Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Robert M. Pirsig
A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete

Fordította: Bartos Tibor
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989

Robert M. Pirsig: Zen and the Art of Motorcycle Maintenance


TARTALOM

ELSŐ RÉSZ

MÁSODIK RÉSZ

HARMADIK RÉSZ

NEGYEDIK RÉSZ

UTÓSZÓ
Bán Zsófia: A dekonstrukció szelíd motorosa

 

ELSŐ RÉSZ

1

Látom a karórámon, el se kell eresztenem a kormány bal szarvát, hogy fél nyolc az idő. A reggeli szél hiába hatvanmérföldes, nyirkos meleget hoz. Nem tudom, milyen lesz délutánra, ha fél nyolckor már fülledt a levegő.
Úszik benne mindenféle réti rothadás bűze is. A Középső Síkságon visz az utunk, vadrécéző turzások ezrei közt, amint Minneapolisból tartunk a két Dakota felé északnyugatnak, régi kétsávos öntött úton. Nagy forgalma nincsen, amióta mellette vezetnek egy négysávosat. Amikor pangó vízhez érünk, hűvösebb a levegő, aztán elhagyjuk, és melegebb lesz megint.
A kedvem lelem ebben a vidékben. Semmiféle nevezetesség felé nem igyekszünk, de talán éppen ezért. Régi utak nem gyűjtőcsatornái a feszültségeknek. Nádasok-rétek, nádasok-zanót közt zötykölődünk a meghasadozott úton. Rónák szélén, nádasok alján látni is rucát itt-ott. Meg teknőst. Nini, ott egy vörös szárnyú gulyamadár!
Rácsapok Chris térdére, és mutatom neki.
- Mi az! - kiáltja.
- Gulyamadár!
Valamit mond rá, nem hallom, mit. - Mi? - kiáltom vissza.
Föltolja a bukósisakot a tarkómon, úgy üvölti a fülembe: - Sokat láttam már, apu!
- Ja - kiáltom vissza, és bólintok. Tizenegy évest nem veszel le a lábáról egy vörös szárnyú gulyamadárral.
Érni kell ahhoz. Nekem ez az út csupa olyan emlék, amilyenben neki része nem lehetett. Hajdani hideg reggelekről, amikor barnul a sás, és a nád buzogányai bólogatnak az északkeleti szélben. A bűz olyankor az iszapban dagonyázó gázlócsizma felől száll, mikor állunk be napkeltének, és várjuk, hogy megkezdődjék a recézés. Vagy télen, amikor befagytak a rónák, és járhattunk a vastag jégen bízvást, gázolnunk csak az avas nádat kellett a dermedt hóvilágban. Gulyamadarat nem látni olyankor. Persze júliusra már visszatérnek, és eleven a határ. A turzások minden talpalatján zümmögés, cirpelés, dongás. Milliós közösségek élik zavartalan öröklétüket.
Másképp lát, aki motorkerékpáron vakációzik. Az autó kirekeszt a világból, nem is eszmélhetsz, hogy képernyő előtt ülsz megint. Tehetetlen szemlélője vagy a jelenségek vonulásának.
A motorkerékpárnak nincs képernyője. Kapcsolatba kerülsz mindennel. Nem is nézed már, annyira részese vagy, és a jelenlét érzése lenyűgöz. A talpad alatt arasznyira surranó út valóságos, járni is azon jársz, csak most belemosódik a surranásba, de ha akarod, leteheted a lábad bármikor, és talpaddal tapasztalod a tudatfolyamot.
Montanának tartunk Chrisszel meg a barátainkkal, akik valamennyivel előttünk járnak. A valamennyinél talán többel is. Lazára hagytuk az útitervet. Inkább utazni akarunk, mint célba érni. Vakációzunk. Keressük a másodrendű utakat. Legjobban a kövezett megyeieket szeretjük, az állami postautakat már kevésbé. Legkevésbé az autópályákat. Múlatni akarunk - hosszú ú-val, ahogy régen mondták: nem vigadni, hanem feledkezni. A kanyargós, hegyes-völgyes utak talán hosszabbak, ha másodpercre méred, de motorkerékpáron mulattatóbbak, ha a kanyarulatnak bedőlsz, és nem kocsi ülésén csúszkálsz ide-oda. Biztonságosabbak is, mert a forgalmuk gyér. Nem kísérik autóscsárdák, hirdetőtáblák. Ligetek, gyümölcsösök az arcodat legyezik szinte, gyerekek integetnek, a népek kinéznek a tornácról, ki lehet az, és ha megállsz kérdezősködni, hosszabb válaszokat kapsz a vártnál. Megkérdik azt is, honnan jössz és mióta.
Néhány éve már, hogy feleségemmel meg a barátainkkal rákaptunk az ilyen másodrendű utakra. Először vargabetűt metszettünk át velük, vagy a változatosság kedvéért tértünk rájuk, majd mind több mulatságunkat leltük bennük. Jártunk rajtuk sokszor, mire ráébredtünk arra, ami lehetett volna elsőre nyilvánvaló: hogy ezek a félre való utak merőben különböznek az elsőrendűektől. A környékükön más az élet menete is, az emberek személyisége is. Nem rontanak sehova, ráérnek barátkozni. Helybeliségüknek, jelen valóságuknak élnek, amit városba szakadt magzataik és ismerőseik szinte el is felejtettek. Ez volt a félreeső utak nagy leckéje.
Csak azt nem értettük, miért nem eszméltünk oly sokáig. A szemünket verte ki, mégse láttuk. Talán az vakított el bennünket, hogy a nagy dolgok mind a nagyvárosban szoktak történni, itt meg az isten háta mögött jártunk. Furcsa, hogy az igazság ott kopog az ajtódon, te meg kiszólsz: "Most kell jönnöd neked is, amikor az igazságot keresem?" S mit tehet az igazság, áll odébb. Furcsa.
Persze mikor már egyszer rákaptunk, semmi ezekről a suttyóm utakról le nem téríthetett. Az utak buzijai lettünk, a tapasztalás turistái.
Megtanultuk például, hogy kell a derék utakat a térképen kiszúrni. Ha tekereg, az már derék. Mert az hegyek közt visz. Ha két város közt a legkisebb távolságot keresi, az baj. A legderekabbak a semmicsodával kötik össze a semmicsodát, kivált, ha látni, hogy húzódik a közelben egy célirányosabb útvonal is. Ha például északkeletnek indulsz kifelé egy nagyvárosból, a legjobb, ha elkezdesz oldalozni, hol északnak, hol keletnek, és hamarosan rátalálsz arra a derék útra, amelyiken a helybéliek járnak.
Csak úgy kell ügyeskedni, hogy az ember el ne keveredjen végképp. Mivel az ilyen utakat környékbeliek tapossák csakis, nem panaszolja senki, hogy az elágazások gatyaszárát nem jelöli tábla jó előre. Meglehet, csak cöveket vertek le, arra tettek egy kicsiny táblát, hanem azt a dudva rég benőtte. Az ilyen vidéki táblafestők nem rágják a szádba, hova tovább. Ha nem válogatod ki táblájukat a dudva közül, az a te bajod, nem az övék. Az is kiderül akárhányszor, hogy az autótérképek nem valami gondosan rajzolják be ezeket a félre való utakat, és megeshet, hogy egyszer csak kerékvágásban döcögsz, majd ösvényen, majd kifogy alólad az is, és kinn vagy a marhalegelőn, vagy gazdaság udvarába keveredtél. Így aztán mi már az eszünkre hagyatkozunk, s tájékozódunk mindenféle jelekből. Iránytű is van a zsebemben mindig, hátha borult az ég, és a nap járása sem igazít el, a benzintartályomon pedig kottaállványfélére tűzöm a térképet, hogy mindig tudjam, hány mérföldre jutottunk a legutóbbi elágazástól, s hogy a térképészek nyelvén szólva miféle műtárgyakat figyelhetek meg jobbra-balra. Efféle segédeszközökkel, s hogy nem hajt a tatár, a miénk Amerika.
Szeptember elején, a Munkásság Ünnepén vagy a Hősök Emléknapjának hétvégén mérföldeken át nem találkozunk ezeken az utakon járművel, aztán egy szövetségi országutat keresztezve látjuk ám, hogy egymás farát érik a kocsik, úgy állnak a dugóban, ameddig a szem ellát, benn vicsorgó pofák, síró gyerekek. Úgy mondanék nekik valamit ilyenkor - de látom a vicsorgást meg a sietséget, hát mondhatnék?
Hiába utaztam ezen a rétségen már ezerszer, mindig van mit néznem rajta. Olyasmit gondoltam, hogy zavartalan? Akár rámondhatnám, hogy zavaros és értelmetlen, miért ne - csakhogy a látvány valósága térdre kényszeríti a félsütetű fogalmakat. Tessék! A vörös szárnyú gulyamadarak raja kap fel a nádasból, felzavarta őket a motorzaj. Megint rásózok Chris térdére - akkor jut eszembe, hogy látott ő már gulyamadarat ezret is.
- Mi az? - ordít a fülembe.
- Semmi.
- Akkor meg?
- Csak nézem, megvagy-e még - ordítom vissza, s ezzel vége szakad a beszélgetésnek.
Akinek az ordítozás nem kenyere, annak motorkerékpáron nemigen nyílik alkalma csevegésre. Érdemesebb a látványt venni észbe és elmélkedni rajta. Amit látsz meg amit még hallasz, azon s az időjárás szeszélyein, emlékeken, a motor járásán, a vidék képén, ilyesmiken gondolkodhatsz nyugalmasan, hosszasan, mivel nem vagy hajszolt, és nem szorít az idő. A legszívesebben beszélgetnék most mindezekről, amik csak az úton rám következnek. Akkora a hajtás mostanában, hogy beszélgetni nemigen kerül idő. Napról napra terjengő langyos víz az élet aztán, akkora egyformaság, hogy évekkel később töprengesz el, ennyi időd hová lett, és milyen kár, hogy jeltelenül telt el. Azért most, hogy idő kínálkozik, szívesebben bolygatnék fontos dolgokat a beszélgetéssel is.
Úgy tennék, mint valami képmutogató - jobb példa nem jut eszembe -, és járnám Amerikát, ezt az Amerikát keresztbe-kasul, épületes beszédekkel, megvilágosodást és kultúrát hordván szét a hallgatóknak. Az ilyen históriás képmutogatókat, akik voltak, a pergő mozi meg a tévé meg a rádió szorította ki, és az a gyanúm, hogy a változás nem szolgálta mindenki hasznát. Talán gyorsította is, szélesítette is az országos tudatfolyamot, de a medre egyre töltődik. Nem is marad meg benne, a partjait egyre rágja, tarolja. Képmutogatónak ha volnék, nem is vájnék új medreket én, inkább a régieket kotornám, tisztítanám belőlük az agyonhangoztatott gondolatok hordalékát. Hogy "mi újság?", az ugyan örök agytágító kérdés, ha azonban a kérdés örökké ez, divat és semmitmondás a válasz rá, a holnap iszapja. Én azzal állnék elő: "Mi a legjobb?" Mert inkább a meder mélyének tart, mint a széltének, és gátolja a homokzátonyok lerakódását. Vannak, igen, az emberi történelem folyásában olyan szakaszok, ahol a gondolat mély gübbenőket rágott, és egy helyben örvénylett. Semmi újság nem történt, a "legjobb" felől hittételek döntöttek. De mi azokon túl vagyunk. Tudatunk közös sodra ma kilép elsekélyesedett medréből, és ezerfelé árad a lapályok iránt. Nem akarja már sem meghódítani, sem körülölelni a magaslatokat, csupán rohan szanaszét, mert rohannak előtte, nyomulnak utána. Hiányzik a kotrás.
Messzi, messzi előttünk a másik motor, John Sutherlanddel meg a feleségével, Sylviával letért az útról egy uzsonnázótisztásra. Ideje nyújtózni egyet. Amint a motorommal beállók mögéjük, Sylvia éppen kanyarítja le a bukósisakját, és rázza ki a haját, John meg a BMW-jét állítja lábra. Egyikünk sem szól. Annyit jártunk már együtt, hogy egy pillantással olvasunk a másikból. Most elég a csönd meg a szemlélődés.
Az uzsonnapadok elhagyottak ilyenkor reggel, miénk a teljes tisztás. John átgázol a füvön az öntöttvas szívókúthoz, és ivóvizet szívat magának. Chris elkószál a facsoporton túl, és egy füves halom aljában csermelyt talál. Én csak nézelődök.
Egy idő múltán Sylvia letelepszik az egyik padra, kinyújtja lábát, és emelgeti egyiket a másik után, lassan, fel sem néz. Ő, ha nagyokat hallgat, rossz a kedve. Szóvá is teszem. Felpillant, majd lesüti a szemét megint.
- Azoktól, akik kocsikon jöttek szemközt - feleli. - Mindjárt az első olyan szomorúnak látszott. A második éppolyannak, majd az utána következő meg a rákövetkező, az is.
- Mentek munkába.
Sylvia jól látta, csak éppen semmi különöset nem látott. - Munka, érted - magyarázom. - Hétfőn reggel. Bódultan. Ki ragyog hétfőn reggel?
- De ilyen gyászosan! - panaszolja Sylvia. - Mintha a tulajdon temetésükre mentek volna! - Azzal leteszi a két lábát egymás mellé, és nem mozdul.
Értem, mit mondana, de kilyukadni nem tud vele sehova. Munkába kell menniük, ha élni akarnak, hát lódulnak. - Én a rétet figyeltem - mondom.
Sylvia kisvártatva felnéz, és megkérdi: - Aztán mit láttál?
- Vörös szárnyú gulyamadarat csapatostul. A motor zajára rebbentek föl.
- Nocsak.
- Jó volt újra látni őket. Összefogják az ember gondolatait.
Sylvia töpreng a mögötte álló fák mélyárnyékában, aztán elmosolyodik. Érti azt a fajta nyelvet, amelyik mást mond, mint amit szól. Éva lánya.
- Hát igen. Szépek - állapítja meg.
- Figyeljed te is - ajánlom.
- Meglesz.
John visszatér, és az oldaltáskák hevedereit vizsgálja, majd megnyitja az egyik oldaltáskát, és kotorászni kezd benne. Egyet s mást kirak belőle a földre. - Ha véletlen zsineg kell, szóljál - mondja. - Őrület. Van itt ötször annyi, mint ami kellhet.
- Majd szólok - mondom.
- Hát gyufa? - kérdi kotorászás közben. - Napolaj? Fésű? Cipőfűző? Mit szólsz? Cipőfűző például minek?
- Ne kezdjed - inti le Sylvia. Örömtelenül merednek egymásra, aztán énrám néznek.
- A cipőmadzag szakadós holmi - oktatom ki őket tanárosan. Mosolyognak is, de nem egymásra.
Chris is megjelenik. Ideje felkerekedni. John meg Sylvia már ki is kanyarodott az útra, amíg Chris fölkapaszkodik mögém. Sylvia integet. Figyelem, hogy nő köztünk a távolság a nyílt úton.


Ami képmutogatáshoz erre az útra készülök, arra ezek ketten ihletnek már hónapok óta, és meglehet - bizonyosan nem tudom -, hogy a forrása a kettejük viszályának búvópatakja. Más házasságokban is eléggé közönséges lehet a viszály, de náluk valahogy lesújtóbb. Legalábbis engem lesújt. Nem személyiségek ütköznek itt, hanem valami más, amiről egyikük sem tehet, és segíteni sem segíthetnek rajta. Nekem sincs mit ajánlani, legfeljebb a sejtéseimet.
Akkor kezdődtek, amikor Johnnal támadt valami jelentéktelen ügyben egy csekélynek tetsző nézeteltérésem: hogyan ápoljuk motorkerékpárunkat. Énnekem mi sem természetesebb, mint hogy a motoromhoz járó kis szerszámtáskát és kezelési utasítást hasznosítom, vagyis rendben tartom a járgányomat. John viszont tiltakozik. Ő szakemberre bízza a mégoly apró igazításokat is. Nem szokatlan ez sem, és egyszeri apró nézeteltérésünknek sem lett volna messzi hangzó következménye, ha kiruccanásainkon nem töltünk annyi időt együtt, és nem sörözgetünk el oly gyakran vidéki betérőkben, ahol az emberek megbeszélgetik, ami csak eszükbe jut. Mert ilyenkor mi jusson eszünkbe egyéb, mint ami az előző fél órában-órában foglalkoztatott, amióta nem beszélgettünk egymással? Ha utakról, időjárásról, emberekről, régi emlékekről vagy éppenséggel friss újsághírekről folyik a szó köztünk, kellemes a beszélgetés. Ha azonban a motor teljesítményére fordul, elakad. Megreked, nem mozdul egy tapodtat onnét. Aztán csönd támad, és már kiemelni sem lehet a kátyúból. Mintha két jó barát, az egyik katolikus, a másik protestáns, együtt sörözne, minden szép és jó, mikor egyszer csak odapöttyenik az asztalra közébük a születésszabályozás kérdése. S a mulatságnak lőttek.
S mikor ilyen szerencsétlen kérdésre fordult a szó, az már olyan, mintha az egyik fölfedezné, hogy egy fogából kiesett a tömés. Attól kezdve nincs békesség, a nyelvével kutaszolja, próbálgatja, de az esze is egyre ott, nem azért, mert olyan óriási a fölfedezés, csak mert ki nem verheti a fejéből. Én is minél többet lovagolok ezen a motorápoláson, John annál ingerültebb lesz, akkor pedig mégúgyse szállok le róla. Nem azért, hogy szántszándékkal bosszantanám, hanem mert az ingerültsége valamit fed, s én a fedőt emelném le.
Ha a születésszabályozás kerül terítékre, akkor sem az akasztja meg a beszélgetést, hogy az egyik több gyereket akarna, a másik kevesebbet. Ez csak a födő. Alatta pedig hitek fortyognak. Az egyik a tudományos társadalomszervezésben hisz, a másik isten akaratában, ahogy a katolikus egyház tanítja. És hiába bizonygatod a gyermektervezés hasznát, amíg a gyomrod kihűl, semmire nem jutsz, mert ellenfeled nem abból indul ki, hogy ami társadalmilag kívánatos, az jó egyébként is. A jóság őszerinte más forrásokból táplálkozik, ő pedig ezekre a forrásokra esküszik, nem a társadalmi kívánatosságra.
Épp ilyen a nézeteltérésem Johnnal. Kitehetem a lelkemet, hogy a motorkerékpár-ápolás értelmét és hasznát megvilágosítsam, nem enged egy tapodtat. Két mondat után megmered a tekintete, aztán vagy eltér a tárgytól, vagy kibámul az ablakon. Hallani nem akar a motor ápolásáról.
E kérdésben egy húron pendülnek Sylviával. Sőt, Sylvia még határozottabb. "Ez más káposzta" - szokta mondani, ha jókedvében találom. "Ne fűzzük egymás agyát" - ha rosszkedvében. Nemhogy megérteni nem akarják, kirekesztenek a gondolkodásukból. S a fedő alatt fortyogó kérdés - hogy énnekem a bütykölés miért szerez akkora örömet, ők meg miért utálják annyira - egyre megfejthetetlenebb. Apró nézeteltérésünk végső okát ilyenformán sóba a napvilágra nem hozhatom.
Hülyeségről szó sem lehet. Van elég esze mind a kettőnek. Egyikük megtanulhatná a motor megbütykölését, másfél óra nem telne bele, ha az esze ott lenne, és ami pénzt, bosszúságot, késedelmet takarítanának, az sokszorosan kártalanítaná őket a fáradságért. Szerintem elgondolták már - vagy lehet, hogy nem? Ki tudja? Ezt a kérdést nem szegezhetem nekik. Minek kötözködni?
Bár emlékszem, egyszer a minnesotai Savage-ben egy kocsma előtt a perzselő napon kis híja volt, hogy be nem olvastam nekik szívem szerint. Vagy egy órát töltöttünk a kocsmában, és amire kijöttünk, a motorjaink annyira átforrósodtak, hogy rájuk ülni alig bírtunk. Én már indítottam, mikor látom, John egyre rugdossa az indítót. Már akkora volt a benzinbűz, mintha olajfinomító mellett tanyáztunk volna le, azért mondom, álljon meg, eláztatja a motort.
- Hát - feleli - nekem is facsarja az orromat. - De csak rugdossa meg rugdossa, s nem tudom, mit szóljak. Utoljára látom, már szusz nincs benne, és veríték patakzik az arcán, akkor ajánlom neki, hogy vegye ki a gyertyákat, hadd szellőzzenek a hengerek, addig még vissza is ugorhatunk egy sörre.
Hohó, azt már nem! Ő műszaki dolgokba nem ártakozik!
- Miféle műszaki dolgokba?
- Hogy most szedjem elő a szerszámot, és álljak neki! Nincs semmi oka, hogy ne induljon! Elvégre vadonatúj motor, és én megfogadom szó szerint az utasítást. Látod, a hidegindítót is behúztam, ahogyan mondja.
- Behúztad?
- Az utasításhoz híven.
- Igen ám, ha a motor kihűlt, akkor!
- Hát nem benn ültünk fél óránál tovább?
Az ilyesmitől kiakadok. - Hőség van, John - mondom. - De még fagyos időben is beletelik jó fél órába, amíg kihűl!
John megvakarja a fejét. - Hát arra miért nincs eszük, hogy az utasításban megmondják? - Azzal visszanyomja a hidegindítót, és tessék, a második rúgásra be is robban neki. - Igazad lehet - hagyja meg nagy bölcsen.
Másnap ugyanezen a vidéken megismétlődik a jelenet. Hanem addigra megfogadtam, hogy egy szót nem szólok, és amikor a feleségem unszolt, hogy menjek és segítsek, csak a fejem ráztam. Meg is magyaráztam neki, hogy amíg John nem kéri a segítséget, addig sérti az ajánlkozásom. Azért fogtuk s letelepedtünk az árnyékba, hogy kivárjuk a végét.
Mindjárt láttam, hogy John halál udvarias Sylviával, vagyis a méreg majd szétveti, és minket az-isten-szerelmére-pillantással mér végig. Ha persze csak kérdez valamit, nyomban talpon vagyok, és segítek a bajt megállapítani - de kérdés, az tőle nem tellett. Beletelt legalább negyed órába, amíg sikerült indítania.
Később a Minnetonka-tónál álltunk meg sörözni. Az asztal körül zajlott a beszélgetés, csak John hallgatott nagyokat, és láttam rajta, hogy ketyeg idegességében. Ennyi idő múltán! Végül megszólalt, lehet, azért, mert már megsokallta maga is: - Tudod… amikor nekem nem akar elindulni… énbelőlem, úgy érzem, kitör a hat elemi. Én gyilkolni tudnék. - Ez a vallomás valamit könnyített a lelkén, mert így folytatta: - Ez az egy motoruk volt, értesz? Ez a tragacs. Nem tudták, mit kezdjenek vele, kivágják-e az ócskavas közé vagy visszaküldjék a gyárba, és ahogy ott tanakodnak, látják ám, hogy megjelenek a szemhatáron az ezernyolcszáz dollárommal! És a kérdésük meg is oldódott!
Tanító bácsisan elmagyaráztam neki a gyújtásállítás hasznait, és figyelmesen végig is hallgatta. Olykor úgy tesz, mintha csupa fül volna. De aztán megelégeli, ugrik a söntéshez, rendel még egy karikát, s az ügyet lezártnak tekinti.
Pedig nem makacs, nem korlátolt, nem lusta, nem hülye. A dolognak egyszerű magyarázata nem kínálkozott, így aztán nem is keringtem tovább a talány körül, mert nem érdemes a mindenféle lehetséges válasszal megpróbálkozni.
Megfordult a fejemben, hátha én vagyok a faramuci, de ezt a lehetőséget is el kellett ejtenem. Az országjáró motorosok legtöbbje ért a motorjához. Autósok nemigen babrálnak vele, van viszont szerelőműhelye minden valamirevaló településnek, benne drága emelők, különleges szerszámok és olyan bajmegállapító felszerelés, amilyenre az átlagautósnak nem telne. Az autó motorja különben is bonyodalmasabb, bajosabb a hozzáférés, azért nem csodálkozom az autósokon. John motorjához, ehhez a BMW R60-ashoz azonban nem akadna szerelő Salt Lake városáig se. Ha a megszakítói vagy a gyertyái kiégnek, neki befellegzett. Tartalék megszakítót persze nem hord magával. Azt se tudja, mi fán terem. Ha be találja mondani neki az unalmast, Dél-Dakota nyugati felében valahol, vagy Montanában, nem tudom, mit kezd a motorjával. Ha ugyan el nem adja az indiánoknak. Csak azt tudóin, most mit tesz. Nagy ívben elkerüli az efféle lerobbanás gondolatát is. A BMW egyébként híres arról, hogy nem hagyja cserben gazdáját az úton, hát erre számít őkelme.
Először azt hittem, csak a motorral vannak így Sutherlandék, aztán látnom kellett, hogy más mindennel is. Egyszer reggel a konyhájukban vártam, hogy fölszedelőzködjenek, amikor arra lettem figyelmes hogy a mosogatójuk csapja csöpög. Majd eszembe jutott, hogy csöpögött az már legutóbb is, amikor itt jártam, de már azelőtt is, sőt amennyire az emlékezetem visszanyúlhat, mindig csöpögött. Szóvá tettem Johnnak. Azt mondta rá, megpróbálkozott új tömítőgyűrűvel, de nem használt. Ennyi. Mint aki a dolgát jól végezte. Mert ha egyszer megpróbálta megjavítani a csapot, de nem sikerült, akkor a sors is úgy akarja, hogy tűrnie kelljen.
Elgondoltam, nem kezdi-e ki az idegeiket ez az örökös csöpp-csöpp-csöpp-csöpp, naphosszat, éjhosszat, héthosszat, évhosszat, de nem tapasztaltam rajtuk sem ingerültséget, sem további érdeklődést, azért megállapítottam, hogy úgy látszik, vannak emberek, akik az ilyesmivel nem törődnek.
Nem emlékszem már, mi cáfolt rá erre a megállapításra - talán valami sejtés, mert mintha Sylvia kedve elborult volna, valahányszor magyarázott valamit, és a csap belecsöpögött. Sylvia seppeg. Egyik nap aztán, amikor megpróbált hangosabb lenni a csöpögésnél, és a gyerekek berobbantak, és belekiabáltak a beszédébe, rájuk förmedt. Nekem úgy tetszett, hogy a gyerekek ugyan nem guríthatták volna dühbe, ha már a csap addigra föl nem bőszíti. A csöpögést meg a gyerekek zsivajgását együtt sokallta meg. S a szöget az ütötte a fejembe, hogy nem a csapot szidja - nem, azt ő nem is okolná semmiképpen! Ha a csap jut az eszébe, nyeli a mérgét, de hiába pukkadozik már, a csöpögés jelentőségét valamiért meg nem vallaná.
Miért kell némán szenvedni egy csapért? - tűnődtem. S egyszerre odatársult a kérdéshez a motorkerékpár ápolása, és az agyamban világosság gyűlt. Ahaaaaa, gondoltam.
Nem motorról van itt szó, nem is csapról. A teljes technikát nem veszi be a bögyük! S egyszerre mindenféle emlékcserép kezdett a helyére rázódni. Mekkora megvetéssel sújtotta Sylvia az egyik barátunkat, aki szerint a számítógép programozása alkotótevékenység! Rajzuk, festményük, fényképük odahaza technikát nem ábrázol egy sem! Persze hogy Sylvia nem rázza az öklét a csapra! Pillanatnyi mérgünket lenyeljük mindig, ha valami nagyobb gyűlöletünk részjelensége támasztotta föl. Persze hogy John kikapcsol, valahányszor a motorkerékpár ápolása kerül szóba, bár tudván tudja, hogy az ápolás hiányát megsínyli maga is. Mert az ő gyűlöletük a technikának szól! Nyilvánvaló. Nem is lehetne másképp. Mindjárt a motoros kiruccanásainkat azért tesszük a jó vidéki napfényre, levegőre - s ha én közben előállók a technikával, mikor már azt hiszik, sikerült elmenekülni előle, világos, hogy beléjük fagyasztom a szót. Ezért akad el minden beszélgetés a motor ápolásánál!
Más jelek is vallanak sejtelmem helyességére. Egyébkor is hallani tőlük az izéről meg az akármiről, ami gyötrött, néhány szavas vallomásuk szerint "a nyakukba szakad". S ha megkérdeném, mi szakad a nyakukba, a válaszuk az volna: "Az egész mindenség" vagy "A szervezet" vagy "A rendszer". "Te bezzeg elboldogulsz vele" - mondta egyszer Sylvia védekezőn, s a dicséret akkora volt, hogy zavaromban meg sem mertem kérdezni, mivel boldogulok én el. Azt hittem, valami magasabb rendű dolgot gondol, valami titokzatosabbat a technikánál. Pedig ha nem a technikát gondolta, akkor a technológiát, most már értem. Vagy azt a valamit, ami rugója a technológiának is, az embertelenségében meghatározhatatlan vak robotnak, a halál mechanikus angyalának. Ilyenféle rémisztő szörny elől menekülnek ők, bár tudják, hogy nincs hova. Talán tódítok, de ilyesmiről lehet szó. Azok elől menekülnek, akik értik és irányítják ezt az akármit - a technokraták elől, akik a dolgukat élettelen nyelven hirdetik - csupa olyan részt és viszonylatot, ami Sylvia és John fejében összeállni nem akar, hiába tömik őket örökké. Az akármi, a rém pedig pusztítja a termőföldet, mérgezi a levegőt, a vizet, és nemhogy el nem háríthatják, menekülni sem menekülhetnek előle.
Ilyen világnézethez jutni nem is körülményes. Kimégy egy nagyváros gyárvidékére, és, parancsolj, ott a technológia. Már amennyit látni belőle. A szögesdróttal megerősített betonkerítések zárt kapuin tábla hirdeti, hogy idegeneknek a belépés tilos, és a kerítésen túl a kormos levegőben fém- és téglaformák lappanganak sejtelmesen, rondán. Céljuk ismeretlen, működtetőivel soha szembekerülni nem fogsz. Hogy mindebből mi szól neked, miért van ez itt, meg nem mondhatod, csak taszítást érzel, idegenséget, mintha ilyesmikhez semmi nem fűzhetne. A tulaj, aki érti, mi zajlik itt, az se kér belőled. Ez a technológia valahogy kivetett a hazádból, és fölsejlő titokzatos formái mind azt mondják: TŰNÉS. Elgondolod, hogy lehet igenis magyarázata mindennek, és az emberiségnek hasznára válik bizonyára, ami itt történik, csak éppen nem ezt látod, hanem a tiltó táblákat. És hogy ami kintről látható, ezek a holdbéli kolosszusok, ezek nem a embereket szolgálják, hanem szolgálják az emberek, nyüzsgőn, hangyamód. És elgondolod, ha nem volnál idegen, és beléphetnél, hangyává változnál te is. Vagyis utoljára ellenségesen tekintesz rájuk, és alighanem ez lehet Sylvia és John egyébként érthetetlen viselkedésének magyarázata. Ami csak szelep, tengely, villáskulcs, az része ennek az embertelen világnak az ő szemükben, s inkább nem gondolnak rá, nehogy az eszközeivé váljanak.
Nem is állnak magukban - bár az sem kétséges, hogy legbensőbb érzéseiket követik, nem a mások elutasítását majmolják. Igaz, legbensőbb érzéseiket követik sokan mások is, mert efféle érzéseket sokan táplálnak - annyian, hogy ha mindőjüket egy kalap alá vesszük, ahogy az újságírók szokták, úgy tetszik, tömegmozgalmat látunk. Mintha technológiaellenes tömegmozgalmat, új politikai baloldalt látnánk feltámadóban, s a jelszavunk: "Elég a technológiából! Telepítsétek máshova, ne ide, a mi nyakunkra!" A logika zabolázza őket csak, hogy gyárak nélkül nincs munka és nincs életszínvonal, de hát támadtak fel a logikánál erősebb emberi erők mindig, s ha egy nap igazán nekifeszülnek, eltépik technológiagyűlöletükben a logika zabláját.
Billogokat és címkéket, olyanokat, mint a "bítnik" vagy a "hippi", eddig is raktak a technológia ellenzőire, a rendszerellenesekre, meg nyilván raknak ezután is. Személyeket azonban nem lehet feliratokkal tömeggé sajtolni. Se Sylvia, se John nem tömegember, sok más se a hozzájuk hasonlóan gondolkodók táborából. Éppen mintha a tömegemberré válás ellen lázadoznának. S meggyőződésük, hogy a technológia azokkal az erőkkel kapcsolatos, amelyek őket tömeggé süllyesztették. Ellenkezésük mindeddig inkább kitérés volt és megtagadás, menekvés - mármint annak, aki tehette, távoli vidékekre -, de hátha nem maradnak meg mindig szelídnek?
Továbbra sem értek velük egyet a motorkerékpár ápolásának kérdésében, de nem azért, mintha technológiaellenességüket mindenestül elutasítanám. Inkább azt hiszem, öngólt lőnek vele. A Buddha, az Istenség éppúgy lakozhat a nyomtatott áramkörben vagy a motorkerékpár fogaskerekeiben, mint hegycsúcson vagy virág szirmaiban. Aki másként vélekedik, a Buddhát fitymálja - vagyis magamagát. Ezt szeretném tisztázni képmutogatói magyarázatomban.

A rétséget elhagytuk, de a levegő olyan párás még mindig, hogy belenézhetek a nap sárgájába, mintha füst vagy köd borítaná az eget. Pedig zöld tájat járunk, a tanyaházak fehéren virítanak. Füstköd meg semerre.


2

Az út kanyarog tovább. Félreállunk pihenni közbe-közbe, majd megebédelünk, fecsegünk, úgy gyürkőzünk neki a hosszú utazásnak. A délután ránk telepedő fáradtsága ellensúlyozza az első nap izgalmát, azért se lassan, se gyorsan, csak esszük az utat.
Délnyugati szél kap oldalba, és a motor mintha a maga jószántából dőlne bele. Az utóbbi órákban valami furcsa sejtelem kísér, hogy figyelnek vagy követnek, pedig hát kocsi se jár erre, mögöttünk meg csak Johnt és Sylviát látom jó messzi a visszapillantó tükörben.
Nem jutottunk el még Dakotába, de a mező nagy táblái arra vallanak, hogy közeledünk. Némelyikében len hányja a bimbóját kéken, és akkora hullámokat vet, akár az óceán. Lendületesebb a dombok hullámzása is, s mintha az terjedne át mindenre, csak a táguló égre nem. A tanyák is oly messzire kerültek, hogy már alig látni őket. Tágul a teljes vidék.
Se hellyel, se határral nem jelölhető, hol végződik a Középső Síkság, és hol kezdődik a Nagy Síkság. A fokozatos változás úgy lepi meg az embert, mintha fodrozódó vizű kikötőből tartana kifelé, majd eszmélne, hogy a fodrok öblösödnek, s mire visszafordul, már nem látja a partot. Ritkább a fa is errefelé. Aztán látom, hogy nem is idevalósi fák. Úgy hozták és plántálták ide a tanyák köré meg a táblák közé hosszú sorokban, széltörőül. De amerre nem ültettek belőlük, nincs bozót, nem ütközik ki fattyúhajtás - csak fű nő, néhol vadvirággal, dudvával tarkán, de legjobban csak fű. Megérkeztünk a prérire.
Az a gyanúm, egyikünk sem éri fel ésszel, milyen lesz négy nap a prérin júliusban. Autóutak emlékeiből csak a nagy lapály meg a nagy üresség képe marad, a végtelen egyhangúságé és unalomé. Robogsz órákig, nem jutottál sehova, s azon töprengsz, meddig vihet az út nyílegyenesen, hogy a táj képe ne változzon mind a szemhatárig.
John aggódott, hogy Sylvia majd nem bírja a lélekölő egyformaságot, azért úgy tervezte, repüljön el ő egymaga a montanai Billingsbe, de tervétől Sylviával egyetértésben eltérítettük. Én azzal érveltem, hogy utazás lélekölővé csak akkor válhatik, ha az utas ráhangolva nincsen. Olyankor bármi kényelmetlenséget kiragad a többi közül, és rásüti, hogy attól szenved. De ha az útra igazán rászánakozott, a kényelmetlenségek nem sokat számítanak. Sylviát sem ismertem nyavalygósnak.
Ráadásul, aki repülőgépen érkezik a Sziklás-hegységbe, az inkább csak a kies tájat látja. Négy nap úti fáradalmai azonban gyönyörűséget varázsolnak belőle, az ígéret földjét. Ha Johnnal meg Chrisszel minket ez a nagy érzés tölt el, Sylvia meg arra érkezik, hogy nahát, milyen festői, nagyobb lesz köztünk az egyet nem értés, mintha a két Dakota forróságát és unalmát együtt szenvedjük végig. Azt nem is említettem, hogy szeretek Sylviával beszélgetni. Mert magamra is gondoltam.
Míg ezt a füves síkot fogyasztjuk, magamban kérdezgetem: "Látod? Látod?" - S remélem, látja, amit én. Később talán elfogja a préri láttán az az érzés is, amiről én már rég nem ömlengek - csak ez látható és érezhető itt, igen, mert ez a táj se látványt, se érzést nem kínál egyebet. Sylviának pedig néha annyira elege van a városi élet egyhangúságából és unalmából, hogy talán fölsejlik a megoldás neki is, ha az egyhangúságot s unalmat áteresztette magán. A prérin nem is tehet egyebet. Itt a megoldás, bár a nevét nem tudom.
Hanem most olyasmit észlelek a szemhatáron, amit nemigen hiszem, hogy a többiek látnának. Messzi délnyugatról - éppen dombháton vagyunk - sötétedik az ég alja. Vihar készül. Talán emiatt voltak az előbb rossz sejtelmeim. Elhessegettem, pedig tudtam, hogy az a fülledtség, ha széllel páros, vihart hoz alighanem. Öreg hiba, hogy mindjárt az első napon - s persze a tájnak motoron az ember része, s a vihar nem lesz merő színjáték.
Viharfelhőket, széllökéseket még csak elkerülget, de ez nem ilyesminek ígérkezik. A székében sötét ég alja fodorfelhők nélkül hidegfrontot jelez. A hidegfrontok tombolok, kivált, ha délnyugatról érkeznek. Hoznak tornádót is akárhányszor. Ha pedig egyszer a tornádó megérkezett, a legokosabb, ha a föld alá bújsz, s ott várod, hogy elvonuljon. Sokáig nem dühöng, s a mögötte járó hűvösségben kellemes a motorozás.
A melegfrontoknak napokig nincs végük-hosszuk. Emlékszem, Chrisszel indultunk föl Kanadának néhány esztendeje, s nem jutottunk tovább százharminc mérföldnél, amikor elkapott bennünket. Figyelmeztető jele lett volna elég, csak akkor még nem értettem a jelek olvasásához. Buta tapasztalat volt, ha visszatekintek rá.
Kicsiny, hat és fél lovas motoron utaztunk, a csomagunk több volt a kelleténél, az eszünk kevesebb. A motortól nem telt több negyvenöt mérföldnél óránként, és szélvédő nélkül a legenyhébb szembeszél is belekapott. Nem volt országjárásra való motor. Első este fölértünk egy nagy tóhoz az Északi-erdőben, és zivatarban sátoroztunk reggelig. Elfelejtettem árkot ásni a sátor köré, így aztán hajnali kettő tájt betört a víz, és átáztatta a hálózsákunkat. Csatakosan és leverten ébredtünk. Aludni sem aludtunk eleget, de úgy okoskodtam, ha továbbmegyünk, az eső majd elunja. Nem úgy lett. Délelőtt tízkor olyan sötét volt, hogy a kocsik mind bekapcsolták a fényszórójukat. S akkor jött a felhőszakadás.
A sátorlapokat viseltük köpenynek, s azok úgy szétterültek a szélben, akár a vitorla, így aztán nem haladhattunk gyorsabban harminc mérföldjénél. Bakarasznyira szántottunk az esővízben, villámok cikáztak körülöttünk. Emlékszem egy asszony képére, amint kibámult ránk egy kocsi ablakából előzés közben, hogy ugyan motor hátán-mit kereshetünk ilyen időben. Bizony azt magam sem tudtam.
A motor lassult, huszonötre, majd húszra, aztán elkezdett pöfögni, köhögni, kihagyni. Utoljára, mikor már nem ment öt-hat mérföldnél többel, megláttunk egy otthagyott régi benzinkutat valami irtás szélén, hát oda bekunkorodtunk.
Akár Johnt, engem sem érdekelt abban az időben a motor ápolása még. Emlékszem, fejemre borítottam a sátor lapot, hogy eső ne érje a tartályt, és ahogy a motort megbillegtettem, úgy hallottam, lötyög benne benzin. Megnéztem a gyertyákat, megvizsgáltam a tűszelepet, a porlasztót, aztán rugdaltam az indítókart, amíg bele nem fáradtam.
Végül bementünk a benzinkút sörözőjébe, és megettünk egy-egy leégett bélszínt. Mikor megvoltunk, mentem ki, és rugdaltam a motort tovább. Chris nem szállt le rólam a kérdéseivel, ami főként azért bosszantott, mert láttam, hogy nem érti, milyen elkeserítő a helyzet. Addig-addig, hogy bedobtam a törülközőt, s mikor a mérgem is elpárolgott, szép szóval tudattam vele, hogy utunknak lőttek. Ezt a vakációt nem töltjük motoron. Chris olyasmiket ajánlott, hogy nézzem meg, van-e benzinem, amit már megtettem, s hogy kerítsünk szerelőt, de hát azt itt az irtásban hiába kerestem volna.
Ott ültünk az út partján a fűben, és tehetetlenül meredtünk a harasztba. Türelmesen válaszolgattam Chris egyre ritkuló kérdéseire. Mikor végre megértette, hogy az útból nem lesz semmi, nekifogott sírni. Nyolcéves lehetett akkor.
Autóstoppal jutottunk haza, otthon béreltünk egy utánfutót, rákapcsoltuk a kocsinkra, felmentünk vele a motorért, hazavittük, majd a kocsin vágtunk neki az útnak. Csakhogy abban már nem volt mulatság.
Két héttel a vakáció után egyik este a munkából hazatérve leszereltem a porlasztót, hogy lássam, mi a motor baja, de semmit meg nem állapíthattam. A visszaszerelés előtt le akartam törölni a porlasztóról a zsírt, és megeresztettem a benzincsapot, de csepp nem jött belőle. Kifogyott a benzinem, ennyi történt. Nem akartam hinni a szememnek. Még ma sem értem, hogy ennyi eszem nem volt!
A hülyeségem azóta is eszembe jut, ha százszor nem, egyszer se, s azt hiszem, megemlegetem örök életemre. Nyilván a tartalék tartályban tapasztaltam én a lötyögést, de annak a csapjával nem is próbálkoztam, mert az eszemben az járt, hogy csakis a felhőszakadás okozhatott motorhibát. Akkor még nem tudtam, hogy ilyen légből kapott bajmegállapításokon elindulni nem lehet. Hanem most már huszonnyolc lovas motoron járjuk az országot, és igenis törődöm a motorápolással.
John egyszer csak elébem vág, és a karját lefelé fordított tenyérrel nyújtja ki, hogy álljunk meg. Lassítunk, és keressük a megállás helyét a kövecses útpadkán. Az öntött út széle kérges, a zúzalékkő laza. Nem szeretem az ilyesmit.
- Miért állunk meg? - kérdi Chris,
- Úgy nézem, elhagytuk a letérőnket - mondja John. Visszanézek. - Nem láttam jelzést - mondom. John a fejét rázza. - Pedig akkora volt, mint a csűr kapuja.
- Ugyan már.
Rábólintanak Sylviával.
John a tartályom fölébe hajlik, megkeresi a térképen a letérőt, és mutatja, hogy utána egy autópálya felüljárója következett. - Már ezt is elhagytuk - magyarázza, és tudom, hogy igaza van. Kínos.
- Forduljunk vissza? - kérdem.
John gondolkodik. - Nemigen hiszem, hogy érdemes. Mindegy most már. Menjünk tovább. Majd kerül másik letérő.
Megmaradok mögöttük, és azon töprengek, hogy lehetek ilyen figyelmetlen. A felüljáró is rémlik éppen csak. S közben elfelejtem azt is, hogy a viharra figyelmeztessem őket. Egy csöppet sem biztató.
A vihar felhőtornya növekszik, de lassabban, mint vártam. Nem boldogság ez se. Ha gyorsan érkezik, el is vonul gyorsan. Ha így készülődik neki, benne ragadhatunk sokáig.
A fogammal húzom le a kesztyűmet, hogy szabad kézzel tapintsam meg a motor alumíniumházát. A hőmérséklettel nincs baj. A kezem nem nyugtathatom rajta, de nem perzsel. Ennyi legalább.
Az ilyen menetszeles hűtésű motorok, ha nagyon felforrósodnak, "begörcsölnek" olykor. Ez a motor is megtette - nem is egyszer, háromszor. Azért tapintom meg időről időre, mint gyógyult betegét az aggódó orvos.
Ez a görcs olyan, hogy a dugattyúgyűrűk a forróságban kiterjednek, szorulnak a hengerben, talán olvadoznak is, akadoznak is, és a motor megfarol. Amikor ez a motor először görcsölt, előrebuktam rajta, az utasom meg a hátamra borult. Harminc mérföldre lassítottam, mire a dugattyú rendes lüktetése visszatért, de én lehúzódtam az út szélére, hogy megvizsgáljam a baját. Az utasomtól pedig nem telt értelmesebb kérdés ennél: "Hát ez mire volt jó?"
Én sem voltam sokkal okosabb, azért csak vállat vontam, lábra állítottam a motort, és bámultam, a kocsik meg süvítettek el mellettünk. Olyan forró volt a motor, hogy a levegő rezgett körülötte, és éreztük a sugárzást mind a ketten. Mikor az ujjamat megnyaltam, hogy megtapintsam, sercent, akár a forró zsír, azért hazafordultunk. A dugattyúk kopogásából arra következtettem, hogy nem úszom meg nagyjavítás nélkül.
Bevittem a szerelőhöz, mert én magam restelltem efféle bonyodalmakba ereszkedni, hogy majd alkatrészeket vásárolhassak, s mindenféle szerszámokat hozzá - annál az én időm drágább, gondoltam, valahogy úgy, mint John.
A műhely képe más volt, mint amilyenre a régi időkből emlékeztem. A szerelők, akiket valamikor kövületeknek néztem, most inkább gyerekeknek tetszettek. Rádió bőgött, s úgy kóvályogtak ott a műhelyben, hogy engem egy pillantásra nem akartak méltatni. Amikor az egyik odajött végre, alig hallgatta meg a dugattyúkopogást, már kimondta: - Ja. A nyomórudak.
Vajon? Már erre a szóra tudnom kellett volna, mit várhatok.
Két héttel később leperkáltam száznegyven dollár javítási költséget, és a motorral minden sebességi fokozatban lassan jártam, majd mikor ezer mérföldet beletettem, ráadtam a gázt. Hetvenöt mérföldes sebességnél megint begörcsölt, és harmincnál engedett ki, mint előbb. Amikor visszavittem a műhelybe, engem okoltak, hogy nem járattam be rendesen, végül hajlandók voltak visszavenni mégis, hogy újra szétdobják, és a futópróbát ők tegyék meg vele.
Akkor nekik görcsölt be.
Mire már két hónapban harmadszor sétáltattam meg náluk a motort, addigra kicserélték a dugattyúkat, a méretesnél jóval nagyobb porlasztót raktak bele, késleltették a gyújtását, hogy a lehető leglomhábban járjon, nekem pedig a lelkemre kötötték: - Ne hajszolja annyira!
Csöpögött róla a zsír, és nem akart elindulni. Láttam, hogy a gyújtógyertyák nincsenek a helyükön, de mikor a helyükre tettem és elindultam, akkor hallottam csak igazi dugattyúkopogást! Szóltam nekik, az egyik kölök kijött nyitott franciakulccsal, s esett neki, rá se igazította az alumínium hengerfej tőcsavarjainak, és le is nyalta az élüket sikeresen.
- Lesz raktáron ilyen - biztatott.
Rábólintottam.
Akkor kalapácsot és hidegvágót hozott, és kezdte leverni. A hidegvágó belefúródott a kupakba, és már láttam, hogy képes nekem a dugattyúfejbe belemászni! A következő ütéssel el sem találta a hidegvágót, hanem a hűtő bordájából tört le két darabkát.
- Álljon meg - mondtam neki olyan finoman, amilyen finom az ember rémálmában lehet. - Adjon új kupakokat, és így elviszem, ahogy van.
Vittem is, vissza se néztem, kopogó nyomórúddal, átlyukasztott hengerkupakkal, zsírosán, és már az utca végében, húsz mérföldnél éreztem, hogy esik szét alattam. Fölállítottam a járda szélére, és kiderült, hogy a motor négy tartócsavarjából kettő hiányzik, a harmadikon nincs rajta az anya - vagyis egyetlen csavaron lógott. Hiányzott a vezérműtengely láncfeszítő csavarja is, más szóval itt még korai lett volna a nyomórúd kopogásával foglalkozni. Ezt adták a kezembe késznek.
Hogy John a BMW-jét ilyen kutyaütők kezére adná-e, azt még nem is kérdeztem tőle. Talán ajánlatos lenne egyszer szóba hozni.
A görcsölés okát két héttel később magam találtam meg újabb görcs után. Egy huszonöt centes tű nyíródott el az olajadagolóban, nagy sebességnél nem jutott olaj elég a hengerfejhez.
Miért? - támadt fel a kérdés újra meg újra, és a képmutogatói leckére is alighanem ez szorít. Miért gyilkolják a szerelők a rájuk bízott motort? Elvégre ők nem menekülnek a technika elől, mint John és Sylvia. Ezek a technikusok maguk. Csakhogy ezek úgy esnek a munkának, akár a csimpánzok. Abban nincs köszönet. Se szeretet. Ez nem fért a fejembe. Igyekeztem visszaemlékezni arra a rémálom műhelyre, hátha meglelem az okát mégis.
A rádiószó vezetett nyomra. Nem lehet valami részleten töprengeni és rádiót hallgatni egyszerre. Ezeknek semmi töprengenivalót nem adott a dolguk, csak pörgették a villáskulcsot az ujjuk között. A pörgetés pedig jobban esik rádiószóra.
Másik nyomravezetőm a hamar munkájuk volt. Hányták-vetették a szerszámot, és nem tudták soha, hol keveredett el. A hamar munka több pénzt ígér. Persze nem gondolják meg, hogy kétszer-háromszor is el kell végezni. Ha van, aki megfizesse.
De arcjátékuk felelt leginkább a miértre. Bajos volt olvasni az arcában ezeknek - jóakaratú, barátságos, zavartalan, és, igen, nemtörődöm pofák. Akár a nézelődők. Mint akik besétáltak a műhelybe, és valaki szerszámot nyomott a kezükbe. Eggyé a dolgukkal nem váltak. Egy nem verte a mellét: "Én vagyok a szerelő, én tudom." Öt órakor vagy amikor a nyolc órájuk lejárt, kikapcsolták a rádiót, kisétáltak, és attól fogva eszükbe nem jutott a műhely. Azaz már a műhelyben nem! Elérték, amit John és Sylvia csak megcélzott, hogy élnek a technika közepében, mégis sikerült elmenekülniük előle. Vagy inkább hányják kardalészába a technikát, és maguk kívül maradnak. A hajlandóság hiányzik belőlük.
S nemhogy az elnyírt tűt nem találták meg - szerelő nyírta el azt is, amikor a motorra tökéletlenül tette fel a fedőlemezt. Emlékszem, az mondta, akitől megvettem, hogy a szerelő panaszkodott neki, milyen bajos volt feltennie. Hát ezért. A mellé adott bolti utasítás ír ugyan ilyesmiről, de hol ér rá olvasni ilyen sietős ember?
Amíg a digitális számítógépekhez való kézikönyveket szerkesztem, eltöprenghetek aközben is a hajlandóság és törődés hiányán. Technikai kézikönyveket írok és szerkesztek az év el nem vakációzott tizenegy hónapjában, azért én vagyok a megmondhatója, mennyi a hiba, a homályosság, a nyakatekertség az ilyen szövegekben. Elolvasod hatszor is, mire kiokosodol belőlük. De akkoriban eszméltem, hogy a kézikönyvek szövegezése a műhelyben nézelődő szerelők munkájához igen hasonló. Ezek kívülálló kézikönyvek, már a formájukra nézve is. Minden soruk ezt beszéli: "íme, a szerkentyű, a világ egyetemtől térben és időben elszigetelten. Semmi kapcsolata veled, aminthogy neked sem lehet semmi egyéb közöd hozzá, mint a kapcsolgatás, feszültségek tartása, hibalehetőségek kiküszöbölése…" s így tovább. Erről van szó. A szerelők is így tekintettek a motorra, én sem vittem be különb érzéssel a műhelybe. Szemlélői voltunk mindannyian. S akkor meggondoltam, hogy nincs is olyan kézikönyv, amelyik a motor ápolásával a szó igaz értelmében foglalkoznék. Hogy törődjünk vele, hogy rajta legyen az eszünk, azzal manapság könyvek nem foglalkoznak.
A képmutogatós út során jó lesz eltöprengenünk, vajon a törődés veszte nem lehet-e eligazítónk, hol csúszott be a madzagja ennek a nyomorult huszadik századnak. Nem siettetjük az ítéletet. Ez is a század rossz szokása. Akármit siettetsz, nem törődöl már vele, térnél másra. Lassan, körültekintően környékezd meg a kérdést, olyan figyelmesen, mint azokban a pillanatokban, amikor az elnyírt tűt sikerült előhalásznom. Csak a törődésemnek köszönhetem, semmi egyébnek.

Eszmélek, hogy a táj időközben eukleidészi síkká simult. Se domb, se halom, se egy homp semerre. Bejutottunk a Vörös-folyó völgyébe. Nemsokára Dakotában járunk.


3

Viharfelhők tornyosulnak a fejünk fölé mindenünnen, mire a Vörös-folyó völgyéből kijutunk.
Johnnal megtanácskozzuk a helyzetet Breckenridge-ben, és úgy döntünk, hogy megyünk, amíg csak lehetséges.
Nem lehetséges sokáig. Rohamosan fogy a napvilág, a szél hidegre fordult, fakó árnyékok sorfala közt haladunk.
Lenyűgöző színjáték. A préri végtelennek tetszik, de ez a fenyegető szürkeség kitölti teljesen. Ránk szakadni készülő tömegének vagyunk kiszolgáltatva. Egyebet nem tehetünk, hatolunk bele, és lessük mind közelebbről.
Ahol már a földet éri, ott eltűnt benne egy kisváros víztornyostul. Hamarosan ránk borul miránk is. Előttünk nem is látok már települést semerre. Igyekeznünk kell.
Mellé húzódok Johnnak, és intek, hogy kapcsoljon rá. Bólint, és tüzel. Magam elé engedem, aztán igyekszek fölzárkózni. A motor gyönyörűen engedelmeskedik - hetven… nyolcvan… nyolcvanöt… Viharos szélnek tartunk, és meggörnyedek, hogy ne kapaszkodjon belém… Kilencven. A mérföldóra mutatója leng, de a fordulatszámmérő állandó kilencezret mutat… Most mehetünk kilencvenöttel, és tartjuk. Az útpadka elmosódik, s a biztonság okáért előrenyúlok, bekapcsolom a fényszórót. Kell mindenképpen. Erősen sötétedik.
Magunk száguldunk a messzi síkságon, kocsit nem látunk, fát is alig, de az út sima, és a motort az üveghangig kipörgetem. Beletettem mindent. Sötétedik még a sötétség is.
Villanás, majd ká-der! A dörgés a villám sarkában. Megrezzenek, és érzem, hogy Chris a fejét belefúrja a hátamba. Az első esőcseppek ilyen sebességben tűszúrások. A második ká-dur! És minden ragyogó világosságba borul… Az újabb villanás fényénél meglátom a tanyaházat… s azt a szélmalmot is… Istenem, hiszen járt ő itt!… Letért erről az útról! A kerítés is meg a fasor is! A sebességem csökken hetvenre, hatvanra, ötvenötre, de azt már tartom.
- Miért lassítasz? - kiáltja Chris a fülembe.
- Nyaktörő, azért!
- Dehogyis!
Csak bólintok nyomatéknak.
A házat meg a víztornyot már elhagytuk, majd keskeny öntözőcsatorna jelenik meg, és egy pillanattá az útkereszttől kétfelé ellátni a szemhatárig. Igen. Ez lesz az.
- Nézd, hogy elhagytak! - kurjantja Chris. - Kapcsolj rá!
Jobbra-balra tekintek, jelzem, hogy nem.
- Miért nem? - kiáltja.
- Nem biztonságos!
- Eltűntek!
- Megvárnak.
- Kapcsolj rá.
- Nem. - És a fejem rázom. Rossz sejtelmem támadt, és a motoros hisz a sejtelmeinek. Tartom inkább az ötvenötöt.
Az eső rákezd, de messzi előttünk már a város fényeit látom… ahogy vártam.

John és Sylvia az első nagy fa alatt várakozik ránk.
- Mi történt veletek?
- Lassítottunk.
- Tapasztaltuk. Történt valami?
- Nem. Gyerünk fedél alá.
John azt mondja, a város túlsó végén van egy motel, én azonban tudatom velük, hogy kerül különb is jobbra, a nyárfasor mentében két-három sarokkal odébb.
Valóban, pár sarok a nyárfák alján, s egy kis motelhez jutunk. John körülnéz benn az irodában, és megállapítja: - Csakugyan jó hely. Mikor jártál itt?
- Nem emlékszem - mondom.
- Hogyan igazíthattál útba?
- Ráhibáztam.
Összenéz Sylviával, és a fejét rázza.
Sylvia figyel engem már egy ideje, s most látja, hogy a kezem remeg, amikor a bejelentőt írom. - Holtsápadt vagy - mondja. - A villámlás ijesztett rád?
- Nem.
- Mintha kísérletet láttál volna, olyan a színed. John is, Chris is rám bámul, én meg indulok az ajtónak. Zuhog odaki, futnunk kell a szobákig. A szerelésünket a motoron jól letakartuk, s várjuk a vihar végét, hogy behordhassuk.
Az eső csendesedtével világosodik az ég is, de a motel udvarából látom, hogy a nyárfákon túlról már az este sötétje terjedez. Bemegyünk a városba, megvacsorázunk, és mire visszaérünk, meglep a nap minden fáradalma. Szinte mozdulatlan ülünk a motel udvarának fém tábori székein, és szopogatjuk azt a fél liter whiskyt, amelyet John hozott valami lötty kísérővel a motel büféjéből. Kellemesen csúszik. A fasor fáit szél rezgeti.
Chris nem leli a helyét. Ez a gyerek nem fárad. A motel izgatja, és nyaggat minket, hogy nótázzunk, mint ők szoktak a táborban.
- Nem vagyunk nagy nótafák - mondja neki John.
- Akkor mondjunk történeteket - hangzik Chris válasza. A javaslaton maga is elgondolkodik. - Tudtok-e jó kísértethistóriákat? Minálunk a táborban a srácok kísértethistóriákat mesélnek éjjel.
- Akkor te tudsz - biztatja John.
Tud is. Nem is rosszak. Némelyiket akkor hallottam utoljára, mikor olyan idős voltam, mint ő. Mikor mondom neki, hallaná, mit ér az én készletem, de én már nem emlékszem egyre se.
Chris némi hallgatás után nekem szegezi: - Hiszel a kísértetekben?
- Nem - mondom.
- Miért nem?
- Mert tu-do-mány-ta-la-nok.
Ez oly ostobán hangzik, hogy John elmosolyodik.
- Nincs anyaguk - magyarázom -, nincs energiájuk, ezért a tudomány törvényei szerint nem is létezhetnek, csupán az emberek képzeletvilágában. Jobb viszont, ha a teljes kérdésben tudományos állást foglalunk, és nem hiszünk sem a kísértetekben, sem a tudomány törvényeiben. Akkor nem csalatkozhatunk. Igaz, hinnivalónk sem marad sok, de legalább tudományosak vagyunk.
- Nem értem, miket beszélsz - szögezi le Chris.
- Szellemeskedek.
Chris fölhúzza az orrát, de nem hiszem, hogy az ilyen beszéd megártana neki.
- Az egyik srác a K. I. E.-táborban azt mondta, ő hisz a kísértetekben.
- Át akart ejteni.
- Nem, dehogyis. Magyarázta, hogy ha a halottakat nem temetik el rendesen, akkor a lelkük hazajár nekik, és kísérti az élőket. Hisz is benne frankón.
- Hülyéskedett - állítom.
- Hogy hívják? - kérdi Sylvia.
- Fehér Medve Tomnak.
Összenézünk Johnnal. Értjük már.
- Hát persze, ha indián - mondja John.
Elnevetem magam. - Visszakozok - jelentem ki. - Amit mondtam, az csak európai kísértetekre vonatkozik.
- Egyikben hiszel, másikban nem?
John az oldalát fogja nevettében. - Most légy okos!
Töprengek egy darabig. - Az indiánok másképp látják a világot, és nem mondanám, hogy mindig tévednek. Az indiánok nem a tudomány hagyományain nőttek.
- Fehér Medve Tom a szüleitől azt hallja, ne higgyen a kísértetekben, de a nagymamája sugdossa neki, hogy ne törődjön az ilyen beszéddel, mert vannak kísértetek igenis, azért Fehér Medve Tom hisz.
Könyörgőn néz rám, mint akit a tudás szomja gyötör. Szellemeskedő apának nem sok hasznát látja a gyerek. - Persze - fordítok a szón -, hiszek kísértetekben én is.
Most meg John és Sylvia bámul rám furcsálkodón. Látom már, hogy nem lesz könnyű dolgom, azért nekifohászkodom a magyarázatnak.
- Az olyan európaiakat - mondom -, akik kísértetekben hisznek, tudatlannak szokás elkönyvelni, az indiánokkal együtt. A tudományos világszemlélet elirtott minden más szemléletet, annyira, hogy aki manapság kísértetekről és szellemekről merészel beszélni, azt tanulatlannak, akár lököttnek bélyegzi mindenki. Lehetetlen elképzelni is ma már olyan világot, amelyben kísértetek kószálnak.
John helyeslően bólint.
- Az én véleményem szerint - folytatom - a modern kor embere ilyen fensőbbségesen nem ítélkezhet. Az értelme nem annyival különb a régieknél. Eszük az indiánoknak meg a középkor embereinek is volt ennyi, csak ők más rendszerben gondolkodtak. Az ő rendszerükben a szellemek meg a kísértetek éppoly valóságosak, akár a mienkben az atomok, a részecskék, a fotonok a modern gondolkodási rendszerben. Ilyen értelemben hiszek én a kísértetekben. A modern embernek is megvannak a szellemei meg a kísérteiéi, érted?
- Hogyhogy?
- Ó, hát a fizika meg a logika törvényei… a számrendszer… a helyettesíthetőség algebrai elve… Ezek mind szellemek. Annyira hiszünk bennük, hogy már valóságosnak tetszenek.
- Énnekem elég valóságosak is - mondja ki John.
- Nem értem - panaszolja Chris.
Mondhatom tovább. - Mi sem természetesebb, mint azt elgondolni például, hogy a nehézkedés meg a nehézkedés törvénye létezett már Isaac Newton előtt. Sőt azt állítani hülyeség volna, hogy a tizenhetedik századig nem volt nehézkedés.
- Persze hogy.
- Akkor mióta érvényes ez a törvény? Amióta kihirdették, vagy érvényes volt mindig is?
John a homlokát ráncolja. Nem érti, mire akarok kilyukadni.
- Engem végül az érdekel - szegezem neki a kérdést -, hogy a világ kezdete előtt, a nap és a csillagok formálódása előtt, az ősködök előtt érvényes volt-e a nehézkedés törvénye.
- Miért ne?
- Szóval nézett maga elé, és várt… Energiákkal nem rendelkezhetett, senki fejében lévő energiákkal sem, mivelhogy nem létezett senki fia se… de az űrbéliekkel hasonlóképpen nem, mivelhogy űr sehol… Hanem a nehézkedés törvénye már létezett javában?
John már nem olyan bizonyos a dolgában.
- Mert ha a nehézkedés törvénye létezett - érvelek tovább -, őszintén szólva nem tudom, mi kell a nemlétezéshez. Inkább úgy látom, hogy a nehézkedés törvénye a nemlétezés minden vizsgáját megállja. Azaz létezésének semmiféle tudományos jele nincsen. Közmegegyezéssel mégis illő hinnünk, hogy érvényes volt akkor is.
- Gondolkodnom kell ezen - vallja meg John.
- Nos, én megjósolom neked, hogyha jó sokáig gondolkodói körbe-körbe-karikába, utoljára egyetlen lehetséges és értelmes következtetésre juthatsz csupán: hogy se a nehézkedés törvénye, de még a nehézkedés sem létezett Isaac Newton előtt. Egyéb következtetéseknek értelmük nincsen.
- S ez azt jelenti - emelem fel a hangom, mielőtt John közbevághatna -, s ez azt jelenti, hogy a nehézkedés törvénye nem létezik sehol egyebütt, csakis az emberek fejében. Vagyis kísértet. Dölyfösen legázoljuk a mások kísérleteit, de a magunkéit babonás tisztelettel és a másokéhoz hasonló tudatlansággal övezzük.
- Miért hisz akkor mindenki a nehézkedés törvényében?
- Tömeghipnózis dolga. Mindennapi megjelenését köznevelésnek nevezik.
- A tanárokra akarod rásütni, hogy a nehézkedés törvényét beledelejezik a kölkekbe?
- Világos.
- Ne mesélj.
- Nem hallottátok még, mekkora fontosságot tulajdonítanak a tanári és diáktekintetek kapcsolatának az osztályban? Minden nevelő hangoztatja. Egyik sem magyarázza, miért.
John a fejét ingatva tölt, aztán szája elé emeli a keze fejét, és színpadiasán odasúgja Sylviának: - Ejnye! Pedig olyan normálisnak látszik!
- Ez az első normális megállapításom hetek óta - vágok vissza. - A közbülső időben a huszadik század bolondját járom. Akárcsak ti. Nehogy szemet szúrjak.
- De én szívesen körbezavarom még egyszer - ajánlkozom. - Hisszük tehát, hogy Sir Isaac Newton szavai ott várakoznak a semmiben, évmilliárdokkal azelőtt, hogy ő maga megszületett volna. Majd megszületvén rátalált tulajdon szavaira. Mert ugye ott voltak azokban a fületlen időkben is, amikor még nem jelenthettek semmit. Majd lassacskán testet öltött a világ mégis, hogy a törvény vonatkozhasson rá. Netán a törvény szabta a világot. Nézzünk szembe vele, John: ez szamárság.
- A szellem visszássága az, amitől a tudósok nem szabadulhatnak - veszem fel a fonalat. - Nincsen sem anyaga, sem energiája mérhető, mégis uralkodik mindenen, amit csak tesznek. A logika léte szellemi. A számok szellemiek. Nem is mordulok én, ha a tudós kimondja, hogy a kísértetek a fejemben léteznek. Az bőszít, hogy hozzáteszi: csak. Tudniillik a tudomány is a fejében létezik csak, akár a kísértet az enyémben.
Szótlanul bámulnak, folytatnom kell: - A természeti törvények emberi találmányok, akár a kísértetek. Akár a logika. Akár a matematika. Emberi találmány a teljes miskulancia, azzal a szigorú záradékkal, hogy nem emberi találmány mégse. A világ csakis az emberi képzeletben létezik, azaz kísértet, amilyennek az ókor tekintette. Ráadásul kísértetek kormányozzák. Amit csak látunk, azért látjuk, mert olyan kísértetek mutogatják, mint Mózes, Krisztus vagy a Buddha, vagy aztán Platón, Descartes meg Rousseau meg Jefferson meg Lincoln meg a többiek. Isaac Newton derék kísértet. A dereka talán a legkeményebb. Közmegegyezésünk nem több, mint e kísértetek karának hangja, számolatlan síri hang a múltból. Vennék be magukat a kriptaszökevények miközénk!
John gondolataiba merül, Sylvia azonban izgatott. - Honnan szedsz ilyen elgondolásokat? - tudakolja.
Feleljek? Ne feleljek? Mintha már áthágtam volna a mezsgyét így is. Okosabb elhallgatni.
John egy idő múltán kiböki: - Jó lesz megint hegyeket látni.
- Bizony - hagyom rá. - Erre iszunk még egyet.
A palack kiürül, mi pedig eltakarodunk.
Chrisszel fogat mosatok, de beérem az ígéretével, hogy reggel majd zuhanyozik. Az idősebb jogán az ablak felőli ágyat foglalom el, mikor aztán a villanyt eloltom, Chris megszólal: - Akkor mondjál el most egy kísértethistóriát.
- Mondtam elég sokáig, nem?
- De igazit!
- Igazibb kísértethistóriát nem hallhatsz.
- De tudod, milyet! Az igazi fajtából.
Kutatok emlékezetem zugaiban. - Gyerekkoromban hallottam sokat, Chris, de azóta mind elfelejtettem. Ideje az alvásnak. Holnap jókor kelünk.
Csönd támad, csupán a redőnyt zörgeti meg néha a szél. Hogy naphosszat minekünk szegült a prérin, az olyan nyugalmas gondolat, hogy belebódulok.
A szél feltámad, elül, megint feltámad, sóhajtozik, lanyhul, de már mérföldes távolokban.
- Találkoztál kísértettel? - kérdi egyszer csak Chris.
Félálomban vagyok. - Tudod mit - motyogom -, egy olyat ismertem, aki életében mást sem tett, csak kísérteteket hajkurászott. Haszna nem volt rajta. Azért aludjál.
Elszóltam magam, de már késő volt.
- Fogott is?
- Fogott.
Bárcsak a szelet hallgatná ő is, ne engem tartana kérdésekkel.
- És mit csinált vele, mikor megfogta?
- Elagyabugyálta.
- Aztán?
- Aztán kísértet lett őbelőle is. - Nem tudom, miért hittem, hogy ezzel a válasszal elaltatom Christ. Inkább felébredtem rá magam is.
- Hogy hívták?
- Nem ismerted.
- Akkor is.
- Nem számít.
- De hogy hívták mégis?
- Mondom, nem számít, nem ismered, de ha mindenáron kihúznád belőlem, hát Phaidrosznak hívták. Úgysem mond a neve semmit neked.
- Őt láttad a motoron a viharban?
- Hogy jut ez az eszedbe?
- Sylvia mondta, hogy kísértetet láttál.
- Az csak olyan szóbeszéd.
- Apu!
- Ez legyen a végső kérdésed, Chris, különben megharagszom.
- Csak mondani akartam, hogy te nem úgy beszélsz, mint más.
- Tudom, Chris, tudom - mondom rá. - Öreg hiba. Aludjunk.
- Aludj jól, apu.
- Te is.
Fél óra múltán Chris békésen szuszog, de a szél egyre sóhajtozik, és nekem nem jön álom a szememre. Mindent, ami az ablakon túl van, a hideg szélben rezgő fasort, a levelek ezüstös csillogását, mindent látott Phaidrosz. Mit keresett itt, el nem gondolhatom. Minek került el erre éppen? Annyi bizonyos, hogy járt itt, mert ő vezetett ide minket. S azóta sem menekülhetek előle.
Szívesen mondanám, hogy azt sem tudom, mit keres most. Azonban sajnos tudom, mit. Amiket beszéltem a tudományról meg a kísértetekről, de még ami délután az eszemben járt törődésről és technikáról, az sem az én agyamból pattant ki. Énnekem már nincs eredeti gondolatom évek óta. Mindent tőle lopok. Ő pedig figyel. Azért van itt.
S hogy ezt megvallottam, remélem, álhatók már.
Szegény Chris. Tudsz kísértethistóriákat? Egyet mondhattam volna neki, de ha végiggondolom, a vér megfagy az ereimben.
Jó lesz aludni.


4

Minden képmutogató hordhatna magánál lajstromot, hogy legyen mihez nyúlnia ínséges, ötlettelen időkben. Tételes lajstromot. S íme most, hogy a többiek még horkolnak javában, alusszák el a gyönyörű reggeli napsütést, talán most kellene, az idő kitöltéséül…
Összeállítottam itt a lajstromát azoknak a fontos holmiknak, amiket mindenképpen magaddal hozz, ha legközelebb Dakotába indulsz motorkerékpáron.
Hajnal óta ébren vagyok. Chris a túlsó ágyban az igazak álmát alussza. Megpróbáltam én is a másik oldalamra fordulni, de aztán hallottam a kakaskukorítást, és eszembe jutott, hogy vakációzunk, és kár az elhentergett időért. A szomszéd szobából hallom, hogy John is húzza a lóbőrt javában… Vagy Sylvia az? Vagy ketten kapaszkodtak bele?
Annyira unom már, hogy mindenfélét otthon felejtek… Azért megszerkesztettem a lajstromot, aztán majd előszedem odahaza, ha legközelebb felkerekednék. A tételek legtöbbjéhez nincs is mit fűzni, annyira közszükségletiek. Némelyikjét a motor követeli, azért van hozzáfűznivaló. Más megint a hajánál fogva iderángatottnak látszik, azért bő magyarázatra szorul. Maga a lajstrom négy részre válik: Ruházat, Személyes holmik, Konyhai és Tábori szerelés, majd Motoroskellékek.
Az első rész, a Ruházat, világos:
1. Két váltás fehérnemű.
2. Hosszú alsónemű.
3. Egy váltás ing és nadrág mindkettőnk számára. Legjobb a kiselejtezett kincstári holmi. Olcsó, bírja a gyűrődést, nem piszkolódik. Eredetileg volt egy tételem, az "Ünneplő", de ennek John ceruzával utánafirkantotta, hogy "Szmoking?". Pedig csak olyasmire gondoltam, ami megfelel egyebüvé is, mint benzinkúthoz.
4. Egy kötött melles meg egy kiskabát.
5. Kesztyű. Béleletlen bőrkesztyű a legjobb, mert gátolja a napégést, szívja az izzadságot, és szárazon tartja a kezet. Egy-két órás motorozás során nem sokat számít az ilyesmi, csak már ha több napot ülsz nyeregben.
6. Motoroscsizma.
7. Vízhárító öltözet.
8. Bukósisak és napellenző.
9. Vizor, amitől általában a bezártság szorongása jön rám, azért csakis olyan esőben csapom le, mikor gyors haladás közben a cseppek mintha üvegcserepek volnának az arcomon.
10. Motorosszemüveg. Nemhogy a vizort, még a szélvédőt sem szeretem. Az is bezár. A szemüveg azonban megbízható, foncsoros brit munka. A napszemüveg nem olyan jó, mert a szél bevág mögé, a plasztik motorosszemüveg meg összekarcolódik, és torzítja a látást.

A következő tétel a Személyes holmi:
Fésűk. Farzsebbe való levéltárca. Zsebkés. Kis jegyzőfüzet. Toll. Cigaretta és gyufa. Zseblámpa. Szappan, plasztik szappantartóban. Fogkefék és fogkrém. Olló. Aszpirin fejfájás ellen. Féregűző. Deodoráns (mert a nyeregben töltött forró nap után nem szükséges, hogy barátilag megsúgják…). Napolaj. (Motoron nem érzed, hogy a nap perzsel, s mire leszállsz, már késő: kend be magad jókor!) Sebragasztó. Vécépapír. Mosogatórongy (kerülhet plasztikdobozba, hogy össze ne kend a holmidat). Törülköző.

Könyvek. Nem tudom, akad-e olyan motoros még egy, aki könyvet hurcol magával. Sok helyet foglalnak, mégis itt nálam három, s még tiszta papírt is osztottam a lapjaik közé, hogy legyen mire jegyezni:

a) A motorhoz járó kezelési utasítás.
b) Általános hibakereső kézikönyv, hogy megtaláljam benne mindazt a technikai részletet, amit fejben tartani nem tudok: ez pedig a Chilton-féle, szerzője Ocee Rich, a Sears & Roebuck forgalmazza.
c) Thoreau Walden-jének egy példánya - Chris nem is hallott felőle, pedig megérné, hogy akár százszor elolvassa egyvégtében. Mindig olyan könyvet választok az útra, ami neki még korai, és úgy olvasom fennhangon, hogy belekérdezhessen. Olvasok neki egy mondatot, kettőt, megvárom kérdéseinek szokásos pergőtüzét, megfelelek rá, aztán olvasok megint egy-két mondatot. Klasszikusok jól olvashatók így. Talán mindjárt efféle értelmező olvasáshoz íródtak. Olykor teljes estét töltünk az olvasással és a megbeszéléssel, végül kiderül, hogy két lapot ha megemésztettünk. Egy évszázada dívott az ilyen olvasás - amikor még képmutogatók rótták az utakat. Ha nem próbáltad, nem is tudod, milyen tanulságos.

Látom, Chris elnyúltan alszik, nem úgy összecsömbölyödve, ahogy szokott. Még nem ébresztem.
A Tábori szereléshez kell:

1. Két hálózsák.
2. Két esőköpenynek is alkalmas sátorlap meg egy lópokróc. Ezekből sátor hevenyészhető, de a holmit is óvják a víztől, ha esőben utazol.
3. Kötél.
4. Fölmérőtérkép arról a vidékről, amelyet szándékunk jobban bejárni.
5. Belezőkés.
6. Iránytű.
7. Kulacs. Kerestem indulás előtt, nem találtam. A gyerekek elhányhatták játék közben.
8. Két kiselejtezett kincstári csajka, késsel, villával, kanállal.
9. Tábori kékszeszfőző, kis kanna kékszesszel. Kísérletező kedvemben vettem meg, nem jártam vele még. Ha esik, vagy fenn az erdőhatár fölött a tűzrakás bajos.
10. Csavaros fedelű alumíniumdobozok zsírnak, sónak, vajnak, lisztnek, cukornak. Turistafelszerelő bolt sózta ránk pár éve.
11. Vegyszerrel megitatott drótpamacsok mosogatáshoz.
12. Két alumíniumvázas hátizsák.

Motoroskellékek. A szokásos szerszámkészlet a nyereg alatt, ezt kiegészítőén:
Villás végű nagy franciakulcs. Géplakatos kalapács. Hidegvágó. Pontozóvéső. Egy pár abroncsemelő vas. Hidegragasztó készlet. Pumpa. Egy porlasztós doboz molibdén-diszulfid a láncra. (Ugyanis behatol a láncszemek görgője alá, ahol igazán fontos, síkosító hatása pedig közismert. Ha megszárad, akkor a jól bevált SAE-30-as gépolajjal kell utánamenni.) Amerikai csavarhúzó. Tűreszelő. Fázisceruza. Próbalámpa.

Szükséges alkatrészek:
Gyertyák. Úszótű. Tengelykapcsoló- és fékhuzal. Érintkezőcsúcsok, biztosítékok, körték az első és hátsó világításhoz. Továbbá. Továbbá patentszem, sasszegek, bálázó drót. Tartalék lánc (ami nálam van, az egy sokat próbált régi, de az első műhelyig elvisz, ha a mostani be találja mondani az unalmast).

Nagyjából ennyi. Cipőfűző nem szükséges.
Most kellene talán eltöprengenem azon is, miféle utánfutóval szállítsam ezt a tenger cumót. Bár ha ügyesen elrendezed, nem is akkora rakomány.

Attól tartok, ezek a hétalvók kialusszák a fejszét a nyeléből, ha fel nem keltem őket. Ragyogó tiszta az ég, kár ilyenkor húzni az időt.
Elszánakozok, odalépek Chrishez, és megrázom. A szeme kinyílik, nem érti, mi történt, fel is ül rögtön.
- Itt a zuhanyozás ideje - mondom. Azzal kimegyek. Friss a levegő. De még mennyire! Kutya hideg van. Megdöngetem Sutherlandék ajtaját.
- Egén - hallom John álmos hangját. - Hőm! Egén!
Ősz sejlik a levegőben. A motorok harmatosak. Ma nem lesz eső. De ez a hideg! Öt-hat fok ha lehet.
Várakozás közben megvizsgálom a motor olajszintjét, a gumikat, a csavarokat, a lánc feszességét. Kissé laza. Előveszem a szerszámokat, megfeszítem. Igen indulnék már.
Látom, hogy Chris melegen öltözik, de kell is, mert mire összecsomagolunk és felkerekedünk, érzem, hogy ennek a hidegnek fele sem tréfa. A szél kifújja a meleget a ruhánkból perceken belül. Meg-megborzongok. Csípős.
Lesz melegebb is, amint a nap feljebb jár az égen. Fél óra didergés, aztán Ellendale-ben reggelizünk. Ilyen nyílegyenes utakon jó néhány mérföldet a fülünk mögé tehetünk ma.
Ragyogó reggeli motorozás - csak ez a vesékig hatoló hideg ne volna! A nap mintha megállapodott volna a szemhatáron, és súrló fénye deres füvet pásztáz. Bár harmatos inkább, csak párás és csillogó. A kora reggeli árnyékok játékában nem látszik olyan síknak a tájék, mint tegnap. Az órám fél hetet mutat. Ráboruló régi kesztyűm is mintha deres volna. Alighanem a tegnap esti zuhé áztatta meg. Derék, tiszteviselt jószág! A hidegben annyira megdermed, hogy az ujjaimat alig bírom nyújtóztatni benne.
Tegnap a törődésről volt szó, hát megmondom, hogy én ehhez a cserepesedő régi holmihoz ragaszkodom. Most is rámosolygok, ahogy ebben a metsző levegőben tép velem, mert már oly régen szolgál, olyan kopott és idejetelt, hogy ránézni nevetség. Pórusai kiteltek olajjal, izzadsággal, szennyel, szétkent bogarakkal, s ha már mostanában lecsapom az asztalra, akár nem ilyen hidegben, nem akar megmaradni azon laposan. Mintha az emlékezete megmozdítaná. Három dollárba kerül csak, és annyiszor kellett a varrását javítani, hogy a cérna elrágta, de azért még javítgatom, mert borzadok attól a gondolattól, hogy újat vegyek a helyébe. Nem éppen célravezető ez a dac, azonban sem kesztyűvel, sem egyébbel nem lehetünk csupán tárgyilagosak.
A motorral sem. Mikor már huszonhétezer mérföld benne van, kezd megérni a nyugállományra, holott járják az utakat régebbiek is. Csakhogy a szaporodó mérföldekkel - s azt hiszem, a motorosok legtöbbje egyetért - már érzések fűznek hozzá. Személyes érzelmek, és őhozzá csakis. Egyik barátom, akinek ilyen márkájú a motorja, sőt a motor típusa és gyártási éve is azonos az enyémmel, egyszer áthozta, hogy nézzem meg - s amikor a futópróbát tettem vele, alig hittem, hogy az enyémmel egyazon gyárból származik. Tapasztalnom kellett, hogy ez is beleszokott már régen az én motorométól merőben különböző szokásaiba, sétájába, hangjaiba. Se rosszabbak, se jobbak, csak mások.
S itt kezdődik a személyiség, azt hiszem. Megszerzi minden motor előbb-utóbb, amit szabatosabb meghatározással másféle érzéseink összességének nevezhetünk rajta ülve. S változóban a motor személyisége is. Általában züllik, de néha javul is csodamód, s ez az alakuló személyiség a motorkerékpár ápolásának igazi célja és értelme. Az újak mint megnyerő idegenek kezdik el pályafutásukat, majd hamarosan nyavalygóvá vagy éppen nyomorékká válnak, de fordulhat úgy is, hogy egészséges, jó természetű barátainkká öregszenek. Az enyémen például nem rontott a szerelőknek nevezett kutyaütők rongálása sem. Kiheverte, és idők múltával mind kevesebb javításra szorul.
Nocsak! Ellendale!
Víztorony, facsoportok közé rejtőző épületek a reggeli napfényben. Pedig már éppen kezdtem volna megszokni a didergést. Órám negyed nyolcat mutat.
Néhány perccel később régi téglaépületek tövében állítom le a motort. Sylvia és John is megáll mögöttünk. - Dermesztő volt, mi? - fordulok hozzájuk.
Üres tekintettel merednek rám.
- Utasüdítő, mi? - mondom. Semmi válasz.
Megvárom, amíg leszállnak. Aztán látom, hogy John le akarja szerelni a poggyászt, bajlódik a hevederrel. Végül elunja, és megindulunk az étterem felé.
Nem hagyom annyiban. A csontfagyasztó út megkergített, mert a kezemet tördelem, és nevetgélek. - Sylvia! Szólj hozzám! - De még egy mosolygást sem kapok válaszul.
Ezek nagyon fázhattak.
Leszegett fejjel rendelik a reggelit is.
Reggeli végeztével nyomatékosan megkérdem: - Hát most mi lesz?
John felelete lassú és megfontolt. - Nem tágítunk innen, amíg melegebbre nem fordul. - A leszámolások hangján szól, és megfellebbezhetetlen. Így aztán ott maradnak Chrisszel az étteremmel szomszédos szálló csarnokában, én pedig kimegyek szétnézni.
Úgy látom, fölkapták a vizet, hogy olyan korán nekihajtottam őket a hidegnek. Úti társaságban hamar kiütközik a természete kinek-kinek. Eszembe jut most, hogy még soha délután egy vagy kettő előtt nem indultam velük túrára, pedig én legjobban a hajnali vagy a kora reggeli órákat szeretem.
A város tiszta és kellemes - mindenképpen más, mint amelyikben ébredtünk. Az emberek már kinn vannak az utcán, üzletüket nyitják, jó reggelt kívánnak egymásnak, beszélgetnek, és a hideget panaszolják. Az utca árnyékos felén egy hőmérő öt fokot mutat, a másik hatot. A napos felén tizenhat fokot olvasok le egy harmadikról.
A főutca néhány sarokkal odébb kérges két dűlőútra szakad, és kivisz a mezőre egy félhengerforma hullámlemez bódé mellett, amelyikben mezőgazdasági gépeket és szerszámokat tárolnak. Egy ember gyanakvóan néz a mezőről, nem tudja, mit keresek itt - vagy az keltette fel a gyanakvását, hogy betekintek a hullámlemez bódéba? Visszafordulok a főutcának, találok egy fagyos ületű padot, letelepszek rá, és a motorkerékpárokat bámulom. Nincs mihez kezdeni.
Hidegnek hideg volt, de annyira azért nem. Ugyan hogy telelhet át John és Sylvia Minnesotában? Értelmetlenség, nem érdemes rágódni rajta. Ha nem bírják se a kényelmetlenséget, se mindazt, ami a technikával jár, bizony békülékenyebbnek kellene lenniük. A tömeggyártás az életelemük, mégis elítélik. Tudják nyilván, ezért viselkednek lehetetlenül. Kifordított tenyérrel jelzik a helyzetüket. Három gazda, látom, igyekszik befelé a városba, kanyarodnak be az elágazás felől vadonatúj dobozkocsijukban. Ők másképp okoskodhatnak. Fitogtatják a vadonatúj dobozkocsit, a traktort, az új mosógépet, megveszik hozzá a szerszámokat is, s ha javításra szorul, tudják, hogyan fogjanak hozzá. Ezeknek drága a technika. Pedig nekik van talán rá a legkisebb szükségük. Ha a tömeggyártás holnapra megbukik, ők elboldogulnak valahogy. Keservesen, de mégis. John, Sylvia, Chris meg én nem bírnánk egy hétnél tovább. Hálátlanság ennyire megvetni a gyári termelést.
Csakhogy ez az érvelés nem vezet sehova. Ha valaki hálátlan, és a fejére olvasod, ott álltok, nincs mit mondani azután.
Fél órával később a hőmérő a szálló lengőajtajának tokján tizenhárom fokot mutat. Benn találom őket az üresen ásító nagy étteremben. Türelmetlennek látszanak, bár jobb kedvűek, és John derűsen biztatja magát: - Fölszedem én magamra még a kertkaput is, akkor csak nem fázok!
Kimegy a motorokhoz, visszajön, és így szól: - Utálok kicsomagolni, de még egy ilyen utat nem kívánok, mint idefelé. - Elmondja, hogy a férfi vécé akár a jégverem, s mivel az étteremben magunk vagyunk, hátrébb húzódik egy asztallal - mire ocsúdok, testhezálló halványkék hosszú alsóneműben feszít, és vigyorogva nyugtázza meglepetésünket. Asztalon hagyott szemüvegére meredek, majd azt mondom Sylviának:
- Látod, egy perce még itt ültünk, s a professzor úrral beszélgettünk… Tessék bizonyítéknak a pápaszeme… s mi búvik ki belőle? Légtornász, ha jól látom.
- A Szárnyas Ember! - rikkantja John, azzal elsikamlik a lakkozott padlón, mint valami korcsolyabajnok, aztán cigánykereket vet, és siklik vissza. Fél karját a feje fölé emeli, s úgy huzakodik neki, mintha az égbe pattanna. - Indulásra készen! - Aztán megrázza a fejét szomorúan. - Ejnye, de nem szívesen törnék át ezen a szép mennyezeten! Pedig a röntgenszemem azt mondja, hogy odafönn valaki bajban van.
Chris vihog.
- Mindannyian bajban leszünk, ha föl nem öltözöl - jósolja Sylvia.
- Mutogatjuk, amink van? - neveti John. - Az ellendale-i mutatványos? - Feszeleg még egy keveset, aztán kezd ruhát húzkodni. - Ugyan-ugyan, csak nem sütnének rám ilyesmit! A Szárnyas Ember meg a rendőrség… így vannak! Tudják azok, ki tör mindig lándzsát a rend-értelem-törvény-igazság-méltányosság oldalán!
Hideg van, amikor útnak eredünk, de már nem csikorgó. Városokon robogunk át, és lassan, szinte észrevétlen megmelegszünk. Én is felengedek. A reggeli neheztelést kifújja belőlem a szél, és a napfény szívet olvasztó. Figyelem, mi történik velem a zöldellő prérigazdaságok közt vezető úton, ahol csak egy-egy széllökéssel találkozunk! Semmi nincs már bennem, csak a meleg, a sebesség meg az út. Esszük a verőfényben.
Milyen üde ez a nyár!
Egy rozsdás drótkerítés tövében fehér és arany százszorszépek virulnak. A kerítésen túl a mezőn tehenek, s rajtuk is túl, a dombháton valami sárga virágzik. Bajos megmondani, mi. De minek is?
Az út enyhén emelkedik, erősödik a motorok hangja. Feljutunk a kaptatón, új táj bomlik ki előttünk. Megint ereszkedünk, és a motordörgés visszatér a medrébe. Préri, nyugalmas, távoli.
Később megállunk, s látom, Sylvia szemébe könnyeket csalt a szél. - Gyönyörű, hogy olyan üres - mondja nyújtózva.
Megmutatom Chrisnek, hogyan terítse viharkabátját a földre takarónak, és hogyan hajtogasson egy inget a feje alá. Nem álmos, de biztatom, hogy nyúljon csak el, nagy út van előttünk. Én is kigombolom a viharkabátomat, hogy több meleget vehessek be. John előszedi a fényképezőgépet.
Némi nézelődés után megállapítja: - A világ nem kínál ennél hálátlanabb fényképeznivalót. Ehhez háromszázhatvanas látószögű lencse vagy mi kéne! Szétnézel, látod, aztán belepillantasz a keresőbe, és minden eltűnt. Amint keretet teszel rá, elszökik a látvány.
- Amit kocsiból nem is látsz - teszem hozzá.
- Egyszer - meséli Sylvia -, talán tízéves lehettem, megálltunk így az útfélen, és egy fél tekercs filmet ellövöldöztem. Amikor előhívták, sírtam. Nem volt semmi a képeken.
- Mikor megyünk tovább? - tudakolja Chris.
- Hová sietsz? - kérdem.
- Csak már mennék.
- Előttünk sincs semmi olyan, ami itt helyben ne volna.
A homlokát ráncolva nézi a cipőjét. - Táborozunk ma este? - kérdi aztán. Sutherlandék aggodalmasan sandítanak rám.
- Lesz táborozás? - firtatja Chris.
- Meglátjuk odébb - mondom.
- Miért odébb?
- Mert itt még nem tudhatom.
- Miért nem?
- Itt még azt sem tudom, miért nem tudhatom. John vállat von, hogy felőle táborozhatunk.
- Táborozásra nem a legeszményibb vidék - magyarázom. - Se fedezékünk, se vizünk. - De aztán meggondolom. - Nem bánom, táborozzunk. - Megbeszéltük már régebben.
Zúgunk tovább az üres úton. Nem akarom én a prérit se meghódítani, se képen rögzíteni, se megváltoztatni, se megállapodni benne, se továbbindulni. Csak szelni, az üres úton.


5

A préri síkja lassú hullámzásba kezd. A sövények ritkulnak, a zöld fakul… jeléül, hogy a Felföldhöz közeledünk.
Hague-ben megállunk tankolni, és érdeklődünk, visz-e át a Missourin híd Bismarck és Mobridge között. A kutas nem tudja. Meleg lett, annyira, hogy John és Sylvia félrehúzódik - lehántják a hosszú alsóneműt. A motoromban közben olajat cserélek, és megolajozom a láncot is. Chris figyel, türelmetlenül. Nem jó jel.
- Sajog a szemem - közli.
- Mitől?
- A széltől.
- Majd nézünk neked is motorosszemüveget.
Mindjárt betérünk valahova kávéra meg kiflire. Minden más ebben a környezetben, csak mi vagyunk, akik voltunk, ezért inkább nézelődünk, és mások beszélgetéséből kapunk el foszlányokat, a mások meg minket bámulnak, mert mi vagyunk az újak. Tovább az utcán találok egy úti hőmérőt meg Chrisnek való motoros szemüveget is.
A vaskereskedő se tudja, hogyan lehet erre átjutni a Missourin. A térképet tanulmányozzuk Johnnal. Azt reméltem, akad valami jelzetlen rév vagy gyaloghíd ezen a kilencven mérföldes szakaszon, de úgy látszik, mégsem lesz, mert a túlsó parton nincs hova vigyen. Indiánrezervátum az ott mind. Úgy döntünk, lekanyarodunk délnek, Mobridge-be, s majd ott átkelünk.
A déli út borzalmas. Rázós, keskeny, bukkanókkal teli. Szélnek és napnak szembe haladunk, pusztásodó földek maradnak el mellettünk. A hullámzó dombok gyorsítanak a képen lefelé haladtunkban, lassítanak fölfelé, és be nem tekintjük a teljes tájat sehonnan, ami idegesítő. Az első sivatagi látvány megijesztett, mert nem készültem rá. Lassan megszokom, akármilyen csúf. Semmi vész. A forró szárazság az igazán meghökkentő.
Herreidben John elszalad meginni valamit, mi meg Sylviával és Chrisszel hűsölnénk egy parkban! Nem sokat érünk vele. Változás történt, azt sem tudjuk, mi. Ennek a városnak szélesek az utcái, a kelleténél jóval szélesebbek, és por homálya lebeg fölöttünk. Az épületek közti foghíjakat gyom veri fel. Víztornya, hullámlemez kalyibái épp olyanok, akár az előző városokéi, csupán elterpeszkednek. Elhasználtabb és lélektelenebb minden, az épületeket mintha bolondjába szórták volna szét. Apránként értem meg, mit látok. Itt nem takarékoskodtak a hellyel. A föld nem érték. Nyugati városban vagyunk.
Hamburgert és malátás tejet vágunk be egy alumíniumbüfében ebéd gyanánt Mobridge-ben, nézelődve görgünk nagy forgalmú főutcáján, s a végéből, egy emelkedőn túlról megpillantjuk Missourit. Mennyi víz hömpölyög szikkadt, harasztos dombok közt! Hátrapillantok Chrisre, de őt nem ragadja meg a látvány.
Legördülünk a partról, rá a hídra, végigdübörgünk rajta, a vasvázán át nézzük a folyót, aztán a túlsó parton hosszú, hosszú emelkedőn köhögünk fölfelé egy merő más tájnak.
Csaknem eltűntek a sövények. Se cserje, se fa. A dombok öble akkora, hogy Jönnék a motorukon bogárnak látszanak, amint kúsznak a kaptatón. És a tetejében mindenütt sziklaszálak merednek ki a kő közül.
A táj rendje természetes. Ha felhagytak volna a művelésével, kiéltebb volna, sanyarúbb, itt felejtett betonalapozásokat látnánk, hányódó bádoglemezeket, huzalokat, az egyszer feltört hantok közt harapózó gazt. De itt nincs efféle. Soha neki sem fogtak a vidék művelésének, el sem rondíthatták. A képe időtlen idők óta ilyen lehet. Rezervátum.
Ebben a sziklás világban ugyan nem kerül elénk sehol motorszerelő hívogató cégére, és belém nyilallik, hogy ha itt bajba jutunk, nem lesz, aki segítsen.
Kitapintom a motor hőmérsékletét. Biztató. Behúzom a tengelykapcsolót, úgy figyelem az üres járását egy darabig. Furcsa hangot hallok, azért megismétlem a mutatványt. Időbe telik, amíg észbe kapok, hogy nem a motorból származik a hang, hanem az előttünk lévő kaptató veri vissza még, amikor a gázt régen levettem. Furi. Kétszer-háromszor megpróbálom, és az értetlen Chrisszel is meghallgattatom. Nem szól rá semmit.
Csörög ez a régi motor különben is. Mintha aprópénzt rázna. Ijesztően hangzik, pedig csak a dugattyúk kalatolnak. Aki megszokta, már azon csodálkozik, ha kimarad.
Egyszer megpróbáltam Johnt rávezetni ennek a kalatolásnak a jelentőségére. Mindhiába. Csak a motorrotyogást hallotta, meg engem látott olajos szerszámokkal a kezemben. Semmi tanulság.
Nem értette, mi történik a motorban, kíváncsi sem volt rá. Azazhogy a jelenségekre kíváncsi, nem a jelentőségükre. Ez is valami. Nem mindjárt értettem a különbséget én sem, azért képmutogatói szövegemben igyekszem majd megvilágítani.
Annyira megütődtem John érdeklődésének hiányán, hogy törni kezdtem a fejem, mivel ébreszthetném fel.
Gondoltam, kiböjtölöm, amíg az ő motorjának lesz valami hibája, s akkor majd segítek neki a javításban - ezt a lehetőséget azonban elpuskáztam, éppen mert nem fért a fejembe, mennyire másként tekint az ilyesmire.
A kormányának szarva kezdett kilazulni. Nem nagyon, magyarázta, csak olyankor érzi, ha nekifeszül. Figyelmeztettem, hogy a szorító anyákhoz ne nyúljon franciakulccsal, mert megsérti vele a krómozást, és apró rozsdafoltok jelennek majd meg a sérelem helyén, ígérte is, hogy csak az én dugókulcsommal meg a csőkulcsommal megyünk majd neki.
Amikor áthozta a motorját, előszedtem a kulcsaimat, de aztán láttam, hogy itt a szorítás már nem használ, mert a csőbilincsek összezáródtak.
- Ezek alá béléslemez kell - állapítottam meg.
- Az meg mi?
- Keskeny, vékony lemezcsík. Ráhajtod a kormányra, úgy teszed rá a bilincset, és az eléggé kinyitja ahhoz, hogy legyen mit szorítanod rajta. Ilyen béléslemezeket mindenféle gépigazításoknál alkalmaznak.
- Nocsak - nézett rám érdeklődőn. - Ügyes. Aztán hol kapsz ilyet?
- Itt van a kezemben - mondtam kuncogva, és az orra alá nyomtam a söröm dobozát. Értetlenül bámult. - Mi? A doboz?
- Persze - mondom -, jobb béléslemez a világon nincs.
Magam is elégedett voltam a ravaszságommal. Megtakarítottam neki egy utat, az isten tudja, hova, béléslemezért. Pénze is, ideje is bánta volna.
Csakhogy megrökönyödésemre John nem díjazta ravaszságomat. Nemhogy nem díjazta, felhúzta az orrát. Ötölt-hatolt, kibúvókat keresett, míg egyszer csak látom ám, hogy tolja ki a motorját javítatlan.
Gondolom, a kormánya máig laza. Sőt, az a gyanúm, megsértettem akkor: volt pofám azt ajánlani, hogy az ő ezernyolcszáz dolláros BMW-jét, a német ipari találékonyságának fél évszázados gyümölcsét egy megürült sörösdobozzal foltozom ki!
Ach, du lieber!
Azóta nemigen értekezünk a motorkerékpár-ápolásról. Helyesebben egyáltalán nem.
Mert ha ilyen kérdést feszeget az ember, abból csak harag támad.
Magyarázatul most mégis elmondom, hogy a sörösdoboz alumíniumlemeze a többi lemezhez képest puha és tapadós. A célnak kiválóan megfelel. Az alumínium nem oxidálódik csapadékos időjárás során - helyesebben a rajta lévő oxidréteg megóvja a további oxidálódástól. Alkalmasabbat tehát keresve sem találni.
Más szóval a fél évszázad tapasztalatán okult német motorszerelő is arra a következtetésre jutott volna, hogy az adott technikai kérdésnek ilyen megoldása a lehető legtökéletesebb.
Elgondoltam, talán helyesebb lett volna, ha odaoldalgok a munkapadhoz, lekanyarítok egy darabot a sörösdobozról, lecsiszolom róla a nyomtatást, aztán visszatérek vele a motorhoz, és tudatom Johnnal, hogy piszok szerencsénk van, maradt még egy béléslemezem azok közül, amelyeket egyenest Németországból hozattam. Akkor bizonyosan megfelel! Betétlemez Alfréd Krupp báró legféltettebb készletéből! És milyen kelletlenül vált meg tőle! Akkor bezzeg elcsordul John nyála!
Krupp legszemélyesebb béléslemezének fantáziája mulattatott egy darabig, de aztán láttam, hogy merő gonoszkodás. S a megzápult tréfa helyébe támadt az az érzésem, amelyről már beszéltem, hogy tudniillik itt valami nagyobb dolog lappanghat a felszín alatt. Aki ilyen apró visszásságokat egy darabig figyelemmel kísér, annak előbb-utóbb nagy megvilágosodásokban lesz része. Engem csupán az a sejtés vezérelt, hogy itt nagyobb kérdés forog a kockán, mint amilyennek töprengés nélkül nekiugorhatnék, azért szokásomhoz híven megpróbáltam szétszedni okokat és okozatokat, hogy megérthessem, mi vitte vakvágányra tárgyalásunkat Johnnal az én ravasz béléslemezem ügyében. Nincstovább történik akárhányszor szerelési munkák során. Amikor megáll a tudomány. Leülsz, elrévedsz, jártatod az eszed, mit felejtettél ki a számításból, és addig forgatod jobbról balra, amíg a meg nem gondolt részletek kezdenek kerek formát ölteni.
Ami először csak derengett, hogy én a béléslemezt észlényként, haszonelvűen kezelem, a fémcsík tudományos érdemei szerint, John pedig ösztönösen, közelről, az élveteg ember szemével tekintette. Én a formában foglalt lehetőségek felől közelítettem meg. Ő a forma megjelenését látta. Engem az foglalkoztatott, mit jelent a béléslemez. Őt a mivolta érdekelte csak. Utoljára ide jutottam. S meg kell hagyni, ha az ember csupán mivoltát tekinti a béléslemeznek, az bizony elég lehangoló. Ugyan ki tapsikolna, hogy az ő spéci motorját valami szeméttel foltozzák ki?
Elmulasztottam megemlíteni, azt hiszem, hogy John muzsikus lélek: bandákban dobol városszerte, és szépen pénzel belőle. Hát alighanem úgy gondolkozik egyebek felől is, mint a dobolás felől - azazhogy nem is gondolkozik felőle. Csak dobol. Benne él. A motorkerékpárjának sörösdobozzal való tákolása úgy hatott rá, mintha a banda egyik tagja megakasztotta volna az ütemet. Megakasztotta volna a kenyérér-kolbászér lüktetését. Ezzel ő nem érthetett egyet.
Nézeteink eltérése első tekintetre semmiségnek látszott, majd nőttön-nőtt, s addig terebélyesedett, hogy idővel megértettem azt is, miért nem ütötte ki a szememet. Némely jelenséget porszemnyi volta rejt a figyelmünk elől, másokat pedig azért nem látunk meg, mert oly óriásiak. Egyazon dologra tekintettünk mind a ketten, egyarról beszéltünk, egyfélén gondolkodtunk, John azonban ezt az egyetlenegy dolgot másként szemléli, ezért nem egyezhettünk.
Nem igaz, hogy John nem törődik a technikával. Csupán a szemléletébe zavarodik bele, s elakad végül. Nem akar neki ez a szemlélet működni, mert meggondolások nélkül működtetné, s aztán csak akadozik, míg legvégül tokkal-vonóval - vagyis csavarostul-csavaranyástul - elátkozza a bütykölést. Nem fér a fejébe, miért nem közelíthető meg a világon minden élvetegen.
Mert élvezkedő a szemlélete. A szemében én eltompult szaki vagyok, aki másról se beszélne, mint a motorszerelésről. Az alkatrészek, a kapcsolataik, a szétszedések, az összerakások, a mechanikai fifikák nem az ő világa. Az ő világa csillagmérföldnyi messziségbe esik, pedig azt hiszi, itt az is. Ez a szemléleti különbség mozgatta, gondolom, az észjárás változását a hatvanas években, sőt talán a mai napig formál a közgondolkodáson. Ebből támadt a nemzedékek közti szakadék. A változás mozgatóira akasztották rá a "bítnik" meg a "hippi" nevet. S íme, kapiskálom már, hogy John szemlélete nem különködés. Nem olyasmi, hogy egy év, kettő, s elfelejtik. Nem, meggyökerezett máris, mert fontos nézőszöggel szolgált, hiába tetszik értelemmel, renddel, felelősséggel nem egyezőnek. Egyezik az. Csak a mélyéig kell lehatolnunk.
A két lábam annyira megmeredt, hogy fájni kezd. Nyújtóztatom, ahogy a nyeregben ülök, jobb felé, bal felé, óvatosan, amennyire lehet. Valamit segít. De most meg a csípőízületeim fájdulnak meg.

Magát a valóságot tekintjük különféleképpen. A világ az orrunk előtt! Ez az, ez a valóság! Beszélhetnek a tudósok, így tekinti John. Csakhogy a világ a tudományos felfedezések fényében, az is valóság, bár megjelenésére nézve talán különböző, és a John-félék okosabban tennék, ha átpillantanának ebbe a szemléletbe is, nem elégednének meg a tagadásával. Majd ráébred John is, csak égjenek ki a megszakítói.
Ezért akadt ki aznap is, mikor a motorja nem akart beröffenni. Sérelem esett a valóságán. Az élveteg szemlélet hibásodott meg, és John nem mert szembenézni vele, mert megrettent, hátha a teljes világa összeomlik. A düh lett rajta úrrá, ami a tudományos szemléletűek torkát szorongatja az absztrakt művészet láttán. Mondjuk inkább, szorongatta, mikor még a maguk világát veszélyben látták.
Szóval két valósággal kell itt számolnunk. Az egyik a művészi megjelenés pillanatképe, a másik a mozgatókkal együtt látott tudományos kép, s a kettő mintha a kezét rázva tiltakozna egymás ellen. Ezt nevezem bökkenőnek.

A végtelennek tetsző kihalt úton magában álló vegyeskereskedésre leszünk figyelmesek. Betérünk, s a végében találunk alkalmas helyet a ládákon, hogy egypár doboz sört legurítsunk.
A fáradtság meg a hátfájás igen belém állt. Hátratolom a ládámat az egyik tartóoszlopnak, és nekidőlök.
Chris szeméből látom, hogy rosszban töri a fejét. Hosszúra sikerült ez a nap. Megmondtam Sylviának még Minnesotában, hogy egy másnap-harmadnapos leeresztésre elkészülhetünk. Az ám, Minnesotában! Hol van az már!
Egy csúnyán elázott asszony vásárolna sört kinn a kocsiban ülő párjának, csak nem tudja eldönteni, melyik fajtát válassza, és a tulajdonos felesége, aki kiszolgálná, elveszti a türelmét. A kótyagos asszony válogat egyre, aztán meglát minket, odatántorodik, és megkérdi, a két motor odaki a miénk-e. Rábólintunk. Kérlelni kezd, vigyük egy kört. Félreülök, és átengedem Johnnak, szerelje le ő.
John jó kifogással áll elő, de nem használ, mert az asszony újra meg újra visszatér a sörvásárlásból, és egy dollárt ajánl egy körért. Tréfával ütném el a dolgot, de üresen cseng, és még nyomottabbá teszi a légkört. Fölkelünk, és lódulunk a barna hegyeknek meg a forróságnak újból.
Mire Lemmont elérjük, alig lézengünk a fáradtságtól. Az egyik kocsmában hallunk egy táborhelyről valahol a várostól délre. John a legszívesebben a parkban táborozna Lemmon közepén, ami persze lehetetlen elgondolás, és hallatlanul bosszantja Christ.
Nem is emlékszem ekkora fáradtságra. A többiek se. Elbóklászunk még a vegyesboltban, összeszedünk egypár élelmiszert, ami az eszünkbe jut, és nagy keservesen fölszereljük azt is a motorokra. A nap lemenőben, sötétség fenyeget, mégis úgy mozgunk, akár a tetűk. Kókadozunk.
- Gyía, Chris! Szedd magad! - mondom.
- Ne ordíts - azt mondja. - Én megyek.
Megyei úton tartunk kifelé Lemmonból, úgy tetszik, órák óta, pedig nem lehet, hiszen a nap még nem bukott le. A táborhely néptelen. Helyes. Csakhogy a világosság már nem ígérkezik többnek félórásnál, és erőnek igen fogytán vagyunk.
Megpróbálok gyorsan lerakodni, azonban az eszem is annyira zsibbadt, hogy mindjárt a tábor útja mentén tanyáznék le, nem látom, milyen alkalmatlan hely. Szeles. A felföldi szél miatt. Félsivatagban vagyunk itt, minden száraz és perzselt, legfeljebb azért jelöltek itt tábornak helyet, mert alattunk nagy víztározó terül el. A szél a tó felől rohamoz, nagy lökésekben. Hűvösödik erősen. Negyven lépéssel odébb sűrű kis fenyőcsoportot látok, és mondom Chrisnek, hogy oda hurcolja át a holmit.
Nem fogad szót. Elcsavarog a tó irányába, a betyárbútort én cipelhetem át.
A fenyők közül látom, hogy Sylvia igyekezne a vacsorafőzéssel, de ő is éppoly fáradt, mint én.
A nap lenyugszik. John gallyakat gyűjt, csakhogy vastagok. Az erős szélben meg sem tudná gyújtani. Össze kell hasogatni. Visszamegyek a fenyők közé, keresem a belezőkésemet, de itt már akkora a sötétség, hogy nem találom. Keresem a zseblámpám, sötét van ahhoz is.
Visszatérek, elindítom a motort, odaviszem, és a fényszórót irányítom a holminkra, úgy kajtatok közte a zseblámpámért. Átforgatok mindent. Aztán leesik a tantusz, hogy nem is a zseblámpára van szükség, hanem a belezőkésre. Az meg ott az orrom előtt. Mire visszaérek, Johnnak már sikerült tüzet gyújtania. A belezőkéssel szétfeszegetek néhány vaskosabb fadarabot.
Chris is előkerül. Kezében a zseblámpám.
- Mikor eszünk? - nyavalyog.
- Igyekszünk vele - mondom neki. - De a zseblámpát hagyd itt.
Eltűnik megint. A zseblámpával.
A pásztás szél annyira lobogtatja a tüzet, hogy a láng nem éri a bélszínt. Igyekszünk körberakni az út mellől felszedett kövekkel, de a sötétben alig látjuk, mit teszünk. Odatoljuk mind a két motort, és a fényszórók kereszttüzébe fogjuk a főzés színterét. Furcsa világítás. A tűzből felpattanó szikra fehéren izzik, majd elszáll a szélben.
DURR! Nagy pukkanás mögöttünk. Chris vihogását hallom. Sylvia megrezzen.
- Találtam petárdát - magyarázza Chris. A nyelvembe harapok, aztán megfontoltan odaszólok neki: - Kész a vacsora.
- Gyufa kellene - állapítja meg.
- Ülj neki, és egyél.
- Először adjál gyufát.
- Ülj neki, és egyél.
Letelepszik végre, és süfütöli a húsát a kincstári evőeszközöm késével. Nem bír vele, szívós. A vadászkésemet veszem elő. A motor lámpáinak súrló fénye úgy esik ránk, hogy amikor a csajka mélyén mesterkedek a késsel, nem látom a vasát sem.
Chris siránkozik, hogy a kés nem ér semmit. Odanyújtom neki a vadászkést. Úgy nyúl érte, hogy a csajkáját ráborítja a ponyvára.
Nem szól senki.
Nem az bosszant, hogy kidöntötte az ételét, hanem hogy zsíros ponyvával járhatjuk végig az utat.
- Adtok mást? - kérdi Chris.
- Edd meg azt - mondom. - A ponyvára esett.
- Piszkos - mondja.
- Nincs más.
Nyomott a hangulat. Én már a legszívesebben lefeküdnék, de látom, hogy Chris fortyog. Valami jelenetben lesz részünk, de alig gondolom el, már kezdődik is.
- Nekem nem ízlik - mondja a húsra.
- Öreg hiba.
- Nekem ez a táborozás se ízlik.
- A te ötleted volt - mutat rá Sylvia. - Csakis te akartál táborozni.
Nem kellett volna ilyet mondania, de honnan tudhatná? Chris lépre csalta. Ilyenkor addig ügyeskedik, amíg egy pofont ki nem csal. Mintha az ízlene a leginkább.
- Engem nem érdekel - jelenti ki.
- Pedig érdekelhetne - mondja Sylvia.
- Akkor se érdekel.
Most ugrik a majom a vízbe. Sylvia és John rám tekint, nekem azonban arcizmom nem rezdül. Nem örülök, de nem tehetek semmit e pillanatban. A feleselés elmérgesíti az ügyet.
- Nem vagyok éhes - tudatja Chris. Senki nem válaszol.
- Fáj a hasam - fűzi tovább a szót.
De a csattanó elmarad, mert fölkel, és eltűnik a sötétségben.
Végzünk a vacsorával hárman. Segítek Sylviának elmosogatni, aztán elüldögélünk a tűz körül. A fényszórókat eloltjuk, a takarékosság okából is, de főként azért, mert a fényük barátságtalan. A szél alábbhagyott, és a tűz több világot ad. Egy idő múltán megszokom. A vacsora meg a bosszúság kiverte az álmot a szememből. Chris nem jelentkezik.
- Gondolod, hogy büntet minket? - veti fel a kérdést Sylvia.
- Alighanem - mondom rá -, bár én másképp nevezném. - Gondolkodok egy sort ezen. - Gyermekpszichológusok mondanának ilyet, azért nem tetszik. Inkább komisz a kölök.
John elneveti magát.
- A vacsora mindenképpen jó volt - fűzöm hozzá. - Bocsássatok meg, hogy éppen Sylvia főztét kezdte ki.
- Oda se neki - mondja John. - Én inkább azt bánom, hogy éhen maradt.
- Nem árt neki.
- Nem elkószál s eltéved?
- Nem. Majd kurjant.
Most a csöndben, hogy semmi tennivalónk, mintha tágulna a tér. A préri kihalt, semmi nesz.
- Csakugyan fájhat a hasa? - kérdi Sylvia.
- Biztos - vágnám el a beszélgetés fonalát, de aztán érzem, hogy különb magyarázatot érdemelnek. Sejthetik is, hogy a jelenet mögött rejlik valami. - Szinte bizonyos - helyesbítek. - Vizsgáltattuk jó párszor. Egyszer annyira sajdította, hogy azt hittük, vakbélgyulladás… Emlékszem, fönn vakációztunk északon. Éppen elkészültem egy ötmillió dolláros szerződéshez való gépészeti költségvetéssel, és kivoltam, mint a liba. Hatszáz oldalnyi adat, számok, minden egy héten belül. Mire végeztem vele, úgy éreztem, ámokfutásba kezdek, azért gondoltuk, jobb lesz, ha inkább az erdőt járjuk egy darabig. Arra sem emlékszem, melyik erdőnek vágtunk neki. A fejemben még kavarogtak a költségvetési tételek, és Chris egyszer csak rákezd jajongani. Le se vetkőztethettük. Láttam, hogy itt nincs más, be kell vinnem a kórházba. Már azt sem tudom, melyikbe vittem. Csak felkaptam, és rohantam vele. Aztán nem találtak semmit.
- Nem?
- Semmit a világon. Azután is történt ilyesmi.
- Még gyanújuk sem volt? - tudakolta Sylvia.
- Most tavasszal végre megállapították, hogy kezdődő elmebetegség.
- Micsoda? - hallottam John hangját.
A sötétben nem láttam őket, de még a hegyek körvonalait sem. Résen vagyok, hátha hallok hangot távolabbról is. Válaszolnom Johnnak nincs mit.
Ha szemem meresztem, látok néhány csillagot a fejünk fölött, de a tűz hunyorgása vakít. Máskülönben szakadatlan a sűrű sötétség. A cigarettám is az ujjamra égett.
- Nem is tudtam - hallom Sylvia hangját, és ha volt benne ingerültség, hát elpárolgott. - Csak azt nem értettük, miért nem a feleséged hoztad - fűzi hozzá aztán. - Mindenképp jó, hogy elmondtad.
John néhány gally égett csonkját löki a tűzre.
- Mi lehet az oka, mit gondolsz? - hallom Sylviát.
John a torkát köszörüli figyelmeztetőül, én azonban válaszolok. - Nem tudom. Okok és okozatok mintha nem illenének össze. Minthogy persze gondolkodás eredményei. Pedig az elmebaj nyilván megelőzi a gondolkodást. - Sokat meg nem világítok ezzel a magyarázattal. Magamnak sem. De már fáradt vagyok körülkeríteni.
- Mit mondanak a pszichiáterek? - kérdi John.
- Már semmit. Megelégeltem.
- Megelégelted?
- Meg én.
- Van annak haszna?
- Nem tudom magam se. Hogy haszna nincs, azt sem mondhatnám, ha jól meggondolom. Csakhogy ennél a kérdésnél megfeneklik a gondolkodásom. Egy darabig hányom-vetem, kikeresem a telefonszámát is a pszichiáternek, aztán megfeneklek, és nincs tovább.
- Nem hangzik valami értelmesen.
- Mások szerint se. Nemigen maradhatok ennyiben.
- Miért is maradnál? - kérdi Sylvia.
- Nem tudom, miért. Hiszen ez az valahogy… nekik nem gondjuk.
Most meg ezen a szón akadok fönn. Soha nem éltem vele. Nekik nem gondjuk? Mezei beszéd. Mint a kondás. Aki kontat. Pásztornak a gondja a nyáj. Ő a gondviselője. Igen, éppen ezt az érzést nem tulajdonítom pszichiáternek.
Régi szó, nagyot változott az évszázadok során. Ma a taxisofőr kérdi, ha az órádra pillantasz, mi a gond. Pedig a gond nem baj, ha ugyan nem számítjuk bajnak a gondolkodást is. A gond természetét csak az értheti, aki viseli.
Gond, gond, morzsolgatom. Kind, nicsak. Még a más nyelv is belekondul. Mein Kind. Gyermekem… "Wer reitet so spät durch Nacht und Wind? Es ist der Vater mit seinem Kind,"
(Ki nyargal a szélben az éjen át?
Egy apa az, ő viszi kisfiát.
Vas István fordítása)
Megborzongok.
- Min jár az eszed? - tudakolja Sylvia.
- Egy régi versen. Goethe írta vagy kétszáz éve. Be kellett vágnom valamikor. Nem értem, miért most ötlik az eszembe, ha ugyan nem… - S a borzongás ismét elfog.
- Miről szól? - firtatja Sylvia.
Megpróbálom felidézni. - Egy ember valahol a tengerparton lovagol éjjel, szélben. Fiát szorítja a karjába. Kérdezi tőle miért olyan sápadt, s a fia azt feleli: "Apám, nem látod a villikirályt?" Az apa megnyugtatná, hogy parti ködpára oszlopát látja, és a levelek zörgését hallja a szélben, de a fiú egyre hajtogatja, hogy kísértet, és az apa mindjobban sarkantyúzza a lovát.
- Mi lesz a vége?
- A kísértet győz. A fiú meghal.
A szél felszítja a tüzet, s a fényénél látom, hogy Sylvia döbbenten bámul rám.
- Más országban, más időben íródott - nyugtatom meg. - Itt az életen van az eszünk, és a kísérteteknek nincs értelmük. Ebben is hiszek, látod. Meg ebben a látványban is - mondom, és kitekintek az elsötétült prérire -, bár a jelentése még nem világos… Nem sok a világosság a fejemben mostanában. Talán azért beszélek annyit.
A parázs hunyorog. Utolsó cigarettáinkat szívjuk. Chris kinn bóklász a sötétben valahol, én ugyan nem hajszolom. John megfontolt hallgatásba burkolózik, Sylvia sem szól. Ki-ki a maga világába zárkózott, megszűnt a közlekedés. Eloltjuk a tüzet, és visszavonulunk a fenyők közé, a hálózsákunkba.
Meg kell állapítanom, hogy a szélenyhét nemcsak én találtam meg itt, hanem a tó milliom szúnyogja is. A szúnyogirtó reménytelen. Bebújok jól a hálózsákba és csak rést hagyok a lélegzéshez. Éppen elaludnék, amikor Chris megjelenik.
- Nagy bucka homok van ott lejjebb - jelenti, és körülöttem topog a fenyőtűkön.
- Aha - mondom. - Eredj aludni.
- Meg kéne nézned. Lejössz holnap?
- Nem lesz időnk.
- Még holnap reggel játszhatok benne?
- Játszhatsz.
Vég nélkül motoz, amíg nekivetkezik az alvásnak. Na hál' isten, bebújt. Egy darabig fészkelődik, aztán csend lesz, majd újrakezdődik a fészkelődés. - Apu - szólal meg.
- Tessék.
- Milyen volt az, amikor te voltál gyerek?
- Aludj már, Chris! - Elvégre mindennek megvan a határa. A szipogásából hallom később, hogy sírt, és hiába vagyok holtfáradt, nem jön álom a szememre. Néhány vigasztaló szó helyénvaló lett volna. Hiszen törleszkedett csak a kérdésével. Tőlem azonban az a pár szó sem telik. A vigasztalás idegennek jár ki a kórházban. Nem annak, aki az ember gondja. Az érzelmi tapaszkák nem sokat érnek. Mást vár ő. Mást kér ő. Hogy mit, nem tudom.
Telihold emelkedik lassan a fenyők fölé, és türelmes ívén mérem az időt félálomban óráról órára. Elcsigázottság nem tesz jót az alvásnak. Hold, fény és szúnyogdöngés kuszálódik emlékfoszlányokkal valami olyan álombéli tájon, ahol ködoszlop nő a hold teljes fényében is, én pedig lovagolok, Chris az ölemben, és átugratok egy patakon, amelyik homokbuckák között tart az óceánnak… Majd eltűnik a kép… S megint visszatér.
A ködben egy alak hasonmása jelenik meg. Elillan, ha a szeme közé néznék, de ha elfordulok, látom megint a szemem sarkából. Szólnék, odakiáltanék neki, hogy ismerlek, de nem teszem, mert a szavammal vagy akár egy mozdulatommal megvallanám, hogy valóság. De azt nem szabad. Megismerem pedig, ha nem is tudatom vele. Phaidrosz ő.
Gonosz lélek. Tébolyult. Élet-halálon túlról jár haza.
Ködalakja halványul, én meg a rettegéssel birkózók… Jól szorítod… Ne bolygasd… hadd ülepedjen… Ne hidd, ne is tagadd… Közben érzem, hogy a hajam égnek áll. Igaz lehet? Christ hívja? Igaz?


6

Az órám kilencet mutat, s már a hőségtől nem álhatók. A nap megelőzött, fönn jár az égen. Száraz és tiszta a levegő.
Püffedt szemmel, csúzosan tápászkodok föl.
A szám máris cserepes, az arcom meg a kezem csupa szúnyogcsípés. A tegnapi napégést is érzem.
A csenevész fenyők közt égett fű, forgatott hantok, és a homok úgy fénylik már itt a félárnyékban, hogy ránézni alig lehet. A forróság, a csönd, a kopár hegyek s az üres ég határtalanságot sugall.
Sehol egy felhő. Perzselni fog a nap ma.
Kibotorkálok a fenyők közül egy homokpadra, és eleresztem a szememet a tájnak.

A mai képmutogatás Phaidrosz világának feltárásával kezdődjék. Korábbi szándékom annyi volt csak, hogy a technikára és az emberi értékekre vonatkozó néhány elképzelését megszövegezem, őt magát nem is érintem személyében. Hanem a tegnapi gondolatmenet és a belőle következett éjszaka szerint nem lesz jó így. Kerülgetni most annyi lenne, mintha megszalasztott volna.
Amit Chris mondott indián barátja nagyanyjáról, az pirkadatkor jutott az eszembe, és megvilágosított valamit. Hogy az kísért, akit nem temettek el tisztességesen. Lehet benne valami. Phaidroszt valóban nem temettem el tisztességesen, innen a baj.
Megfordulok, és látom, hogy John is felkelt, és értetlenül bámul. Nem ébredt még fel igazán, és köröket jár, hogy a feje tisztuljon. Kisvártatva felkel Sylvia is. A szeme dagadt. Kérdem, mi történt. Azt mondja, szúnyogcsípés. Kezdem összeszedni a cókmókunkat, hogy a motort megrakhassam. John követi a példám.
Mikor megvagyunk, tüzet rakunk. Sylvia szalonnát, tojást, kenyeret szed elő a reggelihez.
Amint elkészül, megyek, s ébresztem Christ. Nem akar fölkelni. Biztatom szép szóval. Nem és nem. Fogom a hálózsák alsó két sarkát, megrázom, mint az abroszt, és Chris kicsöppenik belőle a fenyőtűk közé. Amíg észül, összesodrom a hálózsákot.
Sértődötten botorkál oda a reggelihez, eszik egy falatot, aztán kijelenti, hogy nem éhes, és hogy a hasa fáj. Mutatom neki a tavat lenn alattunk, milyen furcsa itt a félsivatag közepén, de nem érdeklődik. Tovább panaszolja a hasát. Nem szólok semmit, és Sylvia meg John is válasz nélkül hagyja. Már én sem bánom, hogy elmondtam, mi a helyzet Chrisszel. Máskülönben még összekoccanás lett volna belőle.
Szótlanul költjük el a reggelit. Furcsa ez a csönd bennem. Talán a Phaidrosszal kapcsolatos döntésem tette? Másrészt itt ülünk vagy harminc méterrel a tározó fölött, és eltekintünk a nyugat végtelenjének. Kopár hegyek, sehol senki, hang nem hallatszik, a teljes látványban van valami lélekemelő, ígéretféle, hogy minden jóra fordul.
Amíg az utolsó darabokat rakom föl a csomagtartóra, meglepetten látom, mennyire elkopott a hátsó kerékköpeny, A nagy igyekezet meg a nagy teher meg a nagy hőség tegnap, az viselte meg. A lánc is hasas, azért előszedem a szerszámot. Felnyögök, amikor jobban megnézem.
- Mi a baj? - kérdi John.
- A láncszorító menete lement - mondom.
Leveszem róla az anyát, és jobban megvizsgálom. - Én marháskodtam el, mert egyszer úgy húztam volna rajta, hogy a tengelyszorító anyán nem lazítottam. Az anyának nincs is semmi baja - mutatom Johnnak. - A menet a vázon, az ment tropára.
John aggodalmasan nézi a kereket. - Gondolod, hogy az első városig eljutsz vele?
- Hajjaj, de mennyire. Ettől eljutok a világ végére is, csak éppen feszíteni bajosabb.
Figyeli, hogyan lazítom meg a tengelyszorító anyát, hogyan ütöm hátra kalapáccsal, amíg a lánc nem elég feszes, majd hogyan húzom meg az anyát teljes erővel, hogy a tengely később előre ne csússzon, és hogyan teszem vissza a zárószeget.
- Honnan tudtad, hogy így kell? - kérdi.
- Kiokoskodtam.
- Én azt sem tudnám, hol kezdjem el.
Hol kezdeni el, gondolom - épp ezen sarkallik. Hátrálni kell, amíg az igazi kezdőpontra rátalálsz, aztán még hátrálsz egy kicsit, no még - utoljára bölcseleti bányászmunka lesz, amit először nyelvi helyreigazításnak véltél. Ezért van képmutogatásra is szükség, azt hiszem. Elrakom a szerszámokat, s míg az oldallemezeket visszakattintom a helyükre, az jut eszembe: Érdemes Johnt olykor megkörnyékezni.
A menetszél szárítja a láncfeszítés verítékét, és egy darabig kellemes az út. Hanem azután már érzem a forróságot. Harminc fok körül járhat.
Az úton nincs forgalom, szépen haladunk. Motorozásra termett nap mégiscsak.

Kötelességemet teljesítem, kijelentvén, hogy volt igenis egy személy, bár nincs már köztünk, akinek hiába volt mondanivalója, és hiába mondta el, senki nem hitt neki, nem is értette igazán, így aztán elfelejtették. Kiderül majd, miért ragaszkodnék magam is az elfelejtéséhez, de az már most nyilvánvaló, miért kell az ügyében perújítást rendelnem.
Teljes történetét nem tekinthetem át. Igaz, nem teheti más se. Legfeljebb Phaidrosz beszélhetne. Feljegyzéseiből, mások megállapításaiból és a magam töredékes emlékeiből többnyire mégis kiderül, miket beszélt. S mivel a képmutogatás alapeszméjét is tőle vettem, nem kitérő, inkább csak bővítés ez a perújítás, sőt a képmutogatás is értelmesebbé válik általa, mint elméleti fejtegetésnek volna. S nem azért teszem, hogy őt tisztázzam, kivált nem azért, hogy dicsérjem. A célom éppen, hogy eltemessem - tisztességesen.
Még Minnesotában, amikor a haloványok közt jártunk, a technika formáit érintettem, meg a "halálos szorítását", amelyből Sutherlandék kibújnának. Én Sutherlandék menekülésével ellenkező irányba hatolok, neki a szorításnak egyenest, így jutok el ugyanis Phaidrosz világába, ahol mindent a rejtett formák magyaráznak.
A technika világában rejlő formák hüvelyezése azért bajos, mert a hüvelyezés maga is mintha csak e formák segítségével történhetne. Ugyanis vagy megjelenésük szerint tárgyalunk jelenségeket, vagy bennük foglalt formáik szerint, s ha magát a tárgyalást fognánk elemzőre, az eszmei sík kérdésével kerülnénk szemközt. A tárgyaláshoz eszmei sík nem kínálkozik más, mint éppen az egyik vagy a másik szemlélet.
Phaidrosz formavilágának magyarázatába már belekezdtem, legalábbis a túlsó végéről, a külső rálátás felől, azért most illendő, hogy az innensőn lássak a vizsgálatnak, a technika világának a benne rejlő formák szerint.
Ehhez először ellentétet kell állítanom - a tisztesség okából azonban pár lépést hátrálnom illene, és újabb magyarázatba bocsátkoznom a távlatnyerő hátrálást illetően. Előbb mégis lássuk az ellentétet. Az emberi értelmet én kétféleként, klasszikus és romantikus értelemként osztályozom. Végső igazság megragadásához ilyen ellentét nem sok segítséggel szolgál, mégis megengedhető, ha az ember a klasszikus értelem határain belül igyekszik megkeresni vagy megteremteni a benne rejlő formák világát. A klasszikus-romantikus ellentétpár jelentése pedig Phaidrosz szerint a következő:
A klasszikus értelem a világot főként a benne rejlő formák szerint vizsgálja. A romantikus értelem főként a megjelenése szerint. Ha romantikus elmének géprajzot vagy elektronikai vázlatot mutatsz, aligha leli örömét benne. Az érdeklődését sem kelti fel, hiszen csupán megjelenését látja, vonalait és számozását, csupa unalmat. Ha azonban ezt a tervrajzot vagy vázlatot klasszikus elme elé terjeszted, érdeklődőn tekint rá, hiszen ő a vonalak és jelképek mögött rejlő formát keresi teljes sokrétűségében.
A romantikus szemlélet ösztön, képzelet, ihlet, alkotókedv műve. Érzelmek irányítják, nem adatok. Maga a tudomány-művészet ellentétpárját is a romantikus szemlélet állította. Ez a szemlélet nem halad az értelem és a törvények útján, hanem megérzése és esztétikai tudata kormányozza. Az észak-európai kultúrákban a romantikus szemléletet rendszerint a női nemmel társítják, ami nem éppen helytálló.
Az értelem és törvény szerinti klasszikus szemlélet viszont maga is a gondolkodás és viselkedés rejtett formája. Európa általában férfias szemléletnek tekinti - a természettudomány, a jog és az orvostudomány ezért nem vonzza a nőket különösképpen. S bár a motorozás romantikus mulatság, a motor ápolása klasszikus szemléletű tevékenység, és ami kosz, olajos kéz, belső formaismeret mind vele jár, az a romantikus lelket olyannyira taszítja, hogy nők a motorszerelést nagy ívben elkerülik.
Jóllehet a megjelenés rútsága gyakran kíséri a klasszikus szemléletet, éppen nem elválaszthatatlan tőle. Szépségeit bonyodalmai miatt nem értékelik a romantikusok. A klasszikus szemlélet egyenes, dísztelen, érzelmekkel nem átitatott, gazdaságos és gondosan arányzott. Célja nem is az érzelmi hangolás, hanem a rendteremtés és a megismerés. Esztétikai értelemben nem éppen szabad kezű és természetes stílus ez. Inkább visszafogott. Ura a helyzetnek. Értékeit aszerint méri, mennyire tarthatja a markában.
A romantikusok gyakran unalmasnak is, ügyetlennek is, csúfnak is ítélik a klasszikus szemléletet, akárcsak a motor ápolóját, hiszen az is mindent darabjaiban, elemeiben, tartozékaiban és kapcsolataiban tekint. Semmi sem bizonyos, amit a klasszikus elme számítógépben meg nem sétáltatott hetvenhétszer. Mérésre és bizonyításra szorul minden. Lenyűgözően súlyos. Fakón fojtogató. A halálos szorítás maga.
Ad azonban a látszatra a klasszikus szemlélet is, kivált ami a romantikát illeti. A romantikus szemlélet eszerint henye, kóbor eszű, megbízhatatlan, élvhajhász. Széllelbélelt. Nesze, semmi, fogd meg jól. Nem áll meg a lábán. Terhére van a társadalomnak.
Ezt a kölcsönös elhatárolódást ma már ismeri mindenki. S éppen itt a hiba. Az emberek vagy az egyik, vagy a másik táborhoz szegődnek, és a másikat csupán megbélyegzik, megérteni nem igyekszenek. Senki a maga igazából nem enged, és úgy tapasztalom, hogy a ma élő nemzedékek közül két tábor megbékítését sem kereste senki. Nincs olyan kérdés, amelyben a két szemlélet együtt tehetne egy kerek világot.
A közelmúltban a szemünk láttára nyílt szakadék a klasszikus kultúra és a romantikus ellenkultúra közt a két világszemlélet mind veszettebbül acsarog egymásra, s közben azon tűnődik mindenki, vajon ez a meghasonlottság örökös marad-e. Kívánni sem kívánja éppen senki, akármiket nyilatkozik egymásról a két tábor.
Ebben a felállásban érdekes, miket gondolt s beszélt Phaidrosz. Hanem akkoriban senki nem hallgatott rá, s először hangyásnak bélyegezték, majd tűrhetetlen alaknak, majd megveszekedettnek, majd közveszélyesnek. Őrültségéhez ugyan nem fér szó, de írásaiból kihámozható, hogy éppen az ellenséges környezet őrjítette meg. Szokatlan viselkedés idegenkedést kelt másokban, amitől az illető viselkedése még szokatlanabbá válik, és addig hajszolják egymást körbe-karikába, amíg a pofon el nem csattan. Phaidroszt bírósági döntésre őrizetbe vették, és kivonták a társadalmi kergetőzésből.

Látom, eljutottunk az US 12-es országút balra nyíló felhajtójáig, és John félreáll benzinért. Én is megállók mögötte.
A hőmérő a benzinkutas ajtajában harmincöt fokot mutat. - Döglesztő napunk lesz megint - állapítom meg.
Mikor a tartályainkat megtöltik, az út túlsó felén betérünk az étterembe egy kávéra. Chris persze éhes.
Mondom neki, hogy erre vártam, és kioktatom, hogy ezután vagy eszik velünk, vagy éhen marad. Szép szóval, higgadtan. Nem örül, de megérti, hogy mostantól ez a rend.
Sylvia megkönnyebbülésének futó pillantását kapom el. Nyilván azt hitte, hogy a huzakodásunk folytonossá lesz.
A kávét lehajtottuk, s kinn akkora hőség fogad, hogy nyomban pattanunk fel a motorra, és rákapcsolunk. Hűtőzésünk megint csak pillanatnyi. A ragyogást a homok, de még a kiégett fű is annyira a szemembe veri, hogy csak hunyorgók. Régi, lejárt országút ez a US 12-es. Kátyúit aszfalttal öntötték ki, rázós. Az útjelek terelőket ígérnek. Mindkétfelől félszerek, rongyos viskók, ahogy az évek során odagyűltek. A forgalom erős. Jobb, ha Phaidrosz értelmes, elemző, klasszikus világán jártatom az eszemet.
Az ő okfejtő esze járását arra használták időtlen idők óta, hogy a környezet nyomasztó süketségéből meneküljenek. A sors fintora, hogy ami a menekülés eszköze volt valamikor, az annyira bevált, hogy mára az a "minden" lett, ami elől a romantikusok menekülnének. Phaidrosz világát szemügyre venni nem is furcsasága miatt bajos, hanem megszokottsága miatt. Vakít az ismerősség is.
Világszemlélete elemzőnek is nevezhető. Ez a másik neve a klasszikus szemléletnek, amely a világhoz a benne rejlő formák felől közelít. Phaidrosz a lelke legmélyéig klasszikus személyiség volt, s hogy a jellemzését teljesebbé tegyem, megpróbálom elemző szemlélettel magát az elemzést fogni elemzőre. Példákkal kezdem, aztán fogok a boncoláshoz. Legjobb például a motorkerékpár kínálkozik, mivel klasszikus elmék szüleménye az is. Tehát lássuk:
Klasszikus, elemző módszerrel a motorkerékpár tagolható részei szerint és működése szerint.
Ha részei szerint tagoljuk, két legelemibb tagja a hajtóműve meg a futóműve.
Hajtóműve tovább bontható erőműre és váltóműre. Elsőül az erőművel foglalkozunk.
Az erőmű magában foglalja a motort, az üzemanyagrendszert, a gyújtórendszert, a vezérlőművet és az olajzórendszert.
A motort hengerek, dugattyúk és hajtókarok teszik, továbbá a forgattyústengely meg a lendítőkerék.
Az erőmű üzemanyagrendszerének tartozéka a benzintartály meg a szűrő, valamint a levegőszűrő, a porlasztó, a szelepek és a kipufogócsövek.
A gyújtórendszer elemei a váltóáramot fejlesztő dinamó, a feszültségszabályozó, a gyújtótrafó, a kondenzátor, a nagy feszültségű kábel meg a gyújtógyertyák.
A vezérlőmű elemei a bütyköstengely, a vezérlőműlánc, a szelepemelő, a himba és a himbatengely.
Az olajzórendszerhez tartozik az olajszivattyú és a hengertömbön átvezető valamennyi olajcsatorna.
Az erőműhöz járuló váltómű része a tengelykapcsoló és a kardántengely vagy a lánc.
A futómű és tartozékai a váz, beleértve a lábtámasztókat, a nyerget meg a sárhányókat, továbbá a kormányt, az elülső és hátsó rugózást, a kerekeket, a kapcsolókat és a huzalokat, a világítást meg a kürtöt, sebesség- és fordulatmérő órákat.
Részeire így tagolhatjuk a motorkerékpárt. Hogy azonban megértsük, mire jók a részek, osztályoznunk kell őket szerepük szerint is:
A motorkerékpár működése lehet közönséges üzemelésű és vezetőüzemelésű.
Közönséges üzemeléshez osztjuk működését a szívóütem közben, a sűrítőütem közben, valamint a robbanóütem és a kipufogóütem közben.
S így tovább. Részletezhetném a négy ütem egymásutánjában zajló működéseket, majd folytathatnám a különleges vezetőüzemelésű működések elemzésével, s mindezekkel együtt a motorkerékpárban rejlő formák rövid foglalatához jutnék. A legszükségesebbekre szorítkozó foglalatához, amilyenek az efféle lajstromozó leírások lehetnek. A motorkerékpár alkatrészeinek szinte bármelyike taglalható végtelen részletességgel. Kötetnyi műszaki értekezést olvastam például a bütyköstengelyről csupáncsak, amely ugyan bármily kicsiny, mégis életbevágóan fontos része a vezérlésnek. Vannak motorok persze mások is, mint az itt leírt egyhengeres Ottó-motor - két- és többhengeresek, dízelmotorok, Wankel-motorok - de a célnak az én példám is megfelel.
Ez a taglalás tehát a motorkerékpárok micsoda-mijére, valamint a motor működésének hogyanjaira szorítkozna. Nagy szükség volna azonban hol-szemléltetésre is, nemkülönben miért-elemzésre, amely az alkatrészek összjátékának műszaki elveit fejlődésükben mutatná. Pillanatnyi célunk azonban nem a motorkerékpár szételemzése, hanem hogy a pályát megtisztítsuk fontosabb elemzésekhez.
A motorkerékpár ilyen taglalásában első tekintetre nem lehet semmi furcsaság. Úgy olvasódik, mint a motorkerékpárról szóló kézikönyv bevezetése vagy valamely szakmai tanfolyam első órájáról készük jegyzet. A furcsaság ott kezdődik, amikor nem tárgyáért olvassuk, hanem fejtegetésünk tárgyaként.
Az első figyelemre méltó dolog ebben a taglalásban, hogy aki ezt a békát egyszer le nem nyeli, azt végig idegesíteni fogja, nem szabadul tőle. Azt tudniillik, hogy olyan száraz, mint a fűrészpor. Blabla, blabla, blabla, bla, porlasztó, sebességfokozat, sűrítés, blabla, dugattyú, gyertya, szívóütem, jaja, blabla, orrvérzésig. Ilyen a klasszikus szemlélet romantikus szemnek. Unalmas, esetlen és rút. Romantikus lelkek ritkán jutnak túl ezen a megfigyelésen.
Aki azonban a békát az első mondattal lenyelte, megfigyelhet egyebet is.
Elsőnek mindjárt azt, hogy az így taglalt motorkerékpárt nem láthatja más, csak aki a működését ismeri. Vagyis a taglalásból az értéshez elengedhetetlen látvány hiányzik - foglalkozni csupán a benne rejlő formákkal foglalkozik.
A második megfigyelés, hogy hiányzik maga a megfigyelő. Aki taglal, nem említi, hogy a dugattyú megfigyeléséhez leemelte a hengerfejet. "Te" nem vagy benne a képben. "A vezető" személytelen gépember, maga is központi vezényletre működteti a gépet. Igazi alanyai ennek a leírásnak nincsenek. Csak tárgyai.
A harmadik megfigyelés, hogy a "jó" meg a "rossz" a rokon értelmek teljes bokrával együtt hiányzik belőle. Értékítélet nem hangzik el, csupán sorolás.
A negyedik megfigyelés, hogy műtétet végeznek itt, méghozzá veszedelmeset. Szellemi szike hasogat oly finom metszéssel és oly sebesen, hogy olykor nem is látni a mozgását. Csalóka érzésed, hogy minden elsorolt alkotórész ott van helyben, csupán sorra veendő. Holott lehetne az elnevezésük is más, meg a csoportosításuk is, aszerint, hogy a szike merre metsz.
A vezérlőmű például, amely a bütyköstengelyt, a vezérlőműláncot, a szelep emelőjét és rugóját, valamint a himbát meg a himbatengelyt foglalja magába, csupán a bonckés szokatlan metszésének köszönheti létét. Aki befordul a motorkerékpáralkatrész-üzletbe, és vezérlőművet kér, arról azt hiszik, ütődött. Náluk másképp szeletelnek. Két gyár nincsen, amelyik a termékét egyformán osztályozná, és minden szerelő került már szembe azzal a kérdéssel, hogy ezt vagy azt az alkatrészt lehetetlen megszerezni, mert az egyik gyártó ennek nevezi, a másik annak, a harmadik amannak.
A szike művét azért érdemes figyelnünk, nehogy megszédüljünk, s azt képzeljük, a motorkerékpár vagy akármi más azért ilyen, amilyen, mert a szike így darabol. Figyeljük magát a szikét, s majd megpróbálom szemléltetni, hogyan forraszthatja össze mesteri forgatása a klasszikus és romantikus vita nyomán támadt hasadást.
Phaidrosz mestere volt a bonckésnek, és dolgában biztosan forgatta. Az elemző gondolat egyetlen lendületével kedve szerint bontotta a világot, majd a részeket újabb részekre, mind finomabbakra, míg kívánt egységeihez nem jutott. A "klasszikus" és a "romantikus" szembeállítása is az ő késelő tehetségére vall.
Ha azonban csak elemzői készségét dicsérhetném, inkább hallgatnék őfelőle. Mégsem hallgatok, mert e készségét időálló mutatványokban hasznosította. Senki tanúja nem volt, talán ő maga sem látta a művét, sőt meglehet, hogy én is káprázattal küzdők, mégis mintha inkább rossz sebész, mint jó gyilkos módjára forgatta volna tárgyában a kést. Az is lehet, hogy a kettő egyre megy. Ő azonban legalább észlelte a bajt, és mélyre hatolt, hogy a gyökeréig jusson. Jelentőségét éppen a bajmegállapításban látom, mivel a gyógyításhoz egyebe a szikénél nem is kínálkozott. Csakhogy mélyre hatoló igyekezetével utoljára maga maradt ott a műtőasztalon.


7

Csak a forróság mindenfelé. Már el sem felejtkezhetek róla. A levegőt mintha kohó huhogná az arcomba, s a szemem tája a motorosszemüveg alatt hűsebb, mint ami szabadon fogadja. Nem égeti a kezemet sem, de a kesztyűm fején a nagy fekete izzadságfoltokat sóvirágok határolják.
Az úton előttünk holló rángat valami dögöt, és közeledtünkre lassan szárnyra kap. Talán gyík száradt bele a kátrányba.
A látóhatáron épületek rezgő képe jelenik meg. Lepillantok a térképre, és úgy számítom, Bowman határába jutottunk. Jeges víz és légkondicionálás reménye ébred.
Bowman úttestein és járdáin szinte senkit nem látunk, bár a tömegestül félreállított kocsik arra vallanak, hogy itthon a lakosság. Csak behúzódott. Bekunkorodunk egy szögletes parkolótérre, s a kormányt mindjárt kifelé fordítjuk, hogy felpattanva máris felfrissüljünk. Éltes, magányos ember nézi széles karimájú kalapjában, hogy a motorokat lábra állítjuk, lekanyarítjuk a bukósisakot meg a szemüveget.
- Elég meleg lesz-e? - tudakolja, és egy arcizma nem rándul.
John megrázza a fejét, és csak annyit nyög: - Barátom!
A nagy kalap talán mosolygásra borul.
- Mit mutathat a hőmérő? - tűnődik John.
- Harmincnyolcat - mondja a kalap. - Amikor utoljára láttam. Azóta negyvenre is szökhetett.
Aztán megkérdi, honnan jövünk, és helyeslőén rábólint a feleletre. - Az jó messzi - mondja, majd a motorunk felöl érdeklődik.
A hideg sör meg a légkondicionálás hívogat, mégsem lódulunk nyomban. Ott állunk a negyvenfokos verőfényben, és válaszolgatunk az éltes kalapnak. Elmondja, hogy állattenyésztő volt, és errefelé, a külső szállások közt bizony rászorult az ő jó Henderson-motorjára. Tetszik nekem, mekkora lelki nyugalommal magyarázza régi Hendersonjának hasznait ebben az izzásban. Egy darabig szóval tart bennünket, és látom, hogy nő John meg Sylvia meg Chris türelmetlensége. A nyugállományú kalap még lelkendezik egy sort, mennyire örült a találkozásnak, s bár arcát a karimája alatt nem láthatom, hiszek neki. Megfordul, s lassú méltósággal indul neki a rezgő főutcának.
Az étteremben megpróbálok visszatérni a találkozásra, de senkit nem érdekel. John és Sylvia megszűnt a világ számára. Ülnek, és ernyedten szívják a légkondicionált levegőt. A pincérnő megjelenése egy pillanatra kizökkenti őket. De odébbáll máris, mivel nem választottak.
- Nem telepednék meg itt - jelenti ki Sylvia. A kalap képe ismét előttem. - Gondold meg, milyen lehetett a légkondicionálás feltalálása előtt - mondom.
- Meggondoltam - feleli Sylvia.
- Ilyen forró úton és ilyen kopott hátsó futóval hatvannál többel nem bírom tovább - figyelmeztetem őket.
Szóra sem méltatnak.
Chris viszont visszatért szokásos kerékvágásába. Eleven, és mindent megfigyel. Amikor az ételt elébe teszik, két kapura fal, és mi feléig nem jutottunk, ő már újra kér. Megkapja, aztán várhatunk, amíg végez vele.
Néhány mérfölddel odébb válik igazán pusztítóvá a hőség. Napszemüveg és motorosszemüveg nem foghatja ki az ember szeméből a ragyogást. Ehhez hegesztőálarc kéne.
A felföld kimosott-kivájt hegyekre töredezik. Világos homokszíne van mindnek. Egy szál füvet nem látni semerre, legfeljebb száraz kórót a homok s a kövek közt. Az országút fekete kátrányfoltjait figyelni szinte megkönnyebbülés, azért leszegem a fejem, és azt nézem, hogyan surrannak a talpam alá. Szemembe ötlik, hogy a bal kipufogócsövem kékebb gázt ereszt. Megpököm a kesztyűm ujja hegyét, lenyúlok, megtapintom, és látom, hogy füstölög. Nem jó jel.
Az a fontos most, hogy ne rágódjak ezen, ne lázongjak ellene… Gondolatkorlátozás.

Phaidrosz boncolásának képét kellene mutogatnom. Némely elhangzott dolog megvilágosodik általa. Szeletelést, a világ felosztását s a többit mindenki műveli. Ezer mindenfélére leszünk figyelmesek - a változó domborzatra, a ragyogó hegyekre itt, a motor zajára, a fojtószelep tapintására, sziklákra, kóróra, kerítések sasfáira, út menti szemétre - figyelmesek leszünk rájuk, de a tudatunkba nem vésődnek, ha ugyan egy-egy olyasmi nem akad köztük, amire eleve fogékonyak vagyunk. Nem is tarthatnánk ennyi mindent az emlékezetünkben, hiszen a temérdek részlettől gondolkodáshoz nem jutnánk. Észenlétünk pillanataiból kell válogatnunk, s ami homokot felmarkolunk az eszmélet tájairól, az lesz a tudatunk. Az lesz tudatunk számára a világ. Marék világunkban kezdjük a rendezést. Jöhet a szike. Elválasztunk, fajtázunk, sorolunk. Ez ide, ez oda. Ez fehér, ez fekete. Az ítélet a tudatos világ rendezése.
A maréknyi homok egyfélének látszik elsőre, de minél tovább nézzük, annál nagyobb a sokfélesége. Minden homokszemer más. Két egyforma nincs köztük. Viszont némelyek így, mások úgy hasonlítanak egymásra, a hasonlókat ilyenformán apróbb halmokká rendezhetjük. Homokszemer, színe szerint, nagysága szerint, formája és áttetszősége szerint. Vége-hossza nincs az osztályozásnak.
A klasszikus szemlélet a homokhalmocskák rendezőelveivel és kapcsolataival foglalkozik. A romantikus szemléletet a marék homok érdekli, mégpedig osztályozás előtt. Akár így, akár úgy, jogos a világra tekintenünk, csak a két szemlélet idegenkedik egymástól.
Múlhatatlanul szükségessé vált azonban a világnak olyan szemlélete, amelyik a romantikust és a klasszikust egymás sérelme nélkül egyesíti. Nem irtózhatik sem a homok osztályozásától, sem az osztályozatlan homok csodálatától. Inkább a végtelen táj felé irányítsa a figyelmet, ahonnan a marék homok vétetett. Ilyesmivel próbálkozott Phaidrosz, a bukott sebész.
Munkálkodásának megértéséhez úgy kell tekintenünk öt is, mint a táj elidegeníthetetlen részét, aki benne áll a közepében, méreget és osztályoz. Aki öt nem látja, a tájat sem látja. Aki a Buddhának azt a felét nem látja, amelyik a motorkerékpár tagolásával foglalatos, az szeme elől veszti a Buddhát.
Az örök kérdés persze, a motorkerékpárnak melyik részében, a homoknak melyik szemerjében lakik a Buddha. Nyilvánvaló, hogy rosszfelé kereskedik, aki ilyet kérdez, mert a Buddha jelen mindenben. Másrészt nyilvánvaló, hogy jóféle kereskedik, hiszen a Buddha mindenben jelen. Sok szó elhangzott már az analitikus gondolattal meg nem közelíthető Buddháról - némelyek sokallják is már a szót, és eggyel meg nem toldanák. Azonban arról a Buddháról, amelyik az elemző gondolatban él, és azt irányítja, szinte semmi nem hangzott még el. Történelmi okai vannak ennek. Csakhogy a történelem folytonosan történik, és csak haszon származhatik abból, ha történelmi örökségünket képmutogatással bővítjük.
Ha elemzéssel, értsd szikével esünk tapasztalatainknak, valami mindig elvérzik. Jól tudja ezt a művészet. Mark Twaintől halljuk, hogy amikor a Mississippin való révkalauzkodáshoz megszerezte elemző ismereteit, a folyó sokat veszített szépségéből a szemében. Valami mindig elvérzik. Amiről azonban éppen a művészek emlékeznek meg ritkábban - hogy teremtődik is valami közben. Azért jobb nem az elvérzettekért siránkozni, hanem a születés és halál folytonosságát tekinteni ebben a folyamatban, ami sem jó, sem rossz, csak van.
Egy Marmarth nevű városon robogunk át, John szusszanni sem áll meg. Terméketlen táj, kohóhuhogás. Átjutunk Montanába. Útszéli tábla jelzi az államhatárt.
Sylvia a karját lengeti, én meg kürtölök válaszul, de semmi diadalt nem érzek, amikor meglátom a táblát. Bennem a határjelző csak feszültséget kelt, ők meg nem tudhatják, hogy abba az államba jutottak, amelyben Phaidrosz élt.
Megértéséhez ez a klasszikus-romantikus vita nagy kerülő. Másrészt megértéséhez csakis kerülő úton juthatunk. Phaidrosz külsejének leírásával vagy adatainak ismertetésével félrevezető részletek birtokába jutnánk. Egyenes jellemzése pedig végzetes lehetne.
Hiszen őrült volt. S ha őrültre egyenesen tekintünk, belelátjuk, amit tudunk róla - azt tudniillik, hogy őrült. Meglátni nem vagyunk hajlandók. Megértéséhez fontosabb, hogy azt lássuk, amit ő látott, márpedig az őrült tekintetének követéséhez vargabetű kell, máskülönben a megfigyelés útját tulajdon véleményünk állja el. A járható út azonban hosszas. Nem is egyébért ereszkedtem én meghatározásokba, rangrendekbe, elemzésekbe, hanem csakis azért, hogy Phaidrosz útját kövessem.
Valamelyik este azt találtam mondani Chrisnek, hogy Phaidrosz kísértetét hajszolt teljes életében. Az igazat mondtam. Az üldözött kísértet a modern tudomány és technológia mögött lappangó kísértet volt, a nyugati gondolkodás kísérlete, az ésszerűségé. S azt mondtam Chrisnek, hogy elkapta végül, s mikor elkapta, jól megrakta. Képletes értelemben ez is igaz. Útközben az ő igazságait tárnám most fel, amelyeknek ő már a végére járt. Az idők változtak, lehet azóta másnak is hasznára mindez. Azzal a kísértettel, amelyet Phaidrosz hajszolt, senkinek sem kell szemközt kerülnie, bár azóta, az a gyanúm, egyre többen látják rossz pillanataikban. Ésszerűségnek nevezi magát, noha lepedőjében értelmetlen és zavaros alak. Zagyválja még a napvilágnál zajló életet is, mert mintha jötte-mentének semmi köze nem volna semmi egyébhez. A hétköznapi elképzelések kísértete ő, aki az élet végső értelméről, az életről kinyilatkoztatja, hogy élni lehetetlenség, bár élni kell, csak azért, mert élhetünk, helyes tehát, ha a nagy elmék betegségek elhárításán fáradoznak, hogy az élet meghosszabbítható legyen, és csak a bolond kérdi, mi végre. Az ember él, hogy élhessen, ennyi. Legalábbis így nyilatkozik a kísértet.

Bakerben megállunk. A hőmérők negyvenkét fokot mutatnak árnyékban. Amikor a kesztyűmet lehúzom, a benzintartályt alig érinthetem meg, úgy süt. A föltüzelt motor vészjósló kipp-kipp hangokat hallat. Ebből baj lesz. Lemaródott csúnyán a hátsó futó is, és majd' olyan forrónak érzem, mint a benzintartályt.
- Lassítanunk kell - állapítom meg.
- Micsoda?
- Jó, ha ez az ötven mérföldet bírni fogja - mondom.
John Sylviára tekint, Sylvia visszanéz rá. Ezek már tárgyalhatták a lassúságomat. Az arcuk azt mondja, hogy elegük van a szám széléből.
- Pedig ezen a poklon át kell jutnunk mielőbb - mondja ki John, azzal megindulnak az étterem felé.
Tüzes és száraz a lánc is. A jobb nyeregtáskámból kihalászom a szilikon-sprayt, és jártában fújom be a láncot. Azon pillanatban elpárolog róla a folyadék. Olajat nyomok rá, járatom még egy percig, aztán leállítom a motort. Chris türelmesen vár, majd a nyomomban megindul ő is az étteremnek.
- Mintha olyasmit mondtál volna, hogy a nagy letörést másnap várjuk - fogad Sylvia, amint beülünk melléjük a rekeszükbe.
- Másnap vagy harmadnap - felelem.
- Akár negyed- vagy ötödnap?
- Az is lehet.
Megint összenéznek Johnnal, s az arcukról azt olvasom, amit az előbb. "Két kerékkel több" - ilyesmit. Talán előresietnének, és megvárnának valamelyik városban. Magam is ezt ajánlanám nekik, csak tudom, hogy utoljára majd az útfélen várnak meg.
- Nem fér a fejembe, hogy bírják ezt az emberek - mondja Sylvia.
- Elkeserítő vidék - hagyom rá egy kissé epésen. - De ők már tudják azelőtt, hogy itt megtelepednének. - Aztán még hozzáteszem: - S ha valamelyikük panaszolni kezdi, attól a másiknak nehezebb a sora. De ezeket keményebb fából faragták.
John és Sylvia csak hümmög. John hamar lehajtja a kóláját, és kiugrik a söntésbe egy féldecire. Én közben megnézem a motorunk rakományát. Látom, egy kicsit összerázódott, meghúzom rajta a hevedert.
Chris az út napos felén rámutat egy hőmérőre. A higanyszál már elhagyta a fokos osztást, és negyvenhét táján járhat.
Ki sem jutunk a városból, elönt a veríték. Alig félperces a menetszél üdítő hatása, aztán mellbe vág a perzselő meleg. Még a sötét napszemüveg mögött is hunyorgok. A sugárzó homok s a ragyogó ég közt nézni nincs hova, csak a rezgésbe. Pokoli.
John egyre jobban gyorsít előttem. Leszakadok róla, és megmaradok ötvenötön. Aki nem keresi a bajt, az ilyen forróságban nem kockáztatja a köpenyeit nyolcvanöt mérföldes sebességgel. Ha itt kidurran, megnézheti magát.
Alighanem leckéztetésnek tekintették, amit mondtam. Pedig nem annak szántam. Én jobban bírom a meleget, de ezt nem dörgölném az orruk alá. Meg aztán amíg én Phaidroszon töprengtem, ők a melegre keresték az illő jelzőket. Azért lóg ki a nyelvük. Mert rágondolnak.

folytatás