Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Sylvia Gennie-vel meg a műtörténész feleségével a házat beszélik, és Gennie beljebb tessékeli őket.
A gondolataim egy darabig Chris növése körül keringenek, majd síri sejtelmek lepnek meg. Arról az időről, hogy Chris itt gyerekeskedett, inkább csak elbeszélésekből értesültem, DeWeese-ék emlékezetében viszont alig halványult. Más rendszerekben élünk.
A beszélgetés már a művészeti, zenei és színházi újságoknál tart, és meg-megújuló meglepetéssel hallom, hogy Johnnak mindenhez van hozzáfűznivalója. Engem az ilyen újságok nemigen érdekelnek - John alighanem tudja is, azért nem beszéli velük tele a fejemet. Fordul a motorkerékpár-ápolás helyzete. Nem tudom, most nem bámulok-e olyan bambán, mint ő szokott, amikor az én dugattyúmat-tolattyúmat hallgathatja.
Pedig a legközösebb témájuk DeWeese-szel mi vagyunk, Chris meg én, és valami meg nem értés lappang is a beszélgetésben a mozihősre tett célzás óta. John jóakaratúan csípett bele motoros cimborájába, azonban a bizalmassággal mintha DeWeese-t bántotta volna meg, s azóta ő békítget. Ettől Johnnak mintha még csipkelődőbb kedve támadna, amit éreznek mind a ketten, és elkanyarodnak tőlem, de vissza-visszatérnek megint, és a helyzet egyre kínosabb.
- Ugyanis ez az alak - bök felém John - azzal etetett minket, hogy itt majd valami nagy csalódásban lesz részünk, én meg hiába várom.
Nevetek. Nem akartam a csalódást részletezni valóban, hanem DeWeese érti, mire céloztam, és mosolyog. De John nem fér a bőrébe és hozzám fordul: - Meg voltál te húzatva, hogy ezt a csodás helyet fogtad s itt hagytad! Aki ilyet tesz, az lökött, akár ér valamit ez a főiskola itt, akár nem.
Látom, hogy DeWeese döbbenten pillant rá, aztán énrám. Ráhunyorítok, de a beszélgetés kátyúba jut, nem tudom, hogyan emelhetném ki belőle. - A hely szép, szó se róla - rebegem.
- Ha itt kellene élned egy darabig, majd megtudnád, mi a hibája - mondja DeWeese a védelmemben Johnnak, és a műtörténet tanára rábólint.
Vakvágány. Csend. Nincs mit mondani. Nem rosszindulat szólt Johnból, hiszen az talán nincs is benne. Ő is tudja, meg én is, csak DeWeese nem, hogy akiről itt beszélgetnek, az már nem létezik. Itt egy középkorú középosztálybeli üldögél a maga középszerűségében. Fejtörést legfeljebb Chris okoz neki, más már nemigen.
Amit azonban DeWeese tud, meg én tudok, de Sutherlandék nem tudhatnak, hogy egyszer létezett valaki, sőt itt élt, akit soha nem hallott eszmék fűtöttek - csak aztán valami érthetetlen és igazságtalan dolog történt ezzel a valakivel, s hogy mi, arról DeWeese-nek éppoly kevés a sejtelme, mint nekem. A beszélgetés elakadásának oka, hogy DeWeese azt képzeli, ez a valaki itt ül a körünkben. Nekem pedig nincs módom a magyarázkodásra.
A nap egy pillanatig átsüt a fenyvesen fenn a hegy gerincén, és fényudvart vet körénk. A kör növekszik, egy lobbanásra mindent befog, s mintha az én álmos eszem is lobot vetne.
- Többet gondolt a kelleténél - mondom, mert még mindig a beszélgetést emelném ki a kátyúból, de John már másutt jár, eszmélek, hogy innen megint nincs tovább. Panaszos madár szól a távolból.
A nap egyszerre lebukik a hegygerinc mögé, és a patak völgye derengésbe borul.
Alkalmatlan megjegyzés volt, bosszankodom. Ilyeneket nem kell mondani. Már a kórházból kijövet megfogadja az ember. Gennie előkerül a házból Sylviával, és azt ajánlja, hogy tanyázzunk le. Meg is mutatja a szobáinkat. Örömmel látom, hogy az ágyamra súlyos skót pokrócot készített a hideg ellen. Gyönyörű szoba.
Háromszor fordulunk a motortól, amíg mindent felhordunk. Aztán felmegyek Chris szobájába, hogy segítsek neki a kicsomagolással, de Chris felnőtt magabízással nevet, hogy elbánik Ő a holmijával.
Ránézek. - Hogy tetszik itt?
- Nagyon - azt mondja. - Nem olyan, mint amilyennek lefestetted tegnap éjjel.
- Mikor?
- Elalvás előtt. A kunyhóban. Nem értem, mire céloz.
- Azt mondtad - magyarázza -, hogy itt nagy a magány.
- Miért mondtam volna?
- Honnan tudjam? - kérdésem elkedvetleníti, nem is feszegetem tovább a dolgot. Álmodhatta.
Lefelé pisztrángrántás illatát szimatolom. A konyha egyik végében DeWeese hajlik a tűzhely fölé. Újságpapírt gyújt, a gyújtós alá tartja. Elnézem egy darabig.
- Nyárhosszat begyújtunk - tudatja.
- Meglepő ez a hirtelen hideg - mondom. Chris is tódít, hogy fázik. Felküldöm, hozza le a szvetterét s mindjárt az enyémet is.
- Az esti széllel jön - magyarázza DeWeese. - A havas hegytetőről csap le a völgyre.
A tűz lobot vet, kihuny, lobban és hunyorog a keresztszélben. Nagy lehet itt a szél nyomása is, gondolom el, mikor kinézek a nappali egyik falán végignyúló tükörablakon. A szürkületben látom, hogy a fák erősen hajladoznak.
- De hiszen te tudod jól, mekkora a hideg odafönn - mondja DeWeese. - Egyre a hegyeket jártad.
- Rémlik - felelem.
Egy emlékfoszlány tábortüzet vet elébem, kisebbet, mint amekkora itt lobog - sziklafal tövébe raktuk védelmül a szél ellen, mert ott már a fák elvétve nőttek csak. A tábortűz mellett a főzőszerelés meg a hátizsákjaink, hogy azok is kifogjanak valamit a szélből, meg egy vödör víz. Hóból olvasztottuk. Jóval előbb, mert az erdőhatár fölött keményre fagy a hó a nap lementével.
DeWeese szeme kutatóan állapodik meg rajtam. - Sokat változtál. - Az arca mintha azt kérdezné, tilos beszédtárgy-e ez, s mikor úgy látja, tilos, hozzáteszi: - Változunk mindannyian.
- Én nem is az vagyok már - felelem, s mintha ettől megkönnyebbülne. Ha tudná, milyen igazat beszélek, bizony meg nem könnyebbülne. - Történt sok minden - mondom -, s köztük sok olyasmi, hogy kibogoznom bajos… legalábbis az egymagám emlékezetével, azért is vagyok itt.
Rám néz, várna még valamit, de a műtörténet tanára odatelepszik feleségestül a tűz mellé, azért ennyiben hagyom.
- A szél úgy dudál, mintha vihar készülne - vélekedik a műtörténész.
- Nem hinném - mondja DeWeese.
Chris hozza a szvettereket, és megkérdi, járnak-e kísértetek ebben a völgyben.
DeWeese jókedvűen pillant rám, és azt válaszolja, hogy kísértetek nem, csak farkasok.
Chris elgondolkodik, majd megkérdi: - A farkasok hogyan járnak?
- Állattenyésztőknek okozzák a kárt - feleli DeWeese, és összevonja a szemöldökét. - Bárányokat meg borjakat ragadnak el.
- Embereket?
- Én ugyan nem hallottam - válaszolja DeWeese, de amikor látja, hogy válaszával elkedvetleníti Christ, hozzáfűzi: - Pedig az erejükből telne.
A pisztrángos vacsorát massachusettsi chablis-val nyomtatjuk el, aztán székeken és kereveteken szóródunk szét a nappaliban. A fal nagyságú tükörablakból a völgyet láthatnánk, csakhogy már sötét van odaki, és az ablak üvege csupán a tűz fényét veri vissza. A tűzfénnyel pedig verseng a chablis tüze, azért sok mondanivalónk nincs, kéjesen mormogunk csak.
Sylvia súgva figyelmezteti Johnt a nappaliban mindenfelé látható díszes virágcserepekre és vázákra.
- Vettem észre - súgja vissza John. - Bámulatosak.
- Peter Voulkas művei - tudatja vele Sylvia.
- Ne beszélj!
- Voulkas a tanítványa volt Mr. DeWeese-nek.
- Jó, hogy mondod! Az egyikbe kis híján belerúgtam az előbb.
DeWeese nevet.
John egy darabig mintha magában fohászkodna, aztán felnéz, és kijelenti: - Már ez megérte… ha többet nem látunk, akkor is… Nyugodt lélekkel térhetünk meg újabb nyolc évre a Colfax sugárút kettőezer-hatszáznegyvenkilenc szám alá.
- Ne is rontsd a kedvemet - mondja Sylvia gyászosan.
John tekintete énrajtam állapodik meg. - Meggondoltam. Nem akármilyen ember, akivel ilyen baráti körben ilyen estét tölthetek. - S megfontoltan rá is bólint. - Amiket gondoltam rólad, azt is visszaszívom.
- Mindent? - kérdem.
- Még azért válogatok.
DeWeese meg a műtörténész mosolyog. Kilábaltunk a kátyúból.
Vacsora után érkezik Jack és Wylla Barsness. Újabb élő emlékek. Jack a Phaidrosz sírkamrájában őrzött kőtáblák szerint derék ember, angol nyelvet és irodalmat tanít a főiskolán. Szinte a sarkukban érkezik egy észak-montanai szobrász, aki pásztorkodásból él. DeWeese bemutatásából azt olvasom ki, hogy vele nem kellett találkoznom.
DeWeese arra próbálja rávenni, hogy álljon be a tanszékre, én pedig magam mellé ültetem, s ígérem, hogy kiverem a fejéből, ha ilyen tervet forgat benne. Beszélgetésünk azonban döcög. A szobrász gyanakvása és halálos komolysága annak szólhat, hogy én nem vagyok művész. Úgy viselkedik, mintha inkább nyomozó volnék, és csak akkor enged fel, amikor megtudja, hogy hegesztek. Fura zárak nyitja a motorkerékpár-ápolás. A szobrász megvallja, hogy a hegesztésre őt is olyasmik vitték rá, mint engemet. Aki beletanul, az méltán érzi, hogy az anyagán hatalma van. Bármit tehetsz a fémmel. S már bizonyít is. Fényképeket szed elő a hegesztéseiről, csodálatosan fodrozódó testű madarakat, állatokat.
Később Jack és Wylla közé telepszek. Hallom, hogy Jack hamarosan itt hagyja a főiskolát, az idahói Boise-ba megy le angol tanszéket vezetni. Az itteni tanszékről óvatosan nyilatkozik, de így sem sok jót mond. Miért is mondana persze, ha úgy döntött, hogy odébbáll? Dereng, hogy regényt írt, és inkább mint író oktatott, nem pedig mint nyelvész. A tanszék mindig megoszlott ebben a tekintetben, és mintha e törésvonal mentén iramodtak volna neki Phaidrosz vad és sosem hallott eszméi - Jack pedig támogatta, mert, bár nem érte fel ésszel Phaidroszt mindig, olyan szövetségest látott benne, akivel író jobban egyetérthet a nyelvésznél. Régi ellentét ez, olyan, akár művészeté és művészettörténeté. Az egyik műveli, a másik körülnyalja, mégse akarnak egyezni.
DeWeese odahoz nekem valami szerelési utasítást a kerti nyársforgató szerkentyűjéhez, hogy mondjak véleményt róla mint hivatásos műszaki író. Egy teljes délután próbálta kihámozni belőle az összeszerelés módját, és lesújtó véleményemet hallaná a szövegéről.
Fut a szemem rajta, de sem rendkívülit, sem elítélendőt nem látok benne. DeWeese-t nem akarnám elkedvetleníteni, azért lázasan keresek valami hibát. Közben meg sem lehet mondani az ilyen utasításról, helytálló-e, amíg nem szembesítjük a szerkentyűvel. Végre kiszúrok egy ábralapot, amelyiket ide-oda kell hajtogatni a szöveg megértéséhez. No, ez gyatra megoldás, bármilyen gyakori. Itt kezdem ki az utasítást, és bármi rosszat mondok róla, DeWeese buzgón helyesel. Chris kiveszi a füzetet a kezemből, hogy ő is megvizsgálja a bajt.
Az eszemben az jár, miközben szapulom az ábrák helytelen elrendezését mint lehetséges hibaforrást, hogy DeWeese baja nem is ilyesmi. A folyamatosság hiánya bántja őt. Nem veszi be a bögye a műszaki irományokra annyira jellemző szaggatott és torlasztó, kócos és hajmeresztő stílust. A tudomány részletekkel, darabokkal, metszetekkel dolgozik, és a folyamatosság hiányáért pocskondiáznám - olyasmiért, amire fütyül a műszaki ember. Ilyesmiben sarkallik a klasszikus-romantikus ellentét is persze.
Chris időközben úgy hajtogatja ki a füzetet, ahogy nekem eszembe se jutott a hajtogatása, s íme, az ábra alá világosan odakerül a műleírás. Visszaveszem tőle, forgatom-hajtogatom magam is, és trükkfilmfigurának látom magam, aki elgyalogol a szakadék fölött, mert nem eszmélt, mi ásít alatta. Bólintok, csend támad, aztán letekintek tulajdon ásító ostobaságomba. Kitör a közröhej, én pedig addig csapdosom a füzettel Chris fejét, amíg le nem hullunk a szakadék aljába. Amikor a nevetés csendesedne, annyit mondanék: - Mindenképpen… - de erre ismét felcsattan.
- Azt akartam csak hozzáfűzni - mondom, amikor ismét szóhoz juthatok -, hogy odahaza takargatok egy füzetet, az énszerintem a műszaki leírásnak új távlatokat nyit. Így kezdődik: "Japáni kerékpárnak szerelése lelki nagy békét kíván…"
Nevetés a válasz ismét, azonban Sylvia, Gennie meg a szobrász tudósan összenéz.
- Nem rossz utasítás - állapítja meg a szobrász, és Gennie rábólint.
- Azért takargatom - mondom rá. - Először nevettem, hiszen a motorkerékpár szerelésében szereztem némi járatosságot, de persze nevettem esetlen szövegezésén is, ami méltatlan öngól a japán iparnak. De a benne foglalt bölcsesség megszívlelendő.
John görbén néz rám. Görbén nézek vissza, s elnevetjük magunkat. - Most következik a fejtegetés - jósolja.
- A lelki béke nem kicsinység - huzakodok neki. - A motorkerékpár ápolásának alfája. Lehetetlen nekifogni is nélküle. A lelki béke technológiai szóval "a helyes hozzáállás". A szerelés vizsgája valóban a higgadtságé. Aki dúlt lélekkel lát munkához, végül személyes nyomorúságát építi bele a masinába.
Szótlanul néznek rám, emésztik.
- Állításnak bármilyen meglepő - fejtegetek tovább -, a gyakorlati élet helybenhagyja. Munkánk tárgyának, ha motorkerékpár, ha nyársforgató készülék, nem lehet igaza vagy nem igaza. A molekula, az molekula csak, nem igazodhatik erkölcsi törvényekhez. Csak emberek olvashatnak rájuk ilyesmit. A gép próbája az a megelégedés, amivel használóját tölti el. Különb próbája nem is lehet. Ha a lélek békéjét szolgálja, jól működik. Ha zavart kelt, vagy a gépen kell igazítani, vagy terajtad. A gép vizsgáztatója az emberi lélek. Tovább fellebbezni fölösleges.
- Mi van olyankor - kérdi DeWeese -, ha a gép nem működik, de az én lelkem békéje nagy? Nevetés.
- Visszás két jelenség. Ha nem törődsz vele, nem bánt, akár működik, akár nem. Hanem aki megállapítja, hogy nem működik, az már törődik vele. Gyakoribb, hogy a nyugtalanságod akkor sem szűnik, ha a gép működne, és itt, azt hiszem, ezzel a jelenséggel állunk szemközt. Ha aggodalmaskodói, valami nincs rendjén. Ipari helyzetekben az olyan gép, amelynek működése nem igazolt mindenfelől, szárnyaszegett gép akkor is, ha a dolgát elvégezné. Efféle a te aggodalmad is. A végső követelménynek, lelked békességének a nyársforgatód azért nem felel meg, mert úgy érzed, hogy szerelési utasítása bonyodalmas, és nem fér a fejedbe.
- Hogyan változtatnál rajta lelki békém érdekében? - tudakolja DeWeese.
- Hogy kérdésedre felelhessek, jóval mélyebbre kell tekintenem. A nyársforgatóhoz adott gyakorlati utasítás ugyanis csak a géppel foglalkozik. Az én elképzelésem szerint a megközelítésnek ennyi nem elegendő. Az ilyen utasítások úgy állítják oda a szerkezetet, mintha az összeszerelésnek egyetlen módja volna csupán. Az, ahogyan ők utasítanak, az alkotókedvet gyilkolja. Mert nyársforgató összeállításának módja lehet százféle is, ők azonban egy módot jelölnek ki szaggatott vonallal, s mivel a kérdést teljességében fel nem tárják, könnyen hibázik, aki a szaggatott vonalról letér. Az ilyen szerelőmunka lélektelen. Ráadásul még az sem bizonyos, hogy az összeállítás legjobb módjára utasít.
- De hiszen a gyárból jönnek! - veti ellene John.
- Én is a gyárból jövök, és tudom, hogyan készülnek az ilyen utasítások. Odaállítasz a futószalaghoz a magnetofonoddal, s a művezető elküld ahhoz az emberéhez, akit a legjobban elnélkülöz, az üzemi főmarhához, és amit abból kihúzol, az kerül az utasításba. Kollégája talán merő mást mondana, értelmesebbeket jóval, csakhogy arra szüksége van a művezetőnek.
Leesik az álluk.
- Jellemző - állapítja meg DeWeese.
- Az utasítás gondolatában a feneség. Nincs az a műszaki író, aki megkerülhetné. A technológia állítása, hogy a dolgok elintézésének helyes útja egyetlen, márpedig ez nem igaz. Ha mégis ebből indulsz ki, a nyársforgató összeállításának egyetlen üdvözítő módjáról írsz, semmi egyébről. Holott választhatnál számtalan módja közt, ha a géppel s a világgal való személyes kapcsolatodat tisztázod. Választásod művészi sikere azon fordul, milyen lélekkel tekintesz anyagodra és gépedre. A lélek békéje ehhez szükséges… Ez az elgondolás sem olyan különös - fűzöm hozzá sietve. - Érdemes szemügyre venni a gyenge szakembert vagy a kezdőt, majd az olyat, akinek munkáját régtől ismerjük, csak azért, milyen képpel dolgoznak. A régi, tapasztalt mester nem halad utasítások nyomvonalán. Döntései úgy születnek, ahogy dolgozik. Csupa törődés és lélekjelenlét, amit az arcáról olvasni. Nem fintorog, nem vág pofákat. Mozdulatai szinte egybecsengenek gépe munkazajával. Utasításokra azért nincs szüksége, mert megművelt anyagának természete irányítja mozdulatait, de a gondolatait is, majd ezek együtt változtatnak az anyag természetén. Gondolat és anyag kölcsönösségét figyelhetjük keze munkájában, míg utoljára megnyugszik a lelke, mert az anyag idomult hozzá.
- Akár a művészet - tűnődik a műtörténész.
- Az is - hagyom rá. - Művészet és technika elválasztása természetellenes, csak már a kezdeteinek kutatásához régész kell. A nyársforgató összeállítása valójában a szobrászatnak elfeledett ága. Csupán a hibás gondolkodás évszázadai teszik az efféle állítást nevetségessé.
A társaság nem tudja, bolondozok-e.
- Azt akarod mondani - kérdi DeWeese -, hogy a nyársforgató sikerült összeállítása valójában a megmintázása lett volna?
- Azt hát.
DeWeese megrágja a választ, és a mosolygása egyre szélesebb. - Ha tudtam volna! - sóhajtja, és nevetés rá a válasz mindenfelől.
Chris kijelenti, hogy nem érti, miket beszélek.
- Semmi baj, Chris - vigasztalja Jack Barsness. - Mi se. - Újabb nevetés.
- Én már megmaradok a hagyományos szobrászatnál - mondja a szobrász.
- Én meg a festészetnél - csatlakozik hozzá DeWeese.
- Én meg a dobolásnál - zárkózik fel John.
- Hát te minél maradsz meg, apu? - kérdi Chris.
- Én a kaptafánál, fiam - mondom neki. - Mivelhogy a csizmadia ne politizáljon. Megkönnyebbült nevetés. Mintha meg is bocsátanak fejtegetéseimet. Ez az. Ha a képmutogató kisüt valamit, ártatlan embereket kénytelen meglepni vele.
A társaság csoportokra szakadozik, s az este hátralévő részét Jackkel és Wyllával töltöm. Az angol tanszék dolgait hány tor gátjuk.
Mikor a vendégek eltakarodtak, és Chrisszel együtt Sutherlandék is felmentek aludni, DeWeese visszatér fejtegetésemre. - Érdekes volt, amit a nyársforgató szerelési utasításáról elmondtál - dicsér megfontoltan.
- Mintha már régóta foglalkoztatná a kérdés - teszi hozzá Gennie, s most sem nevet.
- Az idáig vezető gondolatokon húsz éve rágódok - vallom meg.
A tűzhelyből sziporkák szállnak, az erősödő szél kapja fel a kürtőbe.
- Ha megállapodunk egy helyt, s előretekintünk - mélázok -, még semmi értelmes dolog az eszünkbe nem jut. De ha vissza is pillantunk azon álltó helyünkből, már némi rend támad. S ha ezt előrevetítjük, törvény körvonalai bontakoznak ki. A sok beszéd technológia és művészet békíthetetlenségéről végigkísér életem útján. De valami, ha előretekintek, szeget üt a fejembe, s gondolom, nem is az enyémbe csak.
- Ugyan mi?
- Nemcsak művészet és technológia ellentéte ez, hanem értelemé és érzelemé is. A technológia nagy hibája, hogy nincs igazi kapcsolatban a lélekkel. Persze hogy aztán olyan rondaságokkal áll elő, amikért méltán utálják. Régebben nem foglalkoztak ezzel, hiszen az emberek gondja az élelem, a ruházat meg a hajlék volt, és a technológia először könnyített a dolgukon. S most, hogy a régi gond már nem olyan nyomasztó, egyre többen firtatják, vajon szemünknek is, lelkűnknek is örök nyomorúságára lesz-e, hogy testünk gondja könnyebb. A meghasonlás országos… Hadjáratok a környezetszennyezés ellen, a természetes élethez visszatérő kommunák és életstílusok meg a többi…
DeWeese is, Gennie is oly rég tudja mindezt, hogy választ nem várok. - Az én életutam rendjéből az a következtetés kínálkozik, hogy a gondolkodás ismert formái nem bírnak ezzel a meghasonlással. Gyógyírja a következetesség azért nem lehet, mert a hiba magában a következetességben rejlik. Kísérletek az orvoslásra legfeljebb személyes szinten történnek, a nyárspolgári ésszerűség megkerülésével, az érzelmek sugallatai nyomán. Ahogy John és Sylvia is próbálná, és még millió más. Azonban nem járható ez az út sem. Előttem olyasmi ölt lassan körvonalakat, hogy a megoldás nem az ésszerűség félretétele, inkább a bővítése, hogy a meghasonlásra vezető kérdések is beleférjenek.
- Nem értem - sóhajtja Gennie.
- Olyan ez, akár az árnyékugrás. Sir Isaac Newton is árnyékának átugrása előtt állt, amikor a rögtönös változással kapcsolatos kérdések megoldásához látott. Az ő idejében nem fért össze az ésszel olyan változást elképzelni, amihez semmi idő nem kell, azaz mennyiségileg nulla. Holott egyébként elengedhetetlen, hogy a matematika egyéb nulla mennyiségekkel ne dolgozzék, teszem azt a térben megjelölt pontokkal. Ezt már akkoriban sem ítélték az ész ellen valónak. Pedig matematikai mennyiség lehet a tér is, az idő is. Newton tehát mintegy kimondta: "Feltesszük, hogy rögtönös változás lehetséges, és megpróbáljuk többféleképp meghatározni a mibenlétét." E kiindulás eredménye a matematikának az az ága, amelyet differenciál- és integrálszámításnak nevezünk. Minden mérnök él vele manapság. Azonban Newton az értelmet terjesztette ki korábban ésszel fel nem érhető apró változásokra. Nekünk hozzá hasonlóan kell értelmünket kiterjesztenünk, hogy a technológia csúfságaival megbirkózhassunk. A bökkenő az, hogy a terjeszkedésnek az értelem gyökereiben kell kezdődnie, nem a koronájában. Ezért bajosan érthető, amit beszélek.
- Fenekestül felfordult korban élünk - veszem fel a fonalat némi töprengés után -, s a felfordultság érzését új jelenségekkel mit kezdeni nem tudó régi gondolkodásunknak kell tulajdonítanunk. Régóta tudni való, hogy az igazi tudás fennakadásokból támad, amikor az ember nem vergődik tovább meglévő tudásának ágai közt, hanem leszáll a fáról, és addig cselleng, amíg olyasmire nem bukkan, ami lehetségessé teszi, hogy a tudásunk gyökerei erősödjenek. Ezt az életérzést ismeri mindenki. Teljes civilizációk megismerhették, amikor gyökereik terjeszkedtek. Ha háromezer évre visszatekintünk, történelmi műveltségünk azt a hitet kelti bennünk, hogy a háromezer év ok és okozat illedő lánca mind a mai napig. Ha azonban a történelemírás forrásaihoz nyúlunk vissza, valamelyik kor irodalmához például, nem találjuk benne a kor mozgatóit, ahogy következetességünkben elképzeltük. A gyökerek terjedésének több korában tetszett a világ oly zavarosnak, amilyen ma. A teljes reneszánszot a Kolumbusz felfedezéséből támadt zűrzavar életérzésének nevezik. S valóban, a zűrzavar nyomokat hagyott a forrásirodalomban mindenütt. Sem az Ótestamentumban, sem az Újban nem volt arra utalás, hogy a lapos világnak vége szakad egyszer. Márpedig laposságához többé ragaszkodni nem lehetett. Tenni csak azt tehették az akkoriak, hogy sutba vetették teljes középkori világszemléletüket, és értelmük gyökereit terjesztették ki. Kolumbuszból olyan kifestőkönyvfigura lett, hogy élő embernek szinte elgondolnunk is lehetetlen. Ha azonban nem tekintjük útja következményeiről szerzett millió tudomásunkat, és úgy képzeljük a helyzetébe magunkat, meg is értjük talán, hogy korunk holdkutatásai majálisok Kolumbusz viszontagságaihoz képest. A holdkutatás ugyanis nem követeli az értelem gyökereinek kiterjesztését. A gondolkodás mai formái éppen elegendők hozzá. Kolumbusz tette viszont a gyökerek kiterjesztésével járt. Az olyan kutatásnak, amely a világ képén akkorát változtatna, mint Kolumbusz, más irányokban kell kereskednie.
- Például?
- Például eszünkkel fel nem érhető tájakon. Mai eszünk szerintem hasonló a középkor lapos világához. Aki messzi menne, úgy érzi, leesik a pereméről, bele a tébolyba. Ettől pedig retteg mindenki. Éppen a tébolytól való rettegés teszi hasonlatossá a mai embert a középkorihoz, aki a világ peremétől rettegett. Vagy az eretnekségtől. Szerintem a hasonlóság nagy. Csakhogy közben látnunk kell, hogy a lapos világhoz mért lapályos gondolkodásunk mind kevésbé fogadja be és emészti meg tapasztalatainkat, és a világfelfordulás életérzése mind általánosabb. S az eredmény, hogy mind többen menekülnek a gondolkodás vidékein túlra, okkultizmusba, miszticizmusba, kábítószeres álmokba meg egyebekbe, mert érzik, hogy a klasszikus értelemnek nincs mit kezdenie az ő tapasztalataikkal.
- Nem tudom, klasszikus értelmen mit értesz.
- Elemző értelmet, dialektikus értelmet. Azt az értelmet, amelyet az egyetem okosságunknak tekint. Neked legyen elég annyi a körülhatároláshoz, hogy ez a klasszikus értelem mindig elképedten állt az absztrakt művészet előtt. A nonfiguratív művészet szemlélete is azt a fajta gyökérkiterjesztést kívánja, amelyről beszélek. Némelyek máig azzal utasítják el, hogy "nincs értelme". Pedig a hiba nem a művészet körül van, hanem az értelem körül, a klasszikus értelem körül. Az emberek tudásuk ágait bokrosítanák, hogy felfoghassa a művészet újságjait, pedig értésükhöz az ágakon nem juthatunk, csakis a gyökerekből.
Dühösen csap le a szél a hegytetőről. A régi görögöknek - mondom -, a klasszikus értelem határjáróinak több volt az eszük, semhogy a jövendölést is új területükhöz csatolták volna. Inkább hallgatták a szelet, s jósoltak abból. Bolondul hangzik ma. De az értelem feltalálóiba ez a bolondság is belefért.
DeWeese rám kacsint. - Hogyan lehet jövendölni a szélből?
- Nem tudom. Talán olyanformán, ahogy a festő képzeli el képe jövendőjét, ha a vásznat bámulja. Tudásunk teljes rendszere a régi görögöktől származik, s még azt sem értjük, miféleképp jutottak ilyen rendszerhez.
Gondolkodok egy darabig, majd megkérdem: - Itt töltött időmben sokat beszéltem az Értelem Egyházáról?
- Bizony sokat.
- Emlegettem-e egy Phaidrosz nevű alakot?
- Azt nem.
- Miért, ki volt? - kérdi Gennie.
- Régi görög… rétor… afféle önképzőköri elnök. Ott állt ő is az újszülött értelem bölcsőjénél.
- Vagy nem beszéltél róla, vagy nem emlékszek.
- Akkor később kaptam rá. A görög városállamok rétorai voltak az első tanítók a nyugati világ történetében. Platón, ő tudja, miért, nem győzi gyalázni őket. De mivel szinte mindent Platón munkáiból tudunk felőlük, meghallgattatásuk nélkül tört felettük pálcát a történelem. Az Értelem Egyházát, amelyről annyit beszéltem, az ő sírjukra alapozták. Sírkövük máig a talpköve. S aki itt az alapok alá ásna, kísértetekbe ütközik.
Órámra nézek. Kettő múlt. - Nagy sora van.
- Meg kellene írnod mindezt - biztat Gennie. Egyetértően bólintok. - Előadásra szánt esszésorozaton gondolkodom… Régi képmutogatók pálcás szemléltetései nyomán… Lassan formát öltött a fejemben, ahogy idáig elmotoroztunk… Hallani is alighanem, hogy jól feltankoltam az anyagból. Sok követ meg kell forgatni hozzá. Van olyan keserves, mint gyalog vágni ezeknek a hegyeknek… A baj csak az, hogy esszéknek illik úgy hangzani, mintha Isten szólna belőlük az örökkévalósághoz. Pedig a helyzet sohasem ilyen. Meg kellene világosodnia az embereknek, hogy mindig csak egy szál cérnahang szól az idő, a tér, a körülmények egyetlen pontjáról. S hogy ez soha másképp nem volt. Ilyesmit azonban esszé meg nem értet.
- Meg kellene próbálnod akkor is - vélekedik Gennie.
- Ne a tökéletességet célozd meg.
- Nem, nem - mondom.
- Amit a minőségről írtál annak idején, az is idevág? - néz rám DeWeese.
- Ez a képmutogatás egyenest abból következik - mondom, aztán eszembe jut valami, és a szemem DeWeese arcát kutatja. - Mintha te ajánlottad volna, hogy ne foglalkozzak vele tovább.
- Én csak annyit mondtam, hogy ember még a minőség magyarázatával nem boldogult.
- Máig lehetetlennek látod?
- Nem is tudom. Ki mondhatja meg? - DeWeese arcán aggódó figyelem. - Sokan a fülüket ma jobban kinyitják. Kivált a gyerekek. Azok hegyezik is a fülüket… És nemcsak azt hallják meg, amit mondasz. Meghallanak téged is. Nagy szó.
A hómezők felől érkező szél zúgása bejárja a házat. Úgy erősödik, mintha abban a reményben csapna le, hogy elsöpri a házat, mindannyiunkat, és olyan lesz a völgy, mint szűzi korában. A ház azonban megállja rohamát, és a szél verten hátrál. Majd csellel tér vissza. A túlsó felét nyomja meg a háznak először, majd a mi felünkön mér rá csapást.
- A szélről jut eszembe - mondom -, hogy amikor Sutherlandék hazafordulnak, Chrisszel fölkapaszkodhatnánk odáig, ahonnan ez lezúdul. Nagy kedvem volna kerülni egyet fönn.
- Akár innen nekivághatsz - vélekedik DeWeese -, s az oldalban törekszel el a völgy végéig. Mert út, az erre nincs hetvenöt mérföldes körben.
- Akkor innen indítunk.
Fenn a szobámban megint megörvendeztet a súlyos lópokróc látványa. Elkel, hideg lett. Gyorsan vetkőzök, és jól megfészkelek alatta, amíg csak meleg nem lesz. Jólesik innen elgondolni a hómezőket meg Kolumbusz Kristófot.

15

Két napig csavargunk Johnnal, Sylviával, Chrisszel. Sokat beszélgetünk, felmegyünk motorral egy régi bányavárosba, aztán egyszerre itt a búcsúzás ideje. Velük tartunk Bozemanig díszkíséretül.
Látom, hogy Sylvia háromszor is hátrafordul útközben, megvagyunk-e. Az utóbbi két nap alig lehet szavát venni. Aggodalmas, szinte riadt pillantását kaptam el tegnap. Értem meg Chrisért aggódik.
Egy bozemani kocsmában megisszuk utolsó karika sörünket, közben Johnnal a hazavezető utakat tanácskozom meg. Aztán már csak szóvirágokkal kedveskedünk egymásnak, hogy az út milyen jól sikerült, hogy nemsokára viszontlátjuk egymást, végül elszomorodunk, mert olyan ez, mint amikor a hazatérő nyaralók címet váltanak.
Kinn az utcán Sylvia néz ránk, hallgat egy sort, aztán megkérdi: - Nem lesz semmi bajotok, ugye? Ne aggódjak, ugye?
- Ne hát - mondom.
Megint riadt pillantását kapom el.
John már berúgta a motort, és Sylviát várja. - Én sem aggodalmaskodom - ígérem.
Sylvia megfordul, felszáll John mögé, és együtt figyelik a forgalmat, mikor sorolhatnak be. - Viszontlátásra - szólok utánuk.
Sylvia visszanéz. Most nem mond semmit az arca. John végre besorolhat. Sylvia úgy integet, mintha mozivásznon látnám. Integetünk mi is. Soká bámuljuk a távoli államok kocsijainak sűrű oszlopát, amelyben eltűntek.
Összenézünk Chrisszel. Nem szól semmit.
A délelőttöt egy CSAK IDŐSEKNEK szánt padon kezdjük a parkban, aztán élelmet vásárolunk, aztán a benzinkútnál köpenyt cserélünk, sőt a láncon is kicserélem a patentszemet. A szemen simítani kell géppel, azért várakozás helyett sétálunk egyet a hátsó utcákon. Templomhoz jutunk, leülünk a gyepre előtte. Chris hátradől, és a fejére húzza a zekéjét.
- Fáradt vagy? - kérdem.
- Nem.
Az északi hegycsúcsokig hőhullámok rezgését látni a levegőben. Egy áttetsző szárnyú bogár elunja a meleget, és letelepszik Chris lábához egy fűszálra. Nézem, hogyan teregeti a szárnyát, s magam is elernyedek a látványtól. Ledőlök Chris mellé, de nem alszom el. Majd nyugtalanság lep meg. Feltápászkodok.
- Sétáljunk még egy darabon - javaslom.
- Merre?
- Az iskola felé.
- Nem bánom.
Árnyas fák alján megyünk, szép tiszta járdán, takaros házak közt, A nyílegyenes utcák apró meglepetésekkel szolgálnak, egy-két keserves emléket is feltámasztanak. Sokat kóborolt Phaidrosz erre. Készült az óráira, akár a rétorok, peripatetikusan. Az utca volt az ő akadémiája.
Retorikát és fogalmazást hozták ide tanítani, a görög iskola alapismereteit. Műszaki leírást kellett volna majd később tanítania, valamint gólyáknak való nyelvi ismereteket.
- Emlékszel erre az utcára? - kérdem Christ.
Körülnéz. - Erre szoktunk autóval jönni, amikor téged kerestünk. - Az utca túlsó felén mutat egy házat. - Ennek a fura tetejére például emlékszem… Amelyikünk először látott meg tégedet, az nyert öt centet. Aztán megálltunk, te beültél a hátsó ülésre, és nem szóltál hozzánk.
- Másutt járt az eszem.
- Anyu is ezt mondta.
Volt min jártatnia. Nyomaszthatta a sűrű órarend is, az ő elemző eszét azonban sokkal inkább bántotta, hogy amit tanít, annál zavarosabb tárgyat nem pipált az Értelem Egyháza. Azért vált kóbor eszűvé ő is. Akinek az esze laboratóriumban szokott fegyelemhez, annak az elemi retorika istencsapása, a logikai pangás Bermuda Háromszöge.
Az elemi retorika óráin valami kis esszén vagy novellán kellett szemléltetnie, miféle apró fogásokkal élt az író apró hatásai érdekében, aztán megíratni a diákokkal valami hasonló esszét vagy elbeszélést, amelyben hasonló fogásokat alkalmaznak. Nem akartak az ilyen órák formát ölteni sehogy. A diákok sem kaphattak kedvre a szépelgés célzatos mintáin. Inkább lomposodott a fogalmazásuk, s ha valóban értelmes írásokra lelt, annyi kivétel, megszorítás és ellentmondás ütközött ki belőlük egykettőre, hogy szabályait már visszaszívta volna.
Valamelyik diák mindig megkérdezte, hogy a szabály ilyen vagy olyan lehetetlen helyzetben hogyan alkalmazható. Phaidrosznak ilyenkor vagy a hajuknál fogva előrángatott példák során kellett a szabályt igazolnia, vagy a maga magyarázatával állt elő. Az pedig rendszerint úgy szólt, hogy a szabályt jóval az írás elkészülte után, post hoc facsarták belőle, az írónak meg sem fordult a fejében. Világosan látta, hogy ezek az írók, akiket a növendékeknek majmolniuk kellene, fütyültek a szabályokra, és azt írták, ami éppen jól csengett, majd átolvasták, és kihúzták belőle, ami akkor már nem csengett jól. Akadtak olyanok is persze, akik megfontolt szándékkal és a szabályok szemmel tartásával követték el művüket, de az olyan is lett. Mint Gertrude Stein mondta egyszer: "Lötyög benne valami, csak nem akar kijönni." Viszont a tanításra alkalmasabbnak bizonyult az efféle izzadmány. Phaidrosz végül megpróbálkozott a legjobb írások széljegyzetes magyarázatával, de így sem jutott sokra.

Nocsak, itt áll előttünk. Mindjárt érzem a gyomromban a szorítást, amint megindulunk feléje.
- Erre az épületre emlékszel?
- Itt tanítottál, nem?… Minek jöttünk erre?
- Nem is tudom. Látni akartam.
Néptelennek látszik. Persze, nyári szünet. Régi, megbámult pengőtégla homloka fölött ormótlan nagy ormok. Egészében mégis szép épület. Jól idetették. Millió láb teknőt vájt a kapuhoz vezető lépcső kőfokaiba.
- Minek megyünk be?
- Csitt. Most ne kérdezgess.
Megnyomom a súlyos kaput, és belépünk. Újabb lépcsősorok, fából, kopottak. Nyiszorognak minden lépésre, és száz év viaszkolásának szagát árasztják. Feleúton fölfelé megállók, és hallgatózok. Kihalt minden.
- Minek jöttünk be? - suttogja Chris.
A fejem rázom. Elhaladó autó hangját hallani kintről.
- Rémisztő idebe - suttogja Chris.
- Akkor menj ki - ajánlom.
- Gyere te is.
- Majd később.
- Nem később, most. - Rám néz, és látja, hogy maradok, de a pillantása oly rémült, hogy már meggondolnám. Hanem addigra sarkon fordul, leszalad a lépcsőn, kilódul a kapun, mielőtt követhetném.
A súlyos kapu lassan rám csukódik. Egymagám maradtam. Fülelek, hátha hallok hangot mégis… Ugyan kiét hallanám? Phaidroszét? De csak hallgatózok. A folyosó padlódeszkái is kísértetiesen nyílnak, és azt a sejtelmet lopják belém, hogy ő jár itt. Ebben az épületben ő a valóság, s én vagyok a hazajáró lélek. Látom a kezét az egyik osztályajtó kilincsén, majd azt, hogy megnyomja és már tárja az ajtót.
Ahogy itt hagyta, olyan a tanterem. Mintha belejárna azóta is. Lát mindent, amit teszek. Minden tárgy a helyére ugrik, és az emlékezés friss örömében remeg.
A hosszú sötétzöld táblák mindkétfelől hámlanak, festeni kellene már, mint akkor. A kréta, soha egy megkezdetlen, mindig diribdarab, ott a vályúban. A táblán túl az ablakok s azokon túl a hegyek, arra járt a szeme, amíg a diákok körmöltek. A fűtőtesthez telepedett, kezében a krétacsonk, úgy bámult ki a hegyekre, amíg egy diák meg nem kérdezte: "Tanár úr, meg kell csinálni ezt is?…" Akkor az osztályhoz fordult, és a hegyek látványa meg az osztály látványa egységgé forrt benne. Ez az épület fogadta be először olyannak-amilyennek Phaidroszt - nem azt, akinek ígérkezett, akinek illett volna lennie, hanem aki volt. És hallgatta, mint egyetlen nagy fül. Ő pedig mondott bele mindent, amit csak tudott. Nem ennek az egy osztálynak, hanem a kinn járó szeleknek, a hegyeket kerítő felhőknek is. Két órán nem beszélt egy tájnak, és rejtély volt mindig a következő…
Kihagyó időérzékemre figyelmeztet, hogy lépteket hallok a folyosóról. Mind hangosabbakat. Megállnak az osztály ajtajában, a kilincs mozdul, az ajtó nyílik. Nő néz be.
Ripakodni készen, mint aki tudja, hogy itt kap valakit. Harminc felé járhat, nem valami csinos. - Úgy láttam, valaki bejött ide. Valaki… - S a szeme kerekre nyílik.
Belép az osztályba, és felém indul. Jobban megnéz, és a harciasság eltűnik az arcáról, csodálkozás terül szét rajta. - Jesszus, maga az?
Nem ismerem meg. Nekem semmit nem mond az arca.
A nevemen szólít, rábólintok. - Hát visszajött?
Rázom a fejem. - Csak néhány percre.
Zavarbaejtő már az ámulata. Észbe kap maga is, és megkérdi: - Egy pillanatra leülhetek? - Olyan félénken kérdi, hogy az a gyanúm, Phaidrosz tanítványa lehetett.
Leül az első széksorba. A keze remeg, nincs rajta jegygyűrű. Kísérletet láthat szegény.
Zavarában kérdezősködne. - Meddig marad?… Hiszen már mondta is…
- Bob DeWeese-nél vendégeskedek pár napig, aztán továbbindulok nyugatnak - segítem ki. - Elintéznivalóm akadt a városban, s gondoltam, megnézem az iskolát.
- Jól tette - mondja. - Sok minden változott itt… Mindannyian megváltoztunk, mióta maga elment.
Újabb kínos szünet.
- Azt hallottuk, kórházba került.
- Igaz.
Egyre kínosabb lesz. Ezt a kérdést sem bolygatja tovább, nyilván tudja, miért nem. Habozik, következő kérdést keres. Szörnyű.
- Most hol tanít? - sikerül kiböknie végül.
- Nem tanítok. Abbahagytam.
Hirtelenül mered rám. - Abbahagyta? - A homlokát ráncolva néz meg újból, mintha kételkedne, hogy engem lát-e. - Az lehetetlen!
- Pedig, íme, lehet.
Hitetlenül rázza a fejét. - Magától az ki nem telne!
- Kitelt az.
- De miért?
- Elegem lett. Mással foglalkozom.
Közben az eszem jár, hogy ugyan kit tisztelhetek ebben a nőben, de nála nem lehetek tanácstalanabb. - De hiszen ez… - Megszorul benne a szó. Újból nekifut. - De hiszen ez tiszta… - Nem boldogul. Nyilván "őrület"-et akart mondani. S mind a kétszer a nyelvébe harapott. Eszmél, és riadttá válik. Mondanék valamit, de nincs mit.
Akár megvallanám, hogy nem ismerem, de addigra fölkap, s indul. - Mennem kell! - Úgy látszik, megértette, hogy nem tudom, kicsoda.
Az ajtóból köszön vissza, s a léptei a folyosóról oly sietősen hangzanak, mintha futna.
Aztán a kapu döndül, és az osztályra ismét csend ereszkedik - csak valami sürgő boszorkányszél maradt a nő után, s minden megváltozik. Nemcsak a hiányát hagyta itt. Elvitte azt is, amiért itt időztem.
Helyes, gondolom, azzal indulok. Nem bánom, hogy meglátogattam ezt a tantermet, de ez az utolsó látogatásom. Inkább motorkerékpárt javítok, és pár sarokra vár is egy javítanivaló.
A folyosón kifelé még egy ajtón benyitok akaratlan. S a falon mindjárt meglátok valamit, amitől borsózni kezd a hátam.
Festmény. Nem emlékeztem rá, de ebben a pillanatban tudom, hogy ő vette s ő akasztotta ide. Az is felötlik, hogy nem festmény, csak a nyomata - New Yorkból rendelte, DeWeese pedig rosszallotta, mivelhogy csak nyomat. Műnyomat és nem mű. Ez a megkülönböztetés nem fért a fejébe. Hanem "A ferencesek egyháza" Feiningertől - az, mű vagy nem mű, nagyon tetszett neki. Félabsztrakt színekből-síkokból-vonalakból alkotott gótikus temploma mintha az őbenne épülő Értelem Egyházát tükrözte volna. Azért akasztotta ide. Egyszerre eszébe jutott minden. Ez volt az irodája! Régészeti lelet! Ezt kerestem!
Belépek, s a kép mintha emlékek tömkelegét lazította volna meg, úgy zúdulnak rám. A fény a nyomatra keskeny ablakon át esik - azon nézte a völgyön túl a Madison-hegyláncot, azon figyelte, hogyan törnek a viharok a városba… És míg szedném össze, miket látott még, rám tör, hogy itt kezdődött minden, az őrület, minden, ezen a szent helyen!
Ez az ajtó nyílt Sarah irodájába. Sarah! Most kezd zuhogni! Loholt be a kis öntözőkannájával a folyosóról az irodájába, és odavetette: "Remélem, változatlanul Minőségre okít!" Ilyeneket fuvolázott védett korú hangján, amíg a virágjait locsolta. S ilyen pillanattal kezdődött. Sarah fuvolázása volt a kristály magva.
Kristálymag. Jókora emlékrögöket gördít ez is. A laboratóriumot. A szerves kémiát. Egyszer, amikor erősen túltelített oldattal dolgozott, valami hasonló történt.
A túltelített oldat már meghaladta azt a telítettségi fokot, amelyben oldódás lehetséges. Tovább úgy telítődhet, hogy melegítik. S amikor nagyobb hőmérsékleten történik a túltelítés, hűtéskor az oldat nem kristályosodik, mert a molekulák nem tudják, hogyan fogjanak hozzá. Valami indításra van szükségük, kristálymagra, akár porszemre, akár csak egy koccanásra vagy karcolásra az üvegtartály falán.
Phaidrosz elindult a vízcsap felé, hogy lehűtse az oldatot, de nem jutott el odáig. A szeme előtt megjelent az edényben egy csillagkristály, és oly ragyogóan és sebesen növekedett, hogy majd szétvetette az edényt. Látta nőttében. Áttetsző folyadékkal indult a vízcsap felé, de már annyira megszilárdult, hogy felfordíthatta az edényt, egy csepp nem csurrant belőle.
Ennek a mondatnak kellett csak elhangzania - "Remélem, Minőségre okít!" - és néhány hónapon belül, szinte szemlátomást bonyolódott, szerveződött, kristályosodott benne a gondolat. Mintegy varázsszóra.
Nem tudom, mit válaszolt Phaidrosz. Talán semmit. Sarah örökösen ott járt-kelt a háta mögött a folyosó s az irodája közt. Olykor megállt egy szóra vagy egy friss hírre, és mentegetőzött a zavargásért. Phaidrosz beiktatta Sarah-t iskolai életének mindennapjai közé. Azt tudom csak, hogy egyszer megismételte a kérdést jövésmenése során: "Hát képes itt Minőségre okítani?" Phaidrosz pedig bólintott, hátra is pillantott ültéből, és rámondta: "De mennyire!" Sarah pedig már loholt is tovább. Óráinak jegyzetanyagán kotlott akkor Phaidrosz elkeseredetten.
Elkeseríteni az keserítette el, hogy a retorikáról nem íródott még ésszerűbb jegyzet ennél, mégsem találta telibe a tárgyát. Társszerzői is mind ott dolgoztak a tanszéken. Kérdezgette őket, meghallgatta a véleményüket, nem is volt mibe belekötnie, s mégsem.
Azzal kezdte, ha már retorikát, azaz fogalmazást egyetemi szinten tanítani érdemes, akkor csakis mint a gondolkodás egy ágát, nem pedig mint fellegjáró művészetet. Épp ezért lerakta a közléselmélet ésszerű alapjait, bemutatta az elemi logikát, a serkentés-válasz elméletét, s mindezekkel az esszét követte keletkezésében.
A tanítás első évében még elégedett volt elképzelésével. Sejtett benne valami hibát, de nem ott, hogy az értelmet viszi bele. A bökkenő, tudta, az ő álmainak régi megrontójában, az ésszerűségben lappang, de mivel ezen a bökkenőn nem jutott túl évek óta, most nem volt mit tennie. Annyit tudott, hogy író még nem született ilyen lépésről lépésre haladó okvetésből. Azonban az ésszerűséggel nem juthatott többre, s azt félretenni nem akarta. Ha az Értelem Egyházának kulcsa nem az ésszerűség, hát el nem gondolhatta, mi más, azért nem bolygatta tovább a kérdést.
Néhány nappal később Sarah megint elügetett a háta mögött, és odaszólt: "Boldog vagyok, hogy Minőségre okít ebben a tanodában. Ritka madár az."
"Vigyázok rá - válaszolta -, hogy ki ne vesszen."
"Helyes!" - kurjantotta Sarah, és nyargalt tovább.
Phaidrosz ismét elmerült a jegyzetben, de egyre Sarah erősködése visszhangzóit a fülében. Mi a nyavalyát akarhat mondani? Minőség! Persze hogy Minőséget tanít! Ki vallana egyebet? Azzal körmölt tovább.
Elkeserítették a hagyományos fogalmazási gyakorlatok is, mert azok megálltak a tananyag minden újabb reformját. Tenyerest kapsz, ha lóg a határozószó! Ilyesmik. Helyesírás, helyes központozás, helyes mondatfűzés. Csiribiri szabályok csiribiri embereknek. Akiben éppen gondolat fogamzik, az a szabályok kincsestárát nem tarthatja a szeme előtt. Illemtan ez valójában, amely nem kedvességből, tisztességből, emberségből táplálkozik, hanem abból a pöfeteg vágyból, hogy ha bevágjuk, lehetünk hölgyek és urak. A hölgyek meg az urak tudnak késsel-villával bánni, de a mondataik se köpnek a szőnyeg mellé. Sic itur ad Astoria.
Csakhogy Montanában másfelé vitt az aranyszabályok útja. Aki megszívlelte mindet, azt keletről szalajtott seggfejnek nézték. A hagyományos fogalmazási gyakorlatokból ezért Phaidrosz is, akárcsak a többi tanár, "az elengedhetetlent" követelte meg.
A visszhang ismét megcsendült a fülében. Minőség? Ingerlő, ha ugyan nem dühítő kérdés. Kibámult az ablakon, és nem szabadulhatott tőle. Minőség?
Órákkal később ott ült még mindig, sarka az ablak párkányán, úgy bámulta a besötétedett eget. A telefon csöngött. Felesége kereste. Phaidrosz ígérte neki, hogy hamarosan otthon lesz, aztán elfelejtkezett ígéretéről és minden egyébről. Hajnali három tájt összetörtén meg kellett vallania, hogy egy lépéssel közelebb nem jutott a Minőséghez, de akkor összecsomagolta az irattáskáját, és hazaindult. A legtöbben félretették volna a kérdést, ha egyszer látni való, hogy sehova nem jutnak vele, és más dolguk szorítja őket. Phaidroszt azonban nyomasztotta, hogy nem taníthat legjobb meggyőződésének parancsa szerint, azért egyéb tennivalóit tette félre, és másnap reggel arra ébredt, hogy a Minőség mered rá jeges tekintettel. Három óra alvás után érezte, aznapi előadásából semmi nem lesz, jegyzeteivel sem készült el, azért belépett az osztályba, s ezt véste föl a táblára: "Kétoldalas esszét tessék írni ezzel a címmel: Mi a minőség a gondolkodásban és a megfogalmazott állításban?" S amíg a növendékek nekifogtak, letelepedett a fűtőtesthez, és tovább töprengett a Minőségen.
Óra végére úgy látszott, senki nem fejezi be a fogalmazást, és Phaidrosz megengedte, hogy hazavigyék leckének. Ezzel az osztállyal nem találkozott a következő két napban, azért volt ideje, hogy leckéjüket a magáénak tekintse. Közben találkozott egy-egy növendékkel, és köszönésükből dacot és szorongást olvasott ki. Az én cipőmben vannak, gondolta el.
Minőség! Tudni való, mi az, mégsem tudni. Némely dolgok különbek másoknál, vagyis több bennük a minőség. Mégis, amikor a különb tulajdonságokat összegezni kell, kifújt az igyekezet. Egyszerre nincs mit mondani. Ha azonban megmondani nem lehet, mi a Minőség, tudni honnan - akár azt is, hogy létezik? Ha senki nem tudja, mi az, számolni nem is lehet vele a gyakorlatban. Holott a gyakorlatban ismerik. Mi egyébről tanúskodnának "az érdemjegyek"? Miért fizetnek vagyonokat némely dolgokért, s miért kerülnek mások a kukába? Ha nem azért, mert egyik dolog különb a másikánál? Csakhogy mi a különb? így hajszolodon körbe-körbe, és nem talált fogózót. Mi a bánat a Minőség úgy mégis?

HARMADIK RÉSZ

16

Jól aludtunk Chrisszel, reggelre gondosan összeraktuk a hátizsákunkba valót, s már vagy egy órája a hegyoldalban kaptatunk. A völgy alján fenyves az erdő, néhány rezgő nyár és lombos cserje tarkítja csupán. Meredek sziklafalak emelkednek fölénk mindkétfelől. A felfelé vezető ösvény olykor napsütötte tisztássá tárul, és a patak zöld fűben csörgedezik, aztán megint sűrű fenyőárnyékba jutunk - mi is, ő is. Rugalmas tűavaron járunk, végtelen csendességben.
Hegyekről, hágókról és a köztük történő mindenfélékről nemcsak a zen irodalmában olvasni, hanem minden nagyobb vallás legendáiban. A földrajzi hegységből természetes az allegória útja a lelki hegységig, amelyet minden léleknek le kell gyűrnie, hogy céljához jusson. Mint hátunk mögött a völgylakók, a legtöbb ember lenn él a lelki hegyek alján, és látja bár mindéletében, soha nekik nem vág. Inkább meghallgatja a visszatérő utazók történeteit, és megtakarítja az inszakasztó fáradságot. Mások nekivágnak, de csakis tapasztalt kalauzok vezetésével a legjobban kijárt és legkevésbé veszedelmes ösvényeken. Ismét mások, akik sem nem tapasztaltak, sem nem bíznak kalauzokban, a maguk ösvényét próbálnák kitaposni. Sikerrel kevesen járnak közülük, azonban olykor az akarat, a szerencse és a kegyelem megsegíti őket. S ha már benn vannak a hegyek közt, ráébrednek, hogy a lehetséges utak közt nincs se egyedül üdvözítő, se kivált ajánlatos. A hegyen át annyi út vezet, ahány lélek nekivág.
Phaidrosz felfedező útjáról szólnék most, amelyet a hegyen át tett, a Minőség céljával a szemében. Amennyire összeszedhetem, két szakaszra válik többé-kevésbé világosan.
Az elsőben nem próbálkozott céljára szorítkozó meghatározásokkal. Gondolatokban gazdag és boldogító útszakasz volt ez, és eltartott szinte a völgybéli iskolában töltött ideig.
A második útszakaszt az értelem szokásos kritikája jellemezte. Erre az útra akkor tér az ember, ha meg kell állapítania, hogy mindeddig jól mulatott, csak éppen semmi látatja. Phaidrosz ekkor nekifogott a szabályok szerkesztésének, és hierarchikus rendszert épített alájuk. Módszeresen kellett mozgatnia eget-földet, és mire elkészült, úgy érezte, létnek és tudatnak minden eddiginél különb magyarázatához jutott.
Nemcsak új volt ez az út a hegyen át, hanem szükséges is. Három évszázadjánál régebben mossa és rágja a természetes erózió a tudomány hegyi ösvényeit a mi féltekénken. A korai hegyhágók kemény ösvényt gázoltak ki, bízvást elindulhattak rajta az utánuk következők. Mára azonban úttalan szinte mind a nyugati ösvény, mert szoros. Ha Jézus vagy Mózes szavában kételkedünk, népharagot vonunk a fejünkre - másrészt akár Jézus, akár Mózes jelennék meg a körünkben rangrejtve, de szóról szóra a régi tanításával, vizsgálóra fognánk az elmeállapotukat. Nem is azért, mintha tévtanokat hirdetnének, vagy a modern társadalom az eltévelyedett, hanem mert az az ösvény, amelyet valaha követőiknek mutattak, nem látszik már világosnak, sem fontosnak. A "magasságos ég" jelentése elhalványult, és az űrkor embere joggal kérdi, merre az. Ha azonban a régi ösvények a nyelv hajthatatlansága folytán szorosak a mindennapi észnek, attól még a hegy megmaradt. Megmaradt, és itt emelkedik a szemünk előtt, amíg csak tudat lesz, hogy lássa.
Phaidrosz útjának második, metafizikus szakasza teljes kudarcba fúlt. Mielőtt az elektródokat a fejére illesztették, elveszített mindent, ami csak kézzelfoghatópénzét, ingóságait, gyermekeit, sőt polgári jogaitól is megfosztotta a bírói határozat. Nem maradt egyebe, csupán a Minőség háborodott célja s hozzá az ösvény sejtelme a hegyen át. Ezért áldozott fel mindent. S aztán, hogy a fejére illesztették az elektródokat, elveszítette azt is.
Soha meg nem tudhatom, de más sem tudja, mi járt a fejében akkor. Csupán töredékek maradtak belőle, emlékfoszlányok, elszórt jegyzetek, amiket hiába illesztgetek, roppant területek fehér foltok.
Amikor múltjának faradékja közt először kezdtem túrni, olyan érzés kísértett, mint valami Athén környéki földművest, aki megszokta, hogy ekéje olykor furcsa vésetű követ fordít ki a földből. Tudtam, hogy a sok faradék valami nagyobb múltbéli elképzelés része, azonban értelmes egésszé össze nem foghattam. Először hozzájuk sem nyúltam, gondolkodni sem gondolkodtam rajtuk, mert szűköltem, hogy ilyen kövekből már bajom származott egyszer. Titokban megmaradtam mégis kíváncsinak, miféle építmény részei lehettek.
Később, amikor már a szűkölés csitult bennem, kíváncsiságomban megpróbálkoztam a szilánkok leltározásával. Ahogy a kezembe kerültek, ahogy az eszembe jutottak. A leltár tételeit jórészt barátok szolgáltatták. Ezrével jegyeztem fel mindenfélét, s jóllehet hasznát nemigen látom, képmutogatói szövegem alapja mégis nyilvánvalóan ez a leltárkönyv.
Pedig a képmutatással messze juthattam mindattól, amit ő gondolt. Amikor levezetéses úton töredékekből állítanám helyre egy gondolatsorát, hibák és következetlenségek fenyegetnek, azért szíves türelmüket kérem. A töredékek gyakran kétértelműek. Következtetés ilyen is, olyan is vonható belőlük. S ha gabalyodás támad, nem az ő gondolkodásában keresendő a hiba, hanem az én helyreállítási igyekezetemben. Később talán még javíthatok.

Surrogás. Fogoly röppen el a fák közt.
- Láttad? - néz rám Chris.
- Láttam - mondom.
- Mi volt az?
- Fogoly.
- Honnan tudod?
- Himbálnak röptükben - válaszolom, bár a dolgomban nem vagyok bizonyos. Jól hangzik mindenképp. - Magasra se szeretnek fölkapni.
- Ja? - mondja Chris, azzal kaptatunk tovább. A napsugarak székesegyházi fényt törnek a fenyők közt.

Ma a Minőséget kutató útjának első szakaszát tárgyalnám, a nem metafizikus szakaszt, s ez a kellemesebb. Tanácsos az utakat kellemesen kezdeni, még akkor is, ha tudjuk, hogy hátra a neheze. Órajegyzeteiből szeretném felidézni ezt az útszakaszt, amelynek során a Minőséget a fogalmazás tanításának munkamódszerévé tette. A második, metafizikus útszakasz őrjítőnek bizonyult, de kezdetben a fogalmazás tanítására szorítkozott, s a célravezetőt kereste egyes-egyedül, azért tanári sikere szerint ítélhetjük meg Phaidroszt, nem a második nekirugaszkodása kudarcából.
Új módszereket keresett. Mindenekelőtt azokhoz a hallgatókhoz, akik csak azért hallgattak, mert szólniuk nem volt mit. Először azt hitte, tunyasággal áll szemben, később azonban kiderült, hogy a hallgatagoknak valóban semmi nem jut az eszébe.
Egyikük, szódásüvegalj-szemüvegű leány, négyoldalas esszét akart írni az Egyesült Államokról. Phaidrosznak a gyomra fordult fel ilyen ötletek hallatán, de most szemrebbenés nélkül azt ajánlotta a lánynak, hogy szorítkozzék Bozemanra.
Az esszé azonban nem készült el határidőre. A lány bizonygatta, hogy ő próbálkozott eleget, csak nem akart semmi az eszébe jutni.
Phaidrosz addigra már érdeklődött a lány felől többi tanárától, és mindnek az volt a véleménye, hogy szorgalmas, törekvő, csak éppen fafej. Egy szikra alkotókedv nem sok, annyi nem szorult bele. Szeme a megvert, megtört cselédlányé, ha a szódásüvegaljat leveszi. Most sem a levegőbe beszélt a szerencsétlen, mert csakugyan nem volt mit mondania, maga fájlalta a legjobban.
Phaidrosz megrökönyödött. Most neki állt a szava. A döbbent csöndben aztán kibuggyant belőle: - Szűkítse a témát Bozeman főutcájára. - Kevés talpraesettebb ötlete támadt.
A leány kötelességét tudóan bólintott, és ment, azonban a következő óra előtt kisírt szemmel állt előtte ismét. Látszott rajta, hogy gyötrődik már napok óta. Megint nem jutott az eszébe semmi, de azt sem értette, mit is írhatna Bozeman egyetlen utcájáról, ha a teljes Bozemanról nem volt mit írnia.
Phaidrosz dühös lett. - Mert nem nyitja ki a szemét! - rivallt a lányra. Mikor őt azért lökték ki az egyetemről, mert több jutott eszébe a kelleténél! Hiszen minden kérdésre végtelen számú feltevés kínálkozik! Aki egyszer a szemét kinyitja, az nem győzi kapkodni a fejét! A lány persze, amíg ki nem nyitja, addig ezt a bőséget sem érheti fel ésszel.
- Szűkítse a témát egyetlen épület homlokzatára Bozeman főutcáján! - vetette oda neki dühösen. - Az operaházra. Kezdje a bal kéz felőli legfelső tégláján.
A lány szeme kikerekedett a szódásüvegalj mögött.
A következő órán zavartan nyújtotta be húszoldalas esszéjét a montanai Bozeman főutcáján álló operaház homlokzatáról. - Ültem a hamburgerbódéban szemközt - magyarázta -, és nekifogtam írni a bal felső tégláról. Aztán a következőről. Majd amikor a harmadikat vettem volna sorra, úgy nekilódult az írás, hogy megállítani nem bírtam. Azt hitték ott körülöttem, hogy megvesztem. Egy ültömben jött ki a kezem alól annyi, magam sem értem, hogyan.
Nem értette Phaidrosz sem, de a városban sétálgatván arra a következtetésre jutott, hogy először nyilván az bénította, ami őt, tanári pályafutásának első napján. A leány leckét akart felmondani, olyasmit, amit már hallott, ő pedig olyasmit, amit kitervelt. A leánynak azért nem jutott semmi az eszébe Bozemanról, mert semmi érdemlegeset nem hallott felőle. Arról pedig nem is álmodott, hogy írhatná azt is, amit a két szeme lát, nem kell a hallomásokra adnia. Az egy téglára való szorítkozás oldott rajta, és még sarkallta, hogy a maga megfigyeléseiről van írnivalója.
Phaidrosz tehát tovább kísérletezett. Egyik óráján kiadta az osztálynak, hogy a hüvelykujja hegyéről írjon ki-ki. Furcsállkodón néztek rá, de óra végére megírták esszéjüket valamennyien, és egy nem panaszolta, hogy mondania nincs mit.
Egy másik osztályban pénzérmét tűzött az esszé tárgyául, és a diákok szántották a papírt egy teljes óra hosszat, így történt a többi osztályban is, legfeljebb egypáran kérdezték: "A fejről is, meg az írásról is?" Amint megértették, hogy most a maguk fejével gondolkodnak, látták rögtön, hogy a téma határtalan. Magabízásuk is nőtt, mert minden semmiség az ő megfigyelésük volt, nem a más szajkózása. Az olyan osztályokban, ahol a pénzjellemzés leckéjét adta, fogyott a dac, és nőtt az érdeklődés.
Kísérleteiből arra a következtetésre jutott, hogy az utánzás igyekezete a hibás, azt kell megtörnie, másképp neki sem foghat a fogalmazás tanításának. Ez az igyekezet külső kényszerre támad, állapította meg. Alighanem az iskola kényszere teszi.
Minél többet töprengett rajta, annál elfogadhatóbbnak látszott a tétel. Aki nem utánozza tanítóját, rossz jegyet kap. A főiskolán persze már fondorlatosabb a játék. A tanárt utánozni úgy kell, hogy ne eszméljen, de ott is csak az illanhat el a maga ösvényén, aki a leckét bevágta. Akkor biztos a jó jegy. Az eredetiség mindjárt kezdettől szerezhet jó jegyet is, rosszat is, de az osztályzás rendszere ellene szól az eredetiségnek.
Szomszédjával, a pszichológia eszes professzorával is megbeszélte a kérdést, és ezt hallotta tőle: "Igaz. Az osztályzás megszűntével kezdődhetnék az igazi nevelés."
Phaidrosz ezen is gondolkodott egy darabig, majd amikor hetekkel később az egyik igen értelmes tanítványának nem kínálkozott témája a félévi dolgozathoz, kiadta neki. Ennek a lánynak sem fűlt a foga a témához, de azért elfogadta.
A következő héten már magyarázta mindenkinek, és két hét múltán pompás dolgozattal állt elő. Akinek felolvasta, társainak nem lévén kétheti gondolkodás a fülük mögött, ellenségesen fogadták az osztályzatok és a minősített bizonyítványok eltörlésének gondolatát. Az osztály viselkedése azonban nem gáncsolhatta a dolgozat felolvasóját. Hanghordozása apostolivá vált. Könyörgött, hogy jól hallgassák meg, mert ő igazat szól. "Nem neki beszélek - pillantott Phaidrosz felé -, hanem csakis nektek!"
A hallgatónő lelkes igyekezete tetszett Phaidrosznak, kivált, amikor megtudta, hogy felvételi vizsgájának pontszáma szerint az osztályelsők között van. A következő negyedévben, amikor "írásos meggyőzést" tanított, ezt a témát választotta szemléltetőül, és maga fogalmazta meg az érveit az osztály színe előtt, alkalomról alkalomra, a növendékek segítségével.
Arról is jó volt ez a szemléltetés, hogy a fogalmazás kétes értékű aranyszabályaiba nem kellett belebocsátkoznia. Úgy látta, ha mondatainak tolófájásos születésébe betekintést enged, igazabb képet alkot osztályának az írásról, mintha egyikük dolgozatát szedné ízekre, vagy érett mester művét csodáltatná velük. Az írásmű azt sugallta, hogy az osztályzatokat és a bizonyítványt meg kell szüntetni, és hogy diákjait az ügyben érdekeltté tegye, abban a negyedévben nem is osztályozott.
A hegy havas gerince már látszik innen, pedig több napi járás. A gerinc alatt meredező sziklákra amúgy turistásan felkapni lehetetlenség, nem még súlyos hátizsákjainkkal. Chris a falkapoccsal-kötéllel való ügyeskedéshez fiatal. Először át kell jutnunk azon az erdős hegygerincen, amelyik felé most igyekszünk, onnan leereszkedünk a következő völgybe, a végére járunk, s megint kaptatunk a havas gerincnek. Háromnapos erőltetett menet. De a négy nap is belefér. Ha kilenc nap múltán nem kerülnénk elő, DeWeese kerestetni fog, úgy egyeztünk.
Pihenőül leereszkedünk egy fa tövébe, de átkaroljuk, nehogy a hátizsák hátrarántson. Néhányat szusszanok, majd hátranyúlok, kiszedem belőle a bontókést, és odanyújtom Chrisnek.
- Látod azt a két nyársuharcot? Ott a szélen? - mutatom neki. - Csapd le azokat, olyan két araszra a tönk fölött.
- Minek?
- A hegyhágáshoz. Meg majd a sátor árbocfájául is jók lesznek.
Chris megforgatja a bontókést, felemelkedik, aztán visszaülepszik mégis. - Csapd le te - azt mondja.
Visszaveszem a kést, odakapaszkodok, és levágom a két suharcot. Dőlnek egy-egy sújtásra, csak a héjukat kell elmetszenem még a bontókés visszahajló fokával. Feljebb a sziklák közt elkellenek ezek az egyensúlyozáshoz. A följebb található fenyő botnak nem jó, s az utolsó rezgőnyárfákat alighanem most hagyjuk el. Kissé aggaszt, hogy Chris rám hárítja a munkát. Nem jó jel, mikor még a neheze előttünk.
Egy darabig pihenünk, úgy indulunk tovább. Beletelik egy időbe, amíg megszokjuk a hátunk terhét. Kezdetben kelletlenkedik az ember, aztán már úgy hordja, mintha ő maga volna.

Phaidrosz érvelését is kelletlenül hallgatták a diákok először, mert úgy érezték, az osztályzás eltörlésével eltörölné a főiskola teljes tanulmányi rendszerét. Egyikük meg is mondta kereken: "Az osztályzást meg a bizonyítványt eltörölni nem lehet. Elvégre amiatt vagyunk itten."
Színigazat szólt. Hogy a hallgatókat felsőfokú iskolába a merő tudásvágy viszi, nem pedig az osztályzatok és a bizonyítvány megszerzésének vágya, az olyan szenteskedés, amiről a leplet senki nem kívánja lerántani. Jönnek diákok tudásvágytól sarkalltan is, aztán a kényszerű magolásban lohad a lelkesedésük.
Phaidrosz szemléltető témájából kiviláglott, hogy az osztályzatok és bizonyítványok eltörlése véget vetne ennek a szenteskedésnek. Készülő dolgozatában nem mondott általánosságokat, hanem egy elképzelt diák pályáját követte, olyanét, aki beleillett volna az osztály átlagába, mert megértette, hogy a jegyért dolgozik, nem pedig azért a tudásért, amelyet a jegy minősít csupán.
Az ilyen diák, fejtette ki Phaidrosz, beül első órájára, megkapja az első leckét, és megoldja, leginkább szokásból. Beül a második és harmadik órára is. Lassanként azonban megkopik tanulmányainak újsága, s mivel a szorgalmi idő nem az egyetlen időtöltése ennek a diáknak, egyéb vágyai és kötelezettségei közepette nem mindig jut ideje a leckékre.
Mivelhogy se osztályzat, se bizonyítvány, az elvégzetlen munkáért nem részesül büntetésben. A következő órák anyagát a leckék megoldása nélkül nemigen érti, s egyre nagyobb értetlensége oda vezet, hogy a kiadott leckéket már a legjobb akarattal se oldhatná meg. Büntetés azonban nem sújtja ezért sem.
Értetlensége az órákon kötelező figyelmét is kikezdi, majd eszmél, hogy nem lesz sokkal okosabb, mégis enged iskolán kívüli kötelezettségei szorításának, így aztán ritkulnak óralátogatásai is. Büntetésben viszont nem részesül.
Mi következik mindebből? A diák harag és szemrehányás nélkül, a maga jószántából morzsolódik le. Helyes, így kellett történnie. Kezdetben sem a tudás vágya fűtötte, nem volt tehát keresnivalója a főiskolán. Sok pénzt és fáradságot takarított meg, és nem viseli kudarca terhét, szégyene bélyegét egy életen át. Nem kellett hidakat felégetnie maga mögött.
Ennek a diáknak igazi baja a szolgai lelke, amelyet az osztályzási rendszer szép szóval és bottal plántált belé - hogy azt mondja: "Ha nem ütsz, nem húzok." Az osztályzatok nélküli főiskola nem ütötte. Ő meg nem húzott, így aztán a civilizáció szekere, amely elé befogták volna, most talán nyekergősebben gördül nélküle.
Ez azonban csak akkor szomorú, ha magunk is azt képzeljük, hogy a civilizáció szekerét, "a rendszert" ökrök vontatják. Ez a köznapi, "reáliskolai" állástengelyű gondolkodás nem az Értelem Egyházáé.
Ennek az egyháznak hite, hogy "a rendszer", "a társadalom" vagy nevezzük, aminek jólesik, szabad emberekkel jobban boldogul, mint ökrökkel. Az osztályzati rendszer eltörlése nem az ökrök büntetésére, netán letaglózására való, hanem olyan egyetem teremtésére, amelyben lehet szabad ember még ökörből is.
Az eszmei diák, vagyis az előbbi ökör egy darabig eltéblából, mikor a főiskolát otthagyta, de aztán éppoly értékes nevelést kaphat, ahogy a régiek mondták, az élet iskolájában. Minek a tenger idő s a tenger pénz, hogy címeres ökörnek lássék, amikor dolgozni közökörként is beállhat, mondjuk szerelőnek. Társadalmi tekintélye valójában növekednék ezzel a lépéssel. Haszna is lenne ezentúl. És meglehet, hogy ebben a társadalmi helyzetében megragad, ámbár nem szükségképpen.
Idővel - fél év vagy öt év múltán - változás jelei ütköznek ki rajta. A napi robottal egyre kevésbé elégedett. Alkotó értelme, amelyet megnyomorított az egyetemi elvizgetés, utat tör, kifelé igyekszik az unalomból. A szerelés aprómunkája kedvet ébresztett benne a géptervezéshez. Szívesen tervezne gépet maga. Jobban be is válna, okoskodik. Megpróbál tökéletesíteni néhány gépet - sikerrel, és a siker újabb sikerekre ösztönzi, csak éppen sínyleni kezdi az elméleti tudás hiányát. Ráébred, hogy nem elméletek agyalására született ember ő, viszont a gépszerkesztés elméletét már gyakorlati tudására építheti.
Feje lágyának benőttével tehát visszatér az osztályzás és bizonyítvány nélküli iskolába. Csakhogy már megváltozott ember. Őt nem érdekli sem az osztályzat, sem a bizonyítvány. Őt ne ösztökéljék. Ösztönzése benső, mint valahány szabad emberé. Neki még az eligazítások sem hiányzanak, inkább ő igazítja el az elméleti tanszemélyzetet, ha mértéküket elvesztenék. Mert ő, amit tanulni akar, azért megfizet, úgyhogy szíveskedjenek értelmesen tálalni a tanulnivalókat.
Az efféle elszántság hatalmas hajtóerő, és öregdiákunk nem győzi magába szedni a gépészeti ismereteket. Érdeklődésének körébe vonja a fizikát meg a matematikát is, mert tudja, hogyan válnak hasznára. A metallurgia és a villamosmérnöki tudomány is érdekelni kezdi. Majd értelme érésének e korszakában alighanem olyan elméleti tartományokban is tájékozódni kezd, amelyek ugyan a gépszerkesztéssel közeli kapcsolatban nincsenek, de az ő távoli céljainak szolgálatába állíthatók. S az öregdiák távoli céljainak semmi hasonlósága a mai főiskolai tanmalom osztályzó és minősítő céljaival, amelyek arra valók csak, hogy a szellemi mozgás hamis látszatát keltsék. Eszmei diákunk valóságos célokat tűzött ki.
Ezen a szemléltető esszén dolgozott Phaidrosz majd egy negyedévig. Építgette, szerkesztette, és hol támadásba lendült, hol védelembe vonult. S a diákok irományait javítva adta vissza ebben az évnegyedben, de osztályzatot nem írt rájuk.
Mondom, először teljes volt a tanácstalanság. A növendékek többsége alighanem úgy képzelte, hogy a sorsuk valami fellegjáróval vetette össze, akinek világjavító rögeszméje, hogy a diákság osztályzatok nélkül könnyebb lélekkel tanul, holott lazsálnak valójában. Az előző évnegyedek jelesei duzzogtak a leginkább, de mert a tanulás fegyelmét megszokták, fütyültek az új rendszerre, és tanultak tovább. A jók meg a jó közepesek vagy hanyagul végezték a dolgukat, vagy be sem adtak írásbeli munkát. A rossz közepesek meg az elégségesek közül akárhány meg sem jelent az órán. Ekkor már egyik tanártársa érdeklődött Phaidroszról, mit fog kezdeni ezzel az elkanászodott társasággal.
"Kiböjtölöm a kanászkorukat" - hangzott Phaidrosz válasza.
A diákok először nem értették, aztán meg is haragudtak, hogy miért nem noszogatja őket. Némelyek gúnyos kérdésekkel próbálták kikezdeni. Ezeknek megfontolt válaszokat adott és az órák régi medrükben folytatódtak, csupán az osztályzás maradt el.
Akkor kezdődött, amiben Phaidrosz reménykedett. A harmadik-negyedik hét során a jelesek nyugtalanok lettek, és jelességük bizonyításául pompás munkákkal lepték meg, majd óra végeztével kérdésekkel ostromolták, amelyekkel a helyzetüket erősítették volna. A jók meg a jó közepesek hegyezni kezdték a fülüket, és gondosabban dolgoztak, hogy Phaidrosz képe kedvezőbb legyen felőlük. A rossz közepesek, az elégségesek és a majdani elégtelenek már a cirkusz kedvéért is rendesen kezdtek bejárni az órákra.
A következő évnegyedben tovább javult a helyzet. A jelesek már nem idegeskedtek, hanem olyan jóakaratúan vették ki részüket a munkából, ahogyan jegyekért versengő osztályokban nem szokás. Az idegesség inkább a jókat meg a közepeseket fogta el, és házi munkáikból úgy látszott, hosszú órákat töltenek vele. Még az elégségesek meg az elégtelenek várományosai is megemberelték magukat.
A félév utolsó heteiben, amikor egyébként tudni szokta már mindenki, mi lesz az osztályzata, ezért csak kókadozik, Phaidrosz olyan együttes munkát végzett az osztállyal, ami a többi tanár figyelmét sem kerülhette el. Ekkor már az elégségeseken meg az elégteleneken volt az idegesség sora.
Az osztályban támadt baráti légkört így magyarázta később két diákja Phaidrosznak: "Tárgyaltuk az órák között, hogyan játszható ki ez az új rendszer, de aztán oda jutottunk, hogy a legjobb lesz kivárni, amíg a tanár úr belebukik, mert amilyen feszült ember, úgyse bírja cérnával. És akkor épp a tanár úr lazított!"
A diákok azt is meghagyták neki, hogy az új rendszer nem rossz, mert az érdeklődés nagyobb a tárgy iránt, de azt is hangoztatták, hogy beleszokni bajos.
A félév végén kiadta nekik, hogy értékeljék a rendszert esszében. Akkor még nem tudhatta egyikük sem, milyen jegy kerül az indexébe, de a rendszert végül ötvennégy százalékuk nem helyeselte. Harminchét százalék állt mellette, kilenc nem mondott sem igent, sem nemet.
Az orrok összeszámlálása szerint tehát megbukott volna az új rendszer. A növendékek többsége bizony a legszívesebben osztályzattól osztályzatig tanult volna. Hanem mikor Phaidrosz a népszavazás végeredményét a magának titokban jegyzett osztályzatok szerint bontotta le - márpedig ezek nem különböztek a diákoknak sem a múlt évi, sem a félévi vizsgán szerzett jegyeitől -, másképp sült el a szavazás. A jelesek 2:1 arányban az osztályzás eltörlése mellett voltak, a jók és közepesek egyenlő arányban oszlottak meg, az elégségesek meg a leghátul kullogok egyhangúlag ellenezték.
Ez a meglepő eredmény régóta táplált gyanújában erősítette meg - hogy tudniillik a növendékek értelmesebbje, komolyabbja kívánja az osztályzatokat legkevésbé, vélhetően azért, mert a tantárgy érdekli őket jobban, viszont a leglustább vagy legbutább diákok kívánják a leginkább, nem egyébért alighanem, mert az osztályzatok lépcsőfokain valamennyire mégis megállhatnak.

DeWeese megmondta, hogy tarthatok délnek, erdőkön-havakon át, és úttal nem találkozók, mert utak csupán keletről és nyugatról kísérik a hegyvidéket. Azért úgy készítettem tervet, hogy ha a második nap végére nincs minden rendben, út közelében legyünk. S azon hamar visszajutunk. Chris nem tud erről a biztonsági intézkedésemről, mert a cserkészbecsülettel ellenkezőnek ítélné. Néhány hegyvidéki túra után tudom azonban, hogy az idő ernyeszti a cserkészbecsület érzését, és a gyors hazatakarodásnak meglehet a haszna. Veszélyes vidék. Egy félrelépés a millió közt bokaficammal járhat, és nem jó, ha akkor derül ki, mennyire reménytelenül messzi a civilizáció.
Ezt a völgyoldalt ilyen magasan fönn ritkán járhatják. Még egy óra kaptatás, és az ösvény elfogy alólunk.

Phaidrosz végül úgy látta, hogy az osztályzatoknak legalább a visszatartása hasznos, azonban tapasztalatának nem tulajdonított tudományos jelentőséget. A helyesen megrendezett kísérlet során minden tényezőt változatlanságban kell hagyni, a keresett egyet nem számítva - akkor látszik meg, hogyan alakítja az összes többi ezt az egyet. Az iskolában a diákok tudása, hajlandósága, valamint a tanári közelítés csupa változó, a változtató okok pedig részint kormányozhatatlanok, részint ki sem derülnek. Ráadásul maga a megfigyelő is az okok közé sorolható, ezért nem ítélheti meg a tulajdon hatását, csupán a hatás változtatása árán. Ezért hagyta is a tudományt, és cselekedett tovább a kedve szerint.
Az osztályzás kérdésétől a Minőség kutatásáig úgy jutott, hogy új rendszere felfedte az osztályzásnak még egy súlyos hibáját. Azt, hogy az osztályzatok leginkább a tehetetlen tanárt fedezik. Az ilyen tölthet együtt teljes félévet az osztályával, említésre méltó nyomot mégsem hagy senki emlékezetében - szétosztja, beszedi, osztályozza a semmitmondó tesztlapokat, és azt a látszatot kelti, mintha némelyek készültek volna, mások nem. Ha azonban osztályzatok nincsenek, az osztály naponta kénytelen elgondolkodni, mit tanult valójában. S az osztályzás rendszerében az ilyen kérdések, hogy Mit is tanulok? Mi a célja? A cél felé tartanak-e az előadások meg a leckék? veszedelmesekké lesznek, és élő szénként kerülnek vissza a tanár fejére.
Csakhogy mit akart Phaidrosz kisütni mindebből? Egyre jobban égette a kérdés öt is, amint az útján haladt. Ami kezdetben jónak látszott, az egyre veszített az értelméből. Ki akarta csikarni növendékeiből az alkotókedvet, hogy maguk dönthessék el, mi a jó írás, ne tőle várjanak aranyszabályokat. Az osztályzatok visszatartását az a szándéka vezérelte, hogy a növendékeket magukba tekintésre szorítja, mivel a helyes választ csakis magukban találhatják.
Szándéka teljesült is. Ha már tudják, mi a jó, mi a rossz, a következő félévre nincs miért beiratkozniuk. Azért ültek ott eddig, mert nem tudták. Megvilágosításuk volt az ő dolga. Az egyéni alkotókészség közös fejlesztése gyakorlatokon valójában nem vág egybe az egyetemi elképzeléssel.
Az osztályzatok visszatartása egyébként kafkai helyzetet teremtett akárhány növendék számára: tudták, hogy valaminek az elmulasztásáért büntetik őket, de azt nem tudatták velük, mit is kellett volna tenniük. Magukba tekintettek, nem láttak semmit, Phaidroszra tekintettek, megint nem láttak semmit, és ültek tanácstalanul. Ez a hiány válhatott olyan kínzóvá is, hogy az egyik leánynövendék idegei összeroppantak. Ebben a kínos hiányérzésben nem lehet ott ülni jegyek nélkül. Célt kell tűzni az osztály elé, valamilyet, hogy az űr kiteljen, márpedig Phaidrosz nem tűzött célt.
Nem volt mit. Nem tudta, mi felé törekedhetnének úgy, hogy vissza ne essenek a csócsáló iskolába. Miféleképpen írhatta volna fel a táblára az alkotó egyéniségek valahány titokzatos céljának közös képletét?
A következő félévben félretette új rendszereit, és visszatért az osztályzáshoz, mert helyes rendszerébe, mint zavartan megállapította, mégis valami hiba csúszott. Az osztályban jókedv, ötlet, eredetiség nem az ő tanácsai nyomán, hanem ellenükre támadt. Ő pedig megértette a leckét, és a távozás gondolatával foglalkozott. Nem volt kedve összerázódást tanítani kelletlen kölkeknek.
Úgy értesült, hogy az oregoni Reed Főiskola mind a végbizonyítványig visszatartotta az osztályzatokat, azért nyári szabadsága során ellátogatott hozzájuk. Az angol tanszéken azonban megtudta, hogy a tanszemélyzet véleménye megoszlik a reformot illetően, a diákság pedig éppen nem elégedett. A nyár második felében Phaidrosz levert tétlenségbe süppedt. Feleségével táboroztak akkoriban itt a hegyekben, s az asszony tudakolta, miért olyan hallgatag. Phaidrosz nem tudta megmondani. Mintha megállt volna benne valami. Várakozón. Arra a kristálymagra várhatott, amely majd szilárd szerkezetté rendezi gondolatait.

17

Chrisszel baj lesz. Egy darabig előttem járt, most meg letelepszik egy fa tövébe, rám sem néz, abból sejtem, hogy baj lesz.
Mellé ülök. A távolba mered, arca kipirul, látom rajta, hogy fáradt. Ülünk, és hallgatjuk a szél zúgását a fenyvesben.
Tudom, hogy végül felkerekedik megint, bár ő még nem tudja, és a félelmével sem mer szembenézni, hogy mi lesz, ha nem bír felkapaszkodni velem a hegy oldalában. Eszembe jut valami, amit Phaidrosz jegyzett fel egyik táborozásáról itt.
- Évekkel ezelőtt anyáddal errefelé táboroztunk az erdőhatáron - kezdek a történetnek. - Lapos tóparton vertünk sátrat.
Chris nem néz fel, de látom rajta, hogy hallgatja.
- Pirkadatkor görgő kövek zajára lettünk figyelmesek. A hegyoldalból jött a hang, gondoltuk, állatok. Csak hát az állatok jártukban nem mozgatnak köveket. Aztán egyszerre suhogást hallottam a láp felől, s mindjárt felpattant a szemem. Kikászálódtam a hálózsákból, előszedtem a revolveremet a kabátom zsebéből, s kúsztam be egy fa mögé.
Christ már nem foglalja el a gondja.
- Újból hallottam a suhogást. Megfordult a fejemben, hátha vasárnapi lovasok a városból, de ahhoz korai volt az idő. S akkor megint sutty! Majd hangos robogás. Ez nem lesz ló! Pedig közeledett egyre, míg egyszer csak a lápon keresztültörő pirkadatban ott állt életem legnagyobb jávorszarvasa! Ez az amerikai jávor szarvasfajta az öles két szarvával a szürke medvénél nem ártatlanabb állat itt a hegyek közt. Némelyek állítják, hogy a jávorszarvas a veszedelmesebb.
Chrisnek már csillog a szeme.
- Még egy robogó hang, arra felhúztam a revolver kakasát, bár tudtam, hogy az ilyen harmincnyolcas gyenge fegyver jávorszarvas ellen. S akkor láttam, hogy robogtában szinte mellettem törekedne el, meg se lát, anyád meg ott fekszik hálózsákjában! Az útjában éppen! Egyre óriásibb lett, ahogy robogott, nem volt húsz méterre már! Felegyenesedtem, és megcéloztam. Még egy futamodás, és megállt előttem vagy három méterre. Meglátott. A revolver irányzékát a két szeme közé szegeztem. Megtorpant. Nem mozdultunk, se ő, se én.
A hátizsákomban kotorászok, és sajtot szedek elő.
- És mi történt? - mered rám Chris.
- Várjál, kanyarítok egy kis sajtot.
Előszedem a vadászkésemet, s a sajtot óvatosan fogom a papírjában, hogy a kezem össze ne kenjem. Lekanyarítok egy szeletet, s odanyújtom Chrisnek.
Elfogadja, és kérdi megint: - Aztán mi történt?
Várok, amíg beleharap a sajtba. - Nézett rám az a jávorszarvas vagy öt másodpercig, aztán lenézett anyádra, aztán újból föl rám meg a nagy tömpe orrának szegeződő revolverre. Majd elmosolyodott, és odébbállt.
- Hm - mondja Chris csalódottan.
- Ha így megállítják őket, a leggyakrabban támadnak - magyarázom -, de a pirkadat oly szép volt, hogy ez azt gondolhatta, minek így kezdeni a napot. Azért mosolyodott el, gondolom.
- Tudnak a jávorszarvasok mosolyogni?
- Nem, de ez úgy húzta el a száját, mintha mosolygott volna.
Elteszem a sajtot, aztán még hozzáfűzöm a történethez: - Később a nap során hegyoldalról ereszkedtünk lefelé vándorkőről vándorkőre szökellve. Éppen kinéztem magamnak a következőt, hogy ugrok rá, mikor az ugrott meg, és eliramodott a fák közé. Az a jávorszarvas volt, nem más! Elege lehetett belőlünk aznapra.
Talpra segítem Christ. - Nagyon hajtottál - mondom. - Egyre meredekebb a hegyoldal, jó lesz lassítani. Ha gyorsan kapaszkodsz, kifogy belőled a szusz, és szédülni kezdesz, akkor pedig elmegy a kedved, és azt gondolod, úgyse jutsz föl. Azért most lassíts.
- Megmaradok mögötted - mondja.
- Helyes.
A patak mentéből felfelé tartunk, de vigyázok, hogy kapaszkodni ne kelljen nagyon. Hegyhágásnak a legkisebb erőfeszítéssel menjen neki az ember. Legjobb, ha a természeted szabja a léptedet. Ha elfog a türelmetlenség, szaporázd. Ha fogy a szusz, aprózd. Türelmetlenség és zihálás közt billeg itt az egyensúly. S mikor már nem jár az eszed előtted, nem lesz minden lépésed egy-egy célravezető eszköz, hanem egy-egy cél, nem is akármilyen. Ni, ennek a levélnek csipkés a széle! Ez a kő laza! Innen nem olyan jól látom a havat, pedig közelebb jutottam hozzá! Ilyesmiket észlelsz pillanatról pillanatra. Nem érdemes örökké a jövőbe tenni el a célt. Az élet a hegy oldalában burjánzik, nem a csúcsán.
Persze csúcsa nélkül nem érted a hegy oldalait sem. Azokat a csúcs határozza meg. Azért csendesen, haladósan… messzi még… nem kerget a tatár… talán egy kis képmutogatást az apró lépések közé oszthatunk mulatságul… A vízió többet ér a televíziónál… kár, hogy nem kapcsolnak át többen a saját csatornájukra. Azt hiszik, ott nem foghatnak semmi fontosat. Tévedés.
Emléktöredéknek jókora, amikor Phaidrosz az első osztályának adta ki leckéül: "Mi a gondolkodás és az írás minősége?" Az osztályban feszültté vált a légkör. Szinte mindenkit sikerült annyira felhúznia ezzel a kérdéssel, mint magát.
- Honnan tudjuk, mi a minőség? - rivalogtak. - A tanár úrtól várnánk, hogy megmondja!
Erre megmondta nekik, hogy maga sem tudja. Kíváncsi a válaszra ő is, s azért adta ki leckéül, hátha valaki talpraesett gondolattal áll elő.
Ekkor robbant a feszültség. Háborgó ordítozás töltötte meg a termet. A folyosóról benézett egy tanár, hogy lássa, mi történt.
- Semmi baj - szólt neki oda Phaidrosz. - Csupán valóságos kérdésbe botlottunk ez egyszer, s a megdöbbenést ki kell hevernünk. - Néhány növendéknek érdeklődés csillant a szemében, s a zaj elült.
Phaidrosz ekkor élt a lehetőséggel, hogy visszatérjen "Az Értelem Egyházának romlása" című eszmefuttatására. A romlás mértéke az is, mondta ki, hogy a diákok milyen indulattal fogadják, ha részüket ki kell venniük az igazság kereséséből. A helyben gyökerező egyetem mímeli csupán az igazság keresését. Mélyre ásni érte tilos.
Ő pedig, magyarázta, valójában tudni szeretné, mit gondolnak növendékei, nem azért, hogy jegyeket osszon nekik, hanem merő kíváncsiságból.
A növendékek tanácstalanul bámultak rá.
- Hajnalig rágtam a tollszárat! - méltatlankodott az egyik.
- Én már sírtam mérgemben! - tódította az ablaknál ülő egyik leány.
- Miért nem tetszett megmondani, hogy ilyen nehéz lesz! - duzzogott a harmadik.
- Hogy mondhattam volna - válaszolta nekik Phaidrosz -, amikor nem tudhattam, mindenkinek akkora leckét adok-e föl, mint magamnak?
Az első csodálkozó szemében mintha értelem fénye gyúlt volna. Ez, úgy látszik, nem szadizni akar bennünket! Ez maga is tudni szeretné! Fura főszer!
Aztán valamelyik megkérdezte: - Hát a tanár úr mit sütött ki?
- Semmi bizonyosat.
- Mégis mit gondol?
Phaidrosz hallgatott egy verset. - Azt gondolom, hogy minőség létezik igenis, csak amint meghatároznánk, kámforrá válik. Nem lehet megfogni.
Helyeslő mormogás támadt.
- Magam sem tudom, miért. A dolgozatokból reméltem éppen a jelenség magyarázatát. Többet nem tudok.
Erre a szavára teljes lett a csönd.
Többi osztályában nagyjából hasonlóan zajlott az óra aznap, csupán több jóakaratú diák próbált előállni meghatározással, amiből Phaidrosz arra következtetett, hogy a menzán megtárgyalták a dolgot első osztályával.
Néhány nappal később ő állt elébük egy meghatározással, s azt fölírta a táblára is, majd lemásoltatta, mindenkinek örök emlékezetére: "A minőség gondolatnak és írásnak olyan jellemzője, amelyet nem gondolkodás útján ismerünk fel. Meghatározására nincs mód, mert a meghatározások a gondolkodás merev formai rendszerének termékei."
Hogy meghatározása valójában tiltakozás volt a meghatározás ellen, az senkinek nem szúrt szemet. A növendékek nem nőttek fel a gondolkodás fegyelmében, ezért nem érhették fel ésszel, hogy Phaidrosz állítása formailag eszeveszett. Ha valamit meghatározni nem tudunk, nem bizonyíthatjuk létezését se. De nemhogy meg nem határozhatjuk, még körül sem írhatjuk. A meghatározás lehetetlensége formai értelemben merő butaság. Ha azt mondom: "A minőséget meghatározni lehetetlen" - akár azt mondanám: "Hülye vagyok hozzája, sajnos."
A diákok szerencsére nem ezen a nyomon indultak el, mert keresztkérdéseikre ilyen vallomással felelni sok lett volna mégiscsak.
Phaidrosz azonban még ezt is hozzábiggyesztette a táblára írt meghatározáshoz: "De ha meghatározni nem is tudjuk, annyit legalább tudunk, mi az."
- Nem tudjuk! - lázongott az osztály.
- Már hogyne tudnánk.
- Nem tudjuk!
- De mennyire, hogy tudjuk! - állt a sarkára Phaidrosz, és kézzelfogható bizonyítékkal szolgált nyomban.
Két dolgozatot húzott elő a beadott leckék közül. Az első érdekes elképzelésekkel megtűzdelt szósaláta volt, kihámozni alig lehetett belőle valamit. A második a szeget a fején találta, annyira, hogy írója maga csodálkozott a legjobban, mit nem sikerített. Phaidrosz felolvasta mind a kettőt, aztán kézemeléssel megszavaztatta az osztályt, hányan ítélik jobbnak az első dolgozatot. Két kéz emelkedett meg.
Majd a második dolgozatra nézve rendelt el szavazást. Huszonnyolc kéz emelkedett a magasba.
- Látni való - összegezte a szavazást Phaidrosz -, hogy a döntő többség véleménye ugyanaz, mint az enyém, tehát a minőség dolgában egyetértünk, azaz tudjuk, mi fán terem.
Nagy csend támadt. Phaidrosz sokáig nem is törte meg.
Közben tudta jól, hogy pedagógiából elégtelenre vizsgázik. Ez nem tanítás, ez idomítás. Rögeszmét állított elébük, meghatározhatatlanként határozta meg, a diákok nyakába varrta, hiába tiltakoztak, és ahogyan rávezette őket vélt igazára, az logikailag éppoly kétséges, mint rögeszméjének bizonyítása. S ráadásul megúszta szárazon, mert tanítványaitól nem telik következetes cáfolat, de hiába. Tovább kellett rögtönöznie.
Hogy a Minőségről való közös tudomást jobban meggyökereztesse, az órákon rendszeresen felolvasott négy dolgozatot, és az osztály minden tagja egy-egy cédulán rangsorolta őket. A rangsorolást persze megtette maga is. Végül összegyűjtötte a cédulákat, az eredményeket a táblán összeszámolta, és átlagot vont az osztály véleményéből. Akkor tudatta velük a maga értékelését, amely az osztályétól soha nem ütött el, sőt gyakran egybevágott az átlaggal. Véleménykülönbség legfeljebb ott támadt, ahol két dolgozat minősége nem állt messze egymástól.
Az osztályokat először izgatta ez az új gyakorlat, idő múltával azonban ráuntak. Hogy ő mit ért minőségen, az nyilvánvaló lett. Ennyit tudtak ők is, azért a kérdés most már az lett volna: "Hogyan érjük el?"
A nyomtatott fogalmazási mintapéldák végre megtalálták szerepüket. A magyarázatukban kifejtett elvek ellen már nem dacoltak. Szentnek sem tekintették, csupán fogásoknak, amelyeket a minőség eléréséhez lehet alkalmazni éppenséggel. Phaidrosz órái eddig a szokványos retorikai tanmenethez képest eretnekségnek tetszettek, s most, íme, a legjobb bevezetésnek bizonyultak hozzá.
A Minőségnek most egy-egy nézletét szemelte ki - az egységet, az élénkséget, a tárgyhoz értést, a szabatosságot, az érzékenységet, a világosságot, a helyes nyomatékot, a sodrást, a feszültséget, az arányt, a találó szóválasztást s tovább így - s ezeket éppoly gyengén határozta meg, mint a Minőséget magát, éppen csak szemléltette mindeniket bőségesen a bemutatott szokásos négy dolgozaton. Megtanította, hogyan érvényesíthető az írás egységének nevezett minőségi nézlet helyes körvonalazással, a tárgyhoz értés hogyan tehető nyilvánvalóbbá a dolgozatba vágó művek lábjegyzetelésével. Vázlat és lábjegyzet az elsőévesek retorikai tananyagának szerves részei voltak mindig, most azonban, hogy a Minőséget célozta meg velük, több figyelmet keltett. Ha egy növendék kusza vázlatot és semmitmondó jegyzetanyagot adott be, szemléltette rajta, hogy hopp-kénytelen-nemörömest-keserű-muszájból kutyulta össze, és bár a kényszernek megfelelt, a Minőségnek nem, ezért értéktelen.
Arra a levegőben lógó kérdésre, hogy a Minőséget miképpen érjék el, ha a fejét összetörte, se felelhetett másképp: "Semmit nem számít, hogyan jutni odáig! Csak jó legyen." S ha egy okvetetlenkedő még megkérdezte volna: "De hát hogy a jó?" - azon kapta volna magát, hogy nyitott kaput dönget. Mert egy másik rögtön leinti: "Hiszen már megértetted!" És hiába ülne farhámba, hogy nem, ő nem, lehurrognák: "Hiszen rábizonyította! Megszavaztuk!" A legkelletlenebb növendéket is rászorította az osztály a Minőség kiválasztására. S ezzel már kezdett beletanulni az írás mesterségébe.
Phaidroszt mindeddig arra kényszerítette a tanmenet, hogy vele haladjon, bár jól tudta, hogy olyan formákba szorítja be a növendékeket közben, amelyek a találékonyságukat bénítják. Másrészt az olyan növendékeket, akik alkalmazkodtak, vagy azért kellett volna elmarasztalnia, mert fantáziátlanul dolgoztak, vagy azért, mert munkájuk legszemélyesebb ítéletüket tükrözte.
Nos, ennek a világnak vége lett. S azzal vetett véget neki, hogy visszájára fordította azt a sarkalatos szabályt, amely szerint meghatározandó először, mit tanítunk. Phaidrosz nem hangoztatott elveket, nem mutatta az egyetlen üdvözítő utat - irányt mégis jelzett, s hogy arra elindulni lehet, azt nem vitatta senki. A visszatartott osztályzatokkal támadt űrt egyszeriben kitöltötte a Minőség keresésének határozott célja, s a kép összeállt. Diákjai betértek hozzá az irodájába, és csodálkozva mesélték: "Azelőtt utáltam az angolt. Most több időt töltök vele, mint a más tárgyakkal." Nem is egy vagy kettő nyilatkozott így. A Minőség elképzelése működni kezdett. Kinek-kinek tulajdon táblájára került fel személyes, titokzatos célja.
Nézem Christ, hogyan boldogul. Arca fáradtságról árulkodik.
- Hogy vagy? - vetem oda.
- Megvagyok - válaszolja dacosan.
- Akárhol letáborozhatunk - mondom.
Gyilkos pillantást vet rám, azért elejtem az ajánlatot. Hamarosan látom, hogy megindul mögöttem följebb az oldalnak, és nagy igyekezettel elébem vág. Kaptatunk tovább.

A Minőség elképzelésével Phaidrosz sem jutott tovább, mert szándékosan nem tekintett túl az osztályaival végzett kisérlet keretein. Mintha Cromwell szava szerint járt volna el. "Senki annál magasabbra nem jut, mint aki nem tudja, hová igyekszik" - mondta. És Phaidrosz nem tudta, hova lesz a séta, csak annyit tudott, hogy jut feljebb s feljebb.
Persze a kíváncsisága sem hagyta el, kivált nem, amikor már világosan látta, hogy nem az értelem útján halad. Értelmetlen módszer hogyan válhat be, mikor az értelmes módszerek mind csődöt mondanak? Az a gyanúja támadt s erősödött egyre, hogy nem holmi apró fogásra akadt. Ez még messzire vihet, gondolta el, bár nem látta, milyen messzi.
Itt kezdődött el az említett kristályosodás. Mások nem értették, mit izgatja annyira a Minőség, mert csak a jelszót hallották, és a retorika tanmenetét ismerték. Nem tudhatták, mit kínlódott Phaidrosz a lét bölcseleti kérdéseivel, míg hátat nem fordított a kísérleti tudományok után a bölcseletnek is.
Ha más kérdi, "Mi is a Minőség?", szinte a kérdés is más lett volna. De mivel Phaidrosz kérdezte, s a múltja visszhangozta, mindenfelé szétáradt belőle a kérdés, nem a dolgok hierarchiája szerint rendeződött. S a tengelyben, mint a hullámverő maga, a Minőség állt. S amint gondolathullámai eláradtak, abban bízhatott, hogy majd jóval odébb parton törik meg mindenikrendszeres gondolkodás szárazföldjén, ahová őt is köti értelmének egysége. Ezekre a partokra azonban soha el nem jutott. Kétséges az is, vajon megpillantotta-e. Amit Phaidrosz érzékelt, az a felcsapódó hullámok hirtelen kristályosodása volt. E kristályosodás nyomán követném most a Minőség keresésében megtett útjának második szakaszát.

Fönn, messzi előttem, Chris minden mozdulata fáradt vesződésnek tetszik. Botladozik, ágak akasztják meg, nemhogy félrehajtogatná.
Rosszkedvűen figyelem. Jórészt az a KIE-tábor lehet a hibás, két hetet töltött ott, mielőtt elindultunk. Elbeszéléséből tudom, hogy a táborozást erőmutatványnak szánták. Férfias izomfeszítésnek. Azzal kezdték, hogy a kis korcsoportosoknak elmagyarázták, milyen szégyenletes dolog eredendő bűnben élni! Aztán megmutatták, hogyan törhetnek ki belőle úszással, bogkötéssel meg mit tudom én mikkel, már elfelejtettem.
Elhiszem, hogy a táborozó gyerekek sokkal lelkesebbek és tettre készebbek, ha nyers erejű patkótördelőknek látják magukat, azonban efféle eszményt megközelíteni pusztító valami. Az öntömjénezésnek rossz a vége. Most látjuk a kárát éppen. Ha azzal rontasz neki a hegyoldalnak, hogy megmutasd, milyen pompás izompacsirta vagy, szinte bizonyos, hogy nem jutsz fel a csúcsig. S a győzelmedben sok örömed nem leled akkor sem, ha feljutsz. Újabb s újabb számokkal kell bővítened a mutatványodat, hogy felfújt valódat igazold, és félelem kísér, hátha valaki megszúr gombostűvel. Ilyen igyekezet célravezető nem lehet.
Phaidrosz levelet eresztett meg Indiából haza, amikor neki vágott a zarándokcsapattal a szent Kailasz-hegységének, ahol a Gangesz ered, Síva isten honának, fenn a Himalájában. Nem érkezett fel velük a célhoz. Harmadnapra elcsigázottan maradt el tőlük. Azt hitte, testi ereje elegendő a zarándoklathoz. Volt a zarándoklattal szellemi célja is, de az nem bizonyult elegendőnek.
Nem hitte, hogy gőg dolgozik benne, amikor úgy tervezte, hogy magának gyűjt majd tapasztalatot, magát ismeri meg jobban. Vagyis a maga céljaira akarta fordítani a hegyet s a zarándoklatot. Egységnek tekintette magát, nem vonta bele sem a hegyet, sem a zarándoklatot, ilyenformán hiányzott hozzá a lelki készsége. Később gondolta meg, hogy azokat a zarándokokat, akik feljutottak, talán annyira áthatotta a hegy szentsége, hogy töredelem volt minden léptük, és a fáradságot sokkal jobban tűrték nála, aki pedig jobb erőnléttel dicsekedhetett.
Sokan nem tennének különbséget önző - és önzetlen hegymászás között. Mindkét fajta kapaszkodik kézzel-lábbal. Zihál mind a kettő. S mégis! Az önző olyan, akár a rosszul járó óra. Vagy egy pillanattal előbb vagy egy pillanattal később veti meg a lábát, és a lombokon áttörő napfény legszebb pillanatát szalasztja el. Kaptat tovább, amikor már a lábát a szél kuszálja, és alkalmatlan időközökben pihen meg. Mereszti a szemét az ösvénynek, mit lát feljebb, holott egy perccel előbb már látta jól. Az emelkedőhöz képest vagy gyorsan halad, vagy lassan, s ha szóba elegyedik valakivel, másról beszél. Itt van, de nincs jelen. Esze nem éri be a jelennel, már feljebb járna az ösvényen, de amire ő feljut, az sem lesz elég jó, mert az is "itt" van. Amit keresne, láthatja körös-körül, de őt az elvágyódás hajtja, és testi-lelki erőfeszítés minden lépése, mivel a célja mindig a messziségben lebeg.
Christ is ilyesmi gyötri.

18

A bölcseletnek egy teljes ága foglalkozik a Minőség meghatározásával. A neve esztétika. Kérdése, hogy a szépség mi, még az ókorban támadt. Phaidrosz azonban már filozopter korában irtózott a bölcseletnek ettől az ágától. Szinte szántszándékkal bukott meg egy félévéből, és a félév során írt dolgozataiban pimaszul kötözködött tanárával és tananyagával. Nem győzte eleget ócsárolni az esztétikát.
Nem is egy esztéta korbácsolta fel az indulatait, hanem valamennyi. Nem is a vélemények különbsége bőszítette, hanem az, hogy a Minőség bármiféle véleménynek alárendelhető. A gondolat igába hajtotta és eladta a Minőséget. Azt hiszem, leginkább ezen bőszült fel.
Egyik dolgozatában ezt írta: "Az esztéták azt képzelik, tárgyuk méntacukor, s elcuppoghatnak, elnyálazhatnak, elnyeldekelhetnek rajta. Megjegyzéseik olyanok, hogy a gálám kifordul. Nem fér a fejükbe, hogy sok évszázados dögön rágódnak."
Most pedig, amikor kristályosodása kezdődött, megértette, hogy ha a Minőséget meghatározatlan hagyja, az esztétika teljes bölcseleti ága elhal, leszárad. A meghatározatlan Minőség kiszorítja az elemző gondolkodás folyamából, de nem rendelhető alá az ésszerűség törvényeinek sem. Az esztéták befoghatják a szájukat. Meghatározásaik hasznavehetetlenek.
Ez a gondolat felvillanyozta. Mintha a rák ellenszerére bukkant volna. Nem kell többet magyarázkodni, mi is hát a művészet. Kifüstölhetők azok a kritikai iskolák, amelyekben ragyogó szakértők értelmi közelítéssel szőrözik a művészeket. Álomnál szebb, hogy ennek vége.
Eleinte nemigen láthatta senki, hova igyekszik Phaidrosz. Csak a gondolkodó főt láthatták, aki az oktatáshoz szükséges elemző ész minden cafrangjával felsallangozva végzi a dolgát. Nem látták, hogy haladásának iránya merőben szokatlan. Nem járta már az elemző ész útját, hanem éppen eltorlaszolta. A következetességet maga ellen fordította egy észellenes, meg nem határozott egység védelmében, amely a Minőség nevet viseli.
"(1) Aki csak angol fogalmazást tanít - írta -, tudja mind, mi a Minőség. (Aki pedig tanítja, de nem tudja, az jól teszi, ha nagyokat hallgat, mert a beszéddel csupán hozzá nem értését bizonyítja.) (2) Aki az angol fogalmazás tanítói közül úgy véli, hogy a Minőséget tanítása előtt kell meghatároznia, sok szerencsét, határozza meg bátran. (3) Aki viszont úgy érzi, hogy Minőség létezik, s bár nem meghatározható, tanítani tanítandó, az hasznosíthatja az itt kifejtendő módszert." Azzal nekilátott, és ismertetett néhány összehasonlító gyakorlatot tantermi munkájából.
Mégis az a gyanúm, remélte egyre, hogy valaki majd csak elébe áll a Minőség meghatározásával. Reménye hiúnak bizonyult.
Csakhogy zárójelbe foglalt állítása arról a tanárról, aki nem tudja, mi a Minőség, megrökönyödést okozott a tanszéken. Tanársegéd volt elvégre, nem oszthatott tanácsot docenseknek.
Mégis tiszteletben tartották azt a jogát, hogy véleményét meglobogtassa, sőt idősebb kollégái támogatták is az Értelem Egyházának szellemében. Az egyetemi szabadság ellenzői viszont tévednek, ha azt képzelik, hogy az Értelem Egyházának szelleme megengedi, hogy egy tanár minden felelősség nélkül mondhatja a magáét. Ez a szellem éppen azt parancsolja, hogy a tanárnak ÉszIsten ítélőszéke előtt meg kell állnia, ha nem is a politikai hatalomé előtt. Hogy Phaidrosz csipkelődött, attól még mondhatott éppen igazat is, megrovást nem érdemelt érte. Lesújtottak volna rá mégis teljes szigorukkal azért, mert kijelentette, hogy módszere mellőzi az Értelmet. Mert amit mondott, azt értelemmel kellett volna igazolnia.
Azám, csakhogy a meghatározás elutasítása hogyan igazolható értelemmel? Éppen a meghatározások talpkövei az okvetésnek. Egy darabig elháríthatok talán a támadások dialektikus fondorlatokkal és oldal vágásokkal, de előbb-utóbb legyenek kéznél nyomósabb érvek is. Amíg ezeket kereste, Phaidrosz gondolataiban tovább zajlott a kristályosodás, kiforrt az angoltanítás hagyományos keretei közül, és átömlött a bölcselet birodalmába.
Chris megfordul, és elkínzott pillantást vet rám. Nem sokáig bírja már. Láttam jelét elindulásunk előtt is. Amikor DeWeese a füle hallatára elmondta az egyik szomszédnak, mennyire otthon vagyok a hegyek közt, Chris csodálatában sütkérezhettem egy darabig. Nőttem a szemében. Ha ez a csodálat hajtja, hamarosan leromlik egy fa tövében, aztán üthetünk tábort.
Hoppá! Már meg is történt. Lehuppant, és nem kel föl. Jól tervezett esés volt, nem bízta a véletlenre. Sértődötten bámul rám, várja a szemrehányást. Pedig abból nem eszik. Letelepszek mellé, és látom rajta, hogy a legszívesebben bedobná a törülközőt.
- Az a baj - mondom neki -, hogy itt nem állapodhatunk meg. Vagy megyünk tovább még egy darabon, vagy visszafordulunk. Válassz.
- Nekem nyolc - feleli. - Én nem akarok…
- Mit nem akarsz?
- Nekem nyolc - hangoztatja paprikásán.
- Ha neked nyolc - fogom a szaván -, akkor mehetünk tovább.
- Nekem nem tetszik ez a kódorgás - mondja ki. - Nincsen benne semmi pláne. Azt vártam, hogy érdekesebb lesz.
A méreg mégiscsak elfut. - Meglehet, hogy pláne nincs benne elég - vágok vissza -, de azért ilyet mondani pofátlanság.
Ijedelmet látok a szemében, amint feltápászkodik.
Kaptatunk tovább. Az ég elborult a völgy túlsó fala fölött, és a szél vészjóslóan fütyörész körülöttünk a fenyvesben.
A hűvösség legalább sietteti a kapaszkodást.

Ott hagytam el, hogy a meghatározás elutasítása árasztotta ki Phaidrosz gondolatait a tanításon túlra. Legalább erre a kérdésre értelmesen kellett felelnie: "Ha a Minőség nem meghatározható, honnan veszed, hogy létezik?"
Feleletéhez a realistának nevezett régi bölcseleti iskola okvetését hívta segítségül. "Egy dolog akkor létezik - írta -, ha nélküle a világ nem forog a rendje szerint. Ha bizonyíthatjuk, hogy a világ Minőség nélkül megváltozik, szemléltettük a Minőség létezését, akár telik tőlünk meghatározás, akár nem." Azzal nekilátott, és kivonta a Minőséget az ismert világból.
A kivonás első áldozatai, állapította meg, a képzőművészetek. Eltűnnek egy csapásra, ha jót s rosszat meg nem különböztetünk bennük. Semmi haszna képet lógatni, ha a puszta fal látványánál nem különb. De a szimfóniákat is megsüthetjük, ha a tű karcolása a lemezen vagy a gép zümmögése éppoly kellemes a fülünknek.
Eltakarodhat a költészet is, hiszen értelme gyér, akár a gyakorlati haszna. Érdekesebb, hogy a Minőség kivonása elsöpörné a vígjátékot is. Meg nem értené senki, hiszen tréfa és sületlenség közt a Minőség a csősz.
Ezek után a sportot is száműznie kellett a világból. Labdarúgás, baseball meg a többi játék mind halálraítélt, ha eredményei merő statisztikák, akár a kavicsok számlálása a kotró munkája nyomán. Ki szurkolna aztán? S ki játszana?
Majd a piacról vonta ki a Minőséget, és megjósolta, miféle változásokat várhatunk. Mivel közömbösekké válunk az ízek iránt, a vegyesboltok elég, ha rizst, kukoricalisztet, szójababot és legfeljebb búzalisztet tartanak - húsból a harmadosztályú is megteszi, tej annyi elég lesz, amennyi az elválasztandó csecsemőknek kell. Csupán vitaminokat és ásványi sókat kell szednünk a táplálkozás hiányainak pótlására. Szeszes ital, tea, kávé, dohány fölösleges. A tömegközlekedés fölvirágozhat. Lábbelinek jó lesz a kincstári bakancs.
Munka nélkül maradnának sokan, de csak addig, míg a minőség nélküli termelést meg nem szervezik. Változna ezzel az alkalmazott tudomány és a technológia is gyökeresen, viszont az elméleti tudományok, a matematika, a filozófia, annak is leginkább logikai ága megmaradna változatlannak.
Phaidrosz kivált ezen a tételen mulatott jót. A tisztán szellemi foglalkozások sínylenék meg a legkevésbé a Minőség hiányát? A legteljesebb változatlanságban a tiszta ész maradna meg? Furi! Ugyan miért?
Erre nem volt válasza, de annyit megértett, hogy a Minőség kivonása elképesztő változásokat okozna a világban. Meglenne ugyan nélküle, de az élet oly unalmassá válna, hogy fölvetődne a kérdés, élni egyáltalán érdemes-e? Hiszen az érdemes minőségi kérdés! Az életnek tehát Minőség nélkül se értéke, se célja!
Mikor már visszatekinthetett, milyen messziségbe ragadta el ez a gondolat, elégedetten állapította meg, hogy állítását bizonyította. Mivel a világ Minőség nélkül nem forog a szokása szerint, Minőség létezik, meghatározottan vagy meghatározatlanul. Mikor már megfestette a Minőség Nélküli Világ képét, olyan társadalmi rendszerek is az eszébe ötlöttek, amelyeket csak olvasmányaiból ismert. Az ősi Spárta. A kommunista Oroszország és csatlósai. A kommunista Kína. Aldous Huxley Szép új világ-a és George Orwell 1984-e. Személyes emlékeiből pedig olyan alakok léptek elő, akik lelkes hívei lettek volna a Minőség Nélküli Világnak. Köztük, akik a dohányzásról próbálták volna leszoktatni. Azt firtatták, miféle értelmes érvekkel védheti a dohányzást, és amikor Phaidrosz ilyenekkel nem szolgálhatott, diadalmasan tekintettek rá, mintha csatát vesztett volna. Ezeket érvek, tervek és megoldások boldogították. Ráadásul a maga fajtáját kellett bennük látnia. Azt a fajtát, akiket most kikezd. Sokáig töprengett, mi lehetne a gyűjtőnevük, hátha újabb fogódzót találna a Minőség Nélküli Világban.
Az intelligencia körében kellett kereskednie, de nemcsak ott. Szemléleti kérdés, hogy az értelem törvényeit belevetítjük-e a világba, és hisszük-e, hogy az ember e törvények megismerése és alkalmazása útján fejlődhetik. Mintha ez a hit tartana össze mindent. Még egyszer jól megnézte Minőség Nélküli Világának képét, gyűjtött hozzá még részleteket, nézte tovább, töprengett, és egyszerre nyelvére tévedt a nevük.
Kislelkűek. Erről van szó. A kislelkűség gyűjtőfogalomnak is jó. Megmarad a Minőség kivonása után is.
Hajdani művész barátai jutottak eszébe, akikkel egyszer beutazta az Egyesült Államokat. Négerek voltak, s annak a Minőségnek hiányát fájlalták éppen, amely most őt foglalkoztatja. Kislelkűség. Ez volt a szavuk rá. Évekkel később a tömeghírközlés is felkapta a szót, fehérbe öltöztette, és ráakasztotta mindarra a szellemi fejleményre, amit a bögye bevenni nem bírt. A fekete művészekkel sokat gyilkolták egymást, mert számukra a kislelkűség legbeszédesebb példája éppen ő volt, Phaidrosz. Hiába igyekezett őket szabatosságra szorítani, hogy megértse őket. Most pedig, hogy a Minőség kérdése megkörnyékezte, ő sem szabatos, bár világosabban látja, mint annyi jól körülhatárolt fogalmat.
Minőség! Szóval ez fájt őnekik is! "Apa, tapintsd le - hangoztatták -, és hagyd a francba a keresztkérdéseidet! Amit rögzítesz, azt nem érted." Lehet, hogy Minőség és Lélek ugyanegy?
A kristályok forrtak. Két világot látott egyszerre. Az agyongondolkodottság, a kislelkűség feléről megfigyelte, hogy a Minőség törésvonal. Különbet elemző elme nem is találhat. Kapjuk a szikét, kocogtassuk meg a hegyével a Minőséget, s a világ kétfelé válik - tapintókra és rendszerezőkre, klasszikusokra és romantikusokra, technológusokra és humanistákra. Szép hasadás. Tiszta munka. Maradékokkal nem kell babrálni. Nemhogy ügyes metszés, huszárvágás. A legjobb elemzők, ha törésvonalat sejtenek, kocogtatnak, aztán csak morzsalék marad a kezük nyomán. De íme, a Minőség törésvonala alig rajzolódik ki, logikaellenes porcsíknak tetszik először az ésszerű mindenségben, de amikor megkocogtatod, olyan tisztán válik szét a világ, ahogyan még soha. Phaidrosz nem bánta volna, ha Kantnak megmutathatja, mire bukkant. Kantnak, a nagy gyémántmetszőnek. Annak tetszene. Hogy először meghatározatlanul kell a Minőséget tartani. Ez a metszés titka.
Phaidrosznak nyilván rémlett, hogy az ész öngyilkosságát követi el, mikor ezeket írta: "A kislelkűségre legjellemzőbb, hogy Minőséget nem lát, amíg meg nem határozta, vagyis amíg szavak aprópénzére nem váltotta… Bizonyítottuk, hogy a Minőség létezik meghatározatlanul is. Kísérleti úton szemléltethető a tanteremben, következtetés útján pedig látni való, milyen a világ nélküle. Amit még elemeznünk kell, az nem a Minőség, hanem a kislelkűségnek nevezett lelkiállapot, mert a Minőség tapintását akadályozza."
Így próbált fordítani a kockán. Hogy a műtőasztalra nem a Minőséget fektette, hanem az elemzést. A Minőség makkegészséges. Inkább az elemzésnek lehet hályog a szemén.

Hátrapillantok, és látom, hogy Chris messzi elmaradt. - Igyekezz! - kiáltok rá. Nem válaszol.
- Hallod? - kiáltok újból.
Látom, beledől a fűbe. Otthagyom a zsákomat, és visszamegyek érte. Olyan meredek, hogy oldalazva rakom a lábamat. Mire odaérek, Chris sír.
- Megrántottam a bokámat - hüppögi, és nem néz rám.
Amikor az önző hegymászónak óvnia kell hősi arcélét, óvja egy kis hazugság árán is. Látni utálatos, mennyire óvná, és restelkedek, hogy idáig hagytam fajulni a dolgot. Könnyei mintha elmosnák az én akaratomat is, levertsége rám ragad. Leülök mellé, emésztem magamat, aztán a helyzet szépítése nélkül odaszólok neki: - Majd viszem a zsákokat váltva. Ha most fölcipelem oda, ahová az enyémet letettem, te meg feljössz, és vigyázol a csomagodra, amíg majd az enyémmel odébbállok.
Aztán viszem föl a tiédet tovább. Közben lesz időd pihenni. Lassabban haladunk legfeljebb.
Korán tettem az ajánlatot. A hangomból nem szűrhettem ki a sértettséget, és Chris is elrestelkedik. Fortyog még a méreg benne, de nem szól, nehogy tovább kelljen vinnie a zsákját. Csak fintorog, és néz maga elé, amíg megindulok fölfelé. Bosszúságom szűnik, amikor meggondolom, hogy nem munkatöbblet ez valójában. Igaz, a csúcsra több vesződséggel jutok fel, de az csak a névleges cél. Az igazi, hogy szép pillanatokat érek meg, elég sűrűn, talán többet is cipekedés közben. Ahogy feljebb s feljebb jutunk, megbékélek.
Egy óra telik el az ingázással, majd patak forrásához jutok. Leküldöm Christ a csajkával vízért. Amikor meghozza, ezt a kérdést szegezi nekem: - Miért állunk meg itt? Gyerünk tovább!
- Azért álltam meg, mert patakkal soká nem találkozunk eztán, én pedig fáradt vagyok.
- Miért vagy fáradt?
Dühítene? Még sikerül neki.
- Azért vagyok fáradt, Chris, mert cipekedek. Ha olyan sietős, kapd a zsákod, és iramodj előre. Majd utolérlek.
Ijedelem villan a szemében ismét. - Nem bírom ezt az utat - mondja, és leül. A szája sírásra görbül. - Utálom! Bánom, hogy eljöttem! Mit keresünk itten? - S már sír, mint a záporeső.
- Utóbb még én is megbánom - mondom. - Ebédeljünk meg.
- Nekem nem kell semmi. Fáj a hasam.
- Ahogy parancsolod.
Odébb megy, leül, fűszálat tép, és a szája sarkába tűzi. Végül a két tenyerébe temeti az arcát. Elkészítem az ebédet magamnak, és szunditok egyet.
Mikor felébredek, még mindig sír. Így továbbmennünk sem érdemes, inkább meg kellene tárgyalnunk a helyzetet. De milyen helyzetet?
- Chris - szólítom.
Nem válaszol.
- Chris - szólok rá.
Nem válaszol, majd egy pillanat múltán harciasán odaveti: - Mija?
- Azt mondom, Chris, hogy nekem semmit nem kell bizonyítanod, értesz?
Rémület könyököl ki a képén. Elkapja rólam a tekintetét.
- Nem is értesz, igaz-e?
Chris nem néz vissza, és nem válaszol. Szél sóhajtozik a fenyők közt.
Nem tudom. Mi lehet a baja? A KIE-tábor önzése nem boríthatja ki ennyire. Egy kis sikertelenség, és rászakad a világfájdalom. Aztán már hiába, a sírás újra meg újra előveszi.
Visszadőlök a fűbe, és szunditok tovább. Talán éppen a szótlanság szegi a kedvünket? Pedig ha itt nem találok magyarázatra, odébb se találok. Igaz, mögöttünk sincs semmi biztató. Csellengünk. Ezért jöttünk. Mintha várnánk valamire.
Később hallom, bontogatja a tarisznyát. Odafordulok, és látom, hogy mordul méreget. - Hol a sajt? - követeli.
Nem ugrok. - Keresd meg - mondom. - Nem tálalok még egyszer.
Némi kotorászás után kenősajtot és kekszet szed elő. Odaadom neki a vadászkésemet, hogy azzal kenje. - Az az ötletem támadt - vetem oda neki -, hogy a nehéz holmit az én zsákomba rakom, a tiedbe meg a könnyűt. Akkor nem kell kétszer járnom.
Ebben megegyezünk, és Chris kedve lassan felderül. Mintha valami megoldódott volna.
A zsákom húsz-huszonkét kiló lehet. Némi imbolygás után az egyensúlyom is, a lélegzésem is megállapodik. Egy lépés, egy lélegzet.
Meredekhez érkezünk. Mostantól két lélegzet egy lépes Még partosabbra válik, onnan már négy lélegzet. Nagy léptekkel kapaszkodók fölfelé, lábam gyökereket keres, kezem ágakat. Szamárságot teszek. Jobban elgondolhattam volna az utat. A nyársuharc jó szolgálatot tesz, Chris is összebarátkozik a magáéval. A zsák húzza a vállunkat, a bot segít, hogy föl ne bukjunk. Lábmegvetés, bot utána, akkor lódulok, fönn vagyok, három szusszanás, föl a másik lábam is, botot utána, lódulj…

Nemigen lelik már képmutogatás tőlem ma. A fejem ilyenkor délután sosem tiszta… Talán még egy összefoglalás, aztán hagyjuk mára…
Ilyen rég lett volna, amikor fölkerekedtünk? Akkor magyaráztam, hogy John és Sylvia mintha a technológiába ágyazott gyilkos hatalom elől menekülne, s hogy nem is ők ketten csak. Magyaráztam, hogy akadnak olyanok is, akik hiába élnek benne a technológiában, mégis menekülnének előle. Ennek a bajnak az oka, hogy valami "belevaló" nézőszöget kerestek maguknak a technológia szemléletéhez, engem viszont a benne foglalt formák érdekelnek. John nézőszögét romantikusnak neveztem, a magamét klasszikusnak. John nézőszöge a hatvanas évek szavával élve "belevaló", az enyém "kislelkű". Majd megvizsgáltuk, mitől működik a kislelkűség. Sorra vettük építőköveit, az adatokat, a felosztásokat, a hierarchiákat, meghánytuk-vetettük az okságot, az elemző módszert, és a példálózás során szóba került a marék homok mint tudatunk világa, amelyet eszméletünk világának végtelenjéből emeltünk ki. Úgy magyaráztam, hogy ezen a marék homokon kezdjük az osztályozást, és a klasszikus, azaz kislelkű osztályozásnak a homokszemcsék közös vagy különböző tulajdonságai teszik az alapját.
Ha a hasonlatot Phaidrosz minőséget meg nem határozó módszerére alkalmazzuk, úgy tetszik, mintha a klasszikus értelem homokszitájából próbált volna kitörni és megtalálni a közöset a klasszikus meg a romantikus világszemléletben. A Minőségben, a belevaló és kislelkű közti törésvonalon találta meg, amit keresett. Ezzel a megkülönböztetéssel élt mind a két világ. Mindkét térfélen értették, miről van szó. A romantikusok legfeljebb úgy nyilatkoztak, hogy ők nem szedik ízekre a világot, csupán csodálják, a klasszikusok pedig az építőelemeket keresik benne egyéb elképzeléseikhez. Most pedig, hogy a meghatározás útját eltorlaszolta, klasszikus elméjének a romantikusok módján kellett a Minőségre tekintenie, gondolati szerkezetek segédvonalai nélkül.
Én tulajdonítok ennek a klasszikus-romantikus hasadásnak ekkora jelentőséget csak. Phaidrosz nem így volt vele. Ő nem kereste a két szemlélet összebékítését, ő a kísértetét űzte. S ez az üldözés vitte mind közelebb a Minőség értelmezéséhez. Én viszont már ehhez a célhoz nem igyekszek közelebb nyomulni. Azt a területet művelném tovább, amit ő fedezett fel, hátha teremne is valami.
Úgy vélem, a világot belevalókra és kislelkűekre, klasszikusokra és romantikusokra, technológiaira és humanistára osztó elképzelésnek lehet a szerepe az is, hogy ismét egyesítse a világot. A Minőség megértése sem a Rendszer felmagasztalását, sem a vereségét nem szolgálja, és a menekülésnek sem eszköze. A Minőség helyes értelmezése megfogja a Rendszert, megszelídíti, a személyiség igájába hajtja, hogy szabadsága legyen belső céljainak megvalósításához.
Jó fenn járunk már a patakvölgy oldalában, és átlátunk a túlsó felére is, meg le, ahonnan jöttünk. Odaát is éppilyen meredek, sötét, zöldesfekete fenyőtakaró borítja mind a gerincig. Akár odaát mérhetjük lassú haladásunkat.
Szóval ennyi elég is mára a Minőségből. Azaz nem a Minőségből van nekem elegem, hanem ebből a klasszikus szövegből, ebből az osztályzásból, amiből nem támad Minőség. Mert az csupán közép, abba tűzhetjük bele intellektuális sátorfánkat, ha jólesik.
Megállunk egy szusszanásra, és letekintünk. Chrisnek jobb a kedve, de attól tartok, az önzés elkapatja megint.
- Nézd, milyen messzire feljöttünk! - dülleszti a mellét.
- Mennünk kell még jó darabon.
Később kiáltozik, hogy a visszhangját hallja, és köveket hajigál le, hogy lássa, milyen messzire esik. Szinte hetykén kaptat előttem, azért én is javítok az egyensúlyomon, és kiszámított lihegéssel talán másfélszeresére javítom az iramomat. Chris józanodik, és megfontoltabban kapaszkodik tovább.
Úgy délután háromra érzem, hogy a lábam kocsonyás, és ideje a letanyázásnak. Nem vagyok valami jó formában. Ha nem adnék erre a kocsonyás érzésre, meghúznám az izmaimat, és kín lenne a holnapi nap.
Füves, sima helyre érünk. Olyan, mint a hegyoldalból nőtt zöld bütyök. Megmondom Chrisnek, hogy mára ámen. Nem bánja, jól van dolga. Csak jutottam vele valamire.
Akár mindjárt el is dőlnék, de a völgyre felhők ereszkedtek, és úgy látom, esőt is csordítanak mindjárt. Már kitöltötték a völgyet annyira, hogy a fenekére nem látunk, s a túlsó felén is éppen csak a gerinc emelkedik ki belőlük.
Kibontom a zsákokat, és előszedem a sátorszeleteket - magukban kincstári viharkabátok - és összegombolom őket. Kötelet feszítek két fa közé, arra vetem rá, aztán a belezőkéssel peckeket metszek a cserjéből, azokkal feszítem ki a sátrat. Mindjárt a késsel árkot is vájok körülötte, hogy az esővizet elvezesse. Éppen berakodtunk a sátorba, mire az eső megered.
Chris élvezi a beszorulást. Hátradőlünk a hálózsákunkon, és hallgatjuk a sátorlapon kopogó sűrű esőt. Az erdő mintha ködbe burkolóznék. Tűnődőn nézzük a leveleket, hogyan rezdülnek az esőcsöppek alatt - aztán mi is meg-megrezzenünk, ahogy a villám lecsap, és kellemesen borzongunk, hogy szárazon vagyunk, mikor pedig csuromvíz körülöttünk minden.
Egy idő múltán benyúlok hátizsákomba a papírfedelű Thoreau-ért. Meg kell erőltetnem a szememet, hogy a derengésben olvashassak belőle Chrisnek. Mintha már elmondtam volna, hogyan szoktam olvasni neki kiruccanásaim során olyasmit, amit egyébkor ésszel még nem érne fel. Vagyis felolvasok egy mondatot, ő a kérdések hosszú sorával felel rá, s mikor válaszoltam mindenre, jöhet a következő mondat.
Thoreau-val játsszuk ezt most egy keveset, de fél óra múltán meglepetten és csalódottan tapasztalom, hogy nem hat ránk. Chris is vakarózik, én is. Mintha Thoreau nyelvi építménye nem találna ehhez a hegyoldalhoz. Jámborul és begombolkozottan hangzik - ilyen tulajdonságait nem tapasztaltam még. Más kornak, más helyzetnek szól, s mintha a technológia veszedelmeire éppen most lenne figyelmessé, megoldásokkal még nem szolgálhat. Nem szól a szívünkből. Kelletlenül rakom vissza a zsákba. Hallgatunk, töprengünk. Hárman maradtunk a csapzott erdővel, könyvkalauz nélkül.
Kitett csajkáink megtelnek vízzel. Később döntöm a fazékba, tyúkleveskockát vetek bele, és felforralom a kis kékszeszfőzőnkön. A keserves kapaszkodás után ízlene, ha rosszabbra sikerült volna, akkor is.
- Veled jobban szeretek táborozni, mint Sutherlandékkal - jelenti ki Chris.
- Más a helyzet - mondom rá.
Amikor a tyúkleves elfogy, előszedek egy disznóhúsos babfőzelékkonzervet, és azt fordítom a fazékba. Sokáig melegszik, de időnek bővében vagyunk.
- Jó a szaga - szimatol Chris. Az eső elállt, már csak egy-egy szem pattan a sátorlapon.
- Holnapra kisüt a nap - vélekedek. Egymás elé tologatjuk a fazekat, úgy eszünk.
- Apu! Miket gondolkozol te folyton?
- Hajjaj… Gondolkozok én mindenfélékről.
- Mifélékről mégis?
- Hát az esőről, meg hogy mik vannak, és hogy kell vigyázni.
- De mégis!
- Hát például, hogy milyen sorod lesz, mire megnősz.
Ez érdekli. - Milyen sorom lesz?
Önzés csillan a szemében, azért a válaszom se sikerülhet talpraesettre. - Nem is tudom - tűnődök. - Épp azért gondolkozók rajta.
- Gondolod, hogy holnap feljutunk a gerincre?
- Persze. Nem járunk már messze.
- Még délelőtt feljutunk?
- Alighanem.
Amikor elalszik, párás éjszakai szél csap le a tetőről, és a fák közt dudorász. A fenyők csúcsa gúnártáncot jár. Megtántorodnak, imbolyognak, megállnak a lábukon megint. Az idegen erő nyugtalanítja őket. Rebeg a sátorunk oldala is. Kikászálódok, jobban leverem a peckeket, egy darabig keringek a zöld tisztáson, aztán visszabújok, és várom az álmot.

folytatás