Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Left: John Cage visits Daisetsu Teitaro Suzuki, 1962. Right: David Tudor and John Cage, Ryoanji Temple, 1962

John Cage (1912-1992)

 

Zen Ox-Herding Pictures by John Cage

Haiku by John Cage

Cage's Ryoanji

John Cage and Zen


A kortárs zene nem a jövõ zenéje és nem is a múlté, hanem az a zene, ami velünk van: most, ebben a pillanatban, pontosan ebben a pillanatban.
John Cage

Amerikai (USA) avantgarde zeneszerző. A harmincas évek első felében többek között Arnold Schönbergnél tanult. 1936-1938 között Seattle-ben tanított, s ekkor kezdett együtt dolgozni a táncos és koreográfus Merce Cunninghammel. 1939-től kísérletezett "preparált zongorával", magnóval és rádióval a hagyományos európai zene keretein való túllépés érdekében. A negyvenes években a zen buddhizmus és más keleti filozófiák hatására alakította ki felfogását, miszerint minden hang potenciálisan zenei, s a zene a természeti folyamat része. Ennek a jegyében értelmeződnek alkotói módszerei: indeterminizmus a hangszerek, az előadók száma, a hangok hosszúsága tekintetében, a véletlen elven alapuló szerkesztés, a zeneszerző személyiségének kiiktatása. 1956-1958 között a New York-i New School of Social Research-ön kísérleti zeneszerzést tanított, számos tanítványa később a Fluxus tagja lett.

John Cage egyik zeneművének (Variations II) „kottája” így néz ki: maga a partitúra 11, vonalakat és pontokat felsorakoztató átlátszó papírlapból áll. A lapokat tetszőlegesen egymásra vetjük, összecsúsztatjuk, és az így kialakult „kotta” alapján kiolvasható hangviszonyok alkotják az önazonosságát csakis a kreatív interpretáció során időlegesen meglelő művet. Cage híres-hírhedt 4' 33'' című darabja három tételből áll. A kotta mindössze egy oldal: a tételeket jelölő római számok alatt háromszor ugyanaz a latin szó szerepel: TACET (azaz: hallgat). A mű előadása során (vajon melyik hangszerre íródott?) egyetlen hang sem szólal meg, a szigorú időkeret viszont nem marad se jelentés, se hang híján, mivel az abszolút csend illúzió, illetőleg a csend a hang bölcsője.

 

Magyarul:

Meg kell teremteni a szóbeli kommunikáció új formáját (Interjú), Két jegyzet a táncról, in Krén K. - Marx J. (szerk.): A neoavantgarde, Gondolat, Budapest, 1981., 408-414;

Nam June Paik: Napló, in Videóművészet, szerkesztette Bán András és Beke László, Népművelési Intézet, Bp., é. n., 109;
https://terebess.hu/zen/mesterek/NamJunePaik.pdf

A csend, válogatta Wilhelm András, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994;
https://www.scribd.com/document/362206758/John-Cage-A-csend

A zene jövője - credo; A csend lényegéről; Silent environment, in Lengyel A. - Tolvaly E. (szerk.): Kortárs képzőművészeti szöveggyűjtemény, A & E '93 Kiadó, Budapest, 1995., 190-194.

Stefan Heyer: Az egy és a nulla közt (Kísérlet John Cage-ről), Fordította: Darvas Niki, In: OTT, digitális zenei alkalmi folyóirat 1. szám, Pécs, 2009. 5-11. oldal
http://ott.periszkopradio.hu/dok/OTT01.pdf

Michael Nyman: Experimentális zene (Cage és utókora), Fordította: Pintér Tibor, Magyar Műhely, 2005.
http://www.academia.edu/1802185/Michael_Nyman_Experiment%C3%A1lis_zene_-_Cage_%C3%A9s_ut%C3%B3kora_ford%C3%ADt%C3%A1s_Michael_Nyman_Experimental_Music_-_Cage_and_Beyond_translation_

Karap Zoltán: Cage és a zene „nyelvi fordulata”, Nagyerdei Almanach 2011/1.
http://filozofia.unideb.hu/na/vol2011_1/3_2011.1_KZ.pdf

Beck András: John Cage és a szavak

http://www.artpool.hu/Fluxus/Cage/online.html

http://hu.wikipedia.org/wiki/John_Cage

 


Szemelvények John Cage: A csend c. könyvéből
Válogatta: Wilhelm András, fordította: Weber Kata,
Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994

https://www.scribd.com/document/362206758/John-Cage-A-csend

Akárhol legyünk is, javarészt zajokat hallunk. Ha nem figyelünk arra, akkor zavaróak. De ha fülelünk, akár izgalmasak is lehetnek.

MÍG A MÚLTBAN A VÉLEMÉNYKÜLÖNBSÉG A DISSZONANCIA ÉS A KONSZONANCIA KÖZÖTT OSZLOTT MEG, ADDIG A KÖZELJÖVŐBEN MÁR A ZAJ ÉS AZ ÚN. ZENEI HANGOK KÖZÖTT FOG.

A JELENLEGI ZENESZERZÉSI MÓDSZEREK, MELYEK A HARMÓNIÁVAL ÉLNEK ÉS EZT A HANGTARTOMÁNYON BELÜLI MEGHATÁROZOTT LÉPÉSEKRE VONATKOZTATJÁK, ALKALMATLANNAK FOGNAK BIZONYULNI A ZENESZERZŐ SZÁMÁRA, MERT Ő A TELJES HANGTARTOMÁNNYAL FOG SZEMBESÜLNI.

Nem értek egyet a remekművek idealizálásával. Nem vagyok híve a zenét naggyá és hatásossá tévő harmóniának sem. Szerintem hangszereink tökéletesedésének története valójában hanyatlás, semmint előrehaladás.

… az igazi érték nem más, mint a zene létrehozásának és használatának ősi menete, s az, hogy közben személyiségünk egyre összefogottabbá lesz a létrehozás és használat révén.

Az új anyagoknak az a jelentősége, hogy hitem szerint ezek képviselik azt a szüntelen vágyat, hogy felkutassuk saját kultúránkban az ismeretlent.

A végső nyugalom felé, melyre ma mindannyian oly kétségbeesve vágyunk, minden teljessé tevő tevékenység útmutatóul szolgál, s ezek közé tartozik a zene.

A zene léleképítő, mivel képes mozgásba lendíteni a bensőt. A lélek a különbözőségek gyűjtőedénye (Eckhart mester), munkálkodása révén az ember békével és szeretettel telik meg.

A struktúra a zene egymást követő részekre történő tagolhatóságát jelenti, a frázisoktól az egészen hosszú szakaszokig. A forma maga a tartalom, a folytonosság. A módszer a hangtól hangig terjedő folytonosság irányításának mikéntje. A zene anyaga a hang és a csend. Mindezek integrálása a zeneszerzés.

Jó életre vezet az olyan tevékenység, amely egyetlen folyamatba fogja össze és egyöntetűvé teszi a még ellentétesnek is tűnő sokféleséget.

A művész felelőssége: miközben munkáját tökéletesíti, vonzó érdektelenséggel ruházza fel művét.

Jobb egy zeneművet megkomponálni, mint előadni; jobb előadni mint meghallgatni, mint visszaélni vele oly módon hogy a kikapcsolódás, a szórakozás és a „kultúra” forrásainak tekintjük.

Bárhogy óvakodsz is a lángésszé válás útjaitól, bármelyik út odavezethet.

Új zene: új hallgatás. Nem valami elmondottnak a megértésére történő kísérlet, ugyanis ha mondanának valamit akkor a hangok szavakká válnának. Itt csak a hangok működésére kell figyelni.

Valami új létrejöttének a ténye még nem fosztja meg a múltbéli dolgot az őt megillető helytől. Minden dolognak megvan a maga helye, s nem bitorolja el egy másik dolog helyét; azonkívül minél több dolog van, az annál örvendetesebb.

Itt vagyok és nincs mit mondanom

Minden pillanat a történések lenyomata.

A csend,
mint olyan, nem létezik. Mindig
hangot ad valami.
Mihelyst az ember valóban elkezdi hallgatni,
már nem gondolkozik semmin.

Akárhogy van is, tudjuk, hogy életünket akkor éljük meg teljesebben, ha bármire nyitva állunk. Az életet kisebbítjük, ha óvjuk magunkat tőle.

Nincsen már lényeges különbség a komoly-és a könnyűzenei mű között, vagy inkább azt lehet mondani, hogy van köztük egy híd. Ugyanazokat a hangzó berendezéseket, mikrofonokat, erősítőket és hangfalakat használják.

Nem csupán a társadalomszerkezet változik, hanem az emberek egymás iránt táplált érzései is. A hierarchikus társadalmakban fellépő félelem, bűntudat és kapzsiság helyébe a kölcsönös bizalom és közös jóérzés lép, és annak a vágya, hogy az ember megossza másokkal azt, amije van, vagy amit csinál. Persze az új zenei esték megváltozott társas légköre nem jellemzi a társadalom egészét.

Amerika szégyene és lelki frusztrációja részben arra vezethető vissza, hogy bár történelmünk folyamán a legjobbak fogtak tollat és emelték fel hangjukat a kormány lépései ellen tiltakozva, és a környezet és az emberi jólét (nemcsak az amerikaiak, hanem minden ember jóléte) javításán fáradoznak, az amerikai kormányerők továbbra is süketek és vakok maradnak.

Intézményeink, és nem csupán a zeneiek, képtelenek keményen dolgozni. Az időnk véges, és másodpercekre is be van osztva. Az intézménybe zárt egyénnek nincs köze az elvégzendő munkájához, s a munkának az egyén értelmi képességeihez. A keresetéhez van csak köze.

A munka az első fejezet. A gondolatok a levegőben vannak. Szennyezett levegőnkben ott a gondolat, hogy munkához kell látnunk. Az utóbbi időben New York és más nagyvárosok levegője már kevésbé szennyezett, mint korábban. A munka megkezdődött.

Hány ember tud boldogan együtt dolgozni? Nemcsak hatékonyan, hanem boldogan, önzetlenül. Olyan döntő kérdés ez, amelyre a zenejövője adja meg a választ.

A haszontalan fa, amely nagy árnyat adott. A haszontalan hasznossága jó hír a művészeknek. A művészet ugyanis nem anyagi célok szolgálatában áll. Célja az értelem és a lélek megváltoztatása. Az emberek értelme és lelke változóban van.

Nyisd ki ezt a könyvet, és minden ajtót ott, ahol éppen vagy. Az életnek nincsenek határai.

A művészet = a természet utánzása, annak működési módjában.

A kaland (az újdonság) a kreatív cselekvéshez szükségeltetik.

Bármi következhet bármi után (persze csak ha a semmire támaszkodik).

Nincs tévedésmentes mű.

Segítségünkre lehet az is, ha nem csinálunk semmit.

Minden megoldás alapvető támasza = kérdéseket teszünk fel.

A kilenc állandóan jelenlévő érzelem: a hősies, az örömteli, a csodálkozó, az erotikus, nyugalom, fájdalom, félelem, düh és az undorító.

A társadalmi változás az értelem megváltoztathatóságából ered.

Nincs kettészakadva lélek és anyag.

A gondolkodásmódok az értelmen kívülről erednek.

A művészet önmegváltoztatás.

Mindenféle megoldást végy figyelembe, próbálj ki mindent!

A cél: ne legyen cél.

 

 

John Cage: A csend
(részletek)
Fordította Erős László Antal
Kéziratként a fordítótól

Az itt lefordított szemelvények nem szerepelnek A csend (1994) címen megjelent Cage írások között.

Indeterminancia

Zenekedvelők mezei kézikönyve

D. T. Suzuki-anekdoták

 

A bivalyhajtás képei

 

John Cage haikuja angolul és magyarul

 

Orgona a négyzeten
Forrás:
http://www.bedoe.de/kultura/orgona.htm

Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nem hagyjuk bizonytalanságban a hallgatót, és megígérjük, hogy mai témánkra 2640 szeptemberében visszatérünk. Ma egyelőre pusztán egy egyedülállóan hatalmas zenei vállalkozás kezdeteiről számolhatunk be. Az egész előadás - az előbb jól hallották a dátumot - 2640-ben, vagyis 639 év múlva fejeződik be. A helyszín egy üresen álló templom Halberstadtban, a szerző az amerikai John Cage. Művének sajátos értelmezését a szerző már nem érhette meg, Cage 92-ben hunyt el, 80 éves korában. De feltételezhetjük, hogy egyáltalán nem ütközne meg, hiszen egész életében a kísérletező kedvű zeneszerzők élcsapatához tartozott. Az idős szerző szóban forgó orgonaművének ősbemutatója még nem keltett különösebb feltűnést. Az "Orgona a négyzeten" című, egyébként véletlenszerű matematikai műveletekkel komponált darabot a 80-as évek végén fél óra alatt eljátszották, és annyi.

Csak jóval később, már a szerző halála után támadt megvilágosodásuk a Cage-rajongóknak egy németországi zenei tanácskozáson. A vita arról folyt, hogyan értendő a mű címében is szereplő rövidítés: ASLSP. As slow as possible, vagyis a lehető leglassabban. És a vita közben a szakértők előtt szinte az örökkévalóságig terjedő távlatok nyíltak meg. Ha nagyon-nagyon-nagyon lassan játsszák a darabot, akkor annak bizony nagyon-nagyon-nagyon soká kell tartania. Hogy milyen soká? Távol álljon tőlem, hogy bíráljam a szakértőket, de halkan meg kell jegyeznem, hogy az időtartam megválasztása kissé önkényes volt. Abból indultak ki, hogy Halberstadtban 639 évvel azelőtt építették Európa első modern orgonáját. Lehet, hogy más támpont is akadt volna John Cage szándékának értelmezéséhez, de mindegy, ne kukacoskodjunk, ezen már ne múljon: az "Orgona a négyzeten" előadása most már 639 évig fog tartani.

A koncert a szerző születése 89. évfordulójának előestéjén, 2001. szeptember 4-én kezdődött. Biztos, ami biztos, aznap délután a város két másik templomában a művet gyorsan is eljátszották - az egyik helyen egy, a másikon három óra alatt. Úgyhogy most már ne tessék Halberstadtba sietni. Nemcsak azért nem érdemes, mert bőven van idő az előadás végéig, hanem azért sem, mert egyelőre bizony semmit se hallani. John Cage orgonaműve szünettel kezdődik, és a lehető leglassabban előadott változatban ez a szünet másfél évig tart. Utána csendülnek föl az első hangok, amelyek két évig tartanak, és így tovább, mint mondtuk, 639 éven át. Ez annyi idő, hogy közben kényelmesen meg lehet építeni az orgonasípokat is. Ez takarékos megoldás, mindig csak azzal a síppal kell készen lenni, amelyik nemsokára megszólal. A halberstadti templom a végére így is tele lesz orgonasípokkal. Egyelőre csak a fújtatók vannak meg, velük kezdődött szeptemberben az előadás. Képzelhetjük, mennyi levegőt kell gyűjteni, ha egy-egy hang éveken át szól.

Nem hallgathatjuk el, hogy akadnak disszonáns hangok is. Persze, nem az orgonán, hanem értetlen emberek megjegyzéseiben. Egy rádióriporter például firtatni kezdte, mi értelme van 1,2 millió márkát költeni egy olyan orgonára, amelyen csak ez az egyetlen darab játszható el. Joggal tehetjük föl a kérdést, milyen érzéketlenséget takar a kulturális értékek iránt, ha valaki arról érdeklődik, mi lesz a semmi másra nem használható orgonával 639 év múlva. De a nagy kulturális akció szervezőinek még erre is megvan a válaszuk. A költség nem is olyan hatalmas, évente csak kétezer márka, vagy mondhatjuk úgy is, hogy napi két és fél euróból kijön a projekt. Az évi kétezer márka pedig annyi, hogy egy tehetősebb zenekedvelő ki is fizetheti. A 639 éves orgonahangversenyt lehet szponzorálni, és 14 évnek már akadt is gazdája. Egy bizonyos Hamann úr neve fémjelzi majd 2089-et, a Zech család neve pedig 2324-ben kerül az érdeklődés homlokterébe. Ha ilyen lelkesedéssel vásárolják a zenebarátok az éveket, Halberstadtban előbb-utóbb hiánycikk lesz a jövő - jegyezte meg egy hetilap alapos tudósítója.

2001. november

 

Umberto Eco
A zen és a Nyugat

In: Nyitott mű
Fordította Dobolán Katalin
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998, 266-269. oldal

[...]

De a legérzékelhetőbb és legparadoxabb módon a tengeren-
túli zenei avantgárdban érvényesül a zen hatása. Különösen
John Cage-re gondolunk, az amerikai zene legvitatottabb (s
az egész kortárs zene minden bizonnyal legparadoxabb)
alakjára, arra a zeneszerzőre, akivel a posztweberniánus és
az elektronikus zene szerzői gyakran vitatkoznak, mégsem
tudják varázsa és vitathatatlan mester voltának hatása alól
kivonni magukat. Cage a zenei szervezetlenség prófétája, a
véletlen főpapja. A szeriális zene szinte tudományos határo-
zottsággal bontja szét a hagyományos zenei struktúrákat,
Cage azonban gátlástalanul lerombolja őket. Ismeretesek
koncertjei, ahol a két előadó a hangkibocsátást a lehető
leghosszabb csendperiódusokkal váltogatja, a zongorából
teljesen eretnek hangokat von ki: pengeti a húrokat, veri az
oldalait, végül pedig feláll és bekapcsol egy véletlenszerűen
választott hullámhosszra állított rádiót, s ezáltal mindenféle
hang (zene, szavak, vagy kivehetetlen zavarás) beiktatódhat
a realizálódó darabba. Mikor valaki Cage-nél zenéje céljáról
tudakozódik, ő Lao-cét idézve figyelmezteti a közönséget,
hogy csakis a teljes érthetetlenségbe ütközve, saját korlá-
toltságát felmérve ragadhatja meg a tao mélységes értelmét.
Aki azt az ellenvetést teszi, hogy ez nem zene, annak Cage
azt mondja, hogy valójában nem is zenét akar csinálni. Ha
valaki túlságosan körmönfont kérdéseket tesz föl neki, a
kérdés megismétlésére való kéréssel válaszol, a megismételt
kérdésre újfent megkéri, ismételje meg a kérdést, mígnem a
harmadik ismétlésre való felkéréskor a partner rájön, hogy a
„Nem ismételné meg a kérdést, kérem?” nem is kérés,
hanem a kérdésre adott felelet. Vitapartnereinek legtöbbször
előre gyártott válaszokat készít, amelyek minden kérdésre
jók, minthogy értelmetlenek kívánnak lenni. Cage-ről a felü-
letes hallgató szereti azt gondolni, hogy szemfényvesztő, s
nem is túl ügyes, de a keleti tanokra, amelyekre annyit utal,

266

nem árt odafigyelni; elsősorban nem az avantgárd zenészt
látják benne, hanem az egyik legkiismerhetetlenebb zen-
mestert; ellentmondásainak struktúrája azonos a mondó - a
tipikus, tökéletesen esetlegesen megválaszolt kérdezősködés
- ellentmondásaiéval, amelynek révén a japán mesterek a
megvilágcsodás felé vezetik tanítványukat. Zenei szinten
lehet azon vitatkozni, hogy az új zene sorsa vajon a véletlen
szerencsére bízható-e, vagy inkább a struktúrák nyitott, ha-
bár formai lehetőségek paneljei által orientált elrendezése a
jövő útja,
7 de filozófiai szinten Cage kikezdhetetlen:
tökéletesen ortodox zen-dialektikája, botránykőfunkciója és
az aluszékony elmék serkentőjeként játszott szerepe
felülmúlhatatlan. Csak az a kérdés, hogy vajon a zen vagy a
zene malmára hajtja a vizet, amint a bevett zenei szokásokat
kiradírozza az agyakból. Az olasz közönségnek volt már
alkalma megismerni John Cage-et, a Dupla vagy semmi
játékosaként gombákra vonatkozó kérdésekre válaszolga-
tott; megmosolyogta ezt az excentrikus amerikait, aki Mike
Bongiorno elrémült szeme előtt koncertet rögtönzött nyo-
más alatti kávéfőzőkre és turmixgépekre; s minden valószí-
nűség szerint azt gondolta róla, hogy a tömegek idiotiz-
musából és a média szolgálatkészségéből hasznot húzó po-
jácát lát. Cage azonban ezt a tapasztalatot ugyanazzal a ren-
díthetetlen humorral fogadta, amellyel a zen követője az élet
bármely eseményét tekinti; amellyel a zen-mesterek „rossz
szagú bőrzsáknak” nevezik egymást, vagy amellyel Suzuki
professzor, amikor megkérdezték tőle zen-paptól kapott
személynevének (Daiszecu) jelentését, azt válaszolta, hogy
az „nagy ostobaság” (valójában „nagy egyszerűség”). Cage
azzal szórakozott, hogy Bongiornót és a közönséget szem-

7 A két ellentétes kritikusi magatartás példájaként l. Pierre Boulez:
„Alca” és Heinz-Klaus Metzger: „J. Cage o della liberazione” cimű tanul-
mányát in: Incontri Musicali, na 3 (1959. augusztus).

267

besítse a létezés nonszensz voltával, a zen-mesterek példája
nyomán, akik arra kötelezik a tanítványt, hogy kóan-on,
vagyis olyan rejtvényen gondolkozzon, amelynek nincs
megoldása; s amelyből az ész vereségének és a megvilá-
gosodásnak kell erednie. Kétséges, hogy Mike Bongiorno
megvilágosodott-e, de Cage mondhatta volna neki, amit
annak az idős hölgynek, aki római koncertje után felemel-
kedve közölte vele, hogy zenéje botrányos, szégyenteljes és
erkölcstelen: „Volt egyszer Kínában egy gyönyörű nő, aki a
városban minden férfit megőrjített; egyszer beleesett a tóba,
és megijedtek tőle a halak.” S Cage gyakorlati magatartásán
túl - még ha ő nem beszélne is nyíltan erről - a zenéje is
sokféle és közeli rokonságot mutat a és a kabuki színház
technikájával, nem lévén más, mint nagyon hosszú szünetek
váltakozása abszolút punktuális zenével. Aki aztán követ-
hette Cage-et, amint konkrét zajokkal és elektronikus han-
gokkal magnetofonszalag-montázst készít a Fontana mix
cimű kompozíciója (szoprán és magnószalag) számára, az
látta, hogyan rendelt a különböző már rögzített szalagokhoz
különböző színű vonalat; hogyan vitte át aztán grafikai for-
mába ezeket, hogy egy papírlapon véletlenszerűen össze-
fonódjanak; s végül rögzítve a vonalak metszéspontját ho-
gyan válogatta és montírozta a szalag véletlen kiválogatta
pontjainak megfelelő részeit, olyan hangzó sorozatot kapva
ezzel, amelyet az összemérhetetlenség logikája irányít. A tao
megnyugtató egységében minden hang egyenértékű minden
más hanggal, minden hangtalálkozás szerencsés és revelá-
ciókban gazdag lesz: a hallgatónak nincs más dolga, mint
lemondani saját kultúrájáról és elveszni egy újra megtalált
zenei végtelen punktualitásában.

Ennyit Cage mellett - mindenkinek joga van hozzá, hogy
elutasítsa vagy egyfajta pukkasztó neodadaizmus korlátai közt
helyezze el őt, joga van azt gondolni (s ez nincs is kizárva),

268

hogy buddhizmusa egyszerűen olyan metodológiai választás,
amely lehetővé teszi számára, hogy minőséget adjon zenei
kalandozásának. Mindazonáltal ez is egy újabb szál, amelynek
révén a zen joggal kapcsolódik a kortárs nyugati kultúrához.

[...]