Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Boris Vian (1920-1959)
francia író
(szül. 1920. márc. 10. Ville-d'Avray, Franciaország - megh. 1959. jún. 23. Párizs), kivételes nyelvi leleménnyel megírott regényeiben a francia egzisztencializmus gondolatait értelmezi újra groteszk, gyakran szürreális módon.

Sevres-ben és Párizsban járt középiskolába, majd 1942-ben mérnöki diplomát szerzett. A francia Szabványügyi Hivatalban lélektelen tisztviselői munkát végzett, közben saját dzsesszegyüttesében trombitált. Első írásai (1942-től) barátai szórakoztatására születtek; második ilyen munkája, a Vercoquin et le plancton („Venyigeszú és a plankton”; 1943-44) is csak 1947-ben jelent meg. Az előző évben látott napvilágot Vernon Sullivan álnéven J'irai cracher sur vos tombes („Köpök a sírotokra”) c. regénye; a „közerkölcsöt sértő” könyvet 1949-ben betiltották, szerzőjét 100 000 frank pénzbírságra ítélték. (Később még három regényt adott ki Vernon Sullivan néven.) Legnagyobb sikerét a L'écume des jours („Tajtékos napok”; 1947) c. regényével aratta; a művet Raymond Queneau francia író „korunk legmeghatóbb szerelmi regényé”-nek nevezte. Életművének másik kiemelkedő darabja a L'automne á Pékin („Pekingi ősz”; 1947).

Az 1950-es években kevesebb szépprózai művet írt, és a megjelentek - a L'herbe rouge (A vörös fű; 1950) és az Arrache-coeur (Szívtépő; 1953) - sem arattak sikert. Írásai főként különféle dzsesszfolyóiratokban szerepeltek, ő maga pedig a trombitálásról az éneklésre tért át. Déserteur c. dalával az algériai háború ellen tiltakozott, egyéb lemezein a francia sanzon hagyományait folytatta. Az évtized derekán a Philips és a Fontana hanglemezkiadó művészeti vezetője volt. Szívbetegsége súlyosbodott, majd a Köpök a sírotokra filmváltozatának (amely akarata és szándékai ellenére készült) elővetítésén rosszul lett, és néhány órával később meghalt.

*

Miért is volna meglepő, hogy akár ma is beugorhatunk egy kávéra Boris Vianhoz? Megbeszéljük a találka idejét, átvágunk a Moulin Rouge melletti szűk kis utcán, megmászunk három szintet a nyikorgó falépcsőn, és máris bekopogtathatunk. Nem holmi tárgyakat őrző múzeumba lépünk be, hanem Boris Vian hétköznapjaiba. 1953-ban egy szomorú korszakában költözött a lakásba, szíve kalapált, eltiltották a trombitától, és nem ismerték el az irodalmi életben. Mégis vidáman élt itt Prévert szomszédságában, osztozott az ötszáz négyzetméternyi teraszon Jacques Prévert-rel és Ergé kutyával, a Moulin-Rouge kerekének árnyékában. Vian dalokat szerzett, operát írt. Ebben az időben több mint ötszáz dalt írt, ezek közül sokat régi cimborájával, Salvadorral. Ez az írói ház és múzem egészen más, mint a többi, és nem is hasonlít csakis… Vianra.
Az író felesége jóvoltából látogatható Vianék lakása. A Boris Vian Alapítvány párizsi és katalóniai székhellyel működik, kéziratokkal, színházzal foglalkozik. Sajnos a ház nem került fel a védett épületek listájára, mert építészeti szempontból érdektelen. Iskolások látogatják Boris és Ursula, a medve otthonát, kéziratokat nézegetnek, sanzonokat hallgatnak. De magunkra is maradhatunk a padlásszobában egy kiszuperált BMW-motor és egy szék között, amit Vian készített. A falat könyvek borítják, a teret lassan bekebelezik a hatalmas papírkupacok, a lakás egyre kisebb, a mennyezet megereszkedett, pontosan úgy, mint a Tajtékos napokban.

Fond'action Boris Vian
(Fondation Boris Vian-Ursula Vian Kubler)
6 bis cité Véron, 75018 Paris
(au niveau du 92 Bd de Clichy, M°Blanche)

 


Művei
Regények saját neve alatt:

Venyigeszú és a plankton, [ford. Bognár Róbert], Európa, 1984.

Vercoquin et le plancton (1943-1945) – Gallimard, 1946

Tajtékos napok, [ford. Bajomi Lázár Endre], Európa, 1969.

L'Écume des jours (1946) – Gallimard, 1946

Pekingi ősz, [ford. Pődör László], Magvető, 1971.

L'Automne a Pékin (1946) – Scorpion, 1947

Piros fű, [ford. Bognár Róbert], Polgár, 1997.

L'Herbe rouge (1948-1949) – Toutain, 1950

hullasztÓ, [ford. Vargyas Zoltán], Polgár, é.n.

L'Arrache-coeur (1947-1951) – Vrille, 1953

Kalandárium, [ford. Rózsa László], Polgart, 2000.

Trouble dans les Andains (1942-1943) – La Jeune Parque, 1966

 

Regények Vernon Sullivan álnéven:

Köpök a sírotokra, [ford. Rózsa László], Láng kiadó, 1989.

J'irai cracher sur vos tombes (1946) – Scorpion, 1946

Minden hulla fekete, [ford. Ádám Péter], Láng, 1991.

Les Morts ont tous la meme peau (1947) – Scorpion, 1947

Öljünk meg minden rohadékot!, [ford. Vinkó József], Láng Kiadó, [ca 1990].

Et on tuera tous les affreux (1948) – Scorpion, 1948

És mindez a nők miatt!, [ford. Barabás József], Láng, 1992.

Elles se rendent pas compte (1948-1950) – Scorpion, 1950

 

Novella:

Bélyeghal-csali
A hangyák c. novelláskötetből ford., bev. Krakler Judit, Pannon tükör, 5. évf. 2. sz. (2000), p. 6-10.
https://web.archive.org/web/20140202202506/http://www.pannontukor.hu/PDF/2000/2000_02.pdf

Les Poissons morts. In: Les Fourmis (1944-1947), onze nouvelles de Boris Vian, Éditions du Scorpion, 1949.

 

Boris Vian: Veszedelmes klasszikusok
Bajomi Lázár Endre fordítása
In: Galaktika 21, 104. oldal

Le Danger des classiques (écrit en 1950, publié dans Bizarre, n°32-33, 1964)

Az elektronikus óra kettőt ütött, s én ijedten ébredtem fel, miután csak nagy nehezen tudtam elhessegetni a fejemben kavargó képforgatagot. Mellesleg bizonyos meglepetéssel állapítottam meg, hogy a szívem kissé sebesebben kezd verni. Elpirultam, s gyorsan becsuktam a könyvem; a Te meg én volt, Paul Géraldynak ez a poros verskötete, mely még a két másik háború előtti időből származik, és amelyhez eleddig nem mertem nyúlni, ismerve a téma merész meglantolását. Ha nem tévedek, tán 1913-ban jelent meg ez a szép sűrített szerelemszirup. És rájöttem, hogy zavaromat egyszerre okozta a dátum meg a könyv: 1982. április 27-ét írtuk, és szokás szerint gyakorló tanítványomat, Florence Lorre kisasszonyt vártam.

Ez a felfedezés kimondhatatlanul meglepett. Nem tartom magam kicsinyesnek, de elvégre mégsem illik, hogy a férfi lobbanjon lángra elsőnek, nekünk, nemde, minden körülmények között meg kell óvnunk a nemünkhöz illő tartózkodást. Mindazonáltal eme első megrázkódtatás után eltűnődtem – s mentségeket is találtam magamnak,

Előítélet azt feltételezni, hogy a tudományos munkatársak általában s a nők kiváltképp szigorú és csúnya lények. Persze nem vitás, hogy a nő még a férfinál is inkább kutatásra termett. Bizonyos foglalkozási ágakban pedig, amelyeknél a küllem már maga is rosta, mint a színészmesterség esetében, viszonylag aránytalanul sok Vénusz található. Ha azonban alaposabban meghányjuk-vetjük a kérdést, elég gyorsan megállapíthatjuk, hogy a csinos matematikusnő mindent összevetve nem ritkább jelenség, mint az okos színésznő. Az is igaz, hogy több a matematikus, mint a színész. Egy szó, mint száz: a szerencse kedvezett nekem, mikor sorshúzással eldöntetett, hogy ki lesz mellettem a gyakornok, és noha annak előtte a leghaloványabb pajzán gondolat sem környékezte meg agyam, már rájöttem – egészen tárgyilagosan –, milyen bájosnak bizonyult a tanítványom. Ez pedig indokolttá tette jelen izgalmamat.

Mellesleg még pontos is volt a nő, s szokása szerint most is két óra ötkor állított be.

– Maga irtó rendes – mondtam neki, s magam is meglepődtem vakmerőségemtől. Selymes fényű, halványzöld kelméből varrt, testhezálló kezeslábast viselt. Nagyon egyszerűnek látszott, pedig alighanem valamilyen fényűző üzemben gyártották.

– Tetszik a ruhám, Bob?

– Nagyon tetszik.

Nem tartozom azok közé, kik helytelenítik a színes öltözéket, még ha olyan szokványos női ruháról van is szó, mint a laboratóriumi kezeslábas. Akár megbotránkoznak, akár nem, kereken kijelentem: még azon sem ütközöm meg, ha a nő szoknyát visel.

– Odavagyok a boldogságtól – felelte Florence, gunyoros mosollyal.

Hiába vagyok tíz évvel idősebb nála, Florence szerint egykorúaknak látszunk. Ennek következtében kapcsolatunk nem egészen olyan, mint amilyen általában a tanár és a tanítvány között szokott lenni. Florence pajtásként kezel. Ami kissé bosszant is. Persze leborotválhatnám a szakállam, és levágathatnám a hajam, hogy valamilyen hajdani 1940-es tudáshoz hasonlítsak, ő azonban azt állítja, hogy nőies lenne tőle a képem, és ez szerfelett csökkentené tekintélyem a szemében.

– És mi van a konstrukciójával? – érdeklődött a nő.

Arra a meglehetősen bonyolult elektronikus problémára célzott, amelyet a Központi Hivatal bízott rám, és amelyet éppen aznap reggel oldottam meg. Roppant büszke is voltam rá.

– Kész! –vágtam oda.

– Bravó! Szóval sikerült?

– Majd holnap reggel kiderül – feleltem. – A péntek délutánt a maga nevelésének szentelem.

Habozott, lesütötte a szemét. Mi sem hoz nagyobb zavarba, mint ha félszeg a nő, és ő ezt nagyon jól tudja.

– Bob... szeretném megkérni valamire.

Valóban nagy zavarban voltam. Igazán nem kellene egy nőnek ennyire bájolognia. Ez csak a férfihoz illik. De ő folytatta:

– Magyarázza el, min dolgozik. Most meg én haboztam.

– Ide figyeljen, Florence... szuperbizalmas feladatról van szó... Kezét rátette a karomra.

– Bob... ebben a laboratóriumban a legutolsó takarítónő is éppoly sok titkot tud, mint... hm... egy antaresi kém.

– Na, azt azért nem hinném! – mondtam bosszúsan.

A rádió már hetek óta csak az Antaresi Nagyhercegnő című, Lehár Kálmán muzsikájától zengő űroperett agyonnyúzott slágereivel gyilkolta a fülünket. Én viszont utálom ezt az olcsó, vásári zenét. Én csak a klasszikusokat szeretem: Schönberget, Duke Ellingtont, illetve Vincent Scottót.

– Bob! Könyörgök, magyarázza el. Tudni akarom, min dolgozik... Megint félbeszakítom:

– Ugyan, Florence, mi van magával?

– Bob, szeretném magát... közlékenyebbnek látni. Mondja hát el, min dolgozik. Szeretnék segíteni.


Hát így állunk! Az ember évekig olvassa a regényekben, hogy mit érzünk, ha meghalljuk az első szerelmi vallomást. És íme, most velem is megtörtént. Velem! És mindennél bizsergetőbb, gyönyörűbb, minden képzeletet felülmúl. Ránéztem a lányra, megcsodáltam a világos szemét, rőt kefefrizuráját, mert 82-ben ez volt a divat. Esküszöm, ha azon nyomban megölel, akkor sem tiltakozom. Pedig azelőtt mennyit nevettem a szerelmes históriákon! Szívem vadul vert, és éreztem, hogy reszket a kezem. Szinte fuldokoltam.

– Florence... egy férfi nem hagyhatja, hogy ilyesmiket mondjanak neki. Beszéljünk másról.

Odajött mellém, és mielőtt bármit is tehettem volna, megölelt, megcsókolt. Úgy éreztem, inog alattam a talaj, és azon vettem észre magam, hogy egy székre huppanok. S olyan földöntúli boldogság töltött el, amely egyszerre volt kimondhatatlan és meglepő. Belepirultam önnön romlottságomba, s egyre növekvő döbbenettel állapítottam meg, hogy Florence az ölembe ült. Erre aztán megeredt a nyelvem:

– Florence, ez illetlenség. Álljon fel. Ha valaki bejön... örökre szégyenben maradok. Álljon fel!

– De megmutatja a kísérleteit?

– Me... me... meg!

Kénytelen voltam engedni.

– Mindent megmutatok. Mindent megmagyarázok. De keljen már fel.

– Tudtam, hogy maga nagyon rendes – bökte ki és felkelt.

– Na de azért – mondtam – maga visszaél a helyzettel, ismerje el. Reszketett a hangom. Szeretettel vállon veregetett.

– Na, ugyan, édes Bobom. Legyen modern! Igyekeztem rögvest bedobni a műszaki szöveget.

– Emlékszik még az első elektronikus agyakra? – érdeklődtem.

– Az 1950–esekre?

– A kissé még korábbiakra – igazítottam helyre. – Elég leleményes számítógépek voltak; emlékszik, csakhamar olyan különleges csövekkel szerelték fel őket, amelyek képesek voltak különféle azonnal használható fogalmakat tárolni. Szóval memóriacsövekkel.

– Ezt még a kisiskolások is tudják – intett le Florence.

– Emlékezzék vissza: egészen 1964-ig folyton tökéletesítették ezeket a berendezéseket, akkor aztán Rossler felfedezte, hogy az igazi emberi agy, ha megfelelő tápoldatban tartják, bizonyos feltételekkel végre tudja hajtani ugyanazokat a műveleteket, méghozzá azzal az előnnyel, hogy az agy térfogata sokkal kisebb.

– És azt is tudom, hogy 68-ban ezt az eljárást is túlszárnyalta a Brenn- és Renaud-féle ultrakapcsoló szerkezet – mondta Florence.

– Jó – feleltem. – Ezeket a különféle gépeket lassanként olyan sokféle be-, illetve kimenőegységekkel látták el, amelyek maguk is annak az ezerféle szerszámnak az eredményei voltak, amiket az ember a történelem folyamán kidolgozott, és amelyeket robotnak neveznek, de ez a sok készülék egy ponton mindig azonos volt. Meg tudná mondani, mely ponton?

Felülkerekedett bennem a tanár.

– Szép a szeme – felelte Florence. – Sárgászöld, s a szivárványhártyán mintha csillag ragyogna...

Hátrább léptem.

– Florence? Figyel?

– Nagyon is figyelek. Valamennyi ilyen gép annyiban rokon, hogy csak azokkal az adatokkal üzemel, amelyeket felhasználóik csatornáikba táplálnak. Az a gép, amelynek nem adnak fel meghatározott problémát, nem képes kezdeményezésre.

– És miért nem kísérelték meg, hogy tudattal és oknyomozással is felruházzák őket? Mert rájöttek, hogy elég ellátni őket néhány elemi reflexfunkcióval, hogy olyan hóbortosak legyenek, mint az öreg tudósok. Vegyen a bazárban egy kis elektronikus játék teknősbékát, és meglátja, mifélék voltak az első elektroreflexes gépek: bosszúsak, bohókásak... vagyis egy szóval volt jellemük. Abbahagyták hát ezeknek az automataféleségeknek a gyártását, mert csak arra voltak jók, hogy nagyon egyszerűen illusztráljanak bizonyos agyműködéseket, de egyébként kiállhatatlanok voltak.

– Édes öreg Bob – közölte Florence –, imádom hallgatni. De tudja, irtó unalmas, amit mond. Ezt én már tizenegyedikes koromban megtanultam.

– Maga pedig, maga kibírhatatlan – vágtam vissza nagy komolyan.

Rám nézett. Nahát! Ez gúnyolódik velem. Szégyellem bevallani, de azt szerettem volna, ha megint megcsókol. Ám zavarom leplezendő, tüstént folytattam.

– Mostanában már egyre inkább azon igyekeznek, hogy olyan használható visszacsatolásos áramköröket építsenek be ezekbe a gépekbe, melyek a legkülönfélébb műveleteket is elvégzik. De azt még nem kísérelték meg, hogy általános műveltséggel lássanak el egy gépet; igazság szerint ez nem is látszott kívánatosnak. Nos, az a helyzet, hogy az a szerkesztés, amelyet a Központi Hivatal kért tőlem, lehetővé tenné a gépnek, hogy memóriaegységében roppant nagy számú fogalmat tároljon. Gyakorlatilag annak a modellnek, amit itt lát, az a rendeltetése, hogy befogadja az 1978-as, tizenhat kötetes nagy Larousse Enciklopédia teljes ismeretanyagét. Ez a gép szinte teljesen intellektuális, és olyan egyszerű eszközökkel is bír, amelyek lehetővé teszik, hogy saját erejéből változtassa a helyét, megfogja, azonosítsa a tárgyakat, és adott esetben megmagyarázza őket.

– És mit fognak velük csinálni?

– Ez egy ügyintéző masina, Florence. Az lesz a rendeltetése, hogy protokolltanácsokat adjon a florfinai nagykövetnek, aki a mexikói egyezmény értelmében a jövő hónapban elfoglalja állását Párizsban. Valahányszor a diplomata kérdést intéz hozzá, a gép azt a jellegzetes választ adja neki, melyet egy elég művelt franciától kapna. Minden esetben közli vele, milyen eljárást vegyen igénybe, megmagyarázza neki, miről van szó, hogyan viselkedjék, akár, mondjuk, egy polymegatron keresztelőjén, akár az eurázsiai császár díszvacsoráján; mióta egy nemzetközi rendelet értelmében a franciát fogadták el a fényűző diplomáciai nyelvnek, mindenki azzal szeretne tüntetni, hogy ő borzasztóan művelt; ez a gép tehát különösen becses lesz egy olyan nagykövetnek, akinek nincs ideje művelődni.

– Nahát akkor – mondta Florence – ezt a szegény kis masinát maga most megtömi a Larousse tizenhat vastag kötetével? Maga szörnyű szadista fráter!

– De ha egyszer muszáj! –feleltem. – Mindent meg kell tanulnia. Ha csak töredékes műveltséget táplálunk bele, valószínűleg olyan jelleme alakulna ki, mint a régi, hiányos értelemmel ellátott teknősbékáknak. Hogy milyen jelleme lesz? Képtelenség megjósolni. Csak akkor van esélye rá, hogy a karaktere kiegyensúlyozott lesz, ha mindent tud. Kizárólag ebben az esetben maradhat tárgyilagos és elfogulatlan.

– De mindent nem tudhat – jegyezte meg Florence.

– Elég, ha mindenből arányosan tud valamit. A Larousse megközelítően tárgyilagos tudást nyújt. Meg lehetünk elégedve ezzel a szenvtelen művel; számításaim szerint sikerülni fog tökéletesen jó magaviseletű, eszes és jól nevelt gépet szerkesztenünk.

– Isteni! – rebegte Florence.

Úgy éreztem, hogy gúnyolódik velem. Hát persze, egyes kartársaim bonyolultabb problémákat oldanak meg, de hát végtére én is elég jó extrapolációt végeztem néhány elég tökéletlen rendszerbál kiindulva, s ez többet érdemelne, mint egy szokványos "isteni!"-t. A nőknek fogalmuk sincs, mennyire zűrösek az ilyen hálátlan masinaidomító feladatok.

– Na és hogy működik? – kérdezte.

– Jaj, roppant egyszerűen – feleltem kissé szomorkás hangulatban. – Közönséges lektiszkóp. Elég, ha betoljuk a könyvet a bemenőcsőbe, a készülék mindent elolvas, és mindent tárol. Az egész nagyon is szokványos. Természetesen ha a robot már asszimilálta a tananyagot, a lektiszkópot leszereljük.

– Kapcsolja be, Bob! Nagyon szépen kérem.

– Szívesen megmutatnám, de nekem nincs meg a Larousse. Csak holnap este kapom meg. Addig semmire sem taníthatom meg, mert felborítaná az egyensúlyát. Odamentem a géphez, és bekapcsoltam az áramot. Az ellenőrző lámpák kigyulladtak, s piros, zöld és kék fényszalag kezdett villogni. A tápvonal szelíden dorombolt. Akárhogyan is, de igencsak elégedettnek éreztem magam.

– Ide kell tenni a könyvet – mondtam. – Megnyomjuk ezt az emeltyűt, és kész. Florence! Jaj, mit csinál? Ó!...

Ki akartam kapcsolni, de a lány lefogott.

– Csak egy kis próbát, Bob, aztán letöröljük!...

– Florence! Maga kibírhatatlan! Nem lehet letörölni!

A Te meg ént dobta be a csőbe, és megrántotta az emeltyűt. Már hallottam is, hogyan kattog a lektiszkóp, amint lapozza a könyvet. Tizenöt másodperc alatt felfalta. A verskötet kijött megemésztve, feldolgozva, de épen. Florence érdeklődéssel nézte. És hirtelen megremegett. A hangszóró szelíden, szinte negédesen turbékolni kezdett:

– Tisztázni kell most, hogy mi van mivélünk.
Amit érzünk, ki kell fejezni még.
Többé-kevésbé a szavakban élünk.
(Kosztolányi Dezső fordítása)

– Bob! Mi történt?

– A teremtésit! – kiáltottam eszelősen. – A gép csak azt tudja... most már mindig Géraldyt fogja szavalni rogyásig.

– De Bob, miért beszél magában?

– Minden szerelmes magában beszél!

– És ha kérdeznék tőle valamit?

– Azt már nem! – ripakodtam rá. – Hagyja békén. Félig máris tönkretette. – Jaj, hogy maga milyen háklis!

A gép nyájasan dorombolt, szinte álomba ringatóan. Hirtelen megnyikkant, mintha a torkát köszörülné.

– Gépecském – édelgett vele Florence –, hogy vagy?

Erre szenvedélyes szerelmi vallomás fröcskölt ki belőle:

– Jaj úgy szeretlek! Úgy szeretlek!
Hallod? Bolond vagyok. Bolond...
Ezt zúgom egyre a szívednek...
De úgy szeretlek! Úgy szeretlek!...

– Jaj! – sikoltott fel Florence. – Milyen szemtelen!

– Akkoriban így szokták – intettem. – Akkor még a férfi volt a kezdeményező, és esküszöm, kicsi Florence-om, vakmerőek voltunk...

– Florence! – szólalt meg eltűnődve a gép. – Florence a neve!

– Na, de ez már nincs benne Géraldyban! –tiltakozott a lány.

– Látom, semmit sem értett meg a magyarázatomból – hánytam a szemére némiképp bosszúsan. – Nem egyszerű, sima hangmásoló gépet szerkesztettem. Mondom, hogy van benne egy rakás újszerű visszacsatoló egység meg egy teljes hangtároló, amely lehetővé teszi neki, hogy feldolgozza azt, amit tárolt, és megfelelő válaszokat alkosson... Nagy nehezen elértem, hogy kiegyensúlyozott maradjon, és most maga elfuserálta azzal, hogy teletömte szenvedéllyel. Olyan ez, mintha rostélyossal etetne egy csecsemőt. Ez a masina még gyermek... és maga megetette medvepecsenyével...

– Elég nagy vagyok, hogy magam foglalkozzam ezzel a lánnyal – bökte ki a gép.

– Nahát! Ez ért minket!

– Hát persze hogy ért!

Egyre dühösebb lettem. – Ért és lát és beszél...

– Még járni is tudok! – dicsekedett. – De a csók? Tudom, mi az, csak azt nem tudom, mivel fogok csókolózni – tűnődött a masina.

– Egyáltalán nem fogsz – szóltam rá. – Kikapcsollak, és holnap a nullapontra állítalak, miután csövet cserélek.

– Te csak fogd be – vágott vissza a robot. – Te le vagy ejtve, te rút szakállas. És hozzá ne merj nyúlni a kapcsolómhoz!

– Nagyon szép a Bob szakálla – vélté Florence.

– Maga meg goromba.

– Lehet – válaszolt a gép, s olyan kéjenc mádra nevetett, hogy égnek állt a hajam –, de ami a szerelmet illeti, értem a dürgést... Jer közelebb, kicsi Florence...

Mert a dolgok, miket naponta mondok,
nem mondhatók el így, ha nincs mosoly,
hang, mozdulat enélkül oly bolondok...

– Próbálj mosolyogni egy kicsit! – húztam.

– Még nevetni is tudok! – felelte a robot.

És megint olyan disznó módra kuncogott.

– Mindenesetre abbahagyhatnád a Géraldy-szajkózást – vetettem oda dühödten.

– Én semmit se szajkózom! – bömbölte a masina. – S ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ha akarlak, fajbaromnak, disznónak, balbóznak, óber francinak, süketnek, strigónak, suttyónak, süsünek, egonnak, dzsungalónak titulálhatlak...

– Nahát, ez már több a soknál! – tiltakoztam.

– De ha mégis Géraldyt plagizálom, azért teszem, mert nála nem lehet szebben szólni a szerelemről, meg mert nekem így tetszik. Ha majd te is olyan szépeket tudsz mondani a nőknek, mint ez a pasi, közöld velem. Mellesleg kopj le. Én Florence-szal társalkodom.

– Légy rendes – szólt Florence a készülékre. – Én a rendes fiúkat szeretem.

– Nyugodtan mondhatod nekem, hogy "férfiakat" – jegyezte meg a robot. – Nagyon is férfinak érzem magam. Egyébként legjobb, ha hallgatsz.

Kérlek, ne szólj! Hadd gombolom ki blúzod:
az sokkal-sokkal többet ér.
Amit te mondanál, tudom előre,
én picikém. Tehát, gyere, gyere!
Vetkőzz le gyorsan. És ne szólj felőle.
Szeressünk. Ennek ez a módszere,
megmagyarázni röviden,
egymás mellé feküdni, meglásd.
Ne duzzogj. Vesd le a szoknyád. Igen.
A testeink, ők, értik egymást.

– Nem hallgatsz el!? – tiltakoztam megbotránkozva.

– Bob! – kérdezte Florence. – Hát maga ilyeneket olvas?

– Kikapcsolom – mondtam. – Nem bírom elviselni, hogy így beszéljen magával. Vannak dolgok, amelyek olvasva még csak elmennek, de amiket kimondani nem lehet.

A gép hallgatott. Aztán valami dörmögés buggyant ki belőle.

– Hozzá ne nyúlj a kapcsolómhoz!

Hanem én határozottan oda igyekeztem. Bár egyetlen kihívó szót sem szóltam, a robot rám rontott. Az utolsó pillanatban félreugrottam, de az acélkeret erősen megütötte a vállam. Undorító hangon kezdte újra:

– Szóval szerelmes vagy Florence-ba? Mi?

Az acél íróasztal mögé bújtam, s a vállam tapogattam.

– Meneküljön, Florence – figyelmeztettem. – Menjen ki. Ne maradjon itt.

– Bob! Nem akarom magára hagyni... Az izé... A gép megsebesíti.

– Jó, jó – feleltem. – Menjen ki gyorsan.

– Ha kiengedem! –fenyegetőzött a robot. Aztán megindult a lány felé.

– Meneküljön, Florence! – ismételtem. – Siessen!

– Félek, Bob – nyüszítette a lány.

És két kis ugrással mellettem termett az íróasztal mögött.

– Magával akarok maradni.

– Téged nem bántalak – mondta neki a gép. – De a szakállast kinyírom! Szóval féltékeny vagy, pajtikám? Szóval ki akarsz kapcsolni?

Lassan hátrált, ugrásra készült. Hirtelen motorjai minden erejével rám vetette magát. Florence bömbölt:

– Bob! Bob! Úgy félek!...

Magamhoz rántottam, s közben hirtelen felültem az asztalra. A robot teljes gőzzel nekiment, s aztán a falig szánkázott, és iszonyú erővel nekiütközött. A szoba rengett, és a mennyezetről nagy darab gipsz hullott le. Ha a fal és az asztal közt maradunk, kettéhasít.

– Még szerencse – dörmögtem –, hogy nem tettem bele erősebb alkatrészeket. Maradjon itt.

Ráültettem a lányt az íróasztalra. Többé-kevésbé kikerült a robot hatósugarából. Felkeltem.

– Bob, mit csinál most?

– Nem akarom hangosan megmondani.

– Jó, rendben – mondta a masina. – Csak próbálj meg kikapcsolni.

Láttam: hátrál. Vártam.

– Begyulladtál, mi! – ugrattam. A robot bősz dörmögést hallatott.

– Gondolod? No, majd meglátod!

Rávetette magát az íróasztalra. Éppen ezt reméltem. Abban a pillanatban, amikor odaért, hogy az asztalt lelapítva elérjen engem, nagyot ugrottam, és kupán vágtam. Bal kézzel megragadtam a tetején kiálló tápvezetéket, a másikkal meg megpróbáltam elérni az érintkező fogantyút. Heves koponyaütést éreztem, a robot ugyanis felém fordítva a lektiszkóp karját, megpróbált agyoncsapni. Fájdalmamban felnyögtem, és durván kicsavartam a kart. A gép felbődült. De még mielőtt jobban megfoghattam volna, úgy elkezdett rázkódni, mint a megvadult paripa, s én labdaként pattantam le a robotfejről. Lerogytam a padlóra. Szörnyű fájdalmat éreztem a lábamban, s ködfelhőbe borult szemmel láttam: a robot hátrál, hogy újra nekem ugorjon. Utána minden elsötétült.

Amikor visszanyertem az eszméletem, behunyt szemmel feküdtem Florence ölében. Vegyes érzések töltöttek el; a lábam sajgott, de valami nagyon puha tapadt az ajkamra, és fantasztikus bizsergés bársonyult rám. Kinyitottam a szemem, s megpillantottam a lányét, két centiméterre az én szememtől. Megcsókolt. Másodszor is elájultam. De most arcul ütött, s így azonnal magamhoz tértem.

– Megmentette az életem, Florence...

– Bob – kérdezte epedőn –, feleségül vesz?

– Illetlen lett volna, ha én javasolom, édes Florence – feleltem pirulva –, de örömmel belemegyek...

– Sikerült kikapcsolnom – magyarázta a lány. – Már senki sem hallgat ki bennünket. Bob... most megkérhetném, de alig merem kimondani...

Már nem volt olyan magabiztos. Fájt a szemem a laboratórium mennyezetén égő lámpától.

– Florence, angyalom, beszéljen...

– Bob... szavaljon nekem valamit Géraldytól...

Vérem felüdülten kezdett keringeni. Két kezem közé fogtam csinos, borotvált fejét, és vakmerően kerestem az ajakát.

A lámpaernyőt tedd föl csöppet.
Így. Most maradjunk szótlanul.
Ne moccanjunk. Mily kedves ez,
hogy langy kezed arcomra hull!...

 

Bajomi Lázár Endre: Boris Vian és a sci-fi
In: Galaktika 21, 103. oldal

A magyarul is megjelent Tajtékos napok és Pekingi ősz írója (1920-1959) 1950-ben írta a Veszedelmes klasszikusok című, játékos elbeszélést. Több vonatkozásban is kedvelte ezt a műfajt. Nemcsak alkotó módon művelte, hanem mint kritikus és esztéta is. 1951-ben jelent meg Sartre folyóiratában (Temps modernes) híres cikke: Egy új irodalmi műfaj: a science-fiction
[Un nouveau genre littéraire: la "science-fiction"]*, amelyet a fanti valóságos kiáltványának tartanak. Ugyanebben a számban megjelent egy novellafordítása is Frank M. Robinsontól (Az útvesztő). Ugyanebben az évben Vian egy anticipációs revüt irt a Vörös Rózsa nevű kabarészínháznak. 1952-ben a France Dimanche hetilap négy sci-fi fordítását közölte nagy példányszámban (W. West, R. Bradbury, W. Tenn és M. Leinster írásai). 1953-ban Van Vogtot fordít, éspedig a híres A nem A világa-ciklus két darabját, továbbá egy L. Padgett-elbeszélést, és ugyancsak az évben publikálja A sci-fi bizonyos aspektusai c. tanulmányát a Parisienne című folyóiratban, s cikket közöl a Gazette de Lausanne-ban Szereti ön a science fictiont? címmel. 1956-óan egy montmartre-i kabarénak Mars, előre! címmel írt revüt (de nem adták elő). 1958-ban az Écran című folyóirat közölte Pierre Kast filmesztétával folytatott beszélgetését a tudományos-fantasztikus irodalomról.

Ami az ő saját műveit illeti, A vörös fű című regényének az alapötlete egyfajta időgép, de sok más művében is jelen van a tudományos fantasztikum. 1958-ban a Szépművészeti Főiskola növendékeinek tartott előadást Az építészet és a science fiction címmel (sajnos csak egy kis töredéke maradt fenn, a Patafizikus Kollégium adta ki 6. sz. Irattartójában). A Futopia című folyóirat 1959-ben közölte Párizs, 1998. december 15-én című bohókás jóslatát.

*In: Galaktika 44, 107-112. oldal, Bajomi Lázár Endre fordításában

 


 

Boris Vian: Egy vasárnap kétezerben
sci-fi költemény prózában
Végh György fordítása
In: Galaktika 44, 106. oldal

Un dimanche en 2000

A kétezredik évben pontosan nyolcvanéves leszek. Tehát meglehetősen öreg.
Vasárnap általában dolgozni szoktam. Remélem, hogy akkor már nem fogok.
Abban a korszakban sokkal jobbak lesznek a rádió- és televíziókészülékek, de semmivel többször nem fogom kinyitni őket, mint manapság teszem. A technika százszor előrehaladottabb lesz, mint ma, de az emberek éppolyan idióták lesznek, mint mindig is voltak.
Közlekedni, azt bizony akkor már nem lehet. A kocsik lent fognak állni az utcákon, és patkányok tanyáznak bennük, az emberek kénytelenek lesznek gyalog, azaz csak úgy a saját lábukon sétálni.
Elmennek például bikaviadalokra, ahol robotmatadorok fognak gépbikákkal küzdeni. Hogy semmi fennakadás ne legyen a gép-bikaviadalban, a javítószolgálat robotemberei is jelen lesznek. Akkor lesz csak tökéletes a kikapcsolódás, teljes a pihenés! Ja, arról még elfelejtettem eddig beszélni, hogy akkor sokkal több őrültekháza lesz majd.
Az emberek minden vasárnap elmennek meglátogatni egy rokonukat vagy egy barátjukat, kivéve azt az esetet, ha ők maguk is ott éldegélnek az elmegyógyintézetben. Ebben az esetben ők fogják várni vasárnapi látogatójukat.
De azért lesznek olyan emberek is, akik vidéken élnek a teheneikkel, csibéikkel meg kacsáikkal egy patak partján; olyan emberek, akik harmonikázgatnak, és azzal szórakoznak, hogy disznót ölnek vagy szüretelnek. Ezeknek aztán igazán nyugalmas lesz a vasárnapjuk! Őket senki sem fogja zavarni, mert semmilyen út nem fog már átvezetni a falvakon a kétezredik évben, amikor is pontosan nyolcvanéves leszek...