Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

John Cage: A csend (részletek)
SILENCE
First edition published by The Wesleyan University Press, 1961 > PDF
First M.I.T. Press paperback edition, August, 1966
Fordította Erős László Antal
Kéziratként a fordítótól
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Az itt lefordított szemelvények* nem szerepelnek A csend címen megjelent Cage írások között
(Válogatta: Wilhelm András, fordította: Weber Kata, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994)

*[Filler stories = „töltelék-történetek”]

Előszó (részlet)

A kritikusok, miután részt vettek némelyik hangversenyemen, vagy meghallgatták valamelyik előadásomat, gyakorta dadát kiáltanak. Mások a zen iránti érdeklődésemen sajnálkoznak. Az egyik legragyogóbb előadást, amelyet valaha hallottam, Nancy Wilson Ross tartotta Seattle-ben, a Cornish Schoolban. Az volt a címe, hogy A zen buddhizmus és a dada. Lehet kapcsolatot találni a kettő között, de sem a dada, sem a zen nem szilárd, megfogható valami. Változnak; és meglehetősen eltérő módokon, különféle helyeken és időpontokban cselekvést hívnak életre. Ami a dada az 1920-as években volt, az ma, Marcel Duchamp munkásságának kivételével, csupán művészet. Ami engem illet, én nem szeretném, ha a zent vetnék a szememre, bár a zen iránti elkötelezettségem (Alan Watts és D.T. Suzuki előadásain való részvétel és az irodalom elolvasása) nélkül kétlem, hogy azt csináltam volna, amit. Mondták, hogy Alan Watts megkérdőjelezte a munkásságom és a zen közötti kapcsolatot. Ezt azért említem, hogy felmentsem a zent a tetteim miatti mindenféle felelősség alól. De azért továbbra is el fogom követni tetteimet. Gyakran rámutatok, hogy a dadában manapság van egyfajta tér, egyfajta üresség, amelynek korábban híján volt. Vajon manapság, Amerikában a huszadik század közepén, micsoda a zen?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Szerdai nap volt. Hatodik általánosba jártam. Meghallottam, hogy apu azt mondja anyunak: - Készülj, szombaton elmegyünk Új Zélandra. - Felkészültem. Mindent elolvastam, amit az iskolai könyvtárban találtam Új Zélandról. Eljött a szombat. Semmi nem történt. A tervről még csak szó sem esett, sem aznap, sem a következő napokon.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

M. C. Richards elment megnézni a Balsoj Balettet. El volt ragadtatva a tánctól. Azt mondta: - Nem az, hogy mit csinálnak; hanem a tűz, ahogy csinálják. Azt mondtam: - Igen, a kompozíció, az előadásmód és a befogadás vagy észlelés valóban nagyon különböző dolgok. Úgyszólván semmi közük nincs egymáshoz. Egyszer - mondtam neki - voltam egy háznál a Riverside Drive-on, ahová az embereket azért hívták meg, hogy részt vegyenek egy japán rosi által bemutatott zen szertartáson. Végigcsinálta a rituálét, szirmokat szórt meg minden. Ezt követően teát szolgáltak fel rizsből készült süteménnyel. És aztán a háziasszony és a férje az elhangolt zongorán és repedtfazék énekhangján egy harmadrangú olasz opera kivonatát adta elő valami szánalmas módon. Kínosan éreztem magam, és a rosira pillantva figyeltem, hogyan viseli a dolgot. Az arckifejezése teljesen megszépült.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy fiatalember Japánban úgy intézte az életkörülményeit, hogy hároméves időszakra el tudott utazni egy távoli szigetre a zent tanulmányozni egy bizonyos mesterrel. A három év leteltével, a beteljesülésnek semmiféle jelét nem tapasztalván jelentkezett a mesternél, és bejelentette hogy távozik. A mester azt mondta: - Három éve vagy itt. Miért nem maradsz még három hónapig? - A tanítvány beleegyezett, de a három hónap végén még mindig úgy érezte, hogy semmi haladást nem ért el. Amikor újra bejelentette a mesternek, hogy távozik, a mester azt mondta: - Nézd, most már három éve és három hónapja vagy itt. Maradj még három hétig. - A tanítvány így tett, de hiába. Amikor elmondta a mesternek, hogy semmi az égvilágon nem történt, a mester azt mondta: - Három éve, három hónapja és három hete vagy itt. Maradj még három napig, és ha ez idő elteltével nem jutsz el a megvilágosodásig, légy öngyilkos. - A második nap vége felé a tanítvány megvilágosodott.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Amikor Xenia és én New Yorkba jöttünk Chicagóból, körülbelül huszonöt centtel érkeztünk meg a buszállomásra. Úgy számoltunk, hogy egy ideig Peggy Guggenheimnél és Max Erntsnél szállunk meg. Max Ernst Chicagóban találkozott velünk, és azt mondta: - Ha bármikor New Yorkban járnak, lakjanak nálunk. Van egy nagy házunk az East Rivernél. - Odamentem a telefonfülkéhez a buszállomáson, bedobtam egy ötcentest, és tárcsáztam. Max Ernst vette fel. Nem ismerte meg a hangomat. Végül megkérdezte: - Nem szomjas? - De igen - mondtam. - Hát nézzen be holnap néhány koktélra. - Visszamentem Xeniához, és elmeséltem, mi történt. Azt mondta: - Hívd fel újra. Semmit sem veszíthetünk, és mindent nyerhetünk. - Ezt tettem. Max Ernst azt mondta: - Ó! Maga az! Már hetek óta várjuk. A szobájuk el van készítve. Jöjjenek azonnal.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Apa feltaláló. 1912-ben az ő tengeralattjárója tartotta a víz alatti tartózkodás világrekordját. Mivel benzinüzemű motor hajtotta, buborékokat eregetett a felszínre, ezért az I. világháborúban nem használták. Apa azt mondja, akkor tud a legjobban dolgozni, amikor mélyen alszik. Azt magyaráztam a New Schoolban, hogy akkor támadnak az embernek ötletei, ha valami unalmasat csinál. Például úgy komponálni, hogy a komponálás folyamata unalmas, ötleteket ad. Úgy repülnek be az ember fejébe, mint a madarak. Erre gondolt apa?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy indiai hölgy meghívott vacsorára, és azt mondta, hogy Dr. Suzuki is ott lesz. Ott is volt. Vacsora előtt megemlítettem Gertrude Stein nevét. Suzuki nem hallott róla. Vázoltam munkássága bizonyos vonásait, amire azt mondta, hogy nagyon érdekesen hangzik. Felvillanyozva szóba hoztam James Joyce-t, akinek a neve megint csak új volt a számára. Vacsoránál nem tudta megenni a kínált currys ételeket, ezért néhány nyers zöldséget és gyümölcsöt hoztak, ezeket élvezettel fogyasztotta. Vacsora után a beszélgetés metafizikai problémákra terelődött, és rengeteg kérdés merült fel, mert a háziasszony egy bizonyos indiai jógi követője volt, és a vendégei többé-kevésbé azonos számban voltak az indiai és a japán gondolkodás elkötelezettjei. Tizenegy tájban kint sétáltunk az utcán, és egy amerikai hölgy azt mondta: - Hogyan van ez, dr. Suzuki? Egész álló este kérdéseket tettünk fel, és semmi nem dőlt el. - Dr. Suzuki elmosolyodott, és azt mondta: - Ezt szeretem a filozófiában: senki nem nyer.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy nap az előcsarnokon mentem keresztül, hogy meglátogassam Sonya Sekulát, amikor észrevettem, hogy bal kézzel fest. Megkérdeztem: - Sonya, te nem jobbkezes vagy? - Azt mondta: - Az vagyok, de előfordulhat, hogy le kell mondanom a jobb kezem használatáról, ezért gyakorlom magam a ballal. - Nevettem, és azt mondtam: - És mi lesz, ha mindkét kezed használatáról le kell mondanod? - Buzgón festett, nem méltatott válaszra. Másnap, amikor meglátogattam, a földön ült, és keservesen kínlódva festett, mert a bal lába ujjai között tartotta az ecsetet.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Morris Graves megmutatott Xeniának és nekem egy miniatűr szigetet Puget Soundban a Csalóka szorosnál. Úgy jutottunk el oda, hogy Seattle-ből körülbelül hetvenöt mérföldet utaztunk északra és keletre az Anacortes szigetre, aztán délre le a szoroshoz, ahol leparkoltunk. Sziklás tengerparton gyalogoltunk végig, majd egy homokos szakaszon vágtunk át, amelyen csak apály idején lehet eljutni az újabb szigetre, és buja erdőn keresztül folytattuk útunkat fel a hegyre, ahol itt is, ott is a minket körülvevő vízre meg távoli szigetekre nyílt kilátás, és végül eljutottunk egy kis gyaloghídhoz, amely elvezetett célunkhoz - egy szigetre, amely nem volt nagyobb, mint mondjuk egy szerény lakás. A szigetet virágszőnyeg borította, és olyan volt a fekvése, hogy belátható volt innen az egész Csalóka szoros, mintha egy stúdiószínház legjobb székein ültünk volna. Miközben ott hevertünk azon a virágágyon, átjöttek még néhányan a gyaloghídon. Egyikük azt mondta a másiknak: - Az ember végigjárja a hosszú utat, és amikor megérkezik, nincs semmi látnivaló.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egyik zeneszerző barátomat, aki mentális rehabilitációs központban töltött el valamennyi időt, bíztatták, hogy bridzsezzen egy jót. Az egyik parti után a partnere megrótta, mert ászt játszott ki egy olyan ütésnél, amelyet már amúgy is elvittek. A barátom felállt, és azt mondta: - Maga őrült, ha azt hiszi, azért jöttem a bolondokházába, hogy megtanuljak bridzsezni.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Peggy Guggenheim, Santomaso és én egy velencei étteremben voltunk. Mindössze ketten étkeztek még ugyanabban a helyiségben, és nem beszélgettek egymással. Elkezdtem kifejteni megváltozott véleményemet a franciákat és az olaszokat illetően. Azt mondtam, hogy pár éve a franciákat szerettem jobban az intelligenciájuk miatt, az olaszokat pedig játékosnak találtam, de intellektuálisan nem éppen vonzónak; hogy azonban újabban úgy látom, a franciák lelkiekben hidegek, és híján vannak az elme szabadságának, míg az olaszok melegszívűnek tűnnek, és meglepetésre képesek. Aztán eszembe jutott, hogy a pár a teremben hátha francia. Átszóltam hozzájuk, és megkérdeztem: - Maguk franciák? - A hölgy válaszolt. - Azok vagyunk - mondta -, de tökéletesen egyetértünk.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Richard Lippold felhívott, és azt mondta: - Volna kedvetek eljönni vacsorára, és elhozni a Ji King-et? Azt mondtam, hogy persze. Kiderült, hogy írt egy levelet a Metropolitannek, és azt javasolta, hogy adjanak neki megbízást egy bizonyos összegért A nap elkészítésére. A levél nem szűkölködött művészete kíválóságának taglalásában, ezért tétovázott, hogy elküldje-e, mert nem kívánt önteltnek mutatkozni. Az érmejóslást alkalmazva megtanácskoztuk a dolgot a Ji King-gel. Említett egy levelet. Azt a tanácsot adta, hogy el kell küldeni. Sikert ígért, de említette, hogy türelemre van szükség. Néhány héttel később Richard Lippold felhívott, és azt mondta, hogy választ kapott a javaslatára, de megbízás nélkül, és abből világossá kellene válnia a számomra, mint ahogy a számára máris az, hogy mit tartson az ember a Ji King-ről. Eltelt egy év. A Metropolitan Museum végül megbízást adott A nap-ra. Richard Lippold mind a mai napig nincs egy nézeten velem a véletlen műveletek témáját illetően.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A vezérhangok kérdése merült fel az experimentális kompozícióról szóló órán, amelyet én tartottam a New Schoolban. Azt mondtam: - Maguk bizonyára nem beszélnek emelkedő féllépésekről a diatonikus zenében. Nem volna igaz, hogy minden ahhoz vezet, ami következik? - De a helyzet összetettebb, mert a dolgok időben visszafelé is vezetnek. Ez megint csak nem rajzol ki olyan képet, amely összhangban van a valósággal. Mert úgy mondják, hogy Buddha megvilágosodása elhatolt minden irányban, minden pontra térben és időben.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy nyári napon Merce Cunningham és én elvittünk nyolc gyereket a Bear Mountain Parkba. Az állatkerti utak tömve voltak emberekkel. Némelyik gyerek előreszaladt, mások lemaradtak. Olykor megálltunk, összegyűjtöttük és megszámoltuk a gyerekeket, hogy lássuk, nem veszett-e el valamelyikük. Mivel nagyon meleg volt, és a gyerekek kezdtek nyűgösködni, elhatároztuk, hogy veszünk nekik fagylaltot. Ezt több váltásban hajtottuk végre. Én vigyáztam néhányukra, közben Merce Cunningham másokat magával vitt, vett nekik fagylaltot, és visszahozta őket. Én átvettem a fagylaltosakat. Ő átvette a fagylalt nélkülieket. Végül mindegyik gyereket elláttuk fagylalttal. Ám mindegyikük összekente az arcát. Ezért elmentünk egy ivókúthoz, ahol az emberek sorban álltak, hogy ihassanak, sorba állítottuk a gyerekeket, megpróbáltuk ott tartani őket, és vártunk a sorunkra. Végül én letérdeltem a kút mellett. Merce Cunningham megnyitotta a csapot. Én pedig nekiláttam, hogy egyenként megmossam a gyerekek arcát. Miközben ezzel voltam elfoglalva, egy férfi mögöttünk a sorban elég hangosan azt mondta: - Átvihetnék őket a mosdóvagonba. - Gyorsan felpillantottam rá, és megkérdeztem: - Az hol van? És honnan tudta, hogy engem érdekel a gomba?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy nap megkérdeztem Schoenbergtől, hogy mi a véleménye a nemzetközi helyzetről. Azt mondta: - Az a fontos, hogy fejlődjék a külkereskedelem.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Earle Brown és én hónapokat töltöttünk azzal, hogy magnószalagokat ragasztottunk össze. Ugyanannak az asztalnak a két ellentétes oldalán ültünk. Mindkettőnknek volt egy sablonja, amely szerint ragasztanunk kellett, levágni a darabokat stb. Mivel olyan szalagokon dolgoztunk, amelyeket később szinkronizáltak, időnként összehasonlítottuk egymás lemért darabjait. Újra meg újra hibát találtunk egymás mérésében. Először mindketten úgy gondoltuk, hogy a másik figyelmetlen. Amikor az egész szituáció kezdett némiképp idegesítővé válni, elővettünk egy sima vonalzót meg egy sima szalagot, és mindketten bejelöltük, hogy szerintünk hol van egy hüvelyk. A két jel két különböző helyen volt. Kiderült, hogy Earle Brown behunyja a fél szemét, amikor méretre vág, én pedig mindkettőt nyitva tartom. Akkor megpróbáltuk úgy, hogy én csuktam be a fél szememet, később pedig ő nyitotta ki mindkettőt. Továbbra is különbség volt közöttünk egy hüvelyk hosszát illetően. Végül úgy döntöttünk, hogy egy valakinek kell megcsinálnia a hátralévő szinkronszalagokat. De akkor meg az időjárás változásai miatt csúsztak be hibák. Eme akadályok ellenére folytattuk a dolgot, nagyjából öt hónapig, napi tizenkét órában, míg a munka be nem fejeződött.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Dorothy Norman meghívott vacsorára New Yorkba. Ott volt egy hölgy Philadelphiából, aki szaktekintély a buddhista művészetben. Amikor megtudta, hogy érdekelnek a gombák, megkérdezte: - Meg tudja magyarázni a Buddha halálával kapcsolatos szimbolikát, aki gombaevés közben halt meg? - Elmagyaráztam, hogy soha nem érdekeltek a szimbólumok; hogy jobb szeretem a dolgokat úgy venni, ahogy vannak, nem pedig más dolgok helyett állóként. De aztán pár nappal később, amikor az erdőben bolyongtam, elgondolkodtam. Felidéztem az élet és az évszakok viszonyáról szóló indiai elképzelést. A tavasz a teremtés. A nyár a megőrzés. Az ősz a pusztulás. A tél a nyugalom. A gombák a legnagyobb számban ősszel, a pusztulás időszakában nőnek, és sokuk funkciója az, hogy véghezvigyék a rothadó anyag végső lebontását. Valójában, ahogy valahol olvastam, a világ áthatolhatatlan szemétkupac volna, ha nem lennének a gombák és az a képességük, hogy megszabadítsanak minket a szeméttől. Ezért aztán írtam a hölgynek Philadelphiába. Azt mondtam: - A gombák funkciója az, hogy megszabadítsák a világot a szeméttől. Buddha természetes halált halt.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egyszer meglátogattam Marge nénémet. Szennyes ruhát mosott. Felém fordult, és azt mondta: - Tudod mit? Sokkal jobban szeretem ezt a gépet, mint Walter bácsikádat.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy vasárnap reggel anya azt mondta apának: - Menjünk el a templomba. - Apa azt mondta: - Oké. - Amikor az épület elé értek, apa semmi jelét nem mutatta annak, hogy ki akarna szállni a kocsiból. Anya megkérdezte: - Nem jössz be? - Nem, megvárlak itt - felelte apa.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Hosszú és viszontagságos utazás után egy fiatal japán megérkezett egy erdő mélyére, ahol az általa választott tanító a maga építette házban élt. Amikor a tanítvány megérkezett, a tanító lehullott leveleket söprögetett. A fiatalember üdvözölte a mesterét, de nem kapott választ. És egyetlen kérdésére sem érkezett felelet. Megértvén, hogy bármit tesz, nem képes magára vonni a mester figyelmét, a tanítvány elment ugyanennek az erdőnek egy másik részébe, és házat épített magának. Évekkel később, amikor hullott leveleket söprögetett, megvilágosodott. Akkor mindent eldobott, az erdőn keresztül elrohant a tanítójához, és azt mondta: - Köszönöm.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Amikor Californiában felnőttem, két olyan dolog volt, amelyről mindenki azt tartotta, hogy jót tesz az embernek. Voltak persze más ilyenek is - a spenót és a zabkása például -, de most a napfényre és a narancslére gondolok. Amikor az Ocean Parknál laktunk, minden reggel kiküldtek a partra, ahol azzal töltöttem a napot, hogy terepasztalt építettem a homokban, bonyolult lesiklópályákat alagutakkal és rézsűkkel, amelyeken egy kis keménygumi golyót gurítottam le. Dél felé minden nap rosszul lettem, mert túl sok volt a nap. Amikor rosszul lettem, nem estem el, de nem láttam; akárhová néztem, egy csomó fekete folt volt előttem. Hamarosan megtanultam, hogy vakságomban hogyan jutok el egy hamburgeres bódéhoz, ahol kértem valami ennivalót. Az árnyékban ülve magamhoz tértem. Sokkal hosszabb időbe, igazából körülbelül harmincöt évbe telt, mire megtanultam, hogy a narancslé sem tesz jót nekem.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A zen tanulmányozása előtt az emberek emberek, a hegyek pedig hegyek. A zen tanulmányozása közben a dolgok összezavarodnak. A zen tanulmányozása után az emberek emberek, a hegyek pedig hegyek. Miután ezt elmondta, dr. Suzukinak feltették a kérdést: - Mi a különbség az előtte és az utána között? - Nincs semmi különbség, csak a lábak kissé elemelkednek a földtől.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A zenben azt mondják: ha valami két perc után unalmas, próbáld meg négy percig. Ha még mindig unalmas, próbáld ki nyolcig, tizenhatig, harminckettőig és így tovább. A végén az ember rájön, hogy az a valami egyáltalán nem unalmas, sőt nagyon is érdekes.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A New Schoolban egyszer helyettesítettem Henry Cowellt, órát adtam a keleti zenéről. Mondtam neki előtte, hogy semmit sem tudok a témáról. Azt mondta: - Ne törődj vele. Menj el oda, ahol a lemezek vannak. Vegyél ki egyet. Játszd le, és aztán beszéld meg az osztállyal. - Nos, én kivettem a legelső lemezt. Egy buddhista istentiszteleten készült LP volt. Rövid mikrotonális, csúszó hangú kántálással kezdődött, majd hamarosan egyetlen ütőhangszer hangos, folytonosan ismétlődő dobolásává csillapodott. Ez a zaj könyörtelenül folytatódott körülbelül tizenöt percen keresztül minden észrevehető variáció nélkül. Egy hölgy felállt és sikított, majd azt üvöltötte: - Állítsa le, nem bírom tovább. - Leállítottam. - Erre egy férfi az osztályból dühösen azt mondta: - Miért állította le? Éppen kezdett érdekelni.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy kontrapunkt órán az U.C.L.A.-ban Schoenberg mindenkit a táblához küldött. Egy problémát kellett megoldanunk, amelyet ő adott meg, és amikor végeztünk, megfordulnunk, hogy ellenőrizhesse, helyes-e a megoldás. Az utasítása szerint cselekedtem. Azt mondta: - Jól van. Most keressen egy másik megoldást. - Megtettem. Azt mondta: - Még egyet. - Újra találtam egyet. - Megint azt mondta: - Még egyet. - És így tovább. Végül azt mondtam: - Nincs több megoldás. - Azt mondta: - Mi az az elv, amelyik minden megoldás alapjául szolgál?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Elmentem egy emeleti koncertre a Town Hallba. A zeneszerző, akinek a műveit előadták, megjegyzéseket fűzött a darabokhoz a műsorfüzetben. Az egyik ilyen lényegében véve azt mondta ki, hogy túl sok szenvedés van a világon. A koncert után sétáltam a zeneszerzővel, és azt mondta, hogy az előadás nem volt éppen az igazi. Ezért azt mondtam: - Hát, én élveztem a zenét, de nem értek egyet a programfüzet azon megjegyzésével, miszerint túl sok szenvedés van a világon. - Azt kérdezte: Micsoda? Nem gondolja, hogy van belőle épp elég? - Azt mondtam: - Úgy vélem, pont a megfelelő mennyiség van belőle.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Amikor Vera Williams először észrevette, hogy érdekelnek a vadon nőtt gombák, azt mondta a gyerekeinek, hogy ne érjenek hozzá egyikhez sem, mert mind halálosan mérgező. Pár nap múlva vett Martinónál sültnek való húst, és úgy döntött, hogy gombával párolva szolgálja fel. Amikor elkezdte főzni a gombát, a gyerekek abbahagyták, amit addig csináltak, és feszülten figyeltek. Amikor felszolgálta a vacsorát, mind könnyekre fakadtak.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy nap elmentem a fogorvoshoz. A rádióban bemondták, hogy ez az év legmelegebb napja. Ennek ellenére zakót vettem fel, mert orvoshoz menni számomra mindig kissé ünnepélyes alkalomnak számított. A munkája kellős közepén dr. Heyman egyszercsak megállt, és megkérdezte: - Miért nem veszi le a zakóját? - Azt mondtam: - Lyukas az ingem, ezért van rajtam zakó. - Ő erre azt mondta: - Hát nekem meg a zoknim lyukas, ha gondolja, leveszem a cipőmet.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

M. C. Richard és David Tudor számos barátját hívta meg vacsorára. Én is ott voltam, és jól éreztem magam. Vacsora után üldögéltünk és beszélgettünk. David Tudor a sarokban nekilátott valamilyen papírmunkának, talán valami zenével kapcsolatos dolognak, de nem vagyok biztos benne. Egy idő után szünet állt be a társalgásban, és valaki odaszólt David Tudornak. - Miért nem csatlakozik a társasághoz? - Azt mondta: - El sem jöttem. Így gondoskodom a folyamatos szórakoztatásukról.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Soha nem végeztek velem pszichoanalízist. Elmondom, mi ennek a története. Mindig is hányaveti módon viszonyultam a pszichoanalízishez. Ismertem Rilke megjegyzését, amelyet egyik barátjának tett, amikor az pszichoanalizáltatni akarta. Rilke azt mondta: - Biztos vagyok benne, hogy eltávolítanák az ördögjeimet, de attól félek, hogy megbántanák az angyalaimat. - Amikor elmentem egy pszichoanaltikushoz egyfajta előzetes beszélgetésre, azt mondta: - Úgy rendbe tudom hozni, hogy sokkal több zenét fog írni, mint most. - Azt mondtam: - Úristen! Már így is túl sokat írok, nekem úgy tűnik. - Ez az ígérete teljesen elvette a kedvemet.

És aztán épp a kellő pillanatban megérkezett Gita Sarabhai Indiából. Aggasztotta az a hatás, amelyet a nyugati zene gyakorol a hagyományos indiai zenére, és úgy határozott, hogy hat hónapon keresztül különböző tanároknál fogja tanulmányozni a nyugati zenét, majd visszatér Indiába, hogy megtegyen minden tőle telhetőt az indiai hagyományok védelmében. Kortárs zenét és kontrapunktot tanult nálam. Megkérdezte: - Mennyibe fog kerülni? - Azt mondtam: - Semmibe, ha maga is tanít engem indiai zenére. Majdnem minden nap együtt voltunk. A hat hónap végén, mielőtt elrepült volna, ideadta nekem a Gospel of Sri Ramakrishnát. Egy évbe telt, mire végigolvastam.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy angol hajón voltam, amely a sziciliai Sirakusából az észak-afrikai Tuniszba tartott. A legolcsóbb átkelési lehetőséget választottam, és az út két éjszakán és egy napon át tartott. Alighogy kiértünk a kikötőből, megállapítottam, hogy a mi osztályunkon nem szolgálnak fel ételt. Üzenetet küldtem a kapitánynak, azt írtam, hogy szeretnék másik osztályba kerülni. Viszontüzenetet küldött, azt írta, hogy a csere nem lehetséges, és megkérdezte, hogy beoltattam-e magam. Visszaírtam, hogy nem oltattam be magam, és ez nem is áll szándékomban. Azt írta vissza, hogy ha nem vagyok beoltva, nem kapok engedélyt a hajó elhagyására Tuniszban. Időközben rettenetes viharba kerültünk. A hullámok magasabbak voltak, mint a hajó. Lehetetlenség volt a fedélzeten sétálni. A kapitály és énközöttem folyó levelezés holtpontra jutott. Utolsó levelemben azt írtam neki, hogy feltett szándékom az első adandó alkalommal leszállni a hajójáról, méghozzá anélkül hogy beoltanának. Erre ő azt írta vissza, hogy beoltattam magam, és ennek igazolására a saját aláírásával ellátott bizonyítványt küldött.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

David Tudor és én a hollandiai Hilversumba mentünk felvételt készíteni a holland rádió számára. Korán érkeztünk meg a stúdióba, és volt némi csúszás is. Hogy az idő teljen, elbeszélgettünk a hangmérnökkel, akinek majd velünk kellett dolgoznia. Megkérdezte tőlem, milyen fajta zenét fog felvenni. Minthogy holland volt, azt mondtam: - Lehet, hogy Mondrian műveire fogja emlékeztetni.
Amikor végeztünk az ügylettel, és mindhárman távozóban voltunk a stúdióból, megkérdeztem a mérnököt, mi a véleménye az általunk játszott zenéről. Azt mondta: - Mondrian műveire emlékeztetett.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Sonya Sekula azt mondta: - Gyere el velem Reisékhez. Összejövetelt tartanak. - Mondtam, hogy nem hívtak meg. Sonya azt mondta: - Akkor is gyere el; nem lesz ellene kifogásuk. - Amikor besétáltunk, Mrs. Reis rendkívül barátságosan üdvözölt, és még meg is kérdezte, mit szeretnék inni. Azt mondtam: - Rumot. - Azt felelte: - Jaj, sajnálom. Nincs a bárban, de lemegyek a pincébe, és hozok. - Kértem, hogy ne fáradjon, de ő nem tágított. Míg távol volt, áthámoztam magam a bárhoz, és felfedeztem a Bushmills ír whiskyt, amely nagy kedvencem. Kértem belőle, és elkezdtem inni. Amikor Mrs. Reis visszajött a rummal, természetesen abból is ittam. Ahogy telt az idő, rumot ittam, amikor Mrs. Reis odanézett, és ír whiskyt, amikor nem. Egy idő múlva Sonya Sekula azt mondta: - Menjünk. Hozz el egy üveggel az írből, én meg megyek a kabátomért, és a földszinten találkozunk. - Azt mondtam: - Te hozd az üveget; majd én megyek a kabátodért. - Azt mondta: - Oké. - Lementem, felkaptam egy bundát; Sonya rohanvást jött le az írrel; kimentünk a hóesésbe. Megkérdeztem: - Nem akarod felvenni a kabátot? - Azt mondta: - Nem. Már itt is van a kocsi. Dobd csak be a hátsó ülésre. Pár háztömbbel odébb Sonya megszólalt: - Ez nem az én kabátom. - Megkérdeztem: - Honnan tudod? - Azt mondta: - A parfümről. - Mentünk tovább, el a Grand Streetre, felmentünk, és kivégeztük az írt. Egész idő alatt arról beszéltünk, hogy eladjuk a kabátot valamelyik távoli városban. Sonya azt mondta, hogy ismer egy orgazdát St. Louisban. Éjfél felé felhívtam Reiséket, és beszéltem Mr. Reisszel. Azt mondtam: - Nálam van a kabát. Azt felelte: - Hála Istennek! - Megegyeztünk, hogy reggel elviszem az irodájába. Amikor odaértem, elmagyaráztam, hogy tévedés volt az egész. Mielőtt elbúcsúztunk, odasúgta: - Soha senkinek egy szót se róla. - A lifthez mentem. Futva jött oda az előcsarnokon keresztül, és megkérdezte: - Mi a helyzet Mrs. Reis kabátjával? - Azt mondtam: - Nem tudok semmit a kabátjáról; én nem hoztam el.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Keleti fűszereket és élelmiszereket tartalmazó két faládika érkezett Indiából. Az egyik David Tudornak jött, a másik nekem. Ki-ki a maga dobozát felnyitva megállapította, hogy a tartalma teljesen összekeveredett. A fűszeres dobozok fedelei valahogyan lekerültek a helyükről. A szárított babot és a pálmacukrot tartalmazó műanyag zacskók fel voltak hasítva. A chiliporos bádogdobozok fedeleit leszedték. Mindezek a dolgok összekeveredtek egymással és a faforgáccsal, amelyet azért tettek a ládikába, hogy a tárolóedények ne mozduljanak el a helyükről. Én a magam ládikáját beraktam egy sarokba, és megpróbáltam egyszerűen megfeledkezni róla. David Tudor ellenben munkához látott. Különböző méretű tálakat, körülbelül tizenegy, más-más lyukméretű szitát, egy csipeszt és egy kis kést összegyűjtve belefogott egy műveletbe, amely három napig tartott, és amely idő elteltével minden fűszer el volt választva a többitől, minden babfajta a másiktól, és a pálmacukor-kockákról le volt kapirgálva a fűszer, ki volt vájva belőlük a beleragadt bab. Akkor odahívott, és azt mondta: - Ha bármikor hozzá akarsz férni valamihez a magad fűszeres ládikájából, csak szólj. Segítek.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Suzuki egyik könyve egy japán szerzetes költői szövegével végződik, amely leírja a maga megvilágosodásának bekövetkeztét. Az utolsó vers azt mondja: - Most, hogy megvilágosultam, ugyanolyan szerencsétlen vagyok, mint bármikor előtte.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Eckhart mester életében számos kísérlet történt a kiátkozására. (Prédikációiban olyasmiket mondott, hogy "édes Istenem, könyörgök, szabadíts meg Istentől".) Az ellene folyó perek egyike sem volt sikeres, mert minden alkalommal ragyogóan védekezett. Mindazonáltal a halála után folytatódott a támadás. Az immár néma Eckhart mestert kiátkozták.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

 

John Cage
INDETERMINANCIA

1958 szeptemberének vége felé egy stockholmi szállodában nekiláttam megírni ezt az előadást, hogy egy héttel később majd felolvassam a brüsszeli világkiállításon. Emlékeztem David Tudornak egy évekkel korábban tett megjegyzésére, miszerint kellene csinálnom egy beszélgetős műsort, amely nem állna másból, mint történetekből. Az ötlet vonzó volt, de korábban sohasem foglalkoztam vele, és úgy döntöttem, hogy most megvalósítom.

Amikor a műsor lement Brüsszelben, csak harminc történetből állt, zenei kíséret nélkül. Két zongorára írt zene követte az előadást, amelyet David Tudor és én játszottunk. A teljes cím így hangzott: Határozatlanság. A forma új aspektusa a hangszeres és az elektronikus zenében. Karlheinz Stockhausen ott volt a hallgatóság soraiban. Később, amikor Milánóban voltam, és a Fontana Mix-et csináltam a Studio de Fonologiában, kaptam tőle egy levelet, amelyben szöveget kért a Die Reihe 5. számában való kinyomtatásra. Elküldtem a brüsszeli anyagot, és megjelent.

A következő tavasszal, már ismét Amerikában újra megcsináltam a műsort a columbiai Teachers College-ban. Erre az alkalomra írtam újabb hatvan történetet, és David Tudor révén zenekíséret is volt - a zongorára és zenekarra írt versenyműből vett anyag, amelyben számos rádiót alkalmaztunk zajelemként. Nem sokkal ezután ez a kilencven történet Folkways-lemezként jelent meg, de itt a versenyműben lévő zajelemek a Fontana Mixből vett részletek voltak.

A műsor szóbeli előadásakor minden történetet egy percig mesélek el. Ha rövid, el kell nyújtanom; ha hosszúhoz érkezem, olyan gyorsan kell beszélnem, ahogy csak tudok. A történetek folyamatossága, ahogyan a felvételen megjelenik, nem volt megtervezve. Egyszerűen csak csináltam egy listát a történetekről, amelyek eszembe jutottak, és amikor leírtam, kipipáltam őket. Emlékeztem olyanokra, amelyeket nem tudtam nekem tetsző módon leírni, ezért ezeket nem használtam fel. A szándékom a történetek előre el nem tervezett módon való összefűzésével annyi volt, hogy azt sugalljam, a dolgok mind - a történetek, a környezetből jövő véletlen hangok és tágabb értelemben a létezők - összefüggnek egymással, és hogy ez a komplexitás nyilvánvalóbb, ha az egyes ember elméjében lévő összefüggés-képzet nem egyszerűsíti le túlságosan.

Ezóta a felvétel óta folyamatosan írtam le történeteket, ahogy találkoztam velük, így aztán a számuk mostanra már jóval több mint kilencven. A legtöbbjük olyan megtörtént dolgokkal kapcsolatos, amelyek szöget ütöttek a fejembe. Másokat könyvekben olvastam, és megjegyeztem - például a Sri Ramakrishnában és a zen környéki irodalomban. Megint másokat a barátaim meséltek el - Merce Cunningham, Virgil Thompson, Betty Isaacs és sokan mások. Xenia, aki sok történetben szerepel, Xenia Andreyevna Kashevaroff, aki vagy tíz évig a feleségem volt.

Némelyik történetet azért hagytam ki, mert a lényege az e kötetben található más írások részét képezi. A megmaradottak közül sok az alábbiakban található. Mások szét vannak szórva a könyvben, és az a szerepük, ami a színes kishíreknek a hasáb alján a kisvárosi újságokban. Azt sugallom, hogy oly módon és olyan szituációban olvasandók, ahogyan újságokat olvasunk - még a világvárosiakat is -, ha nem céltudatosan tesszük ezt: vagyis ide-oda ugrálunk, és ugyanakkor reagálunk a környezet eseményeire és hangjaira.

Amikor először mentem el Párizsba, akkor ezt ahelyett tettem, hogy visszamentem volna Pomona College-ba az előkészítő évre. Ahogy körülnéztem, a gótikus építészet volt az, ami a legnagyobb hatással volt rám. És ebből az építészetből a tizenötödik század díszes stílusa tetszett jobban. Ebben a stílusban a balusztrádok vonták magukra a figyelmemet. Ezeket tanulmányoztam hat hétig a Bibliotheque Mazarinban úgy, hogy ott voltam a könyvtárban, amikor az ajtajait kinyitották, és nem mentem el, míg be nem zárták. Pijoan professzor, akit Pomonából ismertem már, Párizsba érkezett, és megkérdezte, hogy mit csinálok. (Az egyik ottani vasútállomáson álldogáltunk.) Elmondtam. Gyors mozdulattal szó szerint fenéken billentett, és aztán azt mondta: - Menjen el holnap Goldfingerhez. Elintézem, hogy vele dolgozhasson. Modern építész. - Egy hónapja dolgoztam már Goldfingerrel, felmértem a helyiségeket, amelyeket modernizálnia kellett, felvettem a telefonokat, és görög oszlopokat rajzoltam, amikor egyszer meghallottam, amint Goldfinger azt mondja: - Építésznek lenni azt jelenti, hogy az ember kizárólag az építészetnek szenteli az életét. - Ezután eljöttem, mert, ahogy mondtam neki, más dolgok is érdekeltek, például a zene és a festészet.

Öt évvel később, amikor Schoenberg megkérdezte, hogy a zenének szentelném-e az életemet, azt mondtam: - Természetesen. Miután két évig tanultam nála, Schoenberg azt mondta: - Ahhoz, hogy zenét komponálhassunk, a harmóniához való érzék szükségeltetik. - Elmagyaráztam, hogy nekem nincs érzékem a harmóniához. Akkor azt mondta, hogy örökké akadályba fogok ütközni, olyan lesz ez, mintha egy falhoz érkeznék, amelyen nem tudok átmenni. Azt mondtam: - Ebben az esetben annak szentelem az életemet, hogy a fejemmel verem azt a falat.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Amikor először leköltöztem vidékre, David Tudor, M. C. Richards, Weinribék és én mind ugyanabban a kis tanyaházban laktunk. Hogy némi magánéletem legyen, sétálgatni kezdtem az erdőben. Augusztus volt. Elkezdtem gyűjteni a gombákat, amelyek nagyjából mindenütt nőttek. Aztán vettem néhány könyvet, és megpróbáltam kideríteni, melyik gomba micsoda. Miután rájöttem, hogy meg kellene ismerkednem valakivel, akinek gombás ismeretei vannak, felhívtam a 4-H Clubot New Cityben. A titkárnővel beszéltem. Azt mondta, vissza fognak hívni. Soha nem hívtak.

A rákövetkező tavasszal, miután Medsgernek a vadnövényekről szóló könyvében olvastam a vadkáposzta ehető voltáról, összegyűjtöttem egy jó adagot az általam vadkáposztának vélt növényből, adtam belőle anyámnak és apámnak (akik épp meglátogattak), hogy vigyék haza, a többit három vízben, egy csipetnyi szódabikarbónával, ahogy Medsger tanácsolja, megfőztem, és feltálaltam hat embernek, akik közül az egyik, emlékszem, a Museum of Modern Arttól jött. Én többet ettem, mint a többiek abbéli igyekezetemben, hogy rájuk is átragasszam az ehető vadnövények iránti lelkesedésemet. Kávé után valaki azt javasolta, hogy pókerezzünk. Elkezdtem rettenetesen nyerni. M. C. Richards elment az asztaltól. Kis idő múlva visszajött, és azt súgta a fülembe: - Jól vagy? - Azt mondtam: - Nem. Nem vagyok jól. Ég a torkom, és alig kapok levegőt. - Azt mondtam a többieknek, hogy osszuk el, amit nyertem, hogy nincs kedvem folytatni. Kimentem, és öklendeztem. A hányás hasmenéssel együtt úgy két órán keresztül tartott. Még mielőtt elhagyott volna az akaratom, megkértem M. C. Richardsot, szóljon anyunak és apunak, hogy ne egyék meg a vadkáposztát. Megkérdeztem, hogy vannak a többiek. Azt mondta: - Nincsenek olyan rosszul, mint te. - Később, amikor a barátaim felemeltek a földről, hogy takarót teríthessenek alám, csak annyit mondtam: - Hagyjatok békén. - Valaki felhívta Zukor doktort. Tejet és sót rendelt. Nem tudtam lenyelni. Azt mondta: - Azonnal hozzák ide. - Úgy tettek. Kimosta a gyomromat, és adrenalint adott, hogy működésben tartsa a szívemet. Egyebek mellett azt mondta: - Még tizenöt perc, és meghalt volna.

Átvittek Spring Valleybe, a kórházba. Az éjszaka során ott folyamatosan adrenalint adtak, és teljesen kitakarítottak. Reggelre kitűnően éreztem magam. Megnyomtam a nővérhívó csengőt, hogy közöljem, indulásra kész állapotban vagyok. Senki nem jött. Olvastam egy tájékoztatót a falon, amely szerint ha valaki nem távozik délig, még egy napot számítanak fel neki. Amikor elhaladtában megláttam az egyik nővért, valami olyasmit üvöltöttem, hogy engedjen ki, mert nincs pénzem még egy napra. A szoba rövid időn belül tele lett orvosokkal és nővérekkel, és szélsebesen kihajítottak.
Felhívtam a 4-H Clubot, és elmondtam, mi történt. Hangsúlyoztam abbéli eltökéltségemet, hogy folytatom a dolgot vadon termő gombákkal. Azt mondták: - Hívja fel Mrs. Clarkot a South Mountain Drive-on. - Ő azt mondta: - Nem tudok segíteni. Hívja fel Mr. X.Y.-t. - Felhívtam. Azt mondta: - Nem tudok segíteni, de hívja fel Mr. X.Y.-t, aki az A&P-nél dolgozik Suffernben. Ő ismer valakit Ramseyben, aki ért a gombákhoz. - Végül megkaptam Guy G. Nearing nevét és telefonszámát. Amikor felhívtam, azt mondta: - Jöjjön át, amikor csak akar. Szinte mindig itt vagyok, és megmondom a gombái nevét.

Írtam egy levelet Medsgernek, elmondtam, hogy a vadkáposzta mérgező. Nem válaszolt. Valamivel később olvastam arról, hogy különbséget kell tenni a vadkáposzta és a mérgező hunyor között. Ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen nőnek. A hunyornak redőzött levelei vannak. A vadkáposztának nem.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Az utóbbi években Daisetz Teitaro Suzuki nagyon sokat adott elő a Columbia Egyetemen. Először a Vallási Tanszéken volt, aztán valahol másutt. Végül a Filozófiai Intézet hetedik emeletén telepedett le. Az ablakai két irányban nyíltak, középen volt egy nagy asztal hamutartókkal. Székek álltak az asztal körül és a falaknál. Ezeket mindig elfoglalták a figyelő hallgatók, és páran rendszerint az ajtó közelében is álltak. Az a két-három ember, aki felvett tárgyként hallgatta az órát, az asztal körüli székeken ült. Az óra négytől hétig tartott. Ebben a napszakban a legtöbben szunyókáltak néha egy kicsit. Suzuki soha nem beszélt hangosan. Ha az időjárás megengedte, az ablakok nyitva voltak, és a La Guardia repülőtérről felszálló gépek időnként közvetlenül a fejünk fölött szálltak el, zajukkal elnyomva mindent, amit mondandó volt. Soha nem ismételte meg, amit a repülőgép elhaladása közben mondott. Három előadásra különösen emlékszem. Miközben tartotta őket, ha megfeszültem, sem voltam képes felfogni, mit mond. Talán egy héttel később, miközben az erdőben sétáltam, és gombát kerestem, gyúlt fény az agyamban.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Patsy Davenport hallotta a Folkwaysnél készült lemezemet. Azt mondta: - Amikor az a történet jött, amelyben megkérdezem, milyen érzéseid vannak Bachhal kapcsolatban, mindenre tökéletesen tisztán, élesen emlékeztem, mintha újra átéltem volna. Mondd, mit feleltél? Milyen érzéseid vannak Bachhal kapcsolatban? - Azt mondtam, nem emlékszem, hogy mit válaszoltam - hogy teljesen megzavarodtam. Aztán, ahogy lenni szokott a rákövetkező napon elkezdtem gondolkodni. Megválni Beethoventől, az érzelmi csúcspontoktól meg a többitől elég könnyű egy amerikai számára. De Bachtól megválni nehezebb. Bach zenéje rendet sugall, és azok számára, akik hallgatják, a rend iránti tiszteletüket dicsőíti, amely az ő életükben a kilenctől ötig tartó mindennapi munkában fejeződik ki meg azokban a berendezésekben, amelyekkel körülveszik magukat, és amelyek, ha be vannak dugva a konnektorba, és Isten is úgy akarja, működnek. Vannak, akik azt mondják, hogy a művészetnek a rend példájaként kellene szolgálnia, hogy minden pillanatban megmentse őket attól a káosztól, amely - tudják - ott leselkedik a sarkon túl. A jazz egyenértékű Bachhal (állandó dobogás, megbízható motor), és Bach szeretete általában a jazz szeretetével párosul. A jazz csábítóbb, kevésbé moralista, mint Bach. A fizikai létezés örömeit és kínjait népszerűsíti, míg Bach közel áll az egyházhoz meg minden ilyesmihez. Annak tudatában, miként tudjuk is, hogy milyen sok jazzmuzsikus van, aki állandóan ébren marad, sőt kábítószerrel él, megengedjük magunknak, hogy legalábbis részvevőleg drogosokká és éjszakai baglyokká váljunk magunk is: a participation mystique által. Megválni Bachtól, a jazztől és a rendtől nehéz. Patsy Davenportnak igaza van. Ez egy nagyon komoly kérdés. Mert ha megtesszük - vagyis mindegyiktől megválunk - mi marad a számunkra?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egyszer, amikor még gyerek voltam Los Angelesben, villamossal bementem a belvárosba. Olyan meleg nap volt, hogy amikor leszálltam a villamosról, az aszfalt az úttesten ráragadt a lábamra. (Mezítláb voltam.) Amikor eljutottam a járdáig, azt olyan forrónak találtam, hogy rohannom kellett, nehogy felhólyagosodjon a talpam. Bementem egy "minden öt és tíz cent" büfébe, hogy vegyek egy szörpöt. Amikor odaértem a pulthoz, ahol nagy hordóból mérték, és kértem egy pohárral, a pultnál álló, magasan fölém tornyosuló férfi azt mondta: - Várj. Most töltöm be a szirupot, és az eltart egy pár percig. - Amikor az utolsó dobozt töltötte be, melléöntötte, és rámlöttyintette a ragacsos szirupot. Hogy jobb kedvre derítsen, felajánlotta, hogy ad ingyen egy szörpöt. Azt mondtam: - Nem, köszönöm.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Betty Isaacs azt mondta, hogy amikor Új-Zélandon volt, úgy tájékoztatták, a vadon növő gombák egyike sem mérgező. Ezért egy nap, amikor felfigyelt egy hegyoldalra, amelyet elborítottak a gombák, összegyűjtött egy csomót, és mártást csinált belőle. Amikor elkészült a mártással, megkóstolta, és rettenetesnek találta. Azért üvegbe tette, és feltette egy magas polcra. Egy évvel később nagytakarítást tartott, és megtalálta a mártást, amelyről teljesen megfeledkezett. Azon a ponton volt, hogy kidobja. De előtte még megkóstolta. Megváltozott a színe. Az eredeti piszkosszürke feketére váltott, és, ahogy mesélte, isteni volt, mindennek feljavította az ízét, amihez csak használta.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

George Mantornak íriszkertje volt, amelyet évről évre úgy nemesítgetett, hogy kidobta a hétköznapibb variánsokat. Egy nap felhívták a figyelmét egy másik szép íriszkertre. Féltékenyen kezdett utánajárni a dolognak. A kert, mint kiderült, azé az emberé volt, aki elhordta tőle a szemetet.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Indiában tartózkodván és a napsütést elviselhetetlennek találván Mrs. Coomaraswamy úgy döntött, hogy vásárol egy napernyőt. Kettőt talált a közeli városban. Az egyiket egy amerikai cikkeket árusító üzlet kirakatában látta. Elfogadható volt az ára, de nem tetszett neki. A másikat indiai üzletben látta. Hazai termék volt, de külföldien drága. Mrs. Coomaraswamy úgy ment haza, hogy nem vett semmit. Az időjárás azonban továbbra is száraz és forró volt, ezért aztán néhány nap múlva újra bement a városba, és elszánta magát, hogy nyélbe üti a vásárt. Az amerikai üzlet előtt elhaladva megállapította, hogy a napernyő továbbra is kint van a kirakatban, és továbbra is elfogadható az ára. Bement az indiai üzletbe, és kérte, hadd nézze meg azt, amelyet néhány nappal korábban csodált meg. Miközben nézegette, elhangzott az ára. Az ezúttal nevetségesen alacsony volt. Mrs. Coomaraswamy meglepve kérdezte meg: - Hogyan bízzak meg magában? Az árai egyik nap fent vannak; másnap meg lent. Lehet, hogy az áruja ugyanilyen megbízhatatlan? - Asszonyom - felelte a boltos -, azok az emberek ott az utca túloldalán új kereskedők. Ők a hasznot nézik. Az ő áraik állandóak. Mi viszont már több nemzedék óta kereskedünk. A legjobb dolgokat, amelyek az üzletben vannak, megtartjuk a családban, mert nehezen válunk meg tőlük. Ami pedig az árainkat illeti, ezeket folyamatosan változtatjuk. Úgy találtuk, ez az egyedüli módja annak, hogy ébren tartsuk saját érdeklődésünket.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Van egy utca Stony Pointban, egy mélyen fekvő területen, közel a folyóhoz, ahol nagy bőségben nő számos gombafaj. Gyakran ellátogatok ebbe az utcába. Néhány évvel ezelőtt májusban kucsmagombát találtam ott, amely fajta ritkaság a Rockland Country környékén. Megörültem. Az utcában lakó emberek közül soha senki nem elegyedik szóba velem, amikor gombát szedek. Néha gyerekek jönnek oda, és kirugdalják a gombákat, még mielőtt odaérnék. Nos, egy évre rá, hogy megtaláltam a kucsmagombát, májusban visszamentem abban a reményben, hogy újra találni fogok, ám azt kellett látnom, hogy egy salakblokkokból épült házat emeltek ott, ahol korábban a kucsmagombák nőttek. Ahogy végignéztem a megváltozott tájon, a közelben lakók mind kijöttek a tornácaikra. Egyikük azt mondta: - Ha-ha! Eltűntek a gombái.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ezer szállal kötődünk valamennyien ahhoz az életvitelhez, amely bizodalmát a dollár mindenhatóságába veti - olyannyira, hogy úgy érezzük, kicsúszott a lábunk alól a talaj, ha azt halljuk, a nemzetközi piacokon a nyugat-német márka nagyobb bizalmat élvez. Az élelem, vélné az ember, tápértékkel szolgál; de az amerikaiak annak teljes tudatában eszik, hogy kis mennyiségű mérget adtak hozzá a külleme feljavítására és hogy késleltessék megromlását. Senki közülünk nem akar rákot vagy bőrbetegséget kapni, de vannak, akik azt mondják, pont így kaphatjuk meg. Nehéz volna megmondani, ha eljön a december, hogy Krisztus megszületését ünnepeljük-e, vagy az amerikai üzleti világ vezet minket egyszerűen az orrunknál fogva. Amikor azt hallom, hogy egy művész, akit én nagyra tartok, 7000 dollárt kap egy festményért, miközben a másik, akinek a művét nem tartom nagyra, kétszer annyit kap, akkor ettől változzon meg a véleményem? Tíz évvel ezelőtt a new york-i festők legtöbbje olyan szegény volt, mint a templom egere. Volt vagy van akkor most helyük az amerikai társadalomban?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy Ives-szerzői koncertről hazatérőben, amelyet Connecticutban hallgattunk meg, Minna Lederman azt mondta, hogy biztosítási tevékenységének a zeneszerzőitől való elválasztásával (oly tökéletesen, ahogyan a nap elválik az éjszakától) Ives teljes egészében tiszteletben tartotta az amerikaiaknak azt a vélekedését, amely szerint a művésznek nincs helye a társadalomban. (Amikor anyám először hallotta ütőhangszeres kvartettemet évekkel ezelőtt Santa Monicában, azt mondta: - Tetszett, de hol fogod elhelyezni?) A zene azonban Amerika hatodik legnagyobb iparága, vagy az volt valamikor - az acélipar után vagy előtt, nem emlékszem már. Schoenberg azt mondogatta, hogy a filmes zeneszerzők nagyon jól ismerik a maguk szakterületét. Egyszer megkérte az osztályban lévőket, hogy azok, akik hivatásos muzsikusok kívánnak lenni, emeljék fel a kezüket. Senki nem jeletkezett. (Walter nagybátyám, amikor feleségül vette Marge nénikémet, aki mély alt hangú énekesnő volt, ragaszkodott hozzá, hogy hagyjon fel pályafutásával.) Arra tippelek, hogy azoknak a fantasztikus áraknak, amelyeket mostanában fizetnek festményekért New Yorkban, nem annyira a művészethez, mint inkább az üzlethez van közük. Egy hölgy, aki a szomszédban lakott Santa Monicában, azt mondta nekem, hogy a festmény, amely az ebédlőjében lóg, rengeteg pénzt ér. Csillagászati összeget nevezett meg. - Honnan tudja? - Azt mondta, hogy látott egy bizonyos összeget érő kis festményt, megmérte, megmérte a sajátját (amelyik sokkal nagyobb volt), szorzott, és ez jött ki.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Mrs. Coomaraswamy még egy történetet mesélt az indiai üzleti módszerekről. Egyszer, úgy látszik, kora reggel kint járt egy kézműves bazárban. Kevesebb elárusítóhely állt rendelkezésre, mint kézműves. Ezért költői versenyt rendeztek. Aki a legjobb verset költötte, az kapta az üzletet. A vesztesek teljesen elégedetten vonultak el a győztes költeményt szavalva. Mrs. Coomaraswamy megkérdezte, miért olyan boldogok, hiszen voltaképpen nem jártak szerencsével. Azt mondták: - Ó, az nem számít. Ha ő eladja az áruit, nem lesz többé szüksége az üzletre. Akkor közülünk valaki lehetőséghez jut, hogy eladja, amije van, és így tovább.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Lois Long (az a Lois Long, aki textiliákat tervez), Christian Wolff és én megmásztuk a Slide Mountaint Guy Nearinggel és Flemingékkel együtt, beleértve Williet is. A hegyre felkapaszkodva majd leereszkedve róla egész úton nem találtunk mást, csak collybia platyphyllát, ezért elkezdett mocorogni bennem a vágy, hogy látogassunk el egy temetőbe a New York állambeli Millertonban, ahol, lelki szememmel úgy láttam, pluteus cervinus nő. Mire visszaértünk az autókhoz, a kimerültségtől remegett a térdünk, és lement a nap. Mindazonáltal sikerült rábeszélnem Lois Longot és Christian Wolffot, hogy autózzunk el Millertonig. Ez további száz mérföldet jelentett. Éjfélkor értünk a temetőhöz. Kivettem egy elemlámpát a kesztyűtartóból, kiszálltam, és előbb sietve, aztán gondosan végigvizsgáltam az összes fatuskót és a földet körülötte. Egyetlen árva gomba nem volt. Az autóhoz visszatérve teljesen fel voltam készülve rá, hogy Lois Long és Christian Wolff dühös lesz. Ezzel szemben el voltak bűvölve. A sarki fény, amelyet egyikük sem látott még soha, ott játszott az északi égbolton.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Kiástam valamennyi disznómogyorót, és vajjal, sóval és borssal megfőztem Bob Rauschenberg és Jasper Johns számára. Kíváncsi voltam, mi a véleménye róla Jasper Johnsnak, mert tudtam, hogy szereti a főtt földimogyorót. Kíváncsi voltam, felfedez-e hasonlóságot a főtt földimogyoró és a disznómogyoró között. Északon a legtöbb ember soha nem kóstolta még a főtt földimogyorót. Azok, akik ettek disznómogyorót, utána rendszerint a gesztenye vagy a bab ízéről beszélnek. No, Jasper Johns azt mondta, hogy nagyon finom volt, de az íze nem emlékeztetett különösebben a főtt földimogyoróra. Aztán novemberben pár hétre lement Dél-Karolinába. Amikor visszatérte után találkoztam vele, azt mondta, újra evett főtt földimogyorót, és hogy nagyon emlékeztetett az íze a disznómogyoróéra.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A művészek sokat beszélnek a szabadságról. Ezért a "szabad, mint a madár" fordulatra emlékezve Morton Feldman egy nap kiment egy parkba, és kis ideig figyelte tollas barátainkat. Amikor visszajött, azt mondta: - Tudjátok, mit? Ezek nem szabadok; az ennivaló morzsáiért harcolnak.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Felkértek, hogy játsszam el Szonáták és intermezzók című művemet egy idősebb hölgy otthonában, az észak-karolinai Burnsville-ben; a környéken neki volt egyedül hangversenyzongorája. Elmagyaráztam, hogy a zongora preparálása legalább három órát vesz igénybe, és hogy további néhány órai gyakorlásra lesz szükségem az előadás előtt. Elintézték a számomra, hogy közvetlenül ebéd után kezdhessem a munkát. Körülbelül egy óra elteltével úgy döntöttem, hogy szusszanok egyet. Rágyújtottam, és kimentem a verandára, ahol vendéglátómat egy hintaszékben ülve találtam. Beszélgetni kezdtünk. Megkérdezte, hova való vagyok. Elmondtam, hogy Los Angelesben születtem, és részben ott, részben Michiganben nevelkedtem; hogy a kaliforniai Claremontban voltam két évig kollégiumban, ezután tizennyolc hónapot töltöttem Európában és Észak-Afrikában; hogy miután visszatértem Kaliforniába, Santa Monicából előbb átköltöztem Carmelbe, aztán New Yorkba, aztán vissza Los Angelesbe, aztán Seattle-be, San Franciscóba és Chicagóba; hogy pillanatnyilag New Yorkban élek egy lakásban az East River partján. Aztán megkérdeztem: - És maga hová való? - Oda - mondta, és az utca túloldalán lévő benzinkútra mutatott. Aztán tovább mesélt, elmondta, hogy az egyik fia rá akarta beszélni egy második költözködésre, hiszen most már egyedül él itt, eltekintve a személyzet tagjaitól, ezért menjen, és éljen vele és a családjával. Azt mondta, nem állt rá, mert nem érezné otthon magát idegen helyen. Amikor megkérdeztem, hol lakik a fia, azt mondta: - Itt az utcában, pár háztömbnyire.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy alkalommal Schoenberg megkérte az egyik lányt az osztályában, hogy menjen a zongorához, és játssza el Beethoven egyik szonátájának az első tételét, amely azután elemzés tárgya lesz. A lány azt mondta: - Az túl nehéz. Nem tudom eljátszani. - Schoenberg azt mondta: - Maga zongorista, nem? - Azt felelte: - De igen. - Akkor menjen a zongorához. - Odament. Alighogy elkezdett játszani, Schoenberg megállította, és azt mondta, nem a megfelelő tempóban játszik. A lány azt felelte, hogy ha a megfelelő tempóban játszik, hibázni fog. Schoenberg azt mondta: - Játsszon a megfelelő tempóban, és ne hibázzon. - A lány újra elkezdte, Schoenberg pedig azonnal leállította, és azt mondta, hogy hibázik. A lány könnyekben tört ki, és hüppögve elmondta, hogy a nap folyamán fogorvosnál volt, és hogy kihúzták az egyik fogát. Schoenberg azt kérdezte: - Azért kellett kihúzatnia a fogát, hogy hibázhasson?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Volt egy hölgy Suzuki osztályában, aki egyszer azt mondta: - Számomra nagy nehézséget jelent Eckhart mester prédikációit olvasni a képletes keresztény beszéd miatt. Dr. Suzuki azt mondta: - Ez a nehézség el fog tűnni.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Betty Isaacs vásárolni ment az Altman-áruházba. Minden pénzét elköltötte, kivéve az utolsó tízcentest, amelyet a markában tartogatott, hogy könnyen hozzáférjen, ha majd hazafelé felszáll a buszra, és ne kelljen a pénztárcájában kotorásznia, mivel mindkét karja tele volt csomagokkal, és még egy bevásárlótáskát is cipelt. A buszra várakozva úgy döntött, hogy ellenőrzi, megvan-e még a pénz. Amikor kinyitotta a tenyerét, nem volt benne semmi. Gondolatban visszapörgette az útvonalat, amelyen jött, és megpróbálta kitalálni, hol veszíthette el a tízcentest. Miután fény gyúlt az agyában, egyenesen a kesztyűosztályra ment, és a pénz valóban ott volt a földön, ahol korábban állt. Amikor lehajolt, hogy felvegye, egy másik vásárló azt mondta: - Bárcsak én is tudnám, hová kell mennem, hogy pénzt szedhessek fel a földről. - Betty Isaacs megkönnyebbülve szállt fel a buszra, amely hazavitte a faluba. A csomagokat kiszedve a bevásárlótáska alján megtalálta a tízcentest.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Amikor David Tudor, Merce Cunningham, Carolyn és Earle Brown meg én megérkeztünk Brüsszelbe nagyjából egy évvel ezelőtt a világkiállítás programjaira, megtudtuk, hogy Earle Brown Indexek című művét nem fogják játszani, mert a zenekar túl nehéznek találta. Ezért aztán számbavéve a lehetőségeket azt javasoltuk, hogy Merce Cunningham és Carolyn Brown táncoljon szólókat és duetteket Merce Cunningham Tavaszi időjárás és emberek című művéből (ez a Merce által Earle Brown Indexeire adott cím), és hogy David Tudor kíséretként játssza el a zongoraáriratot. Nagy nehézségek árán előkészületek történtek ennek a javaslatnak a megvalósítására. A hatóságok az utolsó pillanatban beleegyeztek. Ám pont az előadás előtt meghalt a pápa, és mindent töröltek.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy nap odalent a Black Mountain College-ban David Tudor éppen ebédelt. Egy hallgató odament az asztalához, és elkezdett kérdéseket feltenni neki. David Tudor csak ette tovább az ebédjét. A hallgató egyre csak tovább kérdezgette. Végül David Tudor felnézett rá, és azt mondta: - Ha nem tudja, minek kérdezi?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Amikor David Tudor és én bementünk a szállodába, ahová brüsszeli tartózkodásunk idejére meghívtak, mindegyikünk számára nagy borítékok feküdtek a pulton; tele voltak programokkal, jegyekkel, meghívókkal, a kiállításra szóló különleges belépőkkel és általános tudnivalókkal. A meghívók egyike, amelyet kaptam, ebédre szólt a kiállítási terület melletti királyi palotába. Választ kértek, de én nem válaszoltam, mert lefoglaltak a próbák, az előadások és ezeknek a történeteknek az írása, amelyeket a kísérleti zenének szentelt hét folyamán kívántam előadás formájában bemutatni. Így aztán egy nap, amikor bejöttem a szállodába, a portás megkérdezte, hogy szándékozom-e elmenni a palotába a másnapi ebédre. Azt mondtam: - Igen. - Ő bemondta a telefonba: - Jön. - És aztán kipipálta a nevemet az előtte lévő listán. Megkérdezte, ismerem-e a terveit más személyeknek a listán, amelyet addigra fentről lefelé végigfutottam. Segítettem neki, amennyire tudtam. Másnap reggel, amikor lementem reggelizni, ott volt egy férfi Párizsból, Schaeffer musique concrete stúdiójának fizikus munkatársa. Azt mondtam: - Nos, akkor találkozunk a mai ebéden. - Megkérdezte: - Milyen ebéden? - Azt mondtam: - A palotában. - Azt felelte: - Nem hívtak meg. - Azt mondtam: - Biztos, hogy meghívták. Láttam a nevét a listán. Jó volna, ha telefonálna; nagyon szeretnék tudni, hogy ki megy el. Egy óra múlva telefonon kerestek. A hét eseményeinek az igazgatója volt az. Azt mondta: - Most vettem észre, hogy maga meghívta Mr. X.Y.-t az ebédre. - Azt mondtam: - Láttam a nevét a listán. - Azt igazgató azt felelte: - Maga hibát követett el, és én helyre tudom hozni; de szeretném tudni: ki mást hívott még meg?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy indiai asszonyt, aki a szigeteken lakott, felszólítottak, hogy jöjjön el Juneau-ba, és tanúskodjék egy perben. Miután ünnepélyesen megesküdött, hogy az igazat, a teljes igazat és semmi mást, csakis az igazat vallja, megkérdezték, hogy kapott-e korábban idézést. Azt mondta: - Igen. Egyszer a hajón, idefelé jövet, és egyszer a szállodában, itt Juneau-ban.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Elvittem egy csomó gombát Guy Nearinghez, és megkértem, hogy mondja meg a nevüket. Megmondta. Hazafelé menet kétségeim támadtak, hogy egy bizonyos gomba valóban az-e, aminek mondta. Amikor hazaértem, elővettem a könyveimet, és arra a következtetésre jutottam, hogy Guy Nearing tévedett. Legközelebbi találkozásunk alkalmával szóba hoztam a dolgot, ő pedig azt mondta: - Annyi latin név kavarog a fejemben, hogy néha nem a jó jön elő.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy depressziós fiatalember eljött Hazel Dreishez, a könyvkötőhöz. Azt mondta: - Elhatároztam, hogy öngyilkos leszek. Hazel azt felelte: - Azt hiszem, jó ötlet. Miért nem valósítja meg?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

David Tudor és én felmentünk New Havenbe televíziós órát tartani a New Haven State Teachers College-ba. Ez az egyetem a televízió eszközeivel való oktatásra szakosodott. Azt csinálják, hogy készítenek egy szalagot, hanggal és képpel, és aztán későbbi időpontban kora reggel leadják. Én az előadásom során a céltalanság céljáról beszéltem valamit. Ezután az egyik tanár azt kérdezte a zenei osztály vezetőjétől: - Hogyan fogja ezt elmagyarázni az osztálynak jövő kedden? - Mindegy, mi befejeztük a tévézést, visszaautóztunk az iskolába, és megkértük a tanárokat, ajánljanak néhány antikváriust New Havenben, amelyet David Tudornak és nekem érdemes felkeresnem. Megtették. Fél órával később, amikor besétáltunk az egyikhez, az eladó megkérdezte: - Mr. Tudor? Mr. Cage? - Azt mondtam: - Igen. - Erre ő azt mondta: - Hívják fel a State Teachers College-ot. - Úgy tettem. Azt mondták, hogy a televíziós órát, amelyet felvettünk, egyáltalán nem vették fel. Valaki valószínűleg elfelejtett valamit bekapcsolni.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

New Havenből hazafelé menet a Housatonic mentén autóztunk végig. Gyönyörű nap volt. Megálltunk vacsorázni, de az éttermekről a folyó partján kiderült, hogy egyáltalán nem éttermek, hanem sötét lepusztult bárok, amelyek furcsa mód nem a folyóra néztek. Ezért továbbautóztunk Newtownba, ahol sok autót láttunk parkolni egy étterem körül, amelynek mintha koloniális hangulata lett volna. Azt mondtam: - Jó jel, ha ennyi autó van. Együnk itt. - Belépve egy nagy étkezőhelyiségben találtuk magunkat, ahol nagyon kevés ember evett. A pincérnő kissé szédültnek látszott. David Tudor gyömbérsört rendelt, és nagysokára coca-colát hoztak ki, amit visszaküldött. Később mindketten parfét rendeltünk; én csokoládét, ő pedig epret. Amikor a pincérnő belépett a konyhába, azt kiáltotta: - Két csokoládéparfé. - Amikor David Tudor később elmagyarázta neki, hogy ő epret rendelt, a nő azt mondta: - A konyhában kevertek el valamit. Azt mondtam: - Bizonyára van egy másik étkezőterem ebben a házban, ahol sokan esznek. - A pincérnő azt felelte: - Igen. Odalent, és csak ketten vagyunk mindkét szintre, ezért föl-le rohangálunk.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Aztán vissza kellett mennünk New Havenbe, hogy ismét megcsináljuk a tévés órát. A visszaúton ez alkalommal nagyon meleg és párás idő volt. Ismét megálltunk Newtownban, de egy másik helyen fagylaltozni. Bőséges volt a választék: málna, szőlő, citrom, narancs és ananász. Én szőlőt ettem. Felfrissített. Megkérdeztem a hölgytől, aki felszolgálta, hogy ő készítette-e. Azt mondta: - Igen. - Megkérdeztem: - Friss gyümölcsből van? - Azt mondta: - Nem frissből, de gyümölcsből.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Mr. Ralph Ferrara egy Studebaker Larkkal jár, amelynek mindkét vége össze van törve. A kocsit néha be kell tolni, hogy elinduljon. Az egyik vasárnap, amikor a gombász osztály délelőtt 10.00-kor találkozott Suffernben, Mr. Ferrara nem érkezett meg. A következő héten elmondta, hogy elkésett, elment Sloatsburgba, szedett egy kevés gombát, hazament, ebédet főzött, és a vendégei közül kettő azonnal megbetegedett, de nem komolyan. Az utolsó gombaszedő kiránduláson, 1959. november 1-én az én házamban kötöttünk ki, némi almaborral kevert whiskyt ittunk, és cortinarius alboviolaceoust ettünk, amelyet Lois Long főzött. Azt mondta Ralph Ferrarának: - Mr. Cage azt mondja, semmi sem ösztönzi jobban az embereket a pontosságra, mint egy kis mérgesgomba. - Azt felelte: - Ó, igen. Én vagyok mindig az első a parkolóban.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Miközben egy nap a Gridstede-áruházban a mélyhűtött élelmiszerek osztályát böngésztem végig, Mrs. Elliott Carter jött oda, és azt mondta: - Hello, John. Azt hittem, csak friss élelmiszereket hajlandó a kezébe venni. - Azt feleltem: - Annyi az egész, hogy meg kell néznie azokat, és aztán át fog jönni ide. - Azt mondta: - Elliott és én épp most jöttünk vissza Európából. Értelmiségieknél laktunk albérletben, akiknek a nevét nem akarom mondani. Ezeket a fatányérosokat ették mindeféle ennivalóval megrakva. - Megkérdeztem: - Nem tévé-vacsorázók voltak? - Azt felelte: - De, mindenhol láttam őket teli bendővel.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Amikor New Yorkba jöttem, hogy Adolph Weissnél és Henry Cowellnél tanuljak, munkát vállaltam a brooklyni YWCA-nél falmosóként. Volt egy másik falmosó is. Gyakorlottabb volt nálam. Ő mondta meg, hány falat kell lemosni naponta. Íly módon jócskán lehűtötte eredeti lelkesedésemet, aminek az lett az eredménye, hogy az idő jelentős részét azoknak a régi újságoknak az olvasásával töltöttem, amelyeket a padló megóvására használtam. Így aztán állandóan, hogy úgy mondjam, ugrásra készen kellett állnom, hogy folytassam a kefélést, mihelyt meghallottam, hogy a gondnok közeledik. Ha az egyik szobát befejeztem, át kellett mennem a következőbe, de mielőtt bármelyik helyiségbe beléptem, a kulcslyukon keresztül meg kellett néznem, hogy a bentlakó kulcsa nincs-e benne belülről. Ha nem láttam kulcsot, azt kellett feltételeznem, hogy a szoba üres, be kellett mennem, és munkához látnom. Egy reggel behívtak az irodába, és közölték, azzal vádolt meg valaki, hogy belesek a kulcslyukokon. Alig kezdtem el védekezni, máris félbeszakítottak. A gondnok azt mondta, hogy a falmosót minden évben, mindegy, hogy ki volt, ugyanígy megvádolta mindig ugyanaz a hölgy.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A sorbanállás, mondta Max Jacob, alkalmat nyújt a türelem gyakorlására.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Mr. Romanoff a gombász osztály tagja. Gyógyszerész, és színes diákat készít azokról a gombákról, amelyeket találunk. Ő volt az, aki felemelt egy gombát, amelyet én vittem el az osztály első összejövetelére a New Schoolba, megszagolta és megkérdezte: - Beillatosította valaki ezt a gombát? - Lois Long azt mondta: - Nem hiszem. - Mr. Romanoff minden növénynek úgy tud örülni, ahogy mondani szokás, mint egy gyerek. (Mindamellett néha gyerekek is eljönnek a terepkirándulásokra, és nem látszik, hogy annyira el volnának ragadtatva attól, amit találunk. A figyelmet magukra próbálják meg felhívni.) Mr. Romanoff a minap azt mondta: - Az élet mindazoknak az apró dolgoknak a teljes összege, amelyek megtörténnek. - Mr. Nearing mosolygott.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Tucker Madawick tizenhét éves. Lois Longnak az első férjétől való fia. Vacsoraidő volt. Munkából jött haza a sufferni Jó Szamaritánus Kórházból, és azt mondta az édesanyjának: - Hát, anyukám, most egy pár napig nem foglak látni. - Lois Long megkérdezte: - Mi történt? - Tucker azt mondta: - Holnap este munka után elautózunk Albanyba Danny Sherwooddal egy csésze kávéra, és csak másnap jövök vissza dolgozni. - Lois Long azt mondta: - Az ég szerelmére, egy csésze kávét itthon is megihatsz. - Tucker Madawick azt felelte: - Ne légy már ilyen nyárspolgár. Olvasd Kerouacot.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Merce Cunningham szülei elmentek Seattle-be meglátogatni másik fiúkat, Jacket. Mrs. Cunningham vezetett. Mr. Cunningham azt mondta: - Nem gondolod, hogy kicsit lassabban kellene vezetned? El fognak kapni. - Ezt a figyelmeztetést számtalanszor megismételte. Végül Seattle külvárosában egy rendőr megállította őket. Kérte, hogy megnézhesse Mrs. Cunningham jogosítványát. Az feltúrta a táskáját, és azt mondta: - Úgy látszik, nem vagyok képes megtalálni. - Akkor a forgalmi engedélyt kérte. Az asszony kereste, de nem járt sikerrel. A közeg akkor megkérdezte: - Hát, mit csináljunk most magával? - Mrs. Cunningham beindította a motort. Még mielőtt elhúzott volna, odaszólt: - Nincs nekem vesztegetni való időm, hogy itt magával beszélgessek. Isten áldja.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Elmentem meghallgatni Krishnamurtit, amikor beszél. Arról adott elő, hogy miként kell előadást hallgatni. Azt mondta: - Teljes figyelemmel kell fordulni afelé, ami elhangzik, és ez nem lehetséges, ha jegyzetelnek. - A hölgy tőlem jobbra jegyzetelt. A férfi a jobbján megbökte, és azt mondta: - Nem hallod, mit mond? Nem helyes, ha jegyzetelsz. - A nő erre elolvasta, amit leírt, és azt mondta: - Így van. Éppen így jegyeztem le ide a füzetembe.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Virgil Thompson és Maurice Grosser keresztülautózott az Egyesült Államokon. Amikor Kansasbe értek, Virgil Thompson azt mondta: - Vezess, amilyen gyorsan csak tudsz, semmiképp se állj meg. Vezess egyfolytában, míg ki nem érünk innen. - Maurice Grosser megéhezett, és ragaszkodott hozzá, hogy álljanak meg ebédelni. Meglátott valamit a pult végén, és megkérdezte, mi az, a pincérnő pedig ezt felelte: - Földimogyoró-pasztás pite. - Virgil Thompson azt mondta: - Érted már, mit mondok?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Mies van der Rohe-hoz odament egyik tanítványa, egy lány, és azt mondta: - Azért tanulok nehezen magától, mert nem hagy teret az önkifejezésre. - Mies megkérdezte, hogy van-e nála toll. Volt. Mies azt mondta: - Írja le a nevét. - A lány leírta. Mies azt mondta: - Én ezt hívom önkifejezésnek.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Még mielőtt vidékre költöztem volna, felhívtam a Természettörténeti Múzeumot, és megkérdeztem egy ottani embertől, hogy milyen mérgeskígyók találhatók Rockland megyében. Habozás nélkül válaszolt: - Rezes fejű kígyó és csörgőkígyó. Az erdőben járva egyiket sem szoktam látni soha (néha egy-egy fekete bőrű kígyót vagy valamilyen más ártalmatlan csúszómászót lent a patak közelében vagy akár fent a hegyen igen). A gyerekek az út túloldalán figyelmeztettek, hogy a mi erdőinkben a kígyók a fákról szoktak lelógni. Egy ember, aki az Interstate Park alkalmazottja, és aki tőlünk pont északra lakik a Gate Hillen, azt mondta, soha nem látott mérgeskígyót a mi vidékünkön.

Egy gombászsétán Mianus Gorge közelében, Connecticutban, harminc rezes fejű kígyóra bukkantunk, amelyek a napon sütkéreztek. Mr. Fleming bedugta az egyiket egy papírzacskóba, és a szíjára akasztva hazavitte. Ő természetesen kígyószakértő, a bronxi állatkertben dolgozik, és vadászexpedíciókra jár Dél-Amerikába. Mindazonáltal mesélt nekem egyszer egy másik kígyószakértőről, aki egész életében a Parkban dolgozott, anélkül hogy valaha is bajba került volna, és aztán, miután nyugdíjba vonult, egyszer nehéz léptekkel járt az erdőben, megharapta egy rezes fejű kígyó, nem vette komolyan a marást, és belehalt.

Aközött a harminc rezes fejű kígyó között Mianus Gorge-nál én három különböző színezetűt figyeltem meg, úgyhogy elvesztettem a bizalmamat a könyvekben található képek iránt, ami a kígyók azonosítását illeti. Az a teendő, úgy látszik, hogy meg kell figyelni, van-e gödörszerű bemélyedés a kígyó arcának mindkét oldalán, a szeme és az orrlyuka között, ha meg akarjuk állapítani, hogy mérges-e vagy sem. Ezt természetesen nehéz megtenni, hacsak valamelyik példány nincs máris veszedelmesen közel.

Odaát New Jerseyben a Bare Fort Mountainon és egyszer fent a Sam's Pointon csörgőkígyóval találtuk magunkat szemközt. Ezek nagyobbak voltak, és mozgásukat, külsejüket tekintve nemesebbek, mint a rezes fejű kígyók. Mindkét alkalommal csak eggyel találkoztunk, és mindegyik végigcsinálta az összetekeredés, csörgés és köpés mutatványát. Egyik sem csapott oda.

Az új szobám egy lépcsővel magasabban van a régi konyhámnál. Egy őszi estén, mielőtt a két helyiség közötti rés még be lett volna tömve, a mosogatónál borotválkoztam, és felfigyeltem valamire, ami rezes fejű kígyónak látszott, és öt lábnyira attól a helytől, ahol álltam, éppen befelé igyekezett a házba. Mivel soha nem öltem még meg kígyót, és nem éreztem sürgető szükségét annak, hogy ez megtörténjen, azt kiáltottam: - Paul! Egy rezes fejű kígyó van a házban! - Paul Williams rohanvást érkezett a maga házából, és egy kenyérvágó deszkával agyonverte a kígyót. Miután elment, a kígyó még mindig vonaglott. Levágtam a fejét egy trancsírozókéssel. Egy fogóval mindkét darabját felszedtem, és lehúztam a vécén.

Amikor elmondtam Daniel DeWeesnek, mi történt, azt mondta: - Ez az, amire gondoltam. Amikor a minap sötétben a ház alatt dolgoztam, a szigetelést helyeztem el, az volt az érzésem, hogy egy kígyó van a közelemben. - Megkérdeztem: - Ez csak érzés volt? Úgy képzelted? Vagy volt valami, ami miatt biztos voltál benne? - Azt mondta: - Hát úgy gondoltam, hogy valami sziszegést hallok.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

1949-ben Merce Cunningham és én egy holland hajón utaztunk Európába. Rotterdamhoz közeledve a köd olyan sűrűvé vált, hogy elhalasztották a partraszállást. Hogy a dolgok haladjanak, a vámosok feljöttek a hajó fedélzetére. Az utasok sorokba rendeződtek, és egyiküket a másik után kikérdezték. Merce Cunningham az egyik sorban állt, én egy másikban. Én sokat dohányzom, ő viszont egyáltalán nem. Ennek ellenére öt karton cigarettát hozott ez én részemre Európába, és nálam is ugyanennyi volt. Mindketten Hollandiából utaztunk Belgiumba és aztán Franciaországba, és ezeknek az országoknak a vámszabályai eltértek egymástól a cigarettát illetően. Például abban az időben személyenként öt kartont lehetett bevinni Franciaországba, de személyenként csak kettőt Hollandiába. Amikor odajutottam az én vámosomhoz, ez mindkettőnk számára világos volt. Szívbéli jósága következtében nem kívánt megfosztani a három plusz kartonomtól, vagy vámot fizettetni utánuk, de nehezen talált ürügyet rá, hogy futni hagyjon. Végül megkérdezte: - Az a szándéka, hogy hátrafelé fog távozni Hollandiából? - Azt mondtam: - Igen. - Nagyon megörült. Aztán azt mondta: - Megtarthatja az összes cigarettát. Jó utat. - Kiléptem a sorból, és észrevettem, hogy Merce Cunningham éppen odaért a maga vámosához, és nehézsége támadt a plusz kartonok miatt. Ezért aztán odamentem, és megmondtam a tisztnek, hogy Merce Cunninghamnek feltett szándéka hátrafelé távozni Hollandiából. El volt ragadtatva. - Ó - mondta -, ebben az esetben nincs semmi probléma.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy nap, amikor Schoenbergnél tanultam, rámutatott a ceruzáján lévő radírra, és azt mondta: - Ez a vége fontosabb, mint a másik. Húsz év elteltével odáig jutottam, hogy most már rögtön tintával írok. Nemrégiben, amikor David Tudor visszajött Európából, hozott nekem egy modern kivitelű német ceruzát. Minden méretű belet lehet tenni bele. A szár végén lévő henger megnyomásával szabaddá válik a bél, így beljebb lehet nyomni, vagy meg lehet hosszabítani, vagy ki lehet venni és egy másikat tenni a helyére. Hegyező is érkezett a ceruzával. A hegyező nem csupán egy, hanem számos lehetőséget kínál. Vagyis meg lehet választani, hogy milyen fajta hegyet szeretnénk. Radír nincs hozzá.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Utolsó középiskolai évemben hírét hallottam a Liberális Katolikus Egyháznak. Gyönyörű helyen volt a hollywoodi hegyek között. A szertartás az alapvető rituálékban, a keletiekben és a nyugatiakban talált legteátrálisabb limlomok antológiája volt. Tömjénfelhők voltak, rengeteg gyertya, körmenetek a templomon belül és kívül. El voltam ragadtatva, és bár a metodista episzkopális egyház kebelében nevelkedtem, és korábban foglalkoztatott a lelkészség gondolata, úgy döntöttem, hogy csatlakozom a liberális katolikusokhoz. Anyám és apám szenvedélyesen ellenezte a dolgot. A végén, amikor elmondtam nekik, hogy ministránsként szándékozom közreműködni a misén, azt mondták: - Nos, hát válassz. Vagy mi, vagy az egyház. - A "hagyd el apádat és anyádat, és kövess engem" szellemében gondolkodva elmentem a paphoz, elmeséltem, mi történt, és azt mondtam, hogy a liberális katolikusok mellett döntöttem. Ő azt mondta: - Ne légy bolond. Menj haza. Vallás sok van. Anya és apa csak egy.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Schoenberg örökké panaszkodott, hogy amerikai tanítványai nem dolgoznak eleget. Különösen az egyik lány az osztályában, aki valóban szinte semmit sem csinált. Megkérdezte tőle egy nap, hogy miért nem teljesít többet. A lány azt mondta: - Nincs időm. - Schoenberg megkérdezte: - Hány óra van a napban? - A lány azt mondta: - Huszonnégy. Schonberg azt mondta: - Szamárság. Annyi óra van egy napban, amennyit beletesz.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy teli busz már éppen indulóban volt Manchesterből Stockportba, amikor a kalauznő megállapította, hogy eggyel több álló utas van rajta. Megkérdezte ezért: - Ki volt az utolsó,aki felszállt a buszra? - Senki nem szólt egy szót sem. Miután kijelentette, hogy a busz addig nem indul el, míg a plusz utas le nem száll, a kalauznő elment, és hozta a sofőrt, aki szintén megkérdezte: - Nos hát, ki volt az utolsó, aki felszállt a buszra? - Ismét általános csend volt a válasz. Ezért mindketten elindultak, hogy keressenek egy felügyelőt. Az megkérdezte: - Ki volt az utolsó, aki felszállt a buszra? - Senki nem szólt. Akkor bejelentette, hogy rendőrt hív. Míg a kalauznő, a sofőr és a felügyelő távol volt, és rendőrt keresett, egy alacsony emberke jött oda a buszmegállóba, és megkérdezte: - Ez a stockporti busz? - Azt hallván, hogy ez, felszállt. Pár perc múlva azok hárman visszatértek egy rendőr kíséretében. Az megkérdezte: - Mi itt a baj? Ki volt az utolsó, aki felszállt a buszra? - Az alacsony emberke azt mondta: - Én. - A rendőr azt mondta: - Rendben van, szálljon le. - A buszon lévők valamennyien nevetésben törtek ki. A kalauznő, úgy gondolván, hogy rajta nevetnek, könnyekre fakadt, és azt mondta, nem hajlandó megcsinálni a stockporti utat. A felügyelő erre odarendelt egy másik kalauznőt, hogy vegye át a helyét. Az, látva, hogy az alacsony emberke ott áll a buszmegállóban, megkérdezte: - Maga mit csinál itt? - Az azt felelte: - Várom a stockporti buszt. - A kalauznő azt mondta: - Dehát ez a stockporti busz. Felszáll vagy nem?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Alex és Gretchen Corazzo sokáig töprengett, hogy részt vegyen-e egy közeli barátja temetésén. Az utolsó pillanatban úgy döntöttek, hogy elmennek. Sietve felöltöztek, kirohantak a házból, és elkéstek; a szertartás már elkezdődött. A kápolna végében foglaltak helyet. Amikor elhangzott a felhívás, hogy nézzék meg a halottat, megint tanakodtak, végül úgy határoztak, hogy megnézik. Amikor odamentek a koporsóhoz, megállapították, hogy egy másik temetésen vannak.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Xenia azt mondta nekem, hogy amikor gyerek volt Alaszkában, neki és a barátainak volt egy klubjuk, és ott mindössze egy szabály létezett: csak semmi hülyeség.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Xenia azt akarta, hogy az összejövetelek soha ne érjenek véget. Egyszer Seattle-ben, amikor a buli, amelyen voltunk, kezdett szétmenni, meghívta azokat, akik még ébren voltak, néhányukkal közülük ezen az estén találkoztunk először, hogy jöjjenek el a mi házunkba. Így történt, hogy hajnali 3.00-kor egy ír tenor hangosan énekelt a nappalinkban. Morris Graves, akinek a lakosztálya lent, az előcsarnokból nyílt, kopogtatás nélkül bejött a miénkbe. Régimódi hálóingben volt, és egy szép kidolgozású, fából készült kalitkát hozott magával, amelynek kivették az alját. Egyenesen a tenor felé tartva Graves a fejére tette a kalitkát, nem szólt semmit, és távozott a helyiségből. A hatás olyan volt, mint a gyertya elkoppantásáé. Xenia és én hamarosan egyedül voltunk.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Beiratkoztam egy gombaazonosítói tanfolyamra. A tanár egy P.h.D. volt, egy gombatani publikáció szerkesztője. Egy nap felemelt egy gombát, rengeteg információt mondott el róla, főként történetit, és végül pluteus cervinusként, ehető gombaként nevezte meg a növényt. Én biztos voltam benne, hogy a növény nem pluteus cervinus. A szárához csatlakozó lebernyeg miatt nekem úgy tűnt, hogy entoloma, és ezért esetleg súlyosan mérgező. Gondolkodtam: mitévő legyek? Mutassak rá a tanár tévedésére? Vagy az iskolai illemet követve ne szóljak, és hagyjam, hogy a tanfolyam többi tagja esetleg megmérgezze magát? Úgy döntöttem, hogy szólok. Azt mondtam: - Nekem kétségeim vannak afelől, hogy az a gomba pluteus cervinus. Szerintem entoloma. A tanár azt mondta: - Nos, nézzük meg a határozóban. Ez történt, és kiderült, hogy nekem van igazam. A növény entoloma grayanum volt, mérgesgomba. A tanár odajött hozzám, és azt kérdezte: - Ha ilyen sokat tud a gombákról, miért jár erre a tanfolyamra? - Azt mondtam: - Azért járok a tanfolyamra, mert sok minden van, amit nem tudok a gombákról. - Aztán azt mondtam: - Igaz is, hogyan lehet, hogy nem ismerte fel ezt a növényt? - Azt felelte: - Én a kocsonyás gombákra szakosodtam; a húsos gombákkal csak próbálkozom.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Merce Cunningham apja imád kertészkedni. Minden évben hátrébb kellett ültetnie a bokrokat a kocsibejárótól, nehogy Mrs. Cunningham legázolja őket kitolatáskor. Egy nap Mrs. Cunningham kitolatáskor anélkül hogy megsebesítette volna, elütött egy arra sétáló idősebb urat. A kocsiból kiszállva, és a járdán fekvő urat látva Mrs. Cunningham megkérdezte: - Maga mit csinál itt?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Általában véve az öngyilkosságot bűnnek szokás tekinteni. Ezért minden tanítvány nagy érdeklődéssel hallgatta, mit mond Ramakrishna azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy egy négyéves gyerek épp nemrég öngyilkosságot követett el. Ramakrishna azt mondta, hogy a gyerek nem követett el bűnt, hanem csak egy hibát hozott helyre; tévedésből született meg.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy nap, miközben zenét komponáltam, megszólalt a telefon. Egy női hang azt mondta: - Ön John Cage, az ütőhangszeres zeneszerző? - Azt mondtam: - Igen. - Ő azt mondta: - A J. Walter Thompson Companytól beszélek. - Nem tudtam, hogy a cég micsoda, de a hölgy elmagyarázta, hogy hirdetéssel foglalkoznak. Azt mondta: - Tartsa a vonalat. Az egyik igazgatónk kíván beszélni önnel. - A szünet alatt gondolataim visszatértek a komponáláshoz. Majd hirtelen egy férfihang azt mondta: - Mr. Cage, hajlandó volna prostituálni a művészetét? - Azt mondtam: - Igen. - Ő azt felelte: - Nos, hozzon be néhány mintát pénteken kettőkor. - Úgy tettem. Egy pár lemez meghallgatása után az egyik igazgató azt mondta: - Várjon egy percet. - Majd a hét igazgató összedugta a fejét, olyanforma alakzatban, mint az amerikai futballban látni. Végül egyikük előbukkant a kupacból, odajött hozzám, és azt mondta: - Maga túl jó nekünk. Tartalékoljuk Robinson Crusoe-nak.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A költői versenyen Kínában, amelytől a zen buddhizmus hatodik pátriárkájának megválasztása függött, két vers volt. Az egyik így szólt: "Az elme olyan, mint a tükör. Beporosodik. A probléma a portalanítás." A másik és győztes vers tulajdonképpen válasz volt az elsőre: "Hol a tükör, és hol a por?"

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Néhány évszázaddal később egy japán kolostorban volt egy szerzetes, aki örökké fürdött. Egy fiatalabb szerzetes odament hozzá, és megkérdezte: - Ha nincs por, miért fürdesz állandóan? - Az idősebb szerzetes azt válaszolta: - Csak a merítkezés. Nincs miértje.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Miközben a Slide Mountain csúcsán ültünk, és elnéztünk Cornell és Wittenberg meg azon túl az Ashokan tározó felé, Guy Nearing azt mondta, ismert két nőt, akit megmart a rezes fejű kígyó. - Ugyanolyanok voltak utána is, mint előtte - mondta -, csak egy kicsit hóbortosabbak lettek.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Karácsony napján anyám azt mondta: - Sokszor meghallgattam a lemezedet. A gyerekkorodról szóló történetek hallatán újra meg újra felteszem magamnak a kérdést: Hol rontottam el?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy tavaszi reggelen kopogtattam Sonya Sekula ajtaján. Az előcsarnok túloldalán volt a lakása. Az ajtó kisvártatva résnyire kinyílt, és sietve azt mondta: - Tudom, hogy sok a dolgod; csak egy percet akarok elrabolni az idődből.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Amikor a válság elkezdődött, Európában voltam. Egy idő múlva visszajöttem, és a családommal a Pacific Palisadesban éltem. Korábban olvastam valahol, hogy Richard Buhlig, a zongorista volt az, aki évekkel azelőtt Berlinben elsőként játszotta el Schoenberg opus 11-ét. Az járt a fejemben: hátha pont itt lakik Los Angelesben. Megnéztem hát a telefonkönyvben, és valóban, ott volt a neve. Felhívtam, és azt mondtam: - Szeretném meghallgatni, hogyan játssza a Schoenberg-darabokat. - Azt mondta, hogy nincs szándékában szólóestet adni. Azt mondtam: - Nos, bizonyára otthon szokott játszani. Nem jöhetnék el valamelyik nap, hogy meghallgassam az opus 11-et? - Azt mondta: - Nem, semmiképpen. - Letette.

Körülbelül egy évvel később a családnak meg kellett válnia a Palisadesben lévő háztól. Anya és apa beköltözött egy lakásba Los Angelesbe. Én találtam egy autós faháztelepet Santa Monicában, ahol a kerti munkák elvégzéséért cserében kaptam egy lakást, ahol ellehettem, meg egy nagy helyiséget a telep végében a garázsok fölött, amelyet előadóteremként használtam. Tizenkilenc éves voltam, és a modern zenéért és festészetért lelkesedtem. Házról házra jártam Santa Monicában, és ezt magyarázgattam a háziasszonyoknak. Tíz előadást kínáltam 2.50 dollárért. Azt mondtam: - Minden héten meg fogok tanulni valamit a tárgyról, amit aztán előadásomban továbbadok.

Hát, eljött a Schoenbergről tartandó előadásom hete. Egy menüettől, az opus 25-től eltekintve túl nehéz volt a zenéje ahhoz, hogy el tudjam játszani. Semmilyen lemez nem létezett akkoriban. Eszembe jutott Richard Buhlig. Úgy döntöttem, hogy nem hívom fel, hanem egyenesen elmegyek a házához, és meglátogatom. Stoppal mentem be Los Angelesbe, és délben értem a házához. Nem volt otthon. Letörtem egy lombos ágat egy fáról, és a leveleket egyenként lehúzgálva azt mondogattam: - Haza fog jönni; nem fog; haza fog jönni; nem fog... - Mindig az jött ki, hogy haza fog jönni. Haza is jött. Éjfélkor. Elmondtam, tizenkét órát vártam, hogy találkozhassak vele. Behívott a házba. Amikor megkértem, hogy illusztrálja Schoenbergről tartandó előadásomat, azt mondta: - Nem, semmiképpen. Mindazonáltal azt mondta, szívesen megnézné néhány művemet, és megbeszéltünk egy találkozót a következő hétre.

Valahogyan túllettem az előadáson, és elérkezett a nap, amikor bemutathattam műveimet Buhlignak. Ismét stoppal mentem be L.A.-be, és valamivel a megbeszélt időpont előtt érkeztem meg. Csöngettem. Buhlig kinyitotta az ajtót, és azt mondta: - Fél órával korábban érkezett. Jöjjön vissza a megbeszélt időben. - Könyvtári könyvek voltak nálam, és úgy döntöttem, hogy két legyet ütök egy csapásra. Elmentem tehát a könyvtárba, visszavittem a könyveket, találtam néhány újat, aztán visszamentem Buhlig házához, és újra csöngettem. Dühösen nyitott ajtót. Azt mondta: - Most meg fél órát késett. - Bevitt a házba, és két órán keresztül tartott előadást arról, milyen fontos dolog az idő, különösen az olyan ember számára, aki azt tűzte ki célul, hogy egész életét a zeneművészetnek szenteli.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

 

John Cage
Zenekedvelők mezei kézikönyve

1954-ben a United States Lines Paris Review egyik, humornak szentelt kiadását készítették elő. Felkértek, hogy írjak a zene témájáról. A következő cikkel szerepeltem.

Arra a következtetésre jutottam, hogy sok mindent lehet megtanulni a zenéről, ha az ember a gombáknak szenteli magát. Ebből a célból nemrégiben vidékre költöztem. Az időm jelentős részét a gombákról szóló "mezei kézikönyvekben" elmerülve töltöm. Ezeket féláron vásárolom antikváriusoknál, mely utóbbiak ritka esetekben szamárfüles kottalapokat árusító üzletek szomszédságában vannak, és ennek fennforgását annak cáfolhatatlan bizonyítékaként üdvözlöm, hogy jó nyomon vagyok.

A tél a gombák, miként a zene számára is felettébb szomorú évszak. Csupán barlangokban és az olyan házakban, ahol a hőmérséklet és a páratartalom kérdése, valamint azokban a koncerttermekben, ahol a gondnokság és a jegypénztár állandó felügyelete megoldott, növekszenek a közkeletű és elfogadott formák. Az amerikai üzleti szellem a Psalliota campestris nagymérvű hanyatlását idézte elő, ami az export révén az európai piacra is kihatott. Ahogyan az igényes ínyenc megnézi, de nem veszi meg a piacon kapható gombát, ugyanúgy az életerős zenész is elolvassa időről időre a hangversenyek hirdetéseit, és nyugodtan otthon marad. Ha a Collybia velutipes a maga energikus módján januárban teremne, ez ritka alkalom lenne, az pedig, hogy az erdőben járkálva rábukkanjunk, túlmegy szinte a legmerészebb várakozásainkon is, mint ahogyan izgalmas dolog New Yorkban azt észlelni, hogy azoknak az embereknek a száma, akik képességeik használatát igénylő téli koncerten vesznek részt, felfelé ível (1954: 12 000 000 közül 129; 1955: 12 000 000 közül 136).

Nyáridőben a dolgok másként állnak.Mintegy háromezer különféle gomba nő nagy bőségben, és mindenfelé kortárs zenei fesztiválok vannak. Mindamellett sajnálatos, hogy a jelenleg divatban lévő Schoenberg és Stravinski térnyerésének állandósulása egyetlen új gombát sem eredményezett. A gombaszakértők tudatában vannak annak, hogy a jelenlegi gombai bőségben, mint olyanban a veszedelmes amanitas szerepe óriási. Vajon a programigazgatóknak és általában a zenekedvelőknek a meleg hónapok eljövetelével nem kellene-e némi elővigyázatosságot tanusítaniuk?

A múlt ősszel nagy örömömre szolgált (a nyár hatásai helyett, amelyek tovább éltek, úgymint Donaueschingen, C.D.M.I. ) nemcsak az, hogy újra meglátogathattam Párizsban barátomat, a zeneszerző Pierre Boulezt (rue Beautreillis), hanem az is, hogy elmehettem a champignonkiállításra (rue de Buffon). Egy héttel később Kölnben, egy üvegfalú ellenőrző fülkében lévő, jó kilátást nyújtó pontról azt vettem észre, hogy a hallgatóság, fittyet hányva mintegy az elővigyázatosságra, elbóbiskol, jóllehet egy elektronische Musik-ot kínáló, hangszóróból sugárzott programon vett részt. Akaratlanul is emlékezetembe idéződött egy másik hangszóróra irányuló feszült figyelem, a rue de Buffon-n, amelyből minden órában előadás hallatszott a halálosan mérgező gombákról és felismerésük eszközeiről.

De elég is a kortárs zene világából; jól ismert az. Fontosabb, hogy megállapítsuk, melyek azok a problémák, amelyekkel a kortárs gomba konfrontálódik. Először is azt javaslom megállapítani, melyik hangok mozdítják elő melyik gomba növekedését; hogy ez utóbbiak valójában adnak-e ki saját maguk hangot; hogy vajon bizonyos gombák gallérját a megfelelőképpen kisszárnyú bogarak használják-e pizzicati létrehozására, és a boleti tönkjeit a precízen fúrkáló rovarok fúvóshangszerként; hogy vajon a spórák, amelyek méretüket és alakjukat tekintve rendkívül sokfélék, számukat tekintve pedig végtelenek, a földre hullva nem adnak-e egyfajta xylofonhoz hasonló hangzást; és végül, hogy mindeme vállalkozó jellegű tevékenységek, amelyek feltételezésem szerint igenis finoman léteznek, nem hozhatók-e be technológiai eszközök segítségével, felnagyítva és felerősítve a színházainkba, ami azzal a tiszta haszonnal járna, hogy érdekesebbé tenné mulatságunkat.

Micsoda áldás volna a hanglemezipar számára (amely manapság Amerika hatodik legnagyobb iparágának a része), ha be lehetne mutatni, hogy Beethoven Kvartett, opus ennyi meg ennyi című lemezének lejátszása, miközben az asztalnál ülünk, annyira megváltoztatja az amanita muscaria kémiai természetét, hogy emészthetővé és egyszersmind ízletessé válik!

Nehogy komolytalannak és hibbantnak, vagy ami még rosszabb, "vegytisztátlannak" tűnjek, amiért összehoztam a csiperkegomba és Euterpe, a zene múzsája frigyét, hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a zeneszerzők folyamatosan vegyítik a zenét valami mással. Karlheinz Stockhausent egyértelműen a zene és a zsonglőrködés érdekli, mondhatni "globális struktúrákat" hoz létre, aminek akkor van haszna, ha feldobják a levegőbe; Pierre Boulez barátomat pedig, amint nemrégiben megjelent cikkében felfedte (Nouvelle Revue Francaise, 1954 november), a zene és a zárójel meg a kurzív érdekli!

Úgy tűnik a számomra, hogy túlságosan is nagy számban áll előttünk az érdeklődéseknek ez a kombinációja. A magam részéről kitartok saját választásom, a gombák mellett. Az ráadásul avant-garde is.

Számos kellemes órát töltöttem az erdőben azzal, hogy néma darabom előadását vezényeltem, átiratokat, ami azt jelenti, hogy önmagam mint hallgatóság számára, minthogy sokkal hosszabbak voltak az általam közreadottak közkeletű terjedelménél. Az egyik előadás során azzal tudtam le az első tételt, hogy megpróbáltam azonosítani egy gombát, amely sikeresen ellenállt az azonosításnak. A második tétel rendkívül drámai volt, egy hím és egy nőstény állat hangjaival kezdődött, amelyek sziklás pulpitusomtól legfelejebb 10 lábnyira ugrottak fel. Ennek a tételnek az expresszivitása nem csak drámai, hanem szokatlanul szomorú is volt az én szemszögemből, mert az állatok attól az egyszerű ténytől riadtak meg, hogy én ember vagyok. Mindazonáltal tétova és odaillő módon távoztak a mű strukturáján belül. A harmadik tétel visszatérés volt az első témájához, ám a világ minden mélységes és oly jól ismert módosulásával, minthogy a német tradició által az A-B-A-hoz éreztem kötődést.

A még megmaradt helyen azt szeretném hangsúlyozni, hogy nem érdekelnek jobban a hangok és a gombák viszonyai, mint amennyire a hangok és más hangok összefüggései. Ezek ugyanis olyan logika bevonásával járnának, amely nemcsak hogy nem helyénvaló a világban, de időigényes is. Olyan helyzetben vagyunk, amely nagyobb komolyságot kíván, amint az tanúsíthatom is, mivel nemrégiben kórházban ápoltak, miután kísérletképpen megfőztem és megettem némi spathyema foetidát, amelyet közönségesen vadkáposztaként ismerünk. A vérnyomásom leesett ötvenre, kimosták a gyomromat stb. Az tehát a dolgunk, hogy minden dolgot közvetlenül olyannak lássunk, amilyen, legyen szó akár egy bádogsíp hangjáról, akár az elegáns Lepiota proceráról.