Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Boris Vian Kalandárium

---

PolgART Budapest, 2000
A magyar kiadás alapjául szolgált: Boris Vian Trouble dans les Andains Union générale d'éditions, La Jeune Parque, 1966 Fordította: Rózsa László
© Rózsa László, 2000 © Po1gART Könyvkiadó Kft., 2000

---

I. fejezet Adelphin hollógúnyát ölt

Gróf Adelphin de Szépizé fehér inget vett magára a megvilágított Brot-tükör előtt, amely visszacsillogtatta az egymásba futó fénysugarakat. Ezen az estén előkelő dínomdánomot rendeznek Ágyvizely bárónőnél, és Adelphin, az előnyös megjelenés érdekében, legszebb frakkját vetette elő a mintalakáj Nagygörccsel, melyet csak egészen kivételes alkalmakkor öltött magára. A hosszában kiterített éjkék színű frakk ott volt a baribálmedve bőrével borított dívány lábainál, melyet Adelphin akkor vásárolt, amikor felfedezőúton járt az Andorra Köztársaságban. A matt selyembélések lágyan fénylettek, és a kifogástalanul vasalt, viselésre kész nadrág paszományának teljes hosszában terült el a medveszőrmehuzaton. Nagygörcs semmiképpen sem feledkezett meg a könnyű, még soha fel nem vett csokornyakkendőről, melynek megkötésével lehet eljutni ahhoz a tökéletes toaletthez, amely keresettségében sem zárja ki a látszólagos egyszerűséget. Ez azonban csak erőteljes alkatú vagy rossz testtartású, ám tömött bankótárcájú egyéneknek nézhető el.

Így esett, hogy Adelphin a sárga cipőjét vette fel.

II. fejezet A sárga, az egy szín

Platon híres pamfletjében, amely 1792 körül jelent meg, néhány jól átgondolt mondatban foglalta össze elképzelését a világegyetemről. Ez számára egyfajta mozivásznon összegződik, amire mozgalmas árnyak vetülnek, ám ezt senki nem veszi realitásnak, hiszen a realitás mögöttük található. Hasonló elképzelésből kiindulva Adelphin azt mondta magában: miért ne a sárga cipő, ha nem mutatkozom, csak ellenfényben? Elhatározta, hogy csak fénnyel szemben jelenik meg, ami viszonylag egyszerű feladat, ha meggondoljuk: a mi szélességi fokunkon megkönnyíti mindezt az a tény, hogy az idő fele világosság nélküli, amit közönségesen éjszakának hívnak. Olyan jelenség ez, melynek folyamán a fény és ellenfény rendszeresen ölelkezik egymással. Másrészt a cipők – legyenek azok sárgák – tökéletesen illenek a gróf öltözékéhez, aki vörös hajzatára szürke, mályvaszín babos sapkát tett fel, s azt egy bő, (belül) kárminvörös, ácsbárddal és horonyvágó késekkel mintázott velúrcsuklyával takarta le, kívül pedig közönséges fekete posztóval, amit senki nem tud megkülönböztetni ezernyi más fekete posztótól, ezernyi más fekete csuklya anyagától, melyek este, néhány hüvelyknyire a lapockacsonttól ezernyi emberen libegnek-lobognak. A fekete posztócsuklya alatt Adelphin jól mutatott. Így tehát – megragadva elektromossággal feltöltődött rózsafa gombos sétapálcáját – gyors mozdulattal lehajolt, és felvette a sarok aljából a gallérgombját, amelyet két nappal ezelőtt vesztett el vetkőzés közben.

III. fejezet Pszichológia

Az adott helyzetben az történhetett, hogy Adelphin egyszerűen a megszokott módon gondolt a két nappal korábban elfelejtett gallérgombra. Márpedig ez nem így van. A komplex belső jelenség lépett mozgásba, és a nem előre megfontolt mozdulat mélyebb oka azon a természetellenes folyamaton nyugodott, amelyet a nagy filozófusok gondolattársításnak neveztek el, s ez ugyanabban a pillanatban jött létre, amikor Adelphin éppen be akarta gombolni a gallérgombját, és kiváló lélekjelenléttel megállapította, hogy az hiányzik. Nem kellett több hozzá, hogy vakító fény árassza el mozdulatának forrását, melynek oka az e fejezetben tárgyalt ragyogó analízis nélkül – amit csak a filozófiatudomány képes alkalmazni –, kétségtelenül homályban maradt volna, alávetve minden olyan ingadozásnak, amely a be nem avatott elme téveszméit rögzíti benne.

IV. fejezet Adelphin portréja

Adelphin, aki harminc évvel ezelőtt született, joggal volt büszke fizikumára, melyet nem egy jó testalkatú joinville-i oktató megirigyelhetett volna azután is, ha három egymást követő autóbaleset és több jól irányított robbantás áldozata lett volna. Finom, őszes bajusz kígyózott rézsút a tiszta barokk stílusú orr alatt, arányaiban méltó egy Párka ollójára, és hajolt a gróf vastag alsó ajka fölé, mint némely mérgező boglárkához hasonlatos illatozó virág. A vöröslő szemek alatt kiugró pofacsontok akár a törékeny gyűjtőmedencék, ahova – úgy képzelhetnénk – az áradás levezetésére, mint kedvezőnek látszó helyre, folytonosan meghalni jön egy kis könnyfolyócska. A homlok széles és mozgó ráncoktól barázdált, hirtelen állva útját a csillogó, vad szőrzetnek, ami oroszlános külsőt adott Adelphin nemes vonásainak. Ilyennek tűnt nagyszerűségében a harmincéves gróf feje. A test sem volt ennél alábbvaló. Rendkívül kecses nyak, melynek kékes töve behúzódik a hegyként kimagasodó lapockacsontok közé, szőrös, henger alakú mellkas, kiugró oldalak közé szorítva. Hullámzása olyan, mint amikor a dagály felfut a homokra, majd lassan visszahúzódva, az előre meghatározott helyzetbe tér vissza. Széles és jól elválasztott medence, négy finom és könnyed végtag, melyeknek eleganciája csak a zöld mocsarakban hajladozó nádszálakhoz hasonlítható, teljes, majdhogynem szürrealista harmóniát teremtve, ami előtt annyi faubourg-i dáma nem titkolt tetszését fejezte ki.

Ilyennek látta piagát a gróf a visszacsillogó Brot-tükrében.

V. fejezet Megérkezés az estélyre

Toalettjét befejezve lassan kinyitotta szobája ajtaját, egy utolsó pillantást vetett a fémes hatású kristályra, majd egy szitakötő csusszanó lépteivel a márvány lépcsőház felé vette útját, ahol kékesszürke gyapjúba burkolt oszlopfők állták útját a horizonton a nikkelezett lépcsőkorlát csillogásának. Lesétált, mint aki sajnálja a néhány lépcsőt, amely a földszinttől elválasztja, és beszállt a könnyű elektromos autóba, amit Nagygörcs néhány perccel korábban előállított a palota peronjára.

Szépizé, csupa tetszelgésből, egyedül vezetett, amit sportnak tekintett. A sárga cipők idegesen remegtek a működtető pedálokon, és a kocsi egy repülő kakukk hangjával elindult. Az ember azt hihette, hogy a kakukk súlyos ütődését hallja a falakon.

Adelphin jól vezetett. Csodálatos volt látni, amint fordulás közben súrolta a járdát. Az ember azt mondaná, néhány milliméterre az út felett repült. Különös kedvét lelte abban a bosszantásban, hogy mutatóujja bögyével megnyomva a kürtöt furcsa, személyes zajt idézett elő a fémkaszniban, megadván egyéni hangját ennek a lebilincselő individualitásnak.

A Concorde téren, szemben a Hotel Crillonnal, Adelphin hirtelen megállt. Egy ember vált ki az árnyékból, és közeledett a kocsihoz.

– Te vagy az? – szólította meg Adelphin.

– Én hát! – felelte a másik és beszállt, miközben a kocsi elindult.

Néhány perccel később a két ember Ágyvizely bárónőnél csengetett.

VI. fejezet Serafinio portréja

Adelphin társát – miért is titkoljuk tovább –, Serafinio Alvaütőnek hívták. A magas termet, a jól szabott ruha, kidomborítván a vállakat, olyan külsőt adtak neki, mint akit seggbe rúgtak. Darabos ábrázatát vad tekintete tette élénkké, ami eredendően heves karakterre mutatott, aki a nagy temperamentumú asszonyok társaságát keresi. Rettentő szexualitás sugárzott ennek az embernek minden pórusából. Csodálatos finoman nevetett, ezt ravasz gyakorlatokkal odáig fejlesztette, hogy a hórihorgas férfi egy méter hetvenöt centis marmagasságig fel tudta bugyogtatni a legkisebb erőltetés nélkül. Felkantározott kentaurhoz méltó viselkedése lehetővé tette, hogy senki máshoz nem hasonlítható könnyedséggel állja bármely gyülekezet rá szegeződő tekintetét. Borzongást keltőn haladt életében, mint a két hangon – egy durván és egy behízelgően – szóló síp. Látván őt elvonulni, az őrök lehúzták a sisakjukat, és a kisgyerekek elnémultak.

Serafinio és Adelphin néhány évvel ezelőtt ismerkedtek meg egy szép délutánon, Juan-les Pins tengerparti strandján. Serafinio hason feküdt (a kényelem kedvéért) a sápadtarany színű homokban. Adelphin álmatagon ballagott, pillantása beleveszett az azúr színű messzeségbe, ahol megszületik és meghal a visszatérés reménye. Adelphin belebotlott Serafinio testébe. Ettől az első érintéstől kezdve egy hosszú barátság született, melyet soha nem hazudtoltak meg (mi végre is?), annak ellenére, hogy alapvetően különböző, vanádiumtermészetű lények voltak.

Tegyük hozzá, hogy Alvaütő és Szépizé, bár ritkán látták egymást, kapcsolatukról hajszálpontos képet fogunk kapni.

VII. fejezet Az előkelő hepaj

Az elektromos roadster alighogy megállt, egy fekete livrével felcicomázott lakáj – aki képtelen lett volna bárkinek a képzeletét felvidítani – kinyitotta az ajtót a két barát előtt, kik az ellenkező oldalon szálltak le, mert nem szerették, ha ügyeikbe avatkoznak. Egy impozáns arányú lépcsőházban kapaszkodtak fel, melyben hatalmas, virágba borult, béri-bérit tartalmazó vázák valamilyen trópusi palotához tették hasonlóvá a bejáratot. Adelphin menet közben leszakított egy béri-bérit, melynek erős illata a fejébe szállt, és a bujaság vörös képei lángoltak oly kék és nyugodt szemei előtt. Miközben a lépcsőket mászták, aphrodisiacumos kisugárzás járta át őket. A béri-béri csodákat művel a mi délkörünkön azzal, hogy a létnek olyan fűszeres ízt ad, amit a felfedezők éreznek távoli tájakon, ahol a lingas forestier¹-k rezonálnak.

A lépcsők végén egy jól kozmetikázott szolgálólány jött megszabadítani felsőruházatuktól a két barátot. Szőke, kis termetű, festett szemű és perverz csípőjű volt, elvette Szépizé csuklyáját és sapkáját, mialatt Serafinio megszabadult esőköpenyétől. Ezután eltűnt egy rózsa-viola fénnyel megvilágított folyosón, és a két ember belépett Ágyvizely bárónő előszobájába. Itt már nagyvilági gyülekezet volt, több mint tizenegy ember szorongott Ágyvizely bárónő dús idomú teste körül, aki valódi latexben, szégyentelen dekoltázzsal, féktelenül, elszabadultan nevetett. Barnavörös haj, lornyon a kézben, szemtelen gőggel vette szemügyre az újonnan érkezetteket. De nem volt gőgös, csak rövidlátó. Kedvesen mosolygott Adelphinre, akit megismert, ám nem vett tudomást Serafinióról.

És ez volt a kezdete annak a különös kalandnak, ami e két makulátlan emberre várt. Az ő történetük elbeszélésére vállalkoztunk.

Serafinio a sértéstől elsápadt, de egy mozdulat és Adelphin visszaadta neki a természetes színét. A zenekar rákezdett. A kromatikus harmonika egy lassú fox melódiáját nyúzta. Menet közben, a hetedik ütemnél felismerve a dallamot, Serafinio egy erősen vörös nőhöz lendült, és ellenkezés nélkül vonta magához a görcsös forgásba, ahogy táncolni szokott. Adelphin megragadta a bárónőt, és a párok kéjes csípővonaglásba kezdtek a forró ritmusokra, verítékcseppeket sajtolva a hölgyek hóna alatt.

VIII. fejezet Quo non ascendam..?²

Kihasználva a zenekar vadul játszó harmonikájának szünetét (a két komponista muzsikus közül az egyik vak volt, és a másik hangosan olvasta neki a partitúrát), Adelphin a büfébe vonta barátját.

– Nos? – kérdezte.

– Te ezt nem értheted – mondta Serafinio.

– Ah –, hagyta jóvá Adelphin anélkül, hogy megértette volna. – Ez az asszony... a bárónő...

– Mi van vele?

– Ah – vörösödött el Serafinio –, vannak pillanatok, amikor az ember legszívesebben azt mondaná...

– Nyugodj meg, barátom – szólt Adelphin. – Gyere inkább egy félreeső sarokba. Ott zavartalanul beszélgethetünk.

– Helyes – dörmögte a másik fakó hangon.

Diszkréten megragadva öt üveg pezsgőt és néhány kistányért aprósüteményeknek, Adelphin a felsőbb szintre vezette cimboráját.

Vagy száz lépcsőt megmásztak, majd megálltak az első emelet lépcsőfordulóján, ahol finoman világított egy ámbrás kristályserleg, mely a legkisebb részletekig Penthesilée bal mellét formázta.

Azét, aki elraboltatta magát, hogy lövöldözhessen nyilával. Rövid pillantást vetettek a művészi tárgyra, majd Serafinio megragadta Adelphin karját, aki tizenhét cukros-mandulás süteményt és négy mazsolás kuglófot áztatott rumba, majd egy látszólag jelentéktelen ajtó felé vezette, amely alatt nem szűrődött ki fénysugár, elárulva, hogy a csatlakozó szoba feltehetőleg üres.

Adelphin a szabad bal mutatóujjával játszott a záron, és az ajtó zaj nélkül kinyílt. Észrevett egy bridzsasztalt, melyet a lépcsőforduló lámpája világított meg, és elhelyezte rajta zsákmányát. Felmarkolta a néhány pillanattal azelőtt kiborult süteményeket, és ledobta a lépcsőházba egy, a régi gárdához tartozó tűzoltó kopasz fejére, aki gondosan leszedte a nyakáról egy itatóspapírral.

Csatlakozott Serafinióhoz, és elhatározták, hogy elfoglalják a másik szobát is, majd két kulcsfordulattal magukra zárták mindkét ajtót.

A gárdatűzoltó egy másik csomag itatóspapírt vett magához.

IX. fejezet A magyarázat

– Ez az asszony – mondta Serafinio, akinek szokása volt egyenesen a célra törni – összetépte a szívemet. Ez nem asszony, ez egy bőrduda, amelyet a földön felejtett valamely csillag szerelmes lidérce. Csúffá tett engem. Meg fogom bosszulni!

– De... jól értettem? – kérdezte Adelphin.

– Hah! – üvöltötte Serafinio. – Ez lehetetlen!... Nem ugyanaz a vérmérsékletünk, a tiétek és az enyém!... De mit tegyünk?

A fények, egyik a másik után hunytak ki. A terem mélyén már teljes sötétség honolt.

– Semmi baj – mondta Adelphin.

– Nem éreztem vére lüktetését, amerre mentem. Elhiszed?

– Ez komoly dolog – vallotta be Adelphin, letörölve kezefejével néhány felcsapódó krémdarabkát, amelyek bajszára ültek, miközben nagyot böffentett.

Két kis villanykörte maradt csak égve. A sötétség sűrűsödött.

– Sebzett vagyok – fejezte be Serafinio a következtetést.

– Az vagy – hagyta helyben a gróf, és a két utolsó villanykörte is kialudt.

X. fejezet A sötétben

Rettegés kerítette hatalmába a grófot, amikor gondolkozni kezdett a helyzet nyilvánvaló kellemetlenségén. Serafinio egy régi spanyol melódiát nyekergett, amit még hosszú évekkel ezelőtt az anyjától hallott, de elfelejtette a jelentését. Csak különösen erős felindulás pillanatában jutott eszébe. Adelphin figyelmét nem kerülték el ezek a részletek. Kezével többször hátba veregette cimboráját, hogy bátorságot öntsön belé. Serafinio elesett. Szőrös lába remegett. Soha nem bírta elviselni a semmi látványát.

Adelphin kutatni kezdett a mellénye zsebében, és előhalászott onnan egy aranyozott Dunhill öngyújtót, amelyet Ademahye de Kecskeszarv hercegnő adott neki, amikor elsőként érkezett be a Saint-Germain Sportolóinak Nagydíja versenyén, átügetve tizennyolc lyukon. Magában szitkozódott, attól tartva, hogy az öngyújtó nem fog meggyulladni. Lábikrájához dörzsölte, de az öngyújtó nem adott tüzet. Arra gondolt tehát, hogy nincs benne benzin.

– Serafinio! – mondta félhangosan.

– Igen, Adelphin?

– Van benzined?

– Igen, Adelphin!

– Adjál belőle.

– Igen, Adelphin.

És Serafinio egy félig telt kanna benzint nyújtott át, amelyben megbotlott.

Néhány pillanat múlva fény vont koszorút a falon a két ember remegő, groteszk árnyéka köré.

– Végre – sóhajtott fel a gróf. – Hol vagyunk?

– Nagyon dörzsölt legyen, aki ezt meg tudja mondani – mormogta Serafinio. – Én úgy vélem, hogy nyakig vagyunk a csávában. De nem erőltetem, hogy osztozzál e véleményben.

Adelphin hirtelen fekete pantallójának jobb zsebébe dugta a kezét. Elsápadt, fogait összeszorította, és arca közbülső színt öltött az agyag és a szép mediterrán ég színe között.

– Serafinio – bömbölte fojtott hangon –, ellopták tőlem a BARBARIN FOURCHU-met!

– Minden világos! – üvöltötte Serafinio... és a világosság abban a pillanatban visszatért.

XI. fejezet Feltételezések

– A probléma egyszerű – mondta Adelphin. Van éjszaka, és van nappal. Volt barbarinom, és nincs többé barbarinom. Arról van szó, hogy természetes összefüggést találjunk e két jelenség között, ami együttes jelenség lehet anélkül, hogy reális kapcsolatban lennének egymással (ami egy másik problémát vet fel). Összefoglalom: kilopta el a barbarinomat?

– Én nem – mondta nyugtalanul Serafinio, mert e pillanatban meglepetéssel látta, hogy a gróf arca elvörösödött, és bizonytalanul dörmögött fedezékében.

– Hülye! – mondta Adelphin, aki egy pillanat alatt lehiggadt. – Te túlságosan spirituális vagy!

Egy lesújtott óriás ideges nevetésében tört ki. De a nevetőgörcs rövid ideg tartott, s kezénél megragadva Serafiniót, a terem végébe vonta.

Alacsony ajtó nyílt meg a falban jobbra egy monumentális kandallótól, amit egy reneszánsz ornamentika díszített tiszta gót stílusban. Adelphin ügyet se vetett rá, és a széles kandalló alá bebújva néhány lépést tett előre. A virágmotívummal ékített öntöttvas lap arra szolgált, hogy összegyűjtse a parázsból kiáradó hőt, bár soha nem látott parazsat a fekete tűztér. Adelphin lendületet vett, és hatalmasat rúgott a vaslapba, amely lerepült. Egy bejáratot takart el, épp csak akkorát, hogy egy ló beférjen rajta lovasa nélkül.

Adelphin megállt, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami.

– Vedd elő a miskároló késed, valaki jön!

– Éreztem – mondta Serafinio, beszippantva a nedves légáramlatot. Óvatosan az ajtó felé tartott, s amikor odaért, hirtelen felrántotta. A kis vonagló csípőjű szőke szobalány állt a nyílásban, fülét az ajtódeszkára szorítva. Serafinio váratlan mozdulatára beesett a szobába. Abban a pillanatban kulcsra zárta az ajtót, és sajnálatos túlzással érthetetlen szavakat mekegve a fiatal nő testére borult. Az, öt perc elteltével elájult. Serafinio ráterítette a kabátját, és csatlakozott Adelphinhez.

– Így jobb lesz – mondta.

Elindultak előre a folyosón, melyet az imént fedezett fel a gróf.

XII. fejezet Az alvilág faunája

Fabre a műveiben oly gyakran leírt – és a soha jól meg nem értett – csótányokat ekképpen festi le: "Piszkos bestiák ezek, amelyek tavasszal petéznek és szaporodnak el a csatornákban." Nem tévedett. A bizonyíték előttük volt: a hosszú folyosó tele csótányokkal. Egyébként ott, ahol Adelphin és hűséges cimborája kúszott, elég világos volt, és ez akadályozta őket abban, hogy pontosan számot adhassanak Fabre megfigyeléséről. De nem voltak illúzióik: Fabre soha nem tévedett. Valamennyi biológus egyetértett megfigyelései pontosságának elismerésében, kivéve azokat, akik nem értettek vele egyet, és ilyenek légiónyian voltak.

A folyosó egy mély üregben végződött, ahonnan nedves és hányingert keltő köd szivárgott fel. A rozsdás, kotyogó válaszfal, amely lezárta az üreget, egy átjárót is kínált a vakmerőknek, akik Ricqles-féle mentás alkohollal ellátva akarták ellenőrizni Sharder és Vivien de Saint-Martin geológiai térképét az üregtől átlyuggatott föld természetéről. A két ember vitézül hatolt fölfelé, mert kezdtek betojni. Amikor felemelték az öntöttvas zárófedelet, amely kívülről fedte be az üreget – vagy inkább csatornát, mert az volt –, ráébredtek, hogy mekkora forgalomba csöppentek. Valóban, éppen egy autóbusz haladt át a fejük felett.

Adelphin meg tudott kapaszkodni a hátsó lépcsőjén, és eltűnt Serafinio szeme elől, aki megvárta a következő autóbuszt. Abban a pillanatban azonban, amikor térdével és két karjával megkapaszkodott a hátsó peronon, tompa dörrenés hangzott, és a légnyomás az ég felé lökte a csatorna vizét, jókora sártömeget sodorva magával.

Ágyvizely bárónő palotája robbant fel. De az autóbusz ment tovább.

XIII. fejezet Bölcsek tanácskozása

Amikorra az autóbusz megérkezett Adelphinhez, Serafinio megkaparintott egy kockakövet, és hagyta rácsukódni a tetőt. Lassan eresztette le, hogy elengedjen egy ott parkoló autót, amely rövid távközzel követte az autóbuszt, s végül ő is felszínre került, és teljesen természetes képet vágva csengetett a gróf palotájának rácsos kapuján.

Nagygörcs nyitott ajtót, és a könyvtárba vezette, ahol a gazdája már pisztrángrózsaszín háziköntöst öltött, mellette egy zöld palack, s napraforgóolajjal átitatott tengerészpipát szívott.

Egy háromnegyed résznyire telt korsó whisky, két pohár és egy jegesvödör ragadta meg Serafinio figyelmét.

– Tudnál adni egy pohár vizet? – mondta tapintatosan, miközben kézelőjével megtörölte az orrát.

– Foglalj helyet, és érezd otthon magad.

Serafinio leült és maszturbált néhány pillanatig, majd felkelt, hogy megigyon egy pohár jeges vizet, melyet Nagygörcs nyújtott felé.

– Beszélj – mondta végül Adelphinhez fordulva.

Adelphin egy szót sem szólt. Jobb zsebében turkált, és egy tárgyat tartott Serafinio felé.

– Az isten szerelmére! – lihegte Serafinio. – Megvan hát? Mi ez?

– Ostoba fasz! – mondta Adelphin. – Ez a...

Egy dörrenés hangzott, és egy golyó vágta ketté a szavát.

– Gyorsan! – kiáltotta. – Az ablakhoz!

Opálosan derengő éjszaka nehezedett mindenre. Kihajolva az ablakon egy kivehetetlen árnyat láttak, amint átmászott a falon, és eltűnt az utcában...

– Ez a barbarin... – fejezte be Adelphin megbizonyosodva, miközben újból kivilágosodott a szoba.

– Hol volt?

– Az utcai ruhám zsebében.

– Amit képtelen vagyok megérteni – mondta Serafinio –, az, hogy miként volt a tolvajnak ideje, hogy ott lenn elvegye tőled, visszajöjjön előttünk, és az utcai ruhád zsebébe tegye.

– Én sem értem – mondta Adelphin.

– Nos, talán te hagytad itt a zsebedben?

– Fontos ez? – sóhajtott Adelphin. – A tény az, hogy ellopták tőlem a barbarint.

– Mivelhogy volt neked!

– Én azt mondtam: tőlem lopták el. – vigyorgott gúnyosan Adelphin.

– Bocsáss meg – vörösödött el Serafinio.

– Add vissza nekem a barbarint – mondta Adelphin.

– Tessék! – mondta Serafinio kinyújtva a karját, és a tenyere üres volt.

– Jól láttad, hogy ellopták, te hülye! – mondta hidegen a gróf, kilőve egy Serafinióra fogott revolvert. Minthogy rosszul lőtt, a másik nem vett tudomást róla, és a gróf lehiggadt.

– Megloptak... – mormogta Serafinio, és elájult.

– Te túlságosan ideges lettél – dörmögte a gróf kihúzva a barbarint barátja foteljéből, ahová becsúsztatta, amikor az ismeretlen lőtt.

XIV. fejezet A segélykérés

– Máskülönben – zárta le a dolgot Adelphin néhány perccel később, miközben Serafinio egy tele pohár whiskyt megivott, hogy összeszedje magát –, a barbarin hamisítvány. Úgyhogy amint látod, ennek semmi jelentősége sincs.

Csengetett, látván, hogy a másik nem figyel rá többé.

– Nagygörcs! Kísérje néhány pillanatra a barátomat a szomszédos helyiségbe.

Amikor Serafinio visszatért, sértett arcot vágott.

– Milyen durva a te Nagygörcsöd – mondta kedvetlenül –, mint a vásári posztó!

Fel volt háborodva, látva, hogy a természetes barbárság átadta helyét egy közönséges lakáj hideg pozitivizmusának.

– Ez azonban nem minden – mondta hirtelen Adelphin. – Végezni kell ezzel a bandával.

Megragadta a virágmintás telefonkagylót, amely egy piros selyemzsinór végén függött, és egy címet tárcsázott, amely nem kevesebb, mint tizenegy számból állt.

– Halló! – mondta. – Rendőrség? Adja nekem a Bőrnagyot.

És miközben Serafinio Alvaütő arcvonásai a tökéletes jámborság képét öltötték magukra, a gróf hadaró beszélgetésbe kezdett láthatatlan partnerével.

XV. fejezet A Bőrnagy

1664. január 7-én a kis Saint-Martin de Saignant falut megtámadta egy fellázadt zsoldoscsapat. Az osztag egy tönkrement báróból, Jarretičre egyik régi lovagjából, hét svájci ritterből és tizenegy tradicionális, lapos szakállt viselő godonból állt, akik áthatoltak a hidacskán, ami összekötötte az árral szemben fehér, lefelé folyásban pedig vörös vizű csinos kis folyócskát, amiről a helyiek Vérpataknak nevezték el. Midőn mint a kalózok, a falusiak bőrbe öltözve és frissen vágott ökörfarokkal felfegyverkezve váratlanul előbukkantak a fák közül, oly szilajon vetették rá magukat a katonákra, hogy azok sorai kezdtek felbomlani.

Üldözőbe vették őket, és ahogy rendetlen futásban menekültek, egytől-egyig a folyóba dobálták őket, kivéve a holttesteket, egészen addig, amíg mind odavesztek.

Il a j'té l'ost á l'eau! – A vízbe górtuk a svájcerokat! – mondták a csoportba verődött parasztok, amikor mindennek vége volt, hogy kifosszák a halottakat.

A név rajtuk maradt. A Landes-vidék éneklő kiejtésű gyermekeitől átformálva Loustaleau lett belőle, aztán Loustalot. Bőrnagy egyik távoli őse viselte ezt a nevet Amerikában, és változtatta Loostal O'Connor-ra. Az jobban hangzott. Bőrnagy nagyapja volt Loustal O'Connor ükunokája.

Egyszer és mindenkorra Lustalónak egyszerűsítve írta a nevét.

Röviden: a Bőrnagyot Jaques-nak hívták, Jaques Lustalónak természetesen.

Névjegykártyáin Jean Dupont néven szerepelt, de azokat lopta. Elkobozta inkább, mert a rendőrséghez tartozott. Állományon kívüli, hogy pontosak legyünk egyfajta magándetektív volt, ellátva bűnügyi rendőrségi felügyelői felhatalmazással.

Fizikailag szép, kretén típus volt. Alacsony homlok, torzonborz szőrzet, egy gonosz szem és a másik üvegből, keskeny ajkait sátáni vigyorgás torzította el. Hosszú öltözetet viselt, az összes foga megvolt, és nyíltan hirdette a kövér vörösök iránti mértéktelen vonzalmát.

Ami lelkiállapotát illeti, bátran állíthatjuk, hogy a lávatűz hidegnek tűnt zseniális gondolatainak fortyogó izzása mellett. De ritkán mondta meg, hogy mit gondol.

Végül: szűz volt, és a dzsiu-dzsicu gyakorlója. Dzsúdózó, ahogy ma mondják.

XVI. fejezet Összefoglalás

A Bőrnagy kényelmesen hátradőlt mély bőrfoteljében, kezében nagy pohár whisky. Hanyag eleganciával Gold Flake szivart szívott, és hegyező fülekkel hallgatta gróf Adelphin elbeszélését. Gyakorlott pillantásával figyelmesen kutatta Adelphin közömbös és szoborszerű arcát, igyekezett megfejteni fiziognómiája kígyózó vonalaiból a valódi gondolatát, ami némán terült el e nemes ember homloka mögött.

Serafinio a díványon nyúlt el, és nem szólt egy szót sem, eltolva magától egy nagy termetű agárszuka érdeklődését, amelyet idegesített az ember egész testéből áradó szuperhím dohos szaga.

Nagygörcs lakáj tűnt fel egyik pillanatról a másikra, csendes árnyként lépkedve a szőnyegen. Megtöltötte a poharakat, és ismét elpárolgott.

Amikor a gróf befejezte elbeszélését, a Bőrnagy kiköpött egy szót, egyetlenegyet, egy kommentárt, egy összegezőt, végül is egy kulcsszót. Azt mondta:

– Jó.

És megállt.

Aztán újra kezdte:

– Másrészt lehetséges, hogy tévedek.

Felállt, és elhagyta a helyiséget.

Átment az előcsarnokon.

– Hol van a mosdó? – kérdezte Nagygörcsöt, aki elhaladt előtte.

XVII. fejezet A terv

Visszatérve a helyiségbe Bőrnagy rágyújtott a második cigarettára. Ezen a napon vállban nagyon széles, sárga és rózsaszín kockás, eléggé hosszú zakót viselt. Máskülönben ez szép darab volt. A divatos készítő rajta hagyta keze nyomát a szöveten, ami eredetien hatott. Az ember azt hihette volna, hogy bepiszkolódott.

– Ön, Alvaütő – mondta gyorsan a Bőrnagy –, álljon ide a függöny mögé, ön pedig, gróf, húzódjon a ruhaakasztó állvány alá. Maga, Nagygörcs, távozzon. Én pedig – fejezte be – majd amott leszek.

Behúzódott egy széles szekrény nyílásába, mely arra szolgált, hogy használat után oda tegyék be az asztalhosszabbítókat. A légkör pattanásig feszült.

Az előcsarnok vas és üveg ajtaja tompán csikorgott, és a három ember megmerevedett a rejtekhelyén, minek következtében a függöny megremegett, és a ruhaakasztó állvány recsegni kezdett. Ami a széles szekrényt illeti, az elég masszív volt, nem mozdult el jobban a helyéről, mint a Föld valamely rétege. Olyan rétegről van szó, amely megfelelően távol van Dél-Amerikának azon régióitól, ahol földrengéskor gyakran előfordul a rétegek folytatólagos mozgása, de amit senki sem nevez földrengésnek, mert azt jelezné a szeizmográf.

Röviden szólva: a szekrény nem mozdult.

Nagygörcs kinyitotta az ajtót, és az Idegen belépett.

Az Idegent Szárazág Amáliának hívták, atyja asztalos lévén, szokása volt szellemesen felelni a kérdésekre.

– Mit csinál ön, kisasszony?

– Atyám fűrészel.

Ilyenkor mindenki eksztázisba esett a bájos viszontválasztól.

Tehát ahogy előbújt rejtekhelyéről, a Bőrnagy megállapította: egy ismeretlen jelenlétében találta magát.

– Kicsoda maga? – mormogta. – Mit csinál maga, Amália?

XVIII. fejezet A csapdák

– Amália? – szólt az Idegen. – Nem ismerem.

Ebben a pillanatban a Bőrnagy tenyerével lágyan a homlokára csapott, és így szólt:

– Folytassa kisasszony. Hallgatom.

– Engem Arielle Újszarvúnak hívnak. 1926. május 16-án, 11 órakor születtem a boulevard Sebastopolon. Én már szolgáltam a pénzügyis Pompasültnél, báró Harangnyelvnél és a pápai nunciusnál. Kitűnő bizonyítványaim vannak. Gondolja, hogy van esélyem?

A Bőrnagy csengetett.

– Nagygörcs – mondta a belépő lakájnak –, gondoskodjon a kisasszonyról. A szobalányi helyre jött.

– Szerencsére találtam ürügyet, hogy megszabaduljak tőle – mondta még a Bőrnagy, amikor a nő elhagyta a szobát. – Serafinio és Adelphin, jöjjenek elő a rejtekhelyről!

A gróf nehézkesen bújt elő, és erősen masszírozta keresztcsontját, hogy mozgásának szokásos rugalmasságát visszanyerje.

– A szentségit neki! – kiáltotta a gróf.

– Kétségtelenül a Szövetségesek Nemzetközi Társaságából jött – fűzte hozzá ironikusan a Bőrnagy.

– Tényleg – mormogta Adelphin.

És fütyülni kezdett az ujjai között. Majd a fotel hátlapjába törölte mályvaszínű nyál borította kezét. Az agárszuka megint előjött. Serafinio Alvaütő éberen követte.

– Megmentettél – mondta Alvaütő. – Ezek a kutyák telhetetlenek.

– Elég! – mennydörgött a Bőrnagy. – Dolgozni vagyunk itt. Mutassa meg nekem a barbarint.

Amikor megfogta az értékes szerkezetet, hirtelen felderült az arca.

– Ez az – mondta –, lám csak, hogy hamis. Nincs szükség nagy ravaszságra, hogy az ember kitalálja, ki az...

Leakasztotta a telefonkagylót.

– Halló! Antioche Tambrétambre? Jó napot, nagyon kedves barátom. Vedd a Cadillacet, két géppisztolyt, és gyere ide. Hová? Hát ide! A szentségit, ne csinálj szamárságot!

Letette a telefont.

– Néhány óra múlva – zárta le az ügyet – helyben leszünk. A gróf és ön, Serafinio, öltsenek utazóruhát.

XIX. fejezet Antioche

Tizenhárom éves korában Antioche Tambrétambre gimnáziumba járt. Fogantyú nélküli táskáját a bal karja alatt tartotta. A bal karja alatt, és nem a bal kezében, mert ez utóbbinak szabadnak kellett lennie, hogy megfogja a jobb kesztyűjét, amit levesz, amikor helyénvaló kezet szorítani egy ismerőssel. Avagy hogy azzal fogja a fejfedőt, midőn az ember megemeli, ha hölgyről vagy öregemberről van szó.

A külső, bal szivarzsebébe, amely a zakó felső részén volt található, Antioche a vonatjegyét tette: ott kényelmesen elérhette a jobb-kezével, amely még kesztyűben is ügyes volt, ha menet közben félig nyitva hagyta jobbra gombolós felöltőjét. (Antioche hímnemű volt.)

A kérdéses zakó szélesebb, bal oldali belső zsebében volt található kedvenc töltőtolla, amely tárgyat leggyakrabban megragadnak és elhagynak az iskolások – ahogy a külföldiek mondják –, továbbá ugyanaz az említett kabát jobb zsebében is lehet, következésképpen kevésbé hozzáférhetően, mert ha el akarja érni, a következők kellenek hozzá:

1) cserélni a táskát tartó kezet,

2) lehúzni a kesztyűt a bal kézről, amely kesztyűt a legkevésbé gyakran húzzuk le, és így, elég erősen odatapasztva az ujjhegyet, már könnyű előhalászni az irattárcát is.

Különben az iskolások csak ritka alkalmakkor használjak ezt a tárgyat, s ha így cselekszenek, azért van, hogy megmutassák haverjuknak a csajuk fényképét. Ezen alkalom rendszerint a tornaudvaron adódik vagy az osztályban, és ott se kesztyűt, se felöltőt nem hordanak, ami érthetővé teszi a hely megválasztásának logikáját. Másrészt a legbiztosabb a kabát és a felöltő felvétele, mert megakadályozza, hogy a mindig előforduló tolvaj hozzáférhessen.

Antioche – akinek mellékesen szólva nem volt mellénye –, az örömszerző apró kis tárgyakból a kevésbé mindennapiakat kabátja más zsebeiben hordta.

A pantalló jobb oldali zsebét a zsebkendőnek tartotta fenn, ahonnan gyorsan elő lehetett venni, és könnyű volt kezelni, s amelynek párja a felöltő külső baljában találtatott; ehhez szigorúan véve a jobb kézzel lehetett hozzáférni: a jobb kezéről gyakran húzta le a kesztyűt a fentebb említett találkozási ok miatt. (Ne felejtsük el, hogy Antioche vonatra szállt.) Nem kevésbé gyakran, a kényelmesebb használat miatt, a felöltő jobb zsebében tartotta azt. A zsebkendő és a kéz inadekvát közeledése a két szferikusan érzékeny tömeg kellemetlen felfúvódásához és deformálódásához vezetett. Végül: Antioche pedáns volt. Amikor felnőtt, kissé módosította szokásait.

1) A nadrágbeli zsebkendő átvándorolt a bal oldali zsebbe, átadván helyét egy kulcscsomónak, amelyet még nehezebb kezelni, mint a zsebkendőt, és ennek társbérlete ez utóbbival a kulcsok kiálló volta következtében minden ajtónyitásnál maga után vonta a kiesést.

2) A zakó tárcája kettéoszlott – ha szabad így mondani.

Az egyik az aprópénzt tartalmazta, amely megkapta a nadrág revolverzsebét, ami még nem létezett, amikor Antioche gimnáziumba járt. A második, ami maradt a jobb tüdőn, karikára fűzött noteszt tartalmazott, s tele volt különböző, időszakosan megújítandó papírokkal.

3) A vasúti jegy feleslegessé vált, minthogy Antioche nem lakott többé a külvárosban, és a helyet a következők foglalták el:

– egy fésű bőrtokban, amely kifejezetten kényelmetlen volt Antioche felsőtestének minden lehajlásakor;

– egy kis formátumú zsebnaptár vagy előjegyzési notesz, januárral kezdődően. Március felé ez eltűnt, látván, hogy haszontalan. Egy zsebecske pedig a többé-kevésbé édes orvosságoknak.

E tárgyak általában kiegészültek néhány gombbal az öltöny különböző helyéről, amelyek leszakadással fenyegettek, és időnként visszavarrattak.

Vonatra szállás után Antioche a jegyeket piszkos esőkabátjának jobb zsebébe tette, amely szándékosnak tűnt, hogy az ügyes kéz megtalálja azokat, amikor a vonatból kiszáll.

Mostanra azonban Antioche a kézben tartott iskolástáblát már felcserélte kedvence, egy nem túl sovány, szőke asszony kezével.

E fejezet rendkívül tele van tanulságokkal. Antioche agyának természetes termékenységével és gondolkodásának világosságával, merítve annak a tagadhatatlan ténynek a mélységéből, hogy Antioche jobbkezes volt, következésképpen sokkal alkalmasabb arra, hogy jobb kézzel szolgálja ki magát, mint ballal.

XX. fejezet Antioche úton

Antioche és a Bőrnagy egy kis magánházban, az auteuil-i negyedben laktak, ahol még fákat lehetett találni. A szerszámokkal gondosan kifaragott jókora kövek, amelyeken a lyukak összegyúrt rágógumikkal voltak egytől egyig betömve, valamint a sárgára és narancsszínre festett pala a kis épületnek különösen csinos formát adtak. Egy monumentális, két méter magas kapubejárat vezetett a ház előcsarnokába. Látszólag semmi abnormális nem volt ebben a helyiségben (nemkülönben a többiben). De a valóságban ez volt az ebédlő. Így a tetejétől az aljáig teljesen álcázva volt az épület.

A Cadillac a föld alatti garázsban talált helyet, amely csapóajtóval volt bezárva, egy kőtömeg alá rejtve, ahol a kikericsek szomszédságában egy gyújtáselosztó-tengely állt. A csapóajtó nem mozdult, nehogy lelökje a gyújtáselosztót, hanem függőlegesen állt, elárulva azt a lehajló síkot, ami lehetővé tette, hogy a nagy kocsik alul visszatolassanak.

A garázs a főváros földjének mélyébe vájt alagutakhoz kapcsolódott, Seine et Saint-Oise különböző községeihez, ahol Antioche-nak és a Bőrnagynak néhány kis átmeneti lakásuk volt.

Nem tartottak személyzetet, mert nem szerették, ha zavarja valaki őket. Mindent elektromos készülékek végeztek náluk.

A fehér Cadillac motorja halkan zúgott. Antioche háromszor felgyújtotta reflektorát. A fotoelektromos cellák, amelyek a csapóajtót mozgatták, rögtön reagáltak, és gyorsabban felemelték a kijárati sorompót, mint amennyi idő alatt a veréb párosodik. A csapóajtó tompa dübörgéssel hullott vissza, könnyedén megremegtetve a kikericsek fejét. Antioche ugyanilyen módon nyitotta ki az épület rácsát, és a kocsi nekilendült az útnak, megcsikorgatva gumija futófelületét.

Antioche hamarosan Adelphin előtt stoppolt. A munkájához ragaszkodó Nagygörcs nem volt ott. Sütötte a pástétomokat az útra.

Antioche csengetett. A rács kinyílt. Visszaült a kocsiba, leírt egy kecses harmadfokú kanyart, mielőtt megállt az érdesített márványfeljárón.³ Kiszállt újból, gondosan bezárta a kocsi ajtaját, s csatlakozott a másik háromhoz a könyvtárban.

XXI. fejezet Szakértés

– Have a drink! – said the Bőrnagy, while Antioche was brusting into the room.

– Sorta seems to suit me like a Persian rug – said Antioche. – Then came Nagygörcs with a tray, on wich a big glass was standin' half full with rye.⁴

Antioche fogta a poharát, és egyhajtásra kiitta.

– Egy kicsit többet – mondta Nagygörcsnek –, szomjas vagyok. A Bőrnagy felé fordult.

– Nos, öregcsont, kész vagy?

– Gyerünk – mondta a Bőrnagy.

A gróf és Serafinio Alvaütő elegáns, sárga kockás, lila tweed kosztümöt öltve lementek az első emelet lépcsőjén. Adelphin ezenkívül fehér baszksapkát viselt, amit egészen a füléig lehúzott.

Serafinio, férfiasabban, egy csinos, szürke nemezsapkát vett fel, amit vörös tollseprűtollal díszített, mely 60 fokos síkban hajlott a horizontra és a fejére.

– Van revolverük? – kérdezte a Bőrnagy.

– Igen – felelte Serafinio.

– Adják ide! – parancsolta a Bőrnagy.

Visszahúzta a závárt, s ellenőrizte, hogy nincs-e több töltény a fegyverek csövében, majd visszaadta a revolvereket tulajdonosaiknak.

– Így kevésbé veszélyes – magyarázta Antioche.

A két másik helyeselt neki.

A négy ember helyet foglalt a pompás kocsiban, és óránkénti hetven mérfölddel tolatásban Antioche túlhaladt a rácson. Egy rövid kanyar, és a gép nekilendült a boulevard-nak.

– Hová megyünk? – kérdezte öt perc múlva Antioche.

– Oda – felelte a Bőrnagy. – Már meg is érkeztünk.

Az autó egy nyolcemeletes ház előtt állt meg, amely nyüzsgő népségéről volt felismerhető.

Abban a pillanatban, amikor a Bőrnagy egyedül kiszállt, egyenruhás szociális védőnő jött le a vasbeton lépcsőházban. Ügyet se vetett rá, hanem felment egészen az ötödikre.

A hullámlemezes ajtón egy kartonlap állt vésett keretben, amelyen a következő szavak voltak olvashatók:

ISAAC LAQUEDEM. Antique Here.

A Bőrnagy jó erős rúgást mért a hullámlemezre, amely hasznavehetetlenül esett szét, majd benyomult Isaac lakásába.

Az éppen a Talmudot olvasta zöld nyelven, mert vöröset látott, daltonizmusban szenvedett.⁵

– Jó napot – köszöntötte a Bőrnagy.

– Hogy vagy? – kérdezte Isaac.

– Mennyit ér ez a barbarin? – érdeklődött a Bőrnagy.

– Megmondom neked – dörmögte a másik. – Gyorsan, sietek.

– Ez hamis – sóhajtotta Isaac egy negyedóra múltán. – Mindent összeadva nem érhet többet tizenegymilliónál.

– Dollárban? – egészítette ki Bőrnagy Jaques.

– Nem, font sterlingben. Vevő vagyok rá ötven frankért, ha el akarod adni.

– Nagyon kedves vagy – mormogta a Bőrnagy. – Egy szót se, senkinek – tette hozzá.

– Természetesen – mondta Isaac.

– Megengeded – szólt a Bőrnagy, és előhúzta géppisztolyát.

– Nyugodtabb lennék.

Kilőtte fegyverét Isaacra, aki hörgött néhány másodpercig, majd elhallgatott.

– Viszontlátásra öreg – mondta a Bőrnagy távozóban.

XXII. fejezet Az út

– Hajts! – mondta a Bőrnagy, visszaülve a Cadillacbe.

Antioche indított, és az autó hatalmas szökeléssel lendült útnak.

– Muszáj Bayonne-ba érkeznünk még ma este! – mondta a Bőrnagy. – Délelőtt tizenegy óra van. Gyerünk!

– Ott leszünk – felelt röviden Antioche.

Hat órával később beérkeztek Chartres-ba, alig késtek a tervezett időhöz képest, mert pontosan öt óra negyvenkét perckor álltak meg, hogy bekapjanak egy falatot.

A gépkocsi az orleans-i úton futott, amikor egy repülőgép tűnt fel a horizonton. Egy egészen új típusú vadászgép volt, amely néhány másodperc alatt beérte az autót.

Antioche több kakaót adott a kocsinak, ahogy azt a legsötétebb alvilágban mondják, és az autó lassított, mert a pedálok fordítva voltak felszerelve a tolvajok megtévesztésére, akikre mindig ajánlatos vigyázni.

A repülőgép szinte súrolta az utat, és pásztázó géppuskájával lehántotta egy nagy, göcsörtös tölgyfa kérgét, s mély nyomokat vésett egy postai levélszekrénybe. Ezután spirál alakban forogni kezdett a gépkocsi körül.

A Bőrnagy megnyomta a duda gombját, és néhány morzejelet adott le, ami érthetetlen volt Adelphin számára. Egyébként nem is tudott morzézni. A Cadillac kürtje csodálatos erejű volt, és könnyedén elfojtotta Serafinio pipájának a hangját, amely egy kis levet is eresztett.

Néhány másodperc elteltével a repülő abbahagyta a forgást az autó körül, és felemelkedve hamarosan eltűnt a felhőkben.

Csodálatosan szép idő volt. Az ég tökéletesen tiszta és kibírhatatlanul zöldeskék. Ezt egyedül Adelphin vette észre, aki rövidlátó volt. A másik három számára szokványos idő volt, semmi több. Hallani lehetett a fürj ciripelését a barázdákban és a pacsirták énekét a levegőben, de lehet, hogy fordítva.

Végül Antioche Tambrétambre vette át a szót.

– Ez Popótepertő volt – mormogta, levéve a lábát a gázpedálról, s visszafojtva kiáltását, hogy társai is hallhassák mormogását.

– Egy kis történelemóra! – jelentette ki a Bőrnagy, cinkosai felé fordulva.

XXIII. fejezet Dél-Amerika

– Ha netán ön kételkedne benne – vette át a szót a Bőrnagy –, a híres Popótepertő Atlazotlról van szó.

Rövid szünetet tartott, felidézve a felejthetetlen emlékeket. Megjelent előtte az Andok eme kisvárosa, ahol Popótepertő felült egy muletára, maga köré gyűjtötte megszámlálhatatlan csapatát, elénekelvén a régi aztékok himnuszát.

Kimagasló inka volt. Popótepertő elindult reggel, és visszatért este győztesen, a nemzet száztizenegy ellenségének fejét magával hozva. Antioche-nak és a Bőrnagynak – lévén hogy részt vettek az expedícióban – hamarosan el kellett hagyniuk az országot, de Popótepertő rendszeresen hírt adott a történtekről.

Úgy tűnt, hogy ezeket a dicsőséges emlékeket nem lehet visszaidézni közönséges kifejezésekkel.

A Bőrnagy tehát e szavakkal fejezte be: – Ez minden.

Adelphin és Serafinio megértették. Vannak jelenlétek, amelyek nem igényelnek kommentárt.

XXIV. fejezet Egy macska felrepül

Este kilenc órakor Bosszusmorgó úr, a Darakása utcai nagy ékszerész kis szobalánya kihajolt az ablakon, megbizonyosodni arról, hogy barátja, Jakszopó Bédarritz a negyedik sarkon várja. Csak annyi ideje volt, hogy kinyújtsa a karját, és repülés közben nyakbőrénél fogva elkapjon egy meghatározhatatlan színű macskát az ereszcsatornából, amelyet egy pompás gépkocsi lökhárítója röpített a levegőbe, nem okozva más kárt benne, mint farktollának könnyű felborzolódását.

Ez a macska a Mirus Premier keresztezése volt, a tyúk és a nyúl szerelmi gyümölcsének távoli leszármazottja, amiről Réaumur beszélt nekünk válogatott műveiben (Jean Rostand által szerkesztett sorozat). E családból eredő valamennyi macskának toll volt a farkán. Joyce (Ulysses, 985. oldal) megerősíti, hogy ez a deformáció nem megy végbe a gerincalapon érzett titkos elégedettség érzete nélkül székelési helyzetben, de mindmostanáig nem tudtuk ellenőrizni az ír zsenire nagyon jellemző eme állítást.

A kis szobalány (Mariskának hívták), egy csésze kamillát adott a macskának, amit az hálásan fogadott, és lement csatlakozni a szeretőjéhez, aki ugyancsak hálásan fogadta.

A Bőrnagy és társasága – mert ők voltak –, átnyomultak a város gidres-gödrös, rosszul kövezett utcáin. Miután körben forogtak a templom körül, többé-kevésbé kihalt úton találták magukat, és a gépkocsi egy alacsony kapu előtt állt meg, amelyet gondosan teleragasztottak a városháza plakátjaival.

XXV. fejezet A pince

A négy ember csendesen kiszállt, és gyorsan átsiklottak a kapubejáraton, amely zaj nélkül kinyílt a Bőrnagy heves méltatlankodására. A Cadillac követte őket. Egyedül is tudta magát vezetni, és megérezte az istállót. Amikor megtettek néhány métert, a kapu tompa csattanással bezárult, és Antioche elfordította a keze ügyében lévő kapcsolót. Lágy muzsika hangzott fel. Ez a Téhéssef volt. Antioche habozott néhány pillanatig, majd talált egy másik kapcsolót. Ez volt a jó. Halk recsegés hallatszott, és a padló kiesett a négy barát alól: együtt zuhantak a semmibe.

Esésük rövid ideig tartott, de az érintkezés egy kikövezett, sötét pince talajával megtette a hatást. Adelphin elvesztette a fehér barettsapkáját, melyet szokása szerint a füléig lehúzott. A Bőrnagy élénken reagált. Ez elvi kérdés volt nála. Előhúzván zsebéből egy gránátot, a pince mélyébe dobta. Tompa detonáció és egy törmelékeső hullott Serafinióra. Annak nem volt elég lélekjelenléte, és elterült.

Adelphin tapogatózva húzta ki a legnagyobb köveket barátja bal szeméből, és Antioche kötelességének tartotta összefoglalni a helyzetet. Zsebéből elővett egy hatalmas zseblámpát, és vakító fénysugárral pásztázta végig a gyászos környezetet, ami hirtelen elmosódott.

A hely katasztrofális volt. Az éjkék muszlinkárpit, amelyet salétrom borított, lehullott a gránátrobbanástól szétrombolt boltozatról, és elveszett a mindenféle törmelékhalomban: teafedők, kőtörőfüvek, használhatatlan köldökök között. Az egyik sarokban még egy hamis hangú szaxofont is találtak, melynek belsejébe csótányok fészkelték be magukat. A négyszögletes pincét óriási terméskövekből építették.

A Bőrnagy által eldobott gránát részben leomlasztotta a boltívet és a pince oldalának felső részét. Az így megkímélt nyíláson át nem látszott más, mint a pincék sötét mélye. Kékes füst ülte meg a falakat.

Hirtelen, ahogyan a zseblámpa fénye megmutatta a lyuk szabálytalan széleit, egy fehér valami körvonalai remegtek az árnyékban, majd újból eltűntek a fal mögött.

Antioche rögtön leoltotta a lámpáját, és elengedett egy hangos szellentést, hogy figyelmeztesse cimboráit a közvetlen veszélyre.

Serafinio, aki diszkréten szodomizálta a grófot, felállt, és óvatosan a magas termetű Bőrnagy háta mögé húzódott. Amaz megvető arckifejezéssel fordult hátra, de nem tiltakozott, mert nem látott semmit.

Antioche tapogatózva egy másik gránátot dobott a lyukba.

Természetfeletti bömbölés hangzott, és meleg folyadéksugár árasztotta el a négy embert, akik elszörnyedve hátráltak, mert ráismertek a varangyos béka vérének szagára.

XXVI. fejezet Az állat

A fal másik oldaláról most tompa moraj hallatszott, amely undorító tocsogással párosult, mint amikor a gibbon lába a túlságosan híg-krumplipürét tapossa. Antioche lámpáját bátran ismét a nyílás felé irányította, amely újból nagyobbnak látszott, szélei pisztrángvörös színben játszottak. Egy kéz mozgott egy ideig, majd a lyuk szélébe kapaszkodva egy hihetetlenül szakállas hetvenes tűnt elő, amit egy gigantikus termetű, lesoványodott aggastyán teste követett, hóna alatt időtől megfakult tekercset szorongatva.

– Egy bárkán jöttem... – lihegte. – Jules vérén... szegény Jules... önöknek ő volt... Annyira szerette... a bugrisokat...

– Ki az a Jules? – kérdezte Serafinio, aki meg volt áldva a megértés-megoldás képességével.

– Jules!... Pardi!... – felelt az aggastyán. – Rhisostomus gigantea azurea oceanensis, felnőtt termettel... hajdan foglyul ejtve... Maliopi... Ah! Beledöglök a madárnyelvbe.

Egy bizarr csuklás, és hirtelen eltompultnak látszott.

– A kézirat... el fogják olvasni... – dadogta – Most mennem kell... Elgyengült.

– Rajta, nagyapó – mondta a Bőrnagy –, nyugalom!... Nem hagyhat el bennünket csak így.

– De igen... – sóhajtotta az aggastyán. – Megyek... mert rám jön a bőgés!

És otthagyván a kéziratot, egy nagyszerű és veszélyes ugrással visszazuhant a lyuk másik oldalára. Még hallatszott az evezőlapát zaja és rekedt hangon üvöltve a volgai hajósok dala, aztán semmi... csak Jules vérének iszonyatos csobogása, amely bugyogni kezdett a fal alján.

– Az írást, fiúk! – mondta a Bőrnagy. – Nem hagyhatjuk elmerülni, mint a csigákat, ebben a pincében.

Megragadta a falakon függő muszlinkárpitot, kezdte felvágni a textildarabokat és a hosszú, boltozattartó oszlopokat.

Társai lázasan segítettek, kérdezés nélkül. Egy negyedóra múlva az anyagból készített rakás majdnem a két méter széles lyuk pereméig ért. A Bőrnagy előhúzta az öngyújtóját, és meggyújtotta az előtűnt tárgyak halmazát.

– Hurkát csinálunk belőle – fejezte be. – Nem süllyed el többé.

Antioche már régen megértette, de a két másik csodálkozó pillantásokat váltott egymással.

– Füstöt is kell csinálni – mondta Adelphin.

– Nem! A léghuzat – döntötte el a Bőrnagy. Anélkül, hogy figyelmeztetett volna, a harmadik gránátot Jules szakadékának ellenkező oldalára dobta.

A boltozat nagy zajjal omlott össze, és nem maradt más hátra, mint fellépkedni a malterhalmon, hogy visszataláljanak a folyosóra, ahonnan beestek.

– El kellene oltani a tüzet – mondta Antioche tapogatván a zsebeit, hogy a kézirat még mindig ott van-e.

– Az isten majd gondoskodik róla – felelt a Bőrnagy, aki felért a felső emeletre, magával húzva a három másikat, és esernyőtokjánál fogva ragadta meg Serafiniót, aki felkeltette a figyelmét.

XXVII. fejezet A kézirat

– Nagyon szeretném tudni – mondta a Bőrnagy –, ki vette magának a bátorságot ahhoz, hogy így átalakítsa a házamat, és bedobjon egy rhisostomust a pincémbe?

Mert ez egyike volt a Bőrnagy számos visszavonulási helyének, amelyet ügyesen berendezett néhány titokzatos kurátor.

– Tönkretette a pincémet, elégette a muszlinkárpitomat, leejtett bennünket egy csapóajtóval. Ez egy szemét.

– Antioche, tudsz valamit felhozni a mentségére?

– Biztosan a családomból való – mondta Antioche. – Olvassuk a kéziratot!

– De a tűz? – kérdezte Serafinio.

– El fog aludni – mondta a Bőrnagy –, a muszlinkárpit teljesen éghetetlen, és valamennyi fadarab nem más, mint festett gipsz.

Biztonságban lévén, barátai kényelmesen elhelyezkedtek a sánta és kényelmetlen székeken, és készültek meghallgatni a kézirat felolvasását.

– Ha Nagygörcs itt lenne! – sóhajtotta Adelphin. – Egy kis rendet tudna teremteni!...

– Türelem – szólt a Bőrnagy. – Jönni fog. Értesítve van. Hallgatjuk!

A kézirat mintegy harminc, vajvágó zsinórral összefűzött megsárgult, foltokkal borított lapból állt. Az első oldal hiányzott, de a szöveg nem kezdődött, csak a másodikon.

Úgy indult, mint egy regény.

XXVIII. fejezet A kézirat olvasása

"...Jef Erdőrágó elszánt mozdulattal nyitotta ki Roux-Consilia busier felvonójának ajtaját, amely felvitte őt a hatodik emeletig, és elindult az irodákhoz vezető hosszú, linóleumpadlós folyosón.

Jobbra az első ajtón egy névtáblán a Tudakozó szó volt felírva. Jef elszánt mozdulattal nyitott be az ajtón, egészen úgy, mintha első lenne, ami által ő nyitott be elsőnek.

– Vízfő báró? – érdekődött."

Antioche itt félbeszakította a felolvasásban.

– Ez nagyon is az ő stílusa – jegyezte meg.

– Ez Vízfő bárótól van? – kérdezte a Bőrnagy. – Igen – mondta Antioche. – Az atyám volt...

"...A második ajtó balra – felelt az alkalmazott, aki eligazítói beosztását a telefonközpontosi funkcióval halmozta.

Jef egy mosollyal köszönte meg, és megállt a balra második ajtónál. Ezen nem volt semmilyen felirat. Csak egy 19-es számon akadt meg a szem, körülbelül 1 méter 65 centire a földtől. Három másodpercet habozott, majd kopogott. – Tessék! – felelt egy erélyes, rekedt hang.

Egy olyan embernek a hangja, akinek teljesen eltávolították a manduláit huszonhárom éves korában.

– Vízfő báró? – kérdezte Jef belépvén.

– Én vagyok – mondta az ember udvariasan felállva, hogy fogadja a látogatót, és ijedségében beütötte a térdkalácsát íróasztala középső fiókjának alsó élébe.

Báró Vízfő 1 méter 87 magas volt, szőke és sápadt. Csaknem mindig félig zárt szemhéja alatt kék szemei mindenkiben a mély agymunka benyomását keltették. Intelligens volt? Teljesen bolond? Nagyon kevés ember dicsekedhetett azzal, hogy biztos lenne benne. Magas, domború, kvázizseniális homlok egészítette ki ezt a részleteiben is tipikus egészet.

A báró a térdkalácsát dörzsölte, tompán dörmögött, és egy székre mutatott a látogatónak.

– Jef Erdőrágó? – kérdezte.

– Ön kitalálta – felelt a másik az előző nap postára adott kék boríték felé sandítva, amelyben a randevút rögzítette a báróval.

Amaz egy elegáns mozdulattal eltüntette a borítékot, és a jobb lábikrája külső felét finoman a bal lába térdére helyezte, majd határozott hangon jelentette ki:

– Kétmillió, egy fillérrel se kevesebb!...

A másik zavartan vakarta meg a fejét egyik kezével, amelyen a körmök látszólag teljesen tiszták voltak, s a Rennie, emésztést segítő gyógyszer mértéktelen fogyasztóira jellemző kis, sárga felfúvódások meredtek ki belőle.

– Nem akarom meghaladni az egymilliókilencszáznyolcvan-hétezret. Az nehézséget okozna nekem.

– Úgy látom, ön körülbelül rögzítette a dolgok értékét – mondta a báró gúnyos nevetéssel. – Tegyen hozzá hétszáz kiló pluszt, és el van rendezve a dolog.

– Essünk túl rajta – mondta sóhajtva Jef. – Egy csekket?

– Rendben – mondta a báró, aki egy csekkfüzetet húzott ki a zsebéből, és kiállította.

A két ember kezet fogott, és Jef elhagyta a szobát, magához véve a csekket.

Egyedül maradva a báró skolasztikus mozdulattal törölte meg a homlokát, és csengetett a titkárnőnek.

Csinos, pisze orrú szőke volt.

– Azor – mondta neki a báró odanyújtva a kék borítékot –, rakja el ezt a levelet, és hozza be nekem a 7509-es dossziét.

A báró, hogy grandiózus színezetet adjon vállalatának, a dossziéit 7508-tól számoztatta, és több mint egy esztendeje ez a módszer teljesen kielégítőnek bizonyult.

Báró Vízfő a hivatásos zsaroló művészetét gyakorolta. Jef Erdőrágó az utolsó áldozata, aki természetes kedvességgel, hiszékenységgel megáldott ember volt, folyékony higanyból készített nyakkendőtűt hordott, és soha nem mutatott semmiféle ellenállást megkopasztójával szemben. Annyira, hogy a tárgy, amelynek a visszavásárlását végezte, olyan természetű volt, ami csúnyán kompromittálhatott volna egy ragyogónak ígérkező karriert.

Másnap Jef szobainasa, aki szokás szerint jött, hogy felhörpintse vele a reggeli Pernod-ját, holtan találta a fotelben. Ujjai görcsösen fogták a borosüveg nyakát, amelyből éppen akkor kezdett inni, amikor a halál váratlanul lecsapott rá. Öngyilkos lett egy jól irányzott botütéssel.

A báró egy vadállat vigyorával mosolygott barlangjában, mint aki felfedezte, hogy bal felső szemfogát gipsszel tömte be egy sevres-i fogorvos, akit Henriette-nek hívtak.

Ezután hét évig elmerült az alvilágban."

XXIX. fejezet A kézirat folytatása

A felolvasás e pontjánál Antioche felkapta fejét. Angyali mosoly ömlött el jól rajzolt vonásain.

– Milyen mocsokházi! – mormogta, és gránát ajkain az átkok simogatásnak hatottak.

Aztán folytatta...

"...esett egész nap. Kén- és ózonízű eső, tapadó eső, amely kelletlenül vált le a zöldes ablaküvegekről, ahonnan a kékeszöld cseppek lustán csöpögnek, hogy összegyűljenek egy kővájatban, amelyet a szél türelmes munkája koptatott ki, meg a millepertuis-ok, ezek a kis kővájó bogarak, amelyeket az ember a párizsi kőzet kagylóiban talál. Az ablakban a holdtölte óta fonnyadó genárium hosszan megborzongatta sárgult leveleit, hogy hamarosan egy kvázivegetális álomba merüljön.

Az est közelgett. Az éjszaka árnyai sűrűsödtek a nyugati árokfolyosón, készen arra, hogy alámerítsék a várost álszent mályvaszín csendjébe.

Egy eltévedt taxi ment arra a sápadt esővízben, szánalmas kinézettel, amely kihangsúlyozta a rozsdát nikkelezett részein, és főleg horpadt karosszériáján mutatkozó leromlott állapotát. Lassan gördült, sárral fröcskölve be a falakat, az ablakokat és a közeli öreg korlátokat, a félkör alakú, kopott s a hosszú használat és a lelkiismeretes nevelés következményeként kifényesedett cipőkaparó vasakat, a fényüket kioltó forgalmi lámpa alatt, mely meg világította azokat.

Asszonyok széthullni készülő posztókabátba öltözve, melynek állapota kiolvasható a gombnyílásokból, a kabátujjakból, ahogy erőltetett vidámságot mutatva, ide-oda toporogva elárulják fiziognómiai nyomorúságukat; az emberek megkezdték a háború negyvenhatodik évét, és a rizspor hiánycikké vált.

Ezalatt az éj teljesen leszállt. A korlátoktól jobbra lévő kapu zajtalanul kinyílt. Egy hosszú, nyugtalan, ravasz alak, kinek vonásai kozmikus gonoszságot hordoztak, lassan ment előre a kapunyílásban. Hosszú, fehér, csontos újjú kéz telepedett könnyedén a csengőgombra, éppen hogy érintve, előbb habozva, majd hirtelen megnyomva.

Nem hallatszott semmi. Nem volt többé áram.

Veszett üvöltéssel egyenesedett ki az ember teljes alakjával a küszöbön, és ugrott lábával a sártisztító vasra. Tompa detonáció visszhangzott, és a hajlék az eltört üveg és az összetört gerendák zajával omlott össze. Sötét tölcsér füstölt ezután a helyén annak, ami néhány másodperccel korábban egy nyomorúságos odú volt.

A történtek nem leptek meg senkit. Annál kevésbé, minthogy nem volt ott senki; és majdnem minden szomszédos háznak volt sártisztító vasa.

A csillogó korommal beborított éjszakában egy borízű hang bugyborékolta nagyon régi idők egyik dzsessz-számát, miközben súlyos és bizonytalan lépések remegtették meg a nedves kövezetet. Egy alkohollal átitatott mákvirág ment hazafelé. Azóta, hogy az aperitifet újból 1,5 fokon mérték, a részegség esetének gyakorisága riasztóvá vált.

A férfi most azt bőgte:

Mindenfelől jön felém a fény...

Egy szerelem van a központi hálózaton

Talam, talam... az utolsó órámon...

Talam... lesz egy eredeti bőröm...

Semmi kétség. Báró Vízfő tért haza éjszakai körútjáról, és nem emlékezett már a szövegre.

XXX. fejezet A kézirat folytatásának folytatása

Ahogy közeledett a hetes számhoz, amelytől alig néhány pillanatnyi távolságban korábban ép ház állt, részegsége hirtelen elpárolgott. Alakja kiegyenesedett. Újból lopakodó, rugalmas tartást vett fel, mintha burmai dzsungelruhában lenne.

Megállt a sötétben, kezével a csengő után nyúlt, de csak az ürességet nyomta meg, s ez szöget ütött a fejébe.

– Ah! – mondta fogcsikorgatva – Caruso tette az övéivel!... Hatalmas villanylámpájának táncoló fénye megvilágította a füstölgő törmelékek káoszát.

– Gyerünk, meg kell találni benne a feljegyzést – sóhajtotta a báró. – Egy feljegyzést vagy másvalamit!... – mormogta a foga közt.

Eloltotta a lámpát, és elindult a szomszédos kapuhoz.

Energikusan megrúgta az ajtót, s egy kibukó mellű lány nyitott ajtót, kinek kerek arca körül rendetlenül lógtak vörös hajfürtjei. Az erkölcstelenség dohos szagát árasztotta ez az elveszett teremtés... máskülönben nem mindenki számára.

– Van egy zugod, ahol megalhatok? – kérdezte a báró.

– Jöjjön! – felelt a nő széttárva pongyoláját.

– Megyek utánad – mondta a báró, beszippantva a mélyről áradó nőstényszagot, majd buja képek tolultak fel szerzetesi agyában.

XXXI. fejezet Továbbra is a kézirat

Hajnalban kimerülve meghalt a lány. A báró nyugodtan elkészült a toalettjével, és a testet a parázsba vetette, amely előző este óta beborította a szomszédos ház romjait. Ezután csengetett.

Egy rongyos boszorkány futott be a hívásra.

– Jó napot, Jacob – mondta kedvesen a báró. – Hol van Caruso?

– Halott – mondta az öregasszony.

– A hülye! Tudtam – mondta a báró. – Hol van Fapárna?

– Halott.

– Balsafa?

– Lehúz egy kupicával Cenobite⁶-nál

– Eredj, keresd meg...

Az öregasszony kiment, maga után húzva ócska papucsát, melynek egyikén gyakorlatilag láthatatlan javítás volt.

Tíz másodperccel később Balsafa belépett. A báró szó nélkül kezet szorított vele.

Balsafa úgy húsz év körüli fiatalember volt, kifogástalanul vasalt tengerészkék öltönyben, égszínkék twil nyakkendővel és puhakalappal. Borvörös kesztyűt viselt. Semmi kétértelmű nem volt megjelenésében. Úgy nézett ki, mint aki Janson de Sailly-ből jött. Chanson de saillie,⁷ ahogy a lótenyésztők mondják, amikor a tüzes csődörök nyerítenek a kancák meghágása közben, vigasztalva őket, hogy ne féljenek egyes-egyedül az éjszakától a box fordulójában...

Valójában hatvanhárom éves volt, de gondosan titkolta korát. A báró minden óvatosságot és ravaszságot követelő ügyben felhasználta: e percekben vidékre küldte Balsafát, és teljes biztonságban cselekedhet, nem kockáztatva, hogy zavarja a szánalmas cinkostárs butasága.

– Balsafa – mondta a báró –, hozd be nekem a 7510-es doszsziét.

Balsafa kezével az alkóv mélyén levő XV. Lajos korabeli faragott akazsu bútor felé mutatott, ahol a báró az éjszaka szexuális ficánkolását folytatta. A harmadik fiókot fordította ki a sarkából, és egy kiváló minőségű vékony toalettpapírt húzott ki onnan.

– Ez elegendő lesz önnek? – kérdezte.

– Igen – hagyta helyben a báró, pantallójának jobb zsebébe dugva. – Most pedig add ide az ékszereket.

– Minden a legnagyobb rendben történt – mondta Balsafa a báró felé nyújtva egy maroknyi rubint, amelyekből a legkisebb is – latolgatta halkan – hatvankét karát.

– Ezt magamhoz veszem – mondta a báró, félretéve a kérdéses rubint.

Balsafa az ablakhoz lépett, és messzire hajította a megmaradt száznegyvenkilenc rubint.

– Csak nem gondolod, hogy átejtesz engem? – mondta a báró szúró pillantást vetve Balsafa babaarcára.

– Ne csináljon gyerekséget – mondta Balsafa. – Mennyi jut nekem?

A báró egy puma ugrásával és egy jól irányzott ökölcsapással vetette rá magát Balsafára, aki ernyedten terült el lábainál.

– Majd megtudod! – fejezte be nyugodtan.

Balsafa néhány másodperc múlva nehézkesen nyitotta ki a szemét...

– Elfelejtettem mondani főnök... – nyögte –, Cenobite beszélni akar magával...

Visszazuhant az ájulásba. A báró mosolygott, örömmel látta, hogy jelenléte mennyire felélénkíti alárendeltjeit. Egy fekete selyemsálat vett elő a kisbútor második fiókjából, megragadta kalapját, leakasztotta a könnyű esőkabátot, s a korláton lovagolva lecsúszott a lépcsőházba. A szintetikus rézgolyó, ami ennek alsó végét díszítette elhajolt, és leesett a báró megérkezésekor. Néhány kecses ugrással áthidalta a távolságot, amely elválasztotta a rosszhírű kabarétól, hol a méltatlan személy – ahogy Cenobite-ot nevezték – keverte a nevenincs mixtúrát dudafából készült bárpultja mögött.

A báró belépésekor a nevetés és a vaskos tréfálkozás mennydörgő lármája, amely majd szétvetette a pince szűk válaszfalait, teljesen abbamaradt. A csodálat moraja hangzott fel, mert e különös személy gigantikus termete mély benyomást keltett a minden érzékenységtől megfosztott lényekben.

– Van valami mondanivalód számomra, báró? – kérdezte Cenobite, hogy elterelje a gyanút.

– Igen, gyere erre! – mondta a báró belemenve a játékba.

A helyiség egyík sarkában helyezkedtek el, szemben a fallal, amelyre egy ügyetlen kéz széndarabbal rajzolta fel Guise herceg felakasztását 1789-ben, a Rendek Tanácskozása alkalmával.

Tehát mialatt ők tanácskoztak, s körülöttük kiújult a beszélgetés, Cenobite ismertette a Tervet...

Pontosan abban a pillanatban, amikor a báró a leglényegesebb információkat megkapta, amelyek nélkül a vállalkozás biztos bukást szenvedett volna, száraz detonáció csattant a boltívek alatt, és Cenobite visszaadta gonosz lelkét az ördögnek, miközben testének maradványai a földre zuhantak.

A báró megragadta a revolverét, lelőtte az ezerwattos lámpát, amely megvilágította ezt a borzalmas színteret. Majd átugorva a sötétben tolongó, zavarodott tömegen, az ordítások és üvöltözések közepette sikerült elérnie az ajtót, és eltűnni a homályban, mert hét óra telt el azóta, hogy átlépte a bár küszöbét..."

XXXII. fejezet Még mindig a kézirat

"Szellőszárny, a híres detektív aznapi százhetedik pipáját szívta paliszanderlapokkal díszített íróasztala mögött, amikor parancsoló csengetés hallatszott. Anélkül, hogy abbahagyta volna a pipázást, óvatosan felemelte az íróasztala jobb oldalán trónoló iratosztályozó tetejét. Egy műszerfal tűnt elő, és egy kis zöld lámpa háromszor felvillant. A mutatók mozdulatlanná váltak a műszerfalon. Szellőszárny néhány gyors jegyzetet készített, és megnyomott egy kis fehér gombot a mutatóujjával. Üvöltésére – mert körömágygyulladása volt – egy szolga sietett be.

– Engedje be őt, Rühkaparó – szólt Szellőszárny.

– Értettem, főnök – mondta Rühkaparó szabályosan tisztelegve, mert megőrizte beosztását a városi utcaseprők soraiban, paramilitáris szokásaival együtt, és kifejezett gyűlöletét a kutyákkal és lovakkal szemben. Néhány másodperc múlva báró Vízfő lépett be.

– A híres Szellőszárnyhoz van szerencsém? – kérdezte olyan hangon, mint amit suszterdikics vágott ketté.

– Személyesen... báró Vízfő – felelt a detektív. A báró ajkán könnyű kis mosoly jelent meg.

– Ön most kétségtelenül meg fogja mondani csaknem milliméterre a testmagasságomat – szólt gúnyosan.

– 1 méter 87 centi – felelte Szellőszárny enyhén elpirulva.

– Az ön kis készüléke nagyon jól működik -jegyezte meg a báró. – Nos, akkor nincs értelme megtudnom, hogy a mellbőségem 1 méter 22 centi, és negyvenhármas cipőt viselek. Mindezt tudom.

– Mondja meg inkább, hogy ki ölte meg Cenobite-ot? – tekintete kifelé kalandozott, ahol a reggeli nap fénye ragyogta be a fákat.

Szellőszárny ablaka mindig tárva volt.

– Végtelenül sajnálom – mormogta Szellőszárny. – Ez tévedés.

– Ön az, akit Rühkaparónak meg kellett ölni...

Élénk mozdulattal meghúzott egy kallantyút, amely alig haladta meg az íróasztal sima felületét. A háromszáz kilós bronzcsillár egy másodperccel korábban mozdult el a báró feje felett, és széttört a földön. A báró a másik oldalon volt.

– Önnek sok baja lesz velem – jegyezte meg egyszerűen, letörölvén a vöröslő izzadságcseppet, amit a harag pergetett halántékára.

Néhány pillanatra csend támadt. A két ember szó nélkül figyelte egymást.

– Ön páncélból van. Társuljunk.

Egy köteg bankjegyet nyújtott át a bárónak, ami – köztünk szólva – húszmillió rupi volt. Ez törvényes pénz azóta, hogy Raton Gandhitól félve mindenki áttért a buddhista vallásra.

– Helyes – felelt a báró. – Akarja hívni Rühkaparót? Zsebre dugta a bankjegyeket.

– Szívesen – kapott rajta a detektív. – Különben is háziszolgát kell cserélnem.

– Rühkaparó – szólt Szellőszárny –, akaszd vissza a csillárt! Az nagy üggyel-bajjal végrehajtotta. – Most vessél keresztet!

A szolga keze alig hanyatlott le, a lövedék pontosan a szívét találta el. Egy bizarr kiáltást hallatott, ami a huantmacska ordítására emlékeztetett, s a földre rogyott.

– Ön majd eltakaríttatja – mondta a báró. – Térjünk a tárgyra.

– Hol van most ő?

– Ismeri a Touamotou szigeteket? – kérdezte Szellőszárny. – Csukott szemmel is odatalálok.

– Nem, ez nem az. Kár. Borneóban van. Kétszáz méterre délnyugatra, a Malikopi hegycsúcson.

– Ez éppen a sziget közepén van – jegyezte meg a báró.

– Igen – felelt Szellőszárny –, kap cigarettát és önjáró löveget.

– Tökéletes – helyeselt a báró. – Holnap indulok. – Az késő!

– Miért?

– Gyorskocsi már ráállt az ügyre – vallotta be Szellőszárny."

XXXIII. fejezet A kéziratnak nincs vége

"– Ah! Már értem! – mormogta a báró.

Ugye? Ez komoly dolog!

– De ki ez a Gyorskocsi?

– A régi társam. – Ön társult?

– Tíz perccel ezelőtt – sóhajtotta Szellőszárny –, de ön jobban tetszik nekem.

– Ezt megértem – mondta elbizakodott képpel a báró.

– Igen! Ez egy vadállat. Eltörte egy csilláromat. Kemény koponyája van!...

– Ez egy barom! – hagyta helyben a báró. – Gondolom, az előcsarnoki csillárról van szó.

– Úgy van! – helyeselt Szellőszárny –, ami még ötven kilót nyom.

– Szeretném megismerni ezt a Gyorskocsit... – dünnyögte a báró. – Kibelezném azt a mocsok, részeges, álhollandi irháját.

– Holnap látni fogja. Ugyanazzal a hidroplánnal megy, mint ön.

– Akkor ez nagyon kényelmes lesz – helyeselt a báró

– De megbocsásson, nekem most az indulásra kell gondolnom. Kezet szorított a detektívvel, és eltávozott."

XXXIV. fejezet Közjáték

A Bőrnagy figyelmesen hallgatta, s e pillanatban felemelkedett, hogy megkeresse Serafiniót, aki nem sokkal előbb kiment. Habozás nélkül azon helyiség felé tartott, amelyről tudta, hogy patkányok választották lakóhelyül, és ott Serafiniót görcsösen rángatózva, hasra fekve találta.

– Majdnem pontosan a lyukon – jegyezte meg a Bőrnagy.

– Ez nem az – mondta Serafinio –, de egy patkány benn maradt. Nem hagy békét nekem. Még egy perc, és vízbe fojtom.

Amikor végre megszabadult, mindketten visszatértek hallgatni a folytatást, és Antioche, aki várta őket, újra kezdte a felolvasást:

"Báró Vízfő lement a lépcsőn, mely a behajózási helyre vezetett. Beugrott egy kis narancsszínű bárkába, melynek feladata volt az utasokat a titkos hidroplánhoz szállítani. Szelíden ringott hosszú úszótalpain, s lágy szellő muzsikált a főárboc kötélzetén. A fűzfák szürkészöld levelei melankolikus hangjegyeket csempésztek a tájba. A folyó lustán folyt, a nagy medence vizei megborzongtak a pajzán levegő könnyű csiklandozásától. A nap már élénken sütött.

Ahogy a bárka megközelítette a hidroplánt, a báró kiszúrt egy, a világos vízben eltűnt fejet. Majdnem ugyanabban a pillanatban felrobbanva repült darabjaira a bárka, és orra bukva szinte azonnal elmerült. Az ember, aki a gránátot dobta, törött nyakkal csúszott az úszótalpakra, ahová a báró kérlelhetetlen vaskeze odaszegezte a hirtelen felbukkanót.

– Te dög! – mormolta Vízfő a vízben lubickolva.

Előhúzta automatáját, és feltámasztott helyzetben, mint a vásárban, lelőtte a pilótát, a megfigyelőt és a rádióst, akik egymást követően dugták ki a fejüket a pilótafülkéből.

Ebben a pillanatban egy lövedék súrolta bal arcát, és lapult el tompa csattanással a hajótesten.

– Ah! – dörmögte a báró az úszótalp tartólábának fedezékében. – Gyorskocsi megkezdte az ellenségeskedést.

Semmit se lehetett látni. Egy fűzfából könnyű füst tört fel.

– Szegény Gyorskocsi! – rikkantott a báró. – Megint egy hidroplán, amit nem tudtál elfoglalni.

Hihetetlen fürgén megragadta a másik úszótalpat, és a hajótest védelmében sikerült elérnie a gép belsejébe vezető ajtót.

A betolakodók hullái három baljós »paccs« csobbanással süllyedtek a medence vizébe, ahol az elektromos halak (gymnote electrique) és carchariasok kezdték rögtön felfalni őket.

A »flying girl«, akit az utasok ellátására helyeztek oda, szőke fejét hátravetve egy fotelben pihent. A báró szájon csókolta, anélkül hogy az felébredt volna, és megállapította, hogy rúzsának streptococcus íze van, majd a pilótaüléshez ment.

Alig észrevehető duruzsolással a repülőgép felszállt.

– Gyorskocsi nem állt feladata magaslatán! – jegyezte meg a báró, aki legalább egy kis géppisztolysorozatot várt, de nem látott semmi ilyet.

Kétezer méter magasságban a báró hirtelen észrevette, hogy egy ezüstszürke vadászgép közeledik sebesen. Megnyomta a jobbján elhelyezett csengőgombot.

– Florence, drágám – mondta a szőke gyermeknek, aki felébredt –, hozzon nekem egy koktélt.

Amaz visszatérvén egy paradicsomdzsúszt hozott. A báró egyhajtásra megitta a felét, és megállapította, hogy vértolulása van.

– Ez rajtaütés! – jegyezte meg.

– Alésia, Makkabeus Judás általi bevétele előtt van – mondta Florence, aki felhajtotta a szoknyáját, hogy megigazítsa harisnyáját.

A báró egyik kezével kormányozott, másikkal markolászott.

– Tarts ki, drága, én kidobom a nehezéket, hogy elhagyjuk ezt a kellemetlenkedőt!

Attól kezdve, hogy a hidroplán megkönnyebbült húsz homokzsáktól, egy csodálatos lendülettel a felső atmoszférába emelkedett, ahol kitárta a vad fedőszárnyakat és a szeleknek a ragyogó tollazatot. A vadászgép egy pillanatra lemaradni látszott, de hamarosan újból megjelent a báró látómezejében.

– Meg fogjuk támadni – mondta végül. – Ez a Gyorskocsi fáraszt engem...

– Gyorskocsinak hívják? – kérdezte Florence.

– Nem! Egyik embere vezeti. Hamarosan hullának fogják hívni – mondta a báró gúnyos nevetéssel, s ez oly kísértetiesen hangzott, hogy a szőke stewardess meglepetésében csuklott egyet, amit a báró rögtön elállított egy, a központi idegrendszer megfelelő területére irányított masszázzsal.

A hidroplán váratlan gyorsasággal teljes fordulatot hajtott végre, és hirtelen szembe találta magát a támadó géppel. A felfüggesztett motor beindult a szárnyak alatt, és a gép, amely részeg hernyóhoz hasonlóan szédítően zuhant, miközben a szárnyak egy különös autorotációs mozgástól erőre kaptak, lustán, spirál alakban ereszkedtek le. Az ezüstszínű repülőtest csendben belemerült a felhőkbe.

– Jól célzott – mondta Florence egy második koktélt hozva a bárónak, aki azt öröme jeléül kiöntötte a pilótakabinból.

A hidroplán, lévén régi modell, körülbelül óránkénti 800 kilométeres sebességgel húzott el. A belső hőmérsékletet a hengerpárnagáz-radiátor kellemesre temperálta. A báró mesterien vezetett.

A nap minden incidens nélkül telt. A rádió minden háborús újságról informálta a bárót. A készüléknek régóta volt egy speciális gombja, amelyet elég volt forgatni, hogy hallani lehessen a legújabb közleményeket. Minden órában kiegészítették újabbakkal. A szívbeteg személyeknek bizonyos készülékek arra voltak beállítva, hogy képzelt és optimista kommünikéket adjanak, és mindennap délben bejelentsék a békét. Az egész dologgal meg voltak elégedve a hallgatók.

– Most bevágnám a szundit! – mondta a báró úgy este hét óra tájban, nem minden vulgaritás nélkül.

Gyorsan behabzsolta a finom falatokat, melyeket Florence készített, és nyugodt álomba merülve gömbölyödött össze a fotelben, lévén hogy a készülékeket beállította, és nem volt többé szükség foglalkozni velük."

XXXV. fejezet És még néhány oldal...

"Amikor fényes nappal a báró megpillantotta Borneót, a gép orrát a Malikopi felé irányította, amely magas, sziklás csúcsával tűnt elő a fénylő lombozaton át a zavaros dzsungelből.

A hegycsúcs felett széles spirált írt le. Kevéssel ezután két ejtőernyő nyílt ki, aztán egy harmadik, amelyre fel voltak akasztva a báró súlyos bőröndjei, melyeket előző este titkon odaszállítottak a hidroplánhoz. A gép hamarosan zuhanó forgásba kezdett, és szétzúzódott a földön a növénydarabok és acetiléntől felpuffadt gombák között.

A báró és Florence földet értek, és kiszabadultak a könnyű selyem ejtőernyő ráncaiból. Miután tájékozódtak, a báró egy bozótosba vezette társnőjét, és ott utoljára elégszer megerőszakolta. Ezután kihúzta revolverét, és végzett vele, majd elment, hogy megkeresse a bőröndjeit, amelyek fennakadtak egy törpe lekvár fa alacsony ágain."

XXXVI. fejezet Még nyolc oldal

"A vöröslő föld kis hegyecskévé emelkedett a gödör két oldalán. A báró két nap óta megállás nélkül ásott, és elérte a harminckilenc méter mélységet anélkül, hogy megtalálta volna azt, amit keresett.

Az izzadság patakokban folyt a homlokán, a kegyetlen trópusi naptól bronzszínű lett. Izmos karjaira könyékig tapadt a vörös föld. Izzadságcseppek gördültek le halántékáról és arcáról, s a földre hullva kis sártócsát alkottak. A repülőgép orrának egy darabjából a báró ásót eszkábált, mert azt elfelejtette betenni a bőröndjébe. A barkácsolt szerszám különleges karizmainak köszönhetően csodákat tett.

A 45-dik magaslati ponton a fémszerszám szárazon csengett a sziklán. Gyorsan megtisztítva a kő felszínét, a báró egy megsárgult acélkarikára bukkant. Két kézzel ragadta meg, és hatalmas erőfeszítést kifejtve a karika a kezében maradt. A kőben így egy lyuk keletkezett. Bedugta a mutatóujját, és felemelt egy masszív kőtömböt, amely egy óriási nyílást takart el, ahol zöldes mangrovelépcsők voltak láthatók, nem lehetett tudni róluk, hogy milyen sötét mélységek felé vezettek.

– Ez egy csapda az ostobáknak – gondolta a báró –, ezzel nem fognak meg.

Megragadott egy szikladarabot, a mélységbe dobta, amely az aknába hullott. Negyedóra múlva fojtott csattanás zaja ért a füléhez.

– Tévedtem – korrigálta önmagát gondolatban a báró. – Gyerünk!

Bedobta két bőröndjét a szűk nyíláson. Mielőtt útra kelt leszállni, meggyújtott egy mécsest, amely már néhány perccel előbb is nála volt ásás közben. Gyorsan lezárta a kővel az aknát a feje felett, és fülsiketítő dübörgés közben tizenöt-húsz tonna építési föld omlott a nyílásba, amelyben kezdett a mélység felé haladni. A báró egy erős, csökkentett súlyú gázlámpát csatolt az övéhez. Minthogy az csak tizenhét kilót nyomott. Sikerült vele olyan füstöt csinálni, hogy képes lett volna tizenegy hétszáz tonnás teherhajóból álló konvoj kitörését elősegíteni egy vak és rosszul kiképzett tengeralattjáró megfigyelőjének látóköréből.

A báró hamarosan leakasztotta, és a levegőbe dobta a lámpát, ahonnan néhány pillanat múlva a fejére esett.

Nem egészen egy óra múlva a báró eljutott a létra végéhez, és kezével függeszkedett az űr felett. Habozás nélkül újra felhúzódzkodott. Csuklójának erőfeszítésével teljesen visszanyerte helyzetét, és lábaival becsúszott egy szűk föld alatti folyosóba, amely két méterrel az utolsó akadály felett kezdődött.

Elégedett rikkantást hallatott, felugrott, előrerohant, s erősen beütötte a fejét egy tégla válaszfalba, mert a föld alatti árok hirtelen meredek szögben jobbra fordult.

A báró egy Sloan nevű gyógykenőccsel átitatott fehérneművel dörzsölte be a daganatot, beszórta a horzsolást liszttel és mustárral, majd folytatta a gyíkéhoz hasonló előrehaladását. Még nem töltötte be a tizennyolcadik évét, amikor már fejlesztette ezt a képességét. Amikor pedig tizenkilenc elmúlt, úgy látott a sötétben, mint a macska a hegedűben, s ez most lehetővé tette, hogy nagy sebességgel haladjon előre.

Kilenc kilométer után megállt. Kezét hátrakulcsolta, hogy megvizsgálja a terepet. Egy fából készült tárgyat vett észre, rögtön felismerve, hogy azt gyantás mata-hari fából csinálták. Konzuli öngyújtóját lángra lobbantva folytatta útját, élénk fénnyel maga előtt.

– Közeledek... – mormolta, mert a hetedik érzéke azt súgta, hogy közel jár a célhoz."

XXXVII. fejezet Ez minden

A kézirat itt megszakadt. Innentől a vége olvashatatlan. Vörös foltokkal bemocskolva, amelyeken a négy cinkos hamar felismerte a poloska váladékát. Még előtűntek szakadozott mondatok az elrongyolódott utolsó lapon néhány centiméterre az alsó szélétől. Antioche hézagosan olvasta:

"... a barbarint... eljegy... ajándékba... dták... cím... Szépizétől... rögtön szakítva... partit... gyalázatos rivális... bosszú... fiú... szulta apját..."

Csend telepedett rájuk. Adelphin előbb elsápadt, aztán fehér lett, mint a barettsapkája, melynek oldalán a kis farok úgy görbült meg, mintha bocsánatért könyörögne bíráitól.

– A dolog világos! – mondta a Bőrnagy. – Adelphin, ön az apja nevét viseli?

– Igen – mondta Adelphin. – Atyám, ez a pirított disznózsír mosolyú hős dugta el hatvanhét éves korában.

– Ő?

– Nem, az anyám...

– Ez egy kicsit megbocsátható – mondta a Bőm agy –, kivált, ha önhöz hasonlít. Így az ön anyja halálakor hagyományozta önre a barbarint?

– Igen – dünnyögte Adelphin.

– És önnek sohasem támadt az a gondolata, hogy megkérdezi tőle az eredetét?

– Én mindent tudtam! – mondta Adelphin, akinek elrévedő szemei szédületesen forogtak üregükben, olyan zajt csapva, mint egy tányér.

– És azt is tudta, hogy Antioche Tambrétambre Vízfő báró fia volt? Az ön édesanyjának korábbi vőlegénye?

– Nem! – vörösödött el Adelphin. – Esküszöm rá! Akkor rögtön megöltem volna!...

– Az ön édesanyja miért nem adta vissza a barbarint Vízfő bárónak? – kérdezte ismét a Bőrnagy, aki, úgy látszik, nem értette meg Adelphin ordítását, de akinek a keze kabátja jobb zsebébe mélyedt.

– Mert ez egy szép barbarin volt, és jobbnak látta megtartani – vigyorgott gúnyosan Adelphin. – Anyám még azt is megkísérelte, hogy megmérgezze a bárót... és én is, amikor nagyobb lettem... hatéves koromban... megpróbáltam megitatni vele a ciánozott csokoládét.

– Ön látta tehát őt?

– Tudtam, hol található... – dörmögte Adelphin. – Egy hirdetés az Ami du Peuple-ben elég volt hozzá.

– Értem – mondta Antioche. – Elvesztette az én szerencsétlen atyám nyomát, attól kezdve, hogy az Ami du Peuple nem jelent meg többé.

Ebben a pillanatban egy lövedék röpült ki annak a fotelnek a mélyéből, ahol a Bőrnagy néhány perce szundikálni látszott. Átjárta Adelphin bal szemét, és a koponyaalap oldalsó hajlatában (repli laterál du sphenoide) megülve teljesen megbénította a gégefőben (croco aryténoidiens) a hangszálakat, megfosztván Szépizé grófot a beszélőképességtől. Minthogy azonban már meghalt, ennek többé semmi jelentősége nem volt.

– Az igazságtétel megtörtént! – mondta Serafinio.

– Egy ilyen csatornatöltelék – zárta le a Bőrnagy – nem érdemelte meg, hogy tovább éljen. Most pedig Antioche, meg kell találnunk atyádat.

– Közbevetőleg – kérdezte Serafinio – meg tudná mondani nekem, hogy ki volt Ágyvizely bárónő?

– A báró egyik régi nője, természetesen – mondta a Bőrnagy. – És a rhisostomus?

– Borneóból hozták – mondta Antioche. – Egy jégtartó hólyagban. Akkor még egészen kicsi volt. Furcsa egy állat. Gondoltam, hogy régóta halott. De hogy az ördögbe került atyám a bayonne-i régióba?

– De kicsoda? – kérdezte Serafinio, aki nem volt valami gyors felfogóképességű. – Tehát arról az aggastyánról van szó, aki azt a veszélyes ugrást csinálta?

– Az Vízfő báró! – állapította meg a Bőrnagy. – És most induljunk megkeresni.

Ezalatt Serafinio gondterhelten ráncolta homlokát.

– A tőzsde nyugtalanítja? – kérdezte udvariasan Antioche.

– Nem! – mondta Serafinio Alvaütő. – De meg kell önnek mondanom, hogy anyámat Katrina Gyors Kocsinak hívták... A nővére volt...

– Atyám ellensége nővérének a fia! – üvöltötte Antioche. – Meg fogom ölni!

– Óh, óh, jaj! – siránkozott Serafinio. – Ellenség... őt soha nem zavarta nagyon... ő volt az, aki a kis rephajóban ült... az én szegény agybátyám... A félelem meglágyította az agyát.

Antioche Tambrétambre ártatlan szemei zöld fényt sugároztak, és démonok mozgolódtak sapkás koponyájában. Kezeit előrelendítette, és begörbített ujjaival torkon ragadta Serafinio Alvaütőt. Aztán bal mutatóujját bemélyesztette a szemébe, és ez a mutatóujj – borzalom! – a másik szemgolyóból bújt ki. A boldogtalant így az orránál tartva, jobb kezével nagy karomcsapásokkal a kezétől a hasáig és a felső combjáig szétszakította.

Végül egyetlen vágással leszakította Alvaütő egész nemi szervét, s a szájába nyomta, majd messzire hajította a holttestet. A "szivart szívó" test ott maradt. A meggyalázott ordítása még visszhangzott a Bőrnagy koponyájában, aki csendesen hányt egy vázába.

– Embereld meg magad – monda Antioche –, ez egy aljas gazember volt.

– Tudom – mondta a Bőrnagy –, de Adelphin aperitifjei jutottak eszembe.

– Most pedig arról van szó, hogy megtaláljuk a papát – mondta Antioche.

XXXVIII. fejezet Az eltűnt báró keresése

A két barát ezután kezet mosott egy karamellből faragott füles kancsóban, amely egy élénkpirosra festett empire ruhásszekrényen trónolt, és beletörölték Alvaütő ingébe, melynek foszlányai szétszóródtak a helyiség minden sarkába. Aztán megragadták a hullákat, mindegyik egyet-egyet, és a konyhába mentek, ahol egy tökéletesített elektromos szeletelőt találtak. A foszlányokra szeletelt testeket ezután a vécécsészékbe dobták, és meghúzták a lefolyót.

Ez a gyakorlat bevett szokás volt, és sokban felette állt a divatjamúlt meszesgödörnek és a kazánnak. A vécélehúzóval együtt jártak az ázott jeges tekintetek, amelyekkel ellenőrizni lehetett a hús normális lefolyatását.

A jó cselekedet megtörtént, a Bőrnagy és Antioche leszálltak a pincébe.

XXXIX. fejezet Lásd az előbbi címet

Helyesebben szólva szándékukban állt lemenni a pincébe, mert a rhisostomus vére most megtöltötte a helyiséget folyékony tömegével, amely kissé alvadt és borzalmasan büdös volt. A fekete lében félig elmerült muszlinkárpit lehangoló látványa nagyon izgatta a Bőrnagy érzékszerveit, akinek zord külseje érzékeny lelket takart. Visszahőkölt, tántorgott, és Antioche-nak alig volt ideje egyik karjánál elkapni. Minthogy keményen tartotta a karját, a katasztrófát elkerülték. A Bőrnagy nem tudott úszni a rhisostomus vérében.

– Menjünk fel – javasolta Antioche. – Elmegyünk, keresünk egy pumpát, hogy kiszivattyúzzuk a pincét, aztán egy kőművesért, a falakat megjavítani, és egy kétéltű autóért, hogy megkeressük a papát...

– Ha kiürítettük a pincét – tiltakozott a Bőrnagy –, nem lesz szükségünk csónakra!

– És ha másik pincébe kell menni? Akkor? – tamáskodott Antioche. – Gondolj arra, hogy víz van. Hogyan élt volna a rhisostomus víz nélkül itthon?

– A te spekulációd hiábavalóságának bizonyítéka, hogy az a rizoizé kimúlt – felelt a Bőrnagy kimutatva rosszhiszeműségét.

Újra felmentek, és mindketten az alsó ajtó felé indultak, amelyen néhány perccel korábban a Cadillackel átgurultak. Az még mindig ott várta őket a folyosón.

Fenséges idő volt. Az eső zuhogott Sceaux-ra, de nem úgy Bayonne-ban, amely kellemes időjárásnak örült. Az iszalag maga megmaradt, mint a mandarin ezen a tropiko-mediterrán szélességi fokon, szünet nélkül végigsöpörve óceáni áramlásoktól, amelyek a Kanári-szigetekről, ebből a lágy fészekből áporodott ájert hoztak. A nap keményen verődött vissza a kikötőkövekről, amelyek fokozatosan besüllyedtek... de lehet, hogy csak a dagály volt az, ami emelkedett.

Csinos, egészen fehér hajók, egészen barna vitorlákkal és mulatságos tengerészekkel könnyed táncot lejtettek a zöld víz felett, ahol Japánból való rákok jöttek ki kerek, fehér fémdobozokból, szokásos tartózkodási helyükről (vörös címkével), s incselkedtek a bennszülött rákocskákkal. Egészen kivételes idő kellett ahhoz, hogy ezek a Japánból való rákok elhagyják dobozaikat, és egyedül ez a jel engedte megérteni, hogy valóban kivételes idő volt.

A kikötőben kicsi volt a forgalom, de a zűrzavar nagy, mert P. és O. tizenkilenc steammere, akiket a vihar kikergetett a gascogne-i öbölből, a medence nyugodtabb vizében kerestek menedéket. Az utasok kihajóztak, és nem találván teát, rögtön behajóztak ismét, ami több-kevesebb zűrzavart okozott.

Antioche és a Bőrnagy, akik a sűrű tömegbe keveredtek, erőteljes könyökcsapásokkal törtek maguknak utat a sétálók között. Elhatározták, hogy pihennek egy darabig, mielőtt hozzálátnak a kereséshez, és egy nyugodt sarokba igyekeztek. Egy kis teabolyda, ahogy a thébaiak mondták, akik ismerték ott egymást.

Egy vizeszöldre festett bárka ragadta meg a figyelmüket. Komfortos külseje volt, és szőrrel tömött párnagarnitúrája megfelelőnek látszott arra, hogy fenekükkel megtiszteljék. Egy lánc lógott a hajóorron, amely falba rögzített karikával volt a rakpart gránitfalához kötve.

Öreg, torzonborz hajú belga tengerész elomolva szunyókált egy finom, ezüsttel hímzett krumpliszsákon. Az élénkítő rúgás felsőajkára kiülő széles mosollyal keltette fel.

– Eladó a bárkád? – kérdezte a Bőrnagy.

– Carajo! – dörmögte a belga. – Hasta la vista de mujer con corazon! Muy bien, senor, dos pesetas.

A Bőrnagy, aki beszélt belgául, tökéletesen megértette, hogy az ember hosszú ideig élt az Egyesült Államokban, és gyorsan ugyanazon nyelven felelt neki.

Tíz hosszú perc kellett hozzá, hogy az üzlet megköttessék, és a Bőrnagynak nagy összeget kellett kiadnia. Minthogy nála volt Adelphin tárcája, nem grimaszolt, csak amikor kevéssel később meglátta, hogy az üres.

Elnyúlva a bárka párnáin Antioche és a Bőrnagy egymást váltották a kormánynál. Óvatosságból a kikötőfal karikájához csatolva maradtak.

Este tíz felé Antioche a szárazföldre ment, hogy mamot keressen, ami egy egészséges és tartalmas táplálék, ha elég van belőle. Szereznie kellett egy negyven-ötven lóerős kis motort is, mert a Bőrnagy félt, hogy a szél alábbhagy.

Salomon Kohn shipchandlernél Antioche megtalálta, amit akart. Visszatért, hét kiló mamot és tizenkét kanna benzint cipelve.

Salomon személyesen követte az Antioche által vásárolt elektromos kormánylapáttal, amelyhez hihetetlenül olcsón jutott.

A három ember felszerelte a gépet a bárkára, ügyelve arra, hogy elég magasra legyen rögzítve ahhoz, hogy a törékeny és bronzból készült hajócsavar semmi esetre se érjen a vízbe, mert elrozsdásodhat.

Ezután Antioche és a Bőrnagy egyetértő kacsintással belelökték Salomont a kikötő medencéjébe, mert meg akarták bosszulni Napóleonnak az angoloktól elszenvedett sérelmét, amikor is a Nesle Toronyba száműzték. A víz alacsony volt, és ők hagyták a sárban tocsogni, mert lopni kellet volna egy emelőcsigát a kihúzásához, meg teljesen igazságtalan lett volna egy védtelen emelőcsigát ellopni.

Amikor sikerült kievickélnie a vízből, Antioche és a Bőrnagy gonoszul gúnyolódtak vele, értésére adva cselekedetük okát.

– De hisz én nem vagyok angol!... – siránkozott a tag, jobb zsebéből előhúzva egy maroknyi puhatestűt, amit az emberek bokszolókagylónak hívnak.

– Nos akkor – mondta finoman a Bőrnagy ártatlan arccal túrva az orrát –, hogy van az, hogy ön shipchandlernek nevezi magát?

– De az nincs kiírva az én boltomra! – mondta a boldogtalan Kohn. – Az van, hogy "Alkatrészek hajókhoz".

– Akkor tehát véletlen az is, hogy tizenkilenc stéamer – íme, még egy angol szó! – jött P. és 0.-tól a kikötőbe? S az is véletlen, hogy ezen a napon voltak "Alkatrészek hajókhoz?" Angol hajókhoz, mi? Piszok!... Áruló!...

– Önök bonapartisták? – kérdezte élénk érdeklődéssel Salomon.

– Miért? Én nem Bonapartéról beszéltem! És önt leszarom! – fejezte be a Bőrnagy vad gúnnyal, ami elég szokásos volt nála.

Salomon nem erősködött tovább, hálálkodva mondott köszönetet, és visszatért a boltjába. Antioche és cimborája mindent rendbe raktak, és nem várva tovább elaludtak a bárka úszópadja alatt, miután azt betakarták a megfoltozott vitorlával, hogy megtévesszék a kíváncsiakat, akik így egyszerű kempingsátornak hihették.

XL. fejezet Bolyongások

A következő nap hajnalán a Bőrnagyot a caillebotis⁸ savanyú éneke ébresztette fel, amely szárnyait kiterjesztve a szélben huhogva figyelte a parafa dugók víg táncát a medence hullámocskáin. Időről időre látni lehetett egy caillebotist, amint nyílként zuhan a vízbe, majd kevéssel utána felszínre emelkedik, csőrében egy szerencsétlen, a sok légi rácsapástól már elmorzsolódott parafa dugóval. Az őrnagy lábainál fogva húzta Antioche-t, és a vízbe dobta, hogy jobban felébredjen. Aztán egy kis tüzet gyújtott a bárka mélyén, hogy barátja megszárítkozhasson, ha felszínre kerül, ami nem késett, mert Antioche testsűrűsége alatta maradt az 1. fokozatnak.

– Mit eszünk ma reggel? – kérdezte Antioche, már megszárítkozva.

– Ezt a kövér caillebotist – felelt a Bőrnagy egyetlen revolverlövéssel leszedve egy nagyon zsíros egyedet, mely alig hatvan méterre repült el a fejük felett.

A madár, csőrével előre a bárkára hullott, és felnyársalta magát egy kis fanyárson, melyet a Bőrnagy előzetesen faragott ki egy gyakorlólövedék szilánkjából, melyet kétségtelenül a bárka előző tulajdonosa szedett össze. A madár feje sokkal nehezebb volt, mint a fara, ami csak egy kis szelet tartalmazott, és ezt a különlegességét használta ki a Bőrnagy, aki nagyon tisztában volt az emlősök erkölcsével.

A nyárs a tűz fölött egy kis csapocskával volt ellátva, amit a Bőrnagy a másik végéről, a benzinkannákból táplált, eltávolodva ily módon a parázs közeléből, hogy minden veszélyt elkerüljenek.

Három óra múltán az állat pirosra sülve elrepült; és a Bőrnagy kénytelen volt rávetni magát azokra a puhatestűekre, amelyekkel a bárka külső fala hál' istennek bőségesen el volt látva. Antioche inkább a mamot választotta és négy nagy szeletet eltüntetett belőle, s ettől olyan beteg lett, mint egy ló.

Étkezésüket így befejezve a két barát lekapcsolta a karikáról, a bárkát a kikötő falához rögzítő láncot, felszedték a horgonyt, és – hopp! Fordulás! A sebességmérő pedig jó szelet mutatott.

Ezen a reggelen egy kicsit hatástalan északkeleti és negyed-déli szellő fújt, és a Bőrnagy a kormánymotor propellerét a vitorla felé fordította, hogy kiegészítő szelet csináljon. Aztán mindkét kezével megragadta a villanymotor két oldalát. Antioche élénken ütögetni kezdte könyökcsontjával, és az áramlattól segítve a motor nyílként húzott előre. Elsőrendűen fontos volt takarékoskodni az üzemanyaggal, amelynek a súlya önmagában is nehezéket alkotott, megakadályozva, hogy a bárka orra a föld felé billenjen.

Néhány óra alatt a Bőrnagy és Antioche kétszáz métert tett meg a parttól, és tisztán szemlélhették a várost, a vasúti hidat, az aranyművesség szép darabját.

Aztán irányt vettek, és öt perccel később kis homokos korálrecif védte öbölhöz értek, melyet egy agyafúrt disznó valamikor ottfelejtett. Mielőtt horgonyt vetettek volna, a mélységmérővel mérték a mélységet, s amikor kettőt eltörtek belőle, rá kellett jönniük, hogy megfeneklettek. A Bőrnagy leszállt, és majdnem megfulladt, mert szerencsétlenségére a part egész szélességét betöltő lyukba esett. Végül a kihajózás befejeződött, és a két barát levetkőzött, csak egy zöld selyem fürdőnadrágot és fekete szemüveget hagytak magukon. A nap kíméletlenül sütött, és elhatározták, hogy tüzénél megpirulnak. A Bőrnagy elindult felderítésre, de két óra elteltével sem tért vissza: délután öt óra volt, és Tambrétambre nyugtalan lett. Felöltözött, és elindult barátja keresésére.

XLI. fejezet Az eltűnt Bőrnagy keresése

A finom homokpart lágyan emelkedett a szárazföld belseje felé, de minthogy a föld nem volt átlátszó, csak nagyon hozzávetőlegesen) lehetett számolni vele. Azután rögvest egy csipkés, éles és szúrós hegyekkel tüskézett sziklafal következett, valóságos természetes kitátott száj, telehintve a tengeri madarak ürülékével, itt-ott tajtékkövekkel s néhány fogascettől származó spermaváladék foltjával, mutatván azon vészes küzdelmek nyomait, amelyek e cetfajok között lezajlottak este az öbölben. Néhány roncsdarab, egy színehagyott szamovár, amely az odesszai Pinostrofftól származott, cserepek porrá tört alakban, és úgy elkeverve a homokkal, hogy az embernek nem támadhattak kétségei ittjárta felől.

Antioche lépései a földben kis szimmetrikus lenyomatokat hagytak. A sziklák felé ment.

Szinte mindjárt felfedezte a barlangot, és habozás nélkül nekiindult.

XLII. fejezet A báró nyoma csatlakozik a Bőrnagyéhoz

Három kilométert tapogatózva bejárva Antioche megállt, és leült a keze ügyében talált alacsony sziklatömbre. Kicsit gondolkozni akart a helyzeten.

Elővette az öngyújtóját, erősen megdörzsölve egy kovakőn meggyújtotta, és a tapló füstös fényénél ráismert a helyre. Hatalmas üreg szélén találta magát, ahol a lélegzete bizonytalan visszhangot keltett. A föld oly sűrűn volt stalagmittal telehintve, mintha tisztagyapjú-szőnyeg szálain tapodna, s lábai alatt olyan furcsa érzés keletkezett, mintha két napja nem borotvált Landes vidéki szakállon járna. A boltozatban keveredett a klasszikus kavernastílus a neopaleolittal, amit Duzob talált fel, a híres barlanglakó, a maga idejében, akinek a rendkívül dekoratív művei Cro-Magnőn falain vannak szétszórva. Duzobnak még a nevét is elfelejtették napjainkra, s ez örvendetes, mert ez nem olyan név, hogy elhangozhat olyan ártatlanok ajkán, mint ezek a művészek.

Antioche lábainál egy fekete tó csillant meg, amelynek vize, mint az ernyedt fekete tinta, mozdulatlanul állt, s nem tudni, milyen rothadt szörnyűségeket takart.

A levegőben pézsmaillat és az indiai serpenyők szaga terjengett. Felfigyelvén egy fatörzsre, amely elfeledve feküdt egy sötét sarokban, Antioche azt a tó vizébe dobta, és meglovagolva vetette rá magát. Kezeit evezőként használva gyorsan haladt előre. A víz az ujjai alatt olyan meleg volt, mint egy halott keble, és mozgó, mint az ájer. Szíve nagy dobbanásokkal vert sebezhetetlen mellkasában, és orrnyílásait egy harci dal hagyta el, miközben zárt ajkakkal dúdolta.⁹

A tó beleveszett a látóhatárba. Igaz, hogy Antioche alig látott messzibb egy méternél, mert nagy sötétség volt, és az öngyújtó kialudt.

Hirtelen a fatörzs eleje valami úszó dologba ütközött. Antioche azonnal megállt, és egy hangot hallott, a Bőrnagyét, néhány szót suttogva, amit nem értett meg. Abbahagyta a melódiát, és megragadta a Bőrnagy szavainak értelmét.

– Figyelem!... Itt vannak!...

Antioche kitárta a karját, tapogatózott néhány pillanatig, és megragadta a Bőrnagy üstökét, amit mindig a koponyáján hordott. Segített barátjának, hogy kihúzza magát a fatörzsre, és odaadta neki a zsebkendőjét, hogy megszárítkozzon. De ez a különleges víz rögtön megszáradt.

– Te úszva jöttél idáig? – kérdezte halkan Antioche.

– Igen! – suttogta a Bőrnagy –, és láttam atyádat...

– Igazán? – dörmögte tompán Antioche.

– Ez a barlang csatlakozik az én pincémhez. Megáll az ész!

Kezdték érezni a rhisostomus hatalmas szagát.

– A két folyadék nem keveredik – monda a Bőrnagy. – De nekem lehetetlen volt úsznom a rhiso vérében... tehát téged vártalak...

– Gyerünk hát, megkeresni a papát! – döntötte el Antioche.

XLIII. fejezet Nagygörcs visszajön

Két kezük segítségével lökték most előre a kis rögtönzött könnyű bárkát. A Bőrnagy és Antioche egyre inkább érezték, hogy a folyadék sűrűsödik, és megalvadt ragacsba vesznek ujjaik. A rhisostomus, a maga nemében valóban hatalmas példány. Vagy... inkább volt...

A Bőrnagy megmagyarázta Antioche-nak, hogy mialatt ő úszott a tó sötét vizében, észrevette távol a báró kis bárkáját, amelyet a volgai hajósok énekéről ismert fel. Egy jelzőlámpa világította meg, és a báró minden tizenegy méteren egy veszélyes ugrást hajtott végre.

– Ez úgy látszik, hogy az életmódjához tartozik – mondta a Bőrnagy.

– Szegény papa! – siránkozott Antioche. – Jules halála megzavarta az agyát.

Még eveztek egy kevés ideig, majd a fatörzs eleje egy terméskövekből készült falba ütközött, amelyet Antioche felismert, amikor kezével végigsimította a sötétben.

– Közeledünk! – sóhajtotta a Bőrnagy. – Gyújtsd meg az öngyújtódat.

Egy hatalmas kapu bukkant elő. Legalább tizenegy méteres volt a nyílása és kettő a magassága. Sterilizált bardamufából készült, ólomszögekkel kiverve és sárgára festve. Nem nyílott ki a sarkaiban, hanem pillanatok alatt szétesett, amikor valamilyen módon a keretét megnyomták, ahogy azt a Bőrnagy megállapította.

Az akadályon áthatolva a Bőrnagyéval szomszédos pincében találták magukat, ahol a rhisostomus hullája terült el. A szegény állat a jobb oldalán feküdt, siralmas kinézettel. Farkát leszakította a Bőrnagy gránátja, és még egy vércsík folydogált belőle, s ez egyre közelebb fordult Antioche öngyújtójának sötétzöld fénye felé. A szemek félig lezárva, hosszú fehér szempillái az arcát takarták, a pofáját felemelte, mintha egy utolsó kortyot akarna nyelni a Badoit ásványvízből. A rhisostomus égnek emelte patáit, könyörgő mozdulattal. Száztizennégy kiugró oldala, szemcsés bőre, mint egy szénégetőé, és a férgek kezdtek már nyüzsögni szája sarkában.

A Bőrnagy és Antioche elfordultak ettől a szörnyű látványtól, és eljutottak a nyíláshoz, ahonnan Vízfő báró először tűnt elő. Jules holttestén keresztül áthágtak a falon, amely tizenegy centiméter volt ezen a helyen, és megtalálták azt az oszlopot, amelyet az ismert körülmények között építettek fel anyagokból. Egy kis elrendezés lehetővé tette, hogy eljussanak a folyosóhoz, ahol a Cadillac szundikálva várta még mindig a visszatértüket.

Megkerülvén a szétszaggatott lyukat, amelyben elmerültek, halk léptekkel felmentek a lépcsőn. Alig értek a lépcsőfordulóhoz, egy vetőháló csapódott rájuk, megbénítva mozgásukat. Jól célzott botütések zuhogtak, egyik a másik után, és hallották a szőnyegmolyok tojásainak szétpukkanását, majd mély ájulásba estek.

XLIV. fejezet Nincs címe

A Bőrnagy, kinek testét kívülről a mostoha időjárás, belülről a féktelenség aszalta, elnyűhetetlen volt, mint egy öreg Ford, elsőként nyerte vissza öntudatát, és állapította meg, hogy se kezét, se lábát nem tudja mozgatni.

Élve a lehetőséggel torkaszakadtából ordított, és felébresztette Antioche-t nyomasztó álmából. Antioche, csakúgy mint a Bőrnagy, pianóhúrral és japán rafiával volt megkötözve. Ezt használták ki, hogy néhány szellemes aforizmát mondjanak egymásnak az asszonyokról és a szerelemről.

– A szerelem – szólt Antioche –, furcsa dolog.

– Igen – mondta a Bőrnagy. – Igazad van. Erre soha nem gondoltam.

– A nők – mondta Antioche – olyanok, mint a macskák.

– Igen, az is kiabál, miközben szeretkezik.

– Nem – mondta Antioche –, nem ezt akartam mondani. Azt akartam mondani, hogy csak a bőrén kellemes.

– Mintha azt mondanánk, hogy olyan az neki, mint kívülről a szőr – hagyta helyben a Bőrnagy.

– Pontosan így van – felelt Antioche, örömmel látva, hogy elméletei gyors megértésre találtak.

Eközben az érdekes társalgás hirtelen félbeszakadt egy vidáman nevető személy feltűnésével, akiben a két barát Nagygörcsre ismert.

Kezében egy hosszú kötelet tartott, melyet a földön húzott, és a vége az ajtónyílásban tűnt el.

– Ah! Ah! – énekelte, miközben az őrület fénye villant meg a szemében, beoltva a Pasteur Intézet veszettség elleni szérumával. – Ismerik Vízfő bárót?

Hirtelen durván rántott egyet a kötélen, és egy aggastyán tűnt elő, antik módon lepellel borítva.

– Papa! – ordított fel Antioche kezeit tördelve, amit elég nehéz volt végrehajtania a kötelek miatt.

– Igen! – bömbölt Nagygörcs. – Nem akarta nekem megmutatni, hol van a barbarin! A valódi!... A szeme előtt foglak benneteket is megkínozni... hacsak nem adja ide nekem...

– Szerencsétlen gennycsomó! – vörösödött el a Bőrnagy. – Hogy a beleid csavarodjanak össze tizenegyszer, és a sakálok zabálják meg a rothadt darabjaidat! Találsz ott egy csontot. Hagyj békét ennek a szerencsétlen aggastyánnak!

Vízfő báró távolba vesző tekintettel vakarta a szakállát, és úgy látszott, egyáltalán nincs tudatánál.

– Rendben – egyezett bele Nagygörcs –, neki békét hagyok... Önöket fogom megkínozni...

A bárót tartó kötelet az ablakkilincshez kötötte, és nem hagyott a bátor emberi roncsnak, csak ötven centi hosszat a mozgáshoz. A báró Antioche-ra pillantott, és kövér könnycseppek csorogtak le beesett szemgödréből.

Nagygörcs eltávozott a szobából, és hallani lehetett lépteit, ahogy a folyosó vége felé tartott.

– A műhelybe megy! – sóhajtotta a Bőrnagy. – Mindig gondoltam, hogy egy kézifúró egészen megfelelő kínzóeszköz. Remélem, hogy először rajtad próbálja ki! – tette hozzá gonosz nevetéssel.

– Én is – mondta Antioche, akinek óriási lelke volt.

Ennyi áldozatkészség láttán a Bőrnagy forró könnyekbe tört ki, és Antioche-ra átragadva ő is lelkiismeretesen öntözte a földet zokogásával.

A báró a kötél végén evickélve szívszaggatóan jajgatott, mintha csak megérezte volna, hogy mi fog történni.

Máskülönben még süketen is bizonyára meghallotta a gonosz Nagygörcs gyalázatos fenyegetéseit.

Nagygörcs eközben nem jött vissza.

Hirtelen óriási zaj keletkezett. Egy vadászgép csapott le zuhanórepülésben a Bőnagy házára.

Százméternyire föléje érvén hirtelen felemelkedett, miközben egy ejtőernyő bomlott ki szempillantás alatt. Néhány másodperc múlva az ejtőernyős elérte a tetőt, amelyen a kapott sebességgel minden nehézség nélkül áthatolt.

A Bőrnagy és Antioche nem is tudták pontosan felfogni, hogy mi történt. Aggódva hallgatták a lármát a fejük felett, amit a cseréplavina zaja követett a pilóta váratlan leszállása következtében.

A lépések lefelé tartottak a melléklépcsőn... aztán eltávolodtak a műhely irányába.

Újra csend lett... csak a három ember szaggatott zokogása hallatszott, akik együtt sírtak közös sorsukon...

Nagygörcs visszajött. Gyilkos őrülete semmit sem változott. Egy gyalut tartott a kezében, amelynek gondosan élezett kése egy jó centivel emelkedett ki a fából.

– Mit mondtál nekem, Bőrnagyom? – üvöltötte, elhúzván a szerszámot a Bőrnagy arca előtt.

– Azt, hogy ez jóféle szerszámfából van...! – felelte hidegen a Bőrnagy. – Mit gondolsz, te gyalázatos seggfej? Hogy valami bazárostól vettem?

Nagygörcs egészen megdermedt a Bőrnagy válaszától, és egy lépést hátrált... s ekkor Vízfő báró mekegő hangon beszélni kezdett...

– Ne tégy velük rosszat... megmondom neked, hol van a barbarin... A lépcsőházi gömbben...

Pontosan ebben a pillanatban egy fülsiketítő robbanás visszhangzott, és megjelent Popótepertő Atlazotl füstölgő pisztollyal a fogai között. A golyó átjárta Nagygörcs bölcsességfogát, aki holtan terült el a parketten, vagy legalábbis annak látszott.

Popótepertő két barátjára mosolyogva a test fölé hajolt. Nagygörcs energiájának utolsó szikrájával a feje fölé emelte a gyalut.

A kés lecsapott, és behatolt az Azték agyvelejéig, amely e különös személynél oly hatalmas volt, hogy egészen a koponyafaláig ért.

Nagygörcs visszahanyatlott, ez egyszer tényleg holtan, és Popótepertő agyveleje narancsszín csíkban folyt az arcára.

– Mindkettő halott! – mormolta a Bőrnagy.

Ráébredt, hogy a golyó, amely megölte Nagygörcsöt, elvágta azt a kötelet is, amely kezüket összekötötte.

– Derék Popótepertő – mondta –, nélküle most salátává szeleteltek volna bennünket.

Fürgén kiszabadította magát. Egy bicskával elvágta Antioche köteleit, ami negyedóráig tartott, s tettek néhány izomlazító mozdulatot.

Aztán, feledvén Vízfő bárót, lerohantak a lépcsőházba.

A gömböt lecsavarva előtűnt az értékes barbarin, ez egyszer a valódi.

Antioche-nak eszébe jutván atyja, kizökkent a mélázásból, és leugrott az elsőre. Amikor a Bőrnagy csatlakozott hozzá, éppen befejezte a báró felakasztását, akinek lesoványodott testét kidobta az ablakon. A kötél, amit kezdetben Nagygörcs kötött az aggastyán nyakára, megfeszült és remegett a gyenge rángástól.

– Így, ni – mondta Antioche –, megvan a barbarin, és senki semmivel nem tartozik...

A Cadillac a part hosszában futott. Ahogy végigmentek az úton, amely az óceán fölé hajolt...Antioche fékezett... A nap magasan járt... A tenger táncolt, minden fehér volt... A caillebotik gágogtak... A Bőrnagy kinyitotta az ajtót, és kiszállt... Lassú léptekkel közeledett a sziklafalhoz, és hirtelen eldobta a barbarint... Jó messzire... Az vidám csilingeléssel tűnt el a hullámokban... Aztán a Bőrnagy visszaült a kocsiba... Antioche indított, és fülsiketítő berregéssel tűntek el az útkanyarban. Ám Isten szeme követte őket...

---

ISBN 963 86014 8 5 Kiadja a Po1gART Könyvkiadó Kft. Kiadásért felel a kiadó ügyvezető igazgatója Főszerkesztő Békés Tamás Műszaki szerkesztő Hollósi Gábor Tördelés HollyPress Bt. Nyomás és kötés készült a MESTERPRINT Kft-ben (00.0245) Felelős vezető Szilágyi Tamás

---

Lábjegyzetek:

¹Lingas forestiers = Siva hindu istent phallosok alakjában ábrázolták az erdőkben. (Szerk.)

²Quo non ascendam? - Hová fel nem jutok? Latin mondás, amely Nicolas Fouquet (királyi főintendáns, 1615-1660) címerének jelmondata. (Szerk.)

³Olyan kis lyukas kövekről van szó, amelyre egyáltalán nem emlékszem.

⁴E bekezdéseknél Lord Byron közreműködéséhez folyamodunk.

⁵Lefordíthatatlan szójáték. A zöld nyelv - langue verte - argót, sekélyes népnyelvet jelent. (Szerk.)

⁶A cenobite-ok szigorú önmegtartóztatásban élő szerzetesek voltak. (Szerk.)

⁷Szójáték, amelyben a Janson-de Sailly helységnév kissé rímel a chanson de saillie-ra, magyarul a lónyerítést tréfásan fedeztető éneknek nevező szólásmondásra. (Szerk.)

⁸A caillebotis szótári jelentése drót- vagy fakerítés rács, a hajózásban fedélzeti nyílásrács vagy nyílászáró háló. Caillebotis madár a szerző által kitalált halandzsa.

⁹Íme a szavak:

Ah!

Ah! Ah!

Ah! Ah! Ah! Ah!

Ah! Ah! Ah! Ah!

Ah Oh!