Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Boris Vian
MINDEN HULLA FEKETE

---

A magyar kiadás alapja: Boris Vian/Vernon Sullivan Les morts ont tous la mêrne peau Christian Bourgois, Editeur 1973
Fordította: ÁDÁM PÉTER A szöveget az eredetivel egybevetette: VIDOR ÉVA Tipográfia és borítóterv: KISS ILONA
ISBN 963 7840 59 1
© Hungarian translation, Ádám Péter, 1991

---

I.

Azon az estén nem voltak túl sokan, a zenekar is csak ímmel-ámmal játszott, ilyenkor a fiúk mindig lazítanak egy kicsit. De ha kevés a vendég, akkor kevés, engem aztán nem érdekel. Sőt, minél kevesebb, annál jobb. Minden este kihajítani vagy hat-hét pasast, és ráadásul kulturáltan, az ilyen melóba előbb-utóbb belefárad az ember. Pedig az elején hogy élveztem!

Emlékszem, milyen jólesett, ha behúzhattam nekik egyet, ha kidekorálhattam a mocskos pofájukat. De öt hosszú év alatt még ezt a sportot is megunja az ember. Öt hosszú év, és nem jöttek rá, sőt álmukban sem gondolták volna, hogy egy közönséges félvér, egy színes bőrű vágja ki őket minden este. Igen, az elején élveztem a melót, még fel is izgatott. És felizgattak a nők is, az a sok whiskytől bűzlő, rusnya kis dög. Amikor belöktem őket az autójukba, tök részegen, és a cuccaikat is utánuk hajítottam. És ez így ment estéről estére, hétről hétre. Öt hosszú éven át.

Nick igazán nem fizetett rosszul, utóvégre mégiscsak kinéztem valahogy, meg aztán értettem a módját, hogyan kell valakit szép finoman, elegánsan kivonni a forgalomból. Simán összejött száz dollár minden héten.

De most csöndben iszogatott mindenki, nyugi volt. Mindössze ketten hangoskodtak az egyik sarokban, egy sovány férfi meg egy szőke nő. De nem volt vészes. Odaföntről sem hallatszott semmi lárma. Jim a bárpult mögött bóbiskolt.

Fent az emeleten, Nick birodalmában, verték a blattot. Nagyban ment a svindli. Lányok is voltak, ha valakinek pont az kellett. Lehetett inni is. De oda nem tehette be akárki a lábát.

Azok ketten, ott a sarokban felálltak, és kitántorogtak a táncparkettra. Amíg csak ketten csinálják a balhét, addig nincs nagyobb baj. Legföljebb feldöntenek egy-két asztalt, de akkor ott vagyok én, és udvariasan visszaültetem őket a helyükre.

Jó nagyot nyújtózkodtam. Jim egyre hangosabban horkolt, de ez csöppet se zavarta a zenészeket. Gépiesen végighúztam a kezemet a szmokingom hajtókáján.

Mi tagadás, nem volt hozzá valami nagy kedvem, hogy odamenjek és laposra verjem őket. Elfásultam, ez az igazság. Már-már fehér embernek éreztem magam.

Ahogy ez eljutott a tudatomig, szinte beleborzongtam a gondolatba.

– Jim, tölts már egy pohárral!

– Whiskyt szódával? – kérdezte Jim, álmosan pislogva.

– Azt. De kevés whiskyvel.

Fehér ember vagyok. Fehér nőt vettem feleségül. Fehér a gyerekem is. Pedig az anyám apja még rakodómunkás volt Saint Louisban. Igazi néger, koromfekete. Világéletemben gyűlöltem a fehéreket. Igyekeztem is mindig elrejtőzni előlük, vagy legalábbis nagy ívben elkerülni őket. Amennyire hasonlítottam rájuk, annyira féltem tőlük. De ma már elképzelni se tudom, hogy annak idején mit is érezhettem, mert ma már nem egy néger szemével nézem a világot. Ez az átalakulás nem volt sem gyors, sem tudatos, mindössze az történt, hogy azon a bizonyos estén rádöbbentem: már nem vagyok a régi, megváltoztam, éppen olyan lettem, mint ők.

– De jó volna, ha ezek ketten nélkülem is kitalálnának... – mondtam Jimnek, csak hogy mondjak valamit. Muszáj volt hallani a hangomat.

– Csak kitalálnak... – mondta Jim fáradtan, és az órájára nézett. – Korán van még.

– Na és? Egyszer korábban is bezárhatunk. Sokan vannak még odafönt?

– Fogalmam sincs – mondta Jim. – A másik lépcsőházból is fel lehet menni, nemcsak innen.

Azok ott ketten még mindig táncoltak, de egyszerre megbotlottak egy fotelban, és végigvágódtak a táncparketten. A nő felült, és az orrához kapta a kezét. A haja csapzott volt, a tekintete üres. A pasas ott maradt a padlón, bambán vigyorogva.

– Csinálj már egy kis rendet! – mondta Jim. – Rakd ki őket, elég volt belőlük.

Odamentem, és felsegítettem a nőt. Aztán a pasast megragadtam a hóna alatt, és talpra állítottam. Nem volt nehéz felemelni. Ez se lehet egy díjbirkózó, gondoltam.

– Kösz, nyuszika – mondta.

A nő elpityeredett.

– Ne mondd neki, hogy nyuszika. A nyuszika én vagyok.

– Persze, hogy te vagy a nyuszika – vigasztalta a férfi.

– Véletlenül nem akarnának hazamenni? – kockáztattam meg a kérdést.

– Dehogyisnem – válaszolt a férfi. – Nagyon is.

– Milyen színű az autójuk? Odakísérem magukat...

– Itt van valahol... – mondta a férfi, és bizonytalan mozdulattal felemelte a karját.

– Nagyszerű – mondtam. – Majd csak megtaláljuk. Na, gyertek, báránykáim.

A nő belémkapaszkodott.

– Maga nagyon erős férfi, ugye?

– Olyan erős én is vagyok – mondta a férfi, és váratlanul gyomorszájon vágott.

Ez a szerencsétlen olyan, mint egy gebe, mégis akkorát ütött, hogy elakadt a lélegzetem.

– Gyerünk, gyerünk – mondtam.

Megragadtam őket a karjuknál fogva, a férfit még meg is szorongattam egy kicsit. Egészen belezöldült.

– Kifelé, egy-kettő – mondtam. – Most szépen hazamegy. Legyen jó kisfiú...

– Én nem akarok jó kisfiú lenni! – ordította a férfi.

Még erősebben szorítottam. Kapálódzott egy kicsit, de a karját nem tudta kiszabadítani.

– Jöjjön már, ne okoskodjon! A múltkor az egyik vendégnek eltörött a karja, nem szeretném, ha maga is ugyanúgy járna.

Nagy nehezen elvonszoltam őket a kijáratig; a lábammal kitámasztottam az ajtót.

– Melyik a maguk kocsija? – kérdeztem.

– A harmadik... – mondta a nő. – Az ott...

És az egyik autóra mutatott a hosszú-hosszú kocsisorban, ugyanolyan határozottan, mint a férje. Találomra kiválasztottam egy kocsit, egy, kettő, három, a harmadiknak kinyitottam az ajtaját, és betuszkoltam őket.

– Melyikük vezet? – kérdeztem.

– Ő – válaszolt a férfi.

Mindjárt gondoltam. Ahogy elhelyezkedtek, rájuk csaptam az ajtót.

– Jó éjszakát! – mondtam. – Álmodjanak szépeket!

– Viszlát – mondta a férfi, és kedvesen integetett.

Visszaballagtam a mulatóba. Szerencsére nem volt semmi balhé. Megint felállt két vendég, és elindult kifelé. Nagyot ásítottam. Jim is ásított.

– Szép kis meló, mondhatom dünnyögte.

– Nick igazán lejöhetne már...

Ha Nick lejön, az azt jelenti, hogy hamarosan zárunk.

– Bizony lejöhetne... – toldotta meg Jim.

Éppen úgy beszélek, mint ő. Olyan vagyok, mint ő. Ez abból is látszik, hogy sohase néz rám, amikor hozzám beszél.

A pult alatt megszólalt a csengő. Két rövid csengetés. Nekem szól: hívnak az emeletre.

– Na, eridj! – mondta Jim. – Szórd ki őket.

Félrehúztam a bársonyfüggönyt, és elindultam felfelé, éktelenül káromkodva. A hétszentségit, megint ezek a rohadt kurvapecérek, megint későn megyek haza...

A feleségem biztosan alszik... Csak már ott volnék mellette a puha, meleg ágyban.

II.

A betonlépcső tompán dübögött a lépteim alatt. Kettesével vettem a lépcsőfokokat. Tudniillik minden alkalmat megragadtam, hogy dolgoztassam egy kicsit az izmaimat. Tartoztam is nekik ennyivel. Odafönt is volt egy bársonyfüggöny. Nick szerette a bársonyt. A bársonyt meg a dundi nőket. És a lóvét...

Az első emeleti helyiségnek alacsony volt a mennyezete, a falakat sötétvörös tapéta borította. Úgy húsz-egynéhányan igyekeztek itt megszabadulni a pénzüktől, csak hogy Nicknek örömet szerezzenek. A fal mentén kis boxok voltak, Nick mindegyikbe beállíttatott egy négyszemélyes asztalt, a lányok itt szokták megnyugtatni a gyöngébb idegzetű kártyásokat. Hogy ezért kaptak-e valamit Nicktől, vagy épp ellenkezőleg, ők fizettek neki, azt sohasem tudtam kideríteni, elég az hozzá, hogy munkájuk volt bőven, és mindig meg tudtak egyezni a főnökkel.

Tessék, már megint ezek miatt az átkozott boxok miatt nem hagynak békén. Amikor beléptem, öt pasasra lettem figyelmes, mind az öten ott álltak szorosan egymás mellett, és merően néztek valamit az egyik alacsony válaszfalon áthajolva. Nick, amint észrevett, intett, hogy csináljak már valamit, hogy végre abbahagyják ezt a szájtáti kíváncsiskodást. Volt ott két lány is, ők a karjuknál fogva próbálták elráncigálni onnan a férfiakat, de nem sok sikerrel. A helyzet akkor kezdett elfajulni, amikor rátettem a kezemet a legszélső pasas vállára. A fickó feltehetően nekem szánta a pofont, de Maxine-t, a csinos kis szőkét törölte képen. A lány olyan furcsa arcot vágott, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam. A pasas nem ütött erőset, nem is üthetett, hiszen teljesen el volt ázva, a lány mégis éktelen dühbe gurult.

– Aljas csirkefogó!...

A lány hangja olyan érdes volt, mint a krokodil bőre. Nem hagyta annyiban a dolgot, és két akkora frászt kevert le neki, ami eseményszámba megy bármelyik férfi életében, hát még egy ilyen disznóéban. Még mindig ott álltam az ipse mögött. Az épp arra készült, hogy visszaadja a kölcsönt. Már emelte a karját, de én elkaptam, és megcsavartam egy kicsit, ahogy már ilyenkor szoktam. Nem akartam, hogy nagyon fájjon neki, de megértem, hogy nem méltányolta eléggé ezt az apró figyelmességet.

Közben alaposan körülnéztem. Azok ott ketten, benn a boxban, nem zavartatták magukat. A lány ruhája fel volt gyűrve, egészen a melléig, rögtön látszott, hogy valami szeplős, kék szemű ír lehetett az apja. A férfi keresztbe feküdt rajta, feje a lány combján. Jó vendég lehetett, mert a boxban akkora felfordulást csináltak, hogy még; ilyesmit akárki nem engedhetett volna meg magának.

Valósággal lubickoltak a whiskyben, a férfi, igaz, egy fokkal jobban nézett ki, de csak azért, mert ő volt felül.

A pasast, akit még mindig nem eresztettem el, egy mozdulattal odakentem a falhoz, ott is maradt. Mintha nem tudott volna mit kezdeni a bal karjával. A jobbal meg úgy kalimpált, mint egy cséphadaró. A másik négy szemlátomást nem vett észre semmit, Nick pedig egy szemvillanással értésére adta Maxine-nak, hogy jobb, ha szépen befogja a száját. Ha valaki, Nick igazán tudta, hogy mi a jó modor.

– Nem gondolja, hogy ideje hazamenni? – mondtam a négy közül az egyiknek.

De az meg se moccant. Erre Nick felé fordultam. Nick jóváhagyólag bólintott. Akkor lássunk dologhoz.

– Tűnjetek el, de gyorsan, különben megharagszom!

Kettőt rögtön a hónom alá csaptam, és kivittem őket a lépcsőig. Nick személyesen gondoskodott róla, hogy letaláljanak a földszintre. Meg kell hagyni, Nick aztán tudott bánni a gumibottal. És attól, hogy valakit félig agyonvernek, még simán lemehet a lépcsőn. Gondolom, nem kell külön odafigyelni, hogy valaki használni tudja a lábát, vagy egyszerűen megszokták a fejbeverést, és meg se kottyant nekik.

A maradék kettőt is átpasszoltam Nicknek. Az asztaloknál nyugodtan verték a blattot, mintha mi sem történt volna. Szó se róla, Nick vendégei mindig tudják, hogy mi az illem, amikor úgy istenigazából nekilátok. Ilyenkor mindenki csupa finomság, csupa tapintat. A fene egye meg, ennek a két idiótának is pont most kell csinálni a cirkuszt, itt a boxban, mindenki szeme láttára!

Na, fogjunk hozzá, most ők következnek.

Óvatosan átlépek rajtuk, bemegyek a boxba. A pasast nem volt nehéz felemelni. Jól megmarkoltam, felültettem az egyik székre, és begomboltam a zakóját. Mi mást tehettem volna? A lányt is rendbe akartam tenni, de egyszerűen nem bírtam vele. Ahogy hozzáértem, rögtön hányta-vetette magát, vonaglott, lábával átkulcsolta a lábamat, magára akart rántani. Belevaló kis dög volt, rendszeresen járt Nickhez, bár igaz, nem túl gyakran. A nevét nem tudtam.

– Na gyere – mondtam. – Csak okosan, kicsikém.

– Igen, gyere... Még...

A nő bambán vigyorogva belém csimpaszkodott, olyan erősen, hogy alig tudtam lerázni. Hogy őszinte legyek, nem könnyű ellenállni, amikor ott van minden feltálalva az ember előtt, nagytotálban, de valahogy csak sikerült lehúzni a ruháját egészen a combjáig.

– Gyere, gyönyörűm, ideje lefeküdni.

– Igen, feküdjünk le. Vigyél haza.

– Majd ez az úr hazavisz.

– Inkább te vigyél haza... Ő ma már semmire se jó, úgy be van piálva.

Felemeltem a lányt, és leraktam az egyik székre. Mellette a pasas már olyan merev volt, mint egy hulla. Nick visszajött.

– Ezektől megszabadultunk – mondta. – Ezt a kettőt is tüntesd el!

– A lány még csak kitalál valahogy, de a pasassal gond lesz, nem hiszem, hogy megáll a lábán...

– Akkor vidd ki...

Egyik karommal a férfi hóna alá nyúltam, a másikkal a lányt támogattam, az valósággal belém csimpaszkodott, az izmaimat tapogatta.

– Én tudom, hogy hol a kocsija. Gyere, megmutatom.

– Csak eridj előre.

Bőven elég volt nekem egyet is cipelni. A lány kilengett egy kicsit, de szerencsére nem esett el.

Amikor leértünk a lépcsőn, nem a báron mentünk át, hanem a folyosón vittem ki őket a hátsó kijáratig.

– Na, hol az a kocsi?

A lány bizonytalanul körülnézett.

– Az ott. Az a kék.

Ezek legalább ráismertek a kocsijukra. A férfinak még a hideg levegő se használt, ettől sem tért magához. A lány kinyitotta az első ajtót.

– Ide tedd.

Begyömöszöltem valahogy, a pasas rögtön eldőlt, és ott maradt fekve, az első ülésen.

– Ez aztán az életben nem fog haza vinni téged.

A lány görcsösen kapaszkodott a karomba.

– Most mit csináljak?

– Majd csak magához tér. Reméljük a legjobbakat.

– Ne hagyj itt, félek, még mindig nem akarsz hazavinni?

– Hogy az istenbe?

– Hát ezzel a kocsival.

Torkig voltam az egésszel. Majd leragadt a szemem az álmosságtól. Haza akartam menni a feleségemhez. Micsoda meló... Ez a kis nő is úgy dörgölődzik hozzám, mint egy tüzelő szuka.

– Ne strapáld magad, kicsikém – mondtam.

– Na gyere!

Beült a kocsiba, és engem is húzni kezdett befelé. Csak úgy bűzlött a whiskytől meg a kölnitől, és mégis, már-már megkívántam. De akkor fogott el csak igazán a vágy, amikor hanyatt feküdt az ülésen, és egy mozdulattal felhajtotta a szoknyáját. Nem mondom, volt mit fogni rajta.

– Nyugi, mindjárt keresünk egy csöndes kis helyet.

– Gyere már... Ne húzd az időt... Már így is eleget vártam.

– Öt percet csak kibírsz még.

A lány felnevetett, mély, rekedt hangon, olyan izgatóan, hogy remegett a kezem, amikor megragadtam a volánt. Gázt adtam, irány a Central Park, még mindig az a legegyszerűbb megoldás. Gyorsan kiszálltunk, még az autó ajtaját se csuktuk be. Az első bokor mögött rögtön ledöntöttem a fűre.

Hűvös volt, de olyan szorosan öleltem magamhoz, hogy a bőre szinte gőzölgött a hideg levegőben, a zakómon át is éreztem, hogy éles körmei belenyomódnak a hátamba. Önfeledten adta át magát minden elővigyázatosság nélkül. Ez volt a legjobb.

III.

Aznap éjjel már nem is akadt több dolgom. Ugyanezzel a kocsival mentem vissza a mulatóba. A pasas még mindig nem volt magánál, a lány se volt valami jó állapotban. Már én is bűzlöttem a whiskytől, nekem is kölniszagom volt. Ott hagytam őket az autóban, a mulató előtt, és hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet, visszamentem az emeletre. Semmi mozgás. Lementem a földszintre. Már mindenki hazament. Végre én is hazamehetek.

Jim nagyot ásított, miközben felvette a zakóját.

– Megint eltelt egy nap... – mondtam.

– Szerencsére nem történt semmi különös – vélekedett Jim.

– Szerencsére...

Nem történt semmi különös, ha csak az nem, hogy éppen ma öt éve vagyok itt. Öt éve, hogy nem jöttek rá, kivel van dolguk. Öt éve, hogy klopfolom őket, hogy megdugom a nőiket. Nagyot öklöztem a falba, csak hogy csináljak valamit. Káromkodva ráztam a kezemet, túl nagyot ütöttem. Hiába, végül is ők basztak ki velem, nem én ővelük.

Én még a fehéreknél is fehérebbnek érzem magam, mert én élvezem is, hogy közéjük tartozom. De vajon igazából mi vagyok, fehér vagy fekete?

Tulajdonképpen fütyülök az egészre. Kit érdekel? Azért annyira nem rossz, ha fehér az ember. Ha van egy fehér felesége. Meg egy fehér gyereke, akiből lesz valaki.

Miért ásít annyit ez a Jim?

– Jó éjszakát...

Nyújtózkodtam egy nagyot, és kimentem az ajtón. A metróállomás nem volt messze.

A feleségem nem volt messze. Egy kicsit fájt a derekam... Már éreztem, ahogy Sheila a hátamba vájja a körmeit... Még mindig formában voltam.

Sehol sem olyan a tavasz, mint itt New Yorkban.

A metró. Csak pár állomás hazáig. Mennyi ember. Végre az utcánk. Végre otthon. Csend és nyugalom.

Még a szmokingom is bűzlött a whiskytől. A kezemen még mindig ott éreztem annak a lánynak az illatát. Annak, akinek valami kék szemű, szeplős ír lehetett az apja.

Nesztelenül mentem fel a harmadik emeletre. Ruganyosan szökdécseltem fölfelé. Élveztem, hogy jó kondiban vagyok. A zsebemben csörgött a kulcscsomó. Három kulcs. A lakáskulcs a legnagyobb, erről ismerem meg. Megvan.

Kinyílt az ajtó.

Újra bezártam magam mögött, és a sötétben tapogatózva elindultam a fürdőszobába.

De belebotlottam valakibe, aki ott feküdt a földön, és átestem rajta.

Villámgyorsan felugrottam, és felkapcsoltam a villanyt. Nem akartam hinni a szememnek. Ez a csirkefogó, persze, nem ébredt fel, hortyogott, mint a zsigorás. Biztosan jól be van piálva. Piszkos néger. Richard volt. Egészen lefogyott, bő zsírpecsétes öltöny volt rajta. Tömény bűz csapta meg az orrom. Ezt a szagot már akkor éreztem, amikor kinyitottam az ajtót. A szívem összevissza kalimpált, úgy éreztem magam, mint egy agyonhajszolt vad, csak álltam, álltam, mint a sóbálvány. Te jó Isten, és ha Sheila már mindent tud? Egy szekrény volt mögöttem, kinyitottam. Találomra kivettem az egyik italosüveget, jól meghúztam, közben egy pillanatra sem vettem le a szememet Richardról. Az még akkor se mozdult, a hálószobából pedig, aminek az ajtaja nyitva volt, nem hallatszott semmi nesz. Szinte hallani lehetett a csöndet, a házban mindenki aludt. Ránéztem a kezemre. Megtapogattam az arcomat. Ránéztem Richardra, és elmosolyodtam. Mégiscsak a testvérem, mégiscsak rámtalált.

Mocorogni kezdett, mire közelebb léptem hozzá. Félkézzel megragadtam a grabancát, és felemeltem. Még erre sem ébredt fel.

– Ébresztő, te átokfajzat!

– Mi van? – dadogta.

Kinyitotta a szemét, üres tekintettel bámult rám.

– Mi a francot keresel itt?

– Itt vagyok, Dan. Látod, megtaláltalak. Látod, a jóisten is úgy akarta, hogy megtaláljalak.

– Sheila hol van?

– Az meg ki?

– Hát ki eresztett be?

– Csak úgy bejöttem... Nem volt itt senki.

Eleresztettem, és berohantam a hálószobába. A fiókos szekrényen, a szokott helyen, ott várt az üzenet: "A mamánál vagyunk. Csók."

Nekitámaszkodtam egy szekrénynek. A fejem nagyjából tiszta volt, de remegett a lábam. Lassan visszamentem az előszobába.

– Tűnj el, vagy nem állok jót magamért!

– De hát...

– Nem érted, tűnj el, de gyorsan. Nem ismerjük egymást.

– De hát, Dan, látod, a Jóisten is úgy akarta, hogy megtaláljalak...

– Tűnj el, utoljára mondom!

– Nincs egy vasam se...

– Nesze!

Kihalásztam a zsebemből egy tízdollárost, és odanyújtottam. Richard megtapogatta, és gyorsan zsebre vágta.

Mindjárt értelmesebb képet vágott.

– Nem tudod, hogy egy négernek nem illik csak úgy beállítani egy fehérhez?

– Hát testvérek vagyunk, Dan. Papírom van róla.

Rávetettem magam.

– Papírod van róla? Miféle papírod, te rohadék? – üvöltöttem, és elkaptam a torkát.

– Dan, engem is úgy hívnak, mint téged. Az Úristen is megmondta, hogy ne tagadd meg apádat és anyádat.

Bármit tehettem volna, csak egyet nem, és mégis azt tettem. Felemeltem az öklöm. Richardot a száján érte az ütés. Összekoccantak a fogai. Elöntött a szégyen. De ő csak állt és nézett. Mintha valami megvillant volna a szemében. Dehogy, micsoda őrültség! Ugyan mit lehet látni a másik szemében? Semmit. Próbáltam egy kicsit rendbe szedni a gondolataimat. Kétségbe voltam esve. De Richard nem szólt egy szót sem, csak nézett, nézett, engem meg elfogott a pánik.

– Dan, te most hol dolgozol?

Feldagadt ajkával egy kicsit furcsán ejtette a szavakat, a vér végigcsorgott az állán. A keze fejével letörölte.

– Tűnj el, Richard. És ha kedves az életed, be ne tedd ide még egyszer a lábad.

– De hol tudnánk mégis találkozni? – kérdezte.

– Nekem nincs kedvem találkozni veled.

– Hátha Sheilának van... – mondta tűnődve.

Megint rámjött a gyilkolhatnék, úgy vágott belém, mint valami éles penge.

Richard elindult az ajtó felé, kezével felhasadt ajkát tapogatta.

– Ki innen!

– Azt hiszed, tíz dollárral megúszod?

A testvérem volt, és én mégis azt kívántam, bárcsak meghalna. Iszonyú rémület szorította össze a gyomromat. Mi lesz, ha visszajön? Hirtelen eszembe jutott, hogy...

– Várj csak! Kitől tudod a címemet?

– Kitől... Senkitől... – mondta. – A haveroktól... Akkor én megyek is. Viszlát, Dan. Majd felkereslek, ahol dolgozol.

– Úgyse tudod, hogy hol dolgozom...

– Na és, attól még megtalállak.

– Hogy tudtad kinyitni az ajtót?

– Nekem minden ajtó megnyílik. Isten a tanúm, minden ajtó megnyílik nekem. Viszlát, Dan. Akkor nemsokára.

Döbbenten néztem utána. Az órám reggel fél hatot mutatott. Megvirradt. Odalent az utcán csörömpölve megállt a tejeskocsi. Sheila a gyerekkel az anyjánál töltötte az éjszakát.

Richard néger. Fekete bőrű, kellemetlen szagú.

Becsuktam a lakásajtót, vetkőzni kezdtem. Nem tudtam, mitévő legyek, tétován körülnéztem. Aztán elindultam a hálószobába, de az ajtó előtt megálltam. Visszafordultam, és bementem a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe. Egy keménykötésű, vállas, harmincöt éves férfi nézett rám vissza. Van valami közöm ehhez az alakhoz? Hogy fehér ember, az kétségtelen... De olyan különös a tekintete, van benne valami, amit nem tudok elviselni.

Mintha kísértettel találkozott volna.

IV.

Még aznap elhatároztam, hogy másik lakás után nézek, pedig New Yorkban nem könnyű kiadó lakást találni, arról nem is beszélve, hogy a költözködésre a gatyája is rámegy az embernek. Sheilának egy szót sem szóltam, tudtam jól, mennyire megszerette ezt a mostanit, ahhoz meg, mi tagadás, nem volt bátorságom, hogy elmondjam, miről van szó. Mégis, mi a csudát találjak ki?

Az utcán minduntalan hátranéztem, hogy nem követnek-e, minden arramenőben Richard keszeg alakját, kávébarna arcát, göndör haját, gyűrött öltönyét és hosszú karját véltem felismerni. Sokmindenre emlékszem a gyerekkoromból, de minden Richarddal kapcsolatos emlékben van valami zavaró, valami nyugtalanító. Hogy mikortól volt így, azt, ha agyonütnek, se tudnám megmondani, már csak azért sem, mert ezekben az emlékekben tulajdonképp nincs semmi különös, minden gyereknek vannak ilyen emlékei. Tény, hogy hármunk közül Richard volt a legfeketébb, éppenséggel lehet ez is egy magyarázat.

Attól fogva kisebb-nagyobb kerülőkkel jártam Nickhez, hol egy megállóval előbb, hol eggyel később szálltam ki a metróból, aztán mindenféle vargabetűket téve, szövevényesen bonyolult útvonalakon, néptelen mellékutcákon át jutottam el a mulatóig. Mindez, persze, fárasztó játék volt, mármint szellemileg fárasztó, de megérte, legalább kaptam egy kis haladékot, s már ez a megtévesztő biztonságérzet is elegendő volt ahhoz, hogy ne féljek annyira a meglepetésszerű támadásoktól.

De olykor-olykor mégiscsak megfeledkeztem erről a szükséges elővigyázatosságról, és úgy mentem Nickhez, hogy közben egyetlenegyszer sem néztem hátra. Azon a bizonyos napon is így történt.

Jim ott állt a bárpult mögött, az esti újságot olvasgatva.

– Szevasz – mondta, és rám nézett.

– Szevasz.

– Keresett egy pasas.

Döbbenten bámultam rá. De mivel volt már ott néhány vendég, bementem hozzá a pult mögé.

– Miféle pasas?

– Mit tudom én. Veled akart dumálni.

– De milyen ügyben?

– Honnan tudjam?

– Hogy nézett ki?

– Semmi különös. De hát mi ütött beléd?

– Semmi...

– Akkor jó... – mondta Jim.

És újra olvasni kezdte a bárpultra ki terített újságot, de még utánam szólt: – Egy óra múlva visszajön.

– Ide?

– Igen, ide. Mondtam neki, hogy akkor már itt leszel.

– Aha.

– Miért, baj? – kérdezte Jim.

A hangján nem érződött őszinte érdeklődés. Csak egyszerű kíváncsiság.

– Miért volna baj? Azt se tudom, hogy kicsoda.

– Azt hittem, vársz valakit...

– Valakit?

– Jó, jó... Csak mondtam – szabadkozott Jim.

Átmentem az öltözőbe. Szóval egy óra múlva.

Richard nem lehetett, Jim mondta volna, hogy néger az illető. Hát akkor ki?

Még egy hosszú óra, aztán kiderül. Felöltöztem, és visszamentem a bárba.

– Adj már egy whiskyt szódával, Jim!

– Kevés whiskyvel?

– Nem, kevés szódával.

Jim némán rámmeredt, miközben teletöltötte a poharat. Egy hajtásra megittam a karcos, jéghideg italt, és rögtön kértem egy másikat. Nem voltam különösebben oda az alkoholért. Éreztem, hogy belemar a gyomromba, feszült voltam, de uralkodtam magamon.

Odaültem a bárpult túlsó végére, innen tökéletesen szemmel tudtam tartani a bejáratot.

Vártam.

Bejött két lány. Törzsvendégek voltak mind a ketten. Rámmosolyogtak. Ahogy ellejtettek mellettem szűk ruhában, jól kidolgozott, gömbölyded idomaikkal, megsimogattam a feneküket. Leültek az egyik asztalhoz, nem messze a bárpulttól. Jól ismertem őket. Délutánonként ők is megtették a magukét, hogy Nicknek legyen mit aprítani a tejbe.

Szórakozottan bámultam őket. Üdék voltak, tiszták, étvágygerjesztők. Friss, fehér hús. Megint Richard jutott eszembe, és elfogott az indulat, olyan hevesen, hogy védekezőn magam elé kaptam a kezem. Aztán, mielőtt még bárki is rájöhetett volna, hogy mi is rejlik az önkéntelen mozdulat mögött, odaintegettem a lányoknak.

Jim a pénztárgéppel volt elfoglalva, de egyszer csak észrevettem, hogy különös tekintettel vizslat a bárpult mögül. Mihelyt találkozott a szemünk, elkapta a tekintetét.

Iszonyatos volt ez a várakozás. Igyekeztem valahogy elterelni a figyelmemet, néztem a padlót, a falat, a plafont, a neoncsöveket, a fényes krómacél italtartókba állított üvegeket, aztán megint a vendégeket, a nőket és férfiakat. A 33 magas bárszékről, amin ültem, nem lehetett valami jól belátni a kis fekete combjai közé. Ezért lekászálódtam a kakasülőről, fogtam egy széket, és úgy ültem le, hogy pont szembe legyek vele. Ő pontosan tudta, mire megy ki a játék, még jobban széttárta a lábát, hogy kedvemre nézelődhessek. A hangulatvilágításban is jól láttam, hogy nem viselt semmit a szoknyája alatt. Kellemes volt így bámészkodni és szórakoztató.

A lány jelentőségteljesen rám nézett, felállt, és elindult a mosdó felé. Én is felálltam, és nyújtózkodtam egy nagyot.

Ezzel is gyorsabban megy az idő, gondoltam.

A lány balra indult, én jobbra, a játékterembe vezető lépcső felé. A lépcsőt, a bársonyfüggöny mögött, hosszú folyosó kötötte össze a kijárattal, és a folyosó túlfeléről is le lehetett menni a mosdóba.

Nick annak idején nagy gondot fordított a mulató berendezésére, még a telefonfülkék kényelméről sem feledkezett meg. Igaz, egy kicsit szűkek voltak ezek a telefonfülkék, de emiatt még senki sem panaszkodott.

A kis fekete az első fülkében várt. Pontosan tudta, hogy mit akarok tőle.

Én is tudtam, és rögtön a tárgyra tértem. Egy cseppet sem zavartatta magát, nyugodtan cigarettázott, ez idegesített is egy kicsit. De talán megvan a módja, hogy a hozzá hasonlók is érezzenek valamit. Mégse lehet, hogy pusztán az én kedvemért jött le ide.

Hirtelen eldobta a cigarettát, duzzadt, üde, illatos szája az enyémre tapadt. Gyöngéden harapdáltam az ajkát. Jól éreztem magam. Lassan elmerültem a tejfehér ködben, a tompán lüktető bódulatban. A bőre selymes volt, és készségesen segített, amikor állva beléhatoltam a telefonfülkében. A szemét lehunyta, összeborzongott, lassan elernyedt, aztán rágyújtott egy másik cigarettára. Szorosan átfogtam a derekát, kezemmel végigsimítottam telt idomait. Csodálatos volt.

Végig nem szóltunk egymáshoz, utána némán megigazítottam a ruhámat (nem mintha nagyon zilált lettem volna), ő pedig rúzst vett elő a táskájából. Nesztelenül becsuktam a telefonfülke ajtaját, és felrohantam a lépcsőn, vissza a bárba.

A szorongás, amely kis időre elcsitult bennem, most újra torkon ragadott.

Jim ott állt a helyén. Azóta se jött be senki. Izgatottan néztem körül.

– Adj már egy pohár whiskyt, Jim.

Felhajtottam az italt, majd visszatettem a bárpultra az üres poharat. Merően néztem magam elé. Hirtelen kinyílt az ajtó. Bejött rajta egy pasas. Amolyan átlagos fickónak nézett ki, nem volt rajta semmi különös.

Jim az illető felé bökött a fejével.

– Ő az – mondta.

– Oké.

Megvártam, amíg odajön.

Úgy látszott, nem ismer, mert egyenesen Jimhez ment.

– Dan itt van? – kérdezte.

– Ott ül – mondta Jim, és rám mutatott.

– Jó napot – mondta a pasas, és alaposan végigmért. – Iszik valamit?

– Egy whiskyt – mondtam.

Két whiskyt rendelt. Vállas fickó volt, csak egy kicsit alacsony.

– Maga keresett?

– Én – mondta. – A testvére, Richard miatt.

– Talán a barátja?

– Nem a barátom – mondta a pasas.

– Én négerekkel nem barátkozom.

És közben jól a szemembe nézett.

Álltam a tekintetét.

– Én sem – mondtam.

– Maga tényleg Richard testvére?

– Nem ugyanaz az apánk.

– Az övé néger volt?

Nem válaszoltam. Ivott egy korty whiskyt, és közben várakozóan rám nézett. Jim a bárpult túlsó végén állt.

– Jöjjön – mondtam –, keresünk egy csöndesebb helyet.

Fogtam a két poharat, és elindultam az egyik asztal felé. A kis fekete, akivel az előbb a telefonfülkében keféltem, épp ebben a pillanatban jött fel a mosdóból. Ahogy leült, rám mosolygott. Én pedig gépiesen visszakacsintottam.

Mi is leültünk.

– Ki vele, mit akar.

– Richardot ide nem eresztik be – mondta. – Azt ígérte, ad ötven dollárt, ezért vagyok itt.

– Ötven dollárt? Van egyáltalán annyi pénze?

– Majd lesz, ha küld neki százat.

Mély lélegzetet vettem. Két kézzel megragadtam az asztal szélét, olyan erősen, hogy az öklöm is belefehéredett.

– És ha nincs száz dollárom?

– A főnökét biztosan érdekelni fogja, hogy magának egy színes bőrű a testvére.

– Nicket? Ha azt képzeli, hogy őt izgatja az ilyesmi, akkor nagyon téved.

A férfi egy kicsit elbizonytalanodott. Megint rám nézett. Tőlem aztán nézhetett. Néztek így már mások is rám, de öt éven át volt időm megszokni az ilyesmit.

– Honnan ismeri Richardot? – kérdeztem.

– Egy bárból.

– Maga félvér, ne is tagadja – vágtam hirtelen az arcába. – Mutassa a körmeit!

A férfi felállt.

– Igazán sajnálom – mondta. – Mindenképp szükségem van száz dollárra. Ha maga nem ad, majd ad valaki más. Valaki, akit egyébként maga is ismer.

Én is felkászálódtam. Rossz helyen álltam, túlságosan is közel hozzá, de valaminek történnie kellett, a bal karom szinte akaratom ellenére lendült a levegőbe. Az ökölcsapástól nagyot roppant az álla, elvesztette az egyensúlyát, de még idejében elkaptam a grabancánál fogva.

Kétszer-háromszor kinyitottam, becsuktam a bal kezem; jól éreztem magam a bőrömben. Egy kis szex, egy kis bunyó, hát ez az élet, nem...? Vagy lehet, hogy valami más is kéne? Úristen!

Bár csak sikerülne ronggyá verni, kinyírni őket, még mielőtt ők tesznek tönkre engem, és esküszöm, mást nem is kívánok ebben a büdös életben.

Szerencsére senkinek se tűnt fel ez az apró nézeteltérés.

Jim rám nézett, de amikor visszanéztem, elfordította a fejét. A pasas, csodák csodája, még mindig állt a lábán, hogy hogyan csinálta, nem tudom. Nem volt magánál, mégse rogyott össze. Leültettem a székre, vártam. Nagy erőfeszítéssel megpróbálta kinyitni a szemét, és nyelt egy nagyot. Kezével óvatosan megtapogatta az állát.

– Állj fel! – mondtam.

– Minek? – morogta.

– Megyünk Richardhoz.

– Nem megyünk sehova.

Megint összeszorítottam a kezem, és az öklömmel aprókat ütögettem az asztalra.

– Nem tudom, hol lehet – tette hozzá. – Mikor találkozol vele?

– Ma este.

– Szóval most. Akkor gyerünk.

– De szomjas vagyok... – mondta.

– Akkor idd meg a whiskydet. Maradt még a pohárban.

Nagy nehezen megitta. Nagyon csüggedtnek látszott.

– Mondtam már, hogy nem tudom, hol lehet.

Ő sem igen hitte, amit mondott.

– Ez az, én se. Majd csak megtaláljuk valahogy. Na gyerünk.

Felálltam, őt is talpra állítottam, és odakormányoztam a bárpulthoz.

– Jim, nem adnád ide a kabátomat?

Jim bement az öltözőbe.

– Hát akkor – fordultam újra a pasas felé –, hol is van az a derék Richard?

Hirtelen megláttam magam a bárpult mögötti tükörben, és rögtön megértettem, hogy a pasas miért nem válaszolt. Pedig halál nyugodt voltam, sokkal nyugodtabb, mint amikor otthon az előszobában belebotlottam az alvó Richardba. Sokkal nyugodtabb, mint a múlt héten, amikor kiadó lakás után rohangáltam.

Ma este mindenképp pontot kell tenni az ügy végére, vagy le kell mondani mindenről. Igen, mindenről. Az ölelkezésekről a telefonfülkében, a jó kis bunyóról, Sheiláról, a gyerekről. Hirtelen rádöbbentem: sokkal erősebben ragaszkodom mindehhez, mint gondoltam. Ehhez, a whiskyhez, meg ahhoz, hogy meggyepáljam ezeket az idiótákat, akik leisszák magukat a sárga földig, mert józanul még kefélni se mernek.

Jim odanyújtotta a ballonkabátomat, mégsem akartam csak úgy szmokingban kimenni az utcára.

– Na, nyomás – mondtam a pasasnak.

Nick nem szólt semmit. Eddig csak egyszer-kétszer fordult elő, hogy munkaidőben elhagytam a posztomat.

A pasas előttem lépett ki az ajtón.

– Messze van? – kérdeztem.

– Nem nagyon. A 115. utca környékén.

Vagyis a Harlemben.

– Szóval ezekkel a szemét niggerekkel üzletelsz – mondtam.

– Miért ne, ha keres rajta az ember.

– Nyilván minden normális ember így gondolkodik – mondtam. – Persze, ez magukat a négereket se hagyja hidegen...

Félénken rám nézett. Ami azt illeti, sokkal magasabb voltam nála, bár ő se lehetett éppen pehelysúlyú. Olyan köpcös volt, mint egy söröshordó.

– Annyira élvezed, ha beverik a pofádat? – kérdeztem.

– Ha kapok ötven dollárt...

– Hogy tőlem nem kapsz, az egyszer biztos. Hacsak ez az én állítólagos Richard testvérem időközben nem talált egy másik balekot.

– Miért akar annyira találkozni vele, hogyha nem a testvére? – kérdezte a pasas.

– Hogy egy kicsit a szeme közé nézzek.

Nagyjából tisztában voltam vele, hogy mi zajlik bennem. Középen álltam, egyformán távol a négerektől meg a fehérektől, és mindig is tudtam, hogy egy nap majd választanom kell. És ez a nap eljött. Sheilára gondoltam, a telefonfülkére, meg arra, hogy Detroitban milyen kegyetlenül meggumibotozták a tüntető négereket, és hangosan felnevettem. Választottam. Még mindig jobb, ha én verek, mint hogyha engem vernek.

Még akkor is, ha az én drágalátos Richard testvéremről van szó.

Leintettem egy taxit, és megadtam a címet.

V.

Amikor beléptem, kellemetlen szag csapta meg az orrom, minden ragadt a piszoktól. Egy néger állt a bárpult mögött, az emberem mondott neki valamit, mire az rámutatott az alagsorba vezető lépcsőre. Gyorsan elindultam lefelé, hátra se nézve, hogy a pasas követ-e. Fogalmam sincs, hogy mennyien lehettek a helyiségben, ha agyonütnek, se tudnám leírni, milyen is volt az a bisztró, csak azt tudom, hogy nem volt benne semmi rendkívüli.

Máshol egyetlen pillanat alatt kiismerem magam, itt ez nem sikerült. A lépcsőn leérve végigmentem egy L alakú folyosón, amelynek végén újabb lépcső következett, ezúttal felfelé. Csakugyan nem volt könnyű itt eligazodni. Jobbra a harmadik ajtón bementünk.

Két félvér lányt meg egy férfit pillantottam meg a dohányfüstös, áporodott levegőjű szobában. Az egyik lány az asztalnál ült, olyan réveteg tekintettel, mintha várt volna valamire. A férfi a másik lánnyal egy ütött-kopott díványon hentergett; nem zavartatták magukat. A lány levette a ruháját, és ami kevés még rajta maradt, az is inkább kiemelte, semhogy elrejtette volna buja idomait.

A férfi, persze, Richard volt. Lomhán simogatta a lány csípőjét, beesett arcán verejtékcsöppek csillogtak. Egymás mellett feküdtek a díványon, és láttam, amint Richard keze rátapad a két kemény félgömbre, amely majd szétfeszítette a lány nem éppen tiszta melltartóját.

Mégis jól tettem, hogy azzal a kis feketével elszórakoztam egy kicsit, mert a látvány, ha nem is volt éppen esztétikus, mégis felébresztette bennem a férfit. A szobában izzadságszag terjengett, iszonyú volt a rendetlenség. Megborzongtam, pedig mindez egy cseppet sem érintett kellemetlenül.

Hármuk közül egy se állt fel, amikor beléptem az ajtón. Nem hallatszott más, csak a díványon fekvő lány zihálása. Hosszú haja volt, egy kicsit duzzadt ajka, és nagy, csontos keze.

– Richard, a testvéred van itt.

Richard lassan kinyitotta a szemét, nehézkesen felkönyökölt, másik kezével a lány melltartóján babrált. A melltartó egyszerre kigombolódott. A két hatalmas mellbimbó sötétbarna korongja élesen elütött a bőr világos színétől, és láttam, amint Richard jól megmarkolja a lány feszes mellét.

– Szia, Dan – mondta.

Nem válaszoltam.

– Biztos voltam benne, hogy eljössz – folytatta. – Az ember mégse hagyhatja cserben a testvérét.

– Nem vagyunk testvérek, és ezt te is nagyon jól tudod.

Richard a hátára fektette a lányt, és tökéletes lelki nyugalommal rámászott. A tekintete üres volt, mintha egy kicsit benarkózott volna. Valami füvet szívhatott, marihuanát vagy ilyesmit.

– Már hogyne volnánk.

A lány szinte mozdulatlanul feküdt. A feje félrebillent, két kezét, félig behajlítva, összekulcsolta a tarkóján. Hónalján néhány verejtékcsepp csillogott. Hirtelen minden indulat kihunyt bennem, ólmos fáradtság kerített hatalmába. Fáradt voltam, meg egy kicsit ideges is.

A másik lány még mindig ugyanott ült, és hosszú, csontos ujjaival dobolt az asztalon.

A pasas ránk nézett, vállat vont, majd elment. Hallottam, amint odakint fel-alá járkál a folyosón.

A lány kéjesen nyöszörgött az ágyon, de Richard kibontakozott az öleléséből, és felkelt. Rendbe szedte a ruháját, és ő is odaült az asztalhoz. A lány kielégületlenül hányta-vetette magát a mocskos ágyhuzaton, melle és csípője hullámzott.

– Végül is mit akarsz? – kérdeztem Richardtól.

Hirtelen olyan ártalmatlannak láttam, hogy már nem is értettem, miért is voltam annyira megrémülve, amikor ott találtam az előszobában. Azt se értettem már, hogy mi a fenének rohangáltam annyit új lakás után. Csak nem őmiatta? Emiatt a cingár, elgyötört félvér miatt, akihez semmi közöm?

– Adjál száz dollárt – mondta. – Teljesen le vagyok égve.

– Nincsen száz dollárom.

– Segítened kell a testvéreden – mondta Richard. – Az Úristen akarata volt, hogy megtaláljalak. Téged meg az én Sheila nővéremet.

Felkaptam a fejem, és az arcába bámultam. Alulról nézett rám, alattomos, fürkésző szemmel, és halványan elmosolyodott. Keze fejével megtörölte nyirkos homlokát, majd tekintetét elfordítva úgy tett, mintha a falat vizsgálná.

Homályosan úgy éreztem, hogy veszélyben vagyok, akárcsak a múltkor, és ez az érzés teljesen megbénított. Egy pillanatig haboztam. Még az is felködlött bennem, vajon nem erősebb-e a vér hívó szava a józan észnél, vajon Richard, az én fekete örökségemnél fogva, nem jelent-e mégis többet mindenki másnál, hiába éltem életem java részét fehérként fehérek között. Nem, képtelenség. Lehetetlen. Én minden idegszálammal a fehérekhez kötődöm, az ő életüket élem, ők is közülük valónak hisznek, csak közöttük érzem igazán "otthon" magam. Hozzájuk köt Sheila, és hozzájuk köt a fiam is, aki kiváló nevelést fog kapni, gimnáziumba jár majd, viszi valamire, jó állása lesz, befolyásos barátai, néger inasa, magánrepülőgépe.

– Ide figyelj, Richard, mondjuk, hogy kapsz tőlem száz dollárt, de cserébe megígéred, hogy hazamész Chicagóba, és többet nem tolod ide a pofádat?

– Esküszöm az élő Istenre – mondta Richard, és felállt. – De száz dollárral nem sokra megyek.

– Minden hónapban küldök egy kis pénzt – mondtam nagy nehezen.

Miért nem verem már agyon? Vajon mi akadályoz meg benne, hogy rávessem magam, és kinyúvasszam? Magam se tudtam, mi játszódott le bennem. Mint hogyha valami mélységes mély szakadék nyílt volna meg a lábam alatt. Elég egy vigyázatlan lépés, és belezuhanok.

– Mégis mennyit? – kérdezte Richard.

A lány mozdulatlanul hevert a díványon. Csillogó szemmel nézett bennünket, majd egyszer csak intett a fejével.

A pasas egyenletes léptei kint a folyosón.

– Valamennyit biztosan fogok küldeni – mondtam nagyot sóhajtva. Igyekeztem másra gondolni, muszáj volt másra gondolnom.

– Ötven dollárral tartozom a haveromnak – mondta Richard.

– Úgyhogy nem marad valami sok a százból...

– Szólj neki...

Richard kiment, és behívta.

– Most szépen eltűnsz innen – mondtam a pasasnak.

– Jó, eltűnök – mondta. – De előbb ide a lóvét.

Igazán nem akartam kárt tenni benne, mégis két méterrel odébb landolt.

– Kelj már fel – mondtam.

A lányok szótlanul néztek, hallottam izgatott zihálásukat.

– Bőven elég lesz neked ez a húsz dollár is – mondtam, és elővettem a pénzt a zsebemből –, de ha még egyszer a szemem elé kerülsz, garantálom, hogy a tulajdon szülőanyád se fog rád ismerni.

– Rendben – mondta. – Nagyon fognak hiányozni, de csak kibírom valahogy.

Zsebre vágta a pénzt, és kiment.

Hallottam távolodó lépteit.

A lány, anyaszült meztelenül, felkelt a díványról, és kulcsra zárta az ajtót. Aztán odament Richardhoz, és leült az asztalra. Egyszerre megcsapott forró testének fanyar illata. Üres tekintettel rám mosolyodott.

Lesz hozzá bátorságom? Lesz bátorságom megölni Richardot? Néztem a két lányt, aztán Richard sápkóros mellkasára, alattomos arcára tévedt a tekintetem. Ez a rettenetes szag teljesen elbódított, a hátam is lúdbőrös lett tőle. Elképzeltem, amint a két kezem hirtelen rákulcsolódik kemény, inas nyakára, szinte hallottam a lányok rémült sikoltását. Világos, hogy meg kell szabadulnom tőle, nem vagyok akkora marha, hogy még pénzt is adok neki, csak hogy visszamenjen Chicagóba. De mit csináljak a két lánnyal? Igaz, velük is foglalkozni kéne egy kicsit.

– Keríts már valahonnan egy üveg whiskyt – mondtam a másiknak, akin még volt ruha. – Mi a neved?

– Ann.

– Engem Sallynek hívnak – mondta a másik.

Alulról felnézett rám, és félrebillent fejjel felnevetett, kemény combja odatapadt az érdes asztallaphoz, hónaljából verejtékcseppek gyöngyöztek végig a bőrén, le egészen izmos derekáig. Lomhán felém fordult. Szeméremdombját a bőrénél sötétebb, göndör pihék borították. Lehunytam a szemem, elképzeltem, hogy becsúsztatom a kezem a lába

közé, és hogy már a tenyeremben érzem duzzadt nemi szervének forró lüktetését. Lassan csúszni kezdtem lefelé, tudtam, hogyha ebből most nem szállok ki, végem van. Hogyha nem kapok észbe, sohase válnak valóra az álmaim, akkor mindent elveszítek, ami kedves nekem, Sheilát, a gyereket. Szerencsére Richard sovány nyaka, puha keze nem jelentett komolyabb veszélyt. Mintha a két fekete nő szaga az egész szobát betöltötte volna: a piszkos falak, a szakadozott, színehagyott tapéta, a hideg és nyirkos padló, az ódivatú dívány meg az asztal mind-mind ugyanazt a szagot árasztotta, mint ennek a lánynak a lába, combja, várakozóan hullámzó melle, meg az a kemény, forró kis háromszög, amire nemsokára teljes súlyommal fogok ránehezedni...

Richard nyújtózkodott egyet, és megint az asztalra könyökölt. Sally gyöngéden ránézett, kezével beletúrt a férfi üstökébe. Hosszú, vékony ujjai voltak, arra gondoltam, milyen jó volna a bőrömön érezni őket. Adtam öt dollárt Annek, hogy hozzon whiskyt. Megint Richardra néztem, kemény, hideg volt a tekintete. Hát igen, neki pénz kell, nem whisky.

Egyik pillanatban elfogott a félelem, a másikban egészen megfeledkeztem róla. Az utóbbi napokban folyton azon törtem a fejem, hogy milyen meglepetéseket tartogathat még Richard, hogy mire kell még felkészülnöm, de most annyira be voltam zsongva, hogy semmi mással nem tudtam törődni. Most mindez csak egyegy pillanatra villant az eszembe – csak két egymásba gabalyodó testet láttam magam előtt: Sallyét meg az enyémet. Richard merően figyelt.

Odaléptem az asztalhoz, Sally mellé. Csak a kezemet kellett volna kinyújtanom.

De megtette ő. Felállt, szorosan hozzám simult, megfogta a kezem, és odahúzta feszes mellére. Richard meg se moccant. Nyílt az ajtó, Ann jött vissza, rögtön kulcsra is zárta, majd letette a whiskyt az asztalra. Richard megragadta, kinyitotta, és mohón inni kezdett.

Ann nyugodtan várt a sorára. Amikor összevillant a tekintetünk, elmosolyodott. Éreztem Sallyben is a vágyat, de én még mindig ellenálltam. Hirtelen kibontakozott az ölelésemből, és lesegítette rólam a kabátot. A kalapomat letettem az asztalra.

Richard odanyújtotta Annek az üveget. Ann is ivott, aztán én következtem. Közben ő meg Sally lassan vetkőztettek. Richard már egészen el volt ázva, feje az asztalra csuklott. Felnyaláboltam Sallyt, és odavittem a díványhoz. Ő is húzott a whiskyből, aztán odaadta az üres üveget. A bőrét csókolgattam, mélyen magamba szívtam verejtékének fanyar illatát, legszívesebben beléharaptam volna. Magára rántott, fejemet a lába közé nyomta, éreztem, hogy teljesen átadja magát – Ann is odajött, és hozzám bújt. Vadul beléhatoltam, Ann felsikoltott. Egymásba fonódó testünk valósággal gőzölgött a hideg levegőben, és engem már nem izgatott, hogy ki vagyok, fehér-e vagy fekete.

VI.

Sajgott minden tagom és nehéz volt a fejem, amikor nagy nehezen kiszabadítottam magam a karok és lábak szorításából. Sallynek félrecsuklott a feje, mintha elájult volna. És amikor megpróbáltam felültetni, visszahanyatlott a díványra. Kábán elmosolyodott, résnyire nyitotta, majd újra lehunyta a szemét. Ann megrázta magát, mint egy kutya, amikor kijön a vízből, én meg ámulva néztem nyúlánk, karcsú, törékeny alakját, magasan ülő, apró mellét. A mozgása olyan puha volt, olyan ruganyos, mint valami vadállaté. Sheila ugyanígy szokott nyújtózkodni.

Sheila. Ránéztem a karórámra. Vajon Jim mit gondol erről az egészről? És Nick... Nick nem szól majd semmit. Az asztalra néztem, hirtelen elfogott a félelem. Ott hevertek a ruháim, Richard még mindig aludt, kezét a fejére hajtva.

Nem volt nálam száz dollár... Vissza kell majd jönnöm. De mért nem most rögtön?... Most, hogy alszik...

Felálltam, és megmozgattam egy kicsit a tagjaimat. Lassan visszatért belém az erő. Már nem éreztem azt az ólmos fáradtságot. Egyszerre két lány, hiába, a whiskynek mégiscsak ez a legjobb ellenszere. Sally még mindig ott feküdt a díványon, nyitott szájjal. Megszagoltam a kezem, hirtelen elfogott az undor. Már a saját bőrömön is az ő szagukat éreztem. Összeborzongtam, de megakadt a szemem Annen, vidáman öltözködött, valami dalt dúdolva, és újra megkívántam. Szinte éreztem tűzforró testének szorítását. De egyszerre magam előtt láttam Sheila arcát, hullámos szőke haját, piros száját, mellét, kékes erezetű, hófehér bőrét.

Azért sem adok száz dollárt Richardnak. Különben is, alszik. Nincs már itt semmi keresnivalóm.

Gyorsan magamra kaptam a ruháimat. Jó lett volna zuhanyozni egyet, de már késő volt. Vissza kellett mennem Nickhez, várt a meló. Még szerencse, hogy mindez délután történt, délután tudniillik többnyire nyugi van.

De hogy lehetne ettől a szagtól megszabadulni? Ha Sheila észrevesz valamit, végem van. Ahogy megvilágosodott bennem, hogy milyen helyzetbe kerültem, újra működni kezdtek az érzékszerveim, és csak úgy ittam magamba a friss benyomásokat.

Richard még mindig nem mozdult, nagyon mélyen alhatott. Most valahogy világosabb fejjel tudtam gondolkodni. Talán túlságosan is világos fejjel. Hiába jöttem ide, egy lépéssel sem jutottam előbbre. Elvesztettem a fejem, ennek a két néger nőnek nem tudtam ellenállni. Hiszen minden férfinak, mármint minden magamfajta fehér férfinak az az álma, hogy egyszer lefeküdjön egy néger nővel. Akár fajgyűlölő, akár nem. Nincs ebben semmi rendkívüli. Az ember úgy képzeli, hogy velük egészen más.

És nem is egészen alaptalanul.

Ökölbe szorítottam a kezem. Nem volt sok értelme idejönni. Ann jóllakottan elmosolyodott.

– Eljössz máskor is? – kérdezte búgó hangon.

– Nem – mondtam nyersen.

– Miért, nem akarsz találkozni Richarddal?

Odament hozzá, nyilván azért, hogy felébressze. Intettem neki, hogy nem érdemes. Még rá is szóltam:

– Hagyd békén!

Ann engedelmeskedett.

– Tulajdonképpen mért nem akarsz máskor is eljönni?

– Egy: nem vagyok a testvére Richardnak. Kettő: nem vagyok kíváncsi a pofájára. Három: ki nem állhatom a feketéket.

– De velem azért jó volt, ugye? – kérdezte mosolyogva.

Egyetlen zuga nem volt a testének, amelyre a testem ne emlékezett volna, szinte egy fénykép pontosságával.

– Értsd meg, én fehér vagyok. Egy fehérnek nem lehet veletek dolga.

Ann vállat vont.

– Miért ne lehetne, hány fehér él fekete nővel? New Yorkban vagyunk, nem Délen, ha nem tudnád.

– Nekem aztán nem fogtok hiányozni. Nagyon jól megvagyok nélkületek is. Vagy azt hiszed, hagyom, hogy három büdös néger csak úgy az orromnál fogva vezessen?

Ann mosolygott, engem majd szétvetett a düh.

– Akkor lássalak benneteket, amikor a hátam közepét! Kértem én bármit is tőletek? Titeket más se érdekel, csak hogy mennyit lehet kivasalni belőlem.

Nem akart bántani senki, én mégis védekeztem. Hogyan is bánthatott volna ez a három szerencsétlen?

– Te meg én, az két külön világ. Ez a két világ itt van egymás mellett, mégis elmondhatatlanul messze egymástól. Ha összetalálkoznak, abból nem lehet más, csak bánat és kárhozat.

– Richardnak nincs vesztenivalója – mondta Ann.

Mi volt ez, fenyegetés? Vagy egyszerű ténymegállapítás? Ann, Richard és Sally, vajon miféle viszonyban lehetnek ezek egymással, bizony, jó volna ezt is tudni. Ann újra megkérdezte:

– Mikor látunk megint?

Hogy megigazítsa a harisnyáját, a szoknyáját felhúzta egészen a combjáig. Néztem lábának vonalát, sötét bőrét, és úgy éreztem, jobb, ha most rögtön elhúzom a csíkot. Már nem haragot éreztem, valami egészen mást. Lassan elindultam kifelé, közben hallottam Richard szuszogását.

– Egy kis pénzt azért igazán adhatnál – mondta Ann suttogva. – Csak hogy Richardnak legyen mit ennie.

– És te? – kérdeztem. – Te nem eszel?

A fejét rázta.

– Én megvagyok pénz nélkül is – mondta. – El vagyok én látva mindennel, amire csak szükségem van.

Egyik lábamról a másikra álltam. Zavarban voltam, magam se tudtam, hogy miért. Egy papírpénzt húztam elő a zsebemből. Tízdolláros volt.

– Nesze – mondtam.

– Kösz, Dan. Richard örülni fog.

– Engem te csak ne hívj Dannek.

– Miért ne? – kérdezte szelíden.

Csakugyan, miért ne? Ő persze nem tudhatta, hogy Sheila éppen így mondja a nevemet, egy kicsit énekelve. Az ő baja.

Végre sikerült összeszednem magam, és otthagytam őket. Ann nem is tartóztatott.

Végigmentem a nyirkos folyosón, irtó kínosan éreztem magam, nyomasztó gondolatok kavarogtak bennem. Hirtelen világossá vált, hogy ez így nem mehet tovább, hogy másik lakást kell bérelnem, igazi rejtekhelyet, és kivert a hideg verejték. Valamiféle szorongás kerített hatalmába, az űzött vad szorongása – az áldozaté, akit valósággal megigéz tulajdon hóhéra. Az egér is így érezheti magát, amikor a macska egy pillanatra elengedi. Meg se moccan, eszébe se jut menekülni, pedig a macska újra felemeli mancsát, és lesújt rá – azaz dehogyis sújt, inkább megsimogatja, szerelmesen, mert korántsem csak az áldozat szerelmes hóhérába, a hóhér is szerelmes áldozatába.

Holtbiztos, hogy Richard szeret. De vajon mikor sújt le rám legközelebb a mancsával?

Egy kisegér nem tudja magát megvédeni. De nekem van két öklöm, és tudok bánni a revolverrel.

Mert ki tudja, lehet, hogy arra is szükségem lesz...

VII.

Aznap este nem maradtam sokáig Nicknél. Teljesen ki voltam készülve, nem is annyira fizikailag, mint inkább lelkileg, és ezektől az idiótáktól, akik minden este ugyanúgy verik a blattot és ugyanúgy leisszák magukat a sárga földig, még a szokásosnál is jobban undorodtam.

Valami megfoghatatlan, homályos szorongást éreztem, nyugtalanító gondolatok kavarogtak bennem, és mintha még a tárgyak is megszántak volna: akkor éjszaka már nem történt semmi rendkívüli, nemsokára megint ott lépdeltem a sárga fényben tündöklő utcán, együtt egy árnyalakkal, amely hol előttem járt, hol mögöttem, aszerint, hogy közeledtem egy utcai lámpához vagy éppen távolodtam tőle. A város tompán morajlott, élte a maga életét, mint mindig – gyorsabbra fogtam a lépteimet. Valami különös türelmetlenség kerített hatalmába, és mintha az űzött, hajtott, kergetett volna Sheilához.

Először nem a hálószobába mentem, hanem nesztelenül belopóztam a fürdőszobába. Az ablak nyitva volt. Pillanatok alatt levetkőztem, és beálltam a zuhany alá, de ettől a furcsa érzéstől, amely a magányosságnál is makacsabbul telepedett rám, a hideg víz sem tudott megszabadítani, bár igaz, erre csak törölközés közben jöttem rá.

A ruháimat ott hagytam szanaszét, és bementem Sheilához. Mélyen aludt, félig kitakarózva, pizsamáján át is látni lehetett tökéletes formájú mellét, kibontott haja eltakarta az arcát. Odabújtam mellé, a karomba vettem, és megcsókoltam, mint minden este. Felébredt, de nem nyitotta ki a szemét, visszacsókolt, hozzám simult; gyorsan levetkőztettem. Még mindig be volt csukva a szeme, de tudtam, rögtön ki fogja nyitni, ha ráfekszem és beléhatolok. Üde karját, finoman ívelt csípőjét simogattam. Éreztem, hogy kíván, félálomban becéző szavakat suttogott.

Még mindig csókolgattam, langyos, feszes bőrét simogatva. Hosszú percek teltek el. Szemlátomást arra várt, hogy magamévá tegyem, de nem történt semmi. Nem ment. Egyszerűen nem ment. Sheila még nem vett észre semmit, de én éreztem, hogy jéghideg maradok, és hogy csak gépiesen simogatom, megszokásból. Most sem tetszett kevésbé az alakja, hosszú lába, kemény combja, az aranyszőke háromszög a lába között, barna mellbimbója, kerekded melle, de hiába, semmi sem mozdult meg bennem.

– Valami baj van, Dan? – kérdezte.

Még mindig be volt csukva a szeme. Kezét levette a vállamról, és megfogta a karomat.

– Nincs semmi baj. Ma egy kicsit sok volt a meló.

– Miért, máskor kevesebb? Akkor ma nem kívánsz?

Még szorosabban hozzám simult, simogatott, megpróbált segíteni. Óvatosan eltoltam magamról.

– Nem tudom elengedni magam. Gondjaim vannak. Ne haragudj.

– Nickkel vannak gondjaid?

Semmi kíváncsiság nem volt a hangjában, úgy látszik, nem nagyon érdekelte, mik is lehetnek azok a gondok. Pontosan tudta, mire van szüksége, és hiányérzete volt, amiért nem kapta meg. Nem is csoda. Pedig nagyon igyekeztem, magam elé képzeltem, hogy szeretkezünk Sheilával, magam elé képzeltem kívánatos testét, elnyílt száját, ragyogóan fehér fogait, ahogy hányja-veti a fejét, és aprókat sikolt, miközben körmével végigszántja a vállamat. Sheila nem türelmetlenkedett. Még nem ébredt fel egészen, de azt észrevette, hogy valami nincs rendjén.

– Nickkel – mondtam. – Megint eszébe jutott, hogy túl sokba kerülök neki.

– Biztosan az a baja, hogy kevés a vendég – jegyezte meg Sheila.

– Lehet, hogy így van, de én ezt mégse vághatom a szemébe.

– Persze, mert te csak az ott dolgozó csajokkal foglalkozol...

Elhúzódott tőlem, én meg hagytam. Ideges voltam, nyugtalan, kétségbeesésemben mindent megpróbáltam, még azt is, hogy futó kalandok felidézésével hozzam izgalomba magam. Visszapergettem a Nicknél töltött estéket, egymás után vonultak el előttem a lányok, a szőkék, barnák, feketék, akikkel elszórakoztam egy kicsit odalent a telefonfülkében, és akiknek öleléséből mintha erőt merítettem volna.

Ezek a röpke ölelkezések, ezek a nők, akik nem éreztek semmit irántam, és csak használtak engem, éppen úgy, mint én őket, akik csupán kényelmes, rutinos szexpartnert láttak bennem, egyáltalán nem merítettek ki, sőt, ezek után az együttlétek után csak még jobban vágytam a feleségemre. Mintha az ő vágyuk is hozzáadódott volna az enyémhez, és ettől még vadabbul kívántam, még őrültebben szerettem Sheilát.

Milyen jó Nicknek, hogy egy ilyen kidobólegénye van, egy ilyen széplelkű izompacsirta...

Éreztem, hogy kiver a hideg verejték, egész testem görcsösen megfeszült.

– Sheila, drágám... – suttogtam.

Semmi válasz.

– Sheila, ez igazán nem szép tőled...

– Hagyj békén! Részeg vagy.

– Egy kortyot sem ittam. Esküszöm.

– Tőlem akár ihatsz is, hogyha...

Halkan beszélt, visszafojtott hangon, közel volt a síráshoz. Majd megszakadt a szívem.

– Ha egyszer nem megy, még nem a világ – mondtam. – Higgy nekem, nagyon kérlek. Nem is tudom, miért bánt téged annyira ez az egész...

– Hogyha egy megveszekedett vasat se kapnál Nicktől, akkor se szabadna így bánni velem...

Elkeseredésemben tettem még egy kísérletet, erotikus jeleneteket képzeltem el, csakhogy elűzzem azt a szörnyű tompultságot, amely teljesen megbénított. Már nem is tudom, hányszor volt dolgom Maxine-nal vagy a hozzá hasonlókkal. De mindannyiszor megnyugodva, lelkiismeret-furdalás nélkül jöttem haza, és boldogan, hogy újra ölelhetem Sheilát, hogy neki is adhatok egy kis örömet, mert elég volt megpillantani tökéletes testét, máris újult erővel támadt fel bennem a vágy.

De hiába. Most nem ment.

– Sheila, ne haragudj. Nagyon kérlek, ne gondolj semmi rosszra, hidd el, tényleg nincs nő a dologban.

Sheila most már sírt, valósággal zokogott.

– Dan, te már nem szeretsz... Tudom, hogy...

Fölé hajoltam. Megcsókoltam. Gondoltam, azért megteszem, ami telik tőlem. Vannak nők, akik beérik ennyivel, és én igazán szerettem volna Sheilának egy kis örömet szerezni, de ő durván ellökte a fejem, és beburkolózott a lepedőbe.

Nem szóltam semmit. A szobában sötét volt. Sheilát már nem rázta úgy a zokogás, lassan megnyugodott, hallottam, hogy újra egyenletesen lélegzik. Elaludt.

Ekkor óvatosan felkeltem, és visszamentem a fürdőszobába. Ott lógott az ingem a fogason. Levettem, megszagoltam.

Még mindig érződött rajta Sally és Ann illata. Éreztem, hogy visszatér belém az erő.

Ledobtam az inget, és a tenyeremmel végigsimítottam az arcom. A kezemen már alig-alig éreztem azt a jellegzetes szagot, de valami még mindig maradt belőle, és megint magam előtt láttam Annt és Sallyt, és láttam egymásba fonódó testünket is a harlemi bár nyirkos alagsorában.

Sheila ott aludt a hálószobában. Mindig nyugodt lélekkel töltöttem a kedvem a Nick-féle csajokkal, mindig nyugodt lélekkel dugtam meg őket, nemritkán a palijuk szeme láttára, de hogy ez hűtlenség lett volna, hogy ezzel megcsaltam volna Sheilát, eddig sohase jutott eszembe. De ebben a pillanatban rádöbbentem, hogy mindez nem volt szép tőlem, hogy megbocsáthatatlan bűnt követtem el, mert Sheilát már lélekben is megcsaltam, és mert a testem már nem kívánta az övét.

Megpróbáltam valami megnyugtató magyarázatot keresni a dologra. Ki tudja, lehet, hogy csak arról van szó, hogy egy fekete nővel különösen fárasztó lefeküdni, hát még kettővel egyszerre, és ha így van, csak egy kis pihenés kell, és minden rendben lesz. De merev nemi szervem azt bizonyította, hogy talán mégse ilyen egyszerű ez az egész, és az, amit magam előtt láttam, minden volt, csak nem megnyugtatóan zöld rét.

Beálltam a zuhany alá, és kinyitottam a csapot. Megint hideg vizet engedtem magamra, ezúttal használt, lehűtött.

Mert ahhoz nem volt merszem, hogy felébresszem Sheilát, és meggyőzzem, hogy nincs oka gyanakvásra.

Féltem. Attól, hogy nem igazán szolgálna előnyére a két néger lánnyal való összehasonlítás.

Teljesen össze voltam törve, holtfáradtnak éreztem magamat, nem is annyira testileg, mint lelkileg.

Visszamentem a hálószobába, és ahogy ott feküdtem nyitott szemmel a sötétben, fájdalmasan belémnyilallt valami, amit a lelkem mélyén nagyon is jól tudtam, mégse mertem magamnak nyíltan bevallani – míg végre elnyomott az álom.

VIII.

Nyugtalanul aludtam, rémképektől gyötörve, s bár nem tudtam kipihenni magam, már jóval Sheila előtt felébredtem, mert valami azt súgta, jobb, ha elmegyek hazulról, különben újra faggatni kezd, és az előző esti veszekedés még inkább elmérgesedik. Igyekeznem kellett, a gyerek a szomszéd szobában aludt, és az utcáról beszűrődő zajok hét felé szokták felébreszteni.

Kutyafuttában megborotválkoztam, tiszta fehérneműt vettem, a piszkosat meg bedobtam a szennyesládába. Kiválasztottam egy könnyű nyári öltönyt, és felöltöztem.

Egy kávézóban reggeliztem. Lassan, kényelmesen. Valahogy csak el kellett tölteni az időt estig, amíg ismét munkába állok.

Odamentem a telefonhoz, és felhívtam Sheilát.

– Halló?

Nyugtalanság vibrált a hangjában.

– Én vagyok, Dan. Jól aludtál?

– Nem is reggeliztél?...

– Muszáj volt elintéznem valamit – magyarázkodtam. – Tudod, azt, amiről tegnap beszéltem.

Sheila nem válaszolt, már-már attól féltem, leteszi a kagylót. Kivert a hideg verejték.

– Ja, emlékszem – mondta végül.

És amilyen fagyosan odavetette!

– Egész nap bent leszek a városban, nem hiszem, hogy estig haza tudok ugrani. Okvetlenül beszélnem kell valakivel.

– Csak vigyázz, ne legyen túl sok rúzs rajta – vágta rá Sheila.

Most csakugyan letette. Én is visszaakasztottam a kagylót, és kiléptem a telefonfülkéből.

Nem is olyan egyszerű dolog eltölteni egy napot, agyonütni valamivel az időt délután ötig.

Majd sétálok egyet. Esetleg moziba megyek.

Vagy folytatom a lakáskeresést.

Erre a gondolatra elmosolyodtam. Nem éppen vidáman. Megint csak eszembe jutott ez az ügy, és úgy kínzott, mint valami friss seb, amely újra meg újra magára vonja a figyelmet, pedig tudja az ember, hogy semmiség az egész, sőt röstell rágondolni is.

De hiába, sehogyan se tudtam elterelni a gondolataimat, állandóan ezen rágódtam. A végén már úgy néztem ezt az egészet, mint ahogy egy tömegkatasztrófát nézhet az, aki maga is részese – szenvtelenül, távolságtartással, majdhogynem közönyösen.

Eleinte rettenetesen féltem Richardtól. Féltem, hogy mindent elveszítek, az állásomat, a feleségemet, a fiamat – mindent, amiért élni érdemes. Szörnyű napok voltak, és hiába kerestem valami megoldást, valami kiutat. Végül elhatároztam, hogy nem hagyom magam, hogy megküzdök Richarddal.

Találkoztunk. De, amilyen peches vagyok, nem volt egyedül. Ezért nem csak ővele, a valódi énemmel is találkoztam. Igen, én most már nem tőle, önmagamtól félek. A saját testemben érzem a veszélyt, nem Richardban. Ebben a testben, amely fellázadt ellenem, és egy olyan ösztönnek lett martaléka, amelynek sohase voltam hajlandó utat engedni.

Ha Richard leleplez, ha beköpi, hogy ki vagyok, ha elveszítem az állásomat, a feleségemet meg a fiamat, azt csak túlélem valahogy. Amíg legbelül ugyanaz maradok, mindig van rá esélyem, hogy mindent visszaszerezzek.

De ha tulajdon testem árul el, akkor csakugyan nem marad más, csak a nagy büdös semmi.

Egy csinos lány lejtett el mellettem, nagyon elegánsan volt öltözve, ilyen lányt nemigen látni, főleg reggel nem ebben a negyedben. Utánafordultam. Sütött a nap. Éltem.

Eszembe jutott Sheila.

És hogy impotens vagyok.

Benyitottam egy bárba. Az italosfiú ingujjban volt; fehér kötényben a bárpultot törölgette.

– Egy whiskyt! – mondtam.

Szótlanul elém tette az italt.

– Rég nem volt ilyen szép időnk – törtem meg a csöndet. – Nincs valami lóversenytippje délutánra?

– Nincs. Csak az, amit úgyis mindenki tud.

– Még mindig Bob Whitney a legkisebb rizikó.

– Az mindenkit zsebre vág...

A pasas nem volt valami közlékeny hangulatban.

– Mi a fenét lehet itt csinálni reggel hétkor? – kérdeztem.

– Semmit – mondta. – Dolgozni.

– De én délután ötkor kezdek, valamivel csak agyon kell ütnöm az időt – mondtam, és egy hajtásra kiittam a whiskyt.

Brrr, nem mondhatom, hogy jólesett.

A pulttal átellenben lépcső volt, ott lehetett felmenni az első emeletre. Odafent vödör zörrent, valaki vizet loccsantott a padlóra: felmostak. Hátrafordultam, egy kövér néger nő térdelt fekete-fehér vászonblúzban a legfelső lépcsőfokon, és ahogy mosta a padlót, ütemesen riszálta hatalmas fenekét.

– Még egy whiskyt – mondtam az italosfiúnak.

Mi a fenét csináljak reggel nyolckor? Hirtelen a zenegépre tévedt a tekintetem.

– Vannak benne jó számok? – kérdeztem.

– Gőzöm sincs.

Láttam, hiába minden.

– Mennyivel tartozom?

– Egy dollárral.

Fizettem, kimentem az utcára, és elindultam a legközelebbi metróállomás felé. Vettem egy újságot, de ki se nyitottam, már be is futott a szerelvény. Rengetegen voltak, de nagy nehezen sikerült bepréselnem magam. Mindjárt nem voltam olyan egyedül. Mennyi ember, és mindegyik igyekszik valahova. És mindegyik tudja, hogy kicsoda. Csak én nem megyek sehova, csak én vagyok fehér is meg fekete is egyszerre, és se a fehérek nem fogadnak be, se a feketék. A franc egye meg, már megint nincs semmi az újságban. Le is dobtam az ülésre.

A megálló, ahol találomra kiszálltam, nem lehetett messze Harlemtől.

Bementem az első kelmefestőhöz.

– Jó reggelt.

– Jó reggelt, uram.

Ketten voltak, egy zsidó meg a segédje. Levetkőztem a fülkében, kiadtam a nadrágom, és alsógatyában vártam, amíg kivasalják. Ezzel is eltelik vagy fél óra. Mit is csinálhatnék még? Pucoltassam ki a cipőmet? Öt perc az egész. Harapjak valamit? Az se több.

Nő kéne. Fehér nő. Csak hogy kiderüljön. Csak hogy tegyek még egy kísérletet.

Hirtelen elfogott az idegesség.

– Mit piszmognak vele annyit? – kiáltottam ki a fülkéből. – Találkám van, méghozzá Betty Huttonnal.

– Hozok magának egy kis fagylaltot – szólt be az egyik férfi. – Egykettőre kész vagyunk vele. De aztán vigyázzon! Olyan lesz az éle, mint a beretvának.

– Én ülök majd az ő ölébe, nem ő az enyémbe.

– Hátul is fog vágni, nemcsak elöl.

Nem válaszoltam. Ez a pasas tényleg nem olyan, mint a bisztróbeli. Abból harapófogóval kellett kihúzni minden szót, ennek meg be nem áll a szája. Nem szóltam semmit, nem gondoltam semmire – csak egy fehér lányra.

Nem volt nehéz kerítenem egyet. Nick egyik bárhölgye épp itt lakott a közelben. Tudom, mert nemegyszer hazafurikáztam már a kocsimon. Valósággal aranybánya volt ez a lány. Hiába, ez a Nick nagy mázlista. Azért mégiscsak kifényesíttetem a cipőmet. Hadd teljen az idő.

IX.

A lány szemét dörzsölve, álmosan nyitott ajtót.

– Szia! – mondtam.

– Egyedül vagy?

– Minek nézel te engem?

– A kis barátnőmnek. Beengedsz?

– Persze, hogy be.

– Nem zavarlak?

– Nem baj, hogy előtted öltözködöm? – kérdezte.

– Annyira azért nem kell sietned.

A lány hunyorogva nézett rám, és megigazította a szemébe lógó hajtincset.

– Tulajdonképpen mit akarsz? – kérdezte. – Még sohase jártál itt ilyen korán.

– Csak látni szerettelek volna.

Letettem a kalapomat az asztalra, és leültem mellé.

– Egészen csinos lány vagy – mondtam.

– Nagyon jól tudod, hogy milyen vagyok. Nem most látsz először.

– Hogy milyen vagy? Olyan belevaló. Aki tudja, mitől döglik a légy.

– Látom, a humorodnál vagy ma reggel, Dan.

– Nem tetszik?

– Micsoda?

– Hát hogy feljöttem.

– Csak azt tudnám, miért.

– Ne add az ostobát.

Karnyújtásnyira állt tőlem, átfogtam a derekát, és odavontam magamhoz. Össze se fogta a pongyoláját, nem ellenkezett.

– Te is egy faramuci pasas vagy – mondta.

– Aztán miért?

– Semmit se lehet tudni rólad.

– Miért, mit kéne tudni rólam?

Hallgattam. Kikapcsoltam a melltartóját. Lehetett vagy tizenkilenc éves, több nem, az biztos. Nicknél kedvelték a friss pipihúst.

– Hová valósi vagy?

Tétova mozdulattal válaszoltam.

– Chicago?

– Eltaláltad.

– Fura – dünnyögte a lány. – Azok ott, mármint a mulatóban, ha józanok, hozzám se mernek érni. Csak akkor jön meg a bátorságuk, ha már van bennük egy kis pia.

– Ti meg gondoskodtok róla, hogy legyen, mi?

– Csak azokat itatjuk, akik nem kellenek – mondta kihívóan, és még szorosabban hozzám simult.

Még mindig ott ültem az asztalon, épp a megfelelő magasságban, hogy megcsókolhassam a mellét, ezzel is elment vagy öt perc. Gondoltam, megszabadítom a pongyolájától, de megelőzött. Áttetsző melltartóját már az előbb levetettem, aranybarna testén nem volt egyetlen szőrszál sem.

– Fura egy fickó vagy... – mondta, miközben kibontakozott az ölelésből. – Mindvégig itt akarsz ücsörögni az asztalon?

– És te hová valósi vagy? – kérdeztem vissza.

– Brooklyni – mondta, és felnevetett.

Majd megragadta a csuklómat, én meg felálltam.

– Vagy jobban tetszene, ha valami előkelő palotában születtem volna, valahol a Central Park környékén?

– Nekem inkább az teszik, ha formában vagy.

A lány nyújtózkodott egy nagyot.

– Éppenséggel formában vagyok.

Ledobtam a zakómat, ő meg végigheveredett az ágyon. Levettem a cipőmet, gyorsan levetkőztem. Rágyújtott, és miközben lassan kifújta a füstöt, ferdén rámnézett. Épp mellé akartam feküdni, de megállított.

– Nem hoznál be egy kis whiskyt a konyhából?

– Nem iszom whiskyt – mondtam. – Legalábbis nem gyakran.

Még ott volt a számban a whisky íze, amit egy órával korábban ittam.

– Pedig úgy nézel ki, mint akinek szüksége van rá – mondta csúfondárosan.

Csukott szemmel is pontosan tudtam volna, hogy hol állapodott meg a tekintete.

– Ne aggódj, amikor szükségem van rá, nem hagy soha cserben.

– Gondoltam, jól jön egy kis üzemanyag...

– Nemrég tankoltam.

– Akkor mire vársz?

Kinyújtotta karját, és a szőnyegen levő hamutartóban elnyomta a csikket.

Odaléptem, és lefeküdtem mellé. Simogattam néhány percig. Nem szólt semmit, nem nézett rám.

Egyre csak az járt a fejemben, hogy mi a fene van velem. Végigcsókoltam az egész testét. Az ilyesmi mindig jó hatással volt rám, akármilyen fáradt voltam.

Most semmi.

De folytattam, mert éreztem, hogy lassan tűzbe jön. Meztelen hasa meleg volt és kemény.

Felkaptam a fejem. Tömény szappanszaga volt.

A fenébe is. Mintha egy mosógép mellett feküdtem volna.

Felkeltem.

Enyhén oldalt fordult, és mindkét karját könyékben behajlítva a fejéhez szorította. Halványan elmosolyodott, felszikráztatva hibátlan fogsorát, felém fordított két tenyere lassan becsukódott, elővillantak vérvörös körmei. Melle hevesen hullámzott.

Rájött, hogy el akarok menni, és hirtelen felült az ágyon.

– Dan! Mi ütött beléd?

– Semmi.

– Maradj még.

– Minek?

– Hogyhogy minek? Dan, nagyon kérlek...

– Igazad volt – mondtam. – Csakugyan nem megy. Nem te vagy a hibás. Csak meg akartam róla győződni, és most sikerült, sajnos...

– Dan!... Nagyon kérlek... Megőrjítesz...

– Jó, jó – mondtam. – Csak feküdj vissza. Meglátod, nem lesz okod panaszra.

Elnyújtózott megint, én meg melléültem, és úgy istenigazából nekiláttam. Nem mondhatom, hogy olyan nagyon élveztem, de van ennél fárasztóbb meló is. Legalább tiszta volt és gusztusos.

Néhány pillanat, és teste egészen elernyedt, majd újra felkínálkozott, tenyere becsukódott, majd ismét kinyílt, ahogyan ott feküdt a hátán, várakozóan és ellazultan.

– Dan... – suttogta. – Drágám...

– Most jó?

– Dan... Ezt mindennél jobban szeretem.

– Hát ennek örvendek.

– De azért neked se volt olyan rossz, ugye?

– Hogy veled vagyok vagy a lóversenyen, nem mindegy?

– Te aljas dög... Ugye, máskor is csinálunk ilyesmit?

– Szerintem nincs sok értelme. Az eredmény inkább kiábrándító.

– Nekem épphogy nem volt kiábrándító. Hogy neked mi volt, az engem nem érdekel.

– Én se gondolom másképp. Azért jöttem fel hozzád, hogy megpróbáljam, megy-e még. Megpróbáltam. Nem megy.

– Nekem így is nagyon jó volt.

– Aranyos vagy. Lányokkal nem próbáltad még? Az a gyanúm, hogy neked az való.

– Ami azt illeti... nem volna éppen ellenemre. Szerinted az is ugyanilyen jó?

– Miért volna rosszabb? – mondtam.

– Dan, azért ne veszítsd el a fejed. Ma már van egy csomó gyógyszer...

– Hülyéskedsz? Fel tudod ezt egyáltalán fogni... Hogy ilyen fiatalon...

Tulajdonképpen nem is számítottam rá, hogy ilyen baráti hangon beszélhetek vele. Kész röhej. Még az is lehet, hogy a nők kedvelik az impotenseket. Az igazi férfiaktól mindig félnek egy kicsit. Félnek, hogy fájni fog. Az impotens férfi viszont olyan egy kicsit, mintha a barátnőjük volna.

– Az ilyesmi mindenkivel megesik – mondta. – Nekem elhiheted.

– Te is nagyon jól tudod, hogy a mulatóbeli férfiak egytől egyig el vannak ázva. És nektek sincs valami nagy kedvetek tökrészeg férfiakkal hetyegni.

– Lehet, hogy ez is benne van a dologban – bólintott. – De te nem iszol. Lehet, hogy egyszerű csömör az egész. Férfiakkal még sohase jutott eszedbe megpróbálni?

Sértődötten elhúztam a számat, mire felnevetett.

– Menj a csudába – mondtam. – Akkor már inkább egy lóval.

– Sok kárt nem tennél benne, az biztos – kajánkodott.

Ez is leginkább egy barátnő megjegyzéséhez hasonlított. Nem szóltam semmit.

– Mással is megpróbálkozhatsz – javasolta. – Két nővel, három nővel...

– Akár egy egész leányotthonnal, ha már itt tartunk.

– Vagy egy néger csajjal. Azt beszélik, hogy...

– Most már elég!

Ez egyszer tényleg felkaptam a vizet. Teljesen be voltam gurulva.

Értetlenül bámult rám. Szerencséjére abbahagyta. Még egy szó, és ütök.

Elfordultam, és szótlanul nekiláttam öltözködni. Hallottam, ahogy mocorgott az ágyon. Már nem is voltam dühös.

– Dan – suttogta –, igazán ne haragudj...

Végül is egészen rendes lány volt.

– Hagyjuk – mondtam. – Nem érdekes.

– Tényleg nem akartalak bántani, Dan... Olyan kedves voltál...

A rohadt életbe, szinte meghatódtam ettől a kis kurvától. Érik azért meglepetések az embert.

Honnan a fenéből jöhetnek ilyen gondolataik?

Felkelt, odament a karosszékhez, és lassan belebújt a pongyolájába.

– Innál egy kávét?

Már a sliccemet gomboltam.

– Szívesen.

El akart menni mellettem, de én elkaptam a derekát. Ijedten összerezzent, és tágra nyílt szemmel nézett rám. Magamhoz vontam, és gyöngéden szájon csókoltam.

– Kösz, kishúgom.

Megnyugodva csókolt vissza, és már kinn is volt a konyhafülkében, hallottam, amint egy slágert dúdolva csörömpöl az edényekkel, és meggyújtja a gázrezsót.

A zakómat már nem vettem fel, ingujjban leültem az egyik fotelba. Mintha minden erő kiszállt volna belőlem. Üresnek éreztem magam. Csak ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség.

X.

Komplett ebéddel jött vissza. Miközben a tálcáról a csészéket és tányérokat lerakta a kempingasztalra, megkérdeztem tőle:

– Tényleg volt olyan jó, mint máskor?

– Mikor máskor? – kérdezett vissza.

– Olyan gyakran azért nem jártál itt.

– Ha jártam is, nem lehetett rád valami nagy hatással – mondtam.

– Tudod, történt azóta egy s más errefelé. De ami az előbb történt...

A lány fülig elpirult.

– De hagyjuk ezt, Dan. Lehet, hogy egy repedt sarkú kurva vagyok, de akkor se szeretek erről beszélni. Ha pénzért csinálom, az egészen más.

– Nincs egy jó haverod, akitől mindezt megkaphatnád?

– Nincs – mondta. – Valamikor volt egy haverom, ő szerezte nekem ezt a melót, de aljas csirkefogó volt. Csak a dohány kellett neki, más nem. Én marha, azt hittem, szeret, bármire hajlandó voltam a kedvéért, de keservesen átrázott. Azóta se láttam. Futtatott más csajokat is, de el kellett mennie New Yorkból, mert összerúgta a port a maffiával.

– És miért folytattad?

– Valamiből csak meg kell élnie az embernek. És ez a meló messze nem a legrosszabb. Miért, és te miért folytatod?

– Feleségem van meg gyerekem. És ahogy mondod, ez a meló messze nem a legrosszabb.

– Mázlid van – mondta. – Bár ami engem illet, én jól megvagyok egyedül.

– Sok lány a barátnőjével él – mondtam. – Úgy csak elviselhetőbb az élet.

– Nem is tudom. Azért mégiscsak jobb volna, ha...

Nem folytatta.

– Miért nem mondod ki? – mondtam, és kitöltöttem a kávét.

– Pontosan ilyen pasas kéne nekem, mint te. Aki erős is, meg gyöngéd is. És megint azt csinálnád, amit az előbb.

És az ölembe ült, olyan heves mozdulattal, hogy kis híján kilöttyent a kávé.

– De úgy látom, nem akarod.

Ilyet se látott még a világ. Beállítok a csajhoz azzal, hogy le szeretnék feküdni vele, de nem sikerül, teljes kudarc, erre úgy rám akaszkodik, hogy le se lehet vakarni. Ezek a csajok teljesen meg vannak húzatva.

– Mondom, hogy feleségem van meg gyerekem.

Eszembe jutott Sheila, és elöntött a szégyen. Hogy mekkora csalódást okoztam neki az éjjel. Egy pillanatra felrémlett előttem, hogy amíg én ezzel a kis kurvával vagyok, Sheilát egy másik férfi öleli, és a szívem elfacsarodott a dühtől. Mindig ugyanaz a nóta. Az ember megnősül, közben fűvel-fával csalja a feleségét, de ha arra gondolunk, hogy a feleség is megtehet ilyesmit, legszívesebben minden férfit kinyírnánk, az utolsó szálig. Hiába, a kettőnek semmi köze egymáshoz. Tehet bármit is a férfi, azzal még nem csalja meg a feleségét.

– Kedves tőled, hogy ezt mondod, de lehetetlen. Miért pont egy impotens pasas kell neked, amikor sokkal különbet érdemelnél?

Ahogyan a mellét simogattam, az áttetsző selyempongyola alatt is éreztem duzzadt mellbimbóját. Egészen átadta magát, és csak nagy nehezen sikerült a kávéscsészémet egyensúlyban tartani.

– Most ne – mondtam. – Majd máskor. Gyerünk, felkelni, öltözködj, egy-kettő. Elviszlek moziba.

– Nagyszerű! – derült fel az arca. – Mintha jegyespár volnánk.

Rábólintottam:

– Pontosan.

Még csak az hiányzik, hogy megmondjam neki, miért is akarom moziba vinni. Neki vagy valaki másnak. Még magamnak se vallom be, még rágondolni se akarok.

XI.

Már két óra volt, mire végzett az öltözködéssel. Az ilyesmire mindig több idő kell a nőnek, mint gondolnánk: de mindez kapóra jött, bizonyos szempontból. Legalább többen lesznek a moziban.

Egyébként már jó előre kiválasztottam azt a mozit, ahová el akartam vinni. Ez a kis mozi, egy leányiskola tőszomszédságában, mindig tömve volt. Persze, nem lehetett azt se kizárni, hogy csúfosan kudarcot vallok a tervemmel, de volt egy másik ötletem is tartalékban.

Bezártuk a lakásajtót, és beszálltunk a liftbe. Lopva rápillantottam. Fiatalság ide vagy oda, valami volt a járásában és az öltözködésében... Egyszóval már messziről lerítt róla, hogy micsoda. Eszembe jutott valami. Az, hogy sikerült valamit elrejtenem, ami bevallhatatlanabb még az impotenciánál is. És ha ez sikerült, akkor más is fog.

De hát végül is mit akarsz elérni mindezzel, tettem fel magamnak a kérdést. És mit akartam elérni a görcsös igyekezettel, a Nicknél lehúzott évekkel? Hogy a végén impotens legyek... Ott egye meg a fene az egészet. Most már nem izgatom magam, tudtam, hogy egykettőre végére járok a dolognak.

Milyen különös. Attól, hogy tegnap nem ment Sheilával, teljesen kikészültem. De még az előbb is hogy ki voltam akadva ettől a lánytól! Ő is mondott valamit, amit nem kellett volna. De most már nyugodt voltam, olyan nyugodt, mint még soha.

Pontosan tudtam, hogy mit fogok csinálni.

A lány ott lépdelt mellettem az utcán. Csinos egy lány, meg kell hagyni. Jó ránézni: bájos arc, formás lábak, kerekded mell.

Nem könnyű dolog alibit igazolni.

Megérkeztünk a moziba, megvettem a jegyeket. A lányt magam elé engedtem a vastag szőnyeggel borított lépcsőn; a jegyszedő ránk világított a zseblámpájával. Átnyújtottam neki a két jegyet.

– Nincs már két egymás melletti helyem – mondta. – Majd cserélnek valakivel.

Ez direkt jól jön – gondoltam.

A lány leült, én meg mögötte két sorral kaptam helyet.

Tíz perccel később nesztelenül felálltam, a hátulsó sorok mentén megkerültem a nézőteret, és a vészkijáraton át kimentem az utcára. Épp arra hajtott egy szabad taxi. Már-már intettem neki, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam.

Nem. Nem megyek taxival. Jobb a metró.

Az órámra néztem. Van időm bőven.

És rohanni kezdtem a metróállomás felé.

XII.

Feltűnés nélkül körülnéztem, majd beléptem a lerobbant bisztróba, ahol előző este találkoztam Richarddal. Alig néhányan lézengtek a környéken. Négerek, meszticek és fehérek is. Tisztára "senkiföldje" volt ez a városnegyed.

Szememre húztam a kalapom, benyitottam a helyiségbe, és határozott léptekkel a lépcsőhöz mentem.

A mixer a poharakat törölgette a pult mögött, fel se pillantott. A nyirkos folyosón újra megcsapott a jól ismert kesernyés szag, mélyet szippantottam belőle, hogy ismét megszokjam.

Megkerestem az ajtót, kopogás nélkül benyitottam, nem akartam zajt csapni. Az asztalon piásüveg. Richard ott horkolt a koszos díványon. Ann nem volt vele, Sally sem. Megint kezemre játszott a véletlen. A két lány elment valahova, átható szaguk azonban ott maradt a levegőben. Hirtelen megmozdult bennem valami, pedig Sheila vagy a mulatóbeli lány még hús-vér valójával sem tudta felszítani a vágyamat.

Richard. Ezért megfizetsz!

Rávetettem magam, kezem szorosan a nyakára kulcsolódott.

Kiáltani se maradt ideje. Úgy szorítottam, ahogy csak bírtam, és éreztem, hogy az ujjaim alatt roppan egyet az ádámcsutkája.

Hoppá, azért észnél legyünk! Csak semmi nyom! Rögtön elengedtem, és szusszanásnyi időt se hagyva, egy ócska párnát szorítottam az arcára.

Teljes súlyommal ránehezedtem. Csak úgy hányta-vetette keszeg testét, kis híján lelökött magáról. Egész testemmel ráhasaltam, lábát satuba fogtam a lábammal, így is alig bírtam leszorítani. Felhúzott térdével hasba rúgott, de erre sem engedtem el, tovább szorítottam, mint egy őrült. Piszokul szédültem, a hányinger kerülgetett, de el nem engedtem volna a párnát, Richardot valósággal odaszögeztem a díványhoz. Mindkét kezével görcsösen megragadta a jobb csuklómat, megpróbált kiszabadulni a párna alól, de a feje alá csúsztattam a bal karomat, és ebből a harapófogóból már nem volt szabadulás.

Még mindig kapálódzott, öt hosszú percig. Úgy éreztem, lassan cserben hagy az erőm, karikák táncoltak a szemem előtt. Kivert a verejték, kövér izzadságcsöppek gördültek végig a hátamon, az ing odatapadt görcsösen megfeszített felsőtestemre.

Richard keze még mindig rá volt kulcsolódva a csuklómra, de szorítását már nem éreztem. Ujjait nagy nehezen lefejtettem a csuklómról.

Ezen is túlvagyok.

A párnát le se vettem az arcáról, csak gyorsan átkutattam a zsebeit. Egy zsírpecsétes notesz. Néhány pénzdarab. Apróságok. Pár lóverseny-szelvény. A noteszt eltettem. A többi nem volt veszélyes.

Most aztán tűnés.

Levettem róla a párnát. Mit mondjak, nem volt szép látvány. Odamentem az asztalhoz, a zsebkendőmmel óvatosan megfogtam a whiskys üveget, az italt ráloccsantottam az arcára meg a ruhájára, az üres üveget meg odaállítottam a dívány mellé.

Jó, jó, tudom, hogy az efféle húzások csak elvétve válnak be. De hogyha találnak egy félvér hullát egy lerobbant harlemi bisztró alagsorában, ugyan kinek jutna eszébe utánajárni, hogy csakugyan a gutaütés vitte el vagy valami más?

Hogy a zsaruknak nem, az biztos.

Körülnéztem a helyiségben. Minden a régi. Richardon megigazítottam az inget. Arra vigyáztam, hogy ne nagyon ziláljam szét a ruháját, amikor az előbb átkutattam a zsebeit. Milyen jól tettem. Hideg és merev volt, mint a beton. Hiába, így néz ki az ember, ha erőlködés közben éri a halál.

Már ott se voltam. Mintha valahol kinyílt volna egy ajtó. Hátrafordultam. Semmi gyanús. Vállat vontam, és felballagtam a lépcsőn. Egyenesen az ajtóhoz mentem, már kinn is voltam az utcán.

Egy pillantás az órára. Kerek egy óra telt el, amióta eljöttem a moziból. Rohanás vissza a metróhoz.

Egy szempillantás, és már a mozinál voltam. A vészkijárat környékén nem láttam senkit. Az ajtón felirat: IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS. Bementem. Újabb nyirkos folyosó. Erről eszembe jutott az előbbi.

Nem volt lelkifurdalásom.

Már ott álltam a vetítőterembe vezető ajtó előtt. Belestem a sötét üvegen. Nem láttam senkit.

Besurrantam. Még ment a film, épp valami veszekedés kellős közepébe csöppentem. A jegyszedőnő rámvilágított a zseblámpájával. Egyenesen felém tartott.

A franc egye meg. Most már mindegy. Tudtam, mit fogok mondani.

– Segíthetek?

Odaadtam a jegyemet.

– Merre van a mosdó?

– Nem erre van, uram – mondta, és visszaadta a már kezelt jegyet –, arra menjen.

– Köszönöm – mondtam.

Egy perc, és a helyemen voltam. De valaki már ült ott, az előtte levő hely viszont szabad volt. Leültem, és átfogtam a barátnőm vállát.

– Szia – mondtam.

Megragadta a kezem, és kis híján felkiáltott, mint aki kísértetet lát.

– Dan – suttogta. – Halálra rémisztettél!

De már el is engedte a kezem, megint a filmet nézte, elmélyülten, tágra nyílt szemmel.

Egyre jobb.

Szó ami szó, nem túlzottan élveztem, hogy éppen azon a helyen szorította meg a csuklómat, ahol Richard egy órával korábban.

Nem baj.

Jobb, ha elfelejtjük az egészet.

XIII.

Minden úgy történt, ahogyan elképzeltem.

Néhány soros hír a másnapi újságban – aztán semmi.

Megint ott feküdtem Sheila mellett az ágyban. Éppen elaludt. Én meg azon morfondíroztam, hogyan lehetséges, hogy ezek után sincs semmi javulás.

Persze, nem tudtam délután Nicknél sem trenírozni. Igaz, meg se kíséreltem.

Megpróbáltam összeszedni magam, legalább valami magyarázatot találni a dologra.

De hiába, nem sikerült.

Vajon miért nem megy nekem ezekkel a lányokkal? És a feleségemmel miért nem sikerül? Az a tegnap hallott mondat még mindig ott motoszkált a fejemben.

"...vagy egy néger csajjal. Azt beszélik, hogy..."

Lehet, hogy azért nem megy, mert amikor azzal a két néger csajjal voltam, amikor a bőrük hozzáért az enyémhez, egyszerre feltört az emlékezetem mélyéből a felismerés, hogy tulajdonképpen én is néger vagyok? És ez a felismerés ébresztette fel bennem a régóta szunnyadó rettegést, a fehér nőktől való félelmet, amely ott lüktet minden néger férfiban?

Ezt hívják komplexusnak. Igen, ez lehet az. Csakhogy én most se éreztem magam négernek, mint ahogy nem éreztem magam négernek tegnap sem. Én most is fehérnek éreztem magam, mint mindig.

Hát akkor? Csak nem valami ösztönös komplexusról van szó? De létezik ilyesmi egyáltalán?

S ahogy ezen töprengtem, a kezem végigfutott a testemen, mintha csak keresné a kudarc tárgyi bizonyítékát.

Pedig tudtam, nem arrafelé van a magyarázat. Tudtam, hogy mire van szükségem, többé nem áltathattam magam. Megpróbáltam Sheilával – nem ment. Aztán egy másik fehér nővel – vele se sikerült.

Ezek után tényleg egy néger csaj kell. Ez az. Vágjunk bele. Majd meglátjuk.

Felkeltem, és nesztelenül kiosontam a szobából.

Úgy hajnali három lehetett. Van elég éjszakai mulató ebben a nyavalyás városban.

Meg félvér nő is.

Nekem egy jó sötét bőrű kellett. Olyan, akinek szaga van, és van mit fogni rajta.

Pillanatok alatt felöltöztem, és elmenet bezártam magam mögött az ajtót. Gondoltam, bőven visszaérek, mielőtt Sheila felébred.

De csak a harmadik utcasaroknál találtam taxit. Bemondtam valami harlemi címet. Arrafelé nem könnyű nőt találni, ha fehér az ember. De nemhiába vagyok kidobólegény, úgy ismerem azt a környéket, mint a tenyerem.

Nem is olyan nagy ritkaság, hogy egy fehérnek a változatosság kedvéért néger csajra támad kedve.

XIV.

Nem volt valami bizalomgerjesztő a mulató, ahol kiszálltam. Pont olyan lepusztult hely volt, mint mindegyik lokál ezen a környéken. Bementem. Alig lézengtek odabent. Három-négy nő, öt-hat férfi meg a mixer, piszkos zakóban.

Rendeltem egy whiskyt szódával. Rögtön meg is kaptam. Amikor a mixer felém fordult, hogy odaadja a visszajáró pénzt, halkan megkérdeztem:

– Van szabad nő a környéken?

Gyanakodva mért végig.

– A Bunyós Ikey küldött – mondtam.

– Az mindjárt más – mondta.

Fekete arca megenyhült. Lehajolt, arrább tolt néhány üveget, majd újra felegyenesedett. Gyűrött névjegyet tartott a kezében.

– Nincs messze, innen a második sarok – mutatta. – Mondja azt, hogy Jacktől kapta a címet.

– Kösz, haver.

Jó nagy borravalót adtam, és kimentem. Két sarok. Öt perc alatt odaértem. A ház elég tisztességesen nézett ki. Az előcsarnokban sötét volt, a portás a fülkében aludt. Felmentem a hatodikra. Csöngettem két rövidet, tudniillik ez is rajta volt a névjegyen. Harmincegynéhány éves nő nyitott ajtót, elegáns ruhában, csak az ékszer volt sok rajta. Akárki nem tudta volna megmondani, hogy félvér-e vagy csak mexikói. Nekem az ilyesmi nem okoz gondot.

– Kerüljön beljebb – mondta, amikor Jackre hivatkozva átnyújtottam a névjegyet.

Becsukta az ajtót, aztán összehúzta a függönyt. Mentem utána. Újabb ajtó, újabb függöny. A szoba, ahová bevezetett, elég ízlésesen volt berendezve.

Lehuppantam egy kényelmes bőrfotelbe.

– Nagyon sötét bőrű lányt akar, ugye? – kérdezte.

– Igen.

Mi tagadás, egy kicsit zavarba jöttem a tekintetétől.

– És kövéret? – érdeklődött. Halványan elmosolyodott.

– Miért, lehet választani?

– Miért ne lehetne. Mindjárt küldök két lányt – mondta, és magamra hagyott.

Egy másik ajtón ment ki, nem ott, ahol bejöttünk. Míg várakoztam. éreztem, hogy a szokásosnál egy kicsit gyorsabban ver a szívem.

De már jött is vissza, két lányt tuszkolva maga előtt, egy dundi négert meg egy fiatal, babaarcú félvért, ennek a karcsú és nyúlánk lánynak sokkal világosabb volt a bőre. Az első lehetett vagy huszonöt éves, a második biztosan nem volt több tizenhatnál.

– Ez itt Rosie – mutatott a főnökasszony az elsőre. – Ez meg Jo – mondta, és a fiatalabbik vállára tette kezét.

Rosie mélyen kivágott ruhát viselt, sötét bőre tompán fénylett a félhomályban. Kirúzsozott, húsos ajkával rám mosolygott. A társa csak állt, állt, és engem figyelt.

A főnökasszony látta, hogy nem tudok dönteni.

– Lehet egyszerre kettővel is... – mondta.

Elővettem a pénztárcámat, erre közelebb lépett. Fizettem.

– Rosie, kísérd át az urat.

A két lány bevezetett egy harmadik helyiségbe, ez a szoba teljesen üres volt, csak egy hatalmas ágy állt az egyik sarokban, vele átellenben függönnyel elválasztott fülke, itt volt a mosdó.

A padlón sötét szőnyeg.

Csak egy kis rózsaszín lámpa derengett a félhomályban.

Rosie már le is vetkőzött, és végignyúlt az ágyon. Bizalmatlanul pislogtam Jóra, majd amikor beigazolódott a gyanúm, elnevettem magam.

– Nyugodtan elmehetsz. Fiúkkal nem szoktam.

Elmosolyodott, egy csöppet se bántotta a dolog. Rosie is nevetett.

– Nem mondom, jól átvert a főnökasszony – jegyeztem meg.

– Hadd maradjon – kérlelt Rosie.

Levettem a zakómat. Jo kigombolta a ruháját, és egyszer csak ott állt pucéran, szemérmetlenül.

– Hadd maradjon – mondta megint Rosie kuncogva –, nem fogja megbánni.

– Nem kedvelem ezt a műfajt – mondtam.

– Ismeri egyáltalán? – kérdezte Jo hűvösen.

Elállt a lélegzetem.

– Nem, de nem is vagyok rá kíváncsi.

– Jöjjön már – nógatott Rosie. – Nem kell vele törődni. Velem se fog unatkozni... Tudok franciázni is.

– Én is tudok – válaszoltam.

Gyorsan lekaptam magamról a maradék ruhát. Most már nem volt rá semmi okom, hogy férfiasságom miatt aggódjam. De, az igazat megvallva, valahogy zavart a fiú jelenléte. Vagy pedig... üsse kő, lehet másképpen is.

Most már tudtam, hogy nincs mitől tartanom. Persze, hogy nem vagyok impotens, ezt eddig is sejtettem. Rendben van, csakis egy néger csajjal lehetek újra férfi, nincs mit tenni. De most már, úgy éreztem, elég az önáltatásból, szembe kell néznem önmagammal.

Rosie-val nem fogok lefeküdni. Minek is, tudom az eredményt.

Nem vitás, ha csak nézem őket, az is bőven elég, hogy Sheila mellett megálljam a helyem. Mert Sheila nélkül nem tudok meglenni. Ezt végre be kell látnom.

Rosie már türelmetlenkedett. Odamentem hozzá, és leültem az ágy szélére.

– Na, gyere – mondta Jónak.

Gyorsan odajött. Rosie-ra néztem. Már alig bírt magával.

– Csak rajta, Jo – mondtam. – Én majd nézem.

– Jöjjön maga is – biztatott Rosie felajzottan.

– Nem, én inkább nézem – mondtam még egyszer.

A fiú fesztelenül odament az ágyhoz, a lány ívelt csípője megfeszült, buján, felkínálkozón. Jo gyöngéden, de határozottan magáévá tette. Mint egy könyörtelen szertartás, olyan volt ez az egész. Rosie összekulcsolta lábát a fiú hátán. Nem mondom, hogy a látvány hidegen hagyott. Mélyen magamba szívtam a nő szagát, néztem, hogyan dolgoznak Jo izmai. De Rosie egyszerre lelökte magáról a fiút. Jo mellé feküdt, és rám nézett.

– Gyere – mondta Rosie. – Gyere te is.

Intettem, hogy nem.

Rosie fesztelenül simogatta a fiút.

– Miért nem jössz? – kérdezte. – Ne félj, nincs semmi bajom. Jónak sincs.

– Nem erről van szó – mondtam. – Csak meg akartam győződni valamiről. Sikerült. Nekem ennyi elég.

A lány hirtelen mozdulattal letérdelt előttem, keze ágyékomat kereste. Már éreztem a mohó szájából kicsapó forró leheletet, de a hajánál fogva elrántottam a fejét. Gyorsan felálltam, pedig nem volt könnyű ellenállni a kísértésnek. Olyan volt az egész, mint valami káprázat. Annyira kívántam ezt a lányt, hogy szinte sajgott minden tagom. És Rosie szemlátomást éppen úgy vágyott rám, mint ahogy én őrá.

Hevesen Jóra vetette magát, s aztán nem hallottam mást, csak hörgő zihálásukat, csak összefonódó testük neszeit.

Odamentem a mosdóhoz. Lehajoltam, és kétségbeesésemben a csap alá tartottam a fejemet. Percekig engedtem magamra a hideg vízsugarat. Valamennyire megnyugodtam, visszamentem a szobába, és lassan felöltöztem.

Jo meg Rosie már el is felejtették, hogy ott vagyok. Kinyitottam az ajtót, és kimentem.

Az utcán nagyot sóhajtottam. Az órámra néztem. Már öt is elmúlt.

Elindultam hazafelé.

XV.

Sheila ugyanolyan testhelyzetben aludt, mint amikor felkeltem mellőle.

Bebújtam mellé, és gyorsan beléhatoltam, még mielőtt felébredt volna. Nem nyitotta ki a szemét, kezét átkulcsolta a tarkómon, és egészen átadta magát, mohón, türelmetlenül.

Majd hirtelen kibontakozott az ölelésemből, és bágyadtan rám mosolygott. Ettől zavarba jöttem egy kicsit, mert nem tudtam volna újra kezdeni a dolgot, de azért továbbra is magamhoz szorítottam.

– Dan... – suttogta álomittas hangon.

– Mondd csak, kedvesem... Ugye, nem haragszol, amiért tegnap este meg ma éjjel is...

– Dan, tényleg olyan nehéz a helyzeted Nicknél? Tényleg csak ez volt a baj?

– Csak ez, elhiheted. De, azt hiszem, megtaláltam a megoldást.

– Furcsa... – dünnyögte. – Furcsa, hogy ezek a munkahelyi gondok így hatnak rád.

Csakugyan furcsa... Mi tagadás, én sem gondoltam volna.

– Agyonhajszoltam magam... – mondtam. – De ennek vége.

Megint felrémlett előttem Rosie meg Jo, ahogyan ott hemperegnek a hatalmas ágyon, és megint visszatért belém valami kis erő. De Sheila már majdnem aludt.

– Most ne... Dan... Nagyon kérlek... Teljesen kivagyok...

– Miért? – kérdeztem elcsodálkozva. – Hiszen ennyi máskor meg se kottyan...

Szégyenlősen karjába temette arcát.

– Dan... Ugye, nem fogsz haragudni?

– Miért?

– Olyan fáradt vagyok... Dan... El se merem mondani...

– Van valakid? – kérdeztem szárazon.

Tágra nyílt szemmel meredt rám.

– Ezt nem mondod komolyan! Dehogy...

– Ha nincs férfi a dologban, mondd csak el nyugodtan, ne félj semmitől.

– Hogy volna férfi, Dan... Én voltam... Csak én... Egyedül...

Elnevettem magam, egy kicsit sértődötten.

– Hát... ha csak erről van szó...

– Most haragszol, Dan?

– Ugyan... Végül is én tehetek róla...

– De látom, hogy haragszol... Mérges vagy...

És fejével befurakodott a hónom alá.

– Dan, törődj egy kicsit többet velem. Nekem te nagyon kellesz, Dan. Nekem ez nagyon kell.

– Annyira azért nem kellhet – jegyeztem meg, enyhe keserűséggel.

– De igen, nagyon kell. Egyedül, tudod, nem az igazi. Meg fárasztó is. Dan, ha csak egy hétig is elhanyagolsz, azt hiszem, nyugtatót kellene szednem, különben megőrülnék, vagy muszáj volna lefeküdnöm valakivel.

– Kedves tőled.

Nevettem egy nagyot. Szép kis helyzet, mondhatom. És én egy ilyen este miatt nyírtam ki Richardot. Kis híján megbetegszem, lehet, hogy el kell tűnnöm New Yorkból – és még Sheila is ejtene. Mert ha valamire rájönnek... Dehogy, nem jönnek rá semmire... Igaz, ott az a pasas, aki első alkalommal elvitt Richardhoz. És ott van Ann meg Sally. Meg a mixer...

Elég különös egy bűnöző észjárása – villant át rajtam. Az emberek azt hiszik, folyton furdalja a lelkiismeret. Hogy szörnyű látomások gyötrik.

Fenét! Még arra is csak erőnek erejével tudja magát rákényszeríteni, hogy elgondolkodjék egy kicsit tettének következményein.

Az igazat megvallva, engem se nagyon izgatott már ez az egész. Csakis az járt a fejemben, amit Sheila az imént mondott.

Két napig nem foglalkozom vele, és tessék... Csak azt tudnám, miért az a szörnyű ürességérzés, hogyha eljövök hazulról? Miért nem tudok meglenni nélküle? Miért van szükségem rá? Miért kell akkor is tudnom, hol van, merre jár, mit csinál, hogyha nem vagyok vele?

Ez volna hát a szerelem?

Nem így képzeltem.

Most már mindegy.

Hogy idáig süllyedjen az ember! Pedig testileg még csak nem is kívánom... Ez most végérvényesen bebizonyosodott, nem hunyhatok szemet fölötte. Hogy olyan nőt szeretek, aki nem tud meglenni férfi nélkül, akit elég két napig elhanyagolni, máris keres magának valakit.

De hogy ez így is szerelem, azt csak most értettem meg. És azt is, hogy éppen ettől szenvedek.

Ha, csak elképzelem, hogy egy másik férfival... Vagy egyedül... Jobb nem gondolni rá!

Néger csajokat mindig talál az ember. Richard nincs többé.

Az Úr megengedte, Richard, hogy megszabaduljak tőled. Sheila akkor is az enyém lesz, és szarok a pofádra.

Tegyük el magunkat holnapra!

XVI.

Egy percre kiszaladtam Nicktől, venni akartam valamit. A rikkancsok az egyik napilap rendkívüli kiadását lobogtatták a kezükben.

Értetlenül bámultam a szalagcímre. Az első oldalon ez állt, öles betűkkel: "EGY NÉGER MEGGYILKOLTA A FIVÉRÉT. – A KORONATANÚ: AZ ÁLDOZAT SZERETŐJE. – TELJES ERŐVEL FOLYIK A NYOMOZÁS."

XVII.

Ann kilépett az utcára, és becsapta maga mögött a telefonfülke ajtaját. A lába remegett, úgy érezte, menten összecsuklik. Remegett a keze is, ettől még jobban megijedt, mert nem akarta felhívni magára a figyelmet.

Sietős léptekkel elindult, majd az első sarkon befordult balra. Még egy sarok, már észre is vette a bisztrót, ahol Sheila találkozót javasolt neki.

Belépett, leült. Olyan hely volt, ahol nem szúr szemet, ha egy kicsit elüldögél az ember.

A rikkancsok üvöltve száguldoztak, kezükben a rendkívüli kiadással. Úgy látszik, az újságírók nem henyélnek. Mellesleg a rendőrök sem.

Kinyílt az ajtó, csinos, szőke nő lépett be. Kék posztókalapot viselt, ahogy mondta. Körülnézett, majd gyorsan odament Annhez.

– Maga Parker úrfelesége?

– Én vagyok.

– Valamit el kell mondanom. Mondjam el itt, vagy menjünk máshová?

– Nekem megfelel ez a hely – mondta Sheila szárazon.

– Tudja, nem könnyű elmondani az ilyesmit.

Sheila ránézett, és már nyitotta is ki a kézitáskáját. Ettől mintha még sötétebbre vált volna a fiatal félvér arca.

– Én nem pénzt akarok. Csak Richard miatt...

– Vagy úgy. Megint az a képtelen ostobaság, Dan állítólagos féltestvére.

– Ez nem ostobaság. Költözzön el otthonról, amíg nem késő. Rejtőzzön el valahol. Különben Dan magát is kinyírja.

– Őrültségeket beszél – suttogta Sheila.

– Dan úgyszólván a szemem láttára ölte meg a testvérét. Dan ugyanis néger. Néger vér folyik az ereiben. Attól félt, hogy Richard elárulja magának a dolgot. Rettenetesen ragaszkodik magához. Azért ölte meg Richardot, mert már nem bírta elviselni a rettegést. Csakhogy én láttam, amikor kijött a szobájából. Richard tudniillik a szeretőm volt.

A lány szaggatottan beszélt, vészjósló hangon, és Sheila tágra meredt szemmel figyelte, mint aki képtelen elhinni ezt az iszonyatot.

– Őrültség – mondta végül. – Biztos valaki másról van szó. Dan nem fekete.

– Dehogyisnem. Negyedrészt néger. Legalább negyedrészt.

– Őrültség – mondta még egyszer Sheila. – Hiszen fehér bőrű.

– Maga is tudja, hogy vannak fehér bőrű négerek is – mondta Ann.

– Dan akkor sem öl meg senkit. Főleg nem a testvérét...

– Csak éppen abból él, hogy agyba-főbe veri az embereket – jegyezte meg Ann keserűen. – Ölni, az neki annyi, mint másnak eltaposni egy bogarat. A barátomat ölte meg. De én nem hagyom annyiban. Bosszút állok érte.

Ann felállt. Teljesen fel volt dúlva, alig tudott magán uralkodni.

– Azt hiszi, mindent beveszek? Egy szót se hiszek az egészből.

– Akkor vegye meg az újságot – vágott vissza Ann. – Benne van. A rendőrség már tudja, hogy ki a gyilkos.

– Dan le van tartóztatva? – kérdezte Sheila, holtra váltan.

– Még nincs, de hamarosan elkapják.

– De ha nem tartóztatják le, miért ír róla az újság?

– A mulató tulajdonosa biztos lefizette a zsarukat – mondta Ann. – Senki se szereti az ilyen botrányokat. Lehet, hogy meg akarják várni, amíg végez a munkahelyén.

XVIII.

Dan odanyújtott egy ötcentest az egyik rikkancsnak, és valósággal kitépte kezéből az újságot. Ott volt az első oldalon az egész história, Ann fényképe mellett. Csak Ann fényképét közölték, az övét nem. Micsoda mázli!

Balra nézett. Aztán jobbra. De nem látott mást, csak járókelők közönyös ábrázatát. Az utcába lassan bekanyarodott egy taxi. Dan megvárta, amíg odaért, gyorsan intett a sofőrnek, és már bent is volt a kocsiban. A hátsó ablakból még látta, hogy két férfi kiválik a tömegből, és tehetetlenül bámul a taxi után.

– Gyorsabban – szólt oda Dan a sofőrnek.

– Hová megyünk?

– Itt balra.

A sofőr engedelmeskedett, a motor megnyugtatóan dohogott.

– A következő utcán jobbra – mondta Dan és két gyűrött egydollárost halászott elő a zsebéből.

– Csak tovább. A saroknál lassíts egy kicsit.

A sofőr rátaposott a fékre. Dan kinyitotta az ajtót.

– Nem kell megállni, hajts tovább, gyorsan...

És kiugrott a járdára, átellenben a metróállomással, átrohant a járdán, majd eltűnt a metró lejárójában.

Ebben a pillanatban rendőrautó kanyarodott be az utcába, még a metrólejáróban is hallani lehetett a fékpofák csikorgását.

Dan vállat vont. Megfordult, lassan, megfontoltan felbaktatott a lépcsőn, és elindult az ellenkező irányba.

Az a legokosabb, gondolta, hogyha nem próbál mindenáron elrejtőzni.

Sheila közelében akart maradni.

Homlokát ráncolva töprengett.

Ott az a lány, akihez tegnap felugrott. Aki kávét főzött neki. Szó nélkül beeresztette, nem kérdezősködött. Ő biztos nem jelenti fel.

A lány este tízre jár dolgozni Nickhez.

Dan megint irányt váltott. Legegyszerűbb, ha egyenesen odamegy. Talán még otthon találja.

Gyorsan lépdelt, jó volt így eltűnni a fel-alá hullámzó tömegben, jó volt nézni a fásult arcokat, és közben gondolkodni.

Jó volt lerázni a zsarukat.

Legjobban, persze, akkor rázza le őket, ha nem is törődik velük, ha semmibe se veszi őket, ha úgy csinál, mintha nem is léteznének.

XIX.

Muriel épp a kesztyűjét húzta le az előszobában. A rövid csöngetésre összerezzent. Sarkon fordult, odament az ajtóhoz. Kiakasztotta a biztonsági láncot, és elfordította a kulcsot a zárban.

Egy pillanat, és Dan már bent is volt a lakásban, majd becsapta maga mögött a barnára lakkozott ajtót.

– Szép jó reggelt! – mondta. – De soká tartott, amíg hazaértél.

– Hát vártál? – kérdezte Muriel csodálkozva.

– Lent az utcán – dünnyögte a férfi.

– Már fél hétkor itt voltam.

– Azt hiszed, itthon lopom a napot? – kérdezte szemrehányóan a lány.

Ingerültnek látszott.

– Itt kell hogy maradjak – mondta Dan hidegen.

– Dan, neked teljesen elment az eszed... Ide... Ide nagyon sokan járnak... Itt nem maradhatsz.

– Tegnap nem nagyon zavart, hogy feljöttem.

Muriel arca megkeményedett.

– Szépen vissza is éltél vele...

– Ami azt illeti, te is... – vágott vissza a férfi.

Ekkor durván megragadta és hátracsavarta a lány karját.

Muriel elsápadt.

– Eressz el, te dúvad! Tisztában vagy vele egyáltalán, hogy...

A lány kétségbeesetten védekezett, megpróbálta magát kiszabadítani. Kis híján elsírta magát.

– Dan... Fogalmad sincs, micsoda erő van benned...

A férfi hirtelen elengedte.

– Ide figyelj, Muriel – mondta, fejét lehajtva. – Köröz a rendőrség.

– De hát mit csináltál?

– Öltem. Kinyírtam a testvéremet. Az újságban is benne van.

Murielnek tátva maradt a szája.

– Te voltál?

A férfi némán bólintott.

– Ide figyelj, Muriel, most nem ez a fontos. Nálad kell maradnom. Itt, ebben a negyedben.

– Miért?

– A feleségem miatt. Itt kell maradnom a közelében.

A lány vállat vont.

– Hogy a végén nyakamra hozd a zsarukat. Nézd, Dan, helyes fiú vagy, nem mondom, de itt nem maradhatsz, legfeljebb arról lehet szó, hogy...

Muriel elhallgatott, majd így folytatta:

– Tűnj el, de gyorsan. Egy-kettő. Semmi kedvem belekeveredni ebbe a históriába. Nem kívánkozom vissza a sittre.

A férfi értetlenül nézett maga elé.

– Muriel... Értsd meg... A feleségem előbb-utóbb úgyis elutazik, és akkor...

– Hagyd békén a feleségedet. Azt legalább közölted vele, hogy néger vagy?

A férfi arca megmerevedett. Mintha nagy kő nehezedne a mellére.

– Nem ajánlom, hogy ezt még egyszer szóba hozd! Nem ajánlom...

Muriel hátralépett. Dan csak állt, állt, feszülten, mozdulatlanul.

A lány hirtelen sarkon fordult, beszaladt a hálószobába, és belülről bezárta az ajtót. A férfi odaugrott az ajtóhoz, de a kulcs már fordult is a zárban.

Az ajtó recsegett-ropogott. A férfi hallotta, hogy a lány bútorokat tol az ajtó elé. Dan a kilincset rángatta, ekkor dörrenés hallatszott, és egy apró lyuk tűnt fel az ajtó közepén.

A férfi döbbenten meredt a fába ütött lyukra.

– Tűnj el – kiáltotta Muriel a szobából. – Vagy azonnal hívom a rendőrséget.

Hallani lehetett, hogy már emeli is a kagylót.

A férfi lassan hátrált a kijárati ajtó felé. Megragadta a kilincset. Már kint volt a lépcsőházban. A szája remegett, valamit motyogott maga elé, talán maga sem tudta, hogy mit.

– Sheila... – mondta végül.

Már-már megnyomta a liftgombot, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és elindult lefelé a lépcsőn. Közben eszelősen motyogott.

– Beszélnem kell vele, mindenáron. Tudni akarom, hogy...

Lefelé lépdelt a lépcsőn. Ahogy közeledett az utcához, egyre magabiztosabb lett. Gyorsan körülkémlelt, és amikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem várja odakint, feltűnés nélkül kiosont az utcára.

De mielőtt elindult volna valamerre, átkutatta a zsebeit. Elővette a pénzét, megszámolta. Harminckét dollár. A semminél is kevesebb.

Erre határozottan megfordult, és visszasétált a bérházba. A lépcsőkorlát fája meghajolt, ahogy görcsösen megmarkolta. Az ajtó még nyitva volt. Muriel nem mert előjönni a hálószobából.

A férfi nesztelenül beosont a lakásba, majd hangosan becsapta az ajtót. Lábujjhegyen odament a másik ajtó mellé, a lélegzetét is visszafojtotta.

Várt.

XX.

Sheila tántorgott az utcán, mint egy alvajáró. Amikor az újságosbódé elé ért, és pénzt akart elővenni, észrevette, hogy nyitva van a táskája.

Döbbenten meredt az újságra, amely még ragadt a friss festéktől. Az első oldalon ott volt a lány fényképe, rögtön felismerte, hisz alig néhány perce találkozott vele, és ott volt a cikk is; a riporter egy kicsit terjengősen tudósított a gyilkosságról, nem sajnálta sem az időt, sem a fáradságot, hogy utánajárjon a részleteknek.

Sheila úgy határozott, hogy nem megy haza. Lehet, hogy a rendőrség már várja. Megfordult. Egy pasas, aki újságot olvasva lépdelt utána, most megállt. Sheila fogta magát, és odament hozzá.

– A rendőrségtől van, ugye?

A pasas nem mondott se igent, se nemet. Elmosolyodott, és a zsebéből előhalászta a jelvényét.

– Cooper hadnagy – mondta. – Ami azt illeti, nem erőltettem meg magam – fűzte hozzá, mintegy bocsánatot kérve.

Mintha egy kicsit zavarban lett volna, amiért olyan gyorsan leleplezték. Fiatal volt, megnyerő és rokonszenves.

– Maga különben sem néz úgy ki, mint aki olajra akar lépni. Csak a szokásos rutinellenőrzés. A néger nőt követtük.

– Énnálam is vannak zsaruk? – kérdezte Sheila. – Hiába csóválja a fejét. Amíg ott vannak, nem megyek haza. Nem mintha el akarnék tűnni, különben is...

Habozott.

– ...fütyülök rá, hogy Dannel mi lesz – folytatta, mély lélegzettel. – Haza szeretnék telefonálni. Szabad?

Sheila rámosolygott a férfira. Csinosnak csinos lány volt, csak egy kicsit közönséges. Széles csípő és szőke haj, természetesen.

– Persze, hogy szabad – bólintott készségesen a férfi. – Feltéve, hogy ott lehetek maga mellett.

Ezt a fickót is könnyen az ujja köré csavarja, gondolta Sheila.

A férfi odakísérte a legközelebbi telefonfülkéhez, de odakint maradt, tisztes távolságban, nehogy olyan látszata legyen a dolognak, mintha hallgatóznék. Az asszony vállat vont, majd mosolyogva kiszólt a fülkéből.

– Nyugodtan idejöhet, nincs semmi takargatnivalóm. Ha itt átvernek valakit, az nem maga, az én vagyok.

A férfi lassan odament a telefonfülkéhez, látszott rajta, hogy zavarban van.

– Csak szólok a lánynak, hogy vigye át a kisbabát az édesanyámhoz – mondta Sheila. – Ha kívánja, utána akár be is kísérhet a rendőrségre, de szeretnék egy jó ügyvédet. Maguk biztosan ismernek valakit. Nem őrültem meg, hogy kitartsak egy bűnöző mellett!

Cooper bólintott.

– Hagyja, majd én telefonálok – mondta a férfi. – A fiúk fent vannak a lakásban. Odaszólok, hogy a lányt engedjék ki a gyerekkel. Azt is megmondom nekik, hogy ne nyúljanak semmihez, és ne vigyenek el semmit a lakásból. Nyugodt lehet, énrám hallgatnak.

Az asszony megadta a telefonszámot, a férfi tárcsázott.

– Kedves magától – mondta Sheila búgó hangon.

És merőn a férfi szemébe nézett, aki fülig pirult. Elég tisztességesen volt öltözve, nem úgy, mint azok a kis kurvák, akiket ő szokott begyűjteni. Pedig egy néger a férje. Fura nő, ami azt illeti. Lehet, hogy őmiatta gyilkolt a pasas? Felvették a kagylót, és gyorsan elintézte az ügyet.

– Szeretnék magától kérdezni valamit.

– Csak nyugodtan – mondta Sheila

– Volt már dolga a férjének a rendőrséggel? Mit gondol, nem lehet, hogy valami más ügybe is belekeveredett, mielőtt megölte a testvérét?

– Nem tudok róla – mondta Sheila. – Miért kérdi?

– Mert egy jó ügyvéd még kihúzhatja a csávából – mondta Cooper. – Egyelőre csak a mixer meg az áldozat szeretője vallott ellene. Igaz, ennyi is bőven elég a villamosszékhez... Persze, ha az áldozat zsarolta... Tudja, az a kínos ebben az egészben, hogy a férjén nem látszik, hogy néger.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Sheila.

– Hát csak azt, hogy ez egy zűrös ügy – folytatta Cooper. – De egy jó ügyvéd mindig talál valami enyhítő körülményt. Tudom is én... Hogy a férjének az édesanyja annak idején félrelépett, és hogy a maga férje valójában fehér bőrű... Az emberek hajlamosak azt hívni, hogy a négerek bármit megengedhetnek maguknak. Meg kell nyugtatni őket. Jó, jó, itt New Yorkban nem nagy a probléma, itt nem olyan erős a fajgyűlölet, de odalent Délen, az a gyanúm, nagyon fel fogják fújni a dolgot.

– Értem – mondta Sheila.

– Szóval az volna a legjobb, ha valami másért ítélnék el, így talán kevesebbel is megúszhatja.

– Mondja, maga tejesen hülyének néz?

– Nem azt mondta az előbb, hogy fütyül rá, mi lesz a férjével?

– Azt mondtam... azt mondtam... – dünnyögte Sheila – , de mégiscsak öt évig éltem vele. Gyerek is van...

Hirtelen ráeszmélt, hogy mi is történt, és döbbenten meredt a férfira.

– Le fogják tartóztatni, elfogják ítélni, kifogják végezni?

Cooper zavartan széttárta a karját.

– Azt nem lehet tudni.

– Uramisten! – mondta Sheila. – Uramisten!

XXI.

Muriel feszülten figyelt, szíve a torkában dobogott. Persze, nem telefonált a rendőrségre, mindössze felemelte a kagylót, majd visszatette a helyére. Ránézett a revolverre, amellyel az előbb belelőtt az ajtóba. De hiába volt fegyver a kezében, így sem érezte magát biztonságban.

Hallotta, hogy a külső ajtó becsapódott, majd néma csönd. Úgy látszik, Dan mégiscsak elhúzta a csíkot. Ideje volt. Milyen furcsa: a férfi simogatja, kedves vele, aztán fogja magát, elmegy, és kinyírja a testvérét. Igyekezett nem gondolni rá, mit is csináltak akkor. Már nem is tudta, hogy tulajdonképpen jó volt-e vagy sem. Dan már biztosan elment. De a lány meg akart erről bizonyosodni.

Felvette a kagylót, nesztelenül letette, úgy csinált, mintha a rendőrséget hívná, és mintha csakugyan beszélne valakivel. Bediktálta a pontos lakcímet. Megköszönte a segítséget, és ismét zajt csapott a telefonkagylóval.

Nagy reccsenés, kivágódott az ajtó. A néhány székből meg egy asztalból rakott szánalmas torlasz egy pillanat alatt összedőlt. Murielnek arra sem volt ideje, hogy Danre szegezze revolverét. A férfi azonnal rávetette magát, és befogta a lány száját. A keze kemény volt és nyirkos. A lány behunyta szemét. Nem védekezett.

– Egy hangot se! – suttogta hidegen a férfi. – Különben megfojtalak. Most elengedlek, de ha megmoccansz, véged. Nem vagyok kezdő, nekem elhiheted.

A férfi egyszer csak elengedte. A lánynak kegyetlenül sajgott az állkapcsa, biztos volt benne, hogy a nyaka is tele lett kék foltokkal.

– Hol tartod a pénzt? – kérdezte fenyegetően a férfi.

– Nem tartok itthon pénzt... – mondta szelíden Muriel. – Csak nagyon keveset... – fűzte hozzá rögtön, amikor látta, hogy a férfinak egészen elváltozik az ábrázata.

– Hol a pénz? – kérdezte újra a férfi.

– Csak ötven dollárom van... – mondta a lány.

– Azt hiszed, beveszem?

A férfinak hideg volt a hangja és személytelen.

– Csak annyi van, Dan, esküszöm...

– Hol a táskád?

– Nem a táskámban van. A táskámban nincs több tíz vagy tizenkét dollárnál.

A lány sírva fakadt.

– Dan, hidd el... Mit csináljak, hogy ha csak pár dollárom van? Hát tehetek én róla?...

– Ide vele, de rögtön!

A lány felállt, és tétova mozdulattal a revolver után nyúlt. Dan ökle felemelkedett, hatalmas ütést mért a lány jobb mellére. Muriel felsikoltott volna fájdalmában, ha a férfi durván be nem fogja a száját. De nyomban el is engedte. A lány egyszerre valami sós ízt érzett a szájában. Kifestett szeme könnybe lábadt.

– Csipkedd magad! – mondta Dan.

A lány meg se moccant. Mintha valami megbénította volna, képtelen volt engedelmeskedni. Mintha kiszállt volna az izmaiból az erő, csak állt, állt a férfi előtt, tompán, védtelenül.

Dan egy határozott mozdulattal letépte róla a blúzt, majd a szoknyáját is rángatni kezdte. A lány kétségbeesetten védekezett.

– Ha majd elnyomok rajtad egy-két csikket, akkor mindjárt megjön az eszed.

– Dan, az istenért!

A férfi ellökte magától.

– Add már ide azt a pénzt. Utoljára mondom.

A lány megtörten odatántorgott a komódhoz, és kinyitotta a felső fiókot. Dan követte tekintetével. A lány kotorászott a könnyű selyemholmik alatt, majd odanyújtott a férfinak egy köteg bankjegyet. Az némán zsebre vágta.

– Nem is telefonáltál a rendőrségre – mondta. – Már rég itt volnának.

– Tényleg nem.

– Tudom – szólalt meg újra a férfi. – Mindent hallottam, és nem vagy valami jó színész.

A lány ismét sírva fakadt.

– Dan... mennyire más voltál tegnap. Fáj. Nagyon fáj. A végén még valami komoly bajom lesz.

– Mennyi pénzed van? – kérdezte a férfi vészjósló hangon.

– Kétszáz dollár. Csak ennyi van, hidd el, nincs több.

Kezével jobb mellét tapogatta, csak úgy rázta a zokogás.

– Már ne kínozz tovább, ez az összes pénzem. Vidd el, bánom is én...

– Azt mondod, hogy tegnap más voltam? – kérdezett vissza Dan.

A férfi a fejét csóválta.

– Te is más voltál... Ha tegnap akartam volna nálad maradni, biztos nem adod ki az utamat.

* – Ha tisztességes ember volnék – folytatta a férfi –, ma is úgy viselkednék veled, mint tegnap. Akkor megkapnád, ami jár a kétszáz dollárodért. Csakhogy most semmi kedvem. Tegnap kíváncsi voltam valamire. De kapni nem kaptam semmit.

– Elhallgass! Közönséges vadállat vagy!

A férfi megrázta a fejét. Mintha csodálkozott volna egy kicsit.

– Mindenki ezt mondja. Te is ezt mondod, ezt mondják Nicknél a vendégek, és ez áll az újságban is. Én becsülettel megkeresem a kenyeremet. Arról nem én tehetek, ha a testvéremnek büdös volt a munka. Arról sem én tehetek, hogy te tegnap nem úgy viselkedtél, ahogy kellett volna. Tegnap meg kellett volna kérned az árát. És nem elhitetni velem, hogy bármit kérhetek tőled. Pénzre van szükségem. Persze, ha itt maradhattam volna, mert innen szemmel tudnám tartani Sheilát... De te nem akartad. Nem jókedvemben csinálom ezt, nincs más választásom. Ha újrakezdhetném, akkor sem csinálnám másképp.

Muriel rémülten nézett a gépies, fakó hangon beszélő férfira.

– Ha elkapnak – folytatta Dan – , más se fogja izgatni őket, csak az, hogy most fehér bőrű vagyok-e vagy fekete. Kérdésekkel fognak gyötörni. Biztos, hogy meg fognak verni, hogy ki akarnak majd csinálni. De mi lesz akkor Sheilával? Értsd már meg, nem hagyhatom magára, a közelben kell maradnom...

A férfi felkapta a fejét.

– Fel ne hívd a rendőrséget, ha elmentem! Legalább két órát várj...

A lány megpróbálta állni a férfi tekintetét, de a végén elfordította a fejét.

Muriel hangosan szipogott. A férfi megint ütésre emelte a kezét, a lány élesen felsikoltott. Dan csontos ökle már csattant is az állán, az ütés valósággal felröpítette a levegőbe. A lány rázuhant az ágyra, csak úgy nyekkent.

Dan az öklét nézte. Egyik ízülete szemlátomást megduzzadt. Mint aki nem tudja, mi történt vele, olyan értetlenül bámult Murielre. Az úgy feküdt ott, mintha csak aludna. Nem mozdult, pedig a nyaka olyan természetellenes helyzetben volt, hogy az ember akaratlanul is azt várta, hogy a lány végre megmozdul, és minden a helyére kerül.

A férfi hallgatózott. Kintről nem hallatszott semmi zaj. Szerencsére senki sem figyelt fel a sikoltásra.

A lányfölé hajolt, súlyos kezével megérintette a melltartó fényes szövetét.

– Igazán nem akartam... – dörmögte. – Csak azt akartam, hogy fogd be a szád, és hogy ne telefonálj rögtön a rendőrségre, mihelyt kiteszem a lábam.

Nézte, nézte az élettelen testet. A lány most nagyon szép volt. Olyan szép, mintha nem is kurva lett volna.

Dan elfordította a fejét, és észrevette a táskát a komódon. Tizenkét dollár volt benne meg egy kis aprópénz. Zsebre vágta, és gondosan behúzta maga mögött a lakás ajtaját. Az ajtót bezárta, majd eltette a kulcsot.

XXII.

– Hát... mit mondjak... nem valami biztató eset – kezdte Cooper. – Azóta a következőket tudtuk meg róla. Megölt egy prostituáltat, a lány ugyanabba a mulatóba járt, ahol a maga férje dolgozott. Elvitte a nő pénzét, és a helyszíni szemle alapján valószínűsíthető, hogy meg is erőszakolta. Az orvosszakértő majd eldönti. Aztán taxiba ült, Brooklynban látták utoljára. Már három napja keressük, tűvé tettük az egész várost, fogalmunk sincs, hogy hol lehet.

– Mégse maradhatok a végtelenségig ebben a szállodában – mondta Sheila.

– Gondolni se tudok arra, hogy mindazok után, ami történt, még hazamenjek. Nem inna még egy whiskyt?

A férfi töltött magának, Sheila rágyújtott egy cigarettára.

– Még előttem az élet – folytatta Sheila. – Nagyon szerettem Dant. De mintha az a férfi valaki más volna, nem az, akit szerettem. Fel nem tudom fogni, hogyan is lehetett képes ilyesmire.

– Néger vér folyik az ereiben – jegyezte meg Cooper. – Ez sok mindent megmagyaráz.

– Én még most se tudom elhinni – fűzte tovább a szót Sheila. – Amikor először hallottam, annyira megdöbbentem, hogy elhittem a dolgot, különben is, rettenetesen haragudtam rá. De most más a helyzet: minél többet gondolkodom rajta, annál kevésbé tudom elhinni.

– Az anyakönyvi adatok minden kétséget kizárnak. Most már végképp nem tudom, mitévő legyek – mondta Sheila. – Kinek higgyek, kiben bízhatok? És hiába, én azt a régi Dant azért nem tudom olyan könnyen elfelejteni.

– Próbáljon nem gondolni rá – mondta Cooper, és legyintett. – Zárja le ezt az ügyet. Minek a múlton rágódni? Kezdjen új életet!

– Lehet, hogy az volna a legjobb – mondta Sheila. – Tudja, egy kicsit én is bűnösnek érzem magamat.

Egy pillanatra elhallgatott.

– Nekem rettenetes érzés, lelkileg is, testileg is.

– Az idő majd begyógyítja a sebeket – mondta Cooper.

– Remélem – mondta Sheila. – Nagyon remélem.

A férfi felállt.

– Nekem rettenetes volt tegnap – folytatta Sheila. – Bárcsak vége lenne már ennek az egésznek. Az újságírókat nem lehetne valahogy kihagyni?

– Hát, nem nagyon – mondta Cooper.

A férfi elhallgatott, de látszott rajta, hogy még mondani akar valamit.

– Nem volna kedve egyik este e jönni velem valahová? – nyögte ki végül, és fülig pirult.

– Igazán kedves magától – mondta Sheila, és tétován elmosolyodott.

– Nagyon örülnék, ha eljönne – tette hozzá a férfi.

Sheila nagyot sóhajtott.

– Milyen furcsa... Én nem ilyennek képzeltem a rendőröket.

– Ezt bóknak tekinthetem? – kérdezte Cooper, és még jobban elpirult. – De ha nem haragszik, most már csakugyan mennem kell, tudniillik szolgálatban vagyok.

– Majd felhív, ugye?

XXIII.

Dan már három napja ki se dugta az orrát abból a szűk és mocskos hotelszobából, amiért napi harminc dollárt szurkolt le a félvér tulajnak. Várt.

A szálloda címét még Nicknél hallotta, egy részeg vendég súgta meg neki. Az ágy kényelmetlen volt, és állandóan nyikorgott, a kis fülke pedig, amelyet a tulaj némi túlzással fürdőszobának hívott, tele volt svábbogárral.

Az ágyat, a székeket, az egész szobát elborították az újságok.

Dan a tulajra várt. Feszülten hallgatta a ház neszeit, homlokát valósággal hozzátapasztva az ablakhoz, ahonnét az egész utcát szemmel tarthatta.

Halántékát kiverte a verejték. Az inge piszkos volt, borostás arca beesettnek látszott.

XXIV.

A pasas ötkor végre hazajött. Az ablakból láttam, hogy egyedül van. Semmi kedvem sem volt hozzá, hogy megint találkozzam ezzel az undorító hernyóval. Hallottam, amint jön fel a lépcsőn, és az első emeleten bemegy a szobájába.

Sheilára gondoltam. Szükségem volt rá.

Mi másra gondolhattam volna? Eszembe jutott az éjszaka, amikor ott feküdtem mellette, és semmire se voltam képes, s hangosan felnevettem. Meg az a másik éjszaka, amikor majdnem ugyanaz történt.

Richard az oka mindennek. Ő az oka, hogy az életem holtvágányra futott.

Hallottam, hogy a tulaj odalent hangosan veszekszik a feleségével. A férfi magyarázott valamit, de az asszony – mély, dörmögő hangon – állandóan közbevágott. Ő is félvér volt, mint a férje, csak sokkal sötétebb. Amikor magam elé képzeltem, még jobban kívántam Sheilát.

Örültem neki, hogy végre elintéztem Richardot, de tudtam, okosabb, hogyha meghúzom magam, és megvárom, amíg elvonul a vihar. Valami rejtekhelyet kell találnom, bármi áron, ki kell bekkelni, amíg megnyugszanak a kedélyek, aztán Sheilával szép csöndben olajra kell lépni, külföldre utazni. Persze, elmehetnék egyedül is, s aztán írhatnék neki, hogy jöjjön utánam, de az túl soká tartana, annyit nem bírok ki nélküle. Még maradt kilencvenöt dollárom, de holnap el kell mennem innen, ezt a pénzt nem hagyhatom itt.

Odalent nyikorogva kinyílt az ajtó, az asszony mondott valamit, majd súlyos léptekkel elindult felfelé a lépcsőn.

Hozzám igyekezett. Kopogás nélkül benyitott.

– Az a baj, hogy valami más is van az újságban – mondta, és messziről meglobogtatta a lapot. – Innen el kell tűnnie, most rögtön.

– Miért nem értesítették a rendőrséget? – kérdeztem.

Rám nézett, tekintetében ijedség vibrált.

– Innen el kell tűnnie – mondta megint. – Eddig nem szóltunk semmit. Tudtuk, hogy a nyomában vannak, mint a csahos kutyák. De azt gondoltuk, lehet akármilyen rossz ember, mégiscsak testvér. Gondoltuk, segítünk magán, mert bajban van. De most egészen más a helyzet.

– Miért? – kérdeztem. – Miért más? Csak nem attól félnek, hogy ha egyszer már öltem, megint ölni fogok?

– Mi nem félünk semmitől, de itt nem maradhat.

– A szoba holnapig ki van fizetve.

– Akkor sem maradhat – mondta az asszony. – Lehet, hogy a testvére csakugyan zsarolta magát, de az a nő, akit megölt, a légynek se ártott, de maga elvette a pénzét, sőt meg is erőszakolta.

Elröhögtem magam. Méghogy megerőszakoltam! Persze, ha egyszer néger vagyok, erőszakoskodom is.

– Maguk meg vannak húzatva. Hát nem tudják, hogy mindent a négerek nyakába varrnak? Azt a lányt nem öltem meg. Csak adtam egyet a pofájára, nem akart elhallgatni.

Az asszony rémülten rám nézett.

– Három napja vagyok itt – folytattam. – Ha volna valami kockázat, már rég kiszúrták volna magukat.

– Már tényleg teljes erővel folyik a nyomozás – jegyezte meg az asszony.

Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Az asszony szenvtelen hangon beszélt, éreztem, hiába próbálom meggyőzni, minden lepereg róla.

– Jól van – mondtam. – Holnap este elmegyek, ahogy megegyeztünk. Addig is, ha adhatok egy jó tanácsot, én a maguk helyében veszteg maradnék.

Talán túlságosan is felemeltem a hangom, mert lépteket hallottam a lépcsőházban, a férje is feljött.

– Vagy csak arról van szó, hogy kevés a harminc dollár ezért a tetves szobáért? – méltatlankodtam.

– Nem a pénz a fontos! Itt a maga életéről meg a mi szabadságunkról van szó. Az uram se akarja, hogy maga itt maradjon.

Ebben a pillanatban lépett be a férfi. Lecövekelt a felesége mögött, ide-oda tekintgetett, nem mert a szemembe nézni.

– Hol az az újság?

– Nézze – szólalt meg a férfi –, mi mindent megtettünk, amit csak lehetett, de most már ebben a városnegyedben is nagy a felhajtás, nincs maga itt olyan biztonságban, mint hiszi. Higgye el, legokosabb, ha elmegy.

Odamentem hozzájuk. Az asszony meg se moccant, a férfi azonban hátrált egy kicsit.

– Látni akarom azt az újságot – mondtam még egyszer.

Nem tudom, mi ütött belém, de úgy éreztem, ha nem adják oda, menten szétrobbanok. Ki tudja, lehet, hogy a feleségemről is írnak benne. A tulaj előrelépett, kitépte az újságot a felesége kezéből, majd az ajtóig hátrált.

– Az összes napilapot megkapja, csak menjen el. Vissza fogom adni a harminc dollárját...

Rávetettem magam. Mindenre számított, csak erre nem. Hátra akart ugrani, de már elkaptam a grabancát, odapenderítettem a szoba közepére, és közben egy rúgással becsuktam az ajtót.

– Ide az újsággal!

A felesége döbbenten meredt rám. Szeme egészen kigúvadt, kezét hullámzó mellére szorította.

– Meddig várjak?

Az asszony felvette az újságot a földről, és odanyújtotta.

– Vedd le a függönyzsinórt – mondtam neki.

Szótlanul engedelmeskedett. A férfi mint egy sóbálvány, úgy állt a szoba közepén. Azt se tudta, fiú-e vagy lány. Ököllel jól orrba vágtam.

– Látod? – mondtam. – Az a lány ennyit se kapott. És még erre mondják, hogy gyilkosság...

Éreztem, hogy megroppan az álla, ájultan rogyott össze. Ha nem kapom el, végigvágódik a padlón. Pedig nem is ütöttem nagyot. Most már vigyáztam. A szíve egyenletesen vert.

– Nem kell mindjárt berezelni – szóltam oda a feleségének.

– Nem ijedtem meg – válaszolt az asszony. – Csak azt tettem, ami a kötelességem.

Jó erősen megkötöztem a férfi kezét, majd betoltam az ágy alá.

– Csigavér, már nem maradok sokáig – mondtam. – Éppen csak átfutom az újságot.

Nyugodt voltam, olyan nyugodt, mintha mindez nem is velem történne. Szép kényelmesen kiteregettem az újságot. A kihallgatásokról írtak, arról, hogy ki mit mondott. Úgy beszéltek rólam, mintha kötözni való bolond volnék, közönséges ámokfutó. Hogy fekete vagyok, azt nem nagyon részletezték.

Szó volt Sheiláról is. Kerített egy ügyvédet, és beadta a válókeresetet.

Ezt a részt kétszer is elolvastam. De hogy hogy van, mit csinál, arról egy sort sem írtak. Még a fényképét se közölték. Talán valaki közbelépett, nem engedte.

Lehet, hogy túl sokáig tűnődtem mindezen. Az asszony nem mozdult. Az ágy alól sem hallatszott semmi nesz.

Az asszony végül odalépett hozzám.

– Nem enne valamit, mielőtt elmegy?

Sheila. Meg az a két őrült éjszaka. Annel, Sallyvel, Rosie-val. Már négy napja nem nyúltam nőhöz. Hirtelen felrémlett előttem Muriel törékeny teste, rózsaszín nejlonkombinéja.

– Nem. Egy falat se menne le a torkomon.

Észrevette, hogy egyszerre másképpen nézek rá, de nem szólt semmit. Csak állt, nem mozdult. Melle ütemesen hullámzott.

Átfogtam a derekát, ledöntöttem a vaságyra, le se vettem a ruhámat. Nem védekezett. Valami különös vágy kerített hatalmába, és mintha egy hosszú évszázadig tartott volna, amíg a kéj végre kimozdította tompaságából. A nemi szerve tűzforró volt, valóságos katlan, a csípője lomhán mozgott, kezével lassan simogatta a hátamat. Aztán magához szorított, mintha csak azt akarta volna, hogy húsommal mindörökre a húsába ékelődjem, és mint valami kis állat, úgy nyöszörgött, alig hallhatóan, értetlenül.

XXV.

Nem keltem fel rögtön, egy ideig ott maradtam mellette, neki sem akaródzott felkelni. Felhajtottam a szoknyáját, és gépiesen simogattam izmos hasát. A pasas lassan magához tért az ágy alatt, mocorogni kezdett, nyöszörgött. Felkeltem. Megigazítottam a ruhámat, aztán megnéztem, hogy a csuklóján nem lazult-e meg a függönyzsinór. Minden rendben. Az asszony felült az ágyon:

– Tovább nem maradhat. Most már igazán mennie kell – mondta.

– Hova a fészkes fenébe, nem mondaná meg?

– Ha erről a helyről tudott, talán ismer más helyet is...

– A nyomomban vannak... Tűvé teszik értem az egész várost. Ha csak kiteszem innen a lábam, máris elkapnak.

– Itt akkor sem maradhat – mondta halkan az asszony.

A férje már hányta-vetette magát. Odamentem, és egy mozdulattal kirántottam az ágy alól.

– Hova tegyem? – kérdeztem.

Az asszony szótlanul rám nézett, alighanem meggyőzte, amit az arcomról leolvasott, mert lassan megfordult, kinyitotta az ajtót, és a lépcsőn elindult lefelé. Vállamra vettem a pasast, és mentem utána. Nem találkoztunk senkivel. Síri csönd mindenütt.

Az első emeleten bementünk egy szűk helyiségbe, odalépett egy másik ajtóhoz, azt is kinyitotta. Mocskos konyha volt, jókora mosogatóval, a mosogató alatt beépített szekrény. Mindenféle limlom volt benne, ócska kefék, rongyok, konzervdobozok.

Egy törlőrongyot a fickó szájába gyömöszöltem, majd beraktam a szekrénybe, rá a sok kacatra. Majd, miután meggyőződtem róla, hogy nem fog megfulladni, rázártam az ajtót.

Még hallottam, hogy mocorog odabent. Nyilván azt próbálgatta, melyik a legelviselhetőbb testtartás.

Az asszony csak állt a konyha közepén, bénán, mereven.

– Ide figyelj! – mondtam. – Hallod, amit mondok?

Az asszony bólintott.

– El fogsz menni valahova, megadom a címet. És megkérdezed, hogy Parkerné még ott lakik-e. Sheila Parker. A feleségem.

Az asszony bólintott.

– Ha meg elköltözött, megpróbálod kideríteni, hogy hová, és hogy hol a kisbaba.

– A kisfia?

Most én bólintottam. Éreztem, elszorul a torkom.

Csönd támadt.

– Utána elmegyek. De... Előbb tudni akarom, hogy mi van velük.

Megadtam a címet, és elmagyaráztam, hogy talál oda. Nesztelenül kiment a szobából, hallottam, amint becsukja a külső ajtót. Körülnéztem. Nagy nehezen találtam egy darabka szappant meg egy borotvát, megpróbáltam emberi külsőt ölteni. A jégszekrényben is volt valami harapnivaló.

Már kopogott a szemem az éhségtől.

XXVI.

Amikorra az asszony visszajött, már egészen besötétedett. Én addig szépen kényelembe helyeztem magam a szobájában, de időnként ki- kimentem a konyhába, megnézni, hogy a fickó nem unatkozik-e a mosogató alatt.

Ahogy megpillantottam, nagyot dobbant a szívem, pedig féltem, nagyon féltem attól, amit hallani fogok.

Kinyitotta az ajtót, benézett a konyhába, majd bejött a hálószobába, nem látszott rajta semmi csodálkozás, hogy ott talál.

– Nincs otthon... – szólalt meg végül.

– Most a Welcome szállóban lakik... Itt a közelben. A gyerek a nagymamánál. A felesége jól van. Úgy tervezi, két-három nap múlva megy haza... Esetleg már holnap.

– Beszéltél vele? – kérdeztem.

– A szállodai alkalmazottak mondták.

– Ők honnan tudják?

Az asszony szomorúan elmosolyodott.

– Van fülük. A felesége az egyik zsaruval beszélte meg a dolgot. A pasast Coopernek hívják. Állandóan ott legyeskedik körülötte. Rajta röhög az egész szálloda. Ez a férfi olyan, mint egy kislány: állandóan elpirul.

– Nagyon őrzik a szállodát? – kérdeztem.

– Kis hotel az egész. Alig néhány zsaru lézeng a ház körül. Csak az újságok fújják fel az ügyet. Végül is mi történt, megöltek egy négert meg egy kurvát, hát aztán, ettől még nem dől össze a világ! Gyilkosság, nemi erőszak, ez kell a sajtónak! Meg a törvényszéken is jól hangzik az ilyesmi. De úgy igazából nem izgat ez már senkit.

– Hogy jön ide a törvényszék? – kérdeztem szárazon.

– Maga ezért a nőért bármire képes – mondta. – Eltűnhetett volna, kereshetett volna valami jó rejtekhelyet, bőven lett volna rá ideje, de most már késő. Már felállították a kelepcét. Csak idő kérdése, és maga szépen belesétál.

Röhögtem.

– Hadd higgyék, hogy engem törvényszék elé állítanak. Ha nekik az jó.

Lassan vetkőzni kezdett.

– Mit csinálsz? – kérdeztem.

Egy pillanatra abbahagyta.

– Lefekszem – mondta. – Nem akarok máshová menni aludni, még gyanakodna. Nem fogom feljelenteni. Nem félek magától.

Elment előttem, és lefeküdt az ágyra.

– Nyugodtan betakarózhatsz, semmi kedvem újra kezdeni.

Nem szólt semmit, szótlanul bebújt a paplan alá. Behúztam a függönyt, és felgyújtottam a villanyt. Hirtelen felkavarodott a gyomrom, undorodtam ettől a szobától, az áporodott szagtól, mindentől. Féltem, hogy kidobom a taccsot. Jólesett volna egy kis ital.

Átmentem a másik szobába, amit nyilván irodának használtak, az egyik szekrényben találtam is egy fél üveggel. Valami olcsó rum volt. Épp elég, hogy aludjak egy keveset.

Bezártam a bejárati ajtót, és zsebre vágtam a kulcsot.

Mit nem adtam volna, ha van egy jó revolverem.

Fogtam az üveget, és visszasétáltam a szobába. Leültem a székre az ablak mellett, és ittam néhány kortyot. Pocsék volt.

Még van egy dobásom, a szállodában még találkozhatom Sheilával, mielőtt elutazik. Felálltam. Odamentem a mosogató alatti szekrényhez. Minden oké. Visszafelé jövet, ahogy elmentem az ablak mellett, egy kicsit elhúztam a függönyt, és kinéztem az utcára. Egy autó kanyarodott be a sarkon. A rendőrség.

Feszülten figyeltem, hogy a kocsi megáll-e a ház előtt. A fülemet egészen odatapasztottam az ablaküvegre.

Odalent már dörömböltek.

Egy pillanat, és a lépcsőházban voltam. A szobát bezártam, a kulcsot kétszer is megfordítottam a zárban, aztán zsebre tettem. Villámgyorsan felszaladtam a lépcsőn, egy perc alatt felértem a padlásra... Az egyik szellőzőnyíláson kimásztam a tetőre. Tudtam, ha nem vagyok elég gyors, végem van. A zsaruk azt hiszik, még a szobában vagyok.

De ha sietek, ha kicsúszom a hálóból, arra is lesz időm, hogy benézzek Sheilához.

Hirtelen léptek zaja, kiáltozások, ajtócsapkodás hallatszott odalentről. Összeszorítottam a fogamat, nyugalom, gondoltam, nem szabad, hogy elveszítsem a fejem. Már a tető túlsó felén voltam, a belső udvar fölött, a szomszédos háztető mellett.

A fenébe, semmi kapaszkodó.

Újra visszamásztam az utcai oldalra. Lassan, óvatosan kidugtam a fejem.

Odalent az utcán négyen vártak. Négy rendőr. A tányérsapkájukról ismertem fel őket. Nem vettek észre.

Két lehetőségem volt: vagy az esőcsatorna, vagy a tűzlétra, de az utóbbi olyan rozsdás volt, hogy csak az imádság tartotta össze, kész öngyilkosság lett volna megpróbálni.

Másszak fel az esőcsatornán? Lehetetlen. Megmarkoltam az U alakban falba erősített létra legalsó fokát: a rozsdás vasrúd a kezemben maradt.

Támadt egy ötletem. A kitört vasrúdnál bebújtam a létra mögé, és háttal a falnak, ebben a vasketrecben igyekeztem feltornászni magam. Igyekeztem, ahogy csak bírtam.

Odalent a zsaruknak két ajtót is fel kellett törniük, ezzel elég sok idejük elment.

A tizennegyedik keresztvas is kis híján ott maradt a kezemben, még szerencse, hogy a térdemmel meg a könyökömmel idejekorán kitámasztottam magam.

Egy utolsó erőfeszítés, és elértem a szomszédos bérház tetejét. Visszafordultam a fal felé, és felhúzódzkodtam. Ebben a pillanatban dörrenés hallatszott, a golyó közvetlenül mellettem csapódott a falba.

Még jobban rákapcsoltam, a tető elég erősen lejtett, de sikerült állva maradnom. Valósággal rohantam a szürke fémlemezen. Nem néztem se jobbra, se balra. Csak a következő tetőt láttam, semmi mást. Lerázni őket, minél gyorsabban lerázni őket, csak ez járt a fejemben.

A következő bérház nagyjából egymagasságú volt azzal, amelyen álltam. Futottam tovább, sután, ügyetlenül; rettenetesen kimerített ez az egész, mert folyton egyensúlyoznom kellett, kétrét görnyedve.

A negyedik háztető úgy két méterrel lejjebb lehetett, és még az első kettőnél is jobban lejtett. Megfordultam, megkapaszkodtam valamiben, és lábammal végighorzsolva a falat, lehuppantam a csúcsára, majd négykézláb odamásztam a legközelebbi kéményhez. A kémény mellett jókora ablakot vettem észre.

Lehasaltam a tetőn, odakúsztam, belestem.

Senki.

A kézfejemre ráhúztam a zakó ujját, majd egyetlen csapással betörtem az üveget. Még kiemeltem néhány nagyobb szilánkdarabot, majd amilyen gyorsan csak tudtam, bemásztam.

Egy szekrény tele volt ruhával. Kivettem egy grafitszürke öltönyt, a kék öltönyömet meg otthagytam, de előbb kiürítettem a zsebeit. Ez a szürke öltöny nem is állt rosszul. A kalapomat is kicseréltem, majd odamentem az ajtóhoz. Kívülről volt bezárva. Elfordítottam a reteszt, erre kinyílt. Kimentem.

A lépcsőház kongott az ürességtől. Az utcáról behallatszott a zsivaj. Hallgatóztam: persze, mindenki az utcán van, élvezik az embervadászatot.

Nesztelenül lementem a lépcsőn. Senki se figyelt fel rám, amikor kilépem a kapun és elvegyültem a tömegben.

Egyre messzebbről hallatszott a hangzavar. Befordultam az első keresztutcába.

Benyúltam a zakóm zsebébe, egy doboz cigaretta volt benne. Óvatosságból rágyújtottam.

Biztosan azzal töltik majd az éjszakát, hogy egymás után átkutatják a házakat.

Akkor bőven lesz rá időm, hogy benézzek Sheilához.

Fájt a hátam, izomlázam volt, de szabadnak éreztem magam, olyan szabadnak, mint még soha.

Eszembe jutott a pillanat, amikor a golyó épp mellettem csapódott a falba. Megnéztem a kezemet. Apró karcolás volt rajta. Megnyaltam a sebet, és arra gondoltam, hogy most már csakugyan szereznem kell egy revolvert.

A maradék pénzemből még futná is egyre. Csak keresni kell egy alkalmi vételt. Talán egy ócskásnál.

Ismertem is egyet, éppen itt lakott a környéken, a szálloda mellett, ahol most Sheila meghúzta magát. Egy öreg fickó, aki azt se tudja, mit csináljon a pénzével.

Először metróval akartam odamenni, de meggondoltam magam. Jobb a taxi, az nem olyan kockázatos.

Gyorsan leintettem egyet, megadtam a címet. Az igazit. Minek óvatoskodjam?

Akkor kell óvatoskodni, amikor csakugyan veszélyben az ember. Amikor nagy a veszély. De egy taxis, az nem veszélyes.

Kiszálltam, kifizettem a fuvart, csak ekkor vettem észre, hogy a bolt be van zárva. Annyi baj legyen. Az öreg a hátsó helyiségben lakott. Majd a másik ajtón kopogok.

Bementem a házba, csöngettem. Eltelt egy kis idő, amíg odacsoszogott, és résnyire kinyitotta az ajtót. Betettem a lábamat az ajtónyílásba, benyúltam, és megragadtam az öreget a zakója hajtókájánál fogva, majd megfenyegettem, mintha revolvert tartanék a kezemben:

– Nyisd ki, vagy lövök! Ne félj, nem bántalak, csak nyisd ki.

Lassan kiakasztotta a láncot. Hallottam nehéz lélegzését.

Bementem.

– Helló! – mondtam, és elengedtem. – Ugye, nem ismersz meg?

– Dehogyisnem... – dünnyögte rémülten.

– Dan vagyok – mondtam. – Revolvert akarok venni. Meg töltényt.

– De hiszen... már van magának... – morogta.

– Van a fenét.

És megmutattam neki a kulcsot, amit mint pisztolyt szorongattam a kezemben.

– Fogja, magának adom – mondtam. – Emlékbe. Na, igyekezzen, egy-kettő!

Ettől egy kicsit megnyugodott, és bement a boltba. Én utána.

– De... – akadékoskodott – ...még hűvösre tesznek, ha eladok magának egy revolvert.

– Hát ne adja el, majd elveszem... Aztán úgy csinálunk, mintha kényszerítettem volna... Gyerünk már, ne totojázzon annyit.

Kinyitott egy fiókot a pult alatt. Különféle fegyverek voltak benne. Kivettem egy jókora pisztolyt. Megnéztem, a tár üres volt.

– És töltény is kell.

Adott egy dobozzal, és teletöltöttem a tárat. A többi töltényt zsebre vágtam.

A revolvert nem, túl nehéz volt, inkább becsúsztattam az övembe. De gondoltam egyet. Elővettem, és hanyagul rászegeztem az öregre.

– Gondolom, csak van itthon egy kis készpénzed, nem igaz?

Válaszul felemelte a kezét. A szája úgy mozgott, mint egy kérődző nyúlé.

– Ugyan már – mondtam. – Nyugodtan leeresztheted a kezedet. Fő a bizalom. Te is tudod, hogy én nem pisztollyal ölök, hanem puszta kézzel.

Az öreg már a zsebében kotorászott. Nagy nehezen előhalászott egy degeszre tömött pénztárcát, és odanyújtotta.

– Nekem csak a dohány kell. Az iratokat megtarthatod.

Sírva fakadt. Sok pénz volt benne.

– A napi bevétel? – kérdeztem. – Látom, szépen megy az üzlet. Az egyik vásárol, a másik zaciba csap valamit, te meg ezen is, azon is keresel.

Fogtam a bankjegyeket, és begyűrtem őket a zsebembe.

– Nem volna egy öltönyöd, ami jó nekem? Ami tetszik a hölgyeknek?

Szótlanul átment a bolt túlsó végébe, jó csomó öltöny lógott itt akasztókon egymás mellett. Kiválasztottam egy barnát, elég jól állt, és nem volt olyan feltűnő, mint az, amelyiket nemrég szereztem.

Ahogy ott álltam mögötte, megfogtam a csövénél a 38-asomat, és adtam egyet a fejére. Egyből összecsuklott. Erre lassan, ráérősen átöltöztem, majd átmentem a hátsó helyiségbe, és megmosakodtam egy kicsit. Most már sokkal jobban éreztem magam.

Amikor visszamentem a boltba, a telefonra tévedt a tekintetem. Nagyot sóhajtottam. Hát igen, sokkal egyszerűbb volna most felhívni Sheilát, találkát adni neki az egyik pályaudvaron, aztán elutazni vele.

De eszembe jutott az újságcikk. Hogy beadta a válókeresetet. Valami ilyesmi állt benne. Meg az is, hogy biztosan figyelik a szálloda telefonvonalait.

Felsóhajtottam. Az öreg még mindig ott hevert a földön. Nem mondhatnám, hogy megesett rajta a szívem. Két napja ölök, öt éve ütök-verek, hát olyan nagy a különbség?

Különben is, ez még csak meg se halt. Ha biztosra akarok menni, okosabb, ha felgyújtom a boltot. Ennek egy másik előnye is lenne, az, hogy eltereli majd a figyelmet a szállodáról, ahová menni akarok. És ad egy kis munkát a zsaruknak meg a tűzoltóknak.

Találtam egy kis benzint. Csakugyan, miért is ne? Volt itt minden. Felnyaláboltam a sok kacatot, és odavittem középre. Nagy kupacot raktam a sok ócska bútorból, ruhából, papírból, autógumiból, és az egészet jól lelocsoltam benzinnel.

Égő gyufát dobtam a tetejére. Először elaludt, de aztán csak belobbant, a láng kis híján az arcomba csapott. Gyorsan vissza a hátsó helyiségbe, ki a folyosóra. Már lángban állt az egész üzlet. Kiléptem a házból, és elindultam az utcán. Hátra se néztem.

Épp akkor értem a szálloda elé, amikor a tűzoltók, éktelenül szirénázva, befordultak az utcába. Ólmos fáradtság kerített hatalmába. De ez az érzés nem tartott sokáig. Emberek bukkantak fel az ablakokban meg a kapualjakban, az égő ház körül egyre nagyobb lett a csődület. Úgy látszik, nagyon hamar értesítették a tűzoltókat.

A hotel nem afféle turistaszálló volt, lakói általában hosszabb időre szálltak meg benne. Az épület nem volt nagy.

A szobák kényelmesek lehettek. Két pincér jelent meg a kapuban, de rám se hederítettek. Bementem a forgóajtón. Éreztem a hasamon az övembe tűzött automatapisztoly hűvös érintését.

Benéztem a mellékhelyiségbe, felmentem a lépcsőn, folyosó, ide is benéztem, nyilván ez vezet a szálloda halljába.

Olyan sok bárban, bisztróban, szállodában fordultam már meg életemben, hogy csukott szemmel is tudtam, mi merre van.

A liftesfiú a felvonóban ásítozott. Adtam neki egy tízdollárost.

– Mutasd meg, merre van Parkerné szobája, aztán szaladj le egy csokor virágért. De szedd a lábad!

Zsebre vágta a pénzt, és becsukta a liftajtót. Rám se nézett.

– Az a csinos kis szőke? – kérdezte.

– Az – mondtam. – Az a kis szőke. Az unokabátyja vagyok.

A fiú felröhögött.

XXVII.

Az öreg még lélegzett. Jobb oldala iszonyatosan össze volt égve, az elszenesedett szövetdarabok beleragadtak a véres húsba. Jobb keze rángatózott, a szája remegett, mintha mondani akarna valamit.

Két férfi óvatosan megfogta, majd a megfeketedett és a még gőzölgő limlomokat kerülgetve, hordágyon kivitték az utcára.

A tűz a felső emeletekre is átterjedt, berregtek a szivattyúkat működtető motorok, a tűzoltók elkeseredetten locsolták az üszkös falakat.

A két férfi becsúsztatta a hordágyat a mentőautóba. Az öreg megragadta az egyik ápolót a köpenye ujjánál.

– Hívjanak... egy rendőrt... – hörögte.

– Hívunk, hívunk – mondta az ápoló. – Mindjárt itt lesz.

A szemhéj hirtelen felemelkedett a szegpörkölődött szemöldök alatt, és két véres szemgolyó meredt üresen az ápolókra. Az félrefordította a fejét.

– Dan... – mondta az öreg, és arca eltorzult a fájdalomtól. – Dan Parker... Ő volt...

Az ápoló felugrott.

– El ne indulj – kiáltott oda a sofőrnek, aki már begyújtotta a motort.

A férfi kiugrott a mentőautóból, és odarohant az első rendőrhöz. A rendőrkordon mögé szorított tömeg mohón, figyelt.

– Jöjjön gyorsan...

A rendőr odament az ápolóhoz.

– Dan Parker keze van a dologban – lihegte az ápoló. – Az öreg mondta. Igaz, azt beszélik, dilis egy kicsit, de sohase tudhatja az ember...

A rendőr a sebesült fölé hajolt. Néhány méterrel távolabb egy tűzfal éktelen robajjal omlott össze.

– Azt mondja, Dan Parker volt? – kérdezte a rendőr.

Az öreg szeme újra becsukódott. Mintha bólintott volna.

– Elvett egy 38-ast... – motyogta. – Meg egy barna öltönyt... Valami nőhöz ment... És a pénzemet... Dan Parker volt... Az összes pénzemet...

A rendőr minden szót feljegyzett.

– És hová ment? Nem tudja?

– Leütött... – mondta az öreg. – A fejem... A pénzem... Egy barna öltöny... Egy nőhöz ment...

– Miféle nőhöz? – kérdezte a rendőr.

Az öreg ide-oda mozgatta a fejét.

– Most már mennünk kell – mondta az ápoló –, még feldobja a talpát.

– Majd én is bemegyek a kórházba – mondta még a rendőr, miközben eltette a jegyzetfüzetet.

És a nehéz mentőautó elrobogott.

XXVIII.

Crane öklével nagyot ütött az asztalra.

– Hát nem kicsúszott a kezűkből! – ordította. – Megáll az ember esze. Három házat kutatnak át, a pincétől egészen a padlásig. Most a negyediket vizsgálják, de lefogadom, hogy ott se lesz. Bottal üthetik a nyomát!

Crane elhallgatott. Megszólalt a telefon. Felvette a kagylót, vakkantott egyet-kettőt, majd visszatette a helyére.

– Végeztek a negyedik házzal is. Persze, semmi. Csak a zakóját meg a kalapját találták meg egy negyedik emeleti lakásban. Egyszerűen lesétált a lépcsőn. Ha rajtam állna, én krumplicsősznek se venném fel magukat, nemhogy rendőrnek!

Öklével megint nagyot ütött az asztalra. Az egymásra tornyozott dossziék tetejéről egy-két hivatalos irat levitorlázott a padlóra.

– És most mit fecsegnek itt összevissza? Hogy a pasas tulajdonképpen fehér? Ugyanolyan fehér, mint mi?

Cooper a fejét csóválta.

– Ez tény... – mondta zavartan. – Mit csináljunk, ha ez a helyzet? Tévedés történt. Elnéztük a dolgot.

– Mi az, hogy elnézték a dolgot? Azt hiszi, ezzel el van intézve? Rajtunk röhög majd az egész város! Maguknak már a legelején tudniuk kellett volna... Eddig is nagy volt a felhajtás, de most már ezzel van tele az egész sajtó. Négy napja ezen csámcsognak az újságok, kitárgyalták már az ügyet széltében-hosszában, válókereset, négerférj, fehér feleség satöbbi, és erre maguk azzal jönnek, hogy a pasas nem is néger! A rosseb egye meg, hogy lehet, hogy mégis fehér bőrű?

– Nem tehetünk róla – mondta Cooper. – Higgye el, én sajnálom a legjobban. Elvesztette a fejét, pedig ha tudja, hogy nem néger, akkor nem öl még egyszer, akkor megúsztuk volna ezt az egész históriát. Az első gyilkosság miatt tuti, hogy nem ültették volna villamosszékbe, sőt, ha van egy rámenős ügyvédje, fel is menthették volna. Az áldozat közismert zsaroló volt. De Dan valahogy fejébe vette, hogy ő tulajdonképpen néger, és ha nincs ez a véletlen, senki se tudta volna meg az igazságot.

– A rohadt életbe! – üvöltött Crane.

Csönd támadt. Megint megszólalt a telefon. Crane felvette a kagylót.

– Mi az már megint? – ordította a mikrofonba.

Egyszerre összeráncolta a homlokát.

– És tudja, hogy hol? – bődült a telefonba. – Micsoda?! A csajához ment?

Cooper fülig pirult, és elfordította a fejét. Crane lecsapta a hallgatót, és felállt.

– Dan felgyújtott egy üzletet, az üzlet valami uzsorásé, ott van a környéken, alig öt percre a felesége szállodájától. Leütötte az öreget, aztán egy barna öltönyben odébbállt. Maga még mindig itt van? Mire vár, tapsra? Vigyen magával annyi rendőrt, amennyit csak akar.

Cooper felállt, és elindult kifelé. Crane elkísérte az ajtóig.

– Ha egy mód van rá, vigyázzanak, meg ne öljön nekem még valakit – mondta Crane. – Egy icipicit próbáljanak meg előbb lőni.

Cooper mereven Crane szemébe nézett, de nem sokáig állta a férfi tekintetét. Crane elnevette magát.

– Legalább nyugtunk lesz.

Cooper mutatóujjával megérintette a kalapját, majd nehéz léptekkel elindult a folyosón. Crane meg berúgta az ajtót, és szitkozódva, káromkodva visszaült az íróasztalhoz.

XXIX.

Dan megállt a küszöbön, hallotta, hogy a liftajtó becsukódik mögötte. Előbb balra nézett, aztán jobbra, gépiesen, majd ahol a pisztoly agya kidudorodott, megpróbálta egy kicsit lesimítani a zakóját.

A liftesfiú megmondta neki, hogy Sheila melyik szobában lakik. A harmadik ajtó. Lassan, óvatosan, miközben még egyszer körülnézett, elfordította a kilincset, és maga felé húzta az ajtót. De nem nyílt ki. Erősen megrántotta. Akkor sem. Már-már pánikba esett, amikor egyszerre megértette, hogy befelé nyílik, nem pedig kifelé. Belépett.

A berendezés minden volt, csak fényűző nem. Az ablakon hosszú függöny. Ezt a rejtekhelyet azonnal észrevette. Az ablak nyitva volt, és a város a távolban csupa fény, csupa ragyogás.

Egy ágy, két karosszék, egy asztal meg egy szekrény. Másik ajtó, biztos a fürdőszoba.

Dan hallgatózott. Semmi nesz. A szoba üres. A fürdőszoba is. Oda indult, de lépteket hallott a , folyosóról. Már késő. Az ablakhoz ugrott, és elrejtőzött a függöny mögé.

Sheila kinyitotta az ajtót. Lehet, hogy ki kellett mennie valamiért a folyosóra. A férfi látni nem látta, csak hallotta a lépteit. Azt is hallotta, hogy kinyílik a felvonó ajtaja, és a liftesfiú odaszól Sheilának. A fiatalasszony most nyilván hátrafordul. A fiú átadja a virágcsokrot. Sheila megköszöni. A fiatalasszony megkérdezte, hogy ki küldte, mire a fiú azt mondja, hogy egy barna öltönyös, tagbaszakadt férfi, de Sheilának nyilván fogalma sincs róla, ki is lehet az illető. A liftesfiú bizalmaskodva beszélt vele, de Sheilát ez egy cseppet sem zavarta.

A fiatalasszony tett-vett a szobában, kinyitotta a fürdőszoba ajtaját. A férfi hallotta, amint felesége vizet csurgat a vázába, majd a vázát odaállítja az asztalra, aztán leveszi a cipőjét, és belebújik a papucsába.

Majd hosszú csönd, de Dannek nem volt bátorsága előjönni. Attól félt, megijeszti a feleségét. Olyan érzése volt, mintha ebben a várakozásban minden perc maga lett volna az örökkévalóság.

Valahol a távolban felvijjogott egy rendőrautó szirénája; a szirénázás egyre erősebben hallatszott. Dan óvatosan megfordult. A nyitott ablakból jól látta a rendőrautót meg a motorbiciklis rohamrendőröket.

A kocsi lefékezett a szálloda előtt. Dan szíve erősebben vert. De nem gyorsabban. Nem félt.

Sheila mellett valahogy biztonságban érezte magát. Jó lett volna sokáig itt maradni, elrejtőzve, a függöny mögött. Hiszen nem történt semmi. A rossz álom majd szertefoszlik, ő meg előlép a függöny mögül, és átöleli Sheilát.

A folyosón a liftesfiú mondott valamit Coopernek.

Cooper belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.

– A férje itt van a szállodában – mondta a fiatalasszonynak, minden átmenet nélkül. – Megölt egy kereskedőt a környéken. Lopott tőle egy öltönyt, de a liftesfiú felismerte. Nincs itt valahol?

Sheila halkan felsikoltott.

– Hogy volna itt... – válaszolt remegő hangon. – Hiszen ez iszonyú... Cooper úr, nagyon kérem, vigyen el innét... Nem bírom tovább... Az előbb voltam a fürdőszobában... Ott nem volt...

Cooper is bement a fürdőszobába. Még a zuhanyozófülkébe is benézett.

– Ha itt rejtőzne valahol, már találkozott volna vele. Énszerintem a szállodában bujkál. Maga csak maradjon a szobájában. Megyek, átkutatom az épületet az embereimmel.

– Megőrülök a félelemtől... – mondta Sheila.

– Ne féljen, magát nem fogja bántani. Nyugalom... Már nem tart sokáig...

– Kérem, maradjon velem – könyörgött Sheila.

– Nem maradhatok. Minden perc drága. Ha most nem kapjuk el, akkor soha.

A férfi ott állhatott Sheila előtt, és Dan egyszerre megértette, hogy miközben beszélt, szorosan átölelte az asszonyt.

– Szedje össze magát – mondta Cooper. – Mondok valamit, az talán erőt ad magának. Kiderült, hogy a férje nem is néger. Megnéztem az anyakönyvi adatokat. Igaz, hogy háromszoros gyilkos, de egy jó ügyvéd még így is kihúzhatja a csávából. Elítélni, persze, elítélik, de hogy a villamosszéket megússza, az biztos. Ugye, megnyugodott?

– Nem néger? – hebegett Sheila. – Hát... nem a testvérét ölte meg?

– Az nem a testvére volt – válaszolta Cooper. – Csak egy közönséges zsaroló. De a férje elvesztette a fejét. Sebaj, majd az ügyvéd megkeresi az enyhítő körülményeket...

A férfi egy pillanatra elhallgatott.

– Maga attól még nyugodtan elválhat... – tette hozzá. – Azért jobb, hogy nem néger... Ez mégiscsak megkönnyíti a dolgot...

Cooper hirtelen megfordult. Az ablak felől zajt hallott. Kint az utcán kiáltozás, hangzavar. Előrántotta revolverét, és az ablakhoz rohant.

XXX.

Itt ragadtam a függöny mögött. A zsaru bejött a szobába, most meg kell várnom, amíg kimegy. Ha csak egy lépést tesz is a függöny felé, rögtön lövök, pedig semmi kedvem meghúzni a ravaszt. Nyugalom, csigavér.

Lehet, hogy mindjárt elmennek mind a ketten. Sheila nagyon meg van rémülve. Úgy kapaszkodik ennek a kis zsarunak a karjába, olyan görcsösen, mint ahogy annak idején az én karomba kapaszkodott. Nagyon szerettem volna találkozni Sheilával. A fél életemet odaadtam volna, hogyha láthatom. De most nincs egyedül, egy férfi is itt van a szobában. És az a férfi zsaru, halálos ellenségem. Biztosan körülvették a házat, kezdődik újra a felhajtás. Ezentúl bárhová megyek, mindig a nyomomban lesznek: szaglászni fognak utánam, kelepcét állítanak majd nekem.

Nem is figyeltem, hogy miről beszélgetnek, csak a duruzsoló hangjukat hallottam, majd a zsaru mondott valamit, és úgy éreztem, mintha egy izzó tőr fúródott volna a fejembe: azt mondta, hogy nem vagyok néger, hogy fehér vagyok. Minden elsötétült előttem, egyszerre rádöbbentem, hogy mit is csináltam. Sokáig gyötört a félelem, azt hittem, gyűlölnek, megvetnek, üldöznek. Ezért aprítottam őket, ezért vertem laposra a pofájukat – míg a végén már én magam is undorodtam az egésztől. Eleinte nem is értettem, hogy mért érzem olyan jól magam, amikor velük vagyok; hát én is olyan vagyok, mint ők? Emlékszem, mit mondott egy néger osztálytársam. Én nagyon fenn hordtam az orromat, amiért fehér vagyok. Egyszer megkérdeztem tőle: "Mondd, öcskös, milyen érzés négernek lenni?" Most is látom, ahogy csodálkozva rám nézett, szégyenkező, fájdalmas tekintettel. "Hogyhogy milyen érzés, te is tudod, hogy semmilyen." – Erre kapott tőlem egy akkora frászt, hogy felrepedt a szája, de csak bámult rám, tágra nyílt szemmel, semmit sem értett az egészből. Először nagyon megijedtem, amikor kezdtek úgy bánni velem, mint egy fehérrel. Annak idején csak brahiból helyezkedtem el a mulatóban, nem kérdeztek semmit, aztán lassan felébredt bennem a bosszúvágy, törleszteni akartam, visszavágni. A négerek büdösek, mondják a fehérek, én meg büszke voltam rá, hogy nem vagyok büdös. A saját szagát, persze, nem érzi az ember. Aztán jött Richard, együtt gyerekeskedtünk, sülve-főve együtt voltunk, mint két testvér, mert a testvérem volt, én legalábbis annak hittem, azért öltem meg Richardot, mert azt hittem, hogy a testvérem. És nyilván Sheila is azt hitte. Aztán annyira elbíztam magam, hogy feleségül vettem Sheilát, ez volt a bosszúm, meg az, hogy újra meg újra magamévá tettem, és ahogy teltek-múltak az évek, el is felejtettem, hogy néger vagyok. De egyszer csak előkerült Richard, és én újra azt képzeltem, hogy néger vagyok. Nem lettem volna impotens, hogyha nem képzelem azt, hogy néger vér folyik az ereimben, de impotens lettem, és meg kellett ölnöm Richardot.

Pedig ha akkor értesítem a rendőrséget, biztosan felkutatják a hivatalos iratokat, biztosan kiderítik, hogy fehér vagyok, és a akkor Richardnak a haja szála se görbült volna.

De megöltem Richardot. Még a fülemben van, ahogy megroppantak a csontjai a kezem alatt. És megöltem a lányt is, egyetlen ökölcsapással. És az uzsorást is, ő biztosan benn égett a boltjában. És miért öltem meg őket? Semmiért. És elvesztettem Sheilát.

A szállodát körülzárták.

A zsaru azt mondja, hogy ez meg fogja könnyíteni a dolgokat.

Azt hiszem, van egyszerűbb megoldás is...

XXXI.

Dan mintha mély álomból ébredt volna. Lassan felmászott az ablakba, majd egy kicsit meghajolva kilépett a párkányra. Odalent, a távolban, még látta az összeverődött csődületet, a teste görcsbe rándult, hogy rá ne zuhanjon a kíváncsiskodókra. Mint valami ügyetlen béka, úgy perdült meg a levegőben, majd odacsapódott az aszfalthoz.

Egy Max Klein nevezett fotósnak még volt annyi ideje, hogy elkattintsa a fényképezőgépét, mielőtt a rendőrség elvitte a hullát. A felvétel pár napra rá meg is jelent a Life-ban. Nagyszerű fotó volt.

VÉGE