Egy napon Lu Keng kormányzó a következő történetet mesélte Nan-csüannak:
– Egyszer egy ember a fejébe vette, hogy palackban fog libát nevelni. Telt az idő, és a liba akkorára nőtt, hogy nem fért ki többé a palack száján. Az ember nem akarta, hogy a libának bántódása essék, de a palackot is sajnálta széttörni. Mit tennél a helyében, mester?
– Kormányzó! – szólította őt Nan-csüan.
– Tessék.
– Kinn van!

– Azelőtt kinél tanultál? – kérdezett Hszüan-sa egy nemrég jött szerzetest.
– Zsuj-jen mesternél.
– Mondj róla valamit!
A szerzetes elmesélte, hogy Zsuj-jen mindennap szólította saját magát: „Ó, mester!” „Tessék” – válaszolt rá ő maga. „Ébren vagy?” „Ébren.” „Vigyázz magadra, nehogy becsapjanak!” „Jó – tette hozzá –, vigyázok.”
– És miért nem maradtál tovább nála? – kérdezte Hszüan-sa.
– A mester eltávozott – mondta a szerzetes.
– Most, ha szólítanád: „Ó, mester!” – ahogy magát szokta szólongatni –, válaszolna-e valaki?
A szerzetes nem válaszolt.

– Mi a tanítási módszered? – kérdezte egy szerzetes Csao-csoutól.
– Süket vagyok, beszélj hangosabban!
A szerzetes fennhangon megismételte a kérdést.
– A tiédet máris kitanultam – mondta Csao-csou.

Pej-hsziu kancellár meglátogatta a hungcsoui Kaj-jüan kolostort. A falon képeket látott, és megkérdezte az apáttól:
– Milyen képek ezek?
– Jeles szerzetesek képmásai.
– A képmások itt vannak – mondta a kancellár –, de hová lettek a jeles szerzetesek?
Az apát nem felelt.
– Vannak itt csan mesterek? – kérdezte a kancellár.
– Van egy – mondta az apát, és Huang-póhoz vezette.
Pej-hsziu visszaidézte, miről beszélgettek, és feltette ugyanazt a kérdést:
– Hol vannak a jeles szerzetesek?
– Pej-hsziu! – szólította a kancellárt Huang-po.
– Tessék.
– Hol vagy te?

Huj-csung éppen aludt, amikor Tan-hszia meglátogatta.
– Itthon van a mestered? – kérdezte Tan-hszia a segédet.
– Itthon, de senkit se fogad.
– Rögtön felismerted a helyzetet – dicsérte őt Tan-hszia.
– A mesterem még Buddhát se fogadná tódított a szerzetes.
– Tényleg jó tanítvány vagy! Büszke lehet rád a mestered! – dicsérte még egyszer Tan-hszia, aztán útjára indult.
Amikor Huj-csung felébredt, Tan-jüan – így hívták a segédet – elmesélte, hogy bánt el a látogatóval.
Ám a mester elverte, és kikergette a kolostorból.

 

Evőcsésze-mosogatás közben Tung-san két varjút figyelt, ahogy egy békán marakodtak.
Arra jött egy szerzetes és megkérdezte:
– Miért süllyedtek ezek idáig?
– Temiattad – felelte a mester.

 

Egyik nap pirkadatkor Fa-jen a bambuszredőnyre mutatott. Mindjárt két szerzetes sietett oda, hogy felgöngyölje.
– Az egyik nyert, a másik vesztett – mondta Fa-jen.

Csao-csou ellátogatott egyszer Pao-sou mesterhez, aki úgy fogadta, hogy hátat fordított neki magas székén.
Csao-csou leterítette rongyszőnyegét a földre, és arcra borult.
Pao-sou erre leszállt a székéből, de közben Csao-csou már sarkon fordult.

 

– Üres kézzel jöttem – szabadkozott egy szerzetes.
– Tedd le! – mondta Csao-csou.
– Mit tegyek le, ha egyszer semmit se hoztam?
– Akkor csak cipeld tovább!

 

Egy szerzetes a csan legfontosabb alapelvét tudakolta, de Csao-csou mester kimentette magát:
– Pisálni kell mennem – mondta. – Látod, még egy ilyen kis dolgot is magam intézek el.

 

Jün-men azt kérdezte egyszer:
– Végtelen tág a világ, harangcsendülésre hétrészes csuhát vajon minek öltesz?

 

Ven-szuj, Hszüe-feng és Jen-tou együtt üldögéltek.
Ven-szuj rámutatott egy csésze vízre, és így szólt:
– A hold megjelenik a tiszta vízben.
– A hold nem jelenik meg a tiszta vízben – mondott ellent Hszüe-feng.
Jen-tou felrúgta a csészét.

 

– Hogy lehet a kétkedéstől megszabadulni? – kérdezte egy szerzetes.
Csang-csing széttárta a karját.

 

Nan-csüan remetelakába betévedt egy szerzetes.
– Felmegyek a hegyre dolgozni – mondta Nan-csüan –, főzd csak meg az ebédet, egyél, aztán hozd fel a részem.
A szerzetes megebédelt, széttört-zúzott mindent a remetelakban, és lefeküdt aludni.
Nan-csüan megelégelte a várakozást és hazaindult. Amikor meglátta az alvó szerzetest, szó nélkül leheveredett az ágy túloldalára, és ő maga is elaludt. A szerzetes felkelt és otthagyta.
Nan-csüan évek múltán is emlékezett az esetre:
– Azelőtt egy remetelakban éltem – mesélte tanítványainak –, és egyszer meglátogatott egy agyafúrt szerzetes. Színét se láttam többé.

 

Egyszer Nan-csüan füvet sarlózott a mezőn. Arra járt egy vándor szerzetes, és azt kérdezte tőle, melyik út vezet a Nan-csüan kolostorba.
Nan-csüan fölegyenesedett, és odatartotta sarlóját a szerzetes orra alá:
– Harminc pénzt fizettem érte – mondta.
– De én a Nan-csüanba vezető útról kérdeztelek!
– Bizony jól vág! – mondta Nan-csüan.

Alighogy sétára indultak, mester és tanítványa, vadludak szálltak el a fejük felett.
– Mik ezek? – kérdezte Ma-cu.
– Vadlibák – nézett föl Paj-csang.
– Merre szállnak?
– Már elhúztak.
Ma-cu megragadta és úgy megcsavarta Paj-csang orrát, hogy tanítványa felüvöltött kínjában.
– Hogy húztak volna el?! – harsogott Ma-cu.
Paj-csang feleszmélt.

Egyszer a három tanítvány, Nan-csüan, Hszi-tang és Paj-csang elkísérte Ma-cu mestert egy holdfényes sétára.
– Mit gondoltok – kérdezte Ma-cu –, mire lehetne legjobban kihasználni ezt az időt?
– A szövegek tanulmányozására – szólalt meg elsőnek Hszi-tang.
– Kiváló alkalom az elmélkedésre – javasolta Paj-csang.
Ilyen válaszok hallatán Nan-csüan megfordult, és faképnél hagyta őket.
– A szövegeket meghagyom Hszi-tangnak – mondotta a mester –, Paj-csang pedig valóban tehetséges elmélkedő. De Nan-csüan lépett túl a hívságokon.

Hszüe-feng kint dolgozott a mezőn tanítványaival. Észrevett egy kígyót, és felkapta a botjával:
– Ide nézzetek! – kiáltott oda a szerzeteseknek, hadd lássák, amint kettévágja késével.
Hszüan-sa ott termett, felszedte a döglött kígyó két felét, és messzire maguk mögé hajította. Aztán visszament dolgozni, mintha mi se történt volna.
Mindenki megrökönyödött.
– Milyen fürge vagy! – jegyezte meg Hszüe-feng.

– Hol van az Út? – kérdezte egy szerzetes.
– Ha kánya repül át a nagy égen, nincs utána semmi nyom – felelte Nan-jüan.

Egyszer a Nyugati és a Keleti Csarnok szerzetesei veszekedtek egy kismacskán. Nan-csüan mester felvette a macskát és elébük tartotta:
– Szóljatok érte egy szót, vagy megölöm!
A szerzetesek zavartan hallgattak, mire Nan-csüan kettévágta a macskát.
Estefelé megérkezett Csao-csou, és Nan-csüan elmesélte neki, mi történt. Csao-csou levette egyik szalmabocskorát, a feje tetejére rakta és indult kifelé.
– Ha itt lettél volna – sóhajtott Nan-csüan –, megmented azt a macskát.

Egy nyári nap Csao-csou és tanítványa, Ven-jüan azon vetélkedett, melyikük tud mélyebbre alázkodni. Abban egyeztek meg, hogy aki alulmarad, az nyer egy süteményt.
– Én szamár vagyok – kezdte Csao-csou.
– Én a szamár fara – folytatta Ven jüan.
– Én a szamár ganéja.
– Én meg kukac a ganéjában.
– Mit csinálsz ott?
– Nyaralok.
– Nyertél – adta fel Csao-csou, és kérte a süteményt.

 

Egyszer egy szerzetes egy hosszú és három rövid vonalat húzott Ma-cu lába elé:
– A négy vonal közül az egyik hosszú, a másik három rövid – közölte a szerzetes –, mit tudsz még hozzátenni?
Ma-cu is húzott egy vonalat a földre:
– Ezt mondhatod hosszúnak is, mondhatod rövidnek is – mutatott rá. – Ez a válaszom.

Pa-csiao így szólt a gyülekezethez:
– Ha van bototok, nesztek még. Ha nincs bototok, ide véle.