Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Boris Vian hullasztÓ

---

Fordította Vargyas Zoltán
A fordítást az eredetivel egybevetette és a versbetéteket fordította Lator László
Boris Vian: L'arrache – coeur Société des éditions Jean-Jacques Pauvert, 1962
Hungarian translation © Vargyas Zoltán Hungarian edition © Polgár Kiadó, Budapest
Borító: Appel Béla
ISBN: 963 9002 399 ISSN: 1416 2695
Kiadja a Polgár Kiadó Kft. Felelős vezető: Békés Tamás Műszaki vezető: Hollósi Gábor Nyomdai előkészítés: AKG Kiadó Nyomta: Regiszter Nyomda és Kiadó Kft.
A kiadót a Sixvil Collection támogatja. (Budapest, V, Kecskeméti u. 8.)
A kiadó könyvelését a BÉTA Kft., könyvvizsgálatát pedig a BÉTA AUDIT Kft. végzi. (1033 Budapest, Szentendrei út 101.)

---

Első rész
I

augusztus 28

Az ösvény a sziklás part szélén haladt. Virágzó meddőtárnicsok szegélyezték meg elnyűtt köviaszatok, megfeketedett szirmok borították a földet. Hegyes bogarak ezernyi apró lyukat fúrtak a talajba; mintha holttá dermedt szivacson járt volna az ember.

Holtottó ráérősen haladt, nézte, hogyan verdes a napon a meddőtárnicsok sötétvörös szíve. Minden összehúzódáskor pollenfelhő szállt föl a magasba majd hullt alá a finoman remegő levelekre. A méhek unottan henyéltek.

A sziklafal aljáról felhallatszott a hullámok halk, rekedt mormogása. Holtottó megállt a szűk a párkányon és kihajolt a mélység fölé. Odalent minden nagyon messze és nagyon mélyen volt, a sziklák üregeiben kocsonyaként remegett a tajték. Pörzsölt algaszag érződött. Holtottó megszédült, letérdelt és négykézlábra ereszkedett a szikkadt, füves földre; mivel közben furcsán szabálytalan alakú kecskebogyókkal találkozott, arra a következtetésre jutott, hogy szodomai bakkecskék jártak erre, pedig úgy tudta, hogy már kihaltak.

Most már nem félt annyira, megint ki mert hajolni a szakadék fölé. Nagy vörös sziklatömbök szaladtak le függőlegesen a sekély vízbe majd jöttek ki rögtön belőle, helyet adva annak a nagy vörös sziklafalnak, melynek tetején ott térdepelt Holtottó, a mélység fölé hajolva.

Itt-ott fekete szirtek emelkedtek ki a vízből, olajozta és gőzgyűrűvel vonta körül őket az állandó hullámverés. A nap rozsdásra marta és disznó rajzokkal piszkolta be a tenger felszínét.

Holtottó fölkelt, folytatta útját. Az ösvény elfordult. Balra megvörösödött páfrányokat és virágzó hangákat látott. A csupasz sziklákon meg-megcsillant a halaskocsiból kiszóródott só. A part befelé meredeken emelkedett. Az út hatalmas gránittömbök közt kanyargott, helyenként újabb kupac kecskebogyó látszott. Kecske viszont egy se. A vámosok irtották, éppen a bogyók miatt.

Felgyorsított, s hirtelen árnyékba került, mert a napsugarak már nem tudták követni. A hűs levegőtől felfrissülve még nagyobb sebességre kapcsolt. A vörös meddőtárnicsok tűzcsíkká folytak össze a szeme előtt.

Bizonyos jelekből rájött, hogy már közeledik, s rendbe szedte hegyes, vörhenyes szakállát. Aztán frissen folytatta útját. Egyszer csak két gránitszikla közt, melyeket az erózió nyalóka formájúra koptatott, s melyek óriás várkapu oszlopaiként fogták közre az utat, egy pillanatra teljes nagyságában feltűnt a Ház. Aztán ahogy fordult az út, megint eltűnt. Elég messze volt a parttól, fönt, a magasban. Amikor Holtottó odaért a két sötét szikla közé, megint a szeme elé tárult, hófehéren, furcsa fáktól övezve. A kaputól egy világos csík indult el majd kígyózott lustán lefelé, a sok kanyargás után végül az útba torkollva. Holtottó megindult rajta fölfelé. Amikor már majdnem fölért, futni kezdett, mert sikoltozást hallott.

A lépcsőfeljáróra nyíló kaputól valaki előrelátón egy vörös selyemszalagot feszített ki. A szalag fölment a lépcsőn s végül egy szobába vezetett. Holtottó követte. Az ágyon ott feküdt az anya, gyermekágyi kínokban fetrengve. Holtottó ledobta orvosi bőrtáskáját, feltűrte ingujját és megszappanozta a kezét egy rücskös lávakővályúban.

II

Angel egyedül volt a szobájában. Csodálkozott, hogy nem szenved. Hallotta, hogy a felesége nyögdécsel a szomszéd szobában, de nem mehetett oda hozzá megfogni a kezét. A felesége pisztollyal fenyegette meg, mert annyira gyűlölte a nagy hasát, hogy inkább egyedül jajgatott, de nem akarta, hogy bárki más meglássa ebben az állapotban. Angel már két hónapja volt szobafogságban, két hónapja várta, hogy véget érjen az egész; csip-csup dolgokon meditált. Gyakran körözött is a szobájában, mivel olvasta az újságban, hogy a rabok úgy köröznek a cellájukban, mint az állatok, na de melyik? Aludt, vagy úgy próbált elaludni, hogy a felesége fenekére gondolt, ugyanis a nagy hasa miatt inkább hátulról gondolt rá. Minden második éjszaka felriadt. Többnyire bekövetkezett a baj, de semmi kielégüléssel nem járt.

A lépcsőről behallatszottak Holtottó léptei. Ezzel egy időben a jajveszékelést is mintha elvágták volna, Angel döbbenten hallgatta. Odalopózott az ajtóhoz, próbált bekukucskálni, de az ágy támlájától nem látott semmit, hiába erőltette a szemét. Fölegyenesedett, és most a fülét hegyezte, de a hegyezés sem járt értékelhető eredménnyel.

III

Holtottó visszatette a szappant a vályú szélére és elvette a frottírtörölközőt. Megtörölte a kezét, kinyitotta orvosi táskáját. Nem messze tőle víz forrt egy villanybödönben. Sterilizálta benne az ujjvédőjét, szakszerűen felhúzta az ujjára, majd kitakarta a nőt, hogy megnézze, miről van szó.

Miután megnézte, undorodva egyenesedett föl:

– Három van.

– Három – mormolta a nő döbbenten.

Aztán megint üvölteni kezdett, mert a hasáról hirtelen eszébe jutott, hogy nagyon fáj neki.

Holtottó kivett a táskájából néhány erősítő tablettát és be is kapta mindet, hátha még szüksége lesz rá. Aztán leakasztott egy vajlingot és jó nagyot csapott vele a földre, hogy jöjjön már a személyzet. Valaki futni kezdett odalent, majd fölfelé a lépcsőn. Megjelent a cselédlány, talpig fehérben, mintha kínai temetésre öltözött volna ki.

– Készítse elő a szerszámokat – mondta Holtottó. – Hogy hívják?

– Seggfehérkének, uram – felelte a lány erős tájszólással.

– Akkor inkább nem hívom sehogy – morogta Holtottó.

A lány nem szólt semmit, csak suvickolni kezdte a fémeszközöket. Holtottó odament az ágyhoz. A nő hirtelen elhallgatott.

Letaglózta a fájdalom.

Holtottó kivett a táskájából egy szerszámot és szakavatott mozdulatokkal leborotválta a nő ágyékát. Aztán fehér festékkel körberajzolta a műtéti területet. A dada szájtátva nézte, mert nőgyógyászati ismeretei nem terjedtek túl a tehén ellésén.

– Van egy orvosi lexikonuk? – kérdezte Holtottó, miközben eltette az ecsetet.

Imigyen szólván a műve fölé hajolt és fújogatni kezdte, hogy gyorsabban száradjon.

– Csak a Saint-Etienne-i Francia Fegyver és Kerékpár Manufaktúra Általános Katalógusa van meg – felelte a dada.

– Bosszantó – mondta Holtottó. – De talán abból is megtudhatunk valamit.

Meg sem várva a választ, körbenézett a helyiségben, s tekintete megakadt azon az ajtón, mely mögött Angel búsongott.

– Ki búsong a mögött az ajtó mögött? – kérdezte.

– A nagyságos úr... – felelte a dada. – Be van zárva.

Ekkor az anya felocsúdott kábulatából és fejhangon visítani kezdett. Ökle időnként görcsösen összerándult.

– Van egy nagyobb táljuk? – fordult Holtottó a dadához.

– Hozok egyet – mondta a dada.

– Mozogjon már, ostoba nőszemély – förmedt rá Holtottó. – Azt akarja, hogy összerondítson nekünk egy pár lepedőt?

A dada kiviharzott, Holtottó pedig elégedetten hallotta, hogy pofára esik a lépcsőn.

Odament a nőhöz. Gyengéden megsimogatta ijedt arcát. A nő két kézzel, görcsösen megragadta a csuklóját.

– Óhajtja látni a férjét? – kérdezte Holtottó.

– Igen, igen – felelte a nő –, de előbb adja ide a revolvert a szekrényből.

Holtottó bólintott. Megjött a dada, hóna alatt egy ovális kutyakopasztó káddal.

– Csak ez volt – mondta. – Jobb nincs.

– Segítsen nekem a dereka alá csúsztatni – mondta Holtottó.

– Éles a széle – jegyezte meg a dada.

– Ezek szerint ez a büntetésük – vetette ellen a másik.

– Ennek semmi értelme – dünnyögte a dada. – Nem tett semmi rosszat.

– És mi jót tett?

A lapos tál széle belemélyedt az anya elzsírosodott hátába.

"Na és most hogyan tovább? – sóhajtotta Holtottó. – Ez egyáltalán nem pszichiáteri munka, ez az izé..."

IV

Nem tudta, mihez kezdjen. A nő hallgatott, a cselédlány pedig mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal nézte.

– El kéne folyjon a vize – szólalt meg a cselédlány.

Holtottó bólintott, de nem mozdult. Aztán felkapta a fejét. Hirtelen nagyon sötét lett.

– A nap megy le? – kérdezte.

A cselédlány fölállt megnézni. A világosság rohamosan tűnt el a sziklák mögött, s nyomában könnyű szellő támadt. Nyugtalanul jött vissza az ablaktól.

– Nem tudom, mi történt... – mormolta.

A szobában semmit sem lehetett látni, csak a kandalló ajtaja körül derengett valami világosság.

– Üljünk le és várjunk – javasolta Holtottó szelíden.

Az ablakon keserű fű- és porszag áradt be. Minden fény eltűnt. A szoba sötét sarkában megszólalt az anya.

– Nem lesz több – sipította. – Soha többé nem akarok.

Holtottó befogta a fülét. Olyan volt a hangja, mint mikor rézlapon húzza végig valaki a körmét. A dada ijedtében elzokogta magát. Holtottónak zsongott a feje a hangtól, mintha tűvel szurkálták volna az agyvelejét.

– Kijönnek – rikácsolta az anya durván felnevetve. – Kijönnek és fájdalmat okoznak nekem, és ez csak a kezdet.

Az ágy nyikorogni kezdett. A csendben hallatszott az anya zihálása, majd megint felcsattant a hang:

– Évekig, hosszú évekig tart, és bármely órában, bármely másodpercben eljöhet a vég, és ez az egész kínlódás csak erre lesz jó, hogy nekem örökre fájdalmat okozzon.

– Elég – suttogta Holtottó jól hallhatóan.

Az anya most már torkaszakadtából üvöltött. A pszichiáter szeme hozzászokott a kandallóból jövő fényhez, most már látta a nőt: hanyatt feküdt, az erőlködéstől ívbe feszült a teste, minden tagjával nyomott. Többször egymás után hangosan, hosszan sikított, Holtottónak úgy zúgott a füle, mintha csípős köd lepné be s az mardosná. Aztán egyszer csak a két felhúzott láb metszéssíkjában megjelent egymás után két világosabb folt. Holtottó észlelte, hogy a dada, felocsúdva ijedtségéből, felkapja a két gyereket és bebugyolálja őket.

– Még egy – mondta maga elé.

Az anya elgyötörve hevert, mintha feladta volna. Holtottó felállt. Amikor jött a harmadik gyerek, ügyesen megfogta, és segített a nőnek. A nő összetörve hanyatlott vissza az ágyra. Közben hangtalanul felszakadozott a sötétség, fény jött be a szobába, a nő pedig fejét oldalra hajtva hevert az ágyon. Elkínzott arcán nagy foltok sötétlettek. Holtottó megtörölte a homlokát meg a nyakát (mármint a sajátját), és csodálkozva állapította meg magában, hogy megint hallja a kertből jövő neszeket. A dada éppen a harmadik gyereket pólyálta be, majd a két másik mellé fektette az ágyra. Aztán odament a szekrényhez, kivett belőle egy lepedőt és kiterítette.

– Becsavarom vele a hasát – mondta. – És most aludnia kell. Maga menjen el.

– Elvágta a köldökzsinórokat? – kérdezte Holtottó. – Kösse el jó szorosan.

– Én masnikat csináltam – mondta a dada. – Az is ugyanolyan jól tart, és elegántosabb.

Holtottó bambán bólintott.

– Menjen a nagyságos úrhoz – unszolta a dada.

Holtottó odament ahhoz az ajtóhoz, mely mögött Angel várakozott. Elfordította a kulcsot és belépett.

V

Angel egy széken ült, háta kerekszögbe tört, teste még visszhangzott Klementina üvöltözésétől. A kulcszörgésre felemelte a fejét. Meglepődött a pszichiáter vörhenyes szakállán.

– Holtottónak hívnak – magyarázta emez. – Erre jártam és kiabálást hallottam.

– Klementina volt az – mondta Angel. – Minden rendben volt? Befejeződött? Mondja már!

– Ön háromszoros apa – mondta Holtottó.

Angel meglepődött.

– Háromszoros siker?

– Nem, csak két iker sikerült – helyesbített Holtottó –, a harmadik külön jött. Kifejezetten később. Ez erős személyiségre vall.

– És hogy van Klementina?

– Jól – mondta Holtottó. – Kicsit később megnézheti.

– Nagyon dühös rám – magyarázta Angel. – Bezárt.

Majd a szokásnak engedve hozzátette: – Nem iszik valamit?

Üggyel-bajjal feltápászkodott.

– Köszönöm, most nem – hárította el Holtottó.

– Mit csinál itt? – érdeklődött Angel. – Üdülni jött?

– Igen – felelte Holtottó. – Azt hiszem, nem lesz rossz itt önöknél, hiszen ön javasolja.

– Szerencse, hogy éppen itt volt – mondta Angel.

– Nincs itt orvos? – kérdezte Holtottó.

– Be voltam zárva – mondta Angel. – Nem tudtam ezzel foglalkozni. A szolgálólány dolga volt minden. Nagyon ragaszkodó teremtés.

– Aha... – mondta Holtottó.

Hallgattak. Holtottó végigszántotta ujjával vörhenyes szakállát. Kék szeme csillogott a szobanapfényben. Angel jól megnézte magának. A pszichiáter igen puha szövetből készült fekete öltönyt viselt, lábfejnél gumipántos testhezálló nadrágot és hosszú, állig gombos zakót, mely karcsúbbá tette alakját. Lábán elöl nyitott fekete lakkszandál virított, zakója alól pedig lila szatén ing vetett buggyot. Őrült egyszerűen öltözködött.

– Örülök, hogy itt marad – mondta Angel.

– Most jöjjön, nézze meg a feleségét – javasolta a másik.

VI

Klementina meg se mozdult. Hanyatt feküdt, belelapulva az ágyba, és a plafont bámulta. Két fatty jobbra feküdt, a harmadik balra. A dada közben rendet rakott a szobában. Csendesen csordogált a napfény a nyitott ablakpárkányra.

– Holnap el kell választani őket – mondta Holtottó. – Nem szoptathat kettő plusz egyet, másodszor úgy gyorsabban fog menni, harmadszor pedig szép marad a keble.

Klementina megmozdult, feléjük fordította a fejét. Szigorúan rájuk szegezte a szemét.

– Magam fogom szoptatni őket – mondta. – Mind a hármat. És nem fog tőle tönkremenni a mellem. És ha igen, annál jobb. Úgysem akarok már senkinek se tetszeni.

Angel odament hozzá és meg akarta simogatni a kezét, de ő elhúzta.

– Elég. Semmi kedvem újrakezdeni.

– Idehallgass – suttogta Angel.

– Menj el – mondta Klementina fáradtan. – Most nem akarlak látni. Annyira fájt.

– Nem érzed jobban magad? – kérdezte Angel. – Nézd... A hasad, ami annyira zavart. Már nincs.

– És mivel be van tekerve abba lepedőbe – mondta Holtottó –, ha felkel, nyoma sem lesz semminek.

Klementina erőlködve felkönyökölt.

– Érezzem magam jobban, mi?... – sziszegte – Így... közvetlenül utána... a szétdúlt hasammal... meg a sajgó hátammal... meg a szétfeszített, nyilalló medencémmel, meg a véreres szememmel..., szedjem magam össze, legyek jó kislány, nyerjem vissza a csinos alakomat, a lapos hasamat, a szép feszes mellemet..., hogy aztán te vagy más ledöntsön és belém engedje a mocskát, és kezdődjön minden elölről, hogy fájjon nekem, hogy elnehezüljek, hogy vérezzek...

Vadul a takaró alá nyúlt és letépte magáról a rátekert lepedőt. Angel épp csak felemelte a kezét.

– Ide ne merj jönni! – rivallt rá Klementina akkora gyűlölettel, hogy a földbe gyökerezett a lába – Menjetek innét! Mind a ketten. Te azért, mert ezt csináltad velem, maga pedig azért, mert így látott. Menjenek!... Kifelé!

Holtottó elindult az ajtó felé, nyomában Angellel. Mivel maga elé engedte Angelt, őt találta tarkón a gombóccá gyűrt lepedő, amit Klementina a férje után hajított. Megtántorodott és beverte a homlokát az ajtófélfába. Az ajtó becsukódott utána.

VII

Mentek lefelé, remegett lábuk alatt a piros kőlépcső. Vaskos fekete gerendák és meszelt falak alkották a ház vázát. Holtottó nem tudta, mit mondjon.

– Nemsokára jobb lesz... – kockáztatta meg.

– Hmm... – ingatta a fejét Angel.

– Most fő a feje? – kérdezte tapintatosan a pszichiáter.

– Nem – mondta Angel. – Két hónapig be voltam zárva. Ez az.

Nevetni próbált.

– Furcsán érzem magam, hogy megint szabad vagyok.

– Mit csinált ez alatt a két hónap alatt? – kérdezte Holtottó.

– Semmit – felelte Angel.

Egy nagy előcsarnokon haladtak át, mely a lépcsőhöz hasonlóan piros homokkővel volt borítva. Kevés bútor volt benne: egy masszív faasztal, egy ugyanolyan fából készült alacsony tálaló, a falakon pedig két-három igen szép fehér festmény. És hozzáillő székek. Angel megállt a tálaló mellett.

– Iszik valamit? – kérdezte.

– Szívesen – felelte Holtottó.

Angel két pohár házi plusztosnyikot töltött.

– Kitűnő! – nyalta meg a száját Holtottó.

S mivel a másik nem mondott semmit, megkérdezte:

– Összességében milyen hatással van önre, hogy apa lett?

– Nem egy nagy durranás – felelte Angel.

VIII

augusztus 29

Klementina egyedül volt. Semmi nesz. Csak a nap csobogott néha a függöny alján.

Megkönnyebbülve, teljesen zsibbadtan simította végig lapos, puha hasát. Nehéz volt a megduzzadt melle. Most sajnálta a testét, lelkiismeretfurdalást érzett miatta, szégyellte, és megfeledkezett róla, hogy előző nap letépte magáról a lepedőt. Ujjával végigszaladt a nyakán, a vállán, képtelenül feldagadt mellén. Egy kicsit melege volt, nyilván a láztól.

Az ablakon beszűrődött a falu távoli moraja. Ilyenkor volt dologidő a földeken. A sötét ólakból egy-egy megbüntetett állat vonyítása hallatszott, de egyik sem volt annyira dühös, mint ahogy megjátszotta magát.

Mellette ott aludtak a kis bestiák. Enyhe undorát legyőzve megfogta az egyiket és kinyújtott karral maga fölé tartotta. Rózsaszínű volt, a nedves szája mint a piócáé, a szeme mint a klopfolt hús. Elfordította a fejét, kiszabadította az egyik mellét és rátette a bestiát. Úgy kellett belegyömöszölnie a mellbimbóját a szájába, akkor a bestiának ökölbe szorult a keze és elvékonyodott az arca. Villámgyorsan kiszippantotta a tejet és csúnyán szörcsögve nyeldekelte. Nem volt valami kellemes. Klementina egyrészt megkönnyebbült, másrészt mintha megcsonkították volna. Amikor már harmadára apadt a melle, a bestia megadta magát, széttárta a karját és rondán hortyogni kezdett. Akkor is tovább hortyogott, amikor Klementina letette maga mellé, és furcsán huzigálta a száját, álmában tovább szopott. Nyamvadt kis szőrpamacs volt a feje búbján, és olyan nyugtalanítóan lüktetett a feje lágya, hogy az embernek kedve lett volna belenyomni az ujját, hogy megálljon.

Tompa puffanás rázta meg a házat. A nehéz alsó kapu csukódott be. Angel és Holtottó eltávozott. Klementina immár azt tehetett a mellette szuszogó három dologgal, amit csak akart. Az övé volt mind. Megsimogatta nehéz, sajgó mellét. Lesz mit adnia nekik.

A második mohón rávetette magát a testvére által otthagyott mellbimbóra. Teljesen egyedül szopott, Klementina kinyújtózhatott. Holtottó és Angel léptei csikorogtak a kavicsos udvaron. A csecsemő szopott. A harmadik mocorgott álmában. Klementina fölvette és odaadta neki a másik mellét.

IX

A kert egyik fele felfutott a sziklára, s a hozzáférhető, de többnyire parlagon hagyott meredek részein a legkülönfélébb növényfajták nőttek tarka összevisszaságban. Volt ott tengeri szalcalonc, melynek alul kékeslila, kívül lágy zöld és fehéren erezett a levele; vad szilfű, fonalszerű levelekkel és szörnyűséges nagy bütykökkel, melyek véres habcsókszerű száraz virágokban végződtek; csomókban növő gyöngyszürke csülleng, hosszú fürtű ragadós iglice, mely felkúszott az araucariák alsó ágaira, fekete lepkeszeg, kék gamandor, különféle veronikafajták, melyek sűrű zöld szőnyegén varangyivadékok ugrándoztak, hottentotta füge, ráncos rekenyő, szulák-, turbolya- és kacsatopsövények, színpompás és szerényebb virágok, melyek meghúzódtak a sziklák bemélyedéseiben, függönyszerűen benőtték a kert falait, algaként kígyóztak szét a földön, elárasztva mindent, még a kertkapu vasrácsát is körbefonva. Följebb, a kert vízszintes része ápolt, üde zöld pázsitokra tagolódott, melyeket murvával beszórt ösvények választottak el egymástól. A földet sok-sok fa rücskös törzse lyuggatta át.

Erre sétált Angel és Holtottó az átvirrasztott éjszaka után. A friss tengeri levegő kristállyal borította be az egész partot. Fönt, a nap helyén szögletes lángnyelv virított.

– Szép kertje van – mondta jobb híján Holtottó. – Régóta lakik itt?

– Igen – felelte Angel. – Két éve. Lelki problémáim voltak. Sok mindent elszalasztottam.

– De nem mindent – mondta Holtottó. – Minden lehetőség még nem zárult be.

– Az igaz – mondta Angel. – Csakhogy én erre sokkal lassabban jöttem rá.

Holtottó bólintott.

– Nekem mindent elmondanak – jelentette ki. – A végén már tudom, hogy mi van az emberekben. Apropó, tudna nekem ajánlani pácienseket, akiket analizálhatnék?

– Amennyit csak akar – felelte Angel. – A cselédlányt bármikor megkaphatja. És a falubeliek is biztos kötélnek állnak. Faragatlan emberek, de érdekesek és gazdagok.

Holtottó megdörzsölte a kezét.

– Nekem nagyon sokra lesz szükségem – mondta. – Én rengeteg lelket fogyasztok.

– Ezt hogy érti? – kérdezte Angel.

– Meg kell magyaráznom, miért jöttem ide – mondta Holtottó. – Egy nyugodt helyet kerestem kísérletezésre. Szóval: úgy képzelje el a kis Holtottót, mint egy üres tartályt.

– Hordó? – találgatta Angel. – Ivott?

– Nem – felelte Holtottó. – Üres vagyok. Csak mozdulataim vannak, reflexeim, szokásaim. Szeretném feltölteni magam. Ezért analizálom az embereket. De az én hordóm a Danaidák hordója. Én nem dolgozok fel semmit. Elveszem a gondolataikat, a komplexusaikat, a habozásaikat, de semmi sem marad meg bennem. Nem dolgozom fel őket; vagy túlságosan is feldolgozom... egykutya. Persze megtartok szavakat, formákat, címkéket; ismerem azokat a kifejezéseket, amik alá besorolhatom a szenvedélyeket, az érzelmeket, de magam nem élem át őket.

– Na de hát kísérletezik – mondta Angel. – A kísérletezésre pedig mégiscsak vágyik.

– Így van. Vágyom erre a kísérletre. És mi ez a kísérlet? Megmondom: teljeskörű pszichoanalízist akarok csinálni. Megszállott vagyok.

Angel vállat vont.

– És már megcsinálta? – kérdezte.

– Még nem – mondta Holtottó. – Akit én így fogok analizálni, annak mindent el kell majd mondania. Mindent. A legbensőbb gondolatait. A legfájóbb titkait, a legrejtettebb gondolatait, amit még magának sem mer bevallani, mindent, mindent, meg ami azon túl van, a dolgok mögött. Ezt még egyetlen pszichoanalitikus sem végezte el. Látni akarom, meddig lehet elmenni. Kívánságokat akarok és vágyakat, és másoktól fogom elvenni őket. Feltételezem, hogy azért nem maradt meg eddig bennem semmi, mert nem mentem el elég messzire. Egyfajta azonosítást akarok elvégezni. Borzasztó dolog, ha tudja az ember, hogy léteznek szenvedélyek, ő meg nem éli át őket.

– Annyit leszögezhetünk – mondta Angel –, hogy ez a vágya megvan, s ennyi már elég hozzá, hogy ne legyen teljesen üres.

– Semmi indítékom nincs, hogy inkább ezt csináljam, vagy inkább amazt. És el akarom venni a többiektől az indítékaikat.

Odaértek a hátsó falhoz. Azzal a kapuval szimmetrikusan, amelyen előző nap Holtottó bejött a kertbe, egy másik aranyozott kapu emelkedett, megtörve a sziklák egyhangúságát.

– Kedves barátom – mondta Angel –, hadd ismételjem el még egyszer, hogy ha az ember arra vágyik, hogy legyenek vágyai, az már elégséges szenvedély. Amit az bizonyít, hogy önt cselekvésre készteti.

A pszichiáter megsimogatta rőt szakállát és elnevette magát.

– De egyszersmind azt is bizonyítja, hogy nincsenek vágyaim.

– Egyáltalán nem – mondta Angel. – Hogy se vágyai, se kívánságai ne legyenek, ahhoz az kellene, hogy tökéletesen semleges szociális kondicionálásban lett légyen része. Hogy mentes legyen mindennemű befolyástól, mindennemű belső múlttól.

– Pontosan ez történt. Tavaly születtem, így, ahogy most állok ön előtt. Nézze csak meg a személyimet – mondta Holtottó, azzal odaadta a személyijét Angelnek.

– Tényleg – adta vissza a személyit Angel. – Elírták.

– Vigyázzon, mit beszél! – tiltakozott magából kikelve Holtottó.

– Összevág minden – mondta Angel. – Tényleg le van írva, de ami le van írva, az el van írva.

– Na de volt ott egy kitöltési útmutató is – mondta Holtottó. – "Pszichiáter. Kitöltendő." Én hivatalosan vagyok üres. Ki van nyomtatva. Űrlapom van róla!

– És? – kérdezte Angel.

– És ebből maga is láthatja, hogy nem belőlem jön ez a vágy, nem én akarom kitölteni magam – mondta Holtottó. – Előre le volt játszva az egész. Nem voltam szabad.

– Dehogynem – felelte Angel. – Ha egyszer van vágya, akkor szabad.

– És ha nem lenne? Még ez se?

– Akkor halott volna.

– A fenébe! – kiáltott fel Holtottó. – Magával én többet nem beszélgetek. Félek magától.

Közben kiléptek a kapun és már a faluba vezető úton folytatták sétájukat. A föld fehér volt és poros. Kétoldalt, mint megannyi zselatinceruza, sötétzöld, henger alakú, szivacsos fűszálak meredeztek.

– Egyszóval – folytatta Holtottó – pont fordítva van. Az ember csak akkor szabad, ha semmire sem vágyik, és egy tökéletesen szabad embernek nem lennének vágyai. Úgyhogy én azért ítélem magam szabadnak, mert nem vágyom semmire.

– Ugyan, ugyan – tiltakozott Angel. – Minthogy vágyik rá, hogy legyenek vágyai, már vágyik valamire, úgyhogy az egész nem igaz.

– Hohohó! – kiáltott fel Holtottó mind jobban felháborodva. – Végül is ha az ember akar valamit, akkor hozzá van láncolva a vágyához.

– Dehogyis – mondta Angel. – A szabadság az a vágy, ami belülről jön. Egyébként pedig...

Nem folytatta.

– Egyébként pedig – mondta Holtottó – maga csak gúnyolódik, ennyi az egész. Pszichoanalizálni fogom az embereket, elveszem az igazi vágyaikat, az akaratukat, a döntésképességüket meg mindent, maga pedig tehet egy szívességet.

– Nézze – mondta Angel tűnődve –, tegyünk egy kísérletet: próbálja meg őszintén egy kicsit megszüntetni azt a vágyát, hogy mások vágyára vágyik. Próbálja meg. De igazán.

– Rendben van – mondta Holtottó.

Megálltak az út szélén. A pszichiáter behunyta a szemét, ellazította magát. Angel érdeklődve szemlélte.

Hirtelen mintha repedés támadt volna Holtottó arcszínének tónusában. Valami áttetszőségféle derengett végig a testén – már amennyi látható maradt belőle – a kezén, a nyakán, az arcán.

– Nézzen a kezére... – mondta Angel.

Holtottó kinyitotta csaknem színtelenné vált szemét. A jobb kezén keresztül egy fekete kovakövet látott a földön. Ekkor felocsúdott, visszaszilárdította magát, s rögtön megszűnt az áttetszősége.

– Na látja – mondta Angel. – Ha teljesen ellazítja magát, akkor nem is létezik.

– Nono – tiltakozott Holtottó. – Tévedésben van, uram. Ha azt hiszi, hogy efféle bűvészmutatvánnyal megrendítheti meggyőződésemet... Mondja el, hogy csinálta...

– Jó – mondta Angel. – Örülök, hogy rosszhiszemű, és fittyet hány a nyilvánvaló tényeknek. Ez így van rendjén. Egy pszichiáternek legyen rossz a lelkiismerete.

Közben a falu szélére értek, s mintegy közös megegyezéssel sarkon fordultak és úgy folytatták útjukat.

– A felesége látni szeretné – mondta Holtottó.

– Mit tud maga erről... – legyintett Angel.

– Előérzet – mondta. – Én egy idealista vagyok.

Visszasétáltak a házhoz, fölmentek a lépcsőn. A faragott tölgy fakorlát engedelmesen összelapult Holtottó erős marka alatt.

Angel belépett Klementina szobájába.

X

Megállt a küszöbön. Holtottó ott állt mögötte.

– Bemenjek? – kérdezte Angel.

– Gyere – mondta Klementina.

Se nem barátságosan, se nem ellenségesen nézett rá. Angel állva maradt, nem mert leülni az ágyra, nehogy zavarja.

– Ezentúl nem tudok megbízni benned – mondta Klementina. – Egy nő nem bízhat meg a férfiakban azután, hogy gyereket csinálnak neki. Abban pedig, aki felcsinálta, végképp nem.

– Klementinám – mondta Angel –, nagy fájdalmaid voltak.

A nő megrázta a fejét. Nem akarta, hogy sajnálják.

– Holnap fölkelek – mondta. – Hat hónap múlva tudniuk kell járni. Egy év múlva pedig olvasnak.

– Jobban vagy – mondta Angel. – Kezdek rád ismerni.

– Nem betegség volt – mondta Klementina. – Most már vége. És többé nem fordul elő. Vasárnap meg kell keresztelni őket. Joëlnek, Noëlnek és Citroënnek fogják hívni őket. El van döntve.

– Joël, Noël, Citroën – nem hangzik túl jól. Akkor már miért nem Azraël, Nathanaël vagy netán Ariel. Vagy Munyuel.

– Kár minden szóért – mondta Klementina oktatóan. – A két iker Joël és Noël. A harmadik pedig Citroën... Ennek még le kell törnöm a szarvát – tette hozzá félhangosan magának. – Sok bajom lesz vele, pedig kedves gyerek.

– Holnapra – folytatta hangosabban – ágy kell nekik.

– Ha el kell mennie bevásárolni – mondta Holtottó –, menjen csak nyugodtan, én itt vagyok.

– Nem is rossz ötlet – mondta Klementina. – Így legalább nem lófrál tétlenül.

– Nem szokásom – mondta Holtottó.

– De itt könnyen rászokhat – mondta Klementina. – No jó. Menjenek el mind a ketten. Rendeljenek három ágyat az asztalostól. Két kicsit meg egy nagyobbat. És mondják meg neki, hogy figyeljen oda a munkájára. És közben küldjék ide hozzám Fehérkét.

– Igenis, kedvesem – mondta Angel, azzal lehajolt és távozás előtt megcsókolta a feleségét.

A pszichiáter maga elé engedte, majd ő is kiment a szobából.

– Hol van Fehérke? – kérdezte.

– Lent – felelte Angel. – A mosókonyhában. Mos. Ebédeljünk meg. Majd aztán megyünk bevásárolni.

– Én megyek – mondta Holtottó. – Maga itt marad. Semmi kedvem megint beszélgetni, mint az imént. Kimerítő. Meg nem is az én asztalom. Elvégre világos, mi a dolga egy pszichoanalitikusnak. Egy pszichoanalitikus pszichoanalizáljon.

XI

Holtottó megint kilépett a kapun és megint elindult a falu felé. Jobbra a kert fala látszott, aztán a sziklafal nyúlványa, s messze, nagyon messze a tenger. Balra művelt földek, itt-ott egy fa, egy-egy sövény. Egy kút, melyet reggel nem vett észre, meglepte a mohos kőkoronájával meg két kőoszlopával, melyek közt egy kőrishengerről durva, rozsdás vaslánc lógott le. Lent a kútban fődögélt a víz, a káva tetejét párába borítva, amit azonban a kék ég könyörtelenül szétfoszlatott.

Távolban feltűntek az első, meglepően kezdetleges házak. A porták "U" alakban épültek, az "U" két szára az út felé nézett. Eleinte csak egy-kettő látszott, jobbra. Elrendezésük a szokásos képet mutatta: a négyszögletes udvar közepén nagy medence, tele fekete vízzel, abban rákok meg vibrangyok; balra a lakószárny, ahol a gazda meg a családja lakott; jobbra meg hátul, az emeleten istállók és ólak, ahová meredek rámpán másztak fel az állatok. A trágya – a nehézségi erő folytán – az alépítmény vaskos oszlopai között lévő pincékben gyűlt össze. A szalmát, a vetőmagot meg a takarmányt az üresen álló ólak alatt tartották. A cselédlányok cicerélésére egy jól felszerelt külön kis helyiség szolgált. Az udvar szürke gránitlapokkal volt kikövezve, melyek közt szépen megművelt sávokban ugyanaz a hengeres, szivacsos fű nőtt, mint az út szélén.

Holtottó továbbra sem látott senkit. Egyre sűrűsödtek a porták. Most már balra is volt néhány, s a kiszélesedő út is balra kanyarodott egy kicsit. Hirtelen egy vörös patak csatlakozott az úthoz, pontosan egy szintben vele, tökéletesen sima, rezzenetlen vizén azonosíthatatlan, hányadékhoz hasonlatos maradványok úsztak. Időnként sajátos kongó hang hallatszott az üres házakból. Holtottó megpróbálta analizálni, mi mindenből tevődik össze az egyes épületekből ráfuvalló szagegyüttes.

Kíváncsi lett a patakra. Eleinte alig volt valami, aztán egyszer csak kiszélesedett, és úgy kitöltötte a medrét, mintha membrán feszülne rajta. Véres hányásszerű, áttetsző vörös volt a színe. Mint a guásfestéknek. Holtottó felvett egy kavicsot és beledobta. A kavics halkan, loccsanás nélkül merült el a vízben, mintha pihefolyó nyelte volna el.

Az út beleveszett egy hosszúkás térbe, melynek végén, egy töltésfélén egy kis fasor nyújtott kellemes árnyékot. A kövesút kettévált és úgy kerülte meg a töltést. Jobbra némi mozgás látszott, Holtottó arrafelé vette az útját.

Amikor odaért, látta, hogy csak az öregvásár az. Volt ott egy fapad, a tűző napon, meg nagy kövek, melyeken az utoljára érkezők ültek. Az öregek a padon ültek sorban, és három kő is foglalt volt már. Hét férfi és öt asszony. A községi főcsiszár a pad előtt állt, hóna alatt a műbőrkatalógussal. Kopott barna kabát volt rajta meg szöges cipő, fején pedig a hőség dacára ocsmány vakondbőr sapka. Büdös volt, az öregek pedig még nála is büdösebbek. Többnyire mozdulatlanul ültek, összekulcsolt kezükkel simára koptatott botjukra támaszkodva, valamennyien piszkos, formátlan ruhákban, borostásak voltak, arcuk ráncaiban megült a kosz, szemük résnyire szűkült a napon végzett sok munkától. Fogatlan, bűzös szájukkal egyfolytában nyammogtak.

– Tessék, tessék – szónokolt a főcsiszár –, ez itten nem drága és még elszolgál egy darabig. No, Lajös, nem viszed el a kölykeidnek? Még az is lehet, hogy van neki.

– És meg is tudja mutatni nekik – rikkantotta valaki.

– Naná hogy meg! – kapott a szólt a községi főcsiszár. – Na gyere csak ide, te vén trotty!

Felhúzta a padról. Az öreg görnyedten lépett előre.

– Mutasd meg nekik, hogy mi van a gatyádban! – biztatta a főcsiszár.

Az öreg reszkető kézzel gombolni kezdte a sliccét. A széle fénylett a zsírtól meg a sok használattól. Az emberek hahotáztak.

– Na né már! – örvendezett Lajös. – Csakugyan van még neki valami!

Odahajolt az öreghez és pukkadozva méregette a szánalmas rongycsomót.

– Nocsak! Az angyalát! Megveszem – fordult oda a főcsiszárhoz. – Száz frankot adok érte.

– Senki többet? A tiéd! – mondta a főcsiszár.

Holtottó tudta, hogy vidéken ez a szokás járja, de most volt először öregvásáron és a látvány meglepte. Az öreg begombolta a sliccét és várt.

– Nyomás, vén kecske! – kiáltott rá Lajös, s akkorát rúgott bele, hogy az öreg megtántorodott. – Gyertek, gyerekek, szórakozzatok!

Az öreg tipegve elindult. Két gyerek rontott elő a tömegből. Az egyik csépelni kezdte egy piszkavassal, a másik a nyakába csimpaszkodott, hogy ledöntse. Az öreg elnyúlt a földön, arccal a porban. Az emberek nem néztek oda. Egyedül Holtottó figyelte döbbenten a gyerekeket. Az öreg térdre állt, sebzett orrából folyt a vér, és kiköpött valamit. Holtottó elfordult és visszament a tömegbe. A főcsiszár egy hetvenéves forma asszonyt ajánlgatott, kicsi volt és kövér, elnyűtt, fekete kendője alól ritkás, zsíros haj lógott elő.

– Tessék, tessék! Ez itten jó karban van. Kinek kell? Foga egy szál se! Az nagyon kényelmes!

Holtottót enyhe undor fogta el. Figyelni kezdte a körülötte állókat. Csupa harmincöt-negyven éves, tagbaszakadt, durva férfi, keményen homlokba húzott ellenzős sapkával. Zömök, elnyűhetetlen fajta népeknek látszottak. Néhánynak bajsza is volt. Bizonyságképpen.

– Hatvan frankért Adél! – szónokolt tovább a főcsiszár. – Ingyen van, és még foga sincs! Micsoda üzlet! Na, Körösztély! Hát te, Szlapaj?

Nagyot csapott az öregasszony hátára.

– Felállni, vén szamár, hadd lássanak. Tessék, tessék, olcsón adom!

Az asszony felállt.

– Fordulj meg – szólt rá a főcsiszár. – Mutasd meg a valagadat a társaságnak. Na tessék, ezt nézzék meg!

Holtottó igyekezett nem odanézni. Az öregasszony olyan büdös volt, hogy majdnem felfordult a gyomra tőle. Csak fél szemmel látta a szörnyű, visszeres húscsomót.

– Ötven – rikkantotta valaki.

– Fogd és vidd! – kiáltotta a főcsiszár, s mielőtt még az öregasszony visszaereszthette volna a pamutszoknyáját, hatalmasat taszajtott rajta. Holtottó mellett egy barna hústorony állt és önfeledten hahotázott. Holtottó megfogta a karját.

– Miért nevet? – kérdezte. – Nem szégyelli magát?

A másik hirtelen abbahagyta a nevetés.

– Hogy mi? Hogy mit nem csinálok?

– Nem szégyelli magát? – ismételte meg szelíden Holtottó. – Öreg emberek.

Mielőtt még felocsúdhatott volna, már szájba is vágták.

A szemfoga fölött felhasadt az ajka. Sós vér lepte el a száját. Megtántorodott, és a járdáról az úttestre zuhant. Oda se nézett senki. Folytatódott a vásár.

Föltápászkodott és tenyerével leporolta a nadrágját. Sötét, ellenséges hátak fala emelkedett előtte.

– Tessék, tessék! – hallatszott a kikiáltó hangja. – Ennek itten falába van. Az az igazi! Száztíz frank indulásnak! Száztíz!

Holtottó odébbállt. A tér végén egy keresztutcában a jelek szerint több bolt is lehetett. Arrafelé indult. Néhány perc múlva belépett az asztaloshoz. Fel volt kavarva, rosszul érezte magát. Becsukódott mögötte az ajtó, ő meg várt.

XII

Az asztalos egy másik helyiségben lehetett, nem ebben a kis piszkos irodafélében. Kopott, megfeketedett fenyőpadló, egy fekete faasztal, a falon egy lejárt naptár; az egyik sarokban egy volt kandalló piszkos helye, két szék, málladozó szalmafonattal: ez volt minden bútor. Deszka-válaszfalak. A végéből egy ajtón át kihallatszott a műhely zaja, kétféle, de egymással össze nem keveredő kalapácsolás ismétlődött szabálytalanul.

Holtottó elindult a műhely felé.

– Van itt valaki? – kérdezte halkan.

A kalapácsolás nem szűnt meg, úgyhogy bement a műhelybe. Ide fölülről érkezett a fény. A hosszú, meglehetősen széles helyiség tele volt deszkával, pallókkal, megkezdett munkákkal. Volt három-négy gyalupad, egy kis szalagfűrész, egy fúró, meg egy marógép, melynek öntöttvas talpa alighanem el volt törve. A falakon nem túl nagy számban különböző szerszámok. Jobbra, a mellett az ajtó mellett, melyen Holtottó bejött, hatalmas fűrészpor- és forgácshalom. A levegőben erős ragasztószag terjengett. A ragacsos vödör, amiben alighanem a ragasztó volt, egy kis faszenes rezsón melegedett a műhely végében, egy másik ajtó előtt, mely a kertre nyílt. A roggyant tetőgerendákról különböző tárgyak lógtak, régi fűrészlapok, hamelni patkányfogók, ócska szerszámok, enyvezők, mindenféle lim-lom.

Rögtön balra egy hatalmas tölgyfatörzs hevert, két erős támasztóékkel aládúcolva. Egy kis inasgyerek kínlódott vele, lovagló ülésben, szekercével próbált szögletes gerendát faragni belőle. Rongyokba volt öltözve, vézna kezével alig bírta a nehéz szerszámot. Hátrébb a mester bőrkárpitot szögelt egy furcsa tölgyfaszerkezetre, egy méhsejtszerű építményre, melynek a belsejében állt. A fülkén tömör paletták voltak, időnként kinyíltak, és sarokvasaik minden kalapácsütésre meg-megnyikordultak.

Az ember szögelt, a gyerek dolgozott. Egyik se nézett oda Holtottóra, aki tanácstalanul álldogált az ajtóban, aztán végre elszánta magát.

– Jó napot – mondta jó hangosan.

A mester abbahagyta a szögelést és fölnézett. Csúnya volt. Nagy, lefittyedő száj, tömpe orr, a keze viszont bütykös és erős, és sűrű vörös szőr borította.

– Mit akarsz? – kérdezte.

– Két ágyat, gyerekeknek – válaszolt Holtottó. – Ott születtek a parti házban. Két ágy kell. Egy kétszemélyes, meg egy nagyobb egyszemélyes.

– Csak egyet csinálok – mondta az asztalos. – Három hely lesz benne, egy hosszában, egy meg keresztben.

– Meg egy nagyobbat... – mondta Holtottó.

– Egy nagyobbat... Majd meglátjuk – mondta az asztalos. – Kézzel vagy géppel?

Holtottó odanézett a kis inasra, aki megállás nélkül robotolt, faragta, faragta a fát.

– Kézzel olcsóbb – mondta az asztalos – mert a gép, az drága, az ilyen ganéj viszont minden kanálisban tucatjával terem.

– Kemény iskolát kapnak – jegyezte meg Holtottó.

– Kézzel vagy géppel? – ismételte meg a kérdést az asztalos.

– Géppel – mondta Holtottó.

– Na persze... – dünnyögte a másik. – Hogy tönkremenjenek a gépeim...

– Holnapra – mondta Holtottó.

Aztán hogy megenyhítse az asztalost, úgy tett, mintha érdekelné a munkája.

– Min dolgozik? – kérdezte.

– A templomnak – felelt az asztalos. – Szószék.

Büszkén, de kényszeredetten beszélt, nagy szájából fröcsögött a nyál.

– Szószék? – csodálkozott Holtottó.

Odament, hogy közelebbről megnézze. Valóban szószék volt. Fedeles szószék. Valami furcsa fajta, amihez hasonlót még sosem látott.

– Még sose voltam vidéken – mondta. – Tudja, a városban nem egészen így csinálják, szóval, azért érdekel a dolog.

– A városban – mondta az asztalos – már nem hisznek Istenben.

Szúrósan Holtottóra nézett. Ekkor az inasgyerek kezéből kiesett a szekerce, ő meg arccal a tölgyfatörzsre borult, amin dolgozott. A hirtelen csöndre Holtottó felkapta a fejét. Megfordult, odament a gyerekhez. Az asztalos közben hátrament valahová, vizet hozott egy üres konzerves dobozban és durván a fiú nyakába löttyintette. Aztán mivel a fiú erre se kelt föl, elindult vissza még egy adag vízért. Az inas sóhajtott egy nagyot, Holtottó felháborodva indult segíteni neki; de a piszkos kis vézna kéz már megint egyhangúan járt föl-alá.

– Nagyon durván bánik vele – mondta Holtottó az asztalosnak. – Egy ilyen fiatal kölyökkel! Szégyellhetné magát!

Akkorát kapott az állára, hogy csaknem hanyatt esett, s két lépést kellett hátrálnia, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Óvatosan megtapogatta az állkapcsát. Szerencsére a szakálla felfogta az ütés erejét.

Az asztalos folytatta a munkáját, mintha mi sem történt volna. Kalapálás közben egyszer csak megszólalt:

– Gyere ide vasárnap. Addigra összeállítom. Szép szószék lesz.

Büszkén végigsimított rajta. A sima nyers tölgyfa mintha megborzongott volna a keze alatt.

– A két ágyad holnapra kész – tette hozzá. – Gyere érte. Öt óra fele.

Azzal tovább kalapált. Egyre áthatóbb lett a ragasztószag. Holtottó még utoljára odanézett az inasra, majd vállat vont és távozott.

Az utca csendes volt. Elindult visszafelé. Ahogy elhaladt az ablakok előtt, megrebbentek a függönyök. Egy kislány lépett ki énekelve. Kezében nagy zománcvödör, akkora, mint ő maga. Visszafelé aligha fog énekelni.

XIII

Angel és Holtottó a hűvös hallban ültek. A cselédlány jött-ment, felszolgálta az innivalót. Tálcán kannát meg poharakat tett Angel elé. A kertre nyíló ablakok meg az ajtó nyitva voltak. Néha berepült egy bogár és visszhangzott a zümmögése a magas helyiségben. Béke volt és nyugalom.

Holtottó törte meg a csendet.

– Az ágyaknak ma ötre kellett elkészülniük – mondta.

– Akkor kész vannak – mondta Angel. – Nyilván reggel öt óráról volt szó.

– Gondolja? – kérdezte Holtottó. – Akkor tényleg kész vannak.

Elhallgattak, csendben iszogattak, Holtottó némi töprengés után megint megszólalt.

– Nem akarok olyasmiről beszélni, ami magának egyáltalán nem újdonság és nyilván csak untatja – mondta –, de megdöbbentett, amit tegnap a faluban láttam. Furcsák errefelé az emberek.

– Furcsának találja őket? – kérdezte Angel udvariasan, de hangja mérsékelt érdeklődésről tanúskodott. Holtottó ezt érezte és nem erőltette a dolgot.

– Igen – mondta. – Furcsának találom őket. De feltételezem, hogy majd megértem a gondolkodásmódjukat, ha jobban megismerem őket. Tulajdonképpen bárhol másutt is éppígy meg volnék lepve. Új ember vagyok.

– Biztosan – mondta Angel szórakozottan.

Az ablak előtt elszállt egy madár. Holtottó követte a tekintetével.

– Gondolom – váltott hirtelen témát –, maga nem szeretné, ha kianalizálnám.

– Nem – felelte Angel. – Csakugyan nem szeretném. Amúgy sem vagyok érdekes. Én érdeklődő vagyok. Az más.

– És mi érdekli? – kérdezte Holtottó, borzasztó erőfeszítéseket téve a társalgás fenntartásáért.

– Minden és semmi – válaszolt Angel. – Az élet. Szeretek élni.

– Szerencséje van – dünnyögte Holtottó.

Kiitta a poharát.

– Finom – jegyezte meg. – Kérhetek még?

– Mintha otthon lenne – mondta Angel. – Ne zavartassa magát.

Megint hallgattak.

– Felmegyek a feleségéhez – kelt fel Holtottó. – Biztos unatkozik egyedül.

– Persze – mondta Angel. – Nyilván. Aztán jöjjön be értem, kiállok a kocsival és elmegyünk az ágyakért.

– Mindjárt jövök – mondta Holtottó, azzal kiment a szobából és elindult a lépcső felé.

Halkan bekopogott Klementina kiszólt, hogy jöjjön be. Bement. Klementina ágyában Klementina feküdt meg a három csecsemő. Kettő jobboldalt, egy baloldalt.

– Én vagyok az – mondta Holtottó. – Bejöttem megnézni, nincs e valamire szüksége.

– Semmire – modta Klementina. – Az ágyak hamarosan kész lesznek?

– Szerintem már kész vannak – mondta Holtottó.

– És milyenek? – kérdezte a nő.

– Háát... – nyögte a pszichiáter – azt hiszem, a saját elgondolása szerint csinálta meg. Kettő hosszában, egy keresztben.

– És a nagyobbik? – kérdezte Klementina.

– Mondtam neki – fogalmazott óvatosan Holtottó.

– Kényelmesen elhelyezkedett nálunk? – kérdezte Klementina némi gondolkodás után.

– Nagyon kényelmesen – helyeselt Holtottó.

– Nincs semmire se szüksége?

– Semmire...

Az egyik fatty mocorogni kezdett, valami nem tetszett neki. A hasában mintha nagy szörcsögéssel leszaladt volna valami, apró majomarca összerándult. Klementina mosolygott.

– Ott... Ott... – veregette meg a hasát. – Egy kis hasmenés, fiacskám.

A másik nyöszörögni kezdett. Klementina felnézett előbb az ingaórára, aztán Holtottóra.

– Most van a szoptatás ideje – mondta.

– Magára hagyom – suttogta a pszichiáter. Csöndben kiment a szobából, Klementina megfogta a csecsemőt, megnézte. Noël volt az.

A szája széjjelhúzódott és sipító, nyekergő hangot hallatott. Klementina gyorsan kiszabadította a mellét. Aztán megint felkapta a gyereket és a melléhez emelte, mire az eszeveszetten szopni kezdte. Akkor hirtelen eltolta magától. Vékony tejsugár röppent fel ívben majd hullott vissza a szilárd gömbre. Noël feldühödött és üvölteni kezdett. Klementina magához húzta, mire még mindig nyöszörögve őrült mohósággal megint szopni kezdett. Klementina megint eltolta magától.

Erre még jobban rázendített. Klementinát érdekelni kezdte a dolog. Megismételte a játékot. Négyszer egymás után. Noël ellilult veszett dühében. Aztán egyszer csak fulladozni kezdett. A néma üvöltésben úgy maradt iszonyatosan széthúzva a szája, s könnyek csorogtak végig dühtől sötét ábrázatán. Klementina megijedt, s megrázta.

– Na... na... Noël... Noël...

Egyre jobban megrettent. Már majdnem segítségért kiáltott. Aztán Noël egyszer csak visszanyerte a hangját és felordított. Klementina remegő kézzel villámgyorsan visszaadta neki a mellét.

Noël azonnal megnyugodott és mohón szopott tovább.

Klementina megtörölte izzadt homlokát. Többet ilyet nem csinál.

Noël néhány perc múlva végre eltelt, és abbahagyta a szopást. Még nyelt egy korty levegőt, böffentett egyet és még mindig nyoszorogva szinte azonnal álomba zuhant.

Amikor Klementina felvette az utolsót, arra lett figyelmes, hogy a gyerek nézi. Göndör hajával, tágranyitott szemével nyugtalanító volt és mély, mint valami kis idegen isten: furcsa cinkos mosollyal mosolygott.

Ő is megitta a maga adagját. Néha megállt, ránézett, majd a szopást abbahagyva, de a mellbimbót a szájában tartva továbbra is merőn bámulta.

Amikor befejezte, Klementina letette maga mellé balra és hátat fordított neki. Gyenge szuszogások töltötték be a szobát.

Még mindig fel volt dúlva. Nyújtózott egyet és átadta magát a semminek. A három pólyából savanyú izzadságszag áradt. Rosszat álmodott.

XIV

Angel kihozta a kocsit a garázsból és várta, hogy melléüljön Holtottó. A pszichiáter még nézte a gyönyörű kilátást, a violaszínű tengert, a ragyogó fátyolos eget, a kert fáit, virágait, meg a házat, mely szilárdan fehérlett a színek orgiájában.

Holtottó letépett egy kis sárga virágot, és beszállt Angel mellé. Masszív, kanadai karosszériás, régi kocsi volt, kényelmetlen, de megbízható. A hátsó része nyitott volt, két lánc tartotta, és szabadon járt rajta a friss levegő.

– Micsoda vidék! – lelkendezett Holtottó – Micsoda virágok! Micsoda szépség! Micsoda...

– Igen – mondta Angel.

Rálépett a gázra. A kocsi mögött porfelhő szállt a magasba majd hullott vissza a már jól ismert szivacsos fűre.

Az út szélén egy kecske intett a szarvával, Angel pedig megállt neki.

– Szállj fel – mondta az állatnak.

A kecske fölugrott a kocsira és leült mögéjük a platóra.

– Mindegyik stoppol – magyarázta Angel. – Mivel semmi okom rosszban lenni a parasztokkal...

Nem fejezte be a mondatot.

– Értem – mondta Holtottó.

Egy kicsit arrébb egy disznót vettek föl. A két állat a falu szélén szállt le, majd mindkettő megindult hazafelé.

– Ha rendesen viselkednek – folytatta Angel –, akkor szabad mászkálniuk. Ha nem, akkor megbüntetik és megverik őket. És bezárják. És minden teketória nélkül megeszik őket.

– Aha... – mondta Holtottó kábán.

Angel megállt az asztalosműhely előtt. A két férfi leszállt. A kis irodában most egy hosszúkás láda feküdt. Az inasgyerek, aki előző nap gerendát próbált faragni a tölgyfából, most ott hevert véznán, sápadtan, egy ócska zsákkal rosszul letakarva.

– Van itt valaki? – kiáltotta Angel az asztalon kopogva. Megjelent az asztalos. A műhelyből éppolyan kopácsolás hallatszott, mint tegnap. Nyilván egy új inas. A férfi megtörülte az orrát az inge ujjával.

– Az ágyaidért jöttél? – kérdezte Angeltől.

– Igen – felelte Angel.

– Hát akkor tessék – mondta az asztalos. – Ott vannak.

A műhely felé bökött.

– Gyere, segíts – mondta Angel.

Bementek.

Holtottó elhessegetett egy nagy legyet, mely zümmögve körözött a halott fiú sápadt arca körül.

Az asztalos felpakolta Angellel az ágyakat a kocsira. Lapokra voltak szedve.

– Vidd el ezt nekem – mutatott az asztalos arra a ládára, amelyben az inas hevert.

– Jó – mondta Angel. – Tedd föl.

Az asztalos fölvette a ládát és betette a kocsiba. Elindultak, s nemsokára odaértek a vörös patakhoz. Angel megállt, leszállt és fogta a ládát. Nem volt nehéz és nem is volt túl nagy. Könnyedén felkapta és vitte a patakhoz. Aztán belelökte a vízbe. A fa rögtön elmerült. A gyerek holtteste följött a felszínre, s úszott lassan, megmeredve, mintha dermedt viasz-ár sodorná magával.

Minden zökkenőnél csattogva összeütődtek a deszkák.

XV

augusztus 31

Holtottó szobája az emeleten volt, egy hosszú, kövezett folyosó végén, a tenger felőli oldalon. Az alsó ablaktáblára egy sárkányfű merev sörényzete rajzolt mintát. A zöld kardok fölött ott volt a tenger. A négyszögletes, nem túl magas szoba, melyet végig szorosan összeillesztett, lakozott fenyő cseréplécek borítottak, gyantaszagot árasztott. A mennyezeten hosszú, szintén lakkozott fenyőgerendák alkották az enyhe lejtésű tető vázát, melyet a sarkokban durván megmunkált támgerendák tartottak. A bútorzat egy alacsony citromfa ágyból, egy meglehetősen nagy, szattyánbőr-borítású íróasztalból, egy hasonló stílusú karosszékből meg egy dupla szekrényből állt, melynek tükrében az ablak tükröződött. A padló, mint a többi helyiségben is, kövezve volt, de itt apró világossárga rombuszmintával, és felerészt azt is vastag fekete gyapjúszőnyeg takarta. A falakon semmi, se festmény, se fénykép. Alacsony ajtó vezetett a fürdőszobába.

Holtottó megmosakodott és felöltözködött. De nem a pszichiáter-munkaruháját vette fel, hanem testhezálló puha bőrnadrágot, bíbor selyeminget és gesztenyebarna velúrzakót, mely jól illett a nadrág színéhez. Beszíjazta bíbor szandálját és kiment a szobából. A faluba igyekezett, a plébánossal kellett megbeszélnie a vasárnapi istentiszteletet, következésképpen egyszerűen öltözött.

A folyosón megpillantotta Klementinát, ahogy éppen belépett a szobájába. A szülés óta most kelt fel először, sétált egyet a kertben, onnan jött vissza. Az ajtóból még intett Holtottónak.

Holtottó lement. Angel még aludt. Holtottó nem várta meg a reggelit, kiment a kertbe. A szélben recsegtek a rőt ariolalevelek.

A föld kemény volt, mint az azbeszt. Akárcsak tegnap, a kútban forrt a víz, a metszően átlátszó ég egy csepp esővel sem kecsegtetett. Holtottó lement a faluba. Az út másodszorra már nem tűnt olyan hosszúnak.

A múltkor nem látta a templomot, mert a tornya alig emelkedett a szomszédos házak és telkek fölé. Ahogy ment arrafelé, sokáig a patak mentén kellett haladnia. Nézte a tömör víztömböt, s megborzongott, ha belegondolt, mi mindent rejthet a feszes felszín.

Az út balra fordult, a patak is. A bal parton lévő épületektől nem lehetett látni, mi van a kanyar után.

Ötven méterrel arrébb egyszer csak, jó messze maga előtt, megpillantotta a templomot. A vörös patakban pedig egy mozdulatlan csónakot. Az evezők gazdátlanul lógtak. A csónak orra mögött, melyet hátulról, tompaszögben látott, sötétlő, meghatározhatatlanul mozgó, emberforma alakot vett észre, s odament megnézni, mi lehet az.

Amikor egyvonalba ért a csónakkal, látta, hogy az emberforma alak a perembe kapaszkodva próbál visszamászni a csónakba. A vörös patak vize gyöngyözve pergett végig a ruháján, de a ruha nem lett vizes. Ahogy felhúzódzkodott, feltűnt a feje. A csónak össze-vissza forgott a rángatástól. Holtottó végre az arcát is megpillantotta, amikor utolsó erőfeszítéssel karját-lábát végre átvetette a csónak peremén, majd továbbhengeredett az aljára. Meglehetősen öreg ember volt. Az arca beesett, a szeme elmosódó kék. Tisztára borotvált arcával, hosszú ősz hajával egyrészt méltóságteljesnek, másrészt együgyűnek tetszett, szája azonban – nyugalmi állapotban – keserű kifejezést adott arcának. Most valami tárgyat tartott a foga közt, de hogy mit, azt Holtottó nem tudta megállapítani.

– Valami baj van? – szólította meg Holtottó.

Az öregember feltápászkodott a csónak aljáról és leült. Kieresztette foga közül azt a valamit.

– Mit mond? – kérdezte.

Előregörnyedve megragadta a két lapátot és evezni kezdett Holtottó felé. Két három evezőcsapással a parthoz irányította a csónakot. Ahogy oldalt odaállt, Holtottó tapasztalhatta, hogy a part, mint valami sziklafal, függőlegesen szalad le a vízbe.

– Segítségre van szüksége? – kérdezte Holtottó.

Az ember ránézett. Zsákruhába és rongyokba volt öltözve.

– Maga nem idevalósi? – kérdezte.

– Nem – felelte Holtottó.

– Mert különben nem mondana ilyeneket – jegyezte meg mintegy magának a ember.

– Bele is fulladhatott volna – mondta Holtottó.

– Csak nem ebbe a vízbe – felelte az ember. – Hol ilyen, hol olyan; néha a fa is elsüllyed benne, máskor meg még a kő is fennmarad rajta; de a testek mindig úsznak, soha nem merülnek el benne.

– Mi történt? – kérdezte Holtottó. – Kiesett a csónakból?

– Végeztem a munkám – felelte a ember. – A halott dolgokat azért dobják a vízbe, hogy én kihalásszam őket. A fogammal. Ezért fizetnek.

– De hát hálóval is lehetne – mondta Holtottó.

Nyugtalanságféle fogta el, úgy érezte, mintha más bolygóról való lénnyel beszélne. Effélét persze – persze, persze – gyakran érez az ember.

– A fogammal kell kihalásznom – mondta a ember. – A halott dolgokat meg a rothadó dolgokat. Azért dobják őket ide. Gyakran direkt rothasztják őket, hogy aztán idedobhassák. Nekem meg a fogammal kell kihalásznom. Hogy a számban dögöljenek meg. Hogy bemocskolják az arcomat.

– És sokat fizetnek ezért? – kérdezte Holtottó.

– Adják ezt a csónakot – mondta az ember –, és szégyennel meg arannyal fizetnek.

A "szégyen" szóra Holtottó önkéntelenül hátrahőkölt, amit rögtön meg is bánt. Az ember észrevette a mozdulatot és mosolygott rajta.

– Van egy házam – mondta. – Adnak ennem. Adnak aranyat. Sok aranyat. De nem költhetem el. Senki se hajlandó nekem semmit se is eladni. Van egy házam és sok aranyam, de nekem kell megemésztenem a falu minden szégyenét. Azért fizetnek, hogy helyettük legyen lelkifurdalásom. Mindenért, ami gonoszat vagy istentelenséget cselekszenek. A bűneikért. A vétkeikért. Az öregvásárért. Az állatkínzásért. Az inasokért. És a szemétjükért.

Megállt egy pillanatra.

– De magát ez aligha érdekli – folytatta. – Csak nem szándékozik itt maradni?

Sokáig hallgattak.

– De igen – mondta végül Holtottó. – Itt maradok.

– Akkor olyan lesz, mint a többi – mondta az ember. – Magának is tiszta lesz a lelkiismerete, és rám fogja önteni a szégyenét. És aranyat ad érte. De az aranyomért semmit sem lesz hajlandó eladni nekem.

– Hogy hívják? – kérdezte Holtottó.

– Dicsőságnak – mondta az ember. – Dicsőságnak hívnak. Ez a csónak neve. Nekem már nincs nevem.

– Még visszajövök... – mondta Holtottó.

– Olyan lesz, mint ők – mondta az ember. – Nem fog szóba állni velem. Csak fizet. És bedobálja nekem a dögeit. Meg a szégyenét.

– De miért csinálja? – kérdezte Holtottó.

Az ember vállat vont.

– Előttem másvalaki volt – mondta.

– De miért állt a helyére? – faggatta tovább Holtottó.

– Aki jobban szégyelli magát, mint én, az rögtön a helyemre kerül – mondta az ember. – Mindig így viselkedtek ebben a faluban. Nagyon vallásosak. Öntudatosak. Sose furdalja őket a lelkiismeret. De ha valaki elgyengül... Ha fellázad...

– Akkor a Dicsőságra rakják – fejezte be Holtottó. – És maga fellázadt.

– Ó, nem fordul elő olyan gyakran... – mondta az ember. – Lehet, hogy én leszek az utolsó. Az anyám nem idevalósi volt.

Ismét az evezőre görnyedt.

– Dolgoznom kell – mondta. – Viszontlátásra.

– Viszontlátásra – mondta Holtottó.

Nézte, ahogy lassan távolodik tőle a vörösen villódzó vízen, majd folytatta útját. A fészekbe rakott tojáshoz hasonlatos templom már nem volt nagyon messze. Amikor odaért, gyorsan felment a hét lépcsőfokon és bement a főkapun. A plébánossal való beszélgetés előtt még meg akarta nézni, milyen belülről a templom.

XVI

Gerendák és szelemenek bonyolult szövedéke tartotta az tojásdad hajó palatetőzetét. Szemben Holtottó előtt ott emelkedett a sötét gránitoltár, zöld szertartási kellékekkel. Jobbra, a két főgerenda közt magaslott a vadonatúj szószék, fehérségét tompították a kitárt spaletták.

Holtottó most látott először efféle fortélyosan épített, tojás alakú templomot, melyben – az utókort semmibe véve – nincsenek kőoszlopok, boltívek, keresztboltívek, támfalak, egyáltalán semmi cicoma. Az érdekesen összeillesztett fa alkatrészek végigkígyóztak a hatalmas falakon, maguk alkották a tartószerkezetet. A nagyobb gerendákba mély, sejthetően színes szobrokat faragtak, a szentek, kígyók, szörnyek szemei csillogtak a félhomályban. A hajó belseje teljesen üres volt. Az oltár ultramarin fényben fürdött a fölötte lévő színes üvegablaktól. Ha nincs a színes ablak, teljesen sötét lett volna a templomban. Az oltár két oldalán egy-egy fáklyasor árasztott reszkető világosságot, halvány fényudvarral lyuggatva át a homályt.

A földet a bejárattól az oltárig vastag szalmaréteg borította. Holtottó elindult. Amikor már hozzászokott a szeme a sötétséghez, az oltár mögött jobbra felfedezett egy szürke négyszöget, egy nyitott ajtót, s arrafelé vette útját, gondolva, hogy a sekrestyébe illetve a paplakba jut.

Belépett az ajtón és egy hosszúkás, szekrényekkel és mindenféle tárgyakkal teli kis helyiségbe jutott. A végében újabb ajtó. Emberi hangok szűrődtek ki rajta. Holtottó háromszor kopogtatott a fa válaszfalon.

– Bemehetek? – kérdezte halkan.

A beszélgetés megszakadt.

– Jöjjön be – hallotta Holtottó.

A hívásnak engedelmeskedve belépett a második ajtón.

A plébános volt ott, a sekrestyéssel beszélgetett. Amikor meglátták Holtottót, felálltak.

– Jó napot – mondta Holtottó. – A plébános úrhoz van szerencsém?

– Jó napot, uram – mondta a plébános.

Betegesen vézna ember volt, az arca beesett, fekete szeme fölött busa szemöldök sötétlett. Hosszú karját ha beszélt, keresztbe fonva tartotta. Amikor járkálni kezdett, kicsit sántított.

– Beszélni szeretnék önnel – mondta Holtottó.

– Beszéljen – mondta a plébános.

– Egy keresztelő ügyében – magyarázta Holtottó. – Vasárnap lehetne?

– Ez a munkám – mondta a plébános. – Ki-ki végzi a dolgát.

– Hármas ikrek születtek a parti házban – mondta Holtottó. – Joël, Noël és Citroën. Vasárnap estére meg kell lennie.

– Jöjjön el a vasárnapi misére – mondta a plébános. – Akkor megmondom, hány órakor lesz.

– De én nem szoktam misére járni... – tiltakozott Holtottó.

– Annál inkább – mondta a plébános. – Egy kis kikapcsolódás. Legalább lesz valaki, akinek új lesz, amit prédikálok.

– Én ellene vagyok a vallásnak – mondta Holtottó. – Nem tévesztve szem elől, hogy faluhelyen hasznos lehet.

– Hasznos!... – nevetett gúnyosan a plébános. – A vallás luxus. Ezek a barmok akarnak belőle hasznos dolgot csinálni.

Büszkén fölegyenesedett és sántikálva izgatottan fel-alá kezdett járni a helyiségben.

– De én nem engedem – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Az én vallásom luxus marad!

– Én csak azt akartam hangsúlyozni – magyarázta Holtottó –, hogy falun a plébánosnak mondanivalója lehet az emberek számára. Pallérozhatja a parasztok durva szellemét, rámutathat a hibáikra, fölnyithatja szemüket a túlságosan evilági élet veszélyeire, megfékezheti gonosz ösztöneiket... Nem tudom, van-e tudomása egy bizonyos dologról, ami a faluban történik... Én... hm... most érkeztem ide, és sem a bíró szerepében nem akarok föllépni, se megbotránkoztatni nem kívánom önt olyasvalamin való megütközésemmel, amit ön feltehetőleg létezése óta természetesnek tart... ööö... egy plébános például a szószéken állva megbélyegezheti a lopást, elítélheti a fiatalok túl korai szexuális kapcsolatait, hogy a bűn s a kicsapongás ne váljék uralkodóvá egyházkörzetében.

– Egyházközségében – helyesbített a sekrestyés.

– Egyházközségében... – mondta Holtottó. – Hol is tartottam?

– Nem tudom – mondta kurtán a plébános.

– Szóval izé – szánta el magát végre Holtottó –, ez az öregvásár. Ez őrület!

– Hol él maga! – kiáltott fel a plébános. – Az öregvásár? Fütyülök az öregvásárra, uram! Ezek az emberek szenvednek... s aki itt a földön szenved, az elnyeri helyét a paradicsomban. A szenvedés egyébként önmagában hasznos, engem csakis e szenvedések mibenléte aggaszt. Engem az zavar, hogy nem Istenben szenvednek, uram. Ezek a barmok. Mint már az imént említettem önnek. A vallás csak eszköz számukra. Anyagias barmok...

Beszéd közben fölélénkült, a szeme villámokat szórt.

– Gazdaként jönnek a templomba. Testben és lélekben is gazdaként. És tudja, mit kérnek? Hogy növesszem nagyra a baltacimet! A lelki békére pedig szarnak uram! Az megvan nekik! Ott van a Dicsőság! A végsőkig harcolni fogok, nem engedek. Nem fogom megnöveszteni a baltacimet. Hála Istennek... hű barátaim vannak. Nem sok, de ők támogatnak.

Gúnyosan felnevetett.

– Jöjjön el vasárnap, majd meglátja... Meglátja, hogy győzedelmeskedik az anyag az anyagon. Szembesítem önmagukkal ezeket a barmokat... Az ellenállásuk egy még nagyobb ellenállásba fog ütközni... És ebből az ütközésből olyan nyugtalanság születik, ami visszavezeti őket a valláshoz... a luxushoz!... Ahhoz a luxushoz, amit Isten kegyességében felkínált nekik.

– Szóval a keresztelő – szólalt meg Holtottó. – Akkor vasárnap délután lesz?

– A pontos idejét a mise végén mondom meg – ismételte meg a plébános.

– Jó – mondta Holtottó. – Viszontlátásra, plébános úr. Nagyon tetszett a temploma. Érdekes építmény.

– Érdekes – bólintott a plébános szórakozottan, s visszaült a helyére.

Holtottó ahol bejött, kiment. Enyhe fásultságot érzett.

"Idegesítő Klementina ezzel a sok intéznivalóval – gondolkozott fennhangon. – Jó lesz, ha már felnő ez a három kölyök. Meg ez a kötelező mise..."

Esteledett.

"Ez a kötelező mise határozottan felháborító!"

– Felháborító – helyeselt egy fal tetejéről egy fekete macska. Holtottó odanézett. A macska dorombolni kezdett, és sárga szemét függőleges csíkokkal sávozta be.

– Felháborító – szögezte le Holtottó, miközben letépett egy kerek, henger alakú, puha fűszálat.

Kicsit távolabb visszafordult. Egy darabig nézte a macskát, majd némi habozás után folytatta útját.

XVII

Szeptember 2 vasárnap

Holtottó indulásra készen ténfergett a folyosón. Ismét a szép ruhája volt rajta, s feszengett, mint üres színpadon a kosztümös színész. Végre megjött a dada.

– Jó sokáig jött – mondta Holtottó.

– Mert szépítkeztem – magyarázta a lány.

Szabályszerű ünneplőbe öltözött, fehér pikéruha volt rajta, fekete cipő, fekete kalap és fehér fésűselyem kesztyű. Kezében kopott bőrkötésű misekönyv. Az arca fénylett, száján el volt kenve a rúzs. Nagy melle kidagasztotta a selymet, a ruha többi részét vaskos csípeje töltötte ki lelkiismeretesen.

– Menjünk – mondta Holtottó.

Kimentek. A lány félszegen lépkedett, s nagy megilletődöttségében még lélegezni is csak halkan mert.

– Hát akkor – kérdezte Holtottó száz méterrel arrébb – mikor pszichoanalizálhatom?

A lány elpirult és sanda pillantást vetett rá. Egy sűrű sövény mellett haladtak éppen.

– Most nem lehet aztat csinálni, éppen mise előtt... – mondta reménykedve.

A pszichiáternek megremegett a vörhenyes szakálla, amikor megértette, hogy értette a lány, s határozottan az út széle felé terelte. Áttuszkolta a sövényen, közben egy szederbokor tüskéi felhasogatták elegáns öltönyét.

Egy védett rétre értek. A cselédlány gondosan levette a kalapját.

– Nehogy baja essen – mondta. – Meg aztán, tényleg, csupa zöld leszek, ha odafekszek...

– Álljon négykézláb – mondta Holtottó.

– Persze – mondta a lány, mintha szerinte is ez lenne az egyetlen lehetséges megoldás.

Miközben a pszichiáter döngölte, tömzsi nyaka hol megfeszült, hol elernyedt. Szőke haját nem nagyon fésülte meg, néhány hajtincse lengedezett a szélben. Büdös volt, de mivel Holtottó azóta nem ügyködött senkivel, hogy ideérkezett, korántsem találta visszataszítónak enyhén állati szagát. Érthető humanitárius megfontolásból végül ügyelt rá, hogy ne csináljon neki gyereket.

Alig tíz perccel a mise kezdete után értek a templom elé. A sok kocsi és szekér alapján ítélve a tojásdad épület tele lehetett. Holtottó, mielőtt felment volna a lépcsőn, ránézett a még mindig pironkodó, félszeg lányra.

– Menjek este? – kérdezte amaz.

– Gyere – mondta a pszichiáter. – Elmeséled nekem az életedet.

A lány rámeredt, látta, hogy nem tréfál, hát bólintott, bár nem értette a dolgot. Bementek a templomba s elvegyültek a kiöltözött, tolongó gyülekezetben. Holtottó összepréselődött a lánnyal, orrába tódult állati illata. A lány hóna alatt nagy izzadságfolt kereklett.

A plébános befejezte a bevezetőt, s a szószék felé indult. A fojtogató meleg torkon ragadta az embereket, a nők megoldották a ruhaderekukat. A fekete öltönyös, keménygalléros férfiak azonban állig begombolkozva maradtak. Holtottó körbenézett az arcokon; mind életerősek voltak, cserzett bőrűek, s valamitől nagyon magabiztosak. A plébános fölment a világos szószékre. Különös építmény volt, spalettákkal, melyek most ki voltak hajtva. Holtottónak eszébe jutott az asztalos, a kis inas, és megborzongott. Ha az inasra gondolt, undorodott a cselédlány szagától.

Amikor a plébános megjelent a világos tölgyfa pulpituson, valaki felállt egy padra és erőteljes hangon figyelmet kért. A zsivaj elült. A templomban most várakozásteli csönd honolt. Holtottó számtalan lámpást fedezett föl a boltozaton, fényükben előtűntek a gerendázatból kifaragott, egymásba gabalyodó szobortestek, majd az oltár fölötti kék üvegablakra esett a tekintete.

– Esőt, plébános úr! – kiáltotta a szónok.

A tömeg egy emberként kiáltotta utána:

– Esőt!...

– Elszárad a baltacim! – folytatta a szónok.

– Esőt! – bőgte a tömeg.

Holtottó a lármától kábán látta, hogy a pap karját fölemelve kér szót. A lárma alábbhagyott. A kék üvegablakon átragyogott a reggeli nap. Alig kapott levegőt az ember.

– Emberek! – szólalt meg a plébános.

Zengzetes hangja mintha minden irányból egyszerre szólt volna, s Holtottó rájött, hogy valami erősítőrendszer segítségével ér el ekkora hangerőt. Az emberek forgolódni kezdtek, de sem a boltozaton, sem a falakon semmiféle szerkezet nem volt látható.

– Emberek! Esőt kértek, de nem kaptok. Ma pimaszul jöttetek ide és dölyfösen, mint a pulyka, bízva testi életetekben. Szemtelen koldusként azt követelitek, amit nem érdemeltek meg. Nem fog esni. Istent nem érdekli a baltacim! Hajtsatok térdet, hajtsátok meg a fejeteket, alázzátok meg a lelketeket, s én kinyilatkoztatom nektek Isten igéjét. De egy csepp vízre se számítsatok. Ez itt templom, nem locsológép!

Tiltakozó moraj futott végig a tömegen. Holtottónak tetszett a plébános beszéde.

– Esőt! – ismételte meg a padon álló férfi.

A pap mennydörgésszerű hangja után olyan szánalmasnak tűnt a kiáltása, hogy a tömeg, belátva, hogy átmenetileg alul maradt, elhallgatott.

– Azt hiszitek, hogy hisztek Istenben! – dörögte a pap – Mert vasárnap templomba jártok, mert kíméletlenül bántok embertársaitokkal, mert nem ismeritek a szégyent, és mert a lelkiismeretetek nem kínoz benneteket...

Amikor a pap szájából elhangzott a "szégyen" szó, tiltakozó hangok csattantak fel, visszhangra találtak, s egyetlen hosszú üvöltéssé dagadtak. A férfiak toporzékoltak, kezük ökölbe szorult. A nők némán harapdálták a szájukat és gyilkos pillantásokat vetettek a papra. Holtottó kezdett elbizonytalanodni. Amikor a lárma elült, a pap megint magához ragadta a szót.

– Mit érdekelnek engem a földjeitek! Mit érdekelnek engem az állataitok meg a gyerekeitek! – üvöltötte. – Sötét anyagias életet éltek. Nem ismeritek a luxust!... Tőlem megkaphatjátok ezt a luxust: én Istent nyújtom nektek... De Isten nem szereti az esőt... Isten nem szereti a baltacimet... Isten nem törődik a földjeitekkel és a földhözragadt gondjaitokkal. Isten arannyal átszőtt brokátpárna, szentségtartóba foglalt gyémánt, aprólékos műgonddal cizellált aranydísz, Auteuil, Passy, selyemreverendák, hímzett harisnyák, nyakláncok és gyűrűk, a felesleges, a csodás, az elektromos szentségek... Nem fog esni!

– Essen! – kiáltotta a szónok, s a tömeg ezúttal zivatarként dörögte vele együtt.

– Menjetek vissza a földjeitekre! – bömbölt a pap hangja mindenfelől. – Menjetek vissza a földjeitekre! Isten a fölösleg gazdagsága. Ti csak a szükségesre gondoltok. Elveszett emberek vagytok az ő számára.

A Holtottó mellett álló férfi hirtelen félretolta a pszichiátert, majd lendületet vett, és egy nehéz követ dobott a szószék felé. A spaletták azonban már csapódtak is be nagy csattanással, a pap hangja pedig tovább zengett, miközben az utcakő tompán puffant a vastag deszkán.

– Nem fog esni! Isten nem a hasznot nézi. Isten ünnepi ajándék, ingyen adomány, platinarúd, művészi festmény, könnyű ínyencfalat. Isten ráadás. Nem értetek van és nem ellenetek. Az Isten desszert!

Kőzápor zúdult a szószék tetejére.

– Esőt! Esőt! Esőt! – skandálta most már ütemesen a tömeg.

Holtottót magával ragadta az emberekből áradó szenvedély, s azon vette észre magát, hogy együtt kántál velük.

Körülötte, a szeme előtt egy helyben jártak az emberek, s dobogásuktól úgy dübörgött a templom, mint mikor vashídon masíroznak a katonák. A tömeg előrenyomta a szószékhez legközelebb állókat, mire azok rázni kezdték az építményt tartó négy oszlopot.

– Nem fog esni! – ismételte meg a pap a bezárt spaletták mögül, hallhatóan teljes önkívületben. – Angyalszárnyak fognak esni! Smaragdpihe fog esni, alabástromvázák, csodás festmények... de eső, az nem! Isten fütyül a baltacinire, a zabra, a búzára, a rozsra, az árpára, a komlóra, a hajdinára, a lóherére, a lucernára, a zsályára meg a fehér varjúhájra...

Holtottó mellékesen megcsodálta a pap műveltségét, csakhogy mind a négy tölgyfaoszlop egyszerre eltört, s a hangszórókból hatalmas káromkodást hallatszott, amikor a pap estében beverte a fejét.

– Jól van! Jól van! – kiabálta. – Lesz eső! Már esik is, esik!

A tömeg egy szempillantás alatt a hirtelen kitáruló templomkapuhoz tódult. Az ég hirtelen elsötétült, s mint puha békák loccsantak a lépcsőn az első esőcseppek. Aztán valóságos felhőszakadás zúdult a tetőzet palatábláira. A szószéket úgy-ahogy talpra állították, a pap pedig kinyitotta a spalettákat.

– A misének vége – mondta egyszerűen.

Az emberek keresztet vetettek, aztán a férfiak föltették a sapkájukat, a nők felálltak, és mindenki kivonult.

Holtottó be akart menni a sekrestyébe, de úgy kellett megkapaszkodnia egy fapadban, nehogy elsodorja a tömeg.

Közben összeütközött az asztalossal, azonnal fölismerte nagy szájáról és bumfordi orráról. Az asztalos gonoszul rávigyorgott.

– Láttad? – kérdezte. – Mi itten hiszünk Istenben. És nem ez a papocska fog megakadályozni minket benne. Azt se tudja, mire való az Isten.

Vállat vont.

– Na de – legyintett – hadd csinálja. Rosszat nem tesz vele. Szórakoztató. Mi szeretjük a misézést. Akár pappal, akár nélküle. Egy biztos: az én spalettáim megtették a magukét.

Továbbment. Holtottó nem tudta, hol a dada, és úgy döntött, nem foglalkozik vele tovább. A sodrás gyengült, s valahogy átfurakodott a sekrestyéhez. Bement, s kopogás nélkül belépett a második ajtón.

A plébános föl-alá sántikált, sugárzó arccal hallgatva a sekrestyés válogatott gratulációit. A rezes arcú, apró egyházfi annyira jellegtelen volt, hogy Holtottó csak némi erőfeszítéssel tudott visszaemlékezni rá, hogy már látta első látogatásakor.

– Óriási volt! – lelkendezett a sekrestyés. – Maga a tökély! Micsoda előadás! Eddigi legnagyobb szerepe!

– Hát – mondta a pap –, most megfogtam őket.

Hatalmas púp volt a homlokán.

– Szenzációs volt! – hajtogatta a sekrestyés. – Micsoda orgánum! Micsoda inspiráció! S micsoda ütemérzék! Leborultam, igen, igen, és leborulok a nagysága előtt!

– Hát azért... – szabadkozott a plébános –, ez talán túlzás. Igaz, jó voltam. De mennyire?... Ennyire?

– Engedje meg, uram – szólalt meg Holtottó –, hogy csatlakozzam a sekrestyés úr gratulációjához.

– Ó! – sóhajtozott a sekrestyés. – Micsoda tehetség!... Ön... fenséges volt!

– Na de kérem – mondta a plébános. – Maga hízeleg nekem!

Kidüllesztette mellét és nyájasan Holtottóra mosolygott.

– Üljön le, uram.

Holtottó leült egy székre.

– Ó! – lihegte a sekrestyés. – Amikor azt mondta, hogy "Ez templom, és nem locsológép!...", én elaléltam. Isten bizony. Micsoda tehetség, tisztelendő atyám, micsoda tehetség. Meg "Isten nem szereti a baltacimet". Micsoda művészet!

– És milyen igaz! – helyeselt a plébános. – De ne tartsuk fel az urat.

– A keresztelő ügyében jöttem – magyarázta a pszichiáter.

– Emlékszem, emlékszem – hadarta a plébános. – Lássuk csak... Még ma megejtjük. Legyenek itt mindnyájan négy órakor. Háromnegyed négy előtt öt perccel harangoztatok. Még ma. Ahogy kell.

– Köszönöm, plébános úr – kelt fel Holtottó. – És még egyszer hadd gratuláljak. Ön, ön... héroszi volt!

– Ó! igen! – kiáltott föl a sekrestyés. – Héroszi! Ez a jó szó! Héroszi! Ó, tisztelendő atyám!

A pap sugárzó arccal nyújtott kezet Holtottónak, majd lendületesen rázogatta a cserébe nyújtott kezet.

– Sajnálom, hogy ilyen gyorsan távozik – mondta. – Szívesen meghívtam volna ebédre... De félek, hogy visszaélek az idejével...

– Nagyon sietek – mondta Holtottó. – Köszönöm, majd máskor. És bravó!

Nagy léptekkel elindult. A templom sötétvolt és csöndes. Már majdnem elállt az eső. Kint megint kisütött a nap. Meleg pára szállt fel a földről.

XVIII

"Egy időre kitemplomoztam magam – gondolta Holtottó. – Kétszer voltam egyazon napon, holott talán tíz évig sem teszem be többé templomba a lábam. Vagy talán kilenc és fél évig."

A hallban ült és várt. A dada, Angel és Klementina sietős léptei alig hallatszottak át a vastag födémen meg a kőlapokon. Ha viszont valamelyik poronty rázendített, az éles hang zavartalanul áthatolt mindenen és rátekeredett Holtottó dobhártyájára. Noël vagy Joël. Citroën sose sírt.

Seggfehérke keresztelői díszben volt: rózsaszín tafotaruha nagy lila szalagokkal, lábán fekete cipő, fején fekete kalap. Alig mert megmozdulni. Mindent csak az ujja hegyével érintett meg. És már három vázát eltört.

Angel a hétköznapi ruháját vette fel. Klementina fekete nadrágot vett és hozzávaló kosztümkabátot. A három poronty hímzett celofántokban feszített.

Angel lement, hogy kiálljon a kocsival.

Klementina maga vitte NoëIt meg Joëlt, Citroënt odaadta a dadának. A gyerek időnként fölnézett az anyjára és megremegett a kis finom szája. De nem sírt. Citroën a sose sírt. Az anyja időnként csúfondáros pillantást vetett rá és úgy tett, mintha megpuszilná Noëlt meg Joëlt.

A kocsi a feljáró elé ért, s mindenki kiment. Holtottó zárta a sort. Ő vitte a drazsét, pénzt és töpörtyűt tartalmazó zacskókat, hogy majd a szertartás után szétosszák a falubeli gyerekeknek meg állatoknak.

Az ég, mint mindig, rendületlenül kéklett, a kert bíbor- és aranyfényben ragyogott.

A kocsi elindult. A gyerekek miatt Angel lassan vezetett.

Ha a dada csak megmoccant, azonnal nagy tafotasuhogás hallatszott. Nagyon szép volt a ruha. Holtottó azonban jobban kedvelte a másikat, a pikéselymet, mert az jobban kidomborította az idomait. Ebben egyenesen tramplinak látta.

XIX

Szeptember 2

Egyre sötétebb lett Holtottó körül. Ült az íróasztalánál és meditált. Lusta volt lámpát gyújtani. Fárasztó volt a nap, egy amúgy is fárasztó hét utolsó napja, s igyekezett visszanyerni lelki békéjét. E lázasan mozgalmas napok során alig érezte szükségét, hogy pszichoanalizáljon, de most, hogy ellazulva egyedül ült a szobájában, érezte, pontosan és nyugtalanítóan, mint tör rá megint a szenvedélytelenség űrje, amit a képek forgataga egy kis időre elfedett előle. Elbizonytalanodva, vágytalanul várta, mikor kopog a cselédlány.

Meleg volt a lakkozott szobájában, kellemes faszag; a közeli tenger enyhítette a forróságot, s simogatóan lágy és megnyugtató lett a levegő. Kintről időnként madárcsiripelés és bogárzümmögés hallatszott.

Aztán kopogtattak. Holtottó fölkelt és ajtót nyitott. A fiatal parasztlány bejött, majd félszegen megállt a szoba közepén.

Holtottó elmosolyodott; fölkapcsolta a lámpát és gondosan becsukta az ajtót.

– Ejnye – mondta –, csak nem félünk?

Rögtön megbánta, hogy ilyen közönséges volt, de néhány pillanat múlva meg is bocsátotta magának, hiszen bárdolatlansággal aligha bánthat meg egy bárdolatlan teremtést.

– Ülj le – kínálta hellyel. – Oda... Az ágyra.

– Nem merek... – mondta a lány.

– Ugyan már – bíztatta Holtottó –, ne féljél tőlem. Dőlj hanyatt és lazítsd el magad.

– Le is vetkezzek? – kérdezte a lány.

– Azt csinálsz, amit akarsz – mondta Holtottó. – Vetkőzz le, ha arra vágysz, vagy ha nem, akkor ne. Helyezd magad kényelembe... Csak ennyit kérek tőled.

– Maga is levetkezik? – bátorodott fel kissé a lány.

– Na idefigyelj – torkolta le Holtottó –, pszichoanalízisre jöttél vagy üzekedni?

A lány szégyenlősen lehajtotta a fejét, Holtottó pedig kissé izgalomba jött ettől a nagy tudatlanságtól.

– Nem értem én ezeket a nagy szavakat – mondta a lány. – Én mindent megcsinálok, amit csak mond.

– De én azt mondom, hogy azt csinálsz, amit akarsz – hajtogatta Holtottó.

– Én azt szeretem, ha megmondják nekem, hogy micsináljak... Mert hát nem én vagyok a parancsnok...

– Hát akkor dőlj hanyatt úgy, ahogy vagy – rendelkezett Holtottó.

Sarkon fordult és leült az íróasztalhoz. A lány pislogott rá egy darabig, aztán elszánta magát és ügyesen kibújt a ruhájából. A hétköznapi ruhája volt rajta, a keresztelő után húzta magára, közönséges, virágmintás pamut holmi.

Holtottó végigmustrálta: kicsit vaskos volt, erős csontú, a melle kerek és húsos, a hasát még nem csúfította el a munka. Ahogy elindult az ágy felé, Holtottó arra gondolt, hogy ha már elment, ő meg lefekszik, fel fogja kavarni a tömény női szag.

Kicsit sután lépkedett, de nyilván még mindig szégyellte magát egy kicsit.

– Hány éves vagy? – kérdezte Holtottó.

– Húsz éves vagyok – felelte a lány.

– Hova valósi vagy?

– Ide, a faluba.

– Hogy bántak veled a szüleid? Mi a legrégibb emléked?

Könnyed hangon csevegett, hogy elnyerje a bizalmát.

– Emlékszel a nagyszüleidre?

A lány gondolkozott egy kicsit.

– Ezért hívott ide engemet? – kérdezte. – Hogy ilyesmiket kérdezzen?

– Ezért is – felelte Holtottó óvatosan.

– Ezekhez semmi köze – mondta a lány határozottan.

Felült, a lábát a földre lógatta.

– Most rám mászik, vagy nem? – kérdezte. – Én ezért jöttem. Tudja maga jól. Én nem tudok beszélni, de annyira azért nem vagyok buta, és nem hagyom, hogy csúfot űzzön belőlem.

– Na, eredj – mondta Holtottó. – Nagyon komisz természeted van. Majd holnap visszajössz.

Közben a lány fölállt. Ahogy elhaladt az íróasztal előtt, a pszichiátert megindították a keblei.

– No jó – mondta. – Maradj az ágyon. Jövök.

A lány gyorsan visszafeküdt, kicsit lihegve. Amikor Holtottó odament hozzá, elfordult, a tomporát kínálva fel neki. A pszichiáter ebben a testhelyzetben hágta meg, akárcsak reggel a sövény mögött.

XX

Angel Klementina mellett hevert. A tripla ágyon a három gyerek álomtalanul aludt, nyugtalanul szuszogva. Klementina nem aludt.

Angel tudta. Egy órája feküdtek egymás mellett a sötétben. Angel forgolódni kezdett, hűvösebb helyet keresett. Közben hozzáért a lába Klementináéhoz, mire az felriadt és hirtelen felgyújtotta a lámpát. Angel álmosan felkönyökölt és úgy nézte.

– Mi van? – kérdezte. – Nem vagy jól?

Klementina felült és a fejét rázta.

– Nem bírom tovább – mondta.

– Mit nem bírsz tovább?

– Téged nem bírlak elviselni. Nem bírok melletted aludni. Nem tudok aludni, ha tudom, hogy bármely pillanatban hozzám érhetsz. És hozzám közelíthetsz. Ha hozzám ér a szőrös lábad, beleőrülök. Ordítani tudnék.

A hangja feszült volt, és visszafojtott indulattól remegett.

– Aludj máshol. Szánj meg. Hagyj békén.

– Már nem szeretsz? – kérdezte Angel ostobán. Klementina ránézett.

– Nem bírok hozzád nyúlni – mondta. – Illetve. Azt még tudnék. De elképzelni sem bírom, hogy te hozzám érj, akár csak egy pillanatra is. Az borzasztó.

– Megbolondultál? – meredt rá Angel.

– Nem bolondultam meg. Borzadok minden veled való testi kapcsolattól. Szeretlek... vagyis szeretném, ha boldog lennél... de nem így... Ez túl sokba kerül nekem. Ezen az áron nem.

– De én nem akartam semmit se csinálni veled – tiltakozott Angel. – Csak megfordultam és közben hozzád értem. Ne hergeld fel magad.

– Nem vagyok felhergelve. Most ez a természetes állapotom. Aludj a szobádban!... Kérlek, Angel, szánj meg.

– Te nem vagy jól – csóválta a fejét Angel.

A vállára tette a kezét. Klementina összeborzongott, de hagyta. Angel finoman halántékon csókolta és fölkelt.

– Megyek a szobámba, drágám – mondta. – Ne aggódj...

– Nézd – szólalt meg Klementina –, én... nem akarok... nem tudom, hogyan mondjam meg neked... nekem akarok többet... és nem hiszem, hogy a jövőben bármikor is akarnék... Próbálj meg más nőt keríteni magadnak. Nem vagyok féltékeny.

– Már nem szeretsz – mondta szomorúan Angel.

– Így nem.

Angel kioldalgott. Klementina ülve maradt, s nézte a bemélyedést, amit Angel feje hagyott a párna alján. Mindig a párna alján szokott aludni.

Az egyik gyerek mozgolódni kezdett álmában. Figyelmesen hallgatta. A gyerek megnyugodott. Felnyúlt, eloltotta a lámpát. Most már övé volt az egész ágy, és többé férfi sose érhet hozzá.

XXI

Holtottó is nemrég oltott villanyt a szobájában. A távolban egyre kevésbé nyikorgott a sodrony az éppen lefekvő dada terebélyes teste alatt. Holtottó egy darabig csak feküdt hanyatt, mozdulatlanul. Szédítően kavarogtak benne az utóbbi napok eseményei, vadul vert a szíve. De szép lassan ellazult, belemerült a tudattalanba, fáradt szemhéja rácsukódott a szokatlan látványok érdes szíjai által felszaggatott retinájára.

Második rész
I

kedd, május 7

A sziklás parton, messze a kerttől, jóval túl a tépett szirtfokon, melyet éjjel-nappal borotvált a tenger, volt egy magas kőszikla, egy szabálytalan, vaskos, otromba, szélráspolyozta gomba, melyen csak kecskék meg páfrányok jártak. A házból nem lehetett látni. Földömbernek hívták, szemben a testvérével, a Vízömberrel, mely egy kissé balra, éppen vele szemben emelkedett ki a tengerből. A Földömberre három oldalról könnyen föl lehetett jutni. Ha azonban netán az északi oldal felől próbálkozott valaki, az olyan zegzugok és csapdák szövevényével találta magát szembe, mintha csak valami ármányos pallér szerkesztette volna össze, hogy veszélyes legyen megmászni.

Néha vámosok jöttek ide edzést tartani, testhezálló, zöld-fehér csíkos pamuttrikóban, s naphosszat verték belé tanoncaikba a sziklamászás tudományát, ami nélkül a csempészet fabatkát sem ér.

Ma azonban üres volt az Ömber. Mármint Klementina számára, aki a sziklához tapadva, óvatosan kúszott lassan felfelé.

Az előző napokon, a keleti, a nyugati meg a déli oldalról gyerekjáték volt fölmászni a csúcsra. Ma viszont mindent bele kellett adnia. Sehol semmi fogás, csak az Ömber oldala, a sima, tömör gránit.

Egy gyakorlatilag függőleges kőlapon hasalt. Három méterrel fölötte volt egy kiszögellés, amibe bele lehetett kapaszkodni. Onnan ígérkezett igazán nehéznek a dolog: az egész fölső rész kifelé hajlott. De egyelőre a három métert kellett megtenni.

A tornacipője széle tartotta a szakadék fölött, egy ferdén futó, hosszú repedésben állt. A repedésben összegyűlt föld apró növényeket táplált. Olyan volt ez a zöld csík, mint egy mintagazda kitüntetés a kabát hajtókáján.

Klementina lassan, mélyeket lélegzett. Fölmászni, mint légy a falon. Három métert. Csak három métert. Kevesebbet, mint a testmagasságának kétszeresét.

Közelebbről nézve mégiscsak voltak kidudorodások. Mindössze elég közelről kellett nézni őket; és nem még közelebbről, nehogy rájöjjön, hogy egyáltalán nem óvják meg a lezuhanástól.

Kitapogatott két ilyen álkiszögellést és fogást vett rajtuk.

A nadrágja vékony szövetén át a szikla simogatta a térdét. Harminc centivel följebb húzta a lábát a zöld csíktól.

Lihegett, körülnézett, megint fogást vett. Tíz perccel később fölért egy párkányra, amely fölött már az utolsó szakasz kezdődött. A homloka nedves volt, vékony haja rátapadt a halántékára. Érezte saját testének növényi verejtékszagát.

Annyira kicsi volt a hely, hogy mozdulni sem tudott. Ahogy elfordította a fejét, szokatlan szögben látta a Vízömbert a mohaövével. A már magasan járó nap apró felhőcsíkokat emelt a göcsörtös parti szirtek fölé.

Fölfelé a Földömber olyan volt, mint egy éppen hogy kinyitott könyv belső, homorú része, ráadásul az egész egy kicsit kifelé dőlt, a mélység fölé. Ebben a fordított hegyesszögben kellett fölmászni.

Klementina hátravetette a fejét, nézte a hegyesszöget és dorombolt gyönyörében. Átnedvesedett a lába köze.

II

A három fatty négykézláb rohangált abban a szobában, ahová a háromórási szoptatás előtt zárták be őket. Már kezdtek leszokni róla, hogy huszonnégy órából huszonnégy órát aludjanak, s örömmel mozgatták meg egy kicsit hátsó végtagjaikat. Noël és Joël csaholtak. Citroën, aki jobban adott magára, méltóságteljesen körözött egy kis sámli körül.

Holtottó nézte őket. Gyakran eljött hozzájuk, mióta már inkább élőlényekhez, mintsem lárvákhoz hasonlítottak. Az éghajlat és a gondoskodás jóvoltából korukhoz képest meghökkentően gyorsan fejlődtek. Az első kettőnek sima tejfölszőke haja volt. A harmadik, a barnahajú, aki éppoly göndör volt, mint születésekor, egy évvel idősebbnek látszott, mint a testvérei.

Természetesen nyáladztak. Ahányszor csak megálltak, a szőnyegen nedves folt maradt, melyet egy ideig hosszú, hajlékony, törékeny, kristályos szál kötött össze szerzőjével.

Holtottó Citroënt figyelte. A kölyök utolsó erejét beleadva körözött. Aztán lelassított, majd leült. Felnézett az egylábú asztalkára.

– Na most mi lesz? – kérdezte Holtottó.

– Böööh... – felelte Citroën.

Nyújtotta kezét a tárgy felé. Messze volt. Továbbra is ülő helyzetben addig nyújtózkodott, míg el nem érte, akkor határozott mozdulattal megragadta a szélét és fölállt.

– Nyertél – mondta Holtottó. – Így kell ezt csinálni.

– Öö! Böööh... – felelte Citroën, azzal elengedte az asztalt és csodálkozott, mikor fenékre esett.

– Ennyi az egész – mondta Holtottó –, csak nem kellett volna elengedni. Egyszerű ez. Hét év múlva első áldozol, húsz év múlva befejezed a tanulmányaidat, még öt év múlva pedig megházasodsz.

Citroën különösebb meggyőződés biccentett, majd egy szempillantás alatt fölállt.

– Jól van – nyugtázta Holtottó. – Hát akkor szólni kell a cipésznek vagy a patkolókovácsnak. Tudod, errefelé nagyon keményen nevelnek. Meg aztán a lovakat is megpatkolják, még sincs semmi bajuk tőle. Úgy lesz, ahogy anyád akarja.

Nyújtózott egyet. Micsoda élet! És analizálni sincs kit. A cselédlány továbbra is kezelhetetlen. Semmi előrehaladás.

– Én viszlek majd el benneteket, picinyeim – mondta. – Hetek óta nem jártam a faluban. Citroën most a kisasztal körül keringett, de állva.

– Nocsak – csodálkozott Holtottó. – Gyorsan tanulsz. Végén még rácáfolsz a menetrendemre. Nem baj, legalább lesz valakim, akivel csavaroghatok.

Joël és Noël nyugtalankodni kezdett, Holtottó az órájára nézett.

– Hát igen, uzsonnaidő van. Sőt, el is múlt. De hát ez ilyen, mindenkivel megeshet, hogy elkésik.

Joël bömbölni kezdett, Noël meg utána. A testvérük mozdulatlanul, hidegen szemlélte őket.

Már majdnem fél négy volt, amikor megjött Klementina. Holtottó ugyanott ült, rendíthetetlenül, mintha nem is hallaná, micsoda bőgést rendeznek körülötte az ikrek. Citroën az ölében ült, éppoly rendíthetetlenül, mint ő, és a szakállát húzogatta.

– Na végre – mondta Holtottó.

Klementina bal lábán végig volt szakadva a nadrág, bal arcán nagy horzsolás vöröslött.

– Látom, jól szórakozott – mondta Holtottó.

– Igen, jól – felelte Klementina szárazon. – És maga?

Kimért hanghordozása éles ellentétben állt a tagjait még mindig szemlátomást átjáró fizikai izgalommal.

– Micsoda lárma! – állapította meg tárgyilagosan egy perccel később.

– Hát – mondta Holtottó – szomjasak. Szükségük van magára, legalább annyira, mint a köveinek.

– Nem tudtam előbb jönni – mondta Klementina. – Kezdjük a legrendesebbel.

Fölvette Citroënt a pszichiáter öléből és leült vele a másik fotelbe. Holtottó diszkréten elfordult, zavarta a szoptatás látványa, mivel Klementina mellén valóságos hálózatot alkottak a kék erek a vakító fehér bőrön. Továbbá úgy vélte, hogy a szoptatás eltéríti a mellet valódi rendeltetésétől.

– Tudja, hogy már jár... – szólalt meg a pszichiáter.

Klementina felkapta a fejét, s közben kicsúszott a mellbimbója a gyerek szájából... Citroën szó nélkül várakozott.

– Jár?

Letette a földre.

– Menjél!...

Citroën belekapaszkodott a nadrágjába és fölállt. Klementina zavarodottan vette vissza az ölébe.

Joël és Noël, akik továbbra is bömböltek, négykézláb közeledtek.

– Hát ők? – kérdezte Klementina.

– Ők nem – mondta a pszichiáter.

– Jó – bólintott Klementina.

– Talán bizony zavarja, hogy jár? – puhatolózott Holtottó.

– Ó! – suttogta a nő – egyelőre még nem jutnak messzire, szegény kiscsibéim.

Miután megszoptatta Citroënt, elkapta Joël és Noël grabancát és a térdére ültette őket.

Holtottó fölállt.

– Végül is – kérdezte – még mindig szereti őket?

– Derék legénykéknek látszanak – felelte Klementina. – Meg aztán szükségük van rám. Elmegy?

– Kikapcsolódásra van szükségem – mondta Holtottó.

– Menjen be a patkolókovácshoz – mondta Klementina. – Citroën miatt.

– Miért ragaszkodik hozzá, hogy ugyanúgy nevelje őket, mint a parasztok a kölykeiket?

– Miért ne? – mondta Klementina szárazon. – Zavarja?

– Zavar – felelte Holtottó.

– Sznob! – jelentette ki Klementina. – Az én gyerekeim egyszerűek lesznek.

Holtottó távozott. Citroën utánanézett, arca olyan mogorva volt, mint egy kőszentnek bombázás után.

III

Megjelent a cselédlány.

– Hívatott? – kérdezte.

– Fogd ezt a hármat, tedd tisztába és fektesd le őket – mondta Klementina.

Figyelmesen végignézett rajta.

– Kutya rosszul nézel ki – jegyezte meg.

– Ó! – lepődött meg a másik. – Úgy találja, asszonyom?

– Még mindig lefekszel Holtottóval? – kérdezte Klementina.

– Igen – mondta a cselédlány.

– És mit csinál veled?

– Ó! – mondta a cselédlány – hát azt.

– És kérdezősködik?

– Azt is – mondta a cselédlány. – Föl se ocsúdok, és már kérdezősködik is.

– Ne válaszolj semmire – mondta Klementina –, és ne feküdj le többet vele.

– De viszket – mondta a lány.

– Undorító vagy. Jól nézel majd ki, ha felcsinál.

– Még nem történt meg.

– Majd megtörténik – morogta Klementina megborzongva. – Szóval, jobban tennéd, ha nem feküdnél le vele. Undorító ez a dolog.

– Én úgyse látom, hogy csinálják – mondta a lány.

– Tűnj el innen – mondta Klementina.

Seggfehérke összeszedte a három gyereket és kiment velük. Klementina visszament a szobájába. Levetkőzött, bedörzsölte magát kölnivel, kimosta az arcán lévő zúzott sebet, aztán hanyatt feküdt a földre, hogy tornásszon egyet.

Utána ágyba feküdt. Most nem fog késni a szoptatással. Semmit sem ér, ha a csecsemőnek várnia kell. A csecsemő akkor egyen, amikor kell neki, a többi nem számít.

Angel a legteljesebb kétségbeesésben hevert az ágyon, s csak a három kopogásra emelte fel a tekintetét.

– Igen! – mondta Holtottó bejött.

– Természetesen továbbra sincs mit tenni – mondta.

– Továbbra sincs – ismételte meg Angel.

– Hogy van?

– Jól – mondta Angel. – Lázam van.

– Nézzük meg.

Odament hozzá és megfogta a pulzusát.

– Valóban – ismerte el. Leült az ágyra.

– Húzza arrébb a lábát.

Angel arrébb húzódott, Holtottó pedig simogatni kezdte a szakállát.

– Mit csinált már megint? – kérdezte.

– Tudja az maga nagyon jól – felelte Angel.

– Lefeküdt egy lánnyal?

– Találtam egy lányt.

– És lefeküdt vele?

– Nem megy... – mondta Angel. – Ahogy ágyba bújunk, előjön a lázam.

– Klementina már egyáltalán nem akar? – kérdezte Holtottó.

– Egyáltalán nem – mondta Angel. – A többi meg rám hozza a lázat.

– Rossz a lelkiismerete – jegyezte meg Holtottó.

Angel hamiskásan mosolygott.

– Nem tetszett magának, amikor én mondtam ugyanezt – mondta.

– Hát, nem kellemes hallani... – mondta Holtottó – ,főleg amikor az embernek nincs is lelke, amit ismerne.

Angel nem válaszolt. Láthatóan rosszul érezte magát. Kigombolta a gallérját és mohón szívta magába a májusi levegőt.

– Most voltam a nejénél – mondta Holtottó, hogy elszórakoztassa egy kicsit. – Elképesztően nőnek a kölykök. Citroën már áll.

– Szegény picim – mondta Angel. – Ennyi idősen... kacska lesz a lába.

– Ugyan, dehogy – tiltakozott Holtottó. – Ha áll, az azt jelenti, hogy már elég erős hozzá a lába.

– Bízzuk a természetre – sóhajtotta Angel.

– A neje elküldött a patkolókovácshoz – mondta Holtottó. – Nem fél, hogy kicsit durván neveli őket?

– Én nem szólhatok bele – mondta Angel. – Ő szenvedett, nem én. Ez jogokat ad neki.

– Nem fogadom el – mondta Holtottó –, hogy egy olyan felesleges dolog, mint a szenvedés, bármiféle jogalapot szolgáltathatna bárkinek bármire.

– Tényleg rosszul bánik velük? – kérdezte Angel, nem reagálva az érvelésre.

– Nem – felelte Holtottó. – Önmagával szemben keményebb. De ez sem rendes ok. Rosszhiszeműség meg a társai.

– Szerintem szereti őket – mondta Angel.

– Ööö... igen – felelte Holtottó.

Angel hallgatott. Látszott, hogy nem érzi jól magát.

– Valami levezetést kellene keresnie – mondta Holtottó. – Hajózzon.

– Nincs hajóm... – mondta Angel.

– Csináljon.

– Nem is rossz ötlet – morogta a másik.

Holtottó felállt.

– Megyek a patkolókovácshoz – mondta. – Ha egyszer a neje ragaszkodik hozzá.

– Menjen holnap – javasolta Angel. – Hagyjon még egy napot szegény bogárkámnak.

– Nem tudom – ingatta a fejét Holtottó. – Ha ellenzi, miért nem tiltakozik?

– Hátrányos helyzetben vagyok – mondta Angel. – Meg aztán szerintem igaza van. Ő az anya.

Holtottó vállat vont és elindult. Sietős léptei alatt rengett a széles kőlépcső. Átment a hallon és távozott. A tavasz ezernyi csodával hintette tele a földet, úgy fakadtak ki mindenfelé, ezernyi színben lángolva, mint ha egy óriás billiárdasztalon hasadozna föl a zöld posztó.

IV

május 8

Mivel másnap szerda volt, Holtottó a faluba menet elkerülte a fő utcát meg a teret, ahol az öregvásárt szokták tartani. Még a település előtt letért a kertek alá; az úton kenderszerű csípős vadnövények nőttek, melyeket a parasztok csak csepücsalánnak neveztek.

A falak tetején, az ablakpárkányokon macskák hevertek és szemérmetlenül napoztak. Minden nyugodt volt és halott. A pszichiáter – bár továbbra is kínzó unalom gyötörte – feloldódott, és érezte, hogy – sejtbiológiai értelemben – jól funkcionál.

Tudta, hogy a jobboldali házak mögött ott folyik a felduzzadt vörös patak, s azt is, hogy egy kissé odébb balra fordul. Úgyhogy nem lepődött meg, amikor az ösvény ugyanolyan szögben elfordult, s hirtelen arra a következtetésre jutott, hogy a házak együttese meglehetősen konstans mélységet mutat.

Néhány dekaméterrel arrébb egy csoport férfi valami bonyolult foglalatosságot űzött. Ahogy sebesen haladt előre a színhely felé, kiáltás ütötte meg érzékeny dobhártyáját. A kiáltásban fájdalom és csodálkozás váltotta egymást, aminek az eredménye meglehetősen közel áll a haraghoz, csak némi passzív színezettel, s ez nem is kerülte el a figyelmét.

Felgyorsította lépteit és a pulzusát. Egy magas, durván ácsolt tölgyfakapu előtt parasztok álltak és egy lovat feszítettek keresztre. Holtottó közelebb ment. Hat ember tartotta neki az állatot az ajtó lapjának. A hetedik meg a nyolcadik éppen a bal első lábát próbálta odaszögezni. A szög, egy hatalmas, fénylő fejű ácsszög, már átütötte a csüdjét, s csorgott lefelé a vér az állat barna szőrén. Ez volt a magyarázata a Holtottó által érzékelt kiáltásnak.

A parasztok dolgoztak tovább, ügyet sem vetve Holtottóra, mintha csak a világ végén, mondjuk Malájziában lenne. Csak a ló vetette rá sírástól vöröslő nagy, barna szemét, s felhúzta ínyét hosszú fogáról, mintegy bocsánatkérően mosolyogva.

– Mi a bűne? – kérdezte szelíden a pszichiáter.

– Ez egy tenyészcsődör – felelte zavartalanul az öt-hat néző közül az egyik. – Félrelépett.

– Az nem olyan súlyos – mondta Holtottó.

A másik nem szólt semmit, csak a földre köpött. Most a csődör jobb lábába vertek szöget, s Holtottó elborzadva nézte, ahogy a pörölycsapástól behatol a hegye a húsba és átfúrja a rettegéstől fakó szőrzetet. A ló, akárcsak az imént, rövid, szörnyűséges kiáltást hallatott. A válla recsegett a természetellenes nyomástól, amikor hóhérai nekifeszítették lábát a súlyos ajtónak. Az állat két könyöke kissé behajlott. A két pata és könyökhajlat egymáshoz képest hegyesszögben állt, keretbe foglalva szenvedő fejét. A vértől felajzott legyek csapatostul tódultak a szögek körüli ragacsra.

Akik a ló hátsó részét tartották, két csoportra váltak és a paták belső felét nyomták rá az ajtó alján keresztülfutó szögletes kereresztpántra. Holtottó dermedten állt, egyetlen részlet sem kerülte el a figyelmét. Érezte, hogy a torkában borotvapenge képződik, alig tudta lenyelni. A csődör hasa reszketett, terjedelmes nemiszerve pedig mintha egyre zsugorodott volna, s visszatöpörödött a bőrébe.

Az út túloldaláról emberi hangok hallatszottak. Két ember közeledett, akiket Holtottó eddig nem látott, egy felnőtt meg egy kamasz. Az idősebbik zsebredugott kézzel jött. Hatalmas volt és szőrös, karját szabadon hagyta a jersey trikó, lábán vöröses bőrkötény csattogott. A fiatal, egy szerencsétlen kis csenevész tanoncgyerek, égő parázzsal teli nehéz vasfazekat vonszolt maga után, melyből egy vörösen izzó piszkavas nyele lógott ki.

– Ehun a patkoló... – szólalt meg valaki.

Holtottó nem bírta tovább.

– Roppant szigorúak ehhez az állathoz – jegyezte meg félhangosan.

– Ez nem állat – mondta a paraszt –, hanem csődör.

– Semmi rosszat nem csinált.

– Szabad volt – mondta az ember. – Mért lépett félre.

– De az a feladata – mondta Holtottó.

A tanonc letette a fazekat a földre és fújtatóval élesztette a tüzet. A mestere kotorászott egy kicsit a parázsban a piszkavassal, majd amikor már megfelelőnek találta, felkapta és a csődör felé indult vele.

Holtottó elfordult és futásnak eredt. Öklét a fülébe nyomta, s futott, ügyetlenül, mert az alkarja a nyakán volt, és ő maga ordított, hogy ne hallja a ló kétségbeesett üvöltését. Csak a kis téren állt meg, amikor már tudta, hogy egészen közel van a templomhoz. A karja lehullott. A vörös patak, mely fölött most ment át egy könnyű fahídon, ránctalanul, simán, tisztán folyt lefelé. Kicsit arrébb a Dicsőság úszott lihegve a csónakja felé, szájában egy seszínű, foszladozó húscafattal.

V

Holtottó óvatosan körülnézett. Senki sem vette észre kétségbeesett futását. Ott volt előtte a tojástemplom, s rajta a kék vitrail, mint egy lyuk, amin ki lehet szívni. Belülről énekszó szűrődött ki. Holtottó megkerülte az épületet, majd ráérősen felsétált a lépcsőn. Belépett.

A pap az oltár előtt állva vezényelt. Vagy két tucat gyerek énekelt kórusban valami első áldozási dalocskát; olyan meghökkentően leleményes volt a szövege, hogy a pszichiáter kíváncsian elindult az oltár felé.

A kertben nő a lencse,

a háj mindig kövér,

a sz.. az jószerencse,

de Jézus többet ér.

Füvön él marha, ló,

papa meg húson él,

a fejre haj való,

de Jézus többet ér.

Mindegy, hogy nyersz-e, bux-e,

pénzt a szuszékba dux-e,

de Jézus, az de luxe.

A pszichiáter ekkor rájött, hogy nyilván a pap a dalocska szerzője, s már nem figyelt oda a szövegre, gondolva, hogy úgyis bármikor kérhet belőle másolatot. A zene egy kis nyugalmat hozott felkavart lelkének. Mivel nem akarta megzavarni a gyakorlást, csendesen leült. Hűvös volt a templomban; a tág térben zengett a gyerekek éneke, visszhangokkal szórva tele a zegzugos boltozatot. Ahogy körbetekingetett, észrevette, hogy a szószéket időközben visszaállították a helyére, és két hatalmas forgópánttal is ellátták, hogy ha ledől, ne törjön semmit össze. Rájött, hogy nem is járt erre a három fatty keresztelője óta, s arra gondolt, hogy múlik az idő, s az idő valóban múlt, mert az árnyék már enyhített a kék üvegablak keménységén, a gyerekhangok pedig lágyabbak lettek; ilyen kenetteljes hatással van a zene meg a félhomály együttes ereje, balzsam a léleknek.

Megbékélve ment ki a templomból és eszébe jutott, hogy el kell mennie a patkolókovácshoz, nehogy majd otthon Klementina lehordja.

Esteledett. Holtottó elindult a főtér felé, követve a levegőben terjengő égett szaru szagát. Becsukta a szemét, hogy ne tévedjen el, s az orra elvezette a sötét műhelyhez, ahol az inas hatalmas fújtatóval élesztgette a kemence tüzét. Az ajtó előtt egy ló várta az utolsó patkóját. Épp most nyírták le a szőrét, csak a négy lába alsó része maradt ki, és Holtottó megcsodálta szép kerek tomporát, enyhén ívelt hátát, dagadó szügyét és puszpángsövényhez hasonlatos keményszálú sörényét.

A sötét lyukból kijött a patkolókovács. Őt látta Holtottó egy órával ezelőtt, ő jött megkínozni a csődört.

– Jó napot – köszönt Holtottó.

– Jó napot – felelt a kovács.

A jobb kezében, hosszú fogóval, egy izzó vasdarabot tartott. A bal kezében nehéz kalapácsot lóbált.

– Emeld fel a lábad – mondta a lónak.

A ló engedelmeskedett, s egy szempillantás alatt rákerült a patkó. Felcsapott az égett szaru füstje és elsötétítette a levegőt. Holtottó köhögött. A ló letette a lábát a földre és próbálgatta a patkóját.

– Jó lesz? – kérdezte a kovács. – Nem kicsi?

A ló intett, hogy nem, és a kovács vállára hajtotta a fejét, az meg megpaskolta az orrát. Az állat aztán szépen elsétált. Sok-sok szőrcsomó maradt a földön, akárcsak a fodrászműhelyekben.

– Hé! – kiáltott oda a kovács az inasnak. – Söpörd ezt itt össze!...

– Igenis – hallatszott az inas hangja.

A kovács megint be akart menni, de Holtottó megfogta a karját.

– Mondja kérem...

– Mit? – vetette oda a kovács.

– El tudna jönni a parti házhoz? Az egyik gyerek már jár.

– Sürgős? – kérdezte az ember.

– Igen – felelte Holtottó.

– Nem tud eljönni?

– Nem.

– Mindjárt megnézem – mondta a kovács.

Bement a műhelybe, az inas meg jött kifelé egy ócska seprűvel, s undorító halomba söpörte össze a szanaszét heverő szőrcsomókat. Holtottó odament az ajtóhoz. Nagyon sötét volt, s az ember szemét elvakította a tűz, melynek narancssárga foltja torz árnyékokat vetett a tárgyakra. A narancssárga folt mellett Holtottó fölfedezte az üllőt, mellette pedig, egy vasasztalon mintha egy emberforma alak hevert volna, az ajtóból jövő világosság metálszürke visszfényt vetett rá.

A kovács azonban már jött is vissza, miután megnézte a noteszát. Összevonta a szemöldökét, amikor látta, hogy Holtottó bejött.

– Maradjon kint – förmedt rá. – Ez itt nem malom.

– Elnézést kérek – mormogta Holtottó, kíváncsian pislogva befelé.

– Holnap odamegyek – mondta a kovács. – Holnap reggel tíz órakor. Készítsenek mindent elő. Nincs vesztegetnivaló időm.

– Rendben van – mondta Holtottó. – És köszönjük.

Az ember visszament a műhelybe. Az inas végzett a söpréssel és meggyújtotta a halmot. Holtottó majdnem eldőlt a bűztől, sietve távozott.

Hazafelé menet egy rőfösbolt-varrodára lett figyelmes. A kirakat mögött egy idős hölgy ült, tisztán lehetett látni a kivilágított a helyiségben. Éppen egy zöld-fehér, angol hímzéses ruhán végezte az utolsó öltéseket. Holtottó megállt, elgondolkozott, majd továbbindult. Csak nem sokkal a ház előtt jutott az eszébe, hogy Klementina pontosan ilyet viselt néhány nappal ezelőtt. Zöld fehér csíkos ruha, a nyakán és a kézelőjén angol hímzéssel. Pedig Klementina nem a faluból öltözködött. Vagy mégis?

VI

Holtottó felkelt. Egész éjjel hiába próbálta beszédre bírni a cselédlányt. Végül megint csak közösültek, s megint ugyanúgy, abban a furcsa négylábas helyzetben, amihez a lány konokul ragaszkodott. Holtottó már nagyon unta makacs hallgatását, s ha nem lett volna kezén a lány szaga, a nemiszervének a szaga, semmi sem kárpótolta volna azért, hogy számtalan pontos kérdésére csak néhány semmitmondó választ kapott. A távollétében mindennek elmondta magában, gyerekes szónoklatokat tartott neki, de ha megjelent, rögtön alábbhagyott a harci kedve, meghátrált természetadta makacssága előtt, mely éppen a maga egyszerűségével váltott ki belőle teljes csüggedést. Megszaglászta a kezét, gondolatban megint látta magát, ahogy terelgeti majd betöri zsákmányát – erre az emlékre fáradtsága ellenére is majdnem izgalomba jött a teste.

Amikor felöltözködött, vigyázva, hogy ne mossa meg a kezét, úgy döntött, hogy benéz Angelhez. Beszélgetésre volt szüksége.

Angel nem volt a szobájában, mint ezt a háromszor hármas kopogásra adott válasz elmaradása kétségbevonhatatlanul jelezte, ezért ugyanezen módszer segítségével végigellenőrizte a többi helyiséget, s arra a következtetésre jutott, hogy a fent említett személy házon kívül található.

A kertből fűrészelés hallatszott. Elindult arrafelé.

Egy fordulóban lopva megszagolta az ujját. Az illat megmaradt.

A fűrészelés tisztábban hallatszott. A garázs közelében meglátta Angelt, ahogy ingujjban, kék vászonnadrágban egy fűrészbakokra fektetett nehéz gerendát fűrészel.

Odasétált. A gerenda szabálytalan, hasadt vége tompa puffanással a földre hullt. A két fűrészbak alatt már nagy halom friss, gyantaszagú fűrészpor gyűlt össze.

Angel fölegyenesedett és letette a fűrészt. Kezet nyújtott a pszichiáternek.

– Látja – mondta –, követem a tanácsát.

– Hajó? – kérdezte Holtottó.

– Hajó.

– Tud hajót építeni?

– Nincsenek nagy igényeim – mondta Angel. – Csak ússzon a vízen.

– Akkor tutajt csináljon – mondta Holtottó. – Azt könnyebb csinálni.

– Az igaz – mondta Angel. – De nem olyan szép.

– Mint a vízfestékkel való festés.

– Mint a vízfestékkel való festés.

Angel letette a fűrészt és fölemelte azt a gerendát, amiből most vágott le egy darabot.

– Ebből mi lesz? – kérdezte Holtottó.

– Nem tudom – mondta Angel. – Egyelőre levágom a rossz végeket. Tiszta anyaggal akarok dolgozni.

– De így dupla munka.

– Semmi jelentősége. Nincs más dolgom.

– Furcsa – dünnyögte a pszichiáter. – Nem tudna úgy dolgozni, hogy előbb nem rendszerezi az anyagot?

– Tudnék, de nem szeretnék.

– És már régóta ilyen?

Angel ránézett, s hamiskásan megcsillant a szeme.

– Mondja csak, ez egy szabályszerű kikérdezés?

– Ugyan!... – tiltakozott Holtottó, közben orrához kapva az ujját, mintha csak a bedugult orrlyukát akarná kiszutyogtatni.

– Szakmai ártalom?

– Nem – mondta Holtottó. – Ki érdekeljen, ha nem a többi ember?

– Hát önmaga – mondta Angel.

– Tudja jól, hogy én üres vagyok.

– És ha elgondolkozna rajta, hogy miért? Már az is egy kicsit megtöltené.

– Kutya füle – mondta Holtottó.

– Továbbra sincs senki, akit pszichoanalizálhatna?

– Senki...

– Próbálkozzon állatokkal. Azt most csinálják.

– Honnan tudja? – kérdezte Holtottó.

– Olvastam.

– Nem kell mindent elhinni, amit olvas az ember – mondta oktatóan a pszichiáter.

A jobb mutatóujjának belső fele valóban jellegzetes illatot őrzött.

– Azért próbálja meg – mondta Angel.

– Mondok magának valamit... – kezdte a pszichiáter, de meggondolta magát.

– Na mit?

– Nem – rázta meg a fejét Holtottó. – Mégsem mondom el. Majd utánanézek, hogy igaz-e.

– Valami feltételezés? – Hipotézis.

– Jó – mondta Angel. – Végül is a maga dolga.

A garázs felé fordult. A nyitott ajtón át látni lehetett a kocsi hátulját, jobbra pedig ruganyosan hajló, kötegelt deszkák voltak a falnak támasztva.

– Jó sok fája van – mondta elismerően Holtottó.

– Hát, mégiscsak elég nagy hajó lesz – mondta Angel.

Bement és kiválasztott egy deszkát. Holtottó felnézett az égre. Egyetlen felhő sem látszott.

– Na én megyek – mondta. – A faluba.

– Sok szerencsét!

Kisvártatva ismét fűrészelés hallatszott, egyre halkulva, ahogy Holtottó távolodott. Amikor a kertkapuhoz ért, már nem is hallotta. Elindult a poros ösvényen. Még Angellel beszélgetve hirtelen eszébe jutott, hogyan kuksolt ott a falu szélén, a fal tetején az a kövér fekete macska. Egyike azon keveseknek, akik egyetértettek vele.

Nyilván az a fal volt a macska kedvenc helye. Felgyorsított, hogy meggyőződjön róla. Közben az orrához emelte hüvelykujját és mélyet lélegzett. A szag testet adott a formáknak, a cselédlány széles hátának és önmagának, ahogy döngöli ívbe feszülő kerek tomporát. Egyszóval a gyaloglást jótékonyan serkentő formáknak.

VII

március 24

Szalmaszálakat sodort az úton a szél, az ólajtók résein kiszippantott szalmaszálakat, a csűrök körül keringő szalmaszálakat, a napon aszalódó kazlakból kitépett szalmaszálakat. Reggel kelt fel. Végigsöpört a tengeren, lefölözve a fehér ködtajtékot, fölmászott a parti sziklákon, végigpengetve a zörgő harasztot, forgott a ház körül, sípot faragva minden kis zugból, megemelt egy-egy lazább cserepet, sodorta az úton a megbarnult, hártyavékony, még a tavaly őszi rothadást túlélő leveleket, szürke kelmét vont az út fölé a keréknyomokból fölszívott porból, és meg-megráspolyozta a kiszáradt pocsolyák rücskös kérgét.

A falu szélén forgószél támadt. Fűszálak, gizgazok kezdtek pörögni, imbolygó kúp végét formálva. Ez a hegyes vég szeszélyesen szaladgált, mint amikor a ceruza grafitja követi a szintvonalakat; a magas fal közelében ott hevert valami fekete, szivacsos, képlékeny dolog; a kúp hegye kiszámíthatatlan cikk-cakkban közeledett felé. Egy fekete macska könnyű és üres burka volt az, egy fekete macska anyagtalan, tapinthatatlan, kiszáradt porhüvelye. A forgószélben úgy táncolt ide-oda a szétlapult, girhes macska, mint ahogy strandon az újság röpdös nagy, suta szökkenésekkel, a szél éles zizegés-szálat feszített ki a magas fűszálak csúcsain – a szellemmacska idétlenül felugrott és ferdén hanyatt esett. Egy széllökés nekilapította egy sövénynek, majd mint egy rongybohócot, újabb keringőre vitte. A macska hirtelen átugrotta az árkot, mert az út elfordult; átvágott a mezőn, futott a zsendülő zöld kalászok közt, megvillanyozódva a dörzsöléstől, ide-oda röppenve, mint egy részeg holló, tökéletesen üresen, mint a kiszáradt növény, mint a napon aszalódó kazlak ottfelejtett szalmája.

VIII

Holtottó egy ugrással az úton termett és beleszagolt a friss levegőbe. Sok-sok új szagot érzékelt, melyek kósza emlékeket idéztek föl benne. Egy hete, amióta magába olvasztotta a fekete macska szellemanyagát, egyik meglepetésből a másikba esett, s igen nehezen boldogult ebben a bonyolult, hevesen érzéki világban. Az ugyan hazugság volt, hogy igazán új viselkedésmódot örökölt volna tőle; testi szokásai, gesztusai, alapreflexei már olyan mélyen meggyökereztek, hogy nemigen változhattak át a fekete macska szellemétől, melynek viszonylag gyenge intenzitása meg is magyarázta a hatás csekély voltát; most már mulatott magán, amiért próbálta elhitetni másokkal – s egyben önmagával is –, hogy ellenállhatatlan vágyat érez a lábával vakarni meg a fülét, vagy állát a tenyerébe támasztva guggolni a földön. De maradt benne egy sereg vágy, érzés, sőt gondolat, melyek egyáltalán nem voltak mélyek, viszont annál csábítóbbak; például a macskagyökér: érezte, hogy néhány méterrel arrébb macskagyökér nő a földön. Most azonban eltökélten hátat fordított neki, s a faluval ellenkező irányba, a parti sziklák felé indult. Egy igen jónak tűnő ötlet vezérelte.

Odaért a szakadékhoz, s könnyen rátalált egy éppen hogy kirajzolódó kis útra, melyet alighanem a leeső kövek vájtak a sziklába. Habozás nélkül nekiindult, háttal a mélységnek, kézzel-lábbal mászva lefelé. Megállt ugyan benne az ütő, amikor egy-egy kő kilazult a lába alól, de kétségtelenül sosem látott ruganyos biztonsággal haladt lefelé. Néhány pillanat alatt leért a sziklafal aljára. Az apály felfedett egy kis sziklaágyban egy keskeny kavics-csíkot, melynek bemélyedéseiben több helyen is megmaradt a víz. Holtottó odasietett az egyikhez. Kiválasztott egy kényelmes helyet, majd lekuporodott és feltűrte az ingujját. Markolásra görbített kézfeje beleért a vízbe.

Vagy tíz másodperc telt el így. Akkor egy kis sárga hal feje bukkant elő egy zöld fűcsomó mögül. Csaknem teljesen beleolvadt a pocsolya alját borító növényzetbe, de Holtottó látta, ahogy lüktet a finom kopoltyúja.

Hirtelen kinyújtotta a kezét, elkapta a halat és az orrához emelte. Pompás illata volt.

Körbenyalta az ajkát, kitátotta a száját és habozás nélkül leharapta a reszkető halacska fejét.

Príma volt. S még rengeteg ilyen úszkált a pocsolyában.

IX

Angel letette a gyalupadra a kalapácsot meg a kis üllőt, s megtörölte homlokát az inge elejével. Befejezte a hajó jobboldalát. A vörösréz szögek szép szaggatott vonalat rajzoltak a meghajlított világos fára. A hajó kezdett formát ölteni. Egy tölgyfatalpon állt, mely a tenger felé nézett, s két szintén tölgyfa sínkezdemény indult ki belőle, hogy majd lefusson a szikláról.

A három gyerek ott játszott a közelben, a műhely egyik sarkát betöltő fűrészpor- és forgácshalommal. Elképesztően gyorsan fejlődtek; már mind a hárman jártak a kis vaspatkóikkal; csak Citroën lába vérzett egy kicsit esténként, az igénytelenebb Joël és Noël ellenben jól bírták, már szarusodott is a bőrük.

Angel meglepődött: uzsonnaidő volt, a gyerekeknek enniük kellett volna, de a cselédlány még nem jött meg. Hirtelen eszébe jutott, hogy hiszen kimenős. Sóhajtva az órájára nézett. Az igazat megvallva Klementina egyre ritkábban felejtette el meguzsonnáztatni őket, s ha Angel a legkisebb szemrehányással illette is érte, szemtelenül, gyűlöletes s szinte jogos magabiztosággal vágott neki vissza. S az volt a legzavaróbb, hogy a gyerekek ilyenkor majdhogynem gúnyosan néztek rá és az anyjuk pártjára álltak. Figyelni kezdte őket, tekintete összetalálkozott Citroënéval, zavarba jött fekete szemétől. Kicsit dühösen arra gondolt, hogy csak azt kapják, amit érdemelnek. Pedig a lelke mélyén nagyon szerette volna megcirógatni, megölelgetni őket, csak hát sohasem igényelték.

"Ezeknek az kell, hogy gyötörjék őket" – gondolta sértődötten. Mindezenközben feléjük tartott.

– Gyertek uzsizni, picinyeim! – hívta őket. Joël és Noël épp csak fölnéztek.

– Menti – mondta Joël.

– Menti – mondta utána Noël.

– Klementina nincs itt – mondta Angel. – Gyertek, megkeressük.

Citroën büszkén elvonult előtte. Angel erre a két ikernek nyújtotta a kezét. Nem vették igénybe a segítségét, hatalmas fűrészpor- és forgácsesőt csapva fölálltak és esetlenül a bátyjuk után szaladtak. Angel izzadt volt és ideges. De követte őket a távolból, mert a meredek kert több csapdát is rejtett, s bármennyire haragudott is rájuk, utálta volna, ha valami bajuk esik.

Közvetlenül utánuk ért a házba, s bent elkapta őket. Noël visítva hívta az anyját, Joël meg vele visított.

– Elég! – szólt rájuk Angel némi eréllyel.

Csodálkozva elhallgattak.

– Gyertek a konyhába – mondta Angel.

Kicsit meglepődött, amikor látta, hogy semmi sincs előkészítve. Azért Klementina az uzsonnát csak elkészíthette volna. Ügyetlenül leültette őket, valahogy adott nekik egy csésze tejet, kent nekik vajaskenyeret, majd az ajtó felé indult, miközben ők csámcsogva lakmároztak. Csaknem összeütközött Holtottóval.

– Nem látta Klementinát? – kérdezte.

A pszichiáter cicásan dörzsölgette a saját fülét.

– Ööö – válaszolta, nem akarván kompromittálni magát.

– Hagyja abba ezt a macskázást – mondta Angel. – Magának éppoly kevéssé hiányzik, mint nekem. És mondja meg, hogy hol van a feleségem.

– Sajnálom – mondta Holtottó –, de tévedésből bementem az ebédlőbe, és ott van.

– Ez mi a fene? – dörmögte Angel.

Félretolta Holtottót és dühösen az ebédlőbe indult. A másik követte. Angel nyilvánvalóan haraggá akarta konvertálni a gyerekekkel szembeni inkompetenciája miatt érzett önutálatát, de Holtottó most nem tette szóvá a dolgot.

Angel valami sértőt akart mondani. Ritkán ragadtatta el magát, de akkor mindig a gyerekek a miatt. Többet kellett volna foglalkoznia velük. Ideges volt. Vert a szíve. Ez a nő fütyül a világra.

Belökte az ajtót és földbe gyökerezett a lába. Klementina térdig letolt nadrágban ott feküdt az ebédlőasztalon, s lihegett, vonaglott, mint egy megszállott. Kinyújtott keze görcsösen össze-összerándult. Hullámzott és reszketett az ülepe a lakkozott asztalon, lábát széttárta, s közben halkan jajgatott. Angel ostobán nézte egy darabig, majd hátrálni kezdett. Lassanként elvörösödött. Becsukta az ajtót és kisietett a kertbe. Holtottó megállt a lépcsőfeljárónál s látta, ahogy eltűnik a kanyarban. Majd sarkon fordult és visszament a konyhába.

– Csak nem... – morfondírozott magában.

Néhány szakszerű mozdulattal eltüntette a porontyok pusztításának nyomait. Azok most tele hassal, vidáman karattyoltak. Megtörölte az arcukat, majd kituszkolta őket.

– Menjetek, játsszatok papával – mondta.

– Jáci...Menti... – mondta Joël.

– Menti... – mondta Noël.

Citroën nem szólt semmit, csak elindult a műhely felé, a testvérei meg mentek utána. Holtottó várt egy kicsit, a szemöldökét ráncolva. Némi habozás után visszament az ebédlőbe. Klementina most hason fekve folytatta obszcén rángatózását. A pszichiáter beleszagolt a levegőbe. Aztán kelletlenül kihátrált és visszament a szobájába. Végignyúlt az ágyán és meggyőződés nélkül dorombolni próbált. Be kellett látnia, hogy minden dacára nem megy kielégítő módon a dorombolás. Tényleg, tudott-e dorombolni a fekete macska, akit néhány hete pszichoanalizált? Aztán visszatért gondolatban az érdekesebbik alanyra, Klementinára. Talán meg kellett volna tapogatnia. Megszagolta az ujját. Volt még rajta egy kevés a cselédlány illatából, de tegnapi volt a szag, már elmosódott. Szóval most itt fekszik az ágyán. Az a nő meg odalent nyilván még mindig fickándozik. Felült, fölkelt, megint lement a földszintre és megállt az ebédlőajtó előtt. Semmi. Benyitott.

Klementina most aludt, félmeztelenül; legalábbis már nem mozgott, csak hevert, arccal az asztalon, farát felkínálva. Holtottó érezte, hogy emelkedni kezd a hangulata. Közelebb húzódott. Klementina megmozdult a zajra és felkönyökölt. Holtottó megdermedt.

– Bocsásson meg – mondta –, úgy hallottam, mintha hívna.

Klementinának karikás volt a szeme, zavart a tekintete.

– Mit csinálok én ezen az asztalon? – kérdezte.

– Ööö... – nyökögött Holtottó –, nem tudom. Nyilván melege volt.

A nő ekkor vette észre zilált öltözékét.

– Álmodtam valamit – motyogta.

Aztán – akárcsak az imént Angel – ő is a haja tövéig elpirult.

– Csak nem... – dünnyögte megint.

Ahogy felült, meg sem próbálta eltakarni meztelen combjait.

– Végül is – suttogta – úgyis tudja, hogy nézek ki. Holtottó zavarodottságában meg se tudott szólalni. – Gondolom, mozogtam is – kezdett öltözni a nő. – Attól tartok...

– Hát, nem tudom – mondta Klementina. – Uzsonnát akartam csinálni a gyerekeknek, aztán... izé, itt vagyok.

Megtapogatta a koponyáját.

– Úgy rémlik, mintha valaki ledöntött volna erre az asztalra... Púp van a fejemen.

– Tán egy lidérc... – mondta Holtottó.

Klementina felhúzta a nadrágját s a haját simítgatta.

– Na jó, hát előfordul az ilyen – jelentette ki végül. – Azt hittem, elvagyok enélkül. Megyek, elkészítem az uzsonnájukat.

– Már uzsonáztak – intette le Holtottó.

Klementinának elborult az arca.

– Ki adott nekik uzsonnát?

– A férje – mondta Holtottó. – És én töröltem meg a szájukat.

– Angel is járt itt?

– Igen – mondta Holtottó ostobán.

Klementina kiviharzott a kertbe. A kanyarnál már csaknem futott. Holtottó fölment a szobájába, s közben gondolkozott. Tehát volt. De csak ő.

X

Angel kezében már megint ott volt a kalapács meg a kis üllő, a hajó másik oldalát vette munkába. Éppen a belső felén igazgatta az üllőt, amikor felbukkant Klementina, a futástól kivörösödött arccal. Az ikrek felrikkantottak örömükben, mikor meglátták, Citroën pedig odament hozzá és megfogta a kezét. Angel fölnézett, nyugtázta a helyzetet és megfeszítette a testét.

– Ki adott nekik uzsonnát? – kérdezte Klementina.

– Én – felelte kurtán Angel.

Klementina meglepve fedezett föl valamit a hangjában.

– És milyen jogon?

– Elég! – förmedt rá Angel.

– Azt kérdem, milyen jogon adtál uzsonnát ezeknek a gyerekeknek, amikor megmondtam, hogy semmi dolgod velük?

De még be se csukhatta a száját, két akkora pofont kapott, hogy megtántorodott. Angel falfehér volt, remegett dühében.

– Elég! – ordította.

Aztán mintha lecsillapodott volna, miközben Klementina elképedve tapogatta az arcát.

– Sajnálom – szólalt meg végül Angel. – De kicsit messzire mentél.

A kicsik kiabálni kezdtek, Citroën pedig lehajolt, és fölvett egy szöget. Odament Angelhez, s minden kis erejét beleadva beleszúrta a lábába. Angel meg se rezdült. Klementina zokogva hahotázott.

– Elég – ismételte meg Angel feszülten.

Klementina elhallgatott.

– Végül is – folytatta Angel – nem sajnálom. Azt sajnálom, hogy nem ütöttem nagyobbat.

Klementina megcsóválta a fejét, majd távozott. A három gyerek ment utána. Citroën időnként visszafordult és sötét tekintetet vetett az apjára. Angel a gondolataiba mélyedt. Levetítette magában az iménti jelenetet, és feszengeni kezdett; aztán felidézte, ahogy ott feküdt a felesége az ebédlőasztalon, és megint pír futott végig halántékán és homlokán. Tudta, hogy többé nem megy haza. Van elég fűrészpor meg forgács a műhelyben, azon elalhat, már enyhék az éjszakák. Enyhe viszketést érzett a bal lábában. Lehajolt, kihúzta a szöget, pici, aranyozott fejű szög volt; zöldes sávolynadrágján rajzszegnyi barna folt virított. Kész röhej. Szegény lárvák.

XI

Holtottó kerülte a házat, amióta Angel úgy döntött, hogy a műhelyben fog lakni. Kényelmetlenül érezte magát Klementina jelenlétében. Túlságosan anya volt, és túlságosan másképp volt anya. Nem mintha Holtottó ebben bármi rosszat látott volna, hiszen nem hazudott, amikor üresnek mondta magát, s amikor ebből azt a következtetést vonta le, hogy etikai értékeknek még a fogalma sincs meg benne. De testileg zavarta.

Hevert a kertben, ott, ahol sok dagasztófű nőtt, mely növény bátorságot és eltökéltséget ad diszkrét fogyasztójának, és szórakozottan rágcsált néhány szögletes száracskát. Várta, mikor jön Seggfehérke, hogy eltöltse vele e kiemelkedő eseményekben nem bővelkedő nap végét. A kiemelkedésről eszébe jutott a nadrágja, s kezével ellenőrizte, rendesen áll-e. Pszichiátriai szempontból alighanem megint balul fog elsülni a dolog.

Felült, amikor hallotta, hogy megcsikordul a murva. Megjött a tenyeres-talpas, terebélyes, dagadó ruhájú cselédlány és odaült mellé.

– Végeztél? – kérdezte Holtottó.

– Végeztem – sóhajtotta a lány. – Alusznak a kölkök.

Azzal már gombolta is volna ki a ruháját, de Holtottó leállította.

– Mi lenne, ha beszélgetnénk egy kicsit? – javasolta.

– Én nem azért jöttem – hárította el a lány. – Azt akarom, de beszélgetni nem.

– Csak egyvalamit akarok kérdezni tőled – mondta Holtottó.

A lány kibújt a ruhájából és leült a fűbe. A kert e távoli zuga olyan volt, mint egy kis doboz. Egyébiránt sem kellett semmi meglepetéstől tartaniuk; sem Angel, sem Klementina nem szokott erre járni. Holtottó, hogy egy kis időt nyerjen, szintén nekiállt vetkőzni. A lány nem nézett oda. Kicsit nevetségesek voltak, ahogy ott feküdtek meztelenül a fűben. Seggfehérke előbb hasra feküdt, aztán négykézlábra állt.

– Kész vagyok – mondta.

– A kutyafáját! – méltatlankodott Holtottó. – Na nem, elegem van ebből az idióta beállásból.

– Jöjjön már! – mondta a lány.

– Nem bírom én ezt tovább – mondta Holtottó, azzal hirtelen fellökte. Mielőtt még visszafordulhatott volna, hanyatt a földhöz szegezte és végigfeküdt rajta. A lány veszettül kapálózott.

– Ne! Ezt ne! Ezt ne! Szatír!

Holtottó keményen tartotta.

– Elengedlek – mondta. – De akkor mondd meg nekem, miért nem akarod másképp csinálni.

– Nem mondom meg – morogta a lány.

Holtottó még jobban ráfeküdt. Megmutatta neki, hogy akkor teszi magáévá, amikor csak akarja.

– Ha nem mondod meg, akkor így fogom csinálni.

Erre a lány dühödten sírni kezdett.

– Nem... Menjen innen – dadogta. – Nem akarom. Undorító fráter.

– A francba! – tiltakozott Holtottó. – Te teljesen hibbant vagy!

– Nem akarok beszélni – mondta a lány.

– Beszélni fogsz – mondta Holtottó.

Hirtelen leszegte a fejét és foga közé kapta a lány egyik mellbimbóját.

– Ha nem mondod meg, akkor leharapom – mondta tele szájjal, némi nehézségek árán.

Nagy nevethetnékje támadt, s ezt a képességei is megsínylették. De úgy látszik túl erősen harapdálta, mert a lány jajongani kezdett és istenigazából eleredtek a könnyei. Holtottó könyörtelenül beléhatolt.

– Elmondom – nyögte a lány. – De menjen ki belőlem. Most mindjárt. Most mindjárt.

– Mindent elmondasz?

– Ígérem. De menjen ki... menjen... Jaj!

Holtottó elengedte és lihegve hátradőlt. Nehéz volt tartani. A lány felült.

– Hát akkor beszélj. Vagy újrakezdem – mondta Holtottó. – Miért így csinálod? Mi ennek a teteje?

– Mindig is így csináltam.

– Mármint mikor?

– Kezdettől fogva.

– Kivel csináltad először?

– Az apámmal.

– És miért így?

– Azt mondta, hogy nem akar látni. Mert nem mer.

– Szégyellte magát?

– Nálunk ezt nem ismerik – mondta a lány keményen.

A kezét a mellére szorította, de a lábát fölhúzta és széttárta. Ez a szemérem, gondolta Holtottó.

– Hány éves voltál?

– Tizenkettő.

– Hát akkor értem, miért nem mert rád nézni.

– Nem, nem érti – mondta a lány. – Azért nem akarta, mer azt mondta, hogy ronda vagyok. És mivel ezt az apám mondta, hát igaza volt; és most maga miatt nem engedelmeskedtem az apámnak és egy rossz lány vagyok.

– És jó neked így? – kérdezte Holtottó.

– Micsoda?

– Ahogy csinálod.

– Hát ez miféle kérdés? – ütközött meg a lány. – Most akarja vagy nem?

– Nem mindig ugyanígy – mondta Holtottó. – A legjobb dolog is unalmassá válik.

– Akkor maga olyan, mint az állatok – állt föl a lány, és összeszedte a ruháját.

– Mit csinálsz? – kérdezte Holtottó.

– Elmegyek. Szégyellem magam.

– Nem a te hibád – jegyezte meg Holtottó.

– De igen – felelte a lány. – Nem lett volna szabad, már legelőször se.

– Ha egy kicsit többet mesélnél magadról – mondta Holtottó –, akkor jobban tekintettel tudnék lenni az érzékenységedre. De nem vagy valami beszédes.

– A nagyságának igaza volt – morogta a cselédlány. – Nem akarok többet magával.

– Annyi baj legyen – mondta a pszichiáter szárazon. – Majd elleszek valahogy.

– És nem mondok el magának semmit. Nem azért vagyok itt, hogy kielégítsem a koszos mániáit.

Holtottó gúnyosan fölnevetett és öltözködni kezdett. Soha nem remélte komolyan, hogy sikerül pszichoanalizálnia ezt a szerencsétlen teremtést. Majd talál jobbat. Fölhúzta a cipőjét, fölállt. A lány még mindig sírdogált.

– Tűnj el – mondta Holtottó kimérten.

A lány szipogva engedelmeskedett. Most nyilván utál, gondolta Holtottó. Elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy e tekintetben sikeres volt az analízis. Aztán egy könnyed ugrással elkapott egy arra röpdöső pillangót, és elégedetten bekapta.

XII

július 13

A lépcsőfeljáró előtt volt egy murvával beszórt, sima térség, étkezés után ott szokott játszani a három a gyerek, mígnem a cselédlány, aki ilyenkor a felnőtteknek szolgálta fel az ételt, le nem fektette őket csendespihenőzni. Az ebédlőből ilyenformán felügyelni lehetett rájuk. Ez Holtottónak volt a tisztje, mivel ebben az irányban ült. Vele szemben Klementina szórakozottan kétszersült-morzsadarabokat gyúrogatott – ami, ha lehet így mondani, a leghálátlanabb feladat (lehet). Csak az étkezéseknél találkoztak. Klementina fenntartotta azon óhaját, hogy a pszichiáter nála lakjon, de többnyire semmitmondó társalgást folytatott vele, Holtottó pedig nem mert személyes dolgokba belemenni.

Seggfehérke durcásan, némán behozott egytálat és letette Holtottó elé. A pszichiáter levette róla a fedőt és udvariasan így szólt:

– Parancsoljon, kedves Klementina.

– Ez az öné – felelte a nő. – Egyes-egyedül az öné. Nyalánkság. Jobb, mint a tejföl.

Némi kajánság volt a mosolyában. Holtottó szemügyre vette a tálat.

– De hiszen... ez tüdő! – kiáltott fel vidáman.

– Pontosan – bólintott Klementina.

– Jobb szerettem volna nyersen – mondta Holtottó –, de elragadó ez a figyelmesség... Klementina, maga egy angyal.

– Én nagyon kedvelem magát – mondta Klementina –, de azt nem bírtam volna elviselni, ha nyersen eszi meg.

– Való igaz – szedett magának Holtottó egy jókora darabot. – Micsoda ínyencfalat! Emellett elbújhat a világ összes egere és összes madara.

– Nagyon örülök, hogy értékeli.

– Persze a madár se rossz – jegyezte meg Holtottó –, na de azok a borzasztó tollak!...

– Az igaz – mondta Klementina. – Az az érem másik oldala. Na és az egér?

– Az csak szórakoztató – mondta Holtottó. – De nem jó.

– Egy szó mint száz – mondta Klementina –, ez tágítja az ízléskörét. És ez felettébb kívánatos. Jelenleg kin dolgozik?

– Maga most azért ilyen kedves – mondta Holtottó –, mert tudja, hogy a cselédje faképnél hagyott.

– Igen – mondta a nő. – Bevallom, ez örömöt szerez nekem. Talált-e valakit a faluban? Mostanában, nemdebár, gyakran jár oda?

– Ó! – mondta Holtottó – tudja, nincs ott semmi különös. Gyakran találkozom a Dicsősággal.

– Úgy értem, hogy nőt – mondta Klementina.

– Nem keresek – mondta Holtottó. – Tudja-e, hogy az a macska ki volt miskárolva? Én nem hiszek benne, de valahol mégiscsak hat rám a dolog.

Hazudott.

– Én tudom, mit keres – mondta Klementina.

Holtottó kinézett a gyerekekre, akik szédülten pörögtek egymás körül.

– Beszéljünk másról – mondta.

– Maga turkált a szekrényeimben? – kérdezte a nő hirtelen.

Holtottó meghökkenten pislogott.

– Tessék?

– Jól hallotta.

– Nem – felelte Holtottó. – Nem én voltam. Mit keresnék a maga szekrényeiben? Van nekem elég ruhám.

– Ó!... Semmi jelentősége – ütötte el a dolgot a nő. – Talán tévedek. Volt egy olyan érzésem, hogy valaki rendszeresen hozzányúlkál a dolgaimhoz. Természetesen semmi sem szól amellett, hogy maga volna az.

Holtottó az éppen háttal álló cselédlány felé bökött az állával.

– Ó, nem – mondta Klementina. – Biztosan nem. Meg hát ugyan miért titkolná? Nekem mindegy. Úgyse hordom egyiket sem. Szinte sose.

XIII

– Ez az – egyenesedett föl Angel.

Félig már levágta azt az éket, amelyik a hajót tartotta a sínen. Elkészült a mű. Egy tíz méter hosszú, nyers fa bárka, az orra felkunkorodott, mint egy föníciai kard, s onnan indult az árboctartó, melynek most még csak a csillogó bronztartója volt felcsavarozva. Az erősen domború fedélzetből egyelőre csak az alacsony bástya emelkedett ki a taton. Holtottó lehajolt, hogy megnézze a fenekét. Tizenegy pár csuklós láb lógott ki a hajótestből.

– Gyorsan fog menni – mondta elismerően.

– Eléggé – mondta Angel.

– Ahhoz képest, hogy amatőr – folytatta Holtottó –, igen szép munkát végzett.

– Nem vagyok amatőr – felelte Angel.

– Hát akkor – mondta – ahhoz képest, hogy profi, igen szép munkát végzett.

– Nem vagyok profi – mondta Angel.

– Hát akkor micsoda? – kérdezte Holtottó kicsit mérgesen.

– Ne tegyen fel már megint kérdéseket, ez egy nagyon csúnya szokás.

Holtottó éppenséggel megharagudhatott volna rá, de nem volt haragvó természetű. Azon gondolkozott, mit mondjon egy olyan embernek, aki elmegy. Hosszú időre. Egy olyan hajóban, amely nem túl biztonságos. Végül is. A tizenegy pár láb dacára.

– Még mindig ugyanolyan viszonyban van a feleségével?

– Igen – mondta Angel. – Ez egy...

De elharapta a szót.

– Semmi. Nincs róla mondanivalóm. A nők és a férfiak nem ugyanazon a síkon élnek. De nem bántam meg semmit.

– A gyerekeit sem sajnálja?

– Szerencsére még nem ismerem őket – mondta Angel. – Nem fogok szenvedni.

– Hiányozni fog nekik – bizonygatta a pszichiáter.

– Tudom – mondta Angel. – De mindig van valami, ami hiányzik az embernek.

– Ha egy gyerek apa nélkül nevelkedik... – kezdte Holtottó.

– Nézze – mondta Angel –, ne feszegessük ezt. Ha elmegyek, hát elmegyek. És kész.

– El fog süllyedni – mondta Holtottó.

– Nem lesz olyan mázlim.

– Hogy maga milyen banális – jegyezte meg Holtottó.

– Kéjesen banális – mondta Angel.

– Erre nem tudok mit mondani.

– Magától értetődik – jegyezte meg szarkasztikusan Angel. – Akkor most én kérdezek. Hogy áll a nagy terveivel?

– Sehogy – mondta Holtottó. – Eddig egyetlen macska volt, ez minden. Próbálkoztam kutyával is, de a macskás előzmény meglehetősen kellemetlen konfliktust eredményez, úgyhogy fel kellett hagynom vele. Meg aztán nekem inkább férfi kéne. Vagy nő; de ember.

– Most kihez jár?

– Meg fogok ismerkedni a patkolókovács cselédlányával. A rőfösnőn keresztül.

– Most a rőfösnőhöz jár?

– Nem, illetve nem tudom, a varrónőhöz, vagy mihez. Tényleg, furcsa. Ugye ő varrja a felesége összes ruháját?

– Egyáltalán nem – mondta Angel. – Klementina mindent úgy hozott magával. Soha nem megy a faluba.

– Sajnálhatja – mondta Holtottó. – Rengeteg érdekes dolog van ott.

– Ugyan már – gúnyolódott Angel. – Maga is csak beléjük betegszik.

– Az igaz, de akkor is érdekes. Mindenesetre... igen... ez az!... furcsa: a varrónőnél megvan az összes olyan ruha, amit a felesége hord. Amit csak eddig láttam rajta.

– Tényleg? – csodálkozott Angel.

A hajóra nézett.

– Most már el kell indulnom – mondta. – Nem próbálja meg velem?

– Csak nem indul útnak így... – kérdezte Holtottó kétségbeesetten.

– De igen. Nem ma, de így indulok útnak.

Odament a már félig elfűrészelt tartófához, és fölemelte a kezét. Egy jól irányzott ökölcsapással kiütötte a fadarabot. Hatalmas reccsenés hallatszott. A hajó megremegett, majd meglódult. A faggyúval bekent tölgyfasín átszelte a kertet, s meredeken futott le egyenesen a tengerbe. A hajó nyílvesszőként süvített lefelé majd tűnt el, büdös faggyúfüstfelhőt hagyva maga után.

– Most ért le – mondta Angel húsz másodperc múlva. – Jöjjön, járjunk egyet. Megnézzük, működik-e.

– Maga meghibbant – mondta Holtottó. – Ilyen magasról indítani egy ilyen izét!

– Így a jó – állította Angel. – Minél magasabbról megy, annál szebb.

Lementek a meredeken, bár nem olyan gyorsan, mint a hajó. Nagyon szép idő volt, a part tele volt szagokkal meg bogárzümmögéssel. Angel szeretettel átfogta Holtottó vállát. A pszichiáter elbizonytalanodott. Szerette Angelt és féltette.

– Vigyáz majd magára? – kérdezte.

– Hát persze.

– Van élelme?

– Van vizem és horgászbotom.

– Semmi más?

– Majd fogok halat. A tenger ellátja az embert.

– Jaj! Az átkozott komplexusa – dühöngött Holtottó.

– Ne legyen közönséges – mondta Angel. – Tudom, visszatérés az anyaölbe, a tenger ölébe, meg a többi. Pszichoanalizálja inkább azokat a bunkókat. Az anyákkal tele van a hócipőm.

– Mert ez az anya a maga felesége – mondta Holtottó. – De a sajátját sajnálni fogja.

– Nem fogom. Egyébként meg nincs is anyám.

A szakadék szélén álltak, s elsőnek Angel indult el egy lejtős párkányon. A hajó innen már látszott, ott volt közvetlenül alattuk. Holtottó látta, hogy a sínek, meredek zuhanás után, majdnem vízszintesen érnek a vízbe. A hajó olyan gyorsan érhetett le, hogy jó háromszáz méterre kellett volna lennie. Holtottó ezt meg is jegyezte.

– Volt egy visszahúzó sodrony is – mondta Angel.

– Aha – bólintott Holtottó, bár nem értette.

A parti kavicsok visszhangot vertek a lábuk alatt. Angel lehajolt, és húzni kezdett egy könnyű, ruganyos hajókötelet. A bárka lassan odaúszott a parthoz.

– Szálljon be – mondta Angel.

Holtottó beszállt. A hajó imbolyogni kezdett. Belülről nagyobbnak látszott. Angel is beugrott és eltűnt a tatban.

– Fölszerelem az árboctartót – mondta –, és indulunk.

– Csak nem komolyan? – tiltakozott Holtottó.

Angel feje ismét előbukkant.

– Ne féljen – mondta mosolyogva. – Még nem vagyok teljesen kész. Egy hét még kell. Ma csak kipróbáljuk.

XIV

mánius 27

Holtottó már annyiszor megjárta a faluba vezető utat, hogy olyan unalmas lett számára, mint egy kórházi folyosó, és olyan csupasz, mint egy megborotvált kecske. Egy sima kis ösvény, egy vonalszerű út, az csak egy vonal, nincs kiterjedése és nem létezik. És ahogy kutyagolt, átvágta (de ki kit?); összekutyulta, és meg kellett fordítania, de az sem volt elég, bele kellett kevernie parazita betűket meg logikákat, hogy baj nélkül végigérjen rajta, a legegyszerűbb gondolatait. De végül mindig célba ért. Még énekelt is.

A kánon-ének,

az ágyú-ének,

ágyon legények,

álmok, remények,

a bárgyú vének,

a lágyfekélyek,

lápok, fenyérek.

Meg az összes ismert dalt, ami még eztán születik meg, szegény Holtottó, milyen buta volt, na de úgyis láthatatlan. Akkor a faluba ért, hiszen ez már fent van említve, fejébe szakadt a falu nehéz süvege, s már ott is állt a derék rőfösnő, illetve a (szerinte) voltaképpen varrónő asszonyság boltja előtt.

– Kopp, kopp! – kopogta kétszer.

– Tessék!

Holtottó belépett. Sötét volt, mint a falu minden házában. Kisuvickolt tárgyak fénylettek a mélyben. Kopott, matt piros járólap, teleszórva cérna- és szövetdarabokkal, tengerivel a libáknak, kendermaggal a tyúkoknak és tengernaggyal a macskáknak.

Az öreg varrónő öreg volt és egy ruhát varrt.

"Nicsak" – gondolta Holtottó.

– Klementinának dolgozik? – kérdezte, s előre hízott a mája a leleplezéstől.

– Nem – mondta az öregasszony.

Holtottó ekkor észrevette a patkolókovácsot.

– Jó napot – köszönt illedelmesen.

– Mi járatban? – kérdezte a patkoló.

– A hölgyhöz jöttem.

– Semmi keresnivalója itt – jelentette ki a kovács.

– Szeretném tudni, mi folyik itten – mondta Holtottó. – Ezek ugyanazok a ruhák, mint amiket Klementina hord, erre kérek választ.

– Hiába fárasztja magát – mondta a patkoló. – Ezek nem licences ruhák, akárki csinálhat ilyet.

– Nem szokás a ruhákat csak úgy lemásolni – mondta Holtottó szigorúan. – Ez illetlenség.

– Vigyázzon a szájára – mondta a kovács.

Igazán nagyon vastag volt a karja. Holtottó megvakarta az állát, felnézett a feketéllő légypapírokkal feldíszített hasas plafonra.

– Nos? Várom a választ – mondta.

– Én rendelem őket – patkolta a kovács veszedelmesen nyugodtan. – És én is fizetem.

– Valóban? – kérdezte Holtottó társalgási stílusban. – Netalántán a bájos pici feleségének?

– Az nincs.

– Ööö... De tényleg – jutott hirtelen Holtottó eszébe – miről másolja le őket a varrónő?

– Nem másolja – mondta a patkolókovács –, látja. És látás után csinálja.

– Ha! Ha! Ha! – élcelődött Holtottó. – Maga engem fel akar ültetni.

– Nem ültetem én magát sehová – mondta a kovács.

Holtottó ekkor észrevette, hogy az öreg varrónőnek álszemek vannak festve a lecsukott szemhéjára. A patkolókovács követte a tekintetét.

– Azért van az a festett szem – mondta a kovács –, hogy ne lehessen az utcáról látni. Ha nem jött volna be, nem vesz észre semmit.

– De kopogtam – mondta Holtottó.

– Az igaz – patkolta a kovács –, de mivel nem lát, azt mondta, hogy "Tessék!", hiszen nem tudta, hogy maga az.

– Na de mégiscsak azt mondta, hogy "tessék!".

– Még szép – locsolta a kovát – mert tanult illemet a vén ribanc.

A varrónő éppen egy kis smock helyét alakította ki a ruha övén; pontosan az a csinos, egyszerű pikéruha volt, amit tegnap viselt Klementina.

– És tényleg behunyt szemmel dolgozik? – kérdezte, illetve inkább állította Holtottó, mintegy próbálva meggyőzni magát.

– Az tévedés, hogy behunyt szemmel – mondta a kovács. – Az embernek attól még nincs csukva a szeme, hogy előtte van a szemhéja. Alatta nyitva van. Ha maga egy sziklát hengerít egy nyitott ajtóba, attól az még nem lesz csukva; egyébként az ablak se, mert messzire nem a szemével lát az ember, úgyhogy maga semmit se ért a dolgokból.

– Hát idefigyeljen – mondta Holtottó elképedve – ha azt hiszi, hogy ezzel a zagyvalékkal kielégítette a kíváncsiságomat, akkor magának nagyon vastag a bőr a pofáján.

– Nincs pofám – mondta a kovács. – Főleg a maga számára nincs. Hagyja dolgozni ezt a vén ribancot, és tűnjön el a fenébe.

– Jó – mondta Holtottó. – Jó. Ó! Jó!... Megyek.

– Jó szerencsét – bólogatott a kovács.

– Viszontlátásra, Holtottó úr – szólt utána a varrónő.

A fogával harapta el a cérnát, mint egy Párka, akinek köszörűsnél van az ollója. Holtottó bosszúsan, ámde méltóságteljesen távozott. Még egy utolsó nyilat visszalőtt:

– Megkettyintem a cselédlányát.

– Egészségére váljon – mondta a kovács. – Már én is megkettyintettem, de nem egy nagy szám. Nem mozgatja a fenekét.

– Majd én kettő helyett is mozgok – erősítgette Holtottó –, és megpszichoanalizálom.

Büszkén lépett ki az utcára. Három disznó kocogott éppen arra röfögve. Hatalmasat rúgott a legrondábbik fenekébe, majd folytatta útját.

XV

mánius 27 (folytatás)

A patkolókovács Rézörrű nevezetű cselédlánya egy padlástéri szobában, a kemence fölött lakott a mindenkori inassal. Az inas gyakran elpatkolt, a munkabíró cselédlány viszont jól tartotta magát, főleg amióta már nem búvogatott be ágyába búvópatak gyanánt a patkolókovács. Az inas számításba se jött. Olyan nyamvadt volt szegény, hogy semmit se lehetett kezdeni vele: reménytelenül petyhüdt volt, mint egy rongycsomó. Csak aludni járt oda. Most azonban nem aludt. A kemencénél állt és szította a tüzet. Holtottó meglátta, amikor belépett a Rézörrű-féle takarítás ellenére kormos, szutykos műhelybe.

– Szerbusz, fiam – köszönt rá Holtottó.

Az inas valami köszönésfélét mormogott, de közben a könyökével védte a fejét, mert a látogatóknak az volt a szokásuk, hogy menet közben viccesen jól fejbevágták: ez a legény üti a vasat, hát úgy járja, hogy akkor őt is üssék.

– Nincs itt a gazdád – állapította meg Holtottó.

– Nincs – hagyta helyben a fiú.

– Hát akkor én megyek – mondta Holtottó.

Kiment, balra fordult, megkerülte a házat, bement az udvarra, fölment a ház oldalában lévő falépcsőn, és egy sötét, deszkázott folyosóra ért. Jobbra, a ferde tető alatt volt Rézörrű szobája. A folyosó végében egy magas ajtó, ott lakott a gazda. Az ő szobája baloldalt hosszan folytatódott, az emelet háromnegyed részét elfoglalta, jobbfelöl viszont, egyszerű, ámde praktikus módon, szomszédos volt Rézörrű szobájával.

Holtottó kopogás nélkül lépett be. A lány az ágyon ült, egy hét éves újságot olvasott. Lassan jutottak el a hírek a faluba.

– Művelődgetünk, művelődgetünk? – kérdezte a pszichiáter.

Olyan jól állt neki a jópofizás, mint szarszippantótömlőn a kamásli.

– Tán nem szabad olvasnom? – vetette oda a lány ellenségesen.

"De nehéz kezelni ezeket a parasztokat" – gondolta Holtottó.

Rézörrű szobája igen szegényesen volt berendezve. Felsúrolt padló, csupasz meszelt falak, tetőgerendák, rajtuk keresztbe szarufák; azok meg a köztük lévő cseréplécek tartották a kis tetőpalákat. Bútor: ágy, asztal, rajta egy vödör víz, az szolgált mindenre. A sarokban egy láda, abban tartotta a lány a kevéske holmiját.

E kolostori egyszerűség felcsiklandozta Holtottóban a testre éhes kéjenc ateistát, aki, ha jobban belegondol, szintén lehetett volna.

Leült a lány mellé a nyikorgó vaságyra... Más hely nem volt.

– Mi szépet csináltál azóta?

– Hát semmit – mondta a lány.

Olvasott tovább, majd mikor a végére ért a lapnak, összehajtogatta az újságot és betette a párnája alá.

– Vetkőzz le és feküdj hanyatt ezen az ágyon – mondta Holtottó.

– A fenébe – bosszankodott a lány –, és ha majd megjön a gazdám, öltözhetek fel megint vacsorát csinálni.

– Ilyenkor nem – mondta Holtottó. – Meg aztán a gazdád nincs itt, a varrónőnél van.

– Hát akkor utána biztos hazajön – mondta a lány. – De nyugton leszünk – tette hozzá némi gondolkodás után.

– Miért? – kérdezte Holtottó.

– Mert ilyenkor mindig, amikor onnan jön – felelte a lány. – De minek vetkőzzek le?

– Mert ez a sikeres pszichoanalízis sine qua nonja... – mondta Holtottó tanárosan.

A lány elpirult. Megmarkolta hegyes kis gallérját.

– Ó! – sütötte le a szemét. – Ezt még a gazdám se merte csinálni velem.

Holtottó összevonta a szemöldökét. Ezt vajon hogy érti? És hogyan kérdezze meg tőle?

– Ööö... – kezdte zavartan a lány – Meg se mosakodtam... nem fog tetszeni magának...

Holtottó érteni vélte... Dekódolta.

– A pszichoanalízis... – kezdte.

– Várjon – suttogta a lány. – Még ne.

A szobába egy ferde tetőablakon jött világosság. A lány fölállt, gyorsan előszedett a ládából egy régi függönyt és föltette a kis négyszögletes ablak elé.

– Nyikorogni fog az ágy – döntött úgy Holtottó, hogy a pszichoanalízist kicsit későbbre halasztja. – Mi lenne, ha a szalmazsákodat inkább a földre tennénk.

– Igen – mondta a lány izgatottan.

Holtottó érezte, ahogy szétárad izzadtságszaga a szobában. Nyilván csupa lucsok. Nem is lesz olyan rossz.

XVI

mánius 27 (folytatás)

Döngő, léptek verték fel őket zsibbadtságukból. Holtottó gyorsan összeszedte magát és kigabalyodott a félig a szalmazsákon, félig a földön heverő lányból.

– Ő az... – suttogta.

– Nem jön ide – suttogta vissza a lány. – A szobájába megy.

Mocorogni kezdett.

– Hagyd már! – tiltakozott Holtottó. – Nem bírok többet.

A lány engedelmeskedett.

– Jön még majd pszi... pszichózni? – kérdezte rekedten. – Ezt szeretem. Jól esik.

– Igen, igen – mondta Holtottó, teljesen lelohadva.

Azért tíz perc mindenképp kell, hogy visszajöjjön a vágy. Nincs semmi finomság a nőkben.

A gazda léptei már egész közel döngtek a folyosón. Csikorogva kinyílt majd becsapódott a szobája ajtaja. Holtottó térden állva hallgatózott. Négykézláb odahúzódott a falhoz. Hirtelen egy kis fénysugár ötlött a szemébe. Nyilván kiesett valahol egy görcs a deszkából. Ahogy kezével követve a sugarat a fény forrása felé haladt, gyorsan megtalálta a lyukat, s némi habozás után benézett rajta; visszahőkölt. Úgy érezte, hogy őt éppolyan jól látják, amennyire ő jól lát. De aztán az eszével meggyőzte magát, és megint elfoglalta figyelőállását.

A patkolókovács ágya épp ott volt alatta. Furcsa, alacsony ágy volt, takaró nélkül. Csak egy matrac s rajta egy feszes lepedő, még az errefelé elmaradhatatlan degeszre tömött vörös bőr dunyha is hiányzott róla.

Ahogy körbenézett a szobában, először a kovács meztelen felsőteste ötlött a szemébe. A jelek szerint valami kényes műveletet végzett. Eleinte nem lehetett látni a kezét, aztán hirtelen felemelte s olyan mozdulatokat tett, mintha valakin valamit tapogatna. Majd a saját övét kezdte babrálni, kioldotta a csatot; a nadrágja leesett, s előtűnt hatalmas, göcsörtös, a pálmafa törzséhez hasonlatosan szőrös lába. Koszos pamut gatya volt rajta, hamarosan az is a földre csúszott. Holtottó valami motyogást hallott. De nem tudott egyszerre leskelődni és hallgatózni.

A kovács kilépett a gatyájából meg a nadrágjából, majd megfordult, s mezítláb, karját lógázva odament az ágyához. Leült. Holtottó megint visszahőkölt, amikor látta közeledni. De aztán nem bírta ki, s azonnal megint a nyílásra tapadt. Még akkor sem mozdult meg, amikor érezte, hogy Rézörrű odahúzódik hozzá, csak arra gondolt, hogy pofán rúgja, ha tovább akarja nyaggatni. Aztán meg már semmire se gondolt, mert elállt a szívverése. Meglátta, amit eddig a kovács háta eltakart előle. Egy gyönyörű bronzacél androidot, Klementina szakasztott mását, amint fehér pikéruhában, valószínűtlen mozdulatokkal lépked az ágy felé. A Holtottó számára láthatatlan lámpa rejtélyes visszfényeket varázsolt finom vonásaira, szattyánsimaságú fém keze drága ékkőként sziporkázott.

Az automata megállt. Holtottó látta, ahogy a kovács türelmetlenül zihál. A két fémkéz egy ügyes mozdulattal megragadta a ruha nyakát és könnyedén széjjelszakította. A kettéhasadt szövet a földre hullt. Holtottó bűvölten bámulta ruganyos melleit, hajlékony csípejét, csodálatos térd- és vállizületeit. Az android finoman végigfeküdt az ágyon. Holtottó hátraugrott. Durván félrelökte a cselédlányt, aki még mindig a felajzásán mesterkedett, és lázasan keresni kezdte a nadrágját, a zsebóráját ugyanis a zsebében hagyta. A tetőablak halvány fényében leolvasta az időt: háromnegyed öt volt.

Amióta meglepte egyszer az ebédlőasztalon, Klementina minden áldott nap fél ötkor visszavonult a szobájába, "ledőlni egy kicsit". S miközben itt a szobor acélágyéka a kovácsot ejtette révületbe, a parti házban Klementina zihált kielégülten, finom ujjaival görcsösen markolva a lepedőt.

Holtottó egyre jobban felizgult, ahogy ment vissza a kémlelőnyíláshoz. Habozás nélkül odahasalt. Közben lázasan tapogatni kezdte Rézörrűt, aki bár nem értett semmit, kapva kapott rajta. Szó ami a szó, meghökkentően civilizált népek ezek a parasztok, gondolta Holtottó, ahogy elnézte a kovácsot.

XVII

mánius 39

Holtottó feltűrt nadrágban ült, lábát a vízbe lógatva, cipőjét a kezében tartva, és ostobán bámulta a hajót. Várta Angelt, a hajó is őt várta. Angel néhány takaróval s még egy bödön vízzel fölszerelkezve jött lefelé a sziklapartról. Ultrasárga viaszosvászon tengerész ruha volt rajta. Gyorsan átjött a kavicsos öblön és odajött Holtottóhoz. A pszichiáternek nehéz volt a szíve.

– Ne üljön már így, a cipőjével a kezében – mondta Angel. – Úgy néz ki, mint egy vasárnapos kaszáslegény.

– Tojok rá, hogy minek nézek ki – felelte a pszichiáter.

– És hagyja békén a szakállát.

Holtottó fölhúzta a lábát a szárazra, a cipőjét pedig egy nagy sziklára tette. Fölnézett, követte tekintetével a hajó sínjét, ahogy eltűnt a sziklák mögött.

– Ahányszor csak látni fogom azt az izét – mondta –, mindig kutyául fogom érezni magam.

– Ugyan már – mondta Angel. – Sose féljen.

Fürgén végiglépkedett a hajóra vezető hajlékony pallón. Holtottó nem mozdult.

– Minek vannak itt ezek a virágvázák? – kérdezte, amikor Angel előbújt a hajóból.

– Miért, talán nem szabad virágot vinnem magammal? – kérdezte ellenségesen Angel.

– Dehogynem, dehogynem – mondta Holtottó. – De mivel fogja meglocsolni?

– Vízzel – mondta Angel. – Meg tudja, a tengeren is van eső.

– Az igaz – hagyta helyben a másik.

– Ne vágjon már ilyen képet – mondta Angel. – Még belebetegszem. Úgy csinál, mintha elvesztene egy barátot.

– Erről van szó – mondta Holtottó. – Nagyon kedvelem magát.

– Jó, hát én is – mondta Angel. – De látja, mégis elmegyek. Az ember nem azért marad meg valahol, mert szeret valakit, hanem azért megy el, mert másokat viszont utál. Csak a rút késztet cselekvésre. Gyávák vagyunk.

– Nem tudom, hogy ez gyávaság-e – mondta Holtottó –, de nekem fáj.

– Hogy ne fájjon annyira – mondta Angel –, gondoskodtam néhány veszély-mozzanatról: élelmet nem viszek, a hajót meglékeltem egy kicsit, vizem is alig van. Így jó lesz? Ez ellensúlyozza?

– Micsoda marha! – morogta Holtottó dühösen.

– Ily módon – folytatta Angel –, morális szempontból ugyan gyávaság, fizikai szempontból viszont merészség.

– Ez nem merészség, ez hülyeség – mondta Holtottó. – Nem szabad összekeverni. Meg aztán mi az, hogy morális szempontból gyávaság? Az ember attól még nem gyáva, hogy nem szeret valakit, vagy ha már nem szeretik. Az ilyen, az van.

– Megint elkalandozunk – mondta Angel. – Ahányszor csak beszélgetni kezdünk, mindig elvont vizekre evezünk. Többek közt ezért is akarok elutazni; hogy többé ne sugalljak magának rossz gondolatokat.

– Ha azt hiszi, hogy mások jobbakat sugallnak... – dünnyögte Holtottó.

– Igaz is, bocsásson meg. Megfeledkeztem a híres ürességéről.

Angel fölnevetett, majd megint eltűnt a hajó gyomrában. Kisvártatva megint előbukkant, miközben halk brummogás hallatszott.

– Minden rendben van – mondta. – Indulhatok. Egyébként jobb lesz így, hogy egyedül neveli őket. Biztos nem értenék vele egyet, viszont utálom a veszekedést.

Holtottó csak nézte a világos vizet, ahogy felnagyítja kavicsokat meg az algákat. A szépséges tenger alig-alig mozdult, éppen csak sustorgott, mint mikor elnyílik egy nedves ajak. Lehorgasztotta a fejét.

– A fenébe... – mormogta. – Ne viccelődjön.

– Sose tudtam igazán viccelni – mondta Angel. – De most muszáj. Már nincs visszaút.

Gyorsan kijött a partra, s elővett a zsebéből egy doboz gyufát. Lehajolt, kivett egy szálat, s lángra lobbantott vele egy befattyúzott gyújtózsinórt, mely elért egészen a vízbeeresztő sínig.

– Így nem fog gondolni rá – mondta.

Nézték mind a ketten, ahogy kúszik előre a kékes láng. Hirtelen sárgába csapott át, megdagadt, s végigszaladt a fán, mely recsegve kezdett feketülni. Angel visszaszállt a hajóba és kidobta a pallót a partra.

– Nem viszi magával? – kérdezte Holtottó, elfordulva a tűztől.

– Nem kell – mondta Angel. – Bevallok magának valamit: irtózom a gyerekektől. Viszlát, öregfiú.

– Viszlát, hülye barom – mondta Holtottó.

Angel mosolygott, de csillogott a szeme. Holtottó mögött fújtatott és sistergett a tűz. Angel leszállt a tatba. Heves fortyogás hallatszott, a csuklós lábak elkezdték kavarni a vizet. Feljött a fedélzetre és a kormányhoz állt. A hajó meglódult és sebesen távolodott a parttól, mind jobban kiemelkedve a vízből, ahogy gyorsult. Amikor elérte a maximális sebességét, oly könnyedén, kecsesen úszott, mintha csak lépkedne a sima vízen, a tajtékkoszorúban. Angel játékbabaként integetett a távolból. Holtottó visszaintegetett. Este hat óra volt. A tűz most már dübörgött, a pszichiáter kénytelen volt elfordulni. Megtörölte az arcát. Jó ürügy. Sűrű, narancssárgán villódzó füst szállt fel fenségesen imbolyogva. Hatalmas csigavonalban áthaladt a sziklák fölött s szállt fel egyenesen az égbe.

Holtottó összeborzongott. Azon vette észre magát, hogy már percek óta nyávog. Bánatosan és fájdalmasan, mint a nemrég herélt macska. Becsukta a száját, és ügyetlenül fölvette a cipőjét. Elindult vissza a sziklafalhoz. Mielőtt mászni kezdett volna fölfelé, még egyszer visszanézett a tengerre. A még erős nap sugaraitól valami apró tárgy csillogott a távolban, s úgy lépkedett a vízen, mint egy vízipók. Vagy egy molnárka. Vagy egy víziskorpió. Vagy mint bármi, ami egyedül megy a vízen, s rajta ott van Angel, egyedül.

XVIII

jugusztus 39

Klementina az ablaknál ült s nézte magát az ürességben. Ott kuporgott előtte a kert a meredek partoldalon, a nap ferdén nyalogatta végig minden szőrszálát, utolsókat cirógatva rajtuk az alkonyat előtt. Klementina ernyedtnek érezte magát és önnönmagát figyelte.

A hatórás távoli harangszó rezzentette föl merengéséből.

Kisietett a szobából. Nem voltak ott a kertben. Gyanakodva lement a lépcsőn és határozottan a konyha felé indult. Ahogy benyitott, a mosókonyhából kihallatszott, ahogy Seggfehérke csapkodja a ruhákat.

A gyerekek egy széket húztak a kredenchez, Noël két kézzel tartotta, Citroën rajta állt, és sorban adogatta le Joëlnek a kosárból a kenyérszeleteket; a lekvárosüveg még mindig ott volt a széken Citroën lába közt. Az ikrek összemaszatolt képe híven elárulta, mi volt a célja az expedíciónak.

Amikor meghallották, hogy jön az anyjuk, elfordultak, Joël sírva fakadt, s rögtön utána Noël is. Csak Citroën nem zavartatta magát. Fölvett még egy kenyérszeletet, beleharapott, s farkasszemet nézve az anyjával leült a lekvárosüveg mellé. Nyugodtan, ráérősen majszolta tovább.

Klementina, látván, hogy megint elszalasztotta az uzsonnaidőt, szörnyen elszégyellte magát, még kellemetlenebb érzés fogta el, mint mikor néha késve ért haza. Citroën viselkedése, dacos, kihívó tekintete és testvérei bömbölése jól kiegészítette egymást; Citroën azért dacos, mert – akárcsak ők – úgy érzi, hogy tiltott dolgot művel; tehát természetesen azt hiszi, hogy most az anyjuk mindhármukat jól leszidja, hiszen ellenzi, hogy uzsonnázzanak; ez a gondolatmenet olyannyira fájdalmas volt Klementinának, hogy kis híján maga is elsírta magát. De hogy mégse váljon siralomvölggyé a konyha, nagy önuralommal megregulázta bizsergő könnymirigyeit.

Elindult feléjük, karjába zárta Citroënt. Az makacsul megmerevedett. Klementina nagyon finoman megcsókolta napbarnította arcát.

– Szegény kis bogárkám – mondta elérzékenyülve. – Az a gonosz anyátok már megint elfelejtett uzsonnát adni nektek. Gyertek, kárpótlásul most iszunk egy nagy csésze tejeskávét.

Letette a földre. Az ikrek egyből abbahagyták a sírást, s nagy üdvrivalgással szaladtak oda hozzá. Maszatos arcukat beletörölték fekete harisnyájába, miközben ő levett egy lábost a tűzhely fölül és tejet töltött bele. Citroën, kezében a szelet kenyérrel, megkövülve nézte. Homlokáról kisimultak a ráncok. Szemében még könnyek csillogtak, de már elbizonytalanodott. Klementina bűbájosan odamosolygott rá. Oly félénken mosolygott vissza, mint egy kék mókus.

– Most majd meglátod, mennyire szeretni fogsz – mondta Klementina mintegy magának. – Többé semmit se vethetsz a szememre.

Lám, már egyedül táplálkoznak, már nincs szükségük rám, gondolta keserűen. Talán már a csapot is ki tudják nyitni.

Nem baj. Ezt még lehet ellensúlyozni. Annyi szeretetet fog adni nekik. Annyi szeretetet fog adni nekik, annyi gondoskodással, figyelmességgel fogja átszőni minden napjukat, hogy életüknek nem is lesz értelme őnélküle.

Minthogy tekintete éppen az ablak felé tévedt, észrevette, hogy a műhely körül sűrű füst gomolyog. A hajóleeresztő sín égett.

Kiment megnézni, nyomában a három csacsogó kicsivel. Érezte, hogy mit jelent a tűz, nem is kellett ellenőriznie. Az utolsó akadály is elhárult.

Recsegett-ropogott a műhely. A tetőről üszkös fadarabok zuhantak le. Az ajtó elől Holtottó nézte mozdulatlanul a tűzvészt. Amikor Klementina a vállára tette a kezét, felrezzent, de nem szólt semmit.

– Angel elment? – kérdezte Klementina.

Holtottó bólintott.

– Ha leég ez az egész – mondta Klementina –, a cselédlánnyal eltakarítja a romokat. Remek játszótér lesz a gyerekeknek. Tetőt is húzunk fölé. Azazhogy maga húz tetőt fölé. Királyi dolguk lesz.

Holtottó meghökkent, de amikor az asszonyra nézett, látta, hogy itt nincs vita.

– Meg tudja csinálni – jelentette ki Klementina. – A férjem is remekül megcsinálta volna. Nagyon ügyes volt. Remélem, a kicsik is őrá fognak ütni.

Harmadik rész
I

janilis 55

"Már négy éve és néhány napja vagyok itt" – gondolta Holtottó.

A szakálla hosszabb lett.

II

janilis 59

Szitáló, alattomos eső esett, mindenki köhögött. Ragacsos lében úszott a kert. Alig lehetett látni a tengert, ugyanolyan szürke volt, mint az ég, az eső pedig hol erre, hol arra hajolt a szélben, ferdén hasogatta a levegőt.

Ha esik az eső, nem tud mit csinálni az ember. Játszik a szobájában. Noël, Joël és Citroën is játszottak a szobájukban. Nyáladzót. Citroën négykézláb mászkált a szőnyeg szélén, és minden piros foltnál megállt. Lehajtotta a fejét és kicsorgatta a nyálát. Noël és Joël követték, és próbáltak ugyanarra a helyre lenyálazni. Pompás.

Ettől azonban még esett. Klementina a konyhában készített tejbepapit. Elhízott. Már nem törődött magával. A gyerekeivel foglalkozott. Amikor végzett, fölment a szobájába, hogy folytassa önmegfigyelését. Seggfehérke nekitámadt a gyerekeknek, amikor meglátta, mit csinálnak.

– Undorítóak vagytok. Mocskos kis malacok.

– Kint esik – jegyezte meg Citroën, miután éppen egy szép hosszú szálat sikerült kieresztenie.

– Kint esik – mondta utána Joël.

– Esik – fogalmazott tömörebben Noël.

Igaz, a nagy munkában nem is volt többre ideje.

– És ki fogja eltakarítani a disznóságotokat?

– Te – mondta Citroën.

Belépett Klementina. Éppen végszóra.

– Természetesen maga. Ezért van itt. Az én szegény picinyeimnek joguk van játszani. Maga szerint talán szép idő van?

– Ennek mi köze van ehhez? – tiltakozott Seggfehérke.

– Na elég – mondta Klementina. – Mehet vissza vasalni. Majd én foglalkozom velük.

A cselédlány távozott.

– Nyáladdzatok csak, cicuskáim – gügyögött Klementina. – Ha élvezitek, hát nyáladdzatok.

– Már nincs kedvem – mondta Citroén. Felállt.

– Gyertek – fordult oda a testvéreihez –, vonatozzunk.

– Gyertek, adjatok nekem egy puszit – mondta Klementina.

– Nem – mondta Citroën.

– Nem – mondta Joël.

Noël nem szólt semmit. Ez volt az egyetlen tömörítési lehetőség.

– Már nem szeretitek a mamust? – térdelt le Klementina.

– Dehogynem – mondta Citroén. – De vonatozunk. Fel kell szállnod a vonatra.

– Hát akkor felszállok – mondta Klementina. – Hopp! Beszállás!

– Kiabálj – mondta Citroën. – Te fogsz fütyülni. És én leszek a mozdonyvezető.

– Én is – mondta Joël, és elkezdett zakatolni.

– Én... – mondta Noël.

Elhallgatott.

– Ó, drága picinyeim! – kiáltott fel Klementina. Össze-vissza ölelgette őket.

– Kiabálj – mondta Citroën. – Megérkeztünk.

Joël lassított.

– Háát – mondta Klementina, a sok kiabálástól rekedten – naggyon szépen megy ez a vonat. Gyertek tejbepapit enni.

– Nem – mondta Citroën.

– Nem – mondta Joël.

– A kedvemért.

– Nem – mondta Citroën.

– Nem – mondta Joël.

– Akkor sírni fogunk – mondta Klementina.

– Nem is tudsz – jegyezte meg Noël megvetően, anyja meghökkentő önhittsége miatt szokatlanul bőbeszédűen.

– Micsoda? Hogy én nem tudok sírni? – kapta fel a fejét Klementina.

Zokogni kezdett, de Citroën azonnal leállította.

– Ne – mondta. – Nem tudsz. Te úgy csinálod, hogy hú, hú, hú. Mi meg úgy, hogy hű, hű, hű.

– Hát akkor hű, hű, hűű!

– Nem így kell – mondta Joël. – Figyelj.

Aztán Noëlnek is sikerült egy könnycseppet kisajtolnia. Joëlt is elkapta a játék, ő is rázendített. Citroën sose sírt. De nagyon szomorú volt. Talán kétségbeesett is.

Klementina nyugtalankodni kezdett:

– De hiszen ti igazából sírtok! Citroën! Noël! Joël! Hagyjátok abba a komédiázást, cicuskáim! Picinyeim! Drágaságaim! Na, ne sírjatok! Mi a baj?

– Csúnya! – bőgte Joël panaszosan.

– Gonosz! – rikácsolta Citroën dühösen.

– Ono! – bömbölte Noël torkaszakadtából.

– Drágáim! Ne, ne, ne! Nem történt semmi, csak játék volt! Jaj, hát megbolondítotok!

– Nem akarok papit enni – mondta Citroën, és megint ordítani kezdett.

– Nem akar papi! – mondta Joël.

– Nem papi! – mondta Noël.

Amikor Noël s Joël izgalomba jött, mindig picibabanyelven beszéltek.

Klementina teljesen tanácstalanul ölelgette és puszilgatta őket.

– Pici bogárkáim – mondta. – Hát akkor majd később eszünk. Most nem.

Mintegy varázsütésre megszűnt a bőgés.

– Gyere hajókázni – mondta Citroën Joëlnek.

– Igen! Hajókázzunk! – mondta Joël.

– Hajó – foglalta össze Noël.

Otthagyták Klementinát.

– Hagyjál minket békén – mondta Citroën. – Játszunk.

– Békén hagylak – mondta Klementina. – Itt maradhatok kötögetni mellettetek?

– Arrébb – mondta Citroën.

– Menj arrébb – mondta Joël. – Hő! Beszállás!

Klementina sóhajtott egyet és kelletlenül kiment. Szerette volna, ha továbbra is olyan picik és aranyosak lennének. Mint az első nap, amikor szoptak. Lehorgasztotta a fejét, és emlékezett.

III

febrilis 73

Holtottó nagybúsan haladt,

míg lassan a falu felé ment,

úgy érezte: egyszerre vén lett,

s mardosta súlyos bűntudat.

Üresnek érezte magát,

nem jutott, annyi szent, tovább,

nyirkos volt a borús idő,

és sár volt, sűrű, rémítő,

lábán tocsogott a cipő.

Felrikoltott egy madár.

– A fenébe! – mondta Holtottó. – Megzavartál. Pedig milyen jól kezdődött. Ezentúl csakis harmadik személyben fogok magamról beszélni. Az inspirál. – Csak ment és ment. Az utat szegélyező sövény ilyenkor télidőben dunnaludak dunnaludaival népesedett be (ezek a dunnaludak gyerekei, miként a gentlemen's gentlemenek is a gentlemenek gyerekei), s a galagonya közt kucorgó kis dunnaludak mesterségest havazást keltettek, amikor csőrükkel vakargatták a hasukat. Az árok frissen zöldellt, tocsogott a víztől, varangyok úszkáltak benne, azoknak jó idő volt egészen a júlemberi szárazságig.

– Megfogtak – folytatta Holtottó. – Ez a vidék foglyul ejtett. Amikor ideérkeztem, menő fiatal pszichiáter voltam, most pedig egy soha el nem menő fiatal pszichiáter vagyok. Ez pedig bizony nagy különbség. S mindezt ennek az ocsmány falunak köszönhetem. Ennek a rohadt ocsmány falunak. Az első öregvásár... Most már szemmel láthatóan nem érdekel az öregvásár, kezet emelek az inasokra, és már bántalmaztam a Dicsőságot, mert különben engem ér igazságtalanság. Hát ennek most vége! Energikusan munkához látok.

Hát ezt gondolta Holtottó. Hihetetlen, mi minden meg tud fordulni az ember agyában, elgondolkoztató.

Az út cuppogott Holtottó lába alatt. Cappogott. Klaffogott. Vartyogott. Az égen festői varjak károgtak, de hangtalanul, mert ellenkező irányba fújt a szél.

Hogy lehet, gondolta Holtottó, hogy itt nincsenek halászok? Pedig közel a tenger, tele van garnélarákkal, pajzscsigával és egyéb ehető kagylóféleségekkel. Hát akkor? Hát akkor? Hát akkor? Hát akkor?

Hát azért, mert nincs kikötő. Annyira megörült ennek a felfedezésnek, hogy önelégülten mosolygott magában.

Egy sövény fölött egy nagy barna tehén dugta ki a fejét. Holtottó odament hozzá, hogy köszönjön neki; de mivel a tehén épp ellenkező irányba nézett, szólongatni kezdte. Csak mikor egészen közel ért hozzá, vette észre, hogy csak egy fej az, hegyes karóra tűzve; nyilván megbüntették. A felirat is ott volt, csak leesett az árokba. Holtottó felvette, és betűzni kezdte az összesározott írást: – Leg – folt – közelebb – folt – több – folt – tejet – folt – fogsz – folt – adni. – Folt. Folt. Folt.

Keserűen megcsóválta a fejét. Ehhez nem tudott hozzászokni. Az inasok még hagyján... De az állatok... Visszadobta a földre a táblát. A repülő állatkák megették a tehén szemét meg az orrát, s ettől nevetséges módon olyan lett, mintha rákos lenne.

Ez is a Dicsőságnak megy, gondolta. Ez is őrá hull. És aranyat kap érte. Az arannyal nem tud mit kezdeni, mert semmit se tud vásárolni érte. Tehát az arany az egyetlen értékes dolog. Meg se lehet mondani az árát.

Így talált a boldogtalan,

amíg szaporán lépkedett,

meggyőző, biztos érveket.

Hogy mit ér száz kiló arany.

Nicsak, nicsak, gondolta Holtottó. Visszajön az ihletem. De hiába, mert a Dicsőság versben se tud mit kezdene az aranyával: olyan idétlen neve van, hogy sehogyse rímel semmivel. Na de is fütyülök az aranyra, csak arra jó, hogy közben megtettem száz métert.

Feltűnt a falu. A vörös patakon ott cirkált a Dicsőság csónakja, rothadó húsdarabok után kutatva. Holtottó odakiáltott neki. Amikor a csónak egészen közel ért hozzá, beleugrott.

– Nos, mi újság? – kérdezte kedélyesen.

– Semmi – felelte a Dicsőság.

Holtottó elővette azt a hátsó gondolatot, ami már reggel óta érlelődött benne.

– Tudja mit? – javasolta. – Mi lenne, ha elmennénk magához? Szeretnék néhány kérdést feltenni magának.

– Végül is, miért ne? – mondta a Dicsőság. – Menjünk. Megengedi?

Mintha rugó lökte volna ki, beugrott a vízbe. De közben vacogott. Nagy nyögve lökte magát előre egy uszalék felé, s ügyesen a szája közé kapta. Egy igen kis kéz volt. Tintafoltos kéz. Visszamászott a csónakba.

– Nézd csak – nézegette a kezet –, a Karesz kölyke már megint nem volt hajlandó megírni a házi feladatát.

IV

áprusztus 98

Igazán egyre jobban undorodom ettől a falutól, gondolta Holtottó, ahogy a tükörben nézegette magát. Rövidebbre nyírta a szakállát.

V

áprusztus 99

Klementina éhes volt. Ebédnél, amikor a három kölyök táplálásával volt elfoglalva, már sosem evett. Megnézte, be van-e csukva a szobája ajtaja, és elfordította a kulcsot. Semmi mozgás. Nem fogják megzavarni. Visszament a szoba közepére, kicsit megoldotta a ruhája övét. Diszkréten megnézte magát a szekrény tükrében. Odament az ablakhoz, és azt is becsukta. Aztán visszaballagott a szekrényhez. Lassan, ráérősen csinált mindent, ízlelgette az elkövetkező perceket. A szekrénykulcs az övén lógott, egy könnyű kis bőr tartóban. Megnézegette, betolta a zárba. A szekrényben büdös volt. Egészen pontosan dögszag. Volt ott egy cipősdoboz, abból jött a bűz. Klementina fölemelte és megszaglászta. A dobozban egy tányérkán egy bifsztekmaradvány rothadozott. De tisztán rothadt, nem voltak rajta legyek meg kukacok. Csak zöld volt és bűzlött. Rettenetesen. Klementina beledugta az ujját a bifsztekbe, megtapogatta. Már mállott. Finoman a hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette, majd nagy gonddal beleharapott, ügyelve rá, hogy szép nagy falat legyen. Könnyen ment, omlós volt. Lassan rágta, egyszerre érzékelve a romlott hús enyhén szappanszerű állagát, amitől valami savanyúság futott össze a szájában, meg a cipősdobozból áradó illatot. Megette a felét, majd visszatette a dobozba, a dobozt meg a helyére. Amellett volt egy körülbelül hasonló állapotú, háromszög alakú sajt is, időtlen idők óta állt ott egy tányéron. Belemártotta az ujját, majd megnyalta, mármint az ujját, többször egymás után. Aztán nagyot sóhajtva becsukta a szekrényt és ment a fürdőszobába kezet mosni. Aztán leheveredett az ágyra. Most nem fogja kihányni. Tudta. Most megőriz mindent. Csak elég éhesnek kell lennie. Erre vigyázni fog. Mindenesetre diadalmaskodik az elv: a legjobb falatokat a gyerekeknek; mosolyogva gondolt vissza rá, hogy eleinte még csak azt ette meg, amit otthagytak, a húsnak meg a sonkának a mócsingos részét, meg az elázott kenyérdarabokat, amik reggeli után hevertek szanaszét a tejescsészék körül. De hát ezt akárki megteszi. Bármelyik anya. Szokásos dolog. Már az őszibarackhéj, az nehezebb volt. Mert mintha bársony csiklandozta volna a nyelvét. Na de az őszibarack héja sem nagy dolog; különben is sokan héjastul eszik. De rothasztani csak ő rothasztja a maradékot. A gyerekek megérdemlik ezt az áldozatot – és minél borzasztóbb volt, minél büdösebb, annál inkább úgy érezte, hogy ily módon erősíti meg, ily módon teszi bizonyossá irántuk való szeretetét, mintha csak a magára rótt gyötrelmekből valami tisztább, valami igazabb születne – vezekelni kell a sok késésért, és minden percért, amelyben nem rájuk gondolt.

De még mindig mocorgott benne valami kielégületlenség, mert arra még nem tudta rászánni magát, hogy a kukacokat is lenyelje. Belátta, hogy csal, amikor elzárja a legyektől az élelmiszeres szekrényből elcsent maradékokat. Lehet, hogy a végelszámolásnál ez az ő fejükre hull vissza...

Holnap megpróbálja.

VI

áprusztus 107

Milyen nyugtalan vagyok, gondolta Klementina az ablakban könyökölve.

A kert aranylott a napsütésben.

Nem tudom, hol van Noël, Joël meg Citroën. Lehet, hogy e pillanatban egy kút mélyén fuldokolnak, vagy mérgezett gyümölcsöt ettek, vagy nyílvessző fúródott a szemükbe, mert egy gyerek számszeríjjal játszott az úton, tuberkulózist kapnak, mert felüti a fejét egy Koch-bacilus, elájulnak egy virág túl erős illatától, megcsípi őket egy skorpió, amit az egyik falubeli gyerek nagyapja hozott, mert híres felfedező, nemrég jött meg a skorpiók országából, vagy leesnek egy fáról, túl gyorsan szaladnak és eltörik a lábukat, vízzel játszanak és megfulladnak, lemásznak a sziklán, megbotlanak és kitörik a nyakukat, meghorzsolják magukat egy öreg szögesdrótban és tetanuszt kapnak; elmennek a kert végébe, felfordítanak egy követ, a kő alatt van egy kis sárga lárva, ami rögtön kikel, elrepül a faluba és befészkeli magát az istállóban egy vad bika orrába; a bika kiront az istállóból, tör-zúz; már rohan is az úton a ház felé, őrjöngve, se lát, se hall, a kanyarokban kicsúszik, és a borbolyasövény csomókban szaggatja le fekete szőrét; és éppen a ház előtt beleszalad egy nehéz szekérbe, amit egy félig vak ló húz. A szekér az ütközéstől darabokra hull, egy fém alkatrész leválik róla és felrepül elképesztő magasságba; talán egy csavar, vagy csapszeg, vagy anya, vagy szög, a kocsirúd vasa, vagy kampó, vagy egy szegecs a kerékről, amit először megcsinált a bognár, aztán eltört, aztán megreparálták egy kézi faragású kőrisfaékkel, és a vasdarab sziszegve száll fel a magasba. Átrepül a kertkapu fölött, Istenem, esik, esik lefelé, és esés közben letépi egy repülő hangya szárnyát, és a hangya elveszti az egyensúlyát és úgy repül, mint egy elromlott hangya, s zuhan lefelé a pázsit irányába, Istenem, ott van Joël, Noël és Citroën, a hangya Citroën arcára esik és akkor talán egy kevés lekvárt talál rajta, és megcsípi...

– Citroën, hol vagy?

Klementina kirohant a szobából, és magán kívül, ordibálva futott le a lépcsőn. Az előszobában összefutott a cselédlánnyal.

– Hol vannak? Hol vannak a gyermekeim?

– Hát alusznak – felelte a lány csodálkozva. – Most van a csendespihenőjük.

Hát jó, most nem következett be; de éppúgy be is következhetett volna. Visszament a szobájába. Dobogott a szíve. Roppant veszélyes egyedül kiengedni őket a kertbe. Mindenesetre meg kell nekik tiltani, hogy fölfordítgassák a köveket. Sose lehet tudni, mi minden van egy ilyen kő alatt. Mérges ászkák, halálos csípésű pókok, ismeretlen, egyelőre kezelhetetlen ragályos gyarmati betegségeket hordozó svábbogarak, mérgezett fecskendők, amiket egy gyilkos orvos rejtett oda, amikor a faluba menekült, miután eltett láb alól tizenegy személyt, akiket csalárd módon rávett, hogy az ő javára másítsák meg a végrendeletüket, míg fel nem fedte az ármányt egy titkosszolgálati növendék, egy furcsa, vörhenyes szakállú fiatalember.

Igaz is, mi van Holtottóval? jutott erről eszébe, vagy vice versa. Alig látom. De annyi baj legyen. Azzal az ürüggyel, hogy pszichiáter meg pszichoanalitikus, még beleavatkozna nekem Joël, Noël és Citroën nevelésébe. És milyen jogon, kérdem én. A gyermek az anyáé. Őneki fájt, amikor szülte, úgyhogy övé a gyermek. És nem az apáé. Következésképpen ő szereti, és ezért a gyereknek azt kell csinálnia, amit ő mond neki. Mert ő jobban tudja, hogy mi kell neki, mi a jó neki, mitől marad a lehető legtovább kisgyerek. A kínai nők lába. A kínai nőknek speciális cipőbe bújtatják a lábát. Talán pólyába. Vagy kis satuba. Vagy acélformába. Mindenesetre úgy csinálják, hogy pici maradjon a lábuk. Ugyanezt kéne az egész gyerekkel csinálni. Megakadályozni, hogy megnőjön. Ilyenkor sokkal aranyosabbak. Nincsenek gondjaik. Nincsenek gonosz vágyaik. Majd aztán megnőnek. Kiterjesztik a birodalmukat. Messzebbre akarnak menni. És mennyi új veszély! Ha kimennek a kertből, ezer újabb veszély leselkedik rájuk. Méghogy ezer? Tízezer. A legszűkebben számolva. Mindenáron el kell kerülni, hogy kimenjenek a kertből. Már a kertben is megszámlálhatatlan sok veszélynek vannak kitéve. Hirtelen szél támadhat, letörik egy ág és agyonüti őket. Vagy elered az eső, és ha megizzadnak a lovacskázásban, vagy vonatozásban, vagy a rablópandúrban vagy a tolvajosdiban, vagy más egyéb szokásos játékban, és jön az eső, akkor tüdőgyulladást kapnak, vagy mellhártyagyulladást, vagy vesehártyagyulladást, vagy megfáznak és reumásak lesznek, vagy tífuszosak, vagy skarlátosok, vagy rubeolások, vagy bárányhimlősek, vagy azt az új betegséget kapják meg, aminek még neve sincs. És ha vihar támad. Zivatar. Villámok. Nem tudom, még az is bekövetkezhet, amit mondanak, az a plazma jelenség, annyira ronda neve van, hogy biztos borzasztó, az embernek a miazma jut eszébe róla. Meg annyi egyéb dolog történhet velük. Ha kimennek a kertből, akkor persze még rosszabb. De erre még ne is gondoljunk. Elég most számba venni a kert összes lehetőségeit. És ha majd nagyobbak lesznek, aj, jaj, jaj! Igen, persze, a két legszörnyűségesebb dolog: megnőnek és kimennek a kertből. Mennyi veszélyre kell felkészülni. Igaz, egy anyának mindenre fel kell készülnie. Na de hagyjuk ezt. Ezt majd később átgondolom; nem felejtem el: felnőnek és kimennek. De egyelőre korlátozzuk magunkat a kertre. Csak a kertben iszonyatosan sok baleset történhet. Ó! hát tényleg! az útra szórt murva! Hányszor megmondtam, hogy ostobaság megengedni a gyerekeknek, hogy a murvával játsszanak. És ha lenyelik? Az ember nem is veszi észre rögtön. És három nap múlva kész a vakbélgyulladás. Sürgősen meg kell műteni őket. És ki végzi el a műtétet? Holtottó? Ő nem orvos. A falubeli orvos? Csak állatorvos van. És akkor egész egyszerűen meghalnak. Tengernyi szenvedés után. Lázasak. Kiabálnak. Nem, nem is kiabálnak, csak nyöszörögnek, az még borzasztóbb. És nincs jég. Sehonnan nem lehet jeget szerezni, hogy a hasukra tegyük. Megy, megy föl a lázuk. A higanyszál túlszalad a határon. A hőmérő felrobban. S miközben Joël nézi, hogyan szenved Citroën, egy kis üvegszilánk kiszúrja a szemét. Ömlik a vér. El fogja veszteni a szeme világát. Nincs, aki ápolja. Mindenki Citroën körül foglalatoskodik, aki egyre halkabban nyöszörög. A kavarodást kihasználva Noël kioson a konyhába. A sparhelten víz forr egy nagy vajlingban. Éhes. Feláll egy székre a sparhelt elé. Hogy levegye a lekvárt. De a cselédlány egy icipicit arrébb tette, mert egy repülő porszem megzavarta. Ez nem történne meg, ha egy kicsit rendesebben takarítana. Lehajol. Megcsúszik. Beleesik a vajlingba. Csak egyet tud kiáltani, egyetlenegyet, s már meg is hal, de még gépiesen csapkod, mint a rák, ha elevenen beledobják a forró vízbe. Ugyanolyan veres lesz, mint a rák. És vége. Noël!

Klementina az ajtóhoz rohant. Hívta a cselédlányt.

– Igen, asszonyom.

– Megtiltom, hogy rákot főzzön reggelire.

– De hát nincs is. Dagadó van meg paszuly.

– Akkor is megtiltom.

– Igen, asszonyom.

– És soha többé ne főzzön rákot. Se homárt. Se langusztát.

– Igenis, asszonyom.

Visszament a szobájába. Talán jobb lenne, ha mindent akkor főznének, amikor alszanak, aztán hidegen tálalnák. Hogy soha ne égjen tűz, amikor fönt vannak. A gyufát természetesen gondosan el kell zárni előlük. Ez már megvan. A forralt vizet, amit isznak, majd este forralják, amikor már lefeküdtek. Milyen szerencse, hogy gondolt a vízforralásra. A mikróbák kevésbé virulensek, ha felforralják őket. Igen, viszont mi mindent a szájukba nem vesznek, amikor a kertben vannak. Az a kert. Szinte nem is lenne szabad kiengedni őket. A kert nem is egészségesebb, mint egy szép tiszta szoba. Egy szép tiszta szoba, amit minden nap felmosnak, még jobb is, mint a kert. Igaz, a hideg kövön megfázhatnak. De a kertben is. Annyi léghuzat van. Meg a vizes fű. Egy szép tiszta szoba. Ó! igaz is. Az ablaküveg. Még megvágják magukat. Megvágják a csuklójukon az ütőeret, s mivel butaságot csináltak, nem mernek szólni; folyik, folyik a vér, Citroën pedig halott sápadt lesz. Joël és Noël sír, Citroënnek folyik a vére. Az ajtó kulcsra zárva, mert a felnőttek vásárolni mentek, és Noël megijed a vértől, megpróbál kimászni az ablakon, hogy segítséget hívjon, már áll is fel Joël vállára, de nem tud megkapaszkodni, leesik, és most ő vágja meg az ütőerét, a nyakán; néhány perc alatt elvérzik, kicsiny arca halott fehér. Ez nem lehet, nem, bezárt helyiség nem...

Kiviharzott a szobából, s mint egy őrült, berontott oda, ahol a három kicsi aludt. A zsalugáteren beszűrődő napfény megvilágította a rózsaszínű falakat; csak a három könnyű, egyenletes szuszogás hallatszott. Noël mocorgott és motyogott. Citroën és Joël mosolygott álmában, kifordított tenyérrel, ellazulva, ártatlanul. Klementinának kibírhatatlanul zakatolt a szíve. Kihátrált a szobából és visszament a sajátjába. Most nyitva hagyta az ajtót.

Jó anya vagyok. Mindenre gondolok, ami csak történhet velük. Minden balesetre, ami érheti őket, már előre gondolok. És most nem beszélek azokról a veszélyekről, amiknek majd nagyobb korukban lesznek kitéve. Vagy amikor kimennek a kertből. Nem. Ezeket még tartalékolom. Azt mondtam, hogy majd később gondolok rájuk. Van időm. Van időm. Már így is annyi szerencsétlenség van, amit el kell képzelni. Annyi szerencsétlenség. Szeretem őket, hiszen minden borzalmat elképzelek, ami csak történhet velük. Hogy előre lássam. Hogy megelőzzem. Nem élvezem e véres fantáziaképeket. Akaratlanul jönnek. Ez bizonyítja, hogy ragaszkodom hozzájuk. Felelős vagyok értük. Tőlem függnek. Az én gyermekeim. Mindent el kell követnem, ami csak hatalmamban áll, hogy elhárítsam a rájuk leselkedő szerencsétlenségeket. Drága angyalkáim. Nem tudnak védekezni, nem tudják, mi a jó nekik. Szeretem őket. Az ő érdekükben gondolom végig ezeket a dolgokat. Semmiféle örömöt nem szerez ez nekem. Összeborzongok, ha arra gondolok, hogy mérges bogyókat ehetnek, hogy leülnek a vizes fűbe, fejükre esik egy ág, beleesnek a kútba, lezuhannak a szakadékba, lenyelnek egy kavicsot, megcsípik őket a hangyák, a skarabeuszok, a szeder, a madarak, hogy megszagolhatják a virágokat, és túl erősen beszívják, és egy szirom az orrlyukukba szorul, és eldugítja az orrukat, és felmegy az agyvelejükbe, és meghalnak, olyan picik, beleesnek a kútba, megfulladnak, fejükre esik az ág, kitörik az ablak, a vér, a vér...

Nem bírta tovább. Hangtalanul felállt és beosont a gyerekszobába. Leült egy székre. Ahonnan mindhármukat látta. Álomtalanul aludtak. Lassanként ő is elszunnyadt, görcsösen, nyugtalanul. Néha összerezzent álmában, mint a kutya, ha a falkára gondol.

VII

áprusztus 135

Na végre, mondta Holtottó, ahogy a faluhoz ért, legalább ezredszer jövök ebbe az átkozott porfészekbe, az út már semmi újat nem tud nyújtani nekem. Igaz, nem is akadályoz meg benne, hogy magam nyújtsak új dolgokat magamnak. Ez egyszer viszont valami szórakozásban lesz részünk.

Mindenütt plakátok voltak. Lilával megnyomott fehér plakátok, nyilván sokszorosítógéppel csinálták őket. MA DÉLUTÁN LUXUSELŐADÁS... satöbbi, satöbbi. Az előadásra a parókia mögötti bálteremben kerül sor. Minden jel szerint a plébános rendezte.

A vörös patakon nyoma sem volt a Dicsőságnak. Alighanem messzebb, a kanyar fölött cirkált. A szürke házakból jöttek elő az emberek, ünneplő ruhában, azaz gyászfeketébe ötözve. Az inasok otthon maradtak. Hogy ne szomorkodjanak, előadásnapokon össze-vissza rugdosták őket, így aztán örültek, hogy egész délután egyedül maradhatnak otthon.

Holtottó már töviről hegyire ismerte a falut. Átkelt a főtéren, ahol az öregvásárt szokták tartani, elhaladt az iskola mellett; néhány perc múlva a templom hátába ért, s egy sátornál jegyet vett a plébános egyik kis kóristájától. Drága helyre, hogy jól lásson. Aztán bement a terembe. Előtte is mentek be, utána is jöttek többen. A bejáratnál a második kóristagyerek félbetépte a jegyét, azazhogy teljesen eltépte, s az egyik felét odaadta neki. A harmadik kóristagyerek éppen egy családot ültetett a helyére, Holtottó pedig várta, hogy vele foglalkozzon, ami nem is sokáig váratott magára. A három gyerek gálaruhában feszített, azaz piros szoknya volt rajtuk, kerek kis papi sapka és csipkés ruhácska. A harmadik elvette Holtottótól a jegyét és odavezette a pszichiátert a pódiumülésekhez. A plébános összeszedett a templomból minden székszerű alkalmatosságot; annyi szék volt, hogy el se fért mind, helyenként csak székek voltak, egymásra téve, leülni nem lehetett rájuk; így azonban több jegyet lehetett eladni.

Holtottó elfoglalta a helyét, és nehéz szívvel pofonvágta a borravalóra váró kóristagyereket. Az gyorsan odébbállt, s nem reklamálta a folytatást, ami alighanem egy kiadós nyaklevesből állt volna; Holtottó immár nem szegült szembe nyilvánosan a helyi szokásokkal, bár továbbra is undorodott az efféle eljárásoktól. Kényelmetlenül érezte magát, kínjában az előadás színterét kezdte nézegetni.

A hodály közepén, a négy oldalt fölállított templomi székek közt egy szabályszerű ring emelkedett, négy faragott oszlop között, melyet erős drótkötelek tartottak, köztük bíborszínű bársonykötelek voltak kifeszítve. A két diagonális oszlopra Jézus életének szokásos jelenetei voltak kifaragva: Jézus vakargatja a lábát az út szélén, Jézus benyakal egy liter vörösbort, Jézus pecázik, egyszóval a klasszikus sulpiciusi szentképgyűjtemény fő darabjai. A két másik viszont már eredetibb vonásokat mutatott. A Holtottóhoz legközelebb eső baloldali oszlop önmagában egy háromágú, heggyel felfelé állított szigonyt formázott, s olyan pokoljelenetek voltak ráfaragva, hogy belepirult volna egy dominikánus. Vagy több dominikánus. Vagy akár a jezsuiták tábornoka. Az utolsó, kereszt formájú oszlop szokványosabb módon a plébánost ábrázolta, hátulról, anyaszült meztelenül, amint egy inggombot keresgél az ágya alatt.

Csak jöttek, jöttek befelé az emberek, zajosan tologatták a székeket, akinek nem jutott hely, az káromkodott, hogy minek spórolt annyira, a kóristagyerekek rikácsoltak, az öregek, akiket azért hoztak el, hogy a szünetekben elszórakozzanak velük, hangosan sopánkodtak, ráadásul tömény lábszag volt, egyszóval hamisítatlan vasárnapi hangulat uralkodott. Hirtelen hatalmas harákolás hallatszott, mint amikor egy agyonjátszott lemez elindul, s mennydörgő hangon megszólalt egy hangszóró, mely, mint Holtottó fölfedezte, éppen a ring fölé volt akasztva egy gerendára. Néhány másodperc múlva fel lehetett ismerni a plébános hangját; a csapnivaló hangosítás ellenére is követni lehetett a szónoklatát.

– Ez nem megy így! – bömbölte bevezetés gyanánt.

– Hő! Hő! Hő! – üvöltötte boldogan a tömeg, élvezve az előadást.

– Néhányan közületek piszkos anyagiasságtól és sötét kapzsiságtól vezéreltetve fittyet hánytak a Biblia tanításainak. Olcsó jegyet vettek. Nem fognak leülni! Ez egy Luxuselőadás, Isten jegyében, aki maga a luxus, és aki ezen ünnepi alkalommal nem engedi meg magának azt a luxust, hogy jó jegyet vegyen, az a gonoszakkal együtt örökkön örökké a pokol hitvány tüzén fog pörkölődni, vacak faszéntűzön, tőzegtűzön, füstölgő kákán, ha nem éppen szárított teveszaron.

– Vissza a pénzt! Vissza a pénzt – kiabálták azok, akik nem tudtak leülni.

– Nem kapjátok vissza a pénzeteket. Üljetek le, ahova tudtok, vagy maradjatok állva, Istennek édes mindegy. A székeitekre szántszándékkal raktunk másik székeket, hogy értésetekre adjuk: ezek a helyek ezért a pénzért legfeljebb egy másik széknek jók. Kiabáljatok, tiltakozzatok, Isten luxus és szépség, miért nem vettetek drágább jegyet. Aki óhajtja, fizethet pótdíjat, de a rossz helye akkor is megmarad. A jóvátétel nem jár egyszersmind bűnbocsánattal.

A közönség kezdte megelégelni a plébánost. Holtottó megfordult, mivel nagy recsegést hallott a háta mögött. Meglátta a patkolókovácsot; ott állt az olcsó helyeknél, mindkét kezében egy-egy széket tartott, és egymáshoz csapkodta őket. A második ütésre a székek ripityára törtek, a darabjaikat pedig a kovács a kulisszák, vagyis egy kifeszített függöny felé hajigálta. Ez volt a jel. Akinek rossz jegye volt, mind fölkapta az útban lévő székeket és törni-zúzni kezdte őket. Aki nem volt elég erős hozzá, átadta a patkolókovácsnak.

A nagy zenebonában röpködtek a székdarabok, jó néhány utat talált a két függönyszárny közti résen. Egy jól irányzott dobástól megroggyant a függönytartó rúd. A hangszóróból tovább üvöltött a plébános.

– Nincs jogotok hozzá! A luxus Istene megveti a nyomorult öltözeteteket, a koszos zoknitokat, a sárga foltos gatyátokat, a piszkos gallérotokat meg a lepedékes fogatokat. Isten nem engedi be a Paradicsomba a híg mártásokat, a kopasz nyakú kakasokat, a girhes gebéket, Isten egy óriás ezüst hattyú, Isten gyémántszem egy arany éjjeli edényben, Isten a karátok tobzódása, a nagy szőke misztérium, a malampiai kurtizánok százezer gyűrűje, Isten örök gyertya, melyet bíbor püspök hordoz, Isten a nemesfémben lakozik, a gyöngyöző higanyban, az éteri kristályban. És ha rátok tekint, ti ganéjtúrók, elszégyelli magát...

A tiltott szóra még az ülő nézők is hangosan felhördültek.

– Hagyd abba! Lássuk az előadást!

Záporoztak a székek.

– Szégyelli magát miattatok! Faragatlanok vagytok, koszosak, sötétek, ti világ rongyai, krumplik vagytok az égi veteményeskertben, csalán az édenkertben, ti... ujjajjaj! ujjujjujjujj!

Egy jól irányzott dobás teljesen leszakította a függönyt, és látható lett a plébános, amint klottgatyában ugrándozik a mikrofon előtt, s közben két kézzel fogja a fejét.

– Lássuk, lássuk! – kiáltotta egy emberként a tömeg.

– Jó! Ujjaj! Jó! – kiabálta a plébános. – Tessék! Tessék!

Azonnal elült a lárma. Már majdnem minden széken ültek, a plébános körül pedig sürgölődni kezdtek a kóristagyerekek. Az egyik odatartott neki egy kerek, barna tárgyat, ő meg beledugta a kezét. Majd egy másik ugyanolyanba a másik kezét. Aztán fölvett egy pompázatos citromsárga hálókabátot és sántikálva körbeugrándozott a ringben. Vitte magával a mikrofont is, végül a feje fölé akasztotta egy előre elhelyezett drótra.

– Ma megmérkőzöm – jelentette be minden bevezetés nélkül – itt előttetek, tíz menetben, tízszer három percben, sziklaszilárdan és kőkeményen, az ördöggel!

Hitetlenkedő moraj futott végig a tömegen.

– Ne nevessetek! – üvöltötte a plébános. – Aki nem hiszi, az idenézzen!

Intett, s a kulisszák mögül kidzsoggolt a sekrestyés. Erős kénszag lengte körül.

– Egy héttel ezelőtt – jelentette be a plébános – a következőre jöttem rá: az én sekrestyésem nem más, mint az ördög.

A sekrestyés hanyagul egy jókora lángnyelvet köpött ki a szájából. Hosszú hálóköntöse alól kilátszott a szőrös lába meg a hasított patája.

– Éljenezzük meg! – javasolta a plébános.

Innen-onnan gyér taps hallatszott. A sekrestyés bosszúsnak látszott.

– Mi tetszhet jobban Istennek – bömbölte a plébános –, mint egy remek párviadal, miknek rendezéséhez oly kiválóan értettek a római uralkodók, a luxus legfőbb bajnokai?

– Elég a dumából! – kiabált be valaki. – Vért!

– Jól van – mondta a plébános. – Jó! Ó! Jó! Most már csak egy dolgot mondok: bunkó parasztok vagytok.

Ledobta hálóköntösét; két ringsegédje is volt, két kóristagyerek; a sekrestyésnek egy se. A kóristagyerekek eltették a köpőtálat, a széket meg a törülközőt, a plébános pedig feltette a fogvédőjét. A sekrestyés csak valami varázsigét mondott, mire fekete hálóköntöse magától meggyulladt és piros gőzfelhőben eltűnt róla. Gúnyosan fölnevetett, majd bemelegítésképpen laza árnyékbokszolásba kezdett. A plébános sápadt volt, s keresztet akart vetni.

– Hé, plébános úr, csak semmi mélyütés a kezdés előtt – tiltakozott a sekrestyés.

A harmadik kóristagyerek nagyot ütött kalapáccsal egy rézüstre. A sekrestyés kitáncolt a faragott neptun-szigonyos szorítósarokból a ring közepére. Elégedett "ah!" hallatszott, amikor megszólalt a lekvárfőző gong.

Az ördög azonnal támadásba lendült, rövid jobbhorgokkal próbálkozott, minden harmadik át is törte a plébános védelmét. Ellenfele azonban kitűnő lábmunkát mutatott be, kiszámíthatatlanul kacskaringózott a kacska lábával. A plébános jobb feltartó egyenesekkel igyekezett távol tartani ellenfelét. Amikor pedig az ördög fölemelte a kezét, hogy jobban meg tudja sorozni az oldalát, ballal kétszer egymás után betalált a szíve tájára. A sekrestyés nagyot káromkodott, a tömeg tapsolt. A plébános már ünnepelt, de ekkor egy váratlan jobb felütés úgy telibe találta az állkapcsát, hogy alig kapott levegőt. Aztán az ördög ballal sorozta meg a jobb szemét. Úgy látszik bemutatót óhajtott tartani az összes ütésfajtából. A küzdők testén már vörös foltok kezdtek kiütközni, a plébános lihegett egy kicsit. Amikor az ördög ráakaszkodott, azt találta mondani neki:

– Távozz tőlem!...

Erre a sekrestyés a hasát fogta a röhögéstől, a plébános pedig gyorsan bemázolt neki kettőt a képébe. Kifröccsent a vér. Rögtön ezután megszólalt a gong, s a két ellenfél visszament a maga sarkába. A plébánost azonnal körülvette a három kóristagyerek. A tömeg tapsolt, mert sok volt a vér. Az ördög fölkapott egy benzineskannát, meghúzta, majd akkora lángcsóvát köpött a levegőbe, hogy még a mikrofon zsinórját is megpörkölte egy kicsit. A tömeg még jobban tapsolt. Holtottó úgy vélte, hogy a plébános remekül szerepel, úgy is mint bokszoló és úgy is mint szervező. Különösen az ördög felléptetését találta remek ötletnek.

Közben a kisgyerekek szorgalmasan csutakolták a plébánost. Nem volt valami jó bőrben, nagy foltok virítottak a teste különböző pontjain.

– Második menet! – jelentette be a gongos fiú, s azzal, bang!, belevágott a lekváros üstbe.

A jelek szerint az ördög úgy döntött, hogy idő előtt végez. Támadott, mint az őrült, szusszanásnyi időt sem hagyott a plébánosnak. Jégesőként záporoztak az ütések, ha lehet azt mondani, hogy a jégeső záporozik. A plébános egyfolytában hátrált, sőt kétszer-háromszor fogott is, amit a közönség nagy fujjogással fogadott. Aztán egy pillanatnyi szünetet kihasználva két kézzel megragadta a sekrestyés fejét és jó erősen beletérdelt az orrába. Erre fájdalmában vinnyogva az ördög kezdett hátrálni.

A gyerekek pedig kórusban kiáltották nagy elégedetten:

– Csalás! Éljen a plébános úr!

– Szégyen, gyalázat! – dörzsölgette az orrát az ördög, s minden mozdulata a lehető legkeservesebb fájdalomról tanúskodott.

A plébános elégedetten göcögött; igen ám, de az ördög csak színlelte a dolgot, egyszer csak ráugrott, két iszonyatosat ütött a májába, aztán az állát célozta meg egy felütéssel, amit a plébános véletlenül a bal szemével blokkolt. Nevezett szem becsukódott.

A plébános szerencséjére megszólalt a gong. Többször kilögybölte a száját, és egy nagy nyers bifsztekdarabot tettetett a szemére, közepén egy lyukkal, amin kiláthatott volna, ha a szeme erre képes lett volna. Közben az ördög bohóctréfákkal szórakoztatta a nagyérdeműt: különösen azzal aratott nagy sikert, amikor hirtelen letolta a gatyáját és megmutatta az ülepét az öreg fűszeresnének.

A harmadik menet még baljósabbnak ígérkezett a plébánosra nézve, ám a menet közepe táján, miközben ballal védte magát, jobb kezével egyszer csak meghúzta az álnok módon előkészített mikrofonzsinórt. A hangszóró kiakadt, ráesett a sekrestyés fejére, az meg elnyúlt, mint a gyalogbéka. A plébános nagy peckesen, öklét rázva járt körbe a ringben.

– Technikai K. 0.-val győztem – hangoztatta. – Isten győzött bennem, a luxus és a gazdagság Istene! Ez Isten! Három menetben!

– Oh! Ah! Áh! – szólalt meg valaki a tömegben.

A falu lakói egy pillanatra elnémultak, olyan gyorsan játszódott le minden. Aztán meg tiltakozni kezdtek, mert így drágába jött ki egy perc. Holtottó nyugtalan lett, érezte, hogy mindjárt elszabadul a pokol.

– Vissza a pénzt, plébános úr! – kiabálta a tömeg.

– Nem! – mondta a plébános.

– Vissza a pénzt, plébános úr!

Elrepült egy szék, majd még egy. A plébános kiugrott a ringből. Székeső zúdult rá.

Holtottó kezdte magát átverekedni a kijárat felé, ekkor azonban valaki fültövön vágta. Ösztönösen megfordult és már ütött is vissza. Csak akkor ismerte fel támadóját, amikor öklével éppen kitörte két fogát. Az asztalos volt az, véres szájjal nyúlt el a földön. Holtottó megnézte a kezét, a bütykein két helyen is felhasadt a bőr. Megnyalta. Rossz érzés fogta el. De egy vállrándítással elintézte.

– Mit számít... Ott van a Dicsőság, az majd magára veszi. Különben is el kell mennem hozzá a miatt a pofon miatt, amit a kóristagyereknek adtam.

Még mindig verekedhetnékje volt. Ütött, amerre látott. Ütött, és hatalmasan megkönnyebbült, hogy felnőtteket üt.

VIII

áprusztus 135

Amikor Holtottó benyitott a Dicsősághoz, az éppen öltözni kezdett. Már megfürdött a színarany kádjában, eltette a rongyos munkaruháját, s éppen egy arannyal átszőtt pompás brokát házikabátot öltött magára. Az öreg házban minden aranyból volt, mintha az egészet egyetlen aranyrögből öntötték volna ki. Arannyal voltak tele a ládák, aranyból volt az étkészlet, az asztalok, minden sárgállott és csillogott. Holtottót először még meglepte a látvány, de most már ugyanazzal a közönnyel szemlélte, mint minden mást, ami nem kapcsolódott közvetlenül a mániájához; vagyis jóformán már észre sem vette.

A Dicsőság üdvözölte, és csodálkozott, hogy ilyen állapotban látja.

– Verekedtem – mondta Holtottó. – A plébános előadásán. Mindenki verekedett. Ő is, de tisztességtelenül. Ezért gőzölt be mindenki.

– Jó kifogás – vont vállat a Dicsőság.

– Én... – kezdte Holtottó. – Ööö... Kicsit szégyellem magam; mert én is verekedtem; szóval kihasználtam, hogy úgyis ide jövök, és hoztam pénzt...

Egy marék aranyat nyújtott át.

– No persze... – dünnyögte a Dicsőság keserűen. – Gyorsan beállt a sorba. De igazítsa meg egy kicsit a ruháját. Ne eméssze magát. Én átveszem a szégyenét.

– Köszönöm – mondta Holtottó. – És most mi lenne, ha folytatnánk a kezelést?

A Dicsőság beleszórta az aranyat egy futtatott ezüst tálba, majd szó nélkül hanyatt feküdt egy alacsony ágyon a terem végében. Holtottó odaült mellé.

– Meséljen – biztatta. – Lazítsa el magát, és meséljen. Ott tartottunk, hogy akkor az iskolában, amikor ellopta azt a labdát.

A Dicsőság a szeme elé tette a kezét és elkezdett beszélni.

De Holtottó eleinte nem figyelt oda, hogy mit mond. Más keltette fel az érdeklődését. Amikor az öregúr a homlokára tette a kezét, úgy tűnt neki, de lehet hogy csak érzékcsalódás volt, hogy látja, a tenyerén keresztül látja páciense nyugtalanul cikázó, lázas tekintetét.

IX

áprusztus 136

Azokon a napokon, amikor Holtottó értelmiséginek érezte magát, visszavonult Angel könyvtárába és olvasott. Csak egyetlen könyv volt benne, de az is bőven elég volt, egy kitűnő enciklopédia, mely ábécé- illetve logikai rendben magában foglalt minden alapismeretet, amit csak egy átlagos könyvtárnak tartalmaznia kell, s mindezt egyetlen, ámbátor sajnálatos módon vaskos kötetben.

Többnyire a zászlókat ábrázoló oldalon állt meg, mivel a színek és a kevésbé sűrű szöveg pihenteti és üdíti a szellemet. Balról a tizenegyedikről, egy sötét alapon virító véres fogról most az erdőben nyíló piciny vad jácintok jutottak az eszébe.

X

júlember 1

A három gyerek a kertben játszott, nemigen lehetett látni őket a házból. Úgy választották ki a helyet: megfelelő arányban volt ott kavics, föld, fű és homok. Volt benne árnyékos rész meg napos, száraz meg nedves, kemény meg puha, ásványi meg növényi, eleven meg holt.

Keveset beszéltek. Vaslapátjukkal egy-egy szögletes gödröt ástak maguknak. Ha olykor valami érdekes tárgyba ütköztek, óvatosan kiszedték és a már halomba gyűjtött többi lelethez helyezték.

A századik lapátolásnál Citroën megállt.

– Stop! – mondta.

Joël és Noël engedelmeskedett.

– Van egy zöldem – mondta Citroën.

Egy smaragdosan csillogó apró tárgyat mutatott nekik.

– Itt a fekete – mondta Joël.

– Itt az aranyszínű – mondta Noël.

A három tárgyat háromszög alakban helyezték el. Citroën néhány száraz ágacskával óvatosan egymáshoz kotorta őket. Aztán ki-ki a háromszög egy-egy csúcsához ült, és vártak.

A három tárgy közt hirtelen megnyílt a föld. Megjelent egy icipici fehér kéz, aztán még egy kéz. A két kéz megkapaszkodott a nyílás peremében, s egy tíz centiméter magas, világos kis figura állt talpra a háromszögben. Egy hosszú hajú kislány. Csókokat dobott a három gyereknek, majd táncolni kezdett. Jónéhány percig táncolt, közben nem lépett ki a háromszögből. Aztán egyszer csak abbahagyta, fölnézett az égre, s éppoly gyorsan visszaereszkedett a földbe, ahogy jött. A színes kavicsok helyén három szokványos kis kavics maradt.

Citroën fölkelt és széttúrta az ágacskákat.

– Ebből elég volt – mondta. – Játsszunk mást.

Joël és Noël már ástak is tovább.

– Biztos vagyok benne, hogy találunk még mást is.

Ekkor a lapátja valami keménybe ütközött.

– Egy hatalmas kő – mondta.

– Mutasd! – mondta Citroën.

Szép sárga kő volt, fénylő törésekkel, Citroën megnyalta, hogy tényleg olyan finom-e, amilyennek látszik. Majdnem. Recsegett a föld a foga alatt. De a kő egy repedésében ott lapult egy szintén sárga meztelen csiga. Megnézte.

– Ez nem az – mondta. – Azért megeheted, de ez nem az. A kéktől lehet repülni.

– Van kék is? – kérdezte Noël.

– Igen – felelte Citroën.

Noël megkóstolta a sárgát. Nagyon egészséges volt. Mindenesetre sokkal jobb, mint a föld. Puha. És ragacsos. Szóval jó. Közben Joël befeszítette a lapátja élét egy súlyos kő alá. És kifordította. Két fekete csiga.

Az egyiket odaadta Citroënnek, az érdeklődve megvizsgálta majd továbbadta Noëlnek. Joël közben a sajátját ízlelgette.

– Nem valami jó – húzta el a száját. – Olyan, mint az élesztő.

– Igen – mondta Citroën –, viszont a kék, az jó. Az olyan, mint az ananász.

– Ez igaz? – kérdezte Joël.

– És utána repül az ember – mondta Noël.

– Nem repül rögtön – mondta Citroën. – Előbb gyakorolni kell.

– Mi lenne, ha előbb gyakorolnánk – mondta Noël. – Aztán ha találunk kéket, akkor máris tudnánk repülni.

– Hűha! – ujjongott Joël, aki közben végig ásott – egy szép új magot találtam.

– Mutasd – nyúlt oda Citroën.

Majdnem akkora volt, mint egy dió.

– Ötször rá kell köpni – mondta Citroën –, és akkor kikel.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Joël.

– Biztos – mondta Citroën. – De egy friss levélre kell tenni. Hozz egyet, Joël.

A magból egy parányi, rózsaszín levelű fácska kelt ki. Vékonyka ezüstszál-ágai közt énekesmadarak röpködtek. A legnagyobb is csak akkora volt, mint Joël kisujján a köröm.

XI

júlember 347

Már hat éve, három napja és két órája jöttem ide eltemetkezni erre az átkozott vidékre, gondolta Holtottó, miközben nézte magát a tükörben.

Most közepes hosszúságú volt a szakálla.

XII

júlember 348

Holtottó épp távozni készült, amikor összefutott a folyosón Klementinával. Már szinte sose találkoztak. Hónapok óta. Annyira egybefolytak a napok, annyira sebesen teltek, hogy Holtottó már nem is tudta számon tartani őket.

– Hova megy ebben a ruhában? – tartotta vissza Klementina.

– Ahova szoktam – felelte Holtottó. – Öreg barátomhoz, a Dicsősághoz.

– Továbbra is pszihoanalizálja? – kérdezte Klementina.

– Hmm... igen – felelte Holtottó.

– Jó sokáig tart.

– Teljes körűnek kell lennie.

– Egyre nagyobb a feje – jegyezte meg Klementina.

Holtottó egy kicsit hátrébb húzódott, mert ahogy a nő nagyon közel hajolt hozzá, félreismerhetetlen dögszagot érzett a leheletében.

– Lehetséges – felelte. – Ő viszont egyre átlátszóbb, és kezdek nyugtalankodni miatta.

– Úgy látom, nem teszi magát valami boldoggá a dolog – mondta Klementina. – Pedig milyen sokáig keresgélte a megfelelő alanyt.

– Az összes alanyom sorban kihúzta magát – mondta Holtottó. – Azért fanyalodtam a Dicsőságra, mert csak ő maradt. De bevallhatom, hogy lelki töltete nem a legalkalmasabb a befogadó felvidítására.

– Messze van még tőle?

– Mitől?

– Előrehaladt a pszichoanalízisben?

– Hogy is mondjam, eléggé – felelte Holtottó. – Tulajdonképpen nyugtalanul várom azt a pillanatot, amikor hozzáláthatok a legapróbb részletek megszondázásához. Na de mindez nem érdekes. És magával mi van? Az ebédlőben sem látjuk. Se ebédkor, se vacsorakor.

– A szobámban étkezem – mondta Klementina, hangjában elégedettséggel.

– Vagy úgy! – így Holtottó.

Szemügyre vette a fiatal nő alakját.

– És nem is rossz eredménnyel – tette hozzá keresetlenül.

– Csak annyit eszem, amennyit kell – mondta Klementina.

Holtottó kétségbeesetten próbálta fenntartani a társalgást.

– És a közérzete jó? – kérdezte sután.

– Nem mondhatnám. Igen is meg nem is.

– És mi a baj?

– Az a helyzet – magyarázta Klementina –, hogy félek.

– Mitől?

– A gyerekeim miatt. Éjjel-nappal. Bármi történhet velük. Én meg elképzelem magamban. Ó! a legegyszerűbb dolgokat; nem képtelenségekkel vagy őrültségekkel gyötröm magam; nem, de már a megeshető dolgok legszűkebb listájába is beleőrülök. És nem tudok nem gondolni ezekre. Természetesen azzal nem is számolok, ami a kerten kívül történhet meg velük; eddig szerencsére eszükbe sem jutott kimenni. De egyelőre, ha lehet, el sem megyek idáig, mert beleszédülök.

– De hát semmi sem történik velük – mondta Holtottó. – A gyerekek többé-kevésbé tudatosan felismerik, hogy mi jó nekik, és mi nem, és a legritkább esetben hozzák bajba magukat.

– Gondolja?

– Biztos vagyok benne – mondta Holtottó. – Enélkül most mi sem állnánk itt, maga meg én.

– Ez valamennyire igaz – mondta Klementina. – De ezek a gyerekek annyira mások.

– Igen, igen – ismerte el Holtottó.

– És annyira szeretem őket. Azt hiszem, annyira szeretem őket, hogy mindent végiggondoltam, ami csak megtörténhet velük ebben a házban és ebben a kertben, és már nem is alszom emiatt. El se tudja képzelni, micsoda mennyiségű balesetről van szó. Értse meg, micsoda megpróbáltatás ez egy anyának, aki úgy szereti a gyerekeit, mint én. Csak hát annyi tennivaló van egy ház körül, én meg nem lehetek egész nap a sarkukban, hogy vigyázzak rájuk.

– És a cselédlány?

– Ostoba teremtés – mondta Klementina. – Ha velük van, nagyobb veszélyben vannak, mint nélküle. Nincs benne semmi érzékenység, úgyhogy, ha csak lehet, távol tartom tőlük. A legkisebb kezdeményezésre sem képes. Ha mondjuk a gyerekek egy kicsit mélyebbre leásnak a kertben, és találnak egy kőolajkutat, és az olaj feltör és magával ragadja őket, akkor fogalma sincs róla, mit csináljon. Micsoda félelmeim tudnak lenni! Ó! mennyire szeretem őket!

– Valóban – mondta Holtottó. – Megállapíthatom, hogy a tervezésben egyetlen részlet sem kerüli el a figyelmét.

– És még valami aggaszt – mondta Klementina. – A taníttatásuk. Reszketek, ha arra gondolok, hogy a faluba kell járniuk iskolába. Persze szóba se jön, hogy egyedül menjenek. De nem kísértethetem el őket a cselédlánnyal. Baleset éri őket. Magam megyek; de néha majd maga megy helyettem, ha megígéri, hogy nagyon fog vigyázni. De nem, azt hiszem mégis inkább magam megyek. Nézze, egyelőre úgysem kell nagyon törődnünk a tanulmányaikkal, elvégre még nagyon fiatalok; ha csak rágondolok, hogy kimennek a kertből, annyira elvesztem a fejem, hogy végig sem tudtam még gondolni, mennyi veszélyt rejt ez magában.

– Fogadjon házitanítót – ajánlotta Holtottó.

– Arra is gondoltam – felelte Klementina –, de bevallom, féltékeny vagyok. Buta dolog és pofon egyszerű, de nem bírnám elviselni, hogy máshoz is kötődjenek, mint hozzám. Márpedig ha jó a házitanító, akkor feltétlenül kötődnek hozzá; ha pedig rossz, akkor minek adnám a keze alá a gyerekeimet. Egyébiránt nincs sok bizodalmam az iskolában, de ott legalább tanító van; a házitanító kérdése viszont megoldhatatlannak tűnik számomra.

– A plébános amolyan jó hagyományos házitanító lenne... – kockáztatta meg Holtottó.

– Nem vagyok valami vallásos, és nem látom be, miért kéne azt kívánnom, hogy a gyerekeim azok legyenek.

– Nem hiszem, hogy ez a pap veszélyes lenne rájuk nézve – mondta Holtottó. – Meglehetősen egészséges elképzelése van a vallásról, és nemigen ájtatoskodna.

– A plébános nem állna kötélnek – döntötte el a vitát Klementina –, a probléma pedig úgyis ugyanaz lenne. Ki kell menniük a faluba.

– Hát ha belegondolunk – mondta Holtottó –, végül is egyetlen autó sem jár az úton. Csak nagy néha.

– Épp erről van szó – mondta Klementina. – Annyira ritkán jön autó, hogy az ember már nem is figyel oda, aztán ha jön, annál veszélyesebb. Ha csak rágondolok, beleborzong a lelkem.

– Úgy beszél, mint valami Courts-Mahler-hősnő – mondta Holtottó.

– Ne gúnyolódjon – mondta Klementina. – Nem, igazán nem látok más megoldást, mint hogy magam kísérjem el őket oda is meg vissza. Mit lehet tenni, ha az ember szereti a gyerekeit, ennyi áldozatot meghozhat értük.

– Akkor nem zavarták magát ennyire, amikor otthagyta őket szoptatás nélkül és elment sziklákon mászkálni – jegyezte meg Holtottó.

– Nem emlékszem, hogy ezt tettem volna – mondta Klementina. – Ha viszont ezt tettem, akkor biztos beteg voltam. Mindenesetre nem szép magától, hogy ezt mondja nekem. Tudja, itt arról az időszakról van szó, amikor Angel még itt volt, és a puszta jelenléte is kiborított. De azóta megváltoztak a dolgok, és most már rám hárul a neveltetésük egész felelőssége.

– Nem fél tőle, hogy túlságosan függő viszonyba hozza őket? – kérdezte a pszichiáter kicsit szégyenlősen.

– Hát nem ez a természetes? Ezek a gyerekek jelentenek számomra mindent, csakis őértük élek; úgy van rendjén, hogy a maguk részéről ők is énrám hagyatkozzanak minden körülmények közt.

– Mindennek dacára – mondta Holtottó –, szerintem eltúlozza a veszélyt... mert akármibe bele lehet látni; itt van például... csodálkozom, miért hagyja őket papírt használni; a papír felsértheti a bőrüket, és ki tudja, hátha a csomagoló hölgy egyszerűen úgy mérgezte meg a családját, hogy halálos mennyiségű arzénnel itatta át az első ívet, úgyhogy ez az ív talán meg van mérgezve és veszedelmes... valamelyik kicsije csak hozzányúl, és szörnyet hal... miért nem nyalja ki inkább a feneküket...

Klementina gondolkozott egy kicsit.

– Tudja... – mondta –, az állatok megteszik a kicsinyeiknek... lehet, hogy egy jó anyának is meg kell tennie...

Holtottó ránézett.

– Azt hiszem, maga tényleg szereti őket – mondta igen komolyan. – S végső soron ebben az arzénes történetben nincsen semmi lehetetlen, ha jobban belegondolunk.

– Őrjítő – mondta Klementina megsemmisülve.

Sírni kezdett.

– Nem tudom, mit tegyek... nem tudom, mit tegyek...

– Nyugodjon meg – mondta Holtottó –, segíteni fogok. Rádöbbentem, hogy ez egy nagyon összetett probléma. De biztosan megoldható. Menjen föl és dőljön le.

Klementina távozott.

– Ez igen, ez szenvedély – gondolta Holtottó, ahogy útnak indult.

Szerette volna megtapasztalni. Bár ha megtapasztalni nem tudja, tanulmányozni bármikor tanulmányozhatja.

Közben azonban nem hagyta békén egy homályos gondolat, amit nem tudott megfogalmazni. Egy homályos gondolat. Egy gondolati homály. Mindenesetre érdekes lenne feltérképezni a gyerekek szempontjait is.

De nem sürgette az idő.

XIII

oktember 7

Az anyjuk ablaka előtt játszottak a gyepen. Klementina egyre kevésbé tűrte, hogy messzebb menjenek. Most nézte őket, követte a mozdulataikat, próbált olvasni a tekintetükből. Joël kevésbé élénknek látszott, mint általában, lemaradt a többiektől, éppen csak követte a mozgást. Egyszer csak fölkelt, megtapogatta kis gatyáját és a testvéreire nézett. Azok úgy kezdtek ugrándozni körülötte, mintha valami nagyon mulatságosat mondott volna. Joël megdörzsölte öklével a szemét és sírt, jól lehetett látni.

Klementina kisietett a szobából, leszaladt a lépcsőn és már ott is volt a gyepnél.

– Mi a baj, bogárkám?

– Fáj a hasam! – zokogta Joël.

– Mit ettél? Az az idióta már megint valami nem jót adott neked, szegény angyalkám.

Joël széttett lábbal állt, behúzta a hasát és kitolta a fenekét.

– Becsináltam a nadrágomba! – üvöltötte világfájdalmasan.

Citroën és Noël megvetően néztek rá.

– Csecsemő! – mondta Citroën. – Még mindig becsinál a nadrágjába!

– Ugyan, ugyan! – csitította őket Klementina. – Legyetek kedvesek vele! Nem tehet róla. Gyere, lelkecském, gyere, adok rád szép tiszta nadrágot és kapsz kámforos ópiumtinktúrát.

Citroën és Noël döbbent irigységgel hallgatták.

Joël vidáman ügetett Klementina után, elszállt minden bánata.

– Undorító – mondta Citroën. – Becsinál a nadrágjába és még ő kap lópikulakúrát.

– Igen – helyeselt Noël. – Én is akarok.

– Megpróbálok bekakálni – mondta Citroën.

– Én is – mondta Noël.

Úgy erőlködtek, hogy belelilult az arcuk, de nem jött semmi.

– Nem bírok – mondta Citroën. – Csak egy kis pisi jött.

– Nem baj – mondta Noël –, nem kapunk pikulát. De eldugjuk Joël maciját.

– Micsoda? – kapta fel a fejét Citroën, hogy Noël ilyen hosszú mondatot mondott. – Jó ötlet, de nem szabad, hogy megtalálja.

Noël fájdalmasan összeráncolta a homlokát. Gondolkozott.

Nézett jobbra, nézett balra, hátha megjön az ihlet. Citroën se maradt adósa, lázasan dolgoztatta a neuronjait.

– Odanézz! – kiáltott föl. – Ott!

Egy szabad térség volt arra, ott szokott teregetni a cselédlány egy magas drótra. A drótot tartó fehér pózna tövében pedig jól láthatóan ott állt a hokedli.

– Egy fára dugjuk el – mondta Citroën. – Elvesszük Fehérke hokedliját. Siessünk, amíg vissza nem jön!

Teljes erőből futni kezdtek.

– Na de... – lihegte Noël futás közben – Joël is elveheti...

– Nem – mondta Citroën. – Mi ketten fel bírjuk emelni, de ő egyedül nem, érted.

– Gondolod? – kérdezte Noël.

– Majd meglátod – mondta Citroën.

Odaértek a hokedlihoz. Sokkal nagyobb volt, mint amekkorának messziről látszott.

– Vigyázzunk, nehogy eldőljön – mondta Citroën –, mert akkor nem bírjuk fölállítani.

Húzták-vonták, de alig haladtak vele.

– Hű, de nehéz! – mondta Noël tíz méter után.

– Siess – mondta Citroën. – Mindjárt visszajön a mama.

XIV

– Így ni – mondta Klementina. – Tiszta lesz a baba.

Bedobta a vattát a szemétbe. Joël háttal állt előtte, ő pedig térden állt, éppen végzett a fenéktörléssel. Habozott, majd így szólt:

– Hajolj le, bogárkám.

Joël lehajolt és a combjára könyökölt. Klementina finoman megfogta a fenekét, kicsit széthúzta és elkezdte nyalni. Gondosan. Lelkiismeretesen.

– Mit csinálsz, mama? – csodálkozott Joël.

– Letisztogatlak, drágaságom – mondta Klementina, félbeszakítva munkáját. – Azt akarom, hogy olyan tiszta legyél, mint egy macskabébi, vagy mint egy kutyabébi.

Még csak nem is volt megalázó. Sőt, tulajdonképpen ez a világ legtermészetesebb dolga. Milyen hülye ez a Holtottó! Képtelen felfogni. Pedig ez a legkevesebb. És így legalább biztos lehet benne, hogy többé semmit se kapnak el. Mivel szereti őket, bármit tesz is velük, az csak a javukra válhat. Bármit. Tulajdonképpen tetőtől talpig így kellene letisztogatni őket.

Fölállt, elgondolkozva gombolta be Joël nadrágját. Új horizontok nyíltak meg előtte.

– Menj vissza a testvéreidhez, aranyom – mondta.

Joël szaladt vissza a többiekhez. A lépcső alján megtapogatta a nadrágját a vágásnál, mert egy kicsit nedves volt. Vállat vont.

Klementina visszaballagott a szobájába. Végső soron nem volt valami jóízű. Egy kis bifsztek majd jól jön utána.

Tetőtől talpig így letisztogatni őket. Igen.

Mert, mint már többször gondolt rá, különösképpen veszélyes megfürdetni őket. Egy pillanatnyi figyelmetlenség. Az ember elfordul, például lehajol a szappanért, mert becsúszott a mosdó mögé, és nem lehet kihalászni onnan. És ekkor hihetetlen nyomás keletkezik a vezetékekben, mert hirtelen egy izzó meteor zuhant a tartályba és egész a főcsatornáig hatolt, de nem robbant föl a szédítő sebesség miatt; de amikor beszorul, sisteregve gőzzé változtatja a vizet, és a lökéshullám (milyen szép szó, hogy lökéshullám) nagy sebességgel terjed, és természetesen sokkal több víz folyik, mint az előbb, úgyhogy csak az alatt, míg az ember lehajol a szappanért – egyébként bűn, hogy ilyen szappanokat árulnak; oválisak és se szó, se beszéd kicsúsznak az ember kezéből, és bárhova beeshetnek, sőt, ha a vízbe esnek, akkor egy mikróbát csöppenthetnek a gyerek szemébe. De már jön is az ár, emelkedik a vízszint, a gyerek elveszti a fejét, vizet nyel, fuldoklik – bele lehet halni – szegény kis arca ellilul – megfullad...

Megtörölte vizes homlokát és anélkül, hogy bármit kivett volna a szekrényből, visszacsukta az ajtót. Ágyba. Be az ágyba, rögtön.

XV

Joël kicsit dühösen ment vissza a testvéreihez. Csak ástak, nem szóltak semmit.

– Szerinted találunk kéket? – kérdezte Noël Citroëntől.

Joël kíváncsian fölkapta a fejét.

– Nem – felelte Citroën. – Már mondtam, hogy nagyon ritka. Százmillió közt egyet ha találsz.

– Hülyéskedtek – döntötte el Joël és vadul ásott tovább.

– Kár, hogy megette – mondta Citroën. – Különben lehet, hogy most mi is repülnénk.

– Még szerencse, hogy az övé csinálta – mondta Noël. – Engem nagyon bosszantana, ha az enyém elmenne.

Tüntetően átölelte a plüssmaciját.

– Pici Szaniszlóm – affektálta.

Joël makacsul lefele nézett és nagy elánnal egy kavicstelért ostromolt.

A macira való célzásba beledobbant a szíve. Hol az övé? Nem akarta fölemelni a fejét, de apró tűszúrásokat érzett a szemében.

– Nem látszik valami boldognak – csúfolta Noël.

– Nem ízlett a pikulatúra? – kérdezte gúnyosan Citroën.

Joël nem felelt.

– Még mindig büdös – mondta Noël. – Nem csoda, hogy Müzüge otthagyta.

Joël tudta, hogy ha most válaszolna, akkor remegne a hangja, és azt nem akarta. Alig látta, hogy mit csinál, egyre jobban elhomályosult a szeme, de csak a kavicsra figyelt. És egyszer csak elfelejtette a maciját, a testvéreit, az egész környező világot.

Egy elragadó, hamisítatlan kobaltkék meztelen csiga mászott szép lassan az ő árka alján, egy kavicson. Lélegzetvisszafojtva nézte. Remegő ujjakkal, finoman megfogta és óvatosan a szájához emelte. A testvérei csúfolódása csak valami boldog ködön át jutott el hozzá.

Bekapta a csigát és fölkelt.

– Tudom, hogy ti dugtátok el – mondta határozottan.

– Egyáltalán nem – mondta Citroën. – Magától mászott fel, mert elege lett belőle, hogy az apukája olyan büdös.

– Nem érdekel – mondta Joël. – Megyek, megkeresem.

Hamarosan fölfedezte a fától néhány méterre álló hokedlit, aztán a fát, és rajta Müzügét, amint két ág közt kényelmesen üldögélve egy zöldharkállyal társalog nagy nyugodtan.

Most kell repülni. Elszántan kitárta a karját és csapkodni kezdett. Citroën megmondta.

Amikor a sarka egymagasságba ért Noël orrával, Noël megragadta Citroën karját.

– Talált egyet – suttogta.

– Jó – mondta Citroën. – Ez is azt bizonyítja, hogy igazam volt, látod?

A harkály meg se mozdult, amikor Joël kényelmesen letelepedett a macija mellé és odakiáltott a testvéreinek.

– Na, nem jöttök? – kérdezte gúnyosan.

– Nem – mondta Citroën. – Nincs benne semmi érdekes.

– De, nagyon is érdekes – mondta Joël. – Vagy nem? – fordult a zöldharkályhoz.

– Nagyon érdekes – erősítette meg a harkály. – De, tudjátok, ott az a nőszirmos rész tele van kék csigával.

– És? – fitymálta Citroën. – Úgyis találtam volna. Meg aztán bármikor bekékezhetjük festékkel...

Elindult a nőszirmok felé, nyomában Noëllel. Joël menet közben érte őket utol. Müzügét otthagyta a fán.

– Együnk jó sokat – mondta. – Akkor nagyon magasra tudunk repülni.

– Egy elég – mondta Citroën.

Amikor Klementina kijött, észrevette a hokedlit. Odafutott és megnézte közelebbről. Meglátta a fát. És a fán ücsörgő Müzügét.

A szívéhez kapott, rohant a kertbe, és hangosan kiabálva szólongatta a gyerekeit.

XVI

oktember 8

– Alig merek ellentmondani magának – mondta Holtottó. – De ne hamarkodjuk el a dolgot.

– Ez az egyetlen megoldás – mondta Klementina. – Nézhetjük bárhonnan a kérdést. Nem történt volna meg a dolog, ha nincs ott ez a fa.

– És esetleg nem a hokedli az oka? – próbálkozott Holtottó.

– Természetesen nem lett volna szabad otthagynia azt hokedlit, de ez más kérdés. Meg is lesz büntetve érte azaz idióta, ahogy megérdemli. De nem érti, hogy a nélkül a fa nélkül Citroënnek és Noëlnek sose jutott volna eszébe, hogy elérhetetlen helyre tegyék Joël maciját? Ez a fa az oka mindennek. Egyébként gondoljon csak bele, mi lett volna, ha megpróbál felmászni a macijáért, szegény kis bogárkám.

– Csakhogy – vetette ellen Holtottó – egyes vélemények szerint a gyerekeknek jót tesz a fáramászás.

– De nem az enyémeknek! – csattant fel Klementina. – És annyi minden történhet a fákkal. Sose lehet tudni. A termeszek kirágják a gyökerüket és egyszer csak az ember fejére zuhannak, vagy letörik egy ág és agyonüti az embert, vagy belevág a villám, a szél felszítja a tüzet, befújja a lángokat a gyerekek szobájába és bennégnek!... Nem, egy kertben túl sok veszéllyel járnak a fák. Úgyhogy megkérem, szíveskedjen elmenni a faluba és kérje meg az embereket, hogy vágják ki mindet. A felét magukkal vihetik; a másik felét én tartom meg tüzelőnek.

– Miféle embereket?

– Hát mit tudom én, a fattyazókat, favágókat... Igen, favágókat. Azt kérem magától, hogy kérje meg őket, hogy küldjenek néhány favágót. Ez olyan nagy dolog?

– Ó, nem – mondta Holtottó. – Indulok. Mindenre gondolni kell.

Fölkelt. Elindult.

XVII

Délután megjöttek az emberek. Sok vasszerszámot hoztak, nyársakat, kampókat, kályhákat. Holtottó látta, amikor bementek: éppen sétálásból jött vissza, úgy kellett félrehúzódnia az útjukból. Öten voltak; ezen kívül hoztak két inast, egy csenevész, angolkóros, tízéves forma gyereket, meg egy kicsit idősebbet, akinek a bal szemén fekete kötés volt, s idétlenül ki volt tekeredve a lába.

Az egyik ember odaintett Holtottónak; vele beszélte meg Holtottó a munka árát; végül is megegyeztek a Klementina által javasolt elosztásban: a fa fele a favágóké, a másik a házé. A feldarabolás költségét ezen felül számítják, ha a gazdasszony úgy óhajtja, hogy felvágják és behordják a fát.

Holtottónak nehéz volt a szíve. Érzelmi értéket ugyan nem tulajdonított a fáknak, elvégre érzelmek nélkül, felnőtt korban született, de tisztelte őket feltehetően funkcionális szépségükért és anarchikus egyöntetűségükért. Mivel meghitt viszonyban volt velük, nem érezte szükségét, hogy beszéljen hozzájuk vagy ódákat írjon nekik; de szerette, ahogy zavaros visszfényeket hagy a nap a fényes leveleken, szerette a lombok árnyjátékát, az ágak élő suhogását, s meleg napok utáni estéken a kipárolgásuk illatát. Szerette a sárkányfák hegyes nyelveit, a nagy zömök pálmafák egymásba rakott kelyhekhez hasonlatos törzsét, a sima, zsenge bőrű eukaliptuszokat, amiért olyan suták, mint a nyakigláb kamaszlányok, akik értéktelen megzöldült rézékszerekkel cicomázzák fel magukat ügyetlenül, de előbb még a fejükre borítják a mamájuk parfümös üvegét. Csodálta a fenyőket, melyek látszólag komorak, de ha megcsiklandozza őket az ember, mindjárt szagos gyantalét eresztenek ki magukból, és szerette a nagydarab, csapzott kutyákhoz hasonlatos elfuserált tölgyeket is. Minden fát. Mindegyiknek megvolt a maga egyénisége, erkölcse, mániája, de mindegyik rokonszenves volt. S most Klementina meghökkentő anyai szeretete mindet halálra ítélte.

Az emberek megálltak a gyep közepén és letették a szerszámaikat. Aztán ketten csákányt ragadtak és árkot kezdtek ásni, az inasok pedig nagy kubikuslapáttal kidobálták a fellazított földet. Az árok gyorsan mélyült. Holtottó visszament és gyanakodva nézte, mit csinálnak. Az inasok az árok szélére hányták a földet, majd jól megtaposták, hogy tömör, alacsony fallá keményedjen.

Amikor a munkások úgy ítélték meg, hogy már elég mély az árok, abbahagyták a csákányozást és kimásztak. Lassan mozogtak, s olyanok voltak a barna, földes ruhájukban, mint valami nagy bogarak, amint az ivadékaikat temetik el. Az inasok tovább lapátoltak. És taposták a földet lázasan, verejtékben úszva. A munkások biztatás gyanánt rendszeresen fejbecsapdosták őket. A másik három kubikus, akik közben visszamentek a kapuhoz, most megint megjelentek, egy kézikocsit húztak, melyen jó egyméteres rönkfák voltak. A kezdetleges járművet közvetlenül az árok mellé állították. Majd lerakosgatták a rönkfákat az inasok által előkészített földsáncra, az árokra keresztben. Gondosan egymás mellé helyezték őket, jó szorosan, s két oldalról megütögették nagykalapáccsal, hogy ne maradjon köztük rés. Amikor ily módon befedték az árkot, ezúttal ők ragadtak lapátot és földet hánytak a rönkfákra. Holtottó magához intette az egyik inast.

– Mit csinálnak? – kérdezte tőle, s utálkozását legyőzve jól bokán rúgta.

– Fedezéket – mondta az inas az arcát védve s már futott is vissza a társaihoz. Azoktól szintén kapott néhányat a bokájába.

Aznap nem sütött a nap, fakó, kellemetlen fényt árasztott az ólmos ég. Holtottó kicsit átfázott, de mindent látni akart.

A fedezék elkészült. Az emberek egyesével lementek az egyik végén kialakított lejárón. Mind az öten elfértek benne. Az inasok meg se próbálták követni őket, már tudták, mivel járna az effajta próbálkozás.

Az emberek megint előbújtak. A szerszámhalomból kampókat és nyársakat szedtek ki. A két inas a kályhák körül sürgölődött, teljes erejükből fújták a parazsat. A brigádvezető vezényszavára gyorsan levették a nehéz, izzó bádogserpenyőket és mentek az emberekkel az első fához. Holtottó egyre nyugtalanabb lett. Eszébe jutott az a nap, amikor a szégyentelen csődört feszítették keresztre.

Odatették az első kályhát egy jó tízméteres datolyafa alá, s mindenki beledugta a szerszámát. A második kályhát a mellette lévő eukaliptusz alá helyezték. Az inasok fújni kezdték a parazsat, de most már nagy bőrfújtatókkal, melyekre összezárt lábakkal kellett ugrálni. Közben a brigádvezető óvatosan több helyen is a datolyafa törzsére tapasztotta a fülét. Egyszer csak megállt és vörös jelet mázolt a fa kérgére. A legzömökebb favágó kihúzta a tűzből a nyársát; illetve nem is nyárs volt, inkább acélhegyű szigonyféle, vörös szakálla füstölgött a fojtogató levegőben. Elszántan nekikészült, majd lendületet vett és belevágta a szigonyt a sima törzsbe, éppen a vörös jel közepébe. Az inasok közben már szaladtak is a vaskályhával, s ugyanez játszódott le az eukaliptusznál. Aztán a két szigonyos is futott inaszakadtából, s gyorsan elbújtak a fedezékben. Az inasok a bejáratnál bújtak össze, a kályhák mellett.

A datolyafa lombja megremegett, eleinte alig észrevehetően, majd egyre jobban, Holtottó összeszorította a fogát. Olyan élesen, olyan áthatóan jajdult föl a fa, hogy majdnem befogta a fülét. A datolyafa törzse megrázkódott, s minden rázkódásnál egyre sebesebben jajgatott. A lábánál meghasadt és kinyílt a föld. A lehetetlen hang átfúrta a levegőt, szaggatta az ember dobhártyáját, betöltötte az egész kertet, s mintha visszaverődött volna a felhők alacsony mennyezetéről. Egyszer csak a fa gyökérzete is kiszakadt a földből, s a hosszú, görbe törzs a fedezék felé vágódott. Aztán fel-feldobva magát, a földön pattogva ugrált a fedezék felé, továbbra is elviselhetetlenül visítva. Néhány másodperc múlva Holtottó lába alatt másodszor is megremegett a föld. Most az eukaliptusz dőlt le. Az nem jajgatott; fújtatott, mint egy őrült kovácsfújtató, ezüstös ágaival görcsösen szántotta maga körül a földet, s úgy próbálta a fedezék felé vonszolni magát. Közben a datolyafa elérte a rönkfamennyezet szélét, s görcsösen rángatózva nagyokat döngetett rajta; de a sikító hang halkulni kezdett és egyre lassult és lassult. A törékenyebb eukaliptusz múlt ki előbb, csak a tőrpengéhez hasonló levelei reszkettek még egy kis ideig. Az emberek előjöttek a sáncárokból. A datolyafa még egy utolsót rúgott. De akit megcélzott, az fürgén félreugrott, majd baltával keményen odacsapott neki. Nagy csönd támadt. Csak a szürke törzsön futottak még végig hosszú borzongások. Még mielőtt minden bevégeztetett volna, a favágók már mentek is a következő fákhoz.

Holtottónak földbe gyökerezett a lába, eszeveszetten zúgott a feje, csak nézte őket meredten. Amikor a szigony harmadszor is behatolt a lágy fába, nem bírta tovább, elfordult és futni kezdett a part felé. Futott, futott, körülötte pedig dühös ordítástól és a legyilkoltak fájdalmától reszketett a levegő.

XVIII

oktember 11

Most már csak a csönd maradt. Minden fa a földön hevert, kifordított gyökérrel, s hatalmas lyukak szaggatták föl a földet, mintha a belsejéből bombáztak volna. Kiürült, kiszáradt, nagy, szomorú tályogok. Az öt ember visszament a faluba, a két inasgyerek maradt ott feldarabolni a hullákat és eltakarítani a maradékot.

Holtottó nézte a csatateret. Csak néhány cserje maradt, meg néhány alacsony bokor. Körös-körül semmi sem látszott az ég alatt, s ettől hirtelen az is furcsán csupasz lett és árnyéktalan. Jobb felől egy gallyazókés csattogása hallatszott. Feltűnt a fiatalabbik inas, egy kétszemélyes, hajtás fűrészt vonszolt maga után.

Holtottó sóhajtott egyet és visszament a házba. Fölment a lépcsőn. Az emeleten a gyerekszoba felé indult. Klementina ott ült a gyerekekkel és kötögetett. A szoba végében Noël, Joël és Citroën képeskönyveket nézegettek s közben cukorkát szopogattak. A cukorkás-zacskó ott volt közöttük.

Holtottó belépett.

– Vége – mondta. – Ki vannak vágva.

– Igen? Annál jobb – mondta Klementina. – Mennyivel nyugodtabb leszek!

– S csak úgy üldögélt itten? – kérdezte Holtottó. – Ebben a zajban?

– Nem is figyeltem oda. Gondolom normális, ha a fák zajt csapnak, amikor ledőlnek.

– Persze... – mondta Holtottó.

Ránézett a gyerekekre.

– Benntartja őket? Már három napja ki se tették a lábukat. Most már nincs semmi veszély, higgye el!

– Nem dolgoznak már az emberek? – kérdezte Klementina.

– Már csak fel kell darabolni a fát – mondta Holtottó. – De ha félti őket, én majd vigyázok rájuk. Szerintem levegőzniük kéne egy kicsit.

– Igen! – lelkesedett Citroën. – Elmegyünk veled sétálni!

– Menjünk! – visszhangozta Noël.

– Nagyon vigyázzon rájuk! – rendelkezett Klementina. – Egy pillanatra se vessze őket szem elől. Meghalnék a nyugtalanságtól, ha azt kéne gondolnom, hogy nem felügyel rájuk.

Holtottó kiment a szobából; a kölykök ott ugrándoztak előtte. Mind a négyen lefutottak a lépcsőn.

– Vigyázzon, nehogy beleessenek a gödrökbe! – kiáltott utánuk Klementina. – És hogy ne játsszanak a szerszámokkal!

– Igen, igen! – kiáltott vissza futtában Holtottó.

Ahogy kiértek, Noël és Joël arrafelé kezdtek ügetni, ahonnan a gallyazókés zaja hallatszott. Holtottó ráérősen ballagott utánuk Citroënnel.

A fiatalabbik inas, amelyik még tízéves se volt, egy fenyőt gallyazott. Ütemesen járt föl s alá a késpenge, minden csapásra apró forgácsdarabok pattantak le a fáról, és csikorgó gyantaszag töltötte be a levegőt. Joël kényelmes megfigyelőállást választott magának és megigézve megmerevedett. Noël egy kicsit hátrébb állt meg mellette.

– Hogy hívnak? – kérdezte Noël egy kis idő múlva.

Az inas fölemelte nyomorult ábrázatát.

– Nem tudom – mondta. – Talán Jánosnak.

– János! – ismételte meg Noël.

– Engem Joëlnek hívnak – mondta Joël –, a testvéremet meg Noëlnek.

János nem felelt. Szomorú egyhangúsággal járt tovább kezében a gallyazókés.

– Mit csinálsz, János? – kérdezte az odaérkező Citroën.

– Ezt – felelte János.

Noël fölvett egy forgácsot és megszagolta.

– Érdekes lehet – mondta. – Mindig ezt csinálod?

– Nem – mondta János.

– Idenézz – mondta Citroën. – Tudsz ilyen messzire köpni?

János szenvtelenül nézte. Másfél méter. Ő is megpróbálta, s neki kétszer olyan messzire sikerült.

– Ó! – csodálkozott Noël.

Citroën őszintén csodálta a produkciót.

– Marha messzire köpsz – mondta elismerően.

– A bátyám négyszer ilyen messzire tud – mondta János, mivel otthon nem volt hozzászokva az elismeréshez, s igyekezett a zavaró dicséretet valaki méltóbb személyre hárítani.

– Hát akkor ő is marha messzire tud köpni – mondta Citroën.

Az ágat már csak néhány rost tartotta. A következő csapásra levált, majd a rugalmas gallyaktól még egyszer fölugrott és a másik oldalára borult. János odébb rakta.

– Vigyázz! – szólt rájuk.

– Milyen erős vagy! – mondta Noël.

– Ó, ez semmi – mondta János. – A bátyám sokkal erősebb.

A következő ágat mindazonáltal némi lelkesedéssel kezdte csapkodni, s szép nagy darabokat hasított ki belőle.

– Ezt nézd meg – mondta Citroën Joëlnek.

– Egyetlen csapással majdnem levágja – mondta Noël.

– Igen – mondta Citroën.

– Majdnem – helyesbített Noël. – Azért mégse egyetlen csapással.

– Egyetlen csapással is levágnám, ha akarnám – mondta János.

– Elhiszem – mondta Citroën. – Vágtál már ki fát egyetlen csapással?

– A bátyám már igen – mondta János. – Egy igazi fát.

Láthatóan felélénkült.

– A faluban laksz? – kérdezte Citroën.

– Igen – mondta János.

– Nekünk van egy kertünk – mondta Citroën. – Az nagyon érdekes. Vannak még ilyen erős gyerekek a faluban?

János habozott, de aztán felülkerekedett az igazságérzete.

– Hát van – mondta. – Egy csomó.

– Na de te csak kilencéves vagy, ugye? – kérdezte Noël.

– Tíz – felelte János.

– Szerinted én is tudok majd fákat kivágni, ha tízéves leszek? – kérdezte Citroën.

– Nem tudom – mondta János. – Elég nehéz, ha nem gyakorolja az ember.

– Kölcsönadnád ezt? – kérdezte Citroën.

– Mit? – kérdezte János. – A kacoromat?

– Igen, a kacorodat – ízlelgette a szót Citroën.

– Próbáld meg – mondta nagylelkűen János. – De, tudod, nehéz.

Citroën nagy tisztelettel fölemelte. János eközben egy jó nagyot köpött a tenyerébe. Citroën erre zavarba jött és visszaadta a kést.

– Miért köpsz a tenyeredbe? – kérdezte Noël.

– A férfiak mind ezt csinálják – mondta János. – Kemény lesz tőle a bőrük.

– Szerinted az én kezem is megkeményedne? – kérdezte Citroën. – Lehet, hogy olyan kemény lenne, mint a fa?

– Nem tudom – mondta János.

Folytatta a munkát.

– Ástál már ki otthon a kertben csigákat? – kérdezte Citroën.

János harákolt, s nem feledkezve meg a kérdésről, egy hatalmas zöld csulát köpött ki valóban elképesztő távolságra.

– Hűha! – kiáltott fel Noël. – Láttad?

– Láttam – mondta Citroën.

Kíváncsian leültek a földre.

– A bátyám már talált egy emberi csontot – mondta János. – Ásás közben.

A fiúk most már kevesebb lelkesedéssel hallgatták. Holtottó csak állt és nézte a furcsa négyest. Egy kicsit tanácstalan volt.

XIX

oktember 27

Felriadt álmából. Kopogtak az ajtón. Mielőtt még megszólalhatott volna, már be is jött Klementina.

– Jó reggelt – mondta Klementina révetegen.

Teljesen ki volt borulva.

– Mi történt? – kérdezte Holtottó kíváncsian.

– Semmi! – mondta Klementina. – Ostobaság. Rosszat álmodtam.

– Megint baleset?

– Nem. Kimentek a kertből. Ez a rémálmom.

– Menjen, feküdjön vissza – ült föl Holtottó az ágyában. – Én majd elintézem.

– Mit?

– Ne aggódjon.

Klementina kicsit megnyugodott.

– Azt akarja mondani, hogy tud valamit tenni a biztonságuk érdekében?

– Igen – mondta Holtottó.

Mindig ugyanazok a homályos rémképek gyötrik, gondolta. De most legalább valami konkrét tennivalót kíván tőle.

– Menjen, feküdjön vissza – ismételte meg. – Felöltözöm. Ahogy elintézem a dolgot, rögtön bemegyek magához. Már ugye fölkeltek?

– Ott vannak kint a kertben – mondta Klementina, azzal kiment és becsukta az ajtót.

XX

– Ne úgy – mondta Citroën. – Így.

Lehasalt a fűbe, és kezét-lábát végtelenül finoman mozgatva harminc centiméterre elemelkedett a földtől. Aztán előre siklott és tíz centiméterrel arrébb mesteri légi szaltót hajtott végre.

– Ne túl magasra – figyelmeztette Noël. – Ne menj a bokrok a fölé. Meglátnak.

Joël is megpróbálta, de derékmagasságba érve hirtelen visszaereszkedett.

– Jönnek! – suttogta, ahogy földet ért.

– Ki? – kérdezte Citroën.

– Holtottó bácsi.

– Kavicsozunk – rendelkezett Citroën.

Mindhárman leültek és fogták a kis lapátjukat. Az előrejelzésnek megfelelően pár perc múlva megjelent Holtottó.

– Szerbusz, Holtottó bácsi – köszönt Citroën.

– Szerbusz, bácsi – mondta Joël.

– Szerbusz – mondta Noël. – Ülj ide hozzánk.

– Beszélgetni jöttem – telepedett le Holtottó.

– Miről meséljünk neked? – kérdezte Citroën.

– Hát erről-arról – mondta Holtottó. – Mit csináltatok?

– Kavicsokat keresünk – mondta Citroën.

– Az nagyon érdekes – mondta Holtottó.

– Nagyon érdekes – mondta Noël. – Minden nap ezt játsszuk.

– Nagyon szépeket láttam az úton tegnap a faluba menet – mondta Holtottó –, de persze nem tudtam elhozni őket.

– Ó, nem baj – mondta Joël –, van itt is egy csomó.

– Az igaz – ismerte el Holtottó.

Hallgattak.

– Egy csomó minden egyéb is van az úton – mondta Holtottó ártatlanul.

– Az igaz – mondta Citroën. – Mindenhol van egy csomó dolog. Látjuk a kapun át. Egészen a kanyarig kilátunk az útra.

– Na ez az – mondta Holtottó –, de mi van a kanyar után?

– Hát a kanyar után – mondta Citroën – biztos ugyanaz van.

– Egy kicsit messzebb ott a falu – mondta Holtottó.

– Meg olyan fiúk, mint János – mondta Citroën.

– Igen.

Citroën elhúzta a száját.

– Köpködi a tenyerét – jegyezte meg undorral.

– Dolgozik – mondta Holtottó.

– Aki dolgozik, az mind köpködi a tenyerét?

– Hát persze – mondta Holtottó. – Hogy elhaljon a szőr.

– És játszanak is? – kérdezte Joël. – A falubeli gyerekek.

– Ha eljön a játék ideje, akkor együtt játszanak. De főleg dolgoznak, különben megvernék őket.

– Mi mindig együtt játszunk – mondta Citroën.

– Aztán ott van a mise – mondta Holtottó.

– Mi az a mise? – kérdezte Noël.

– Hát az olyan, hogy egy csomó ember van egy teremben, egy nagyteremben, aztán ott van a plébános úr, aki szép hímzett ruhákat hord, és beszél az embereknek, azok meg köveket hajigálnak a pofájába.

– Csúnya szavakat használsz – jegyezte meg Joël.

– Ennyi az egész? – kérdezte Citroën.

– Attól függ – felelte Holtottó. – Tegnap délután például nagyon szép kis előadást rendezett a plébános. Verekedett a sekrestyéssel, színpadon, bokszkesztyűben, és ököllel ütötték egymást, és a végén mindenki verekedett a teremben.

– Te is?

– Persze.

– Mi az a színpad? – érdeklődött Joël.

– Az olyan padlóféle, ami fel van emelve, hogy mindenki lássa. Az emberek meg székeken ülnek körülötte.

Citroën elgondolkodott.

– És a faluban csinálnak mást is, vagy mindig csak verekednek? – kérdezte.

Holtottó elbizonytalanodott.

– Hát, végül is – mondta – tulajdonképpen nem.

– Akkor nekem az a véleményem – mondta Citroën –, hogy sokkal jobb nekünk itt a kertben.

Holtottó most már nem habozott.

– Ezek szerint nincs is kedvetek kimenni? – kérdezte.

– Egyáltalán nincs – mondta Citroën. – Már kint vagyunk. Meg mi nem szoktunk verekedni. Más dolgunk van.

– Mi? – kérdezte Holtottó.

– Háát...

Citroën a testvéreire nézett.

– Kavicsokat gyűjtünk – mondta végül.

Megint lapátolni kezdtek, nyíltan Holtottó tudtára adva, hogy jelenléte immár nem kívánatos. Holtottó fölállt.

– Nem zavar benneteket, hogy nincsenek már fák? – kérdezte távozóban.

– Hát szépek voltak – mondta Citroën –, de majd újranőnek.

– És fára mászni?

Citroën nem szólt semmit. Noël válaszolt helyette.

– A fáramászásból – mondta – mi már kinőttünk.

Holtottó zavartan távozott, vissza se fordult. Pedig ha visszafordul, látja, hogy három kis árny egyetlen lendülettel felszökken a magasba, és elbújnak egy felhő mögé, hogy jól kinevessék magukat. Mert a felnőttek tényleg olyan ostobaságokat szoktak kérdezni.

XXI

oktember 28

Holtottó nagy léptekkel jött visszafelé, a szakálla most keskeny volt, a háta meggörbült, tekintetét mereven lefelé szegezte. Figyelemreméltó átlátszóságra tett szert, de csak annál anyagszerűbbnek érezte magát. Az analízisben előre haladtak, egymást követték az ülések; több már aligha lesz. Holtottó nyugtalanul töprengett. Mi lesz ennek a vége? Hiába csinálta, hiába mondta, hiába szedett ki mindent a Dicsőságból, lelkileg semmi pluszt sem szerzett tőle. Élni csak a saját emlékei és tapasztalatai élnek benne. A Dicsőság élményeit nem tudta feldolgozni. Mindet semmiképp.

Elég, elég, gondolta. A természet friss és üde, jóllehet már végére jár az esztendő. Oktember, oktember, jobb szeretlek, mint a tengerben fürdő többi hónapot, illatozó, érett oktember, a megfeketedő, kemény faleveleidet, a pirosló szedertüskéidet, a szaladó felhőidet, amint elnyúlnak a láthatár szélén, az öreg mézszínű szalmádat, és mindent, de hiszen ez szép, a föld puha, barna és meleg, mit nyugtalankodom, micsoda ostobaság, úgyis minden leülepszik. Jaj, de hosszú ez az út!

Feje fölött bajbaránok húztak el, nyilván délre szálltak, s föl kellett néznie, mondta neki a füle. Milyen furcsa szokás, hogy akkordban énekelnek: az élen repülők adják a basszust, a középsők a tonikát, a többiek szépen elosztják egymás közt a dominánst meg a szeptimet, néhányan pedig még díszítőhangokat, sőt alterációkat is megkockáztatnak. És mindnyájan egyszerre, mégis szabálytalan időközönként szólalnak meg.

A bajbaránok szokásai, gondolta Holtottó. Ki fog tanulmányozni benneteket? És ki tudja majd leírni a szokásaitokat? Egy nagy könyv kellene, krétázott papírral, a legjobb állatrajzolók kezétől származó színes rézkarcokkal. Bajbaránok, bajbaránok, miért nem merül el senki az életetekben? De jaj, aki csak egyet is elfogott, koromszínű, piros begyű, holdszemű, cincogó bajbaránt. Elpusztultok, ha csak egy pillanatra is megérintik megérinthetetlen tollaitokat, egy fuvallattól is elpusztultok, ha túl sokáig néznek rátok, ha nevetnek, miközben rátok néznek, ha hátat fordítanak nektek, ha leveszi a kalapját az ember, ha késik az alkonyat, ha túl korán köszönt be az est. Finom, szelíd bajbaránok, a szívetek kitölti egész bensőtöket, mindent, ami más lényeknél szokványos szervek székhelye.

Talán mások nem is látják úgy a bajbaránokat, mint én, gondolta Holtottó, talán magam sem látom őket úgy, ahogy állítom, de annyi bizonyos, hogy még ha nem látjuk is őket, akkor is úgy kell tennünk, mintha látnánk. Egyébiránt annyira láthatók, hogy nevetséges lenne elmulasztanunk őket.

Az viszont biztos, hogy egyre kevésbé látom az utat. Mert túlságosan ismerem. Pedig állítólag elsősorban azt találjuk szépnek, amit jól ismerünk. Hát én aligha. Illetve talán azért, mert mivel ismerem, mást tudok belelátni. Bajbaránokat. Úgyhogy helyesbítsünk: azt találjuk szépnek, ami már annyira közömbös a számunkra, hogy képesek vagyunk azt belelátni, amit csak akarunk. Lehet, hogy helytelenül járok el, amikor mindezt többes szám első személybe teszem. Állítsuk vissza az egyes számot: azt találom... (lásd fent).

Hűha, gondolta Holtottó, milyen különösen mély és kifinomult lettem hirtelen. Ki hinné, ki hinné? Egyébiránt ez utóbbi definíció abnormális józan észről tanúskodik. És semmi sem oly költői, mint a józan ész.

A bajbaránok hol elhúztak, hol visszajöttek, a legváratlanabb pillanatokban változtattak irányt, kecses ábrákat rajzolva az égre, melyek közt a retinára rajzolódó kép hosszabb megőrzésével felismerhető lett volna a Descartes-i lóhere s még sok egyéb szórakoztató görbe, köztük a legszívhezszólóbb is, melyet mindközönségesen csak szívgörbének neveznek.

Holtottó még mindig a bajbaránokat nézte. Egyre magasabbra repültek, széles spirálvonalban szálltak fölfelé, mígnem teljesen elmosódtak a körvonalaik. Már csak szeszélyesen elrendezett, közös akarattól vezérelt apró fekete pontocskák látszottak. Amikor elhaladtak a nap előtt, hunyorogva nézett utánuk.

Egyszer csak a tenger felé három, valamivel nagyobb madarat vett észre, olyan gyorsan repültek, hogy nem tudta megállapítani, mifélék. Ellenzőt csinált a kezéből, hátha úgy jobban látja őket. De a három szárnyas már elrepült. Egy távoli szikla mögül bukkantak fel újra, könyörtelen ívben felvágtak a magasba, szorosan egymás nyomában, továbbra is rémítő tempóban. Olyan gyorsan csapkodtak a szárnyukkal, hogy nem tudta azonosítani őket – három hosszúkás, orsószerű, csaknem egyforma alak.

A három madár a bajbaránok után eredt. Holtottó megállt, úgy nézte őket. Kicsit gyorsan vert a szíve – megmagyarázhatatlan érzés fogta el. Talán az újonnan érkezők könnyedségétől és eleganciájától – talán attól félt, hogy megtámadják a bajbaránokat – talán attól az összehangoltságtól, amit a tökéletesen egyidejű mozgásuk sugallt.

Meredek szögben szálltak fölfelé, egy képzeletbeli légi síkon, lélegzetelállító gyorsasággal. A fecskék sem tudnák követni őket, gondolta Holtottó. És igen nagy madarak lehetnek. Mivel nem tudta pontosan, milyen messzire lehettek, amikor először vette őket észre, még csak megközelítőleg sem tudta megbecsülni a nagyságukat, de összehasonlíthatatlanul tisztábban rajzolódtak ki az égen, mint a bajbaránok, melyek már csaknem belevesztek a messzeségbe, gombostűfejek az ég szürke bársonyán.

XXII

oktember 28

Rövidülnek a napok, gondolta Klementina. Rövidülnek a napok, tél és tavasz vetíti előre árnyékát. Végtelen sok a veszély ebben az évszakban, végtelen sok az új veszély, amit már nyáron is rettegve sejt az ember, de részleteiben csak akkor lát meg pontosan, amikor már rövidülnek a napok, amikor elszállnak a levelek, amikor meleg ázott kutya szaga van a földnek. Ködszitálós hideg hónap, Novuár. Sok kárt tehet az eső, elmoshatja a földeket, a földhöz futó növényeket, földönfutóvá teheti a mosómedvéket. Hirtelen fagyok is jöhetnek, és Citroën dupla légcső- és tüdőgyulladást kap, s már köhög is és vért köp, nyugtalan édesanyja, aki ott ül az ágyánál, csak nézi-nézi szánalmasan lesoványodott kis arcát, a többiek pedig, kihasználva, hogy felügyelet nélkül maradnak, nem húznak magas szárú cipőt és úgy mennek ki az esőbe, és ők is megfáznak, mindegyik más és más fajta betegséget kap el, lehetetlenség mind a hármat egyszerre ápolni, az embernek elkopik a lába, ahogy egyik szobából a másikba szaladgál, de még a csonkjain is, a vérző csonkjain, melyekből bugyogva dől a piros vér a hideg kövezetre, egyik ágytól a másikig futkos tálcákkal és orvosságokkal; és a három szoba mikróbái, ahogy ott lebegnek a levegőben, hirtelen egyesülnek, és a hármas kombinációból egy iszonytató hibrid keletkezik, egy szörnyűséges króba, akkora, hogy szabad szemmel is látható, és az a sajátos tulajdonsága, hogy megduzzasztja a lágy nyirokcsomókat, és borzasztó, petyhüdt füzérek lesznek a fekvő gyerekek ízületein, s már fakadnak is ki a feszülő mirigyek, és a sebekből dőlnek kifelé a mikróbák, igen, lám, lám, mi mindent okozhat az eső, az oktemberi szürke eső és jön nyomában a novuári szél, jaj! a szél, most már nem törhet le súlyos ágakat, hogy az ártatlanok fejére ejtse őket. De mi van, ha a szél is bosszút áll, és korbácsolja a tengert iszonytató erejével, és csak száll és száll föl a vízpára az elázott sziklákra; egy páraszemcsére felkapaszkodik egy állatka, egy parányi kis kagyló. Joël nézi a hullámokat, és (ó, semmiség! éppen csak egy kis horzsolás), a kagyló beleesik a szemébe. Már ki is esett, megdörzsöli a szemét az ingujjával, semmi baja, csak egy észrevehetetlen kis karcolás; és napról napra nő a hasadás, és Joël szeme, Istenem, az a szembogár már olyan, mint az öregeké, akik túl sokat néztek tűzbe, megsavósodott tojásfehérje – a másik szem pedig, melyet már szintén kikezdett az alattomos kór, az égre veti fakó tekintetét; Joël, Istenem, megvakult... és csak jön, jön föl a vízpára, és a föld, mint a cukor, felpuhul a tajtékköpönyeg alatt, és olvad, olvad és összeomlik és folyni kezd, és Citroën és Noël, Istenem, mint hideg láva, magával ragadja őket az elolvadt föld, könnyű gyerektestük egy pillanatig még a piszkosfekete felszínen lebeg, aztán elmerülnek, és a föld, jaj! betömi a szájukat a föld; kiabáljatok, kiabáljatok, hogy tudják meg, hogy jöjjenek!...

Zengett a ház Klementina üvöltésétől. De nem válaszolt senki, miközben fejvesztve rohant le a lépcsőn a kertbe és zokogva szólongatta a gyerekeit. Csak a fakó szürke idő volt ott meg a hullámok távoli mormogása. Kétségbeesve kiszaladt a partra. Aztán arra gondolt, hogy talán még alszanak és rohanni kezdett a ház felé, de félúton eszébe ötlött valami, letért a kúthoz és ellenőrizte a nehéz tölgyfa fedelet. Tántorogva, levegő után kapkodva futott tovább, föl a lépcsőn, végig a szobákon, a pincétől a padlásig, majd vissza. S csak szólongatta őket, a nagy izgalomtól egyre rekedtebben. Aztán egy végső sugallatra a kapu felé iramodott. Nyitva volt. Futni kezdett az úton. Ötven méterrel arrébb meglátta Holtottót, aki a faluból jött visszafelé, lassan lépdelve, felfelé bámulva, elmerülve a madarak szemlélésében.

Nyakon ragadta.

– Hol vannak? Hol vannak?

Holtottó felriadt, erre végképp nem számított.

– Kik? – kérdezte vaksin, megpróbálva betájolni Klementinát.

Elvakult a fénytől, táncoltak a szemei.

– A gyerekek! Nyitva van a kapu! Ki nyitotta ki? És elmentek!

– Ugyan, dehogy mentek el – mondta Holtottó. – A kaput én nyitottam ki, amikor elmentem. Ha kimentek volna, láttam volna őket.

– Szóval maga volt! – lihegte Klementina. – Szerencsétlen! Hát akkor magának köszönhetjük, hogy elvesztek!

– De hát fütyülnek rá! – tiltakozott Holtottó. – Kérdezze meg tőlük maga is, egyáltalán semmi kedvük sincs kimenni a kertből.

– Ezt ők mondták magának! De ha azt hiszi, hogy nem elég értelmesek hozzá, hogy lóvá tegyék magát!... Jöjjön! Fussunk!...

– Mindenütt megnézte? – húzta vissza a kabátjánál fogva Holtottó.

Őt is kezdte magával ragadni az izgalom.

– Mindenütt – zokogta Klementina. – Még a kútban is.

– Hát ez kínos – mondta Holtottó.

Gépiesen még egyszer fölnézett. A három fekete madár abbahagyta a bajbaránokkal való játszadozást, s bukórepülésben siklottak a föld felé. Egy röpke pillanatra felsejlett előtte az igazság. De rögtön utána el is vetette – merő képzelődés, esztelenség – hol lehetnek? Közben azonban követte a röptüket; a parti sziklák hajlata mögött tűntek el.

– Mindenütt megnézte? – húzta vissza a kabátjánál fogva Holtottó.

Ő kezdettel elsőnek futni. Klementina zokogva lihegett a nyomában, arra azonban időt szakított, hogy becsukja maga után a kertkaput. Amikor a házhoz értek, Citroën lefelé sétált a lépcsőn. Klementina vadállatként vetette rá magát. Holtottó egy kicsit meghatódva, diszkréten nézte. Klementina összefüggéstelenül dadogott, ölelgette, faggatta a gyereket.

– A padláson voltam Joëllel meg Noëllel – magyarázta Citroën, amikor szóhoz jutott. – Régi könyveket nézegettünk.

Noël és Joël is lejöttek. Fel voltak pezsdülve, kipirult az arcuk – szabadságillat lengte körül őket. Amikor Noël gyorsan visszatuszkolt a zsebébe egy kilógó felhőfoszlányt, Joël jót mosolygott testvére szeleburdiságán.

Klementina egészen estig nem tágított mellőlük, kényeztette, simogatta, könnyeiben fürdette őket, minta valami Molochtól szabadultak volna meg éppen. Betakargatta őket kék ágyacskájukban, és csak akkor távozott, amikor már szépen elaludtak. Akkor felment az emeletre és bekopogott Holtottóhoz. Egy negyed óráig beszélt. Holtottó megértően bólogatott. Amikor Klementina távozott tőle, hajnalra állította be az ébresztőórát. Holnap bemegy a faluba és kihívja a munkásokat.

XXIII

novuár 67

– Gyere, nézzük meg – mondta Citroën Joëlnek.

Ő figyelt fel először a kertkapu felől jövő zajokra.

– Nincs kedvem odamenni – mondta Joël. – Mama nem fog örülni neki és megint sírni fog.

Citroën megpróbálta megingatni.

– Nem kockáztatsz semmit – mondta.

– De igen – felelte Joël. – Ha sír, akkor összecsókol a nedves arcával. És az undorító. És meleg.

– Engem nem zavar – mondta Noël.

– Na de mit csinálhat velünk? – próbálkozott tovább Citroën.

– Nem akarok fájdalmat okozni neki – mondta Joël.

– Semmi fájdalmat nem okozol neki – mondta Citroën –, direkt szeret sírni és ölelgetni meg csókolgatni minket.

Azzal összekapaszkodtak s már indultak is Noëllel. Joël csak nézett utánuk. Hm. Klementina megtiltotta, hogy odamenjenek a munkásokhoz, amíg dolgoznak. Igaz.

De ilyenkor általában főz, és a nagy zajban, láboscsörömpölésben nem tud máshova fülelni; és különben sincs abban semmi rossz, hogy odamegy az ember a munkásokhoz, ha egyszer nem is beszél velük. Vajon miben sántikál Noël meg Citroën?

Joël futni kezdett, hogy utolérje a többieket, de olyan gyorsan, hogy megcsúszott a murván és majdnem elesett. Visszanyerte az egyensúlyát és futott tovább. Jót mulatott magán. Tessék, lassanként már nem is tud járni.

Citroën meg Noël csak állt és nézett, mert egy méterre tőlük ott kellett volna lennie a kert falának meg a nagy aranykapunak. De nem volt ott. Csak álltak és néztek csodálkozva a semmire.

– Hol van? – kérdezte Noël. – Hol van a fal?

– Nem tudom – motyogta Citroën.

Semmi. Fénylő üresség. Olyan tisztán, élesen rajzolódott ki előttük a semmi, mintha borotvával vágták volna el. Az ég magasabb lett. Joël kíváncsian odament Noëlhez.

– Mi történt? – kérdezte Citroën. – Mit csináltak ezek? Nincs színe. Nem fehér. Nem is fekete, de akkor miből van?

Előre lépett.

– Ne nyúlj hozzá – mondta Noël. – Ne nyúlj hozzá, Citroën.

Citroën némi habozás után kinyújtotta a kezét, de visszahúzta, mielőtt még elérte volna a semmit.

– Nem merem – mondta.

– Semmit nem lehet látni ott, ahol a kapu volt – mondta Joël. – Emlékszel, ki lehetett látni az útra meg a szántóföld sarkára. Most meg nincs ott semmi.

– Olyan, mintha csukva lenne a szemünk – mondta Citroën. – Pedig nyitva van a szemünk, és csak a kertet látjuk.

– Olyan, mintha a kert volna a szemünk – mondta Noël –, s ez meg itt a szemhéjunk. Nem fekete és nem is fehér, semmi színe, egyszerűen semmi. Semmi-fal.

– Igen – mondta Citroën – biztos erről van szó. A semmiből épített falat, hogy ne legyen kedvünk kimenni a kertből. Így hát ami nem a kert, az semmi, és nem is lehet odamenni.

– Na de most már nincsen semmi más? – csodálkozott Noël. – Csak az ég?

– Az is elég – mondta Citroën.

– Nem gondoltam volna, hogy már befejezték – mondta Joël. – Hallottuk, ahogy kalapálnak meg beszélnek. Azt hittem, hogy azt nézzük meg, hogyan dolgoznak. Engem ez nem érdekel. Megyek a mamához.

– Hátha nem is fejezték be a falat? – jutott Noël eszébe.

– Nézzük meg – mondta Citroën.

Noël és Citroën faképnél hagyták a testvérüket és elindultak azon az ösvényen, amely ott haladt a fal mentén, amikor még volt fal, s amely most új, zárt világuk határútját jelentette. Igen gyorsan repültek, a talaj mentén, az alacsony ágak alatt suhanva.

Amikor a tenger felőli részhez érkeztek, Citroën hirtelen megállt. Ott volt előttük az eredeti fal egy hosszú darabja, terméskövekkel, kúszónövényekkel, melyek bogárzümmögéstől hangos zöld koronával övezték a cserép sisakfedelet.

– A fal! – mondta Citroën.

– Hű! Nézd – mondta Noël. – Eltűnt a teteje!

A fal teteje lassan tünedezett, mintha valaki sorban varázsolta volna le a köveket.

– Kívülről bontják – mondta Citroën. – Most szedik le kívülről az utolsó darabot. Többé nem látjuk.

– Megnézhetjük a túloldalról, ha akarjuk – mondta Noël.

– Á, semmi szükségünk rá, hogy lássuk. Nekünk most már úgyis sokkal jobb a madarakkal.

Noël nem szólt semmit. Egyetértettek, a dolog nem igényelt kommentárt. A fal alja is átadta helyét a láthatatlannak. Hallották a brigádvezető utasításait, aztán kalapácsolást, aztán a süket csendet.

Sietős léptek hallatszottak az útról. Citroën megfordult. Klementina jött Joëllel.

– Citroën, Noël, gyertek, kicsikéim. Mama finom sütit csinált uzsira. Gyertek, gyertek! Aki először puszilja meg a mamát, az kapja a legnagyobb szeletet.

Citroën ottmaradt az úton. Noël rákacsintott, s azzal félelmet színlelve Klementina karjába vetette magát. Klementina magához ölelte.

– Mi van, picinyem? De szomorú a baba! Mi a bibi?

– Félek – nyafogta Noël. – Nincs meg a fal.

Citroën jót mulatott magában. Micsoda komédiás a testvére!

– Nincsen semmi baj – nyugtatta Joël cukorkát szopogatva. – Én nem félek. Ez itten egy másik fal, csak szebb, mint a régi, hogy jobban érezzük magunkat a kertben.

– Drágám! – ölelte meg szenvedélyesen Klementina Noëlt. – Hát azt hitted, hogy a mama képes lenne olyat csinálni, amitől te félsz? Na gyertek szépen uzsonnázni.

Rámosolygott Citroënre. Citroën látta, hogy remeg a szája, és megrázta a fejét. Amikor pedig sírni kezdett, csak nézte kíváncsian. Aztán vállat vont és mégis odament hozzá. Klementina görcsösen magához szorította.

– Csúnya! – mondta Joël. – Megint megríkattad a mamát.

Azzal jó erősen oldalba vágta a könyökével.

– Nem igaz – mondta Klementina a könnyeit nyeldesve. – Nem is csúnya. Ti mindnyájan kedves fiúk vagytok és ti vagytok az én három kiscsibém. Na jól, van, gyertek, nézzük meg azt a szép sütit. Menjünk!

Joël futni kezdett, Noël meg utána. Klementina kézen fogta Citroënt és úgy húzta magával. Citroën keményen nézett; nem szerette, ha görcsösen fogják a csuklóját; kényelmetlenül érezte magát tőle. A könnyeket se szerette. Valamiféle szánalomból mégis odasimult az anyjához, de szégyellte magát e szánalomért, olyasfajta zavart érzett miatta, mint amikor egyszer kopogtatás nélkül nyitott be a cselédlány szobájába, és az ott állt meztelenül egy lavór előtt, kezében vörös törülközővel, és csupa szőr volt a hasa.

XXIV

decius 79

Már nincsenek fák, gondolta Klementina. Nincsenek fák, elsőrangú a kapu. Ez két dolog. Két apróság, de lehetséges következményekben gazdag apróság. A legkülönbözőbb fajta balesetek tetemes hányada ezennel száműzetett az esetleges halál birodalmába. Szépek, nőnek, egészségesek. Hála a vízforralásnak, az ezernyi elővigyázatossági intézkedésnek. Hogy is nézhetnének ki rosszul, ha egyszer magamnak tartom meg a rosszat? De egy pillanatra sem szabad lazítani. Éberség. Éberség. Annyi veszély van még! A magasság és a tér veszélye kiküszöbölve, de ott a föld. A föld. Rothadás, mikróbák, piszok, minden a földből jön. El kell szigetelni a földet. Össze kell kötni a falakat szintén veszély-át-nem-eresztő padlóval. Ezek a csodás hiány-falak, nem ütheti meg az ember magát bennük, mégis ideális módon határolnak. Eszményi tisztasággal. Hasonló föld kell, földet megsemmisítő föld. Csak az ég marad nekik, hogy nézzék... de az égnek oly kicsi a jelentősége. Igaz, sok szerencsétlenség szakadhat rájuk a magasból. De jóllehet nem szándékozunk lekicsinyelni az égi veszélyek irtóztató voltát, elfogadhatjuk – és nem hiszem, hogy rossz anya volnék, ha elfogadnám – óh! tisztán elméletileg – , hogy veszélyességi sorrendben az ég áll az utolsó helyen. Csakhogy a föld.

Kövezzem fel a kertet? Keramitlapokkal? Esetleg fehérrel? Na de a nap visszaverődik a szegény szemükbe; hirtelen tűzni kezd a nap; egy átlátszó felhő halad el előtte; szerencsétlen módon a felhő lencse alakú – olyan mint egy nagyító – és a fénynyaláb a kertre összpontosul; a fehér járólapok sosem sejtett erővel verik vissza a fényt, rá a gyerekekre – felemelik piciny kezecskéiket, próbálják védeni a szemüket – de lám, megtántorodnak, elvakítja őket a könyörtelen energia – a földre zuhannak, nem látnak... Add, Uram, hogy essen az eső... Fekete járólapokat teszek, Uram, fekete járólapokat – csak hát a kő olyan kemény, ha elvesztik az egyensúlyukat – megcsúsznak a vizes kövön, egy rossz mozdulat – s kész a baj, Noël ott marad. Szerencsétlen módon senki sem látta, hogy elesett; láthatatlan törés húzódik a szép finom haja alatt – a testvérei azonban nem vigyáznak rá jobban, mint szoktak – aztán egyszer csak félrebeszél – mitől? – elfelejtették, az orvos nem tudja, és hirtelen felhasad a koponyája, a törés megnagyobbodott, s mint egy lábosfedő, leválik a feje teteje – és egy szőrös szörnyeteg jön ki belőle. Nem! nem! nem lehet igaz, el ne ess, Noël... vigyázz!... Hol van?... Alszanak – itt, mellettem, alszanak. Hallom, ahogy alszanak a kis ágyaikban... még felébresztem őket, vigyázat, semmi zaj – vigyázat!... de mindez nem következne be, ha a föld puha lenne és lágy, mint egy gumiszőnyeg – ez kell nekik nyilván, gumi, az az, az a jó, az egész kertet gumival bevonni, mint valami szőnyeggel – na de a tűz – a gumi meggyulad – ragacsos lesz, beleragad a lábuk – és a füst megfojtja őket – elég, nem akarom, ez nem jó, ez lehetetlen – hiba volt jobbat keresnem – olyan kell, mint a fal; mint a fal, a semmi, megsemmisíteni a földet – jöjjenek el, jöjjenek vissza, s kössék össze a falakat egy láthatatlan semmi-szőnyeggel – a gyerekek benn maradnak a házban, amíg megcsinálják nekem, és mikor elkészülnek vele, nem lesz több veszély – de igen, az ég, arra is gondoltam – csakhogy épp az imént döntöttem el, hogy először arról kell megbizonyosodni, hogy a földtől nem lehet semmi...

Fölállt – Holtottó biztos hajlandó lesz elhívni az embereket a föld végett – Ostobaság volt, hogy nem egyszerre csináltattam meg az egészet – De mindenre nem lehet egyszerre gondolni – keresni kell – mindig keresni – megbüntetni magam, amiért nem gondoltam rá azonnal, és állhatatosan folytatni, szüntelenül jobbítani – fel kell építeni nekik egy tökéletes világot, ami olyan tiszta, olyan kellemes, olyan ártalmatlan, mint egy pihepárnára helyezett fehér tojás belseje.

XXV

decius 80

Holtottó már kora reggel megrendelte a munkákat, s mivel volt ideje bőven, visszafelé menet, a templom mellett elhaladva úgy döntött, hogy beszélget egy kicsit a plébánossal, mert tetszettek neki a meglátásai. Belépett a tágas ellipszisbe, megcsodálta az ízléses fény-árnyjátékot, vén kéjenc módjára szagolt bele a vallás levegőjébe, majd ahogy a sekrestye behajtott ajtajához ért, oda is benyitott. Három apró kopogással jelezte jövetelét.

– Bújjon be – mondta a plébános.

Klottgatyában ugrókötelezett a zsúfolt kis helyiség közepén. A sekrestyés, kezében egy pohár kisüstivel, a fotelből értékelte. A plébános sántasága ártott a mozgás eleganciájának, mindazzal együtt derekasan helytállt.

– Jó napot – mondta a sekrestyés.

– Tiszteletem, plébános úr – mondta Holtottó. – Erre jártam, gondoltam beugrok üdvözölni magát.

– Ez megtörtént – jegyezte meg a sekrestyés. – Egy félmeszely kávé, egy kis szívvidító konyakocskával?

– Ne népieskedjen – szólt rá szigorúan a plébános. – Az Úr házában a luxus nyelve a helyénvaló.

– Csakhogy a sekrestye, tisztelendő atyám – vitatkozott a sekrestyés – az olyan az Úr házában, mint a klozett. Oda lazítani jár az ember.

– Ördögfajzat – nyársalta fel a tekintetével a plébános. – Nem is értem, miért tartom meg magam mellett.

– Vallja be, hogy jó kis reklámot csinálok magának. Az előadásainál pedig mégiscsak hasznos vagyok.

– Tényleg, mit tervez a legközelebbi alkalomra? – kérdezte Holtottó.

A plébános abbahagyta az ugrálást, gondosan összehajtogatta a kötelet majd bedobta egy fiókba. Miközben beszélt, egy enyhén szürkés törülközővel dörzsölgette petyhüdt mellkasát.

– Grandiózus lesz – mondta.

Megvakarta a hónalját, rögtön utána a köldökét, majd bólintott és így folytatta:

– Olyan luxus látványosság lesz, melynek pompája mellett elbújhatnak a világi előadások, ahol félmeztelen nőcskék szolgálnak ürügyül a fenséges keretek megteremtésére. Mi több, a fő attrakció szellemes eszközt nyújt majd ahhoz, hogy közelebb jussunk az Úrhoz. A következőt tervezem. Egy fantasztikus parádés-kosztümös felvonulás keretében Mária-lányokból alakított dalárda húz ki a Fiastyúk-rétre egy arany léghajót, melyet ezüstszálak erősítenek a földhöz. Gőzorgona hangjaira szállok be a kosárba, majd a megfelelő magasságba érve ünnepélyesen kihajítom ezt a semmirekellő sekrestyést. És Isten mosolyogva fogja szemlélni a felejthetetlen ünnepséget és az ő luxus-Igéjének pompázatos diadalát.

– Hé, álljon meg a menet – tiltakozott a sekrestyés –, nekem nem is szólt, tisztelendő atyám; ki fogom törni a nyakam!

– Ördögfajzat! – mennydörögte a plébános. – Hát a denevérszárnyad?

– Hónapok óta nem repültem – mondta a sekrestyés –, és ahányszor csak megpróbálom, mindig seggbelő sóspuskával az asztalos és vadbaromfinak titulál.

– Annyi baj legyen – legyintett a plébános –, legalább kitöröd a nyakad.

– Hát akkor maga lesz a legnagyobb bajban – dünnyögte a plébános.

– Nélküled? Az lesz a megváltás!

– Hm – jegyezte meg Holtottó –, megengednek egy megjegyzést? Számomra úgy tűnik, hogy maguk egy egyensúly két tényezőjét képezik; az egyik juttatja érvényre a másikat. Ördög nélkül a maga vallása értelmét vesztené.

– Na tessék – mondta a sekrestyés –, mi tagadás, ezt örömmel hallom. Nézze, plébánoskám, vallja be, hogy én igazolom a létezését.

– Távozz, féreg – förmedt rá a plébános –, koszos vagy és büdös.

A sekrestyés hallott már ennél cifrábbakat is.

– És az az undorító magában – tette hozzá –, hogy mindig nekem jut az ocsmány szerep, én sose tiltakozom, maga pedig mindig lecsesz. Ha legalább néha cserélnénk.

– És amikor kővel dobálnak? – kérdezte a plébános. – Nem te sugallod nekik, hogy meghajigáljanak?

– Ha rajtam múlna a dolog, akkor sokkal többször meghajigálnák – morogta a másik.

– Jól van, na, nem haragszom rád! – mondta a plébános. – De ne feledkezz meg már megint a kötelességeidről. Istennek virágra van szüksége, tömjénre, hódolatra, fényes ajándékokra, aranyra, mirhára meg csodás látomásokra, kentaur szépségű fiatalemberekre, ragyogó gyémántokra, napokra, hajnalhasadásokra, te meg, te nyeszlett rondaság, olyan vagy itt, mint fingó szamár a finom szalonban... de beszéljünk másról, mert még begorombulok. A kérdés nem tűr semmiféle vitát, kihajítlak és punktum.

– Én pedig nem fogok leesni – mondta a sekrestyés szárazon.

Azzal egy nagy lángnyelvet okádott ki magából, s leperzselte a szőrt a plébános lábáról. Az nagyot káromkodott.

– Uraim – szólt közbe Holtottó – megkérhetném önöket...

– Tényleg – fordult hozzá a plébános társalgási stílusban – minek köszönhetjük, hogy ellátogatott hozzánk?

– Erre jártam – magyarázta Holtottó – és gondoltam, beugrok üdvözölni magát.

A sekrestyés felállt.

– Akkor én távozom, tisztelendő atyám – mondta. – Távozom, hogy társaloghasson hogyishívják úrral.

– Viszontlátásra – mondta Holtottó.

A plébános vakargatta lábáról a leperzselt szőrt.

– Hogy megy a sora? – kérdezte.

– Megvagyok – mondta Holtottó. – Azért jöttem be a faluba, hogy munkásokat keressek. Megint csinálnivaló van a házban.

– Megint ugyanabból az okból?

– Megint – mondta Holtottó. – Beleőrül abba a gondolatba, hogy valami bajuk eshet.

– De abba ugyanúgy beleőrülne, ha nem történhetne semmi bajuk – jegyezte meg a plébános.

– Való igaz – mondta Holtottó. – Eleinte ezért gondoltam úgy, hogy eltúlozza a veszélyt. De bevallom, hogy ez a vad oltalmazó ösztön most már bizonyos tiszteletet ébreszt bennem.

– Milyen csodálatra méltó szeretet! – ömlengett a plébános. – Az oltalmazás luxusa. Legalább tisztában vannak vele, mennyi mindent tesz értük?

Holtottó nem válaszolt azonnal. A kérdésnek erre az aspektusára még nem gondolt.

– Hát, nem is tudom...

– Ez az asszony egy szent – szögezte le a plébános. – Mindazonáltal soha nem jön el a misére. Hát ezt magyarázza meg nekem.

– Ez megmagyarázhatatlan – mondta Holtottó. – Valójában a kettő közt nincs semmi összefüggés, maga is beláthatja. Hát ez a magyarázat.

– Belátom – mondta a plébános –, belátom.

Hallgattak.

– Hát akkor – mondta Holtottó – én elmegyek.

– Hát igen – mondta a plébános – maga most elmegy.

– Akkor én megyek – mondta Holtottó.

Elköszönt a plébánostól, és ment.

XXVI

márcilius 12

Csúnya, sárga felhők kockázták be az eget. Hideg volt. A távolban kellemetlen hangon kezdett zúgni a tenger. A kert vihar előtti tompa fényben úszott. A legutóbbi átalakítás óta nem volt már benne föld; csak az a néhány bokor meg cserje meredezett ki a semmiből, amelyik túlélte a fák lemészárlását. A kavicsos út is érintetlen maradt, az vágta ketté a láthatatlan földet.

A felhők olykor-olykor összeértek; minden egyesüléskor tompa moraj hallatszott, s ezzel egy időben rőt fény villant. Mintha az egész ég a part fölé gyűlt volna. Amikor már csak egyetlen piszkos és nehéz szőnyeggé állt össze, nagy csend szakadt a vidékre. És a csend mögül hallani lehetett, hogy jön a szél, először még csak lopakodott, aztán végigugrált a párkányokon meg a kéményeken, majd egyre keményebb, egyre bőszebb lett, sistergő hangot csalt ki minden kőszegletből, meghajtotta a növények nyugtalan fejét, s kezdte űzni maga előtt az első nagy hullámokat. Akkor egyszer csak kettéhasadt az ég, mint egy halott porcelán, s esni kezdett a jég, keserű jégdarabok zuhogtak a palatetőre s robbantak szét kemény kristályporrá; a ház lassanként eltűnt a sötét párában – a jégdarabok vadul záporoztak a kavicsos útra, minden becsapódás nyomán szikrák pattogtak. A szakadatlan csapkodástól a tenger forrásba jött s mint feketés tej emelkedni kezdett.

Klementina az első ijedtségéből felocsúdva először is megkereste a gyerekeket. Szerencsére a szobájukban voltak, gyorsan maga köré gyűjtötte őket a földszinti nagy nappaliba. Kint vaksötét lett, az ablakokat megülő fekete köd egyenetlenül foszforeszkált a lámpák fényében.

Elég lett volna, ha most kint vannak, gondolta, s akkor a jégeső széthasítja a koponyájukat, agyonütik őket ezek a fekete gyémánttojások, megfulladnak a belélegezhetetlen, száraz portól, ami alattomosan megtölti a tüdejüket. Miféle védelem lenne elegendő? Tető? tetőt húzni a kert fölé? Nem érdemes, akkor már jobb a ház, az erősebb bármely tetőfélénél – de tényleg, maga a ház nem omolhat össze? – és ha ez a jégeső órákig tart – napokig, hetekig – a tetőn felgyülemlő halott por súlyától nem roppanhat össze a tetőszerkezet? Acélból készült helyiség kellene, egy sebezhetetlen helyiség, egy tökéletes fedezék – egy hatalmas páncélszekrényben kellene őrizni őket, mint a nagy értékű ékszereket, végtelenül erős ékszeres doboz kell nekik, ami oly elpusztíthatatlan, oly kemény, mint az idő csontozata, meg kell építeni nekik itt ezen a helyen, holnap – már holnap.

Ránézett a három gyerekre. Mit sem törődve a jégesővel, gondtalanul, békésen, oldottan játszottak.

Hol van ez a Holtottó? Meg akarom beszélni vele a legjobb a megoldást.

Hívta a cselédlányt.

– Holtottó hol van?

– Gondolom, a szobájában – felelte Seggfehérke.

– Legyen szíves keresse meg.

A habzó tenger fortyogásába belezsibbadt az ember füle. A jégeső nem csitult.

Néhány másodperccel a cselédlány távozása után megjelent Holtottó.

– Nos – mondta Klementina –,azt hiszem, megtaláltam a végső megoldást.

Előadta, milyen eredményre jutott.

– Így már semmi veszély nem érheti őket – mondta. – De kénytelen leszek megint a segítségét kérni.

– Holnap bemegyek a faluba – mondta Holtottó. – Menet közben majd beszólok a kovácshoz.

– Nekem sürgős a dolog – mondta Klementina. – Annyival nyugodtabb lennék felőlük. Mindig is éreztem, hogy egyszer rájövök, hogyan óvhatom meg őket teljes mértékben a bajtól.

– Lehet, hogy igaza van – mondta Holtottó. – Nem tudom. Ez szakadatlan önfeláldozást fog követelni magától.

– Ha az ember olyasvalakiért áldozza fel magát, akit biztosan megtarthat, az semmi – felette Klementina.

– Hiányozni fog nekik a testmozgás – mondta Holtottó.

– Nem vagyok olyan biztos benne, hogy az egészséges – jegyezte meg Klementina. – Olyan törékenyek ezek a gyerekek.

Sóhajtott.

– Úgy érzem, egészen közel vagyok a célhoz – mondta. – Ez fantasztikus. Egy kicsit meg is részegít.

– Így majd pihenhet – jegyezte meg Holtottó – bizonyos mértékben.

– Nem tudom. Annyira szeretem őket, hogy már nem is hiszek a saját pihenésemben.

– Ha van türelme elviselni ezt a rabságot...

– Ez már semmiség lesz – szögezte le Klementina. – Ahhoz képest, amin keresztülmentem...

XXVII

márcilius 14

A sövények lyukain át lassú, békés állatokat lehetett látni, amint legelték a mezőn a gyér füvet. A száraz, néptelen úton nem maradt nyoma az előző napi jégesőnek. A szélben hajladoztak a bokrok, sok apró pontból álló árnyékuk táncolt a porban.

Holtottó mindent figyelmesen megszemlélt; minden tájat, amit többé nem lát – közelgett a nap, amikor el kell foglalnia a sors által kijelölt helyét.

Ha akkor nem vagyok ott a parti úton, gondolta. Augusztus 28-án. Most meg olyan furcsák lettek a hónapok – vidéken az idő tágasabb, gyorsabban telik, nincsenek viszonyítási pontok.

És mit dolgoztam föl? Mit hagytak meg nekem? Mit tudtak átadni?

Tegnap meghalt a Dicsőság, s én átveszem a helyét. Mivel kezdetben üres voltam, nagyon nagy handicappel indultam. Mégiscsak a szégyen a legelterjedtebb dolog.

De hát miért akartam én lelkekben kutakodni, miért akartam tudni – miért próbáltam meg olyan lenni, mint ők – ha az embernek nincsenek előítéletei, akkor szükségszerűen ide, csakis ide juthat?

Eszébe jutott az a nap, amikor bajbaránok úsztak a levegőben – és az összes lépés, amit megtett ezen az unalomig ismert úton, az összes lépés ránehezedett a lábára, és hirtelen olyan nehéznek érezte magát, hányszor megtette már ezt az utat, hát miért telik mindig annyi idejébe az embernek, hogy elszabaduljon az indulástól, miért maradtam a parti házban – holnap el kell hagynia, hogy a Dicsőság aranyában éljen.

A ház. A kert. Mögötte a sziklás part és a tenger. Vajon hol van Angel, gondolta, hova ment azzal a bizonytalan szerkezettel, ami ott táncolt a víz közepén?

Ahogy maga mögött hagyta az aranykaput, a sziklák felé vette az útját, lement a partra, a friss szagú, finom tajtékfoszlányokkal borított vizes kavicsokhoz.

Már alig látszott valami nyoma Angel indulásának. Csak néhány kő, ami a leeresztő sín elégetése során feketedett meg, semmi más. Gépiesen felnézett, s földbe gyökerezett a lába.

A sziklafal szélén ott rohant teljes erőből a három gyerek, három kicsi árny, ilyen messziről, ebből a szögből még kisebbeknek látszottak. Úgy futottak, mintha síkterepen lennének, nem törődtek a lábuk alatt leomló kövekkel, nem érzékelték a szakadék közelségét, szemmel láthatóan elment az eszük. Egy rossz mozdulat, és lezuhannak. Egy félrelépés, és itt hevernek előttem vérbe fagyva.

A vámosok ösvényén, melyen futottak, egy kicsit arrébb volt egy éles hasadék; egyikük se mutatta a legkisebb jelét, hogy meg akarna állni. Nyilván megfeledkeztek róla.

Holtottó keze ökölbe rándult. Ha kiált, esetleg éppen amiatt esnek le. Nem láthatták azt, amit ő, innen a partról, jól látott.

Késő. Citroën odaért. Holtottónak egész fehér lett az ökle, feljajdult. A gyerekek odafordultak felé, meglátták. Majd levetették magukat a szakadékba, s egy meredek görbét leírva leszálltak mellé, csivitelve, kacarászva, mint az egyhónapos fecskék.

– Láttál minket, Holtottó bácsi? – kérdezte Citroën. – De ugye nem mondod el.

– Azt játszottuk, hogy úgy teszünk, mintha nem tudnánk repülni – mondta Noël.

– Jó játék, mi? – lihegte Joël. – Nem játszasz velünk? Most már mindent értett.

– Ti voltatok a múltkor, a madarakkal? – kérdezte.

– Mi – mondta Citroën. – Tudod, láttunk téged. De próbáltunk nagyon gyorsan menni, úgyhogy nem álltunk meg. Meg aztán, tudod, nem mondjuk meg senkinek, hogy repülünk. Előbb megtanulunk nagyon jól repülni, hogy meglepjük a mamát.

Hogy meglepjék a mamát, gondolta Holtottó. Ő meg micsoda meglepetést tartogat nektek. Akkor vissza minden.

Ha így áll a helyzet, akkor Klementina nem teheti meg. Meg kell hogy tudja. Ilyen körülmények között bezárni őket... Valamit tennem kell. Meg kell... nem akarok beletörődni... van még egy napom... még nem vagyok a vörös patak csónakjában...

Cikáztak, kergetőztek a hullámok fölött, visszatértek hozzá, kísérték egy kicsit, segítettek neki felmászni a sziklákra. Néhány pillanat alatt felért a gerincre. Határozott léptekkel elindult a ház felé.

XXVIII

– De idehallgasson – mondta Klementina meglepődve –, én nem értem. Tegnap még maga is úgy találta, hogy jó ötlet, most meg azzal jön, hogy képtelenség.

– Továbbra is egyetértek magával – mondta Holtottó. – A megoldása tökéletes védelmet biztosít a számukra. De felmerül egy kérdés, s erről maga elfeledkezett.

– Éspedig? – kérdezte Klementina.

– Vajon szükségük van-e erre a védelemre?

Klementina vállat vont.

– Ez nyilvánvaló. Egész nap meghalok a nyugtalanságtól, ha arra gondolok, mi minden történhetne velük.

– A feltételes mód használata – jegyezte meg Holtottó – gyakran a tehetetlenség bevallása – vagy a hiúságé.

– Kíméljen meg a haszontalan értekezéseitől. Legyen ez egyszer egy kicsit normális.

– Nézze – makacskodott Holtottó –, komolyan kérem magától, hogy ne tegye meg.

– De mi okból? – kérdezte Klementina. – Magyarázza meg!

– Úgysem értené... – dünnyögte Holtottó.

Nem merte elárulni a titkukat. Hogy legalább ez megmaradjon nekik.

– Azt hiszem, én bárki másnál jobban meg tudom ítélni, hogy mi a jó nekik.

– Nem – mondta Holtottó. – Ők jobban tudják, mint maga.

– Ez képtelenség – mondta Klementina szárazon. – Ezek a gyerekek állandó veszélyeknek vannak kitéve, mint egyébként minden gyerek.

– De ők tudnak védekezni, sokkal inkább, mint maga – mondta Holtottó.

– És végül – vágta el a vitát Klementina – maga nem úgy szereti őket, ahogy én, és nem tudja átérezni azt, amit én érzek.

Holtottó egy darabig hallgatott.

– Természetesen – szólalt meg végül. – Hogyan is szerethetném őket úgy?

– Csak egy anya érthetne meg engem – mondta Klementina.

– De a madarak elpusztulnak a kalitkában – mondta Holtottó.

– Nagyon jól elélnek benne – mondta Klementina. – Sőt, az az egyetlen hely, ahol megfelelő módon lehet nevelni őket.

– Jó – mondta Holtottó. – Látom, úgyis hiába minden.

Felállt.

– Hát akkor azt mondom, hogy viszontlátásra. Pedig valószínűleg többé nem látom viszont.

– Ha már hozzászoknak – mondta Klementina –, néha majd talán be tudok menni a faluba. Egyébként annál kevésbé értem az ellenvetését, mivel végeredményben maga is ugyanúgy bezárja magát.

– Én nem másokat zárok be – mondta Holtottó.

– A gyerekeim meg én, az egy és ugyanaz – mondta Klementina. – Annyira szeretem őket.

– Furcsa világképe van – mondta Holtottó.

– Szerintem a magáé az. Az én világképemben nincs semmi furcsa. Számomra ők a világ.

– Nem, összekeveri a dolgokat – mondta Holtottó. – Maga szeretne az ő világuk lenni. Ez pedig csak pusztulást hozhat.

Holtottó fölállt és távozott. Klementina utána nézett. Nem látszik boldognak, gondolta. Nyilván hiányzott neki az anyukája.

XXIX

márcilius 15

A három sárga holdacska – mindegyiküknek volt egy – odatelepedett az ablak elé és mulatságos pofákat vágott nekik. A három fiú ott szorongott hálóingben Citroën ágyán, onnan jobban lehetett látni őket. A három megszelídített mackójuk körtáncot lejtett az ágy lábánál, és a homárok bölcsődalát énekelték, de nagyon halkan, nehogy felébresszék Klementinát. A Noël és Joël közt ülő Citroën erősen gondolkodott. Valamit rejtegetett a kezében.

– Keresem a varázs-szót – mondta a testvéreinek. – Na ki kezdi...

Elharapta a mondat végét.

– Ez az. Megvan.

A szájához tapasztotta a kezét, s úgy suttogott el néhány szót. Aztán a lábszőnyegre tette, ami a kezében volt. Egy kis fehér szöcskét.

A mackók azonnal odaszaladtak és körbeülték.

– Menjetek arrébb – mondta Joël –, nem látunk tőletek.

A mackók arrébb ültek, háttal az ágynak. A szöcske pedig meghajolt és akrobatamutatványokat kezdett csinálni. A gyerekek tátott szájjal bámulták.

De hamar megunta; csókot küldött nekik, azzal jó magasra felugrott, és ott maradt a levegőben.

De már nem is figyelt rá senki. Citroën fölemelte az ujját.

– Tudok mást is! – mondta tanárosan. – Ha kutyabolhát találsz, csípesd meg magad háromszor.

– És akkor? – kérdezte Noël.

– Akkor – mondta Citroën – olyan kicsik lehetünk, amilyenek csak akarunk.

– Át tudunk bújni az ajtó alatt?

– Az ajtó alatt is, persze – mondta Citroën. – Olyan kicsik lehetünk, mint a bolha.

A mackók érdeklődve közelebb húzódtak.

– És ha visszafelé mondjuk ki a szavakat, akkor nagyok leszünk? – kérdezték kórusban.

– Nem – felelte Citroën. – Egyébként így is nagyon jók vagytok. Ha akarjátok, növeszthetek nektek majomfarkat.

– Én akarok! – mondta Joël mackója. – Köszönöm!

Noël mackója meggondolta magát. A harmadik még habozott.

– Gondolkodom rajta – ígérte.

Noël ásított.

– Álmos vagyok. Visszamegyek az ágyamba – mondta.

– Én is – mondta Joël.

Néhány perc múlva már aludtak is. Egyedül Citroën maradt ébren, nézte a kezét és közben kacsingatott. Ha egy bizonyos módon kacsintott, akkor még két ujja nőtt. Holnap ezt is megtanítja a testvéreinek.

XXX

márcilius 16.

A kovácsinas tizenegy éves volt. Andrásnak hívták. Bőr hám volt átvetve a vállán, s húzta teljes erőből. Mellette a kutya, az is húzta. Mögöttük a kovács meg a társa lassan ballagtak, néha, ha nagyon meredek volt az út, ők is tolták egy kicsit, szitkok özönét zúdítva ilyenkor Andrásra.

Andrásnak fájt a válla, de izgatottságtól remegve várta, mikor léphet be a part menti nagy ház kertjébe. Húzta, ahogy csak bírta. Már a falu utolsó házainál jártak.

A vörös patakon ott úszott a Dicsőság régi csónakja. András nézte. Már nem az öreg ült benne. Hanem egy furcsa figura, ő is rongyokba öltözött, akárcsak amaz, de neki vörhenyes szakálla volt. Csak ült mozdulatlanul, nézte előregörnyedve a sima, áttetsző vizet, és hagyta, hogy vigye az ár. A kovács meg a társa kedélyes sértéseket kiabált oda neki.

Nagyon nehéz volt húzni a kézikocsit, mert nehezek voltak a vastáblák: vaskos keretek, köztük erős, négyszögletes, a hegesztéstől kékes keresztrács. Ez volt az utolsó, ötödik útjuk, az előző négy alkalommal a kapu előtt pakolták le a kocsit, s mások vitték be az anyagot a házba. De most András is majd bemegy, hogy aztán ingázzon a ház és a falu közt, ha a kovácsnak szüksége lenne valamire.

A gyerek türelmetlen szeme előtt véget nem érően húzódott az út szürke szalagja. Nyikorogtak a kerekek, nagyokat döccent a kocsi a gödrökben meg a szekérnyomokban. Szomorú, semmilyen idő volt, a nap se sütött, de eső se fenyegetett.

A kovács vidáman fütyörészni kezdett. Mélyen zsebre dugta a kezét, ráérősen ballagott.

A befogott András reszketett a türelmetlenségtől. Szeretett volna ló lenni, hogy gyorsabban tudjon menni.

Gyorsabban kezdett menni. Hatalmasakat vert a szíve.

Végre feltűnt a kanyar. A ház magas fala. Meg a kapu.

A kocsi megállt. András nekikészült, hogy beforduljon vele a kapuba, de a kovács azt mondta neki:

– Maradj itt és várj.

És kajánul megcsillant a szeme.

– Ezt most már mi ketten húzzuk be – mondta. – Te biztos fáradt vagy.

Azzal egy jó nagyot belerúgott, mert nem bújt ki elég gyorsan a hámból. András felkiáltott fájdalmában és a falhoz menekült, két kezével védve a fejét. A kovács felnevetett nagy, szőrös nevetéssel. Könnyedén behúzta a kocsit a kertbe és becsukta maga mögött a kaput. András hallotta, ahogy ropog a kavics a kerekek alatt, egyre messzebb és messzebb, aztán csak a szél zizegett a fal tetején a repkény közt. Szipogott, megdörzsölte a szemét és leült. Várt.

Arra riadt föl, hogy valaki iszonyatosan oldalba rúgja, s egyből talpra ugrott. Esteledett. Ott állt előtte a gazdája és gúnyosan nézett rá.

– Szeretnél bemenni, mi? – kérdezte.

András nem válaszolt, még nem ébredt fel teljesen.

– Menj be és keresd meg nekem a nagykalapácsot, ott hagytam a szobában.

– Hol? – kérdezte András.

– Mozogj már! – ugatta a kovács és már emelte is a kezét.

András a nyakába szedte a lábát. Bár rettentően szerette volna megnézni a kertet, a lába önkéntelenül is egyenes vonalban vitte a ház felé. Futás közben látomásként feltűnt előtte a nagy üresség, nyugtalanító volt a napfény nélkül; de már ott is volt a lépcsőfeljárónál. Ijedten megállt. Majd a gazdája emléke előrelökte; vissza kell hozni a kalapácsot. Megindult fölfelé.

Nyitva voltak a zsaluk, a nappaliból kiszűrődő fény lecsorgott a lépcsőkön. Az ajtó sem volt bezárva. András félénken bekopogott.

– Tessék! – hallatszott egy szelíd hang.

Belépett. Egy magas nő állt előtte, nagyon szép ruha volt rajta. Mosoly nélkül nézett rá. Olyan nézése volt, hogy az embernek egy kicsit elszorult a torka.

– A gazdám itt felejtette a kalapácsát – mondta András. – Azért jöttem.

– Jó – mondta a nő. – Hát akkor siess, kicsikém.

Ahogy megfordult, észrevette a három ketrecet. Ott álltak a kiürített helyiség végében. Akkorák voltak, hogy egy nem túl magas ember éppen fel tudott állni bennük. A sűrű négyszögletes rácsozat nagyrészt eltakarta a belsejüket, de valami mozgott odabent. Mindegyikben volt egy kis ágyacska, egy fotel meg egy alacsony asztal. Kívülről egy villanylámpa világította meg őket. Ahogy a kalapácsot keresve közelebb ment, valami szőkeség ötlött a szemébe. Zavartan nézett arrafelé, mert érezte, hogy a nő figyeli. Közben észrevette a nagy kalapácsot. Nagyra meresztette a szemét, miközben lehajolt érte. Amikor összetalálkozott a tekintetük, rájött, hogy több kisfiú is van a ketrecekben. Az egyik kért valamit, a nő pedig bement hozzá és mondott neki valamit, András nem értette, hogy mit, de olyan szelíden beszélt. Aztán megint összetalálkozott a tekintete a kifele jövő nőével, és akkor azt mondta, hogy viszontlátásra asszonyom, és elindult kifelé, görnyedezve a súlyos kalapács alatt. Amikor odaért az ajtóhoz, egy hang utánaszólt:

– Hogy hívnak?

– Engem... – szólalt meg egy másik hang.

Csak ennyit hallott, mert finoman, de határozottan kitolták az ajtón. Lement a kőlépcsőn. Kavargott a feje. És amikor odaért az aranykapuhoz, még egyszer visszafordult. Milyen csodálatos lehet, ha így együtt van mindenki, és babusgatják az embert, egy szeretetteli, jó meleg kis kalickában. Elindult vissza faluba. A többiek nem várták meg. Mögötte, talán egy széllökéstől, nagyot döndülve becsapódott a kertkapu. Aztán csak szél járt a vasrudak között.

---