Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

« Zen illusztrációk
« Zen főoldal
« vissza a Terebess Online nyitólapjára



TA
RNÓCZY ZOLTÁN (1951-) ILLUSZTRÁCIÓI 1973-BÓL
Terebess Gábor: Zen buddhista egypercesek c. fordításaihoz

Bár Babits Mihály verset írt Hakuin tusfestményéről (Vakok a hídon, Nyugat 1913. 5. szám), Kosztolányi Dezső pedig lefordított egy zen haikut (Ryokwan: Ablak, Nyugat, 1933. 7. szám), a hetvenes évek közepéig a hazai tájékozódás-tájékoztatás a zenről igencsak szórványos volt. Mindig kellett valami ürügy, hogy szóba hozathassék.

Szabó György ürügyül a modern nyugati festészetet hozta fel Képek és lagúnák c. könyvében (Kossuth Kiadó, Budapest, 1964), Darabos Pál a Helikon Világirodalmi Figyelőben a kortárs amerikai irodalmat (1966/3, 315-331. old.), Fehér József András a Vigíliában a katolikus lelkiséget (1970/6, 367-376. old.), Szőnyi Magda a Magyar Pszichológiai Szemlében a lélektan új nyugati irányzatait (1973/1-2, 237-244. old.). Bekerült címszóként az Esztétikai kislexikon második kiadásába (Kossuth Kiadó, Budapest, 1972, 709-710. old., a cikket – minő véletlen! – húgom, Terebess Mária írta) és a Világosságban Somogyi Győző összevethette a XX. századi misztika-elméletekkel (1973/11, melléklet: 3-30. old.).

Akkoriban a Gorkij Könyvtárban dolgoztam és zen fordításaimhoz Tarnóczy Zoltán kollégám, aki karikaturistának készült, firkálgatott ezt-azt. Hol tollal, hol ecsettel, ami épp a keze ügyébe esett. Zoltán nem pusztán illusztrált, hanem feleselt, gúnyolódott, kommentárt fűzött rajzban a történetekhez – empátiával és tiszteletlenül, ahogy kell.

A Világosság szerkesztőségében megtetszett közös munkánk Palkó Magdának, és kiharcolt egy oldalt Somogyi Győző engedélyezett cikke mellé. Ezek voltak az első magyarul hivatalosan publikált (és mindjárt illusztrált) zen szövegek. (Címével - Zen buddhista egypercesek - a Réber-féle illusztrációk előtt tisztelegtünk.) Később továbbiak is megjelentek Hetényi Ernőnél a Buddhista Misszió gépiratos „folyóiratában": A Kőrösi Csoma Sándor Intézet Közleményei, 1975. 3-4. szám, 68-69. oldal; 1977. 1-2. szám, 61-71. oldal. Ezekből a ma már elfeledett honosítási kísérleteinkből adok most közre néhányat:


A fényképen Tarnóczy Zoltán 22 évesen, 1973-ban az Állami Gorkij Könyvtárban. Szignó: Tarnóczy.
(karikaturista, festőművész, művészettörténész, tanár; a Képzőművészeti Főiskolán végzett 1980–1983-ban, az ELTE-n doktorált művészettörténetből 1990-ben, a mezőtúri Szegedi Kis István Református Gimnázium tanára)

 


Egy napon Lu-kang kormányzó a következő történetet mesélte Nan-csüannak:

– Egyszer egy ember a fejébe vette, hogy palackban fog libát nevelni. Telt az idő, és a liba akkorára nőtt, hogy nem fért ki többé a palack száján. Az ember nem akarta, hogy a libának bántódása essék, de a palackot is sajnálta széttörni. Mit tennél a helyében, mester?

– Kormányzó! – szólította őt Nan-csüan.

– Tessék.

– Kinn van!

– Azelőtt kinél tanultál? – kérdezett Hszüan-sa egy nemrég jött szerzetest.
– Zsuj-jen mesternél.
– Mondj róla valamit!
A szerzetes elmesélte, hogy Zsuj-jen mindennap szólította saját magát: „Ó, mester!” „Tessék” – válaszolt rá ő maga. „Ébren vagy?” „Ébren.” „Vigyázz magadra, nehogy becsapjanak!” „Jó – tette hozzá –, vigyázok.”
– És miért nem maradtál tovább nála? – kérdezte Hszüan-sa.
– A mester eltávozott – mondta a szerzetes.
– Most, ha szólítanád: „Ó, mester!” – ahogy magát szokta szólongatni –, válaszolna-e valaki?
A szerzetes nem válaszolt.

 

 

– Mi a tanítási módszered? – kérdezte egy szerzetes Csao-csoutól.
– Süket vagyok, beszélj hangosabban!
A szerzetes fennhangon megismételte a kérdést.
– A tiédet máris kitanultam – mondta Csao-csou.

Pej-hsziu kancellár meglátogatta a hungcsoui Kaj-jüan kolostort. A falon képeket látott, és megkérdezte az apáttól:
– Milyen képek ezek?
– Jeles szerzetesek képmásai.
– A képmások itt vannak – mondta a kancellár –, de hová lettek a jeles szerzetesek?
Az apát nem felelt.
– Vannak itt csan mesterek? – kérdezte a kancellár.
– Van egy – mondta az apát, és Huang-póhoz vezette.
Pej-hsziu visszaidézte, miről beszélgettek, és feltette ugyanazt a kérdést:
– Hol vannak a jeles szerzetesek?
– Pej-hsziu! – szólította a kancellárt Huang-po.
– Tessék.
– Hol vagy te?

 

Huj-csung éppen aludt, amikor Tan-hszia meglátogatta.
– Itthon van a mestered? – kérdezte Tan-hszia a segédet.
– Itthon, de senkit se fogad.
– Rögtön felismerted a helyzetet – dicsérte őt Tan-hszia.
– A mesterem még Buddhát se fogadná tódított a szerzetes.
– Tényleg jó tanítvány vagy! Büszke lehet rád a mestered! – dicsérte még egyszer Tan-hszia, aztán útjára indult.
Amikor Huj-csung felébredt, Tan-jüan – így hívták a segédet – elmesélte, hogy bánt el a látogatóval.
Ám a mester elverte, és kikergette a kolostorból.

 

Evőcsésze-mosogatás közben Tung-san két varjút figyelt, ahogy egy békán marakodtak.
Arra jött egy szerzetes és megkérdezte:
– Miért süllyedtek ezek idáig?
– Temiattad – felelte a mester.

 

Egyik nap pirkadatkor Fa-jen a bambuszredőnyre mutatott. Mindjárt két szerzetes sietett oda, hogy felgöngyölje.
– Az egyik nyert, a másik vesztett – mondta Fa-jen.


Csao-csou ellátogatott egyszer Pao-sou mesterhez, aki úgy fogadta, hogy hátat fordított neki magas székén.
Csao-csou leterítette rongyszőnyegét a földre, és arcra borult.
Pao-sou erre leszállt a székéből, de közben Csao-csou már sarkon fordult.

 

Üres kézzel jöttem – szabadkozott egy szerzetes.
– Tedd le! – mondta Csao-csou.

– Mit tegyek le, ha egyszer semmit se hoztam?

– Akkor csak cipeld tovább!

 

Egy szerzetes a csan legfontosabb alapelvét tudakolta, de Csao-csou mester kimentette magát:
– Pisálni kell mennem – mondta. – Látod, még egy ilyen kis dolgot is magam intézek el.

 

Jün-men azt kérdezte egyszer:
– Végtelen tág a világ, harangcsendülésre hétrészes csuhát vajon minek öltesz?

 

Ven-szuj, Hszüe-feng és Jen-tou együtt üldögéltek.
Ven-szuj rámutatott egy csésze vízre, és így szólt:
– A hold megjelenik a tiszta vízben.
– A hold nem jelenik meg a tiszta vízben – mondott ellent Hszüe-feng.
Jen-tou felrúgta a csészét.

 

 


– Hogy lehet a kétkedéstől megszabadulni? – kérdezte egy szerzetes.
Csang-csing széttárta a karját.

 

Nan-csüan remetelakába betévedt egy szerzetes.
– Felmegyek a hegyre dolgozni – mondta Nan-csüan –, főzd csak meg az ebédet, egyél, aztán hozd fel a részem.
A szerzetes megebédelt, széttört-zúzott mindent a remetelakban, és lefeküdt aludni.
Nan-csüan megelégelte a várakozást és hazaindult. Amikor meglátta az alvó szerzetest, szó nélkül leheveredett az ágy túloldalára, és ő maga is elaludt. A szerzetes felkelt és otthagyta.
Nan-csüan évek múltán is emlékezett az esetre:
– Azelőtt egy remetelakban éltem – mesélte tanítványainak –, és egyszer meglátogatott egy agyafúrt szerzetes. Színét se láttam többé.

 

 

 

Egyszer Nan-csüan füvet sarlózott a mezőn. Arra járt egy vándor szerzetes, és azt kérdezte tőle, melyik út vezet a Nan-csüan kolostorba.
Nan-csüan fölegyenesedett, és odatartotta sarlóját a szerzetes orra alá:
– Harminc pénzt fizettem érte – mondta.
– De én a Nan-csüanba vezető útról kérdeztelek!
– Bizony jól vág! – mondta Nan-csüan
.



Alighogy sétára indultak, mester és tanítványa, vadludak szálltak el a fejük felett.
– Mik ezek? – kérdezte Ma-cu.
– Vadlibák – nézett föl Paj-csang.
– Merre szállnak?
– Már elhúztak.
Ma-cu megragadta és úgy megcsavarta Paj-csang orrát, hogy tanítványa felüvöltött kínjában.
– Hogy húztak volna el?! – harsogott Ma-cu.
Paj-csang feleszmélt.




Egyszer a három tanítvány, Nan-csüan, Hszi-tang és Paj-csang elkísérte Ma-cu mestert egy holdfényes sétára.
– Mit gondoltok – kérdezte Ma-cu –, mire lehetne legjobban kihasználni ezt az időt?
– A szövegek tanulmányozására – szólalt meg elsőnek Hszi-tang.
– Kiváló alkalom az elmélkedésre – javasolta Paj-csang.
Ilyen válaszok hallatán Nan-csüan megfordult, és faképnél hagyta őket.
– A szövegeket meghagyom Hszi-tangnak – mondotta a mester –, Paj-csang pedig valóban tehetséges elmélkedő. De Nan-csüan lépett túl a hívságokon.


Hszüe-feng kint dolgozott a mezőn tanítványaival. Észrevett egy kígyót, és felkapta a botjával:
– Ide nézzetek! – kiáltott oda a szerzeteseknek, hadd lássák, amint kettévágja késével.
Hszüan-sa ott termett, felszedte a döglött kígyó két felét, és messzire maguk mögé hajította. Aztán visszament dolgozni, mintha mi se történt volna.
Mindenki megrökönyödött.
– Milyen fürge vagy! – jegyezte meg Hszüe-feng.





– Hol van az Út? – kérdezte egy szerzetes.
– Ha kánya repül át a nagy égen, nincs utána semmi nyom – felelte Nan-jüan.





Egyszer a Nyugati és a Keleti Csarnok szerzetesei veszekedtek egy kismacskán. Nan-csüan mester felvette a macskát és elébük tartotta:
– Szóljatok érte egy szót, vagy megölöm!
A szerzetesek zavartan hallgattak, mire Nan-csüan kettévágta a macskát.
Estefelé megérkezett Csao-csou, és Nan-csüan elmesélte neki, mi történt. Csao-csou levette egyik szalmabocskorát, a feje tetejére rakta és indult kifelé.
– Ha itt lettél volna – sóhajtott Nan-csüan –, megmented azt a macskát.

Egy nyári nap Csao-csou és tanítványa, Ven-jüan azon vetélkedett, melyikük tud mélyebbre alázkodni. Abban egyeztek meg, hogy aki alulmarad, az nyer egy süteményt.
– Én szamár vagyok – kezdte Csao-csou.
– Én a szamár fara – folytatta Ven jüan.
– Én a szamár ganéja.
– Én meg kukac a ganéjában.
– Mit csinálsz ott?
– Nyaralok.
– Nyertél – adta fel Csao-csou, és kérte a süteményt.

 


 

 



Tarnóczy Zoltán karikatúra portréját
Békési József Sándor (Joe) rajzolta, Ludas Matyi, 1992/4

TARNÓCZY ZOLTÁN dr. (Budapest 1951.): karikaturista, művészettörténész, tanár.
A Képzőművészeti Főiskolán végzett 1980–1983-ban, az ELTE-n doktorált 1990-ben.
1970-től rajzolt a Magyar Ifjúság humormellékletébe, majd a Bakfitty (1972) és az
Ifjúsági Magazin (1974) lapokban. Rajzot és latint tanított középiskolában,
mellékfoglalkozásként foglalkoztatta a Ludas Matyi vicclap 1976-tól 1989-ig. A
rendszerváltozás idején több humorújságot indítottak el, így az 1989-ben az Új Szabad
Száj vicclap rajzolója lett, majd 1990-től a Dluhopolszky László vezette Ludas Matyi
munkatársa, egyik címlaprajzolóként annak politikai humorhoz értő, meghatározó
rajzolóvá vált. Munkája mellett még rajzolt az Új Magyarország, Napi Magyarország,
Magyar Fórum, Heti Magyarország és több megyei újság részére. 1993-ban a Ludas
Matyi megszűnt, az azt követően megjelenő Pesti Veréb, Borsszem Jankó, Darázs,
Fülig Jimmy, No Komplett vicclapokban publikált. 1996-ban vidékre költözött,
tanítással és festészettel foglalkozik. Karikatúráival több kiállítás résztvevője és
számos díj gazdája.

Könyv: Gól volt, gól nem volt…(2002).

Publikáció: Magyar Ifjúság (1970–77), Bakfitty (1972), Ifjúsági Magazin (1974–77),
Jogászbál (1975), Ludas Matyi (1976–89), Ludas Matyi Évkönyv (1979–89), Extra Ludas
(1988), Új Szabad Száj (1989–91), Riport (1990), Ludas Matyi (1990–93), Ludas Matyi
Magazin (1990–93), Ludas Matyi Nyári Örömök (1990), Rajzszex (1990), Tallózó (1990),
Ludas Évkönyv (1991–93), Extra Ludas (1992), A Hírlap (1993), Déli Hírek (1993), Új
Néplap (1993–94), Petőfi Népe (1992–94), Ludas Matyi Rejtvény Újság (1993), Jászkun
Kakas (1993–94), A Hírlap (1993–94), 24 Órás (1994), Zalai Hírlap (1994–96), Déli Hírlap
(1994), Vasvármegye (1994), Álláskereső (1994), Pesti Veréb (1994), Új Borsszem Jankó
(1994–95), Darázs (1994), Maszk (1995), Fülig Jimmy (1995), Napi Magyarország (1998),
No Komplett (1998).

Szignó: Tarnóczy.