a keresztény és a brahim ez országokban egyformán megveti, bántja és gyötri a szegény zsidót, ki szegényebb a szegénynél és alábbvaló mindenhol az örménynél, a görögnél és a brahimnál, kik amott szinte mindenhol azt a szerepet viselik, mely Európában – versenyen kívül állván a nyomorúságban – a zsidóknak jutott. Ismétlem, hogy az európai antiszemitizmus nem egyéb mérhetetlen alávalóságnál, melyet semminemű vallási, néprajzi, vagy gazdasági okkal igazolni nem lehet; és a Nyugat, midőn emberiességével és igazságszeretetével kérkedve, mindig csak a züllött és elvetemült Ázsiában keres minden rosszat és minden megvetni valót, megfeledkezik róla, hogy ha ki is sütött nálunk a nemesebb műveltség napja, azért még korántsem áll eléggé magasan arra, hogy képes legyen világosságot deríteni akárhány sötét pontjára és homályos zugára ennek a mi világunknak. Minek is tagadnám? Reám nem tett jó hatást a vallás a két világrész embereivel hosszú éveken át folytatott érintkezésem közben, mert mindennek láttam, csak arra valónak nem, hogy nemesebbé tegye az embereket; a magasabb eszmények kútforrását sem találtam meg benne, de legkevésbé találtam benne kielégítő okot arra, hogy miért csoportosítják és osztályozzák az embereket különböző részekre a vallásuk szerint, más szóval, a nagy kérdőjel felől táplált felfogásuk és ítéletük, vagy amaz utak és módok szerint osztják meg az ugyanegy fajhoz tartozó és ugyanegy égöv alatt élő embereket, mennyivel képtelenebb ez a szétválasztás akkor, midőn nem alapszik máson, mint az örökké kifürkészhetetlen titok és a kifürkészhetetlenségen való céltalan tépelődés fantasztikus magyarázatán? A nemzetiség fogalmáról szólni fogok még későbben s a vallásra vonatkozólag itt még csak azt jegyzem meg, hogy a vallás erkölcsi tartalmának – mely Ázsiában ugyan sokkal erősebb, mint Európában – alapjában véve mindenhol csak azokra a szellemekre lehet kétséges a hatása, melyek magasabb műveltségükkel inkább képesek eszmények alkotására s melyek költői hajlandóságuknál vagy érzelgősségüknél fogva, de néhanapján azért is, mert gondolkozni renyhék, szívesen csapongnak a földöntúli régiókban. Európában, csak a külsőség, a bűbájosság, a csodaszerűség és a titokzatosság köntösében jelentkezik, s a hol nincs meg ez a föltétel, ott vallás sincsen. Nem egy szertartást, szokást és babonahitet, melynek ifjúkoromban, óhitű zsidó létemre magam is követője voltam, hű másolatban láttam viszont sorjában a katolikus és óhitű keresztények, a moszlimok, a tűzimádók és a hinduk között, és az én szememben nincs nevetségesebb annál a kölcsönös szemrehányásnál, mellyel az egyik vallásfelekezet e gyermekes külsőségek miatt a másikat illeti. Példának okáért jámbor zsidó létemre aggódó gonddal ügyeltem arra, hogy szombat napján teli zsebbel ne menjek túl az ereb-en, vagyis azon a zsinóron, mely határvonalául szolgált a város belső részének, mert ha messzebbre megyek, ez már üzleti cselekedetnek lett volna minősítendő s megszentségtelenítette volna a pihenésnek szánt napot; szombat napján tehát csak kendővel az övemben és szemem a két árbocról lecsüngő zsinegre függesztve mertem kilépni a szabad ég alá. Sok évvel ez után Szamarkandból Herat felé tartottam egy csomó hindosztáni emberrel, kik Közép-Ázsia uzsorás osztályát alkotván, teli zsebbel tértek vissza Gangesz-parti napfényes hazájukba. Ezek a Visnu-imádók, kik kasztjuk sárga bélyegét viselték homlokukon, esténként elvonultak a karaván többségétől. Kicsiny, ujjnyi pálcákat tűzdeltek a földbe és köröskörül vékony zsineget feszítettek rájuk; ez a zsineg volt épp úgy, mint az ereb, a határvonaluk a máshitűek ellenében és e képletes védőfalon belül készítették és költötték el táplálékukat, nem tartva már tőle, hogy a pogányok megfertőzik ételüket a szemük pillantásával. Mint ahogy borzadállyal néztem gyermekkoromban a disznóhúst, később mohamedán létemre is irtózatot és undort kellett színlelnem, midőn ajkamra vettem e puszta szót: Khinzir (disznó) s mint ahogy ifjú koromban tilalmas volt előttem a keresztény ember szűrte borital (nesekh), siita létemre épp oly kevéssé ehettem abból az ételből, melyet keresztény kéz érintett. De nemcsak a zsidóság és az ázsiai vallást követő nép, hanem az európai vagy ázsiai kereszténység is nyakig ül az efféle otromba és képtelen babonahitben, melyet a máshitűeknek szokás a szemére vetni. Huck abbé beszéli utazásáról írott könyvében, hogy Tibet határán egyszer éjjeli szállást keresett és egy Buddha-készítőhöz utasították. A francia hittérítő ez ötletből gúnyos megjegyzést tesz a buddhizmus bálvány-iparáról. Megesett rajtam is efféle dolog a Grödnerthalban, St.-Ulrichban, a szigorúan katolikus Tirolban. Lakást keresni indulván a szép alpesi faluban, egymásután utasítottak a Mária-készítőhöz, az Úristen-készítőhöz és a Krisztus-készítőhöz, mert tudvalevőleg e községben találhatók e legjobb hírű kereszt- és szentképfaragók. A mohamedán világban, hol tudták rólam, hogy ismerem Európát is, sokszor kérdezték tőlem csakugyan igaz-e, hogy a frankok kutyafejű bálványt imádnak, hogy asszonyközösségben élnek s más efféléket. Tirolban meg, az Achensee partján, hol parasztnép között laktam, azzal a kérdéssel fordultak hozzám, hogy világjáró utazásaim közben megfordultam-e liberálisok országában, a hol a bakkecskét imádják az emberek, mint ahogy antiliberális papjuk elhitette az együgyű emberekkel.
Kelet és Nyugat vallásai, ami elkorcsosodásukat illeti, sok más tekintetben is megegyeznek egymással és az ember nem érti, hogy hittérítőink hogyan és mi jogon igyekeznek meggyőzni az ázsiai népet vallásának tévedéseiről és mi alapon akarják vele a kereszténységet a tiszta és egyedül üdvözítő vallás gyanánt elfogadtatni? Az ember még megértené valahogy hittérítőink erőszakosságát, ha a kereszténység vívmányának mondhatnák a Nyugat rendjét és szabadságát; ámde polgáriasultságunk nem a kereszténység által, hanem a kereszténység ellenére lett naggyá. Az iszlámnak és a buddhizmusnak semmi része sincs abban, hogy Ázsia hanyatlásnak indult és szabad prédája lett a hódításra éhes Európának. Az említett vallások tanai a kereszténységnél jóval erősebb támasztékai az emberiségnek, a szabadságnak és úgy az állam, mint a társadalom rendjének s a bajnak ott van a gyökere, hogy egyrészről a történelmi fejlődés, másrészről az éghajlat, a talajviszonyok és főképp az uralkodók zsarnoki önkénye megalkották azokat a szirteket, melyeken a vallásalapítók minden jó törekvése hajótörést szenvedett és hajótörést kellett szenvednie.
A mondottak után nem szorul bővebb magyarázatra a magam hitvallása, melyet ez önéletrajz keretébe foglalok. Merőben gyakorlatias természetemnél fogva, ki egy szemernyi gyakorlatot többre becsültem egy véka elméletnél, sohasem éreztem magamban kedvet arra, hogy oly kérdésekkel bíbelődjem, melyeknek megoldását már eleve lehetetlennek tartottam s ennélfogva inkább fordítottam figyelmet közhasznú feladatokra, mint a teremtés, az istenség s a többi más földöntúli és az emberi megismerés körétől örök időkre elvont problémákra. Tiszteltem és becsültem minden vallást, amennyiben jó és hasznos dolgokat, tudniillik az emberiség megnemesülését és haladását igyekezett előmozdítani s ha a körülmények úgy kívánták, egyszer tiszteletből az ország törvényei iránt, másszor udvariasságból a társaság iránt, melynek köréhez tartoztam, forma szerint mindig alkalmazkodtam az illető ország uralkodó vallásához, ép úgy, mint nemzeti viseletéhez, bár sokszor nagyon kényelmetlenül éreztem magam benne. Az alárendelt jelentőségű dolgokban, mint például a vallás dolgában mindig szigorúan ragaszkodtam ez elvhez: Si fueris Romae romano vivito more és ha a vallási moralisták netalán szememre vetnék vallásom könnyű váltogatását, válaszom ím így szól hozzájuk: „A vallás változtatásának oka jobbára a vallás hiányában rejlik és kinek semmije sincs, az semmit el nem cserélhet”. A vallásváltoztatás legtöbb esete pedig ilyen. Nincs hát utálatosabb dolog a világon, mint az a szent felháborodás, mellyel az Európa szerte bevett képmutatás elítéli és megbélyegzi a meggyőződés nélkül való kitérést. A tisztelendő, tiszteletes és újdonszabású rabbi urak vajon mélyebben át vannak hatva vallásuk dogmáitól és csakugyan azt hiszik talán, hogy szemforgatásukkal, kenetes beszédükkel és hamis lelkesedésükkel megtéveszthetik a húszadik század művelt embereit? Ha vannak még bizonyos európai urak, kik megcsontosodott konzervativizmusukban még mindig magasan lobogtatják a vallásos képmutatás zászlaját és noha lábuk egészséges, mégis a szentírás mankóira támaszkodva járnak, nincs rá okunk, hogy ez ízlésüket megirigyeljük tőlük. A gondolat, hogy a hazugságot a sírba vigyem magammal, nekem borzasztónak látszik. Századunk szellemi vívmányai nem tűrhetik tovább a sötét múltból eredő vallást; csakis a tudás a felvilágosodottság és a kutatás szabadsága tette a világ urává a kis Európát, és nem látom be, mi szükség van e tény erőltetett félreismerésére, és miért ne alkalmazhatnók ifjúságunk nevelésében a vallástanítás butító rendszere helyett a szellemi műveltség fényes világosságát? Aki sok vallás körében élt és belső érintkezésben volt az ázsiai vallások követőivel, érthetetlennek kell, hogy találja nyugati világunk kislelkűségét és ingatlanságát; s ha van, a mi Európában nekem visszatetszett, ez a valami nem más, mint a vallás dolgaiban való félénk tapogatózás, és örökös félelmünk attól, hogy győzelemre juttassuk az igazságot, melyet minden gondolkozó lelkében érez. A vallás egy ideig még kényelmes és hasznos eszköze lehet a tömegek kormányzásának és fékentartásának, de az emberi tudás és gondolkodás minden terén jelentkező haladással szemben egyre világosabbá és kétségtelenebbé válik, hogy ez a bújósdi már nem tarthat sokáig. A huszadik század szelleme ezt kiáltja: „Legyen világosság!” És lesz világosság, kell is, hogy legyen!

2. Nemzetiség

Amilyen gyöngék és korhadtak a vallás választófalainak alapjai, ép olyan gyarló anyagból valók a nemzetiség sorompói, melyekkel Európában el akarják egymástól különíteni és külön testekre akarják szakítani az embereket. Ha a nemzetiség kérdésében a lelki életet élő ember közös eredetéről volna szó és ha vérrokonság alapján álló, tehát a természet által megszabott szoros összetartozandóság alapgondolata volna reá nézve irányadó, nem lehetne ellenvetést tenni e fogalom egységes és szétválaszthatatlan volta ellen. Az emberiség egyeteme bizonyos szembetűnő faji sajátságok által különválasztott egyes családokra oszolnék, tehát fajokra, melyeknek különállása természetes okokból igazolható. De azokban a nemzetiségekben, melyeket most Európában látunk, mindennek nyoma sincs, mert etnikai eredetük jobbára homályba vész. Európa most élő nemzetei a lehető legkülönfélébb rokon és idegen fajok összeolvadásából támadtak és fejlődésük rövidebb, vagy hosszabb folyamata után legföljebb, ha a nyelv, a szokások és a történelmi fejlődés közössége üti reájuk az úgynevezett nemzeti bélyeget. Ha jól szemügyre vesszük korunk európai nemzeteit, arra az eredményre jutunk, hogy minél régibb keletű rajtuk a művelődés hatása, annál hamarább történt meg nemzeti kialakulásuk és hogy Európa keleti határszélén, hol későbben jelentkezett a kulturális haladás, még a mai napig sem ért véget a nemzeti fejlődés folyamata.
A franciák az ibériaiak, ligúrok, vagy gallok, a kelták és talán a föníciaiak keverékéből támadtak és nemzeti nevet mégis a német frankok adtak a régi Galliában talált népelemek összevisszaságának. A német nemzet számos olyan néptöredéket olvasztott magába, melyeknek germán eredete még koránt sincs bebizonyítva. Keleti Németország jelentékeny része szláv volt és Berlin, Lipcse, Drezda, Chemnitz stb. neve szláv eredetre vall és szláv volt Stiria, Karinthia és keleti Tyrol őslakossága. Olaszországban az etruszkok, latinok, görögök, szlávok, arabok és németek legsajátszerűbb keverékét találjuk, melyet az állam és az egyház az idők folyamán ellátott a nyelvi egység bélyegével, de azért a különböző töredékek jellegzetes vonásai nem mosódtak el mind a mai napig sem. Magyarországon ural-altáji néptöredékek vegyültek el a szlávokkal és más árja népekkel és a magyar elem harcias előnyeivel minden számbeli kisebbsége mellett az évek százain át megtartotta vezérszerepét és lassankint elnyelte az idegen elemeket. De a magyar nemzet igazi alapvető elemét bajos lesz valaha kideríteni.
Közismeretű az angol nép erősen kevert mivolta és ha közelről vesszük szemügyre az óriási orosz birodalmat, láthatjuk, hogy a szláv eredet kicsiny magvába tatárok, baskírok, kirgizek, burjátok, votjákok, cseremiszek, zürjének, csuvasok, görögök, osztyákok, vogulok, kaukázusiak stb. olvadtak bele. Hiszen az orosz nemzettest fejlődési folyamata csak az újabb korban indult meg és még egyre tart, mert Nagy Péter cár korában a lakosság teljes létszáma legföljebb harminc milliónyi volt, holott napjainkban az oroszok maguk többen vannak nyolcvan milliónál.
Kérdem tehát: ily körülmények közt hogyan lehet szó egy nemzettest vérbeli együvé tartozásáról és mi jogosít a testvéri viszony föltevésére? Ily esetekben mindig az illető nép nyelvének, szokásainak és történelmi fejlődésének közösségéből folyó sajátosságait szokták emlegetni és erkölcsi, nem pedig anyagi fogalomnak szokták minősíteni a „nemzet” fogalmát Jó! de a nyelv időközönként változásoknak van alávetve, ép úgy, mint minden más szellemi sajátosság és ne csodálkozzunk rajta, midőn azt látjuk, hogy az iszlám ősidőktől fogva vajmi kevés ügyet vet a nemzeti határvonalakra, az embereket a vallás szerint osztályozza és felállította ezt a tételt: „Minden igazhívő egytestvér”. A mohamedán szervezetben nemzetiségi árnyalatot e tétel szerint: „Hubb ul valan min el iman”, „a hazaszeretet a vallásból ered”, egyáltalán nem ismernek, nem is tulajdonítottak neki soha valamirevaló jelentőséget. Ha megtehette ezt az iszlám merőben légies indítékok alapján, miért ne tehetnők meg ugyanezt újkori műveltségünknek, a Nyugat e közjavának, hatalmas védelme alatt, és a nemzeti választóvonalak eltávolításával miért ne olvadhatnánk, a kulturális kapcsolat formájával, a nemzeti gyűlölséget és egyenetlenséget kizáró egységes szervezetté? Hát ez mindenesetre legeszményibb formája lenne a nemzeti életnek és nincs is kizárva a remény, hogy a későbbi jövőben, a műveltség és felvilágosodás haladásával, meg is valósulhat. De ez idő szerint, sajnos, nem jutottunk még el e szép, e szerencsésnek és nyugalmasnak ígérkező álláspontig. Hiszen még napjainkban is szüntelenül dúl a küzdelem a Nyugat nagyobb s hatalmasabb és kisebb nemzetei közt; az a küzdelem, mely elismeri jogosultságát Darwin elméletében az „életrevalóbb megmaradásáról” és mivel egyik sem vállalná szívesen a kevésbé életrevaló és a romlásra ítélt fél szerepét és egyik sem akarna felszívódni a másikba, a kisebb nemzetek, a történelem által igazolt politikai egyéniségükre való hivatkozással, kénytelenek jogaiknak védelmére kelni. A nagyok rablótermészete és uralkodásvágya késztette a kisebb nemzeteket a létért való jogos küzdelemre, mert elvégre minden nemzet meg akarja óvni nemzeti egyéniségét, minden nemzet szabadságának teljes birtokában akarja intézni a maga anyagi és szellemi fejlődését. És mert a dolog így áll, sajnos, nincs még tere a világpolgári törekvéseknek. Ez a körülmény még inkább előtérbe lép ott, hol kicsiny etnikai szigetet vesznek körül és fenyegetnek megsemmisülésével a nagyobb etnikai tengerek hullámai, mint ahogy példát szolgáltat erre Magyarország is, mely a germán, szláv és román elemek közepette évszázadok óta ügyesen és szerencsésen küzd az erőszakos beolvasztás ellen s melynek állami függetlensége parancsoló szükség már azért is, mert nélküle állandó volna a súrlódás az imént említett három különböző nagy nemzet között és az ütköző állam élete eszerint valósággal szerencsés véletlennek tekinthető. A béke és a nyugati műveltség akadálytalan terjeszkedésének őszinte hívei örömmel köszönthetik a magyar államot, mely vállalja az ütközőkolonc szerepét és a művelődés minden őszinte barátja szívéből kell, hogy óhajtsa a magyar állam megizmosodását. E szempontból nézve a dolgokat, mindig ragaszkodtam magyar hazafiságomhoz és ragaszkodni fogok hozzá, a míg csak élek, noha évtizedeken át a világpolitika kérdéseivel foglalkoztam és távol maradtam a hazai politikától. Nincs rajta mit csodálkozni, hogy a világjáró ember hazafisága jelentékenyen különbözik az otthoni szűk körben élő honfitársak hazafiúi érzelmeitől. De amaz élénk érdeklődés, mellyel az utazó ama különböző népek iránt viseltetik, melyekkel belső érintkezésbe jutott, nagyritkán, vagy sohasem képes meggyöngíteni s még kevésbé elnyomni hazájának öröme és bánata iránt táplált melegebb érzelmeit. Könyeim, melyeket ifjú koromban hazámnak az osztrák önkényuralom miatt átélt gyötrelme és szenvedése miatt hullattam, mindenesetre bőségesen elegendők lettek volna arra, hogy sokkal nagyobbra növeljék hazaszeretetem faját, ha mindig itthon maradok és csakis Magyarországgal foglalkozom. De az ember, ha tágabb is a látóköre, szeretettel ragaszkodik a hazai röghöz. És nem nyilvánítja a hazafiságot oly könnyű bűnnek, mint Tolsztoj, mert, ha vannak is afféle közmondások, mint az Ubi bene, ibi patria, vagy ennek angol egyenértéke: „Ha történetesen istállóban születtél, azért még nem vagy okvetlenül ló”, a világpolgár végezetül mégis csak mindig örömmel húzódik a saját hazájához.
Ha mégis van, a mi az emberben némiképpen meggyöngíti, vagy megingatja a hazafiságot, ez a valami nem lehet más, mint az a szűkkeblűség és az a nevetséges előítélet, melyet a nyugati keresztény ember más vallású honfitársaival szemben tanúsít. Példának említem a magam esetét. Égtem a lelkesedéstől, midőn gyermekkoromban megismertettek a magyar nemzeti hősök életével. 1848 hősi korszaka büszkeséggel töltötte el ifjú szívemet; de később is, midőn 1862-ben hazatértem Konstantinápolyból a dunai gőzösön és Mohácsnál először érintette lábam a haza földjét, térdre borultam és igaz elragadtatásomban sírva csókoltam meg a hazai rögöt. Véghetetlenül boldog voltam és valósággal úsztam az öröm tengerében; csakhamar észre kellett vennem, hogy sokan, sőt a legtöbben, nem tartják őszintének, sőt fitymálják és gúnyolják a magyar hazafiságomat, mert, úgy mondották, a zsidó nem lehet magyar, hanem csak zsidó. Én ellene vetettem, hogy vallás dolgában, mint a legtöbb művelt ember, voltaképen agnosztikus vagyok s ennélfogva már régóta kiváltam a zsidóság kötelékéből. Később hivatkoztam arra, hogy milyen halálos veszedelmek közt jártam a magyar őstörténelem kutatása érdekében, a mi mégis csak kétségbe nem vonható módon kipróbálta hazafiságomat, mint kevés emberét az országban. Sok más okkal hozakodtam még elő, de mindhiába volt. Mindenhol és minden alkalommal azzal a végzetes orrfintorítással, azzal a kétértelmű vállvonogatással, közömbösséggel és azzal a némasággal fogadtak, mely jobban öl a legnagyobb ékesen szólásnál. Hozzájárult ehhez az én esetemben az a mélyen bántó és megsebző mód, mellyel a hazai bírálat utazásaimról nyilatkozott, és kérdem a szíves olvasótól: megőrizhettem-e ily körülmények közt nemzeti ábrándjaimat és síkra szállhattam-e magyar hazafiság mellett azzal a forró szeretettel, mely a szomorú tényállásról még tájékozatlan ifjú rajongó lelkében fogant meg? Azt hiszem, hogy erre a kérdésre a legdühösebb nacionalista sem felelhet igennel. Nem a zsidó származás, hanem az előítéletes, esztelen és minden szabadelvűség nélkül való keresztény társadalom az oka, ha világpolgár válik a zsidónak született emberből, mert erőnek erejével szorítják e térre; és nem is tudom, csodáljam-e mártíromságomért, vagy megvessem-e tolakodása miatt a zsidót, ki a legridegebb visszautasítás ellenére is befurakodik a nemzeti sorompók közé? Szó sincs róla: a törvény nem tesz különbséget ember és ember közt, de a gyakorlat és a bevett szokás nem bíbelődik sokat a törvényszerűséggel; és ebben a tekintetben egyforma megítélés alá esik Európa legtöbb országa, kivéve talán az egy Angliát, hol a szabadelvűség nem szóbeszéd, hol a zsidó tetőtől talpig angolnak érzi magát, de a valódi brit is annak tekinti. Készségesen elismerem, hogy meleg nemzeti érzelmeink meggyöngülésével vagy elvesztésével az emberiség legnemesebb indulatainak egyikével válunk szegényebbé; mert a nemzeti együvé tartozás kapcsának, minden gyarlósága és minden előítélete mellett is, meg van a maga gyönyörűsége és vonzóereje s én, ki nehéz lélekkel éreztem ezt teljes életemben, mindig abból a gondolatból merítettem bátorságot és vigasztalást, hogy a társadalom rövidlátása nem foszthat meg a hazai röghöz való természetes jogomtól. A föld, melyen Isten napvilágát megpillantottam, melyen bölcsöm ringott s melyen ifjú korom aranyos napjait éltem, az a föld nekem hazám és az is marad. Szülőföldem ez a föld, szívemen hordom örömét, bánatát és mindig boldog voltam, ha egy vagy más módon hasznára lehettem Magyarországnak.

3. Társadalom

Ha a vallásról és a nemzetiségről vallott felfogásom nem fért meg Nyugaton e tekintetben vallott nézetekkel, még élesebb volt köztünk az ellentét a társadalmi irányelveket illetőleg. Az európai ember, ki huzamosabb ideig élt Ázsiában, szabadabbnak érzi ott magát és fesztelenebbül jár-kel, dacára a Kelet minden fejetlenségének, barbárságának és zsarnokságának. Mindenekelőtt: mint idegennek és mint az ország vendégének nincs annyi baja a kormány önkényével és a kényelmetlen nemzeti szokásokkal, mert a rettegett Nyugat védelme alatt állván, reá nézve nem irányadók az ország nyomasztó törvényei. Szabadon és törvényen kívül él, vigyáznia kell magára, de helyzetének meg van az a jó oldala, hogy mentve van attól a kaszt-szellemtől, melyet az osztálygőg teremtett meg Európában. Keleten a legfőbb méltóság viselőjére nézve is kötelező, hogy leereszkedő módon bánjék alantasával s a kormányzat patriarkális szelleméhez képest még a fejedelmek sem tehetnek kivételt ebben a tekintetben, és tanúja voltam oly jeleneteknek, midőn egyszerű parasztember is megrótta az országnagyot s ez tűrte a leckét minden szó és ellenvetés nélkül. Nálunk Európában a polgárok adófillérein élő hivatalnok nem szolgálja, hanem parancsolója a közönségnek és dölyfössége néha a legnagyobb mértékben sértő. De még bántóbb a született arisztokraták fennhéjazása. Ezek, az ősök kétséges érdemei alapján s akárhányszor minden személyes érdem nélkül, olyan gőgösek, mintha rajtok fordulna meg az egész mindenség. Én sohasem tudtam felérni ésszel, hogy a született nagyurak mi jogon követelik maguknak azt a kivételes helyzetet, melyet manapság már nem annyira a törvény, mint inkább a közfelfogás biztosít számukra. Ha ez előjogok régi szolgálatoknak nemzedékről-nemzedékre átöröklő elismerését és megjutalmazását jelentik, a kár, mely általa a társadalmat éri, annál nagyobb, mert az utódok ritka esetben öröklik az ősök szellemi képességeit, ritkán felelnek meg az állásnak, melyet elfoglalnak és hozzá még útját állják a náluk különb tehetségek érvényesülésének. Természetes, hogy e felfogással szemben erősen szokták vitatni az átöröklés elméletének jogosultságát és magam is akárhányszor hallottam azt az ellenvetést, hogy valamint a növény-és az állatvilágban is vannak magasabb rendű fajok, úgy az emberi nem is alá van vetve a természet eme törvényének. Idézni szokták e mondást is: "fortes creaniur fortibus", de megfeledkeznek róla, hogy manapság az emberi erő, hála a korszellem haladottságának, nem a testi, hanem a szellemi tulajdonságokban nyilatkozik meg, és hogy a szellemi képességeket naggyá és tökéletessé csak a tanulás, a szorgalom és a kitartó szellemi munka fejlesztheti, - ezekben a dolgokban pedig a született arisztokrácia nem igen szokott jeleskedni. „Vir non nascitur sed fil”, mondja a régi közmondás; helyén való a származás előnyeiről beszélni akkor, midőn lóról, kutyáról, vagy más négylábú állatról van szó, de nem volna méltányos dolog ugyanazt a mértéket alkalmazni a húszadik század emberére is.
Az, mit az emberiség az irodalom, a művészet és a szellemi vívmányok terén egyáltalán elérhetett, jobbára olyan emberek műve volt, kik a születés előnyeiben nem részesültek, hanem a létért való nehéz küzdésben acélozták meg idegeiket és élesítették elméjüket. A nyers erőszak sötét korában, midőn az úgy lehet, öröklött testi erőnek döntő fontossága volt a rablás, gyilkolás és fosztogatás közben, a született főúri osztályt megillethették bizonyos jogok; de az újkorban az efféle előjog merő képtelenség és ha mégis megvan, gyalázatára válik az emberiségnek és szomorú bizonyságot tesz egynémely ország társadalmának szellemi elmaradottságáról. Különös, hogy még most is vannak, a kik bizonyos országok történelmi fejlődésére való hivatkozással igyekeznek bizonyítani a született nemesség létjogosultságát s míg például az ázsiai népek hanyatlását és visszafejlődését a születési arisztokrácia hiányának tulajdonítják, másrészről nagy föllendülést hatalmas nemesi osztályának tudják be érdem gyanánt. Pedig ez a példa szerencsésnek épen nem mondható. Mert Japán azt, hogy népének minden kiváló tehetségei mellett egészen a tizenkilencedik század derekáig elzárkózhatott a nyugat befolyása elől, egyes egyedül az ország szigorúan hűbéri rendszerének tulajdoníthatja, s az ember, ha a daimóknak a mikádóság ellen folytatott küzdelmeire gondol, beláthatja könnyen, hogy az újkori műveltség és az állami föllendülés egyenesen a nemesség akarata ellenére jutott jogaihoz a távol Kelet ez Albionjában. Ha a született nemesség csakugyan olyan fontos kelléke az állam nagyságának, hogyan van az, hogy Perzsiában, melynek ugyancsak nevezetes szerepet vivő született nemesi osztálya van, mégis oly szembetűnő a hanyatlás minden téren?
Ily nézetekkel járva, természetes, hogy soha se tudtam beleilleszkedni a magyar társadalom keretébe, hol mindig nagy tere volt az arisztokratikus hajlandóságoknak. A magyar országgyűlés 1848-ban, a nemzeti ébredés napjaiban, a korszellem hatása alatt megszüntette a nemesség előjogait, úgy mondották, egészen a maga jószántából. De mivel a polgári elemnek soha sem volt jelentékeny képviselete Magyarországon s ennélfogva a közvélemény kényszerítő erővel föl nem léphetett, csak mulatós volt e törvény, de hatását a társadalmi életben soha igazán nem éreztette. Mint ahogy a középkorban is a hangadó elemeket tartották a magyar faj igazi képviselőinek a nemzetiségek tarka összevisszaságában, és ennélfogva ipso facto a nemesség közé számították őket, azonképpen az újabb társadalmi irányzat is a nemesi előnév feltételéhez fűzi az igaz magyarságot s mivel a kormány hallgatagon nézi ezt a helytelenséget, sőt maga is válogatás nélkül osztogatja a nemesleveleket, a ki csak teheti, nemességet szerez minden áron, ily módon igyekezve bizonyságot tenni hamisítatlan magyar voltáról. Hogy ez az egészségesnek épen nem mondható irány nagyban hasonlít a középkor visszatéréséhez, hogy csírájában elöli a szabadság minden gondolatát s hogy válhat javára szép hazám és tehetséges nemzetem fejlődésének, ahhoz szó nem férhet, az napnál világosabb. Valamint a testeket is nem a hegyökre, hanem széles alapjukra helyezik, mert csak így állhatnak meg szilárdan a természet törvényei szerint, azonképpen a társadalom nyugalma, biztossága és üdve is csak a nép széles rétegében lelheti meg jövőjének biztos és szilárd alapját, nem pedig a társadalom felső köreiben. A magyar társadalom mostani irányzata ennélfogva nincs kedvemre semmiképpen. Önéletrajzomat írván, nem bocsátkozom most társadalompolitikai fejtegetésbe, de nem hagyhatom említetlenül azt, hogy selfmademan létemre sehogy sem léphettem szorosabb érintkezésbe az ilyen társadalommal. A ki nehéz küzdelemmel töltötte életét, kinek törekvése ez volt: per aspera ad astra, az olyan ember nem helyezheti becsvágyát abba, hogy szoros kapcsolatba lépjen régóta jelentőségüket vesztett társadalmi osztályokkal. Alliora peto! És ezt a magasabb és méltóbb elismerést joggal követelhetjük magunknak, kik érezzük, hogy embertársainknak, ha csekély mértékben is, de szolgálatot tettünk és hozzájárultunk hazánk vagy az emberiség szellemi vagy anyagi javának előmozdításához. Nem hajhásztam soha rangot és kitüntetést, bár nagy a divatja ennek nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában is. Ha tetszett egyes fejedelmeknek, hogy efféle kitűntetésekkel gondoltak reám, tisztelettel a fiókomban felejtettem rendjeleiket, mert visszautasításukkal demokrata voltom fölösleges hánytorgatásának hibájába estem volna és mert senkihez sem illik, hogy gorombasággal feleljen az udvariasságra. Soha sem érthettem meg, hogyan lelhették benne örömüket tudásban és tisztességben megőszült férfiak, ha fejüktől a lábuk hegyéig rendjelekkel aggathatták tele magukat és címeikkel hivalkodhattak. „A tudósok hiúságával” szokták menteni az effélét. De hát épen a tudósoknak nem volna szabad ily gyarlóságokba esniük és nem volna szabad örömüket lelniük ily nevetséges külsőségekben. A hivatalos kitüntetés sokszor olyan, mintha az állam parancsba adná: „Tiszteljétek e férfiút!” Ez pedig merőben fölösleges dolog, mert ha valaki méltó a tiszteletre, azt tisztelni szokták felsőbb parancs nélkül is.
De elég ebből ennyi. Nekem sohasem telt kedvem sem itthon, sem a külföldön, a társadalmi élet említett és más egyéb sajátszerűségében. A selfmademan sohasem lesz arra kapható, hogy bárkit is a nemzetségfája vagy hivatalos rangja szerint becsüljön nagyra. Csak a szellem és a szív kiválósága parancsol igaz tiszteletet; az életnek csak azok a sikerei lehetnek reá hatással, melyeket nem mások szeszélyének és kegyének köszönhet, hanem a melyeket a maga erejével és becsületes munkájával vívott ki magának.
Az én esetemben tekintetben kell venni még azt a körülményt is, hogy Magyarországon sokkal többet foglalkoznak az emberek politikával, mint más országokban, tehát csak másodrangú jelentősége jut a tudománynak és általában a szellemi törekvéseknek. A célszerűség szempontjából nézve a dolgot, honfitársaimnak tökéletesen igazuk van, mert Magyarország, dacára szép múltjának, mint önálló állam örökös harcban áll a szomszéd Ausztriával s mivel a nemzeteknek, a dolgok rendje szerint, előbb meg kell szilárdulniuk politikailag, hogy részt kérhessenek az emberiség kultúrtörekvéseiből, könnyű megérteni az okát, hogy nemzetünk miért adta magát főként a politikára s hogy miért tekinti elsőrendű nemzeti kérdésnek a politikát. De nem szólva erről, a nemzeti irodalom munkása már azért sem lehettem volna, mert tanulmányaim legkedvesebb tárgya, a Kelet ismerete, Magyarországon nem tarthatott volna számot különös érdeklődésre. Mit bánja Magyarország Anglia és Oroszország kelet-ázsiai versengését és mi hasznát vehetné a belső ázsiai népek irodalmi, történeti és néprajzi aprólékosságainak? Mind azt, a mi érdekekkel bírhat a magyar nép őstörténetének szempontjából, feldolgoztam különböző munkáimban; de mivel irodalmi munkásságom oroszlánrésze Ázsia gyakorlati ismeretére vonatkozik, tollam termékei sokkal nagyobb figyelmet keltettek Európának Magyarországon kívül eső részeiben, mint itthon. Sokszor kérdezték tőlem, hogy magyarnak születvén, miért nem vetettem magam kizárólag magyar tárgyakra, és miért léptem a nemzetközi irodalom terére? Itthon is hibámul rótták ezt akárhányszor, de bírálóim, úgy látszik, elfelejtették, hogy előképzettségem és későbbi tanulmányaim már magukban véve nemzetköziek voltak és ennélfogva legjobb akarattal sem szentelhettem volna magam kizárólag nemzeti érdekek istápolására. És így esett meg az, hogy szellemi tekintetben idegen maradtam saját hazámban és szakmám elszigetelt voltánál fogva éveken át magamra hagyva és a saját társaságomra utalva éltem minden szellemi ösztönzés, minden nézetváltás és minden elismerés nélkül. Sorsom nem volt irigylésre méltó! Idegen környezetben éltem át ifjúkoromat; idegen voltam Törökországban, Perzsiában és Közép-Ázsiában; idegen voltam Angliában való szereplésem első idején és idegen maradtam saját hazámban is, – mindez pedig azért, mert sajátszerű végzetem és bizonyos természeti hajlandóságaim oly pályára késztettek, mely szokatlanságánál fogva kivételes helyzetet teremtett számomra. Ha megmaradok a keleti tudomány megszokott ösvényén, vagyis, ha képes lettem volna hozzászoktatni elmémet a nyelvtani szőrszálhasogatáshoz és az elméleti kutatók vizsgálódásain való tűnődéshez, békén művelhettem volna keleti veteményem kertecskéjét, a szaktudósok ismeretes módja szerint. De uram Isten! Az olyan emberből, ki dervis módjára egy árva garas nélkül barangolta be az iszlám egész világát, ki eminensül gyakorlatias irányával meglelte helyét az élet oly sokféle helyzetében s kit végezetül józan és a tényekhez ragaszkodó felfogásra késztettek a körülmények, az olyan embertől ki várná azt, hogy elméleti szőrszálhasogatásokba mélyedjen és idealista, üres szemlélődésnek adja magát? Szobatudós sohasem válhatott volna belőlem. Míg ifjúi elmém a képzelet felhői közt szárnyalt, lelhettem még némi örömömet az elvont kérdésekben; de később, midőn az élet keserű tapasztalatai a gyakorlati felfogás terére késztettek, előszeretettel jártam az irodalomnak azon a terein, hol nemcsak babér, hanem kézzel fogható ízletes gyümölcs is terem. Fontolóra vettem, hogy tekintettel Ázsia küszöbön álló feltárására és a világnak a keleti dolgok iránt mutatkozó élénk érdeklődésére, jóval időszerűbb lesz és jóval inkább tarthat számot a szélesebb körök figyelmére és elismerésére a gyakorlati napi kérdések taglalása, mint az elmúlt események bármily értékes elméleti fürkészése. Ez volt az oka annak, hogy a nyelvészet teréről már jó korán áttértem az ázsiai politika mezejére.
Ortodox és korlátolt nyelvészek lelhetnek ugyan gáncsolni valót abban, hogy letértem a járt ösvényről. De én azt mondom erre: „Chacun a son gout.” Mindenkinek joga van reá, hogy úgy tegyen, ahogy jónak látja és hogy olyan irányt adjon munkásságainak, mely legjobban megfelel ízlésének és életszükségletének. Én súlyt vetettem reá, hogy ne csak tapasztalatokat gyűjtsek, hanem hogy biztosítsam függetlenségemet is, s voltaképen sohasem fért a fejembe, miért veszik rossznéven a tudósnak, ha földi javak gyűjtésével keresi függetlenségét, holott az emberi létnek a függetlenség a fő feltétele.
Szigorúan ragaszkodva ez elvemhez: Nulla dies sine linea, végre megszereztem tollammal azokat az anyagi eszközöket is, melyek a szegénység rabláncában vergődő írónak biztosították az aranyszabadságot. Hatvan évet kellett bizony megérnem, hogy elmondhassam: „Végre hát megszabadultam az anyagi gondoktól és most már nincs az a kormány, nincs az a fejedelmi kegy és az az emberi szeszély, mely útját állhatná gondolataim szabad folyásának.” Mert a nyomorult pénz, bármennyire megalázza és kiszolgáltatja azt, ki töri magát utána, mégis csak az az eszköz volt mindig és az is marad, mely nélkülözhetetlenül szükséges a legmagasabb és legnemesebb eszmények eléréséhez. Nem tudom, hogyan van, de nem hallgathatom el, hogy lelkem mélyén és egész lényem minden idegszálával szenvedélyes és fanatikus híve voltam mindig a szabadság eszméjének. Sidney Whitman, az angol író, azt hiszi, hogy zsidó származásom az oka e szenvedélyemnek, mert a zsidók ősidőktől fogva kitűntek szabadságvágyukkal. Meglehet, hogy úgy van; de a magam részéről inkább azt hiszem, hogy az igazi ok abból az elnyomásból, abból a megvetésből és azokból a bántalmakból ered, melyek megkeserítették ifjúságomat. Nem sokkal különben ment sorom életem későbbi folyásában sem. Mindig és mindenhol sok szenvedés ért a szegénység, a társadalmi előítéletek és a kormányok zsarnoksága miatt, s midőn végre legyőztem mindezt az akadályt és megszereztem anyagi és szellemi függetlenségemet, a szabadság nemes gyönyörűsége boldoggá tett s e gyönyörűségben egyetlen és méltó jutalmát leltem meg életem küzdelmének. E boldog tudatban könnyűszerrel vettem fel a harcot a társadalom előítéleteivel, gyarlóságaival, maradiságával és tudatlanságával és vajmi kevéssé bántam, ha a vallásról, a nemzetiségről, a kiváltságos osztályról stb. vallott és a közfelfogással ellenkező nézeteim miatt különködő, szertelen embernek és néhanapján bolondnak is tartottak. Rendíthetetlenül megálltam és megállok életem nehéz küzdelmében leszűrődött elveim mellett és ha anyagi érdekekért nem is kell többé küzdenem, a szellemi küzdés folytatódik és valószínűleg folytatódni fog utolsó leheletemig.
„A küzdelemnek vége, s még sincs vége.” Igen, ezt adtam címül önéletírásom utolsó fejezetének. És nem sajnálom hogy úgy van. Mert mit is érne az élet küzdelem nélkül, különösen az olyan embernek ki többnyire rögös utakon járt gyermekkorának idejétől öreg koráig s ki erejének megfeszítésével, munkával és fáradsággal csikarta ki a sorstól minden sikerét, a szerencse legszerényebb kedvezését! És mégis, őszintén be kell vallanom, hogy sokkal több gyönyörűség rejlik a megfeszített munkában, mint a munka sikerében. Az éhség gyötrelmei, kalandos életem nehéz viszontagságai közben csak is a munkában leltem vigasztalásomat, belőle merítettem bátorságot és reménységet: a munka volt mindig a menedékem és neki köszönhetek mindent, mit az életben elérnem sikerült. Ezt tudva, szívesen áldoztam fel a munkáért a magán- és a társadalmi élet minden örömét. Minden velem született vidámságom mellett sem voltam soha társaságos ember; soha sem telt kedvem a szalonéletben s a tudósok és írók esti összejövetelein sem, mert azt tapasztaltam, hogy amott jobbára léhaságokról és haszontalan dolgokról folyik a szó, emitt pedig a szellemiek körül forgó, sokszor tanulságos beszélgetés mellett szerepe van a szeszes italnak is, melyet utáltam világéletemben. Színházban is mint már említettem, csak egynehányszor fordultam meg életemben; mert míg fiatal voltam, lett volna reá kedvem, de nem volt reá pénzem, mikor pedig megöregedtem, nem csábított már a színház s mivel korán kelő ember vagyok, kilenc órakor már régidőtől fogva mindig lepihenek. Egyáltalán mindig figyelemmel voltam a hasznosság kérdésére s ha észrevettem, hogy valami nem mozdítja elő céljaimat, letettem róla. Csakis ily világfelfogással és csak ezen a módon futhattam meg sok tekintetben tüneményesnek látszó pályámat. S mivel sokszor kérdezték már tőlem, hogy meghatározott cél felé törtem-e kezdettől fogva, hogy a siker biztos reménye dagasztotta-e vitorlámat, és hogy magamat is nem lepett-e meg a végeredmény? – szolgáljon válaszul a csekélységem iránt érdeklődőnek a következő: Világos, hogy kezdetben az önfenntartás ösztöne munkált bennem a leghatalmasabban, mert éhes gyomorral lehet ugyan ábrándokat szőni, de dolgozni nem lehet. Kiváló gyönyörűségemre szolgált, midőn eredetiben olvashattam a világirodalom remekeit, de ha korgott a gyomrom és fogam vacogott a nagy hidegben, a szellemi táplálék vágyát csakhamar elnyomta bennem az epedés a testi táplálkozásért és a jó meleg szobáért. Idő múltával fordult a sor. A mily mértékben ki tudtam elégíteni anyagi szükségleteimet, ugyanabban a mértékben nőtt tudásvágyam s a becsvágy: hogy megnövelt ismereteimmel túltehessek pályatársaimon, hogy magamra vonjam a figyelmet egynémely szellemi kiválóságommal, hogy tekintély legyek a magam nemében és valami párját ritkító tettel kivívjam az emberek tetszését és elismerését. A mivel aztán alaposan beleestem az ördög karmaiba. Évekig törtettem előre e pályán, nem ismerve nyugtot és pihenést és életemnek ebbe a szakaszába esik sztambuli inkognitó életem, szamarkandi veszedelmes utazásom, első szereplésem Angliában és Európa többi részében. Ezek után pedig némelyek azt hihetnék, hogy ily sokoldalú és nem remélt siker kielégített s hogy s hogy magamba térve, most már megállok, pihenőt tartok és felvetem magam előtt a kérdést: „Hova még?” Nem! Efféle dolog nem jutott eszembe soha. Nem vetve ügyet szinte regényes életpályám fordulataira, nem arra sem, hogy a szegény zsidó fiúból európai nevezetességű férfiú lett, előre, mindig csak előre törtem, mert a becsvágy telhetetlen, nem hagy az embernek időt a gondolkozásra, és nem szereti különösen a visszapillantásokat, mert nem a múlt, hanem a jövő áll mindig a szemünk előtt. Ily életfelfogással természetes, hogy életem a szőke Duna partján csak látszólag volt buen retiro, de bizonyára nem volt otium cum dignitate. Nem szólva tanulmányaimról, melyek naponta több órámat elfoglalták, munkás tollam, sokszor akaratom ellenére, összeköttetésbe juttatott a világ legmesszebb tájaival. Élénk levélváltásban voltam Törökország, Perzsia, Közép-Ázsia, India, Kína, Japán, Amerika és Ausztrália különböző rendű és rangú polgáraival, s ha felsorolnám azt a sokféle alkalmat, mely e levélváltásra okot adott, hosszú és hellyel-közzel meglehetősen mulatságos leírása kerekednék belőle a hírneves író örömeinek és szenvedéseinek. Most egy japán politikus ösztönzött, hogy csak üssem Oroszországot s utalt a közös veszedelemre, mellyel Oroszország hatalma és nagysága a magyarokat és a japánokat fenyegeti. Más alkalommal egy elégedetlen hindosztáni lobbantja szememre, hogy pártul fogtam a brit zsarnokságot, egy másik hindosztáni pedig megdicsér érte, hogy kellő elismeréssel adóztam a rads, vagyis az angol kormány szabadság- és igazságérzetének. Egy perzsa levélíró, ki uralkodójának naplójából értesült királyához való személyes viszonyomról, ajánlatomat és pártfogásomat kéri s míg az egyik török ember eláraszt dicséretével törökbaráti munkáimért, a másik leszól, mert elfogadtam a gyűlölt Abdul Hamid szultán vendégszeretetét. Egy jáltai tatár, ki dicséretemet zengi, mert Oroszország ellensége és a moszlimok jóbarátja vagyok, Seibaniászom egy példányát kéri, mert nincs rá pénze, hogy más úton megszerezhesse. És így folyik nap-nap után, de legtöbb baja mégis csak Amerikával van a nemzetközi írónak. Se szeri, se száma az autogramm-gyűjtőknek és egynémelyikük olyan kedves, hogy amerikai levélbélyeget vagy néhány cent-et mellékelt postadíj fejében a válaszlevélre. Hát még a kérdéseik! Kértek tőlem felvilágosítást arra nézve, hogy a nap mely órájában pillantottam meg a napvilágot (tőlem, ki még a születésem esztendejét sem tudom bizonyosan), hogy megállapíthassák belőle az okát életem kalandszerűségének. Egy amerikai orvos arra kér, hogy küldeném el neki nyelvem fotográfiáját, hogy vonalaiból következtetést vonhasson nyelvbéli tehetségeimre és így tovább. Minthogy javarészére felelni is illik, könnyű elképzelni, hogy mennyi sok időre és türelemre van szükség e kellemetlen levelezés lebonyolítására s hogy különösen a hajlott korban szinte elviselhetetlen árnyékoldalai vannak már a nemzetközi író életének
Egyébként pedig el kell fogadni az érem e fonákját is, mert néhanapján kedvre derítő pillanatokat is szerez az embernek és a kellemetlenség itt-ott elválaszthatatlan a közpályán levők életéről. Jóval komolyabb megfontolást követelt a válasz, melyet a változatos életpályámra vonatkozó kérdésekre kellett adnom. Sok jóbarátomat és ismerősömet bántotta a kíváncsiság, hogy megtudhassa: hogyan viselem el az óriási különbséget ifjúkorom pőre szegénysége és mostani helyzetem közt, s hogy egyáltalán sokat gondolok e kiállott küzdelmeimre és szenvedéseimre? Nos, hát minek tagadnám, hogy a múltamra való emlékezés legédesebb pillanatait szolgáltatja életemnek. Valóságos regény bontakozik ki belőle, ha pályám kezdetével szembe állítom a végét; de mivel lassan és fokozatosan történt az átalakulás és mert sohasem kételkedtem a munka és a jutalom belső kapcsolatában, természetesnek találtam, hogy a mi rossz volt, lassankint jóra fordult és a csodálni valót voltaképen csak a végzet kegyes rendelkezésében láttam. Labor omnia vincit, ez volt mindig a jelszavam, de sohasem feledkeztem meg erről a másik mondásról sem: Sors bona, nihil aliud; mert azt, hogy nem vesztem szomjan a homoksivatagon, hogy nem pusztultam el béna lábammal a mély homokban való hosszas gyalogjárás fáradalmai közben s hogy szerencsésen megmenekültem Khiva és Bokhara zsarnokainak hóhérpallosától, egyes egyedül jó csillagzatomnak tulajdoníthatom. E jó csillagzat nélkül kárba veszett volna minden kitartásom, minden béketűrésem, becsvágyam, nyelvbeli tehetségem és minden szellemi éberségem.
A mi pedig átélt szenvedéseimet és küzdelmeimet illeti, őszintén beismerem, hogy mindenkor a legnagyobb gyönyörűségemre szolgált, ha végigpillantottam múltamon. Annál nagyobb e gyönyörűség, ha az ember, mint én is, lelkének és testének épségével nézhet vissza a megfutott pályára. Ámbár hetven év múlt el rólam, testben mégis épnek és erősnek érzem magam s nincs rá okom, hogy elpanaszoljam Szádival, hogy:

„Medslisz tamam sud, ve b'akhir reszid umr”,

vagyis, „Éveim mértéke betelt és csak most virrad reám az élet boldogsága”. Mert én már férfi koromban bőségesen kivettem részem a lét szellemi és földi örömeiből. Ha van, a mi sivárrá és terhessé teszi az élet leszálló alkonyát, bizonyára a fájdalom az, hogy vége immár minden törekvésnek, minden munkának, minden küzdelemnek. A vágy, hogy megvívjuk a lehetetlent, oda; eltűnt a délibáb a jövő rózsás égaljáról és már csak a múlt idők kínálnak bennünket az édes, a drága gyönyör serlegével. Nincs hát benne semmi csodálni való, hogy órák hosszáig elvagyok egymagamban és boldogan merengek el az emlékezetemben felvonuló képeken. Látom magam Dunaszerdahelyen iskolás koromban, ahogy mankóval hónom alatt, félig megdermedt kezem a reggelinek zsebembe tett főtt krumplin melengetve, a zsidó iskolába sietek a fagyos téli reggelen; aztán, Windsor és Jildiz palotáiban, a fejedelmi asztalnál ülök, sárarany tányérból eszem és tisztelettel bánnak velem a nyugati és keleti társadalom kiváló emberei. Most az a szomorú kép jelenik meg emlékezésem vásznán, midőn mint koldusdiák, a hidegség és a félelem miatt reszketve, a pozsonyi sétatér padja alatt töltöttem el a fagyos őszi éjszakát, s alig, hogy reáborul a ködfátyol ifjúkori küzdésem e komor képére, elém tűnik helyén a londoni gyűlésterem, hol Anglia büszke arisztokráciájának vezető férfiai hallgatják és megtapsolják a közép-ázsiai helyzetről mondott beszédemet. Egymagamban ülve magányos szobámban, kellő közepén érzem magam az élet forgatagának és a váltakozó színű kaleidoszkóp láttára majd gyönyörben úszik szemem, majd megremeg szívem félelmében. Éles körvonalakban, legapróbb részleteikkel tűnnek elém a legnagyobb válságból való menekülésem boldog pillanatai s az örökös rabság fenyegető veszedelme és a rettentő kínhalál, mellyel oly sokszor néztem farkasszemet. Valahányszor megjelenik álmomban a bokharai emírnél való kihallgatásom jelenete, vagy átélem újra a Khalata homokságán érzett szomjúságom gyötrelmeit s látom Kulkhánt, a turkomán rabszolgakereskedőt, szorongó szívvel nézek körül még ma is s boldog vagyok, hogy mindez csak álom és nem valóság.
A sors bizony különös játékot űzött velem. Érzem ezt, s ha most, életem alkonyán, végigjáratom szemem hosszú pályám örömén, bánatán, sötét és derűs pillanatain, elmondhatom az angollal, hogy életem "átélni érdemes élet" volt és kész volnék elején kezdeni az egész komédiát s alávetni magam újra minden munkájának, viszontagságának és halálos veszedelmének. Oly hatalmas és ellenállhatatlan a kalandok vágya az ifjúkorban és oly elragadóan szép érzet a fenyegető veszedelmekből való szerencsés megmenekülés érzete, hogy öreg korában is újra éled az ember, ha reá emlékezik.
A ki belekóstolt a vándorélet gyönyörűségébe, visszavágyik reá teljes életében. A síma tenger sohasem oly szép és fenséges, mint a vihartól felkorbácsolt hullámok játéka, mert vannak emberek, kiknek sohasem telik örömük a nyugalomban s kiket csak az örökös baj és küzdelem képes kielégíteni. Sohasem szerettem a nyugalmat és a kényelmet s nem is bánom, hogy ilyen a természetem, mert az élet két legnagyobb és legértékesebb kincsét egyes egyedül neki köszönhetem. E kincs: a tapasztalat és a függetlenség. Elválasztani egymástól nem lehet e két drágaságot; legfőbb ékei azok földi életünknek s boldoggá én is csak általuk lettem. Ha most, életem alkonyatán, – midőn a leáldozó nap aggasztóan hosszú árnyakat vet s megborzogat a közelgő éjjel hűsessége – visszagondolok átélt napom veszedelmeire, bajaira és küzdelmeire, csakis e két kincs birtokában lelhetem meg fáradalmaim legfőbb és méltó jutalmát. Tapasztalásaim értéke lehetővé tette, hogy valami csekélységgel hozzájárulhattam embertársaim felvilágosításához és tájékoztatásához, s midőn örömmel láttam, hogy munkáim elterjedtek Európa, Amerika, Ázsia és Ausztrália különböző nyelvein, felébredt bennem az a boldog tudat, hogy nem hiába küzdöttem és szenvedtem ezen a világon. Azt gondoltam magamban, hogy határozottan nem volt igaza a szentgyörgyi gimnázium páterprofesszorának, midőn így szólt hozzám: – „Mósele, minek tanulsz? Nem volna jobb, ha sakternek mennél?” – De mind ennél nagyobb mértékben járult hozzá megelégedettségemhez tapasztalásaim drága kincse.
Szemem még tisztán lát, emlékezetem még nem homályosodott el s miként a letűnt időkben, még most is két egész világ áll szemem előtt különböző országaival, népeivel, városaival erkölcseivel és szokásaival. Mint a méh virágról virágra szállva, úgy szállnak gondolataim Európából Ázsiába és vissza ismét, egyik országból a másikba. Mindenhol otthon érzem magam, mindenfelől ismerős arcok mosolyognak reám s a legkülönbözőbb emberek szólítanak anyanyelvükön. Hogy széltében és hosszában, vég nélkül és határtalanul járhassa a világot, hogy otthon érezze magát mindenütt és gyönyörűséggel legeltethesse szemét a mindig változó tájakon – ez élvezetből csak az utazónak jut része, mert az utazás határozottan a legszebb és a legdicsőbb öröm ezen a világon. Nincs is rá okom, hogy panaszkodjam sorsomon; mert ha nehéz küzdelmet rótt reám, meg is jutalmazott érte bőségesen, s életem végén elmondhatom: „Küzdelmes nap volt, de szép nap volt!”