Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

19

Napsütötte fenyőtűk takarója emlékeztet, hol vagyok, és a derűs látvány feledteti nyomasztó álmomat.
Fehér szobában álltam az üvegajtóban. Az ajtó túlsó felén Chris állt az öccsével meg az anyjával. Chris integetett, az öccse mosolygott, de anyjuknak könnyek gyűltek a szemében. Akkor néztem meg jobban Chris mosolygását, és láttam, hogy ráfagyott az arcára, mintegy félelmében.
Közelebb léptem az ajtóhoz, s arra fölengedett úgyahogy. Intett, hogy nyissam ki. Rátettem a kilincsre a kezem, de láttam, hogy félelme visszatér. S mikor nem nyitottam ki az ajtót, megfordult, és eltűnt.
Visszatérő álmom ez. Értelme nyilvánvaló, és egybevág az elmúlt nap tépelődéseivel. Igyekszik közeledni hozzám, de attól tart, hiába az igyekezete. Idefönn sok minden világosabbá válik.
A sátorlapon túl a fenyőtűk szőnyege párát bocsát a napnak. Hűvös és párás a levegő. Óvatosan bújok ki, mert Chris még alszik. Nyújtózok egyet.
Meredt a hátam meg a lábam, de nem fáj. Talaj tornával lazítok, aztán egy kis terepfutást rendezek a fenyvesben. Mindjárt jobb a formám.
Sűrűt lélegeznek a fenyők ma reggel. Guggolva lesek le a párában a völgy aljába.
Később visszatérek a sátorhoz, és hallom a benti neszekből, hogy Chris felébredt. Benézek, látom, tekinget bambán. Lassú ébredő. Beletelik öt perc is, amíg az agya annyira berobban, hogy szóra nyithatja a száját. Most még a fénnyel barátkozik csak,
- Jó reggelt - próbálkozók.
Nincs válasz. A fenyőről fölöttünk néhány maradék csepp eső pattan szét a sátorlapon.
- Jól aludtál?
- Nem.
- Az baj.
- Hogyhogy ilyen korán keltél? - kérdi.
- Nincs korán.
- Hány óra?
- Kilenc - mondom.
- Lehetett három is, mire elaludtunk. Három? Ha addig vergődött szerencsétlen, akkor ma nem lesz könnyű dolga.
- Én már elaludtam jóval előbb - mondom. Chris furcsálkodón méreget. - Hiszen te nem hagytál aludni!
- Én?
- Beszéltél.
- Álmomban?
- Nem tudom. A hegyről.
Fura, fura. - Nem tudom, miféle hegyről beszélhettem én, Chris.
- Egyre azt hajtogattad, hogy a hegy. Hogy a hegy csúcsáról majd látunk mindent. Azt mondtad, odafönn találkozunk.
Álmodhatta. - Hogyan találkoznánk a hegytetőn, amikor föl együtt jutunk?
- Nem tudom. Te mondtad - emlékezik izgatottan. - Mintha részeg lettél volna vagy mi.
Ő meg mintha félálmában volna még. Okosabban tenném, ha hagynám észhez térni. De én szomjas lettem, és eszembe jut, hogy otthon hagytam a kulacsot, mert azt hittem, útközben kerül elég forrás. Baromság volt. Most nem jutunk reggelihez, amíg át nem kelünk a gerincen, és lejjebb nem ereszkedünk jóval, amerre már források fakadnak. - Jobban tesszük, ha összecsomagolunk és indulunk - ajánlom -, mert víz kell a reggelihez. - Meleg van ideki, és meglehet, hogy délutánra hőség lesz.
A sátrat szétszedni semmiség, és örömmel látom, hogy mindenünk száraz. Fél óra nem kell a csomagoláshoz. A legázolt fű táborozásunk egyetlen nyoma.
Kapaszkodhatunk még jó darabot, de azt tapasztaljuk, hogy nem olyan meredeken, mint tegnap. A hegyhát kerekded, nem annyira partos. Mintha a fenyvesben sosem irtottak volna itt. Erősen szűrt a fény, aljnövényzet nincsen. A rugalmas tűavaron kellemes a járás.

Ideje a képmutogatásnak, hogy rátérhessek a kristályosodás második hullámára. A metafizikus útszakaszra.
Erre az útra akkor kellett rátérnie, amikor a Minőség körüli csavargásaiban elvadultan szembekerült a bozemani angol tanszék sértett kérdésével: "Létezik-e ez a meghatározhatatlan minőség mindazokban a dolgokban is, amiket mi láthatunk? Vagy csupán egyetlen szemlélő személyes megfigyelése?" Egyszerű kérdés volt, nem sürgető, de félresöpörni nem lehetett.
S ez volt a legszebb! Hogy semmi sietség! Közben kiütésnek, leterítésnek, kegyelemdöfésnek szánták!
Mert ha a Minőség a megfigyelés tárgyában rejlik, meg kell neveznie azokat a tudományos eszközöket, amelyekkel más is hozzáférhet. Ha nem nevezheti meg, rásütik, hogy minőségi elképzelése finoman szólván nem ér egy kalap tanácstalanságot.
Másrészt, ha a Minőség csupán egyéni szemlélet dolga, nem egyéb a hangzatos névnél, és ráakasztható bármire.
Phaidroszt a Montanai Állami Főiskola az antik logika dilemmája elé állította. A görög dilemmát, az egymást kizáró két lehetőséget méltán hasonlították az öklelő bika két szarvához.
Ha azt a lehetőséget fogadja el, hogy Minősége tárgyi valóság, az egyik szarv nyársalja fel. Ha arra a lehetőségre tesz, hogy szemlélet dolga, a másik szarva. Akár tárgyi, akár egyéni dolog a Minőség, rosszul jár mindenképpen.
Azt tapasztalta, hogy a tanszék tagjai türelmes mosolygással üdvözlik.
Phaidrosz azonban, kijárván a logika iskoláját, tudta jól, hogy a dilemmák megoldásának három a klasszikus módja, és jutott eszébe néhány kevésbé klasszikus megoldás is, azért bizakvón visszamosolygott. Megragadhatja a bikát a bal szarvánál azzal, hogy a tárgyszerűség nem következik a tudományos eszközökkel való megközelíthetőségből. Vagy megragadhatja a jobb szarvát, mondván, hogy az egyéni megfigyelés sem mind tetszőleges. Vagy a bika két szarva közé sújthat azzal, hogy tárgyi valóság és egyéni nézet nem zárja ki egymást. Jól meggondolta mindhárom válaszát.
S a klasszikus logikai cáfolatokon kívül kínálkoztak a következetlen, másképp retorikus válaszok. Phaidrosz nemhiába volt "rétor", volt kéznél ilyen lehetősége is.
Lehet port hinteni a bika szemébe például. Ezzel a lehetőséggel élt már, amikor kimondta, hogy rátermett tanár a Minőség iránt vak nem lehet. Régi logikai szabály, hogy a beszélő értelme felől lehet akár igaz, akár nem igaz, amit beszél, azért a tanári rátermettség emlegetése puszta porhintés volt. Hatemeletes ökör kijelentheti, hogy a nap süt, ökörsége nem okoz napfogyatkozást. Szókratész, a rétorok esküdt ellensége így húzta volna rá Phaidroszra a vizes lepedőt: "Helyes, elfogadom azt az állításod, hogy a Minőséghez hülye vagyok. Azért most kérlek, magyarázd meg egy hülye aggnak, mi is hát a Minőség! Hogyan okosítanál meg máskülönben?" Egy darabig hagyták volna főni Phaidroszt a levében, aztán laposra verették volna kérdésekkel, amelyek nyomán nyilvánvaló, hogy a Minőséghez nemcsak a többiek hülyék, hanem ő maga is.
A bika álomba ringatása is lehetőség. Phaidrosz szép szóval elmagyarázhatta volna vállalóinak, hogy a dilemma megoldása meghaladja ugyan szerény tehetségét, ettől azonban még lehetséges a logikus megoldás. Nem volnának-e oly aranyosak, hogy dús tapasztalataikkal megsegítenék? Az efféle bölcsődallal azonban elkésett. Vallatói azt felelhetik: "Nem, hiszen mi kis lelkek vagyunk. Hanem amíg értelmes válasszal elő nem állhatsz, addig szíveskedj a tantervhez ragaszkodni, hogy a jövő félévben ne nekünk kelljen kibuktatnunk elszédített növendékeidet."
A harmadik retorikai lehetőség az lett volna, és szerintem a legjobb, ha Phaidrosz a porondra sem lép, csak ennyit mond: "A Minőség tárgyi vagy egyéni besorolása a meghatározásával volna egyértelmű, én pedig tanítását azzal kezdtem, hogy meghatározhatatlan." Talán éppen DeWeese ajánlotta neki, hogy hagyja a dolgot ennyiben.
Nem tudom, végül miért döntött úgy, hogy nem fogadja meg a tanácsát, és dialektikus következetességgel, a csalfa rétori érvek félretételével lát a dilemma megoldásához. Csupán sejthetem, hogyan gondolkodott. Szerinte az Értelem Egyházának talpköve a logika volt mindenképpen, ha tehát a küzdelemnek nem logikus porondját választja, a görög akadémia szellemétől távolodik el. A bölcseleti miszticizmus, vagyis az az elképzelés, hogy az igazság meghatározhatatlan, és az ész eszközeivel nem nyomozható, a történelem hajnala óta ismert. Sarkalatos tétele a zen bölcseletének is. Az Akadémia azonban soha nem fogadta be. Az Akadémia, vagyis az Értelem Egyháza csakis meghatározható dolgokkal foglalkozott, aki pedig misztikusnak készül, annak monostorban a helye, nem az Egyetemen. Az Egyetem világosságra törekszik.
Porondra lépésének elhatározásához, azt hiszem, önző ok is vezette. Tudta és büszkeséggel töltötte el, hogy éles elméjű dialektikus, s az előtte álló dilemmát kihívásnak tekintette. Ma pedig úgy látom már, hogy ez az önző ok volt a gyökere minden későbbi bajának.

Vagy száz méterre előttünk szarvast látok rontani a fenyők közt. Mutatnám Chrisnek, de mire eszmél, már nem látni.

Phaidrosz bikájának bal szarva tehát ez volt: Ha a Minőség a tárgyban foglalt, miért nem közelíthető meg tudományos eszközökkel?
Ez a szarv az öklelőbb, azt látta kezdettől. Ha a tudósoknál különb akarna lenni, és azzal büszkélkedne, hogy megközelíti a megközelíthetetlent, hangyásnak vagy éppen eszeveszettnek néznék. A mai világban labdába sem rúghatnak mások, csak a tudományosan agyon próbált eszmék.
Eszében volt Locke állítása, amely szerint semmiféle tárgy meg nem közelíthető sem tudományosan, sem másként, csakis minőségi jegyeinél fogva. Ez a cáfolhatatlan igazság azt sugallta, hogy a tudósok éppen azért keresik tárgyakban hiába a Minőséget, mert Minőséget találhatnak csakis, semmi egyebet. A "tárgy" minőségi jegyek formát öltött szerkezete. Ez a válasz, úgy látszik, állapította meg örömmel, mindjárt letöri a bika veszedelmesebbik szarvát.
A válasz azonban nem bizonyult helytállónak. Az a Minőség, amelyet ő kutatott diákjaival az osztályban, merőben más, mint a laboratóriumi kutatások szín-, hő-, szilárdságminősége. A "kiválóság", "érdem", "jóság" nem fizikai minőség, éppen ezért nem mérhető. A minőség nevének kétértelműsége elbódította. De mikor észre tért, elgondolkodott, miért ez a kétértelműség, és elhatározta, hogy lehatol majd a szó történelmi gyökereiig. Hanem a bika ökleit még mind a két szarvával.
Figyelme most a másik felé fordult, mintha azt könnyebben letörhette volna. Bőszítette az az érv, hogy: "Eszerint Minőség mindaz, ami csak a tetszésed megnyeri?" A művészettörténet megannyi nagyja, Raffaello, Beethoven, Michelangelo is csak olyasmivel állt elő, amivel az emberek tetszését megnyerte. Szóval az ínycsiklandozásnál különb céljuk nem volt? Még jobban bőszítette, hogy az érvet félre nem pöccintheti. Nekilátott a meggondolásnak, éppoly körültekintően, mint a legfogasabb kérdéseknek.
Egyszerre világosság gyűlt agyában. Előkapta szikéjét, és kimetszette azt az egy szót, amelyik bőszítővé tette az érvet. Azt, hogy "csak". Miért volna Minőség "csak" az, ami a tetszésemet megnyeri? Ha tetszik, mindjárt "csak"? Mit ér a "csak" az ilyen kérdésben? Egy darabig forgatta, majd megállapította, hogy kutyaszart. Rosszallónak szánt kicsinyítés. A kérdés valóságos értelméhez semmit hozzá nem tesz. Ha kigyomlálta, a mondat így hangzott: "A Minőség megnyeri tetszésemet." Ártalmatlan közhely lett belőle.
Eltöprengett azon is, miért bőszük fel annyira. Annyiszor hallotta. Miért telt annyi idejébe, hogy megfejtse: "Ami a te tetszésed megnyeri, az nem ér semmit. Teneked hol ez tetszik, hol az. Ebből kiindulni nem lehet." Miféle rejtett pimaszság ez? A netovábbja annak a kislelkűségnek, amellyel harcba szállt! A totyogókat oktatják, hogy nem tehetik, ami tetszik… hanem mit? Hát persze! Ami másoknak tetszik, azt! S a mások kik? Szülők, tanítók, följebbvalók, rendőrök, bírák, tisztviselők, királyok, zsarnokok. Akiknek szavuk lehet. Akit az ellen nevelnek, ami neki tetszenék, abból válik a jó szolga. Ha elszoksz a tetszésedtől, a Rendszer szeretett gyermeke leszel.
Hát akkor mi történnék, ha "csak" azt tenném, ami tetszik? Mindjárt nekifognál a heroinozásnak, bankrablásnak, idős hölgyek megkényszerítésének? Aki a tetszésed ellen uszít, annak magának furcsák a fogalmai a tetszetősről. Mintha meg sem gondolná, hogy az emberek nem azért nem állnak el bankrablónak, mert megfontolták törvényes büntetését, és sokallják. Az sem fordul meg a fejében, hogy a bankokat mindenekelőtt az emberek tetszésére alapították, nevezetesen azért, hogy kölcsönkérhessenek. Phaidrosz már azon töprengett, miért látta oly sokáig természetesnek, hogy tetszése útjába álljanak.
Hamarosan látnia kellett, hogy a kérdésben több a töltet, mint először hitte. Amikor a nevelő azt mondja, ne azt tedd csak, ami a kedvedre van, többet mond, mint hogy rendnek muszáj lenni. Ez a "több" pedig a tudományos hiedelemnek az a klasszikus irodalma, amelyben a jelszó, hogy ami tetszik, annak jelentősége nincsen, mert az csupán személyes érzések kusza szövevénye. Sokáig latolgatta ezt a jelszót, majd belemetszett, és két tagra osztva, a tudományos materializmus meg a klasszikus formalizmus nevét akasztotta rájuk. Úgy tetszett neki, hogy a két gondolkodás jellemezhet ugyan egy személyt, logikailag mégis különbözők.
A tudományos materializmus gyakoribb a tudomány lelkes híveinek táborában, mint a tudósok körében. Tétele, hogy a valóság az, ami anyagból vagy energiából szerveződött, tehát tudományos eszközökkel mérhető. A többi mind nem valóság, de ha az is, nem fontos. "Ami tetszik", az nem mérhető, tehát nem valóságos. "Ami tetszik", az lehet ugyan megfogható, de káprázat is lehet éppúgy. A tetszés nem döntheti el, melyik. A tudományos módszer célja éppen az, hogy természeti valóság és káprázat között különbséget tegyen, hogy kiszűrje a személyes, a valótlan, a képzelt elemeket a kutatásból, s hogy a tárgyi valóságról a lehető legtisztább képhez jusson. Ha ő kijelenti, hogy a Minőség szemlélet dolga, a tudományos materialistáknak azt mondja vele, hogy agyrém, vagyis kiszűrhető a valóság vizsgálata során.
A klasszikus formalizmus másfelől azt állítja, hogy amit a tiszta ész meg nem foghat, az értelmetlen. A Minőséget azzal ejti el, hogy érzelmi megközelítését a tiszta ész nem kíséri.
A "csak"-kal felbélyegző kétféle gondolkodás közül Phaidrosz a tudományos materializmust látta ízekre szedhetőbbnek. Naivitására már tanulmányai rávezették. A reductio ad absurdum módszerével ment neki először. Ha a következtetés hibásnak látszik a feltételezések sora végén, ez a módszer az egy vagy több hibás lépést kapja ki és teszi nevetségessé. Vizsgáljuk meg, mi következik abból a tételből, hogy ami nem anyag vagy erő, annak jelentősége sincsen.
A zérus számjegyén kezdte. Ezt az eredetileg hindu "cifrát" az arabok ismertették meg a Nyugattal a középkor folyamán. A régi görögök meg a rómaiak nem éltek vele. Hogyhogy nem? Phaidrosz csodálkozást színlelt. Oly ügyesen elrejtette talán a természet a zérust, hogy görögök és rómaiak nem bukkanhattak rá? Hihetnénk, hogy a zérus kinn hever a piac közepén, akárki megtapogathatja, megveheti! Ezzel rámutatott, milyen nevetséges a zérust a tömegből vagy energiából származtatni, majd ravasz rétor módjára megkérdezte, vajon "tudománytalannak" tekintse-e ezért? Mert ha annak kell tekintenie, a csakis zérusokkal meg egyesekkel dolgozó digitális számítógépek működését korlátozzuk az egyesekre? Idáig nem volt nehéz dolga.
Majd tudományos elgondolásokra tért rá, és sorjában szemléltette rajtuk, hogy egyéni elképzelés nélkül ugyan nem keletkeztek volna. A nehézkedés törvényén végezte a sort, azon a példán, amelyet utazásunk első éjszakáján Johnnak, Sylviának és Chrisnek a kísértetekkel állítottam párhuzamba. Ha az egyéni elképzelés kiszűrendő, a szűrőn fennakad a teljes tudomány.
A tudományos materializmus cáfolatával azonban mintha a filozófiai idealisták - Berkeley, Hume, Kant, Fichte, Schelling, Hegel, Bradley, Bosanquet - táborában kötött volna ki. Társaságnak nem rosszuk, következetesek a vesszők kirakásában is, azonban a paraszti ész számára annyira megfoghatatlanok, hogy a Minőség védelmében vértjei nem lehetnek, inkább kölöncei. Közös véleményük, hogy a világ csupa szellem és semmi anyag, logikailag megáll ugyan, retorikailag azonban védhetetlen. Legalábbis a fogalmazást tanuló gólyák osztálya előtt. Az ilyesmi "messzire visz".
Ezen a ponton a dilemma szubjektív szarva éppoly bajosan letörhetőnek tetszett, mint az objektív. S amikor a klasszikus formalizmus érvelését vette fontolóra, még inkább elkedvetlenedett. Az érvek arra figyelmeztettek, hogy személyes vágyaink forró perceiben tekintetünket ajánlatos az értelmes világképre függesztenünk.
A gyermekeket így intik a szülök: "Ne költsd minden zsebpénzedet rágógumira (forró óhaj), mert megbánod, ha majd valami máson akad meg a szemed (értelmes világkép)." A felnőttek leckéztetése ilyen: "Ez a papírgyár büdös marad, ha a legjobb szűrőberendezéseket szerelik is bele (pillanatnyi undor), nélküle azonban összeomlana a város gazdasága (teljes kép)." Régi ellentétpárunk szerint a tanulság: "Ne alapozd döntésed a romantikusán csillogó víztükörre, gondold meg előbb a mélyben rejlő klasszikus formákat." Ezzel nagyjából meg is békéit volna.
Azonban a klasszikus formalisták állítása - "a Minőség csak az, ami a tetszésedet megnyeri" - arra irányult, hogy amit ő tanít Minőségként, az a víztükör romantikus csillogása csupán. A diákok megszavaztatásával eldöntheti, hogy egy-egy esszé csillog-e eléggé, de mi ebből a Minőség? Olyasmi-e, ami "szembeötlő", vagy mélyebbre hatol, és a felszínre csupán hosszabb vizsgálódás hozhatja?
Minél többet töprengett ezen az állításon, annál veszedelmesebbnek látta. Mintha teljes elképzelését fenyegette volna. Mégpedig azért, mert egybecsengett az osztály gyakori kérdésével, amely elől némi fordulattal tért ki mindig: "Ha mindenki tudja, mi a Minőség, miért az örökös csatározás körülötte?"
Erre adta azt a fondorlatos választ, hogy a tiszta Minőség dolgában megegyezik ugyan mindenki, akörül a véleménykülönbség, hogy mi rejti. S amíg a Minőséget meghatározatlan hagyta, addig a válasza meg is állt - Phaidrosz azonban tudta (és tudta, hogy növendékei is tudják): a válasz kitérő.
S most itt a másik lehetséges magyarázat. Az emberek azért nem egyeznek meg a Minőségben, mert némelyikük fellobbanó érzelmeit veti a vitába, másik a teljes szellemi készültségét. S már látta jó előre, hogy ha az angol irodalom tanárait megszavaztatná, tetszésüket ez a magyarázat nyerné meg, mert szellemi készültségük kapna rangot általa.
De az igazán ijesztő, ha érvet kovácsol belőle, mert íme, az egyetlen Minőség helyett kettő jelenik meg a színen: a romantikus, amiért a diák rajong, és a klasszikus, amelyhez a teljesebb, tanári megértés kell. Vagyis egy ifjúsági, egy nyílt, egy belevaló Minőség, meg egy begombolkozott, méricskélő, kislelkű. Vagyis a kislelkűség éppen nem a Minőség hiánya, hanem a klasszikus Minőség maga. A nagylelkűség pedig nem a Minőség, csupán romantikus változata. Az a törésvonal, amelyet előbb felfedezett, végighúzódott a kérdésen most is, csakhogy a Minőséget a metszéssel nem tarthatta az egyik partján. Szikéje nyomán az is kétfelé vált. Kerekdedsége gubancnak bizonyult.
Phaidrosz egy csöppet nem volt elégedett. Metszésével valójában egyesítette volna a klasszikus és a romantikus szemléletet, de a szétválás így még teljesebb. Beleesett az elemzés húsdarálójába, nem szikével dolgozik már. Valahogy úrrá kell lennie ezen a kétségbeejtő helyzeten.
Hiszen az a Minőség, amelyikről ő beszél, az nem vagy-klasszikus-vagy-romantikus! Az ő Minősége túlmutat a kétféleségen. Túl a tárgyi és egyéni osztályozáson is! Valójában méltatlan hozzá a szubjektív-objektív, szellemi-anyagi csikicsuki! A szellem és anyag szembeállítása évszázadok bölcseletének botlóköve. S most ezt gördítenék az útjába, hogy az ő Minőségét megbuktassák? Hogyan mondhatná meg, anyag-e vagy szellem a Minőség, ha évezredek bölcselete az anyagot a szellemtől nem választhatta el világosan?
Ezzel el is eresztette a dilemma bal szarvát. A Minőség nem tárgyi természetű, mondta ki. Nem az anyagi világ része.
Majd eleresztette a jobbik szarvát is. A Minőség nem szemlélet dolga, mondta ki. Nem tekinthető csupán a szellemi világ részének.
Végül pedig az történt, hogy Phaidrosz azon az ösvényen, amelyen tudomása szerint a nyugati gondolkodás zarándoka nem járt még, elhaladt a szubjektív-vagy-objektív dilemmájának két szarva közt, és eljutott az anyagi és a szellemi világtól független harmadik gondolati rendhez.
Hallották, amint a főiskola folyosóin kószáltában ezt dudorássza: "Szent, szent, szent Háromság…" És ehhez az emlékhez társul még egy - vagy nekem rémlik csak? Hogy ezt a kibontakozó hármas szerkezetet hetekre békén hagyta, nem építkezett rajta tovább.

- Mikor jutunk fel a gerincre? - kiált rám Chris.
- Egy darabig még nem - vélekedek.
- Onnan jobban szétnézhetünk?
- Azt hiszem. Amíg az eget csak fölül látod, addig nem vagy fenn. Amikor a világosság betör a fatörzsek közül is mindenfelől, majd akkor.
Az éjszakai eső megpuhította a poros tűszőnyeget annyira, hogy a járás kényelmes rajta. Néha, amikor meredeken kaptatunk fölfelé, inkább csak síkos, annyira, hogy a sarkunkat kell megvetnünk benne, különben helyben járunk.
- Hogy aljnövényzet nincs, gyorsabban jutunk előre
- biztatom Christ.
- Miért nincsen?
- Talán azért, mert ezt az erdőt sosem szálalták. S az ilyen évszázados erdő elzárja a fényt az aljnövényzet elől.
- Akár a parkban estefelé - tűnődik Chris. - Fátyolos.
- Nem szorul biztatásra. Tegnap óta jó gyalogló vált belőle. Az erdei csend meggyógyít mindenkit.

A világot tehát Phaidrosz szerint három elem alkotta: szellem, anyag és Minőség. A lelkiismeret nem furdalta először, hogy kapcsolatot a három közt nem állapított meg. Ha évszázadok nem tisztázták a szellem kapcsolatát az anyaggal, miért kellene neki heteken belül a Minőséggel bővült kapcsolatot tisztáznia? Ennyiben hagyta a kérdést, és föltette eszének arra a polcára, ahová a kérdések fogasabbja került. Tudta ugyan, hogy előbb-utóbb meg kell oldania, azonban nem volt sietős. Megnyugvás töltötte el, hogy a dilemma öklelését elkerülte.
Később újra forgatni kezdte a kapcsolat kérdését. A metafizikus háromságnak nincs ugyan mit ellene vetni, mégis tudta, hogy az ilyen háromfejű szörnyek nem örvendenek kedveltségnek a bölcselet berkeiben. A metafizikus inkább a monizmust választja, példának okáért az Istent, mert akkor a világot egyetlen szellem meg nyilvánulásának tekintheti, vagy a dualizmusnál állapodik meg, amilyen az anyag és szellem kettőse, vagy ha minden madzag szakad, a pluralizmusnál, hogy a világ testet öltött számtalanság legyen. Azért a háromságnak szegeződő első kérdés mindig: Miért éppen háromság? Mikor tehát Phaidrosz első örömmámora elült, mégis nekilátott a hármas kapcsolat vizsgálatának.
Megállapította mindenekelőtt, hogy a Minőséget ugyan tárgyakkal társítják általában, de a Minőség érzése néha nem követeli a tárgyát. Gyanúja ezért ismét felkelt, hátha a valósága merőben alanyi. De aztán ráébredt, hogy ebből az alanyiságból nem személyes élvezet gerjed, sőt. A Minőség az élvezőjét kiforgatja magából, ráébreszti a világra, vagyis a személyesség ellentéte éppen.
Nem emlékszek már, mennyi idejébe telt, amíg idáig eljutott, hanem akkor eszmélt, hogy a Minőséget nem társíthatja sem a személyes, sem a tárgyi valósággal, hanem csakis a kettő kölcsönös kapcsolatával. A Minőség ott állt, ahol a személyes és a tárgyi valóság találkozik.
Tűz, tűz, gondolta.
A Minőség nem dolog. Hanem esemény.
Tűz, tűz, tűz!
Az az alkalom, amelynek során az alany a tárgyára ébred.
S mivel tárgyak nélkül nincs alany sem, hiszen a tárgyak ébresztik az alanyt önmagára is, a Minőség mindkét ébredés nagy alkalma.
Égető forróság. S már érezte, hogy dől rá a felfedezés csőstül.
Vagyis a Minőség nem csupán alany és tárgy találkozásának eredménye. Alanynak és tárgynak merő létezése is levezethető a minőségi alkalomból, azaz a Minőség alkalma teremt alanyt és tárgyat egyaránt. Holott úgy tekintett rájuk eddig mindenki, mint a Minőség okaira!
Most ragadta csak torkán a dilemmát. Hiszen mindeddig benne lappangott az a logikával nem igazolható s mégis fenyegető lehetőség, hogy a Minőség személynek vagy tárgynak szolgálója. Hát nem az! S előkapta a szikéjét.
"A Minőség napja - jegyezte le - nem forog létünk körül, nem világítja meg pártatlan derűvel alanyait és tárgyait. Nem is szükséges a jóakaratukra számítania, mivel teremtőjük!"
S amint ezt papírra vetette, tudta, hogy felérkezett egy régen ostromolt gondolati csúcsra, bár ez a cél nem élt a törekvésében mindig.

- Körös-körül az ég! - rikoltja Chris.
Csakugyan, feljebb a fák törzse közt mindenfelől áttetszik a kékség.
Nekilódulunk, és a kékség egyre erősödik. Hamarosan látjuk, hogy a fák tisztássá ritkulnak a gerincen. Amikor a tisztást már vagy ötven méterre megközelítettük, hátraszólok: - Szedd a bocskort! - Mindent beleadunk.
Énnekem ebben az utolsó futamodásban benne a maradék erőm, Chris azonban könnyedén a nyomomba ér, és kuncogva hagy el. Ebben a magasságban a nehéz terhünkkel nem törhetünk sporteredményre, de a versenyszellem úrrá lett rajtunk.
Chris jut fel először, én még alig keveredtem ki a fák közül. Égnek emeli a karját, úgy lelkendezik: - Győztem!
Az önzője.
Annyira zihálok, hogy szóhoz sem jutok.
Legott lefordítjuk a zsákot a vállunkról, és dőlünk rá. A föld kérgét megszikkasztotta a nap, de alatta érezni az éjszakai eső nedvességét. Ellátunk mérföldekre az erdős hegyoldalban és azon túl is a Gallatin-völgy mélyén a művelt táblák rendjéig. A völgy egyik szegletében lapul Bozeman. Fejünk mögül szöcske pattan a szikláról, és eltűnik a fenyőcsúcsok közt.
- Feljutottunk - állapítja meg Chris boldogan. Énbennem még mindig nincsen annyi szusz, hogy tódíthatnék. Lehúzom a cipőmet, izzadságtól csatakos zoknimat, és kiterítem száradni az egyik sziklára. Révülten meredek rájuk, ahogy a nap ereje párát szív belőlük.

20

Elaludtam alighanem. A nap perzsel. Az órámon pár perc múlva dél. Mögéje nézek annak a sziklának, amelyiknek nekidőltem, és látom, hogy Chris a túlsó felén az igazak álmát alussza. Messzi tovább a gerincen is ritka az erdő, és a szürke sziklák kopárságát hófoltok tarkítják. Ha itt fenn folytatjuk utunkat, hamarosan eljuthatunk odáig, bár ezen a sziklaélen jó lesz vigyáznunk. Számítgatom az utat tovább a legtávolibb csúcsig. Mit is mondott Chris, mit beszéltem neki az éjszaka? Hogy majd fönn találkozunk?
Hogyan találkozhatnánk már, ha együtt jövünk? Nem értem. És mondtam neki még valamit, hallom - hogy erre fönn nagy a magány. Ez meg éppenséggel nem vág egybe az eszem járásával. Mert énszerintem a hegycsúcs éppen nem magányos hely.
Görgő kő hangja vonja a figyelmem a nyereg túlsó lejtője felé. De aztán csönd lesz. Semmi nesz.
Megszokott dolog. Apró görgetegek elindulnak.
Nem is olyan aprók néha. Így kezdődnek a nagyobbak is. Felülről vagy oldalról érdekes elnézni, hogyan nőnek. Ha lentről tekintesz fel rá, nincs mentség. Se segítség.

Zagyválunk álmunkban eleget, de miért emlegettem én a találkozást Chrisnek? Ő meg miért hitte, hogy ébren vagyok? Valami nagy hiba van itt. Az kelti a rossz minőség érzését. Most is meglátszik: először az érzés, aztán a tárgya.
Chris mocorogni kezd, majd körülnéz. - Hol vagyunk? - kérdi.
- A gerincen.
- Ja? - És mosolyog.
Tízóraihoz terítek. Kemény sajt, paprika és keksz kerül elő. Katonának szeletelem a sajtot, és egy szelet paprikát ráfektetek mindenikre. Ekkora csendben jólesik az aprólékos munka.
- Rakjunk kalyibát itt - javasolja Chris.
- Hajjaj - nyögök. - Aztán másszuk meg a hegyet naponta?
- Miért ne - legénykedik Chris. - Semmi az. A tegnapi nap elmerült az emlékezetében. Adogatom neki a katonákat.
- Min gondolkodói mindig? - firtatja.
- Ezer mindenfélén.
- Mondd.
- A legtöbbjét meg sem értenéd.
- Például mit nem?
- Hogy miért ígértem neked a találkozót fenn a csúcson, például azt.
- Ja - mondja, és lesüti a szemét.
- Mondtad, hogy úgy beszéltem, mintha részeg lettem volna.
- Nem is részeg - tűnődik, s a szemét nem emeli rám. Ilyenkor rajtam a tűnődés sora, vajon csakis az igazat mondja-e.
- Hát akkor milyen? Nem felel.
- Milyen voltam mégis, Chris?
- Valahogy más.
- Hogyan?
- Én nem tudom! - Felpillant, és riadalmat látok a szemében. - Úgy beszéltél, mint akkor régen - mondja, és elkapja a tekintetét.
- Mikor?
- Amikor még itt laktunk.
Fegyelmezem az arcizmaimat, hogy rá ne ijesszek Chrisre, aztán felkelek, és gondosan megforgatom zoknijaimat a sziklán, pedig már régen megszáradtak. Amint visszafordulok, látom, hogy a szeme rajtam. - Nem gondoltam, hogy tudok másképp is beszélni - vetem oda.
Nem felel.
Visszafordulok a zoknikhoz, nyomogatom. Aztán meggondolom, felhúzom, s a cipőt is mindjárt.
- Szomjas vagyok - jelenti Chris.
- Nem kell sokat ereszkednünk, hogy vízre találjunk - biztatom, aztán elnézem még a havat fönn egy darabig. - Induljunk? - kérdem.
Chris bólint. Kapjuk a zsákunkat.
Amint igyekszünk tovább a gerincen a vízmosás felé, halljuk a meginduló köveket, jóval hangosabban, mint az előbb. Figyelném, merről a hang, de csönd lesz megint.
- Mi ez? - kérdi Chris.
- Kőgörgeteg.
Ő is megáll egy pillanatra, és hallgatózik. - Jár ott valaki?
- Nem. Alighanem csak a hóolvadás lazítja meg a sziklákat. Mikor meleg lesz kora nyáron, olyankor indulnak meg a kövek. Néha sok összesodródik, így kopnak a hegyek.
- Hát elkopnak a hegyek is?
- Nem elkopnak, hanem lekopnak. Kerekednek, lejtősödnek. Ezek a hegyek még nem kopottak.
Körülöttünk mindenfelé feketébe fordul az erdő zöldje, csak messzi fölöttünk kopasz a csúcs. Mintha bársonyban gázolnánk.
- Ha szétnézel itt a hegyek közt - magyarázom -, békésnek és állandónak látszanak. Pedig változnak örökösen, és a változásuk nem is mindig békés. Alattunk, itt a talpunk alatt olyan erők feszengenék, hogy széttéphetik a hegyet.
- És…?
- Mi és?
- Szét is tépik?
- Olykor megteszik - mondom rá. Aztán eszembe ötlik, mitől a rossz minőség érzése: - Nem messzi innét tizenkilencen fekszenek milliom tonna szikla alatt. És csoda, hogy csak tizenkilencen.
- Miért, mi történt?
- Keletről jött turisták voltak, letáboroztak éjszakára. De azon éjszaka a föld alatti erők megmozdultak, és amikor a mentőosztag másnap reggel látta, mi történt, már csak a fejét csóválhatta. Meg sem próbálták kibontani őket a kövek alól. Száz méterre is le kellett volna fúrniuk, hogy a tetemeket felhozzák. Aztán temethették volna őket újra.
- Honnan tudták, hogy tizenkilencen voltak?
- Ahonnan jöttek, ott a szomszédaik jelentették az eltűnésüket.
Chris felbámul az előttünk meredő csúcsra. - Hát semmi nem jelezte, mi lesz?
- Nem tudom.
- Valami jele csak volt.
- Lehetséges.
A gerincen ráncot vetnek a sziklák, amerre a vízmosás kezdődik. Látom, hogy az egyik ilyen ránc völgyében leereszkedhetünk, s előbb-utóbb vizet lelünk. Nekivágok a zegzugos ereszkedésnek.
Egy idő múltán kövek indulását hallom fentről, és meglep a félelem.
- Chris - szólok hátra.
- Mija?
- Tudod, mi jár az eszemben?
- Nem. Mi?
- Az, hogy okosabban tennénk, ha azt a csúcsot ott félretennénk egy másik nyárra. Egy darabig nem szól, majd megkérdi: - Miért?
- Mert a sejtelmeim rosszak.
Sokáig nem szól semmit. Végül kiböki: - Miért?
- Hát csak mert fölfelé viharba kerülhetünk, vagy a kőgörgeteg kap el, és annak nem jó a vége.
Chris hallgatásba merül. Felnézek, és csalódást látok az arcán. Azt is tudja, gondolom, hogy elhallgatok valamit. - Gondold meg - ajánlom -, aztán ha vízre találtunk és megebédeltünk, eldöntjük.
Némán ereszkedünk tovább. - Jó? - szólok hátra.
- Jó - mondja rá hosszas hallgatás után, egy cseppet sem lelkesen.
Könnyű az ereszkedés, de látom, hogy hamarosan meredekebb lesz. Még most kinn járunk a napfényben, de egykettőre fák közé jutunk.
Nem tudom, mire véljem éjszakai zagyválásomat, de hogy jót nem jelent, annyi bizonyos. Egyikünk számára sem. Úgy látszik, a megerőltető motorozás, a táborozások meg ez a képmutogatás a sokféle tájékon rossz hatással van rám, és rossz hatása éjszaka ütközik ki. El kell tűnnünk erről a vidékről mihamarabb.
Nem tudom, a beszédemből mi emlékezteti az itt töltött időkre Christ. Én inkább mostanában látok rémeket, megvallom férfiasán. Phaidrosz sohasem látott. Ebben különbözünk egymástól. Azért vagyok meg én, mikor ő már nincsen. Ha netán fönn kísért a csúcson, és a találkozást várja, mint afféle Doppelgänger, hát rám ugyan várhat.
Rémisztőek ezek a magasságok is egy idő múltán. Ereszkednék le, mégpedig sietve.
Az óceánig. Ott már hiba nem lehet. Amikor az ár begördül bömbölőn, ott már leesni nem lehet. Nincs hova.
Bejutunk a fák közé, és örülök, hogy a csúcsot elfogják a szemem elől.

Úgy látom, ebben a képmutogatásban is odáig jutottam Phaidrosz ösvényén, ameddig érdemes. Azért letérek az ösvényről most. Amit gondolt, mondott és írt, annak megadtam az illő figyelmet, és olyan elképzeléseket szeretnék kifejteni, amilyenekkel ő nem törődött eleget. E képmutogatás címe "A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete", nem pedig a zen meg a hegymászásé. Hegycsúcsokra nem járnak fel motorkerékpárok, és zen sem igen lelhető odafönn. A zen "a völgy szelleme", nem a hegycsúcsoké. Csak amennyit felviszel magaddal, annyi lehet ott. Gyerünk innen le.
- Jó érzés ereszkedni, mi? - szólok hátra.
Nincs válasz. Ebből még lesz egy összekoccanásunk, attól tartok.
Aki feljut a hegycsúcsra, azt reméli, ménkű nagy kőtáblákat nyomnak a kezébe, rajta az összes játékszabály. Ettől a reményétől fosztottam meg Christ. Azt képzelte, belőle lesz a messiás.
No, belőlem nem lesz, az egyszer szent. Keserves a nóta, megfizetve nincsen. Gyerünk csak. Gyerünk.
Bolondul, kettős léptekkel kalatolok lefelé… ka-tong, ka-tong, kat-tong…, amíg Chris utánam nem kurjant: - Lassíts! - Visszanézek, és látom, hogy vagy száz méterrel maradt el mögöttem a fák közt.
Lassítok persze, de egy idő múltán tapasztalom, hogy szántszándékkal kullog mögöttem.

Annyi még rám tartozik, hogy összefoglaljam Phaidrosz útját, aztán a bírálatot már elhagyom, és látok a magam dolgához. Siettet, hogy amikor a világra már nem úgy tekintek, mint szellem és anyag kettősségére, hanem Minőség, szellem és anyag háromságára, a motorkerékpár ápolásának művészete meg az egyéb művészetek új távlatba kerülnek. A technológia szelleme, amely elől Sutherlandék szöktek, nem a Gonoszság szelleme, hanem a mulatságé. Mulatságos lesz a szemléltetése is.
Hogy azonban Phaidrosz szellemének előbb útilaput kössünk a talpára, még elmondom:
Talán ő is arrafelé igyekezett volna, amerre én, kristályosodásának második hullámában, a metafizikus hullámmal, és ott kötött volna ki, ahol én, a mindennapi életben. Szerintem a metafizika akkor hasznos, ha a mindennapi életen javít, különben ott egye a fene. Phaidrosz szerencsétlensége az volt, hogy nem kötött ki vele sehol. Belesiklott a kristályosodás harmadik misztikus hullámába, s abba beleveszett.
Addig töprengett Minőség és szellem, Minőség és anyag kapcsolatán, amíg kisütötte, hogy a Minőség a szülője mindkettőnek, vagy másképpen: a kettő születésének alkalma. A Minőség és a tárgyi világ kapcsolatának kopernikuszi kifordítása részletes magyarázat híján ködösnek látszik ugyan, ő azonban nem kívánta a ködöt, ő csak annyit tett volna, hogy bizonyítja: abban a jelentőséggel terhes pillanatban, amely után a tárgyat megismerjük, a megértésig még nem jutott észenlét állapotában vagyunk. Ezt a pillanatot nevezte a Minőség eszméletének. Nem eszmélhetsz, hogy látod a fát, csak amikor már megláttad, azért a látvány pillanata és az eszmélet pillanata között ott az időkülönbség. Hihetjük, hogy ez a különbség elhanyagolható, bizonyítékunk azonban semmi nincsen.
A múlt csupán emlékeinkben él, a jövő csupán terveinkben. A jelen az egyetlen valóságunk. Az a fa, amelyre eszméltünk, az eszmélet pillanatnyi időkülönbségével múlttá lett ugyancsak, éppen ezért megfoghatatlanná. Az értelemmel megragadott tárgy mind a múltban él, tehát megfoghatatlan. A valóság a látásnak az a pillanata mindig, amely az értelem szerkesztői tevékenységét megelőzi. Más valóság nincsen. Erről az értelem előtti pillanatról érezte úgy Phaidrosz, hogy jól ragadta meg, mint a Minőség alkalmát. S mivel minden szellemileg meghatározható dolog ebből az értés előtti valóságból támad, a Minőség a szülőjük, forrása mind a tárgyi, mind a személyes világnak.
Úgy ítélte, hogy a legtöbb bajuk éppen a szellem embereinek van a Minőséggel, mégpedig azért, mert olyan gyorsan és biztonságosan szellemi formába rántanák minden tapasztalatukat. A legkönnyebben a kicsiny gyermekek, az iskolázatlanok meg a "hátrányos helyzetben lévők" emésztik meg. Ők hajlanak a legkevésbé a szellemi szerkezetek felé, ők nem építkeznek ilyesmiken örömest. Ezért van, gondolta el, hogy a kislelkűség jellemzően értelmiségi baj. Elgondolta azt is, milyen véletlenül szerezte a védettségét, legalábbis részleges védettségét azzal, hogy iskoláival nem boldogult. Kudarcaitól fogva nem élt benne az a vágy, hogy mindenáron azonosságot vállaljon az értelmiségi életszemléletekkel, annyira nem, hogy az értelmiség elleni kirohanásokon is szívesen okult.
Kislelkűek, állapította meg, mert a szellemről alkotott gyors ítéleteibe a Minőséget is belefoglalják, az értelem előtti valóság pillanatát, mégpedig jelentéktelen szünetként a tárgyi valóság s egyéni megragadása közt. S mivel a jelentéktelenségének ezt az érzését örökül kapták, nem vizsgálják tovább.
Holott ez a pillanat jelentős, állította Phaidrosz. Aki a Minőséget egyszer érzékelni kezdi, és meglátja azt a koreai falat értelem előtti tiszta formájában, az a legszívesebben elfelejtkezne a szavak cifrájáról, ezekről a csalóka bolygófényekről.
Most, hogy az idővel kapcsolt metafizikus háromsággal felfegyverkezett, útját állhatta annak a romantikusklasszikus minőséghasadásnak, amely az elmélkedéseit végveszélybe sodorta. Hitvallatói sem szabdalhatják föl az ő Minőségét. Inkább ő kaszabolhatja a hitvallatókat kedvére. A romantikus Minőség pillanatnyi hatás dolga. A kislelkű Minőség apróbb megfontolásoké, amelyek jó időbe beleteltek. A romantikus Minőség a jelen, a hoci-nesze. A klasszikus Minőséget nemcsak a jelen érdekelte, hanem a jelennek múlttal és jövővel való kapcsolatát is megmérte. De mivel az ilyen méricskélések úgyis mind a jelenhez viszonyítottak - szüret, úgyis a jelennek élünk, és akinek pöfög a motorja, az mit törődjön vele! Hanem ha meggondoljuk, hogy a jelen csupán illanó pillanat jelen s jövő között, jó Minőségre nem számíthatunk, ha a jelen két nagy határkövére nem tekintünk. A motor pöfög éppen, de mikor vizsgáltad meg az olajszintjét? Szőrözés romantikus szemmel, meggondoltság klasszikus fejjel.
A Minőség kétféle nézőszöge megmarad ugyan, de ezután nem hasítja ketté a Minőséget. A két nézőszög a figyelem hosszabb vagy rövidebb ideje csupán. Amit őtőle vártak, az effajta metafizikus hierarchia lett volna:

VALÓSÁG

ALANYI (SZELLEMI) TÁRGYI (FIZIKAI)

KLASSZIKUS (ÉRTELMI) ROMANTIKUS (ÉRZELMI)

AMIT PHAIDROSZNAK AMIT PHAIDROSZ
MINŐSÉGKÉNT TANÍTANI MINŐSÉGKÉNT
KELLETT VOLNA TANÍTOTT

Ehelyett ilyen metafizikus rangrenddel ajándékozza meg őket:

MINŐSÉG (VALÓSÁG)

ROMANTIKUS MINŐSÉG KLASSZIKUS MINŐSÉG
(ÉRTELEM ELŐTTI) (ÉRTELMES)

ALANYI VALÓSÁG TÁRGYI VALÓSÁG
(SZELLEMI) (ANYAGI)

Az a Minőség, amelyet ő tanított, az egész Minőség volt, nem csupán a része.
Most már a háromság jegyében gondolhatta ki válaszát erre a kérdésre: Miért látja a Minőséget másként mindenki? Ehhez volt annyi köntörfalazásra szükség mindig. Most pedig így válaszolhatott: "A Minőség alaktalan, formátlan, jellemezhetetlen. Alakot, formát teremteni csak az értelem osztályozó munkája nyomán lehet. A Minőség megáll az értelem osztályozó munkája nélkül. Alakok, formák, nevek, amilyeneket a Minőségre akasztunk, részben következnek csak a Minőségből, részben azokból az a priori képekből, amelyeket emlékezetünk gyűjtött. A Minőség alkalmával keresgélni kezdjük a párhuzamokat korábbi tapasztalatainkkal. Ha nem így tennénk, meg sem ítélhetnénk. Nyelvünket e párhuzamokra szerkesztettük. Teljes kultúránk ezekre a hasonlatokra épült."
Az emberek azért ítélik meg a Minőséget különbözőképpen, mert más hasonlati készletekkel közelítik meg. Phaidrosz nyelvészeti példákkal állt elő, és rámutatott, hogy a da, da meg a dha hindi hangzók a mi fülünknek azonos csengésűek, mert hozzájuk hasonlatosak a fülünket nem vájták. A hindi nyelvet beszélők legtöbbje ugyanígy nem tehet különbséget a hindi da meg az angol the között, mivel érzékenysége nem csiszolódott hangzásbeli párhuzamokon. Nem szokatlan, mondta, hogy indiai parasztok kísérteteket látnak. Másrészt a nehézkedés törvényének megértése számukra a lehetetlennel határos.
Ezekből a példákból világos, mondta, miért szavaz egy osztályra való gólya hasonló minőségekre. Viszonylag hasonló tapasztalatokkal és tudással érkeztek a főiskolára. Ha azonban idegen diákokat ültetünk a helyükbe, vagy a mi diákjainkkal ítéltetünk meg középkori verseket, sem az idegenek a mi példáink megítélésében, sem a mieink a középkoriak osztályozásában nem lesznek hasonlók, mert minőségük a tapasztalataik körén kívül esik.
Mondhatjuk akár, érvelt tovább, hogy a diák minőségi szavazata őt magát határozza meg. Az emberek nem azért ítélkeznek a Minőség felől különféleképp, mert a Minőség különféle, hanem mert az embereket különböztetik meg egymástól a tapasztalataik. Elképzelte, ha két ember a priori példái azonosak, s a Minőséget is egyféleképp ítélnék meg minden alkalommal - bizonyítás azonban nem lévén lehetséges, nem fejlesztette tovább az elképzelést.
Kollégáinak címzett válaszában ezt írta:
"A Minőség bármely bölcseleti magyarázata hamis és igaz egyszersmind, mert a bölcseleti magyarázat elemzés, alanyra-állítmányra bontás. Amit én értek (és bárki más ért) a minőség szón, azt alannyá-állítmánnyá szételemezni lehetetlenség. Nem is azért, mintha a Minőség oly titokzatos volna, hanem éppen, mivel megrendítően egyszerű.
A mi környezetünkben élők számára még a legérthetőbb példája a tiszta Minőségnek ez: "Egy-egy szervezet válasza környezetére" (azért élt ezzel a példával, mert az ő hitkutatói az élővilágot az inger és válasz pavlovi rendjében tekintették). Ha amőbát csöppentünk tárgylemezre, majd vizébe egy csöpp hígított kénsavat pettyentünk, az amőba legjobb tehetsége szerint félrehúzódik majd, s ha megbeszélhetnénk vele, mi a véleménye a kénsavról, válasza minden bizonnyal így szólna: "Rossz környék ez." Ha még idegrendszere is lenne, sokkal bonyodalmasabban viselkedne, hogy a rossz környékre megfelelő válasszal szolgáljon. Példákat keresne, párhuzamokat és jelképeket tapasztalatainak kincsestárából, hogy megpróbálja meghatározni, azaz megérteni ezt az új környezetet, amelyikbe csöppent.
Bonyodalmas élőlényhez illő fejlett szervezetünk a példák és jelképek bőségszaruját önti ki környezetünk változásai alkalmából. Kitalálunk eget, földet, fát, követ, óceánt, isteneket, zenét, művészetet, nyelvet, bölcseletet, gépészetet, civilizációt és tudományt, majd mindezeket elnevezzük valóságnak. S valóságosak csakugyan. Gyermekeinkbe beleneveljük, hogy hitünk az ő tudásukká váljék. Aki ezeket a példákat nem fogadja el, tébolydába vetjük. De ami e példák sorolására sarkall bennünket, az a Minőség maga. Környezetünk a Minőséggel sarkall bennünket egyre, hogy újrateremtsük. Minden ízét. Minden porcikáját.
Lehetetlenség tehát azt, ami a világ teremtésére indít minket, teremtett világunkba befoglalnunk. Ezért nem határozható meg a Minőség. Ha meghatározzuk, igaz valójánál szűkebbre vonjuk a határát."
Erre a részletre talán azért emlékszem ilyen jól, mert fontosabb az összes többinél. Amikor Phaidrosz írta, egy pillanatig megingott, s már-már kihúzta belőle ezt a két mondatot: "Minden ízét. Minden porcikáját." Őrület lappang az efféle nyomatékokban. Ez ijeszthetett rá. Értelmes okot azonban nem talált a kiirtásukra, a habozásnak pedig már lejárt az ideje. Nem is hallgatott a vész jelre, és a két mondatot meghagyta a szövegben.
Letette ceruzáját, és úgy érezte, valami megcsuszamlik a talpa alatt. De már benne volt. Annyit sejtett, hogy eltért kiindulásától. Nem metafizikus háromság ez már, hanem tökéletes monizmus. A Minőség egyaránt forrása és formája mindennek.
Bölcseleti képzettársítások zuhataga indult meg benne. Hegel, a Teljes Elme beszélt így. Nem alárendeltje tárgyiasságnak, személyességnek az sem.
Hegel viszont, mikor azt állította, hogy a Teljes Elme a forrása mindennek, a romantikus tapasztalatot kirekesztette a mindenből. Hegel Teljessége klasszikus, ésszerű és rendszeres volt a velejéig.
Nem úgy a Minőség.
Phaidrosz emlékezett, hogy Hegelt nyugati és keleti bölcseleteket összekötő hídnak tekintik. A hinduk Védantáját, a taoisták Útját, de még a Buddhát is Hegel bölcseletére emlékeztető teljes monizmusként jellemezték. Phaidrosz kételkedett, vajon a misztikus Egységek összecserélhetők-e a metafizikus monizmusokkal, mivel a misztikus Egységek nem foglalhatók szabályokba, mint a metafizikus monizmusok. Ő a Minőségét metafizikus egységnek tekinti, nem misztikusnak. De így van-e? S mi egyéb a különbség?
Azt felelte magának, hogy a különbség a meghatározás éppen. A metafizikus egységek meghatározottak. A misztikus Egységek nem. Ez teszi a Minőséget misztikussá. De nem. A Minőség metafizikus is. Márpedig ő tisztán bölcseleti nézőszögből metafizikus egységnek tekintette mindeddig, mégis kapálózott a meghatározása ellen, így lett a Minősége misztikussá. Meghatározhatatlansága a metafizikai szabályoktól szabadította meg.
Phaidrosz ekkor mintegy sugallatra odalépett a könyvespolcához, és a kötetek közül kihúzott egy kicsiny, kék kartonkötésűt. Kézzel másolta, és maga kötötte be évekkel előbb, mert boltokban nem találta e kétezer-négyszáz éves műnek, Lao Ce Tao Tö King-jének egyetlen példányát sem. Találomra beleolvasott, mint annyiszor, de aztán keresni kezdett benne, és amikor tárgyába vágó sorokra lelt, mindjárt hozzá is fűzte a magáét.
A meghatározható minőség nem a Teljes Minőség - olvasta, és megállapította, hogy ő sem mondhatta volna különbül.
Ráakasztható nevek nem a Teljes Nevek.
Eredete mennynek és földnek.
Ha neve kell, anyja mindeneknek…
Ez az.
A Minőség [a romantikus Minőség] és nyilvánulásai [a klasszikus Minőség] természetük szerint hasonlók. Csupán nevet kapnak különbözőt [alanyi és tárgyi], amikor klasszikus a képük.
A romantikus minőséget a klasszikussal összecsapva misztikusnak nevezhetjük.
Ahogy titkaiból messzibb titok felé nyílik ajtó, úgy nyílnak meg előttünk az élet titkai sorra.
A Minőség mindent áthat, haszna véghetetlen.
S mint minden dolgok kútfejének, mérhetetlen a mélye.
Kristályos vize mégsem zavarosodik.
Nem tudom, nemzője ki lehetett.
Isten előtti világba illik a képe.
Léte örökös, örökétig való. Meríts belőle, s megüdülsz.
Tekints rá, s nem látod. Hallgassad, nem hallod. Tapogasd, meg nem tapinthatod. Szökik kutató érzékeink elöl, s így válik eggyé.
Nem a keltére kél a fény,
Nem elültével támad sötét,
Szakadatlan,
Körül nem kerítheted,
A semmi birodalmába vissza-visszatér,
A formátlanság formájának nevezik ezért,
A testet öltött semmiségnek -
Mondják ezért ködképnek is,
Szembetalálkoztok, s nem látod az arcát,
Követed, és hátát nem mutatja,
Aki régi formáihoz ragaszkodik,
Megértheti az ősi kezdeteket,
S hogy ott volt már azok előtt.
Phaidrosz olvasta sorról sorra, versről versre, és érezte, hogy kattanik, hogyan illed a helyére minden. Ez az. Szó szerint. Ezt fejtegette volna ő is mindmáig, csak éppen tökéletlenül, gépiesen. Ebben a könyvben nincsenek ködök. Szabatos és végleges minden szava. Ezt mondta volna ő is, csak az ő nyelvének mások a gyökerei. Más völgyből nézi Lao Ce, mi történik emebben - nem úgy, mint most, ha megtérülök mesét mondanak felőle, hanem mint aki lakójává lett a völgynek. Mindent látott.
És megfejtette a jelrendszerét.
Phaidrosz olvasta tovább. Sorról sorra. Lapról lapra. Sehol következetlenség. Amiről ő mint Minőségről beszélt, az itt a Tao volt, a vallások gerjesztő ereje, nyugatié, keletié, múlté, jelené, tudásoké, mindené.
Akkor feltekintett, és megpillantotta magamagát… Akkor értette, hova jutott, és mit lát… Én nem tudhatom, mi történt valójában, de az a csuszamlás, amit Phaidrosz előbb a talpa alatt érzett, rohamosan gyorsult és erősödött, mint amikor a hegy bércei indulnak meg.
Az egymásra toluló eszméletek tömege görgeteggé vált, és elsodorta gondolkodását. A lefelé hengergő tömeg minden gördülése tulajdon magának százszorosát indította meg, majd százszorozódott tovább az is, s addig terebélyesedett és sodort, míg semmi a lábán meg nem maradhatott.
A Semmi sem.
Nem állhatott meg tovább.

21

- Nem vagy te valami bátor ember, mi? - néz rám Chris.
- Nem bizony - felelem, és húzom le a szalámi bőrét a fogammal. - Csak azt nem tudod, milyen okos emberrel van dolgod.
Szépen lejutottunk a gerincről már, a vegyes erdő is, a cserjés is nagyobbra nő, és sűrűbb itt, mint a völgy túlsó felén. Úgy látszik, ez az esős oldal. Egy darabig vedelem a vizet, amit Chris hozott a patakról, aztán nézek csak rá. Látom az arcán, hogy megbékélt az ereszkedéssel. Nem kell vitatkoznom vele, sem meggyőznöm az igazamról. Egy zacskó édességgel nyomtatjuk el az ebédünket, majd vizet iszunk arra is, és ledőlünk pihenni. A hegyi forrásvíznél jobb ízű a világon nincsen.
- Többet is elbírok most - jelenti ki Chris egy idő múltán.
- Biztos?
- Miért ne volna biztos? - veti oda hetykén.
Hálásan rakodok át a zsákom nehezéből, és amikor a hevedereket igazítjuk a vállunkon, és felkelünk, bizony érzem a különbséget. Tud Chris figyelmes is lenni, ha kedve tartja.
Innen már az ereszkedés lassabb lesz. Hiába a fakitermelés, a fattyúhajtások bozótja olykor magasabb nálunk, úgy kell benne utat törnünk.
Úgy haladnék tovább ezzel a képmutogatással, hogy az elvonatkoztatásokat hagynám, és áttérnék a gyakorlati útmutatásokra, csak éppen azt nem tudom, hogyan fogjak hozzá.
Nemigen hangoztatják az úttörőkkel kapcsolatosan, hogy a kezük szennye, ami a munkájuk után marad, az bizony eltakarításra vár. Törik az utat távoli, nemes céljaik iránt, s azzal nem törődnek, hogy a forgács pattog közben. A takarítás pedig nem valami lélekemelő munka. Le kell hangolódni hozzá kellően. Amikor aztán elég lehangolt, azaz higgadt vagy már, jobban elbírsz vele.
Személyes tapasztalatok hegycsúcsán fedezni fel rokonságot a Minőség meg a Buddha között, az viszont lélekemelő. De csakis személyes értelemben. Ha tovább is csak erről áradoznék a képmutogatás során, közönségem békében elbocsáthatna. Az ilyen felfedezés jelentőségét a világ többi völgyében kell megtapasztalni, a mindannyiunkra váró takarítás keserves érvei során.
Sylvia mintha ráhibázott volna, amikor az első napon olyasmit mondott a szembejövőkre, hogy gyászmenet. A dolgunk most, hogy ezekhez csatlakozzunk, és gazdagabb híreket vigyünk szét a világban, mint amennyivel útra keltünk.
Mindenekelőtt meg kell vallanom, nem győződhettem meg Phaidrosz igazáról, vajon a Minőség a Taóval egy-e. Azt sem tudom, miféle kísérlettel igazolhatnám tételét, hiszen ő csupán az egyik misztikus egységről való elképzelését vetette egybe a másikkal. Nyilván azonosságot sejtett bennük, azonban lehetséges, hogy nem teljesen értette meg a Minőség természetét. Vagy ami még inkább lehetséges, hogy a Tao természetét nem értette. Bölcs nem volt, hiába. Márpedig a Tao Tö King-ben bölcsek számára sok olyan tanács olvasható, amelyeket ő is megszívlelhetett volna.
Továbbá azt is megvallom, hogy Phaidrosz metafizikus hegyhágása minekünk ugyan meg nem világosíthatta, mi a Minőség, de azt sem, hogy a Tao mi. Semmivel nem lettünk okosabbak.
Ez úgy hangzik, mintha ingerülten elutasítanánk most, amiket Phaidrosz gondolt és mondott. Pedig nem. Elhatárolódásunkkal ő is egyetértene, hiszen a Minőség körülírása is meghatározás, éppen ezért szűkebb a kelleténél. Talán azzal is megtoldaná, amit mondtunk, hogy a szűkre fogott meghatározások rosszabbak akár a meghatározatlanságnál, mert az igaz csengésük félrevezető lehet, ezért valójában késleltetik a megértést.
Nem, Phaidrosz nem vezetett rá sem a Minőségre, sem a Taóra. Útjával az Értelem nyert csakis. Megmutatta, hogyan tágítható olyan elemek befogadásához, amilyenek korábban az ész számára megemészthetetlennek, vagyis irracionálisnak tetszettek. Márpedig ilyen irracionális elemek tornyosulnak fölébünk, és emésztetlenségük teszi a huszadik századot rossz minőségűvé, kuszává, zavarossá. Ezeket szedném sorra most.

A sáros oldalban bajos megvetni a lábunkat. Ágakba fogózunk, úgy lépünk, s a következő lépésünket számítjuk kapaszkodót keresve.
A cserje hamarosan olyan sűrű lesz, hogy irtanunk kell. Leülök, amíg Chris kikotorja a belezőkést a zsákomból. Odaadja, aztán hadakozva haladunk. Lassú az út, mivel egy-egy lépéshez két-három gallyat is el kell metszeni. Jó darabig ki nem keveredünk innét.

Az első ereszkedő lépés Phaidrosz állításától, hogy "a Minőség a Buddha", az, hogy ha igaz az ilyen nagyhangú kijelentés, akkor értelmes alapot vet az emberi tapasztalatok eddig külön volt három tartományának egyesítéséhez. Ez a három tartomány a Vallás, a Művészet meg a Tudomány. Ha bizonyítható, hogy a Minőség a pillére mindháromnak, és hogy ez a Minőség nem sokféle, hanem egy, abból következik, hogy a három tartomány egyesíthető.
A Minőség helyét a Művészetben elég bőségesen szemléltettük Phaidrosz retorikát oktató pályájának ismertetésével. Nem hinném, hogy bővebb elemzésre szorulnánk itt. A Művészet minőségi igyekezet, legyen ennyi elég. Vagy ugyanez hangzatosabb szóval: a Művészet az ember művében megnyilvánuló istenség. Phaidrosz megállapítása világossá teszi, hogy a két merőben különbözőnek tetsző művészetmeghatározás valójában egy.
A Vallás tartományában különb szemléltetésre szorul a Minőség kapcsolata az istenséggel, s remélem, még erre is sort keríthetek. Ideiglen érdemes elgondolkodnunk, hogy a Minőség és a Buddha kapcsolatának az angol nyelvben megfelel a God (Isten) meg a good (jó) közelinek tetsző kapcsolata.
Azért most a Tudományra irányítanám a figyelmet, mert a kapcsolat meghatározására itt a legégetőbb a szükség. Azzal a közkeletű szólammal, hogy a Tudomány és magzata, a technológia "értékmentes", vagyis minőségmentes, azzal le kell számolnunk. Éppen ez az "értékmentesség" teszi nyomatékossá pusztításvágyát, amelyről a képmutogatás kezdetén beszéltünk. Holnap ezen a nyomon haladok tovább.

A délután hátralévő részében omlásfák ezüstös törzsökéi közt ereszkedünk zegzugosán.
Szirt mentében keressük a lefelé utat, mikor egyszer csak csúszdára bukkanunk, annak az árkában simán ereszkedhetünk tovább. Sziklás patakmederbe torkollik, víz csordogál az alján, cserje, kő, sár, hatalmas fák gyökere tölti ki. Hamarosan jóval nagyobb patak zúgását halljuk.
Kötél segítségével kelünk át rajta, a kötelet ott hagyjuk a túlsó parton, és a patak túlsó partján vezető út mentén táborozókra bukkanunk, azok bevisznek a városba kocsin.
Öreg este érünk be Bozemanba. Nem akarom telefonon felzavarni DeWeese-éket, hogy jöjjenek értünk a városba, inkább szállodában keresünk szállást. A csarnokában ácsorgó turisták megbámulnak minket. Kimustrált kincstári ruháimban, bottal, kétnapos borostámmal meg a fekete baszk sapkámban olyan lehetek, mint valami rajtaütésre készülő kubai forradalmár.
A szobában elcsigázottan dobjuk le a cuccunkat a földre. A papírkosárba rázom bele a bakancsomban a patak gázolása óta szúró köveket, majd az ablakpárkánynak támasztom a bakancsot, hogy lassan száradjon. Szó nélkül vágódunk végig az ágyon.

22

Másnap reggel a szállodából kijutunk DeWeeseékhez, elköszönünk tőlük, majd északnak indulunk kifelé Bozemanból. DeWeese-ék marasztalnak, de engem valami furcsa viszketés hajt nyugatnak, mintha gondolataim szálát az úton vehetnem fel a legjobban. Olyan valakiről beszélnék ma, akiről Phaidrosz soha nem hallott, csak én tanulmányoztam az Írásait behatóan, mikor ez a képmutogatás először fordult meg a fejemben. Ez az ember, nem úgy, mint Phaidrosz, nemzetközi híresség volt harmincöt esztendős fejjel, élő legenda ötvennyolc éves korára, és Bertrand Russell úgy jellemezte, hogy "a közmegegyezés szerint legkiválóbb tudósa nemzedékének". Foglalkozott csillagászattal, fizikával, matematikával, és filozófus volt mindehhez. Jules Henri Poincarénak hívták.
Lehetetlennek tetszik a számomra mind a mai napig, hogy Phaidrosz olyan utat járt gondolatban, amelyen nem előzte meg senki. Valakinek valahol csak eszébe kellett volna jutnia mindennek, Phaidroszra pedig jellemző lehetett volna, hogy amilyen türelmetlen tudós, valamelyik híres gondolatrendszer szakállas megállapításain kérődzik tovább, mert az olvasottsága hézagos.
Így aztán csaknem egy évet töltöttem a bölcselet hosszas és gyakran fárasztó történetének tanulmányozásával, az előtte jártakat nyomozva. Persze lelkesített is, hogy így ütöm bottal a nyomát végig a filozófia történetén, s közben olyasmi ötlött az eszembe, amivel máig nem tudom, mit kezdjek. Egymással homlokegyenest szemben állónak tekintett bölcseleti rendszerek mintha csekély eltérésekkel ugyanazt hangoztatták volna, amit ő. Olykor már azt hittem, rajtakapom, de éppen a csekély eltérésekből derült ki, hogy Phaidrosz más irányban gondolkodott. Az előbb már említett Hegel például azzal utasította el a hindu bölcseleti rendszereket, hogy bölcseletnek nem is tekinthetők. Phaidrosz mintha magáévá tette volna őket. Vagy azok tették a magukévá? Visszásság talán nincs is a kétféle gyanú közt. Így bukkantam idők múltával Poincaréra. És ismét találtam benne nyomokat - de még inkább egy más jelenséget. Ő is Phaidrosz hosszas, kanyargó ösvényén kap fel a legnyaktörőbb elvonatkoztatásokig, hogy már azt hiszem, lezuhan, de aztán megállapodik ott. Mindkettő a tulajdon ösvényének végéig jut, mégis mintha folytatnák egymást! Aki a téboly szirtjén billeg, annak a hasonló működésű elme felfedezése megnyilatkozásszámba megy. Olyan, mint amikor Robinson Crusoe lábnyomokat pillantott meg a homokban.
Poincaré 1854-től 1912-ig élt. A párizsi egyetem professzora volt, szakálla és csíptetője némiképp Henri Toulouse-Lautrecre emlékeztetett, aki tíz évvel volt nála fiatalabb, és ekkortájt ugyancsak Párizsban élt.
Poincaré élete során ijesztő válság támadt az egzakt tudományok alapjaiban. Tudományos igazságokhoz hosszú évekig kétség nem férhetett, a tudományos logikát csalhatatlannak ítélte mindenki, s ha tudósok olykor tévedtek, tévedésüket a tudományos játékszabályoktól való eltérésükkel magyarázták. A nagy kérdésekre mindre megvolt már a válasz. A tudomány küldetéséül annyi maradt erre az időre, hogy e válaszokat a tökéletességig finomítsa. Igaz, akadt még magyarázatlan jelenség, mint a radioaktivitás, a fény átbocsátása "az éteren" és a mágneses erőknek a villamos erőkhöz való furcsa viszonya - mindezekkel azonban a tudomány rohamlépteiből ítélve nem kellett már soká számolni. Álmodni alig merte volna bárki, hogy néhány évtized múltán nem lesz abszolút a világűr, az idő, az anyag, de még a nagyság sem, hogy a klasszikus fizika, a tudományok bálványa hozzávetőlegessé válik, s a legjózanabbnak tisztelt csillagász pedig majd azt tudatja a világgal, hogy aki erős látcsövön soká mered a mindenségbe, az utoljára a tulajdon tarkóját figyeli meg!
Az alapokat rengető relativitáselméletet ugyan még kevesen kapiskálták, de a kevesek közt ott volt Poincaré, korának legjobb matematikusa.
Művében, A tudomány alapjai-ban kifejti, hogy ez a tudományos válság igen régi időkre nyúlik vissza. Sokáig hiába próbálkoztak, mutat rá, az Eukleidész ötödik követelményének nevezett sarkalatos tétel szemléltetésével, s a válság kezdetének akár ezek a lázas próbálkozások tekinthetők. Az eukleidészi követelményt, amely szerint egy adott ponton át egy adott egyenessel párhuzamos vonal egynél több nem húzható, mindannyian megtanuljuk a tizedik osztályos geometriaórákon. A mértan matematikájának elemi építőköve ez a követelmény.
A többi sarkalatos tételt kétség ki nem kezdhette, csupán ezt. Kidobni a hajóból mégsem lehetett másként, mint vele együtt a matematika jelentős részét is. Azt sem látta senki, hogyan volna szűkíthető elemibb tétellé. Hajmeresztő erőfeszítéseket tettek, állapította meg Poincaré, új tétel állításának csalóka reményében.
Végre a tizenkilencedik század első negyedében egy magyarnak meg egy orosznak, Bolyainak és Lobacsevszkijnek szinte egy időben sikerült megmutatnia, hogy Eukleidész ötödik követelményének bizonyítása lehetetlenség. Úgy okoskodtak, hogy ha volna módja a bizonyosabb tételre való szűkítésének, hatásai is mások mutatkoznának: megsemmisítése logikai visszásságokat támasztana a geometriában. Majd megsemmisítették Eukleidész követelményét.
Lobacsevszkij abból a feltevésből indult ki, hogy egy adott ponton át két párhuzamos is húzható egy adott vonalhoz képest, egyébként mind megtartotta Eukleidész sarkalatos tételeit. Hipotéziseiből aztán egy sor olyan elméleti következtetésre jut, amelyek közt ellentmondást találni bajos, és a következtetésekből olyan geometriát épít, hogy logikai hibátlansága semmivel nem marad mögötte az eukleidészi geometriának.
S mivel az eukleidészi geometriában logikai hibát nem talált, azzal bizonyítja, hogy az ötödik követelmény nem egyszerűsíthető.
Nem is ez a bizonyítási eljárás keltette a zűrzavart, hanem a gondolkodás mellékterméke, amely nemcsak a tételt borította árnyékba, hanem szinte minden egyebet a matematika területén. A tudományos bizonyosság talpköve vált ezzel bizonytalanná.
Hiszen egyszerre ott volt az egymásnak ellentmondó két tudományos igazság, s mindkettő megállhatta akár az ízlések, akár a korok próbáját. Így kezdődött az a válság, amely az Aranyozott Kor tudományos elégültségét alapjaiban rázta meg. Honnan tudjuk, melyik az igazi a kétféle geometria közül? Ha nincs pulpitusunk az ítélkezéshez, akkor a matematikának logikai ellentmondásokat is magába kell foglalnia. Csakhogy az olyan matematika, amely belső ellentmondásokat befogad, nem matematika már. A nem eukleidészi geometria végeredménye nem egyéb, mint abrakadabra, csupán hit kell a befogadásához! S ha persze egyszer ilyen rés nyílott a matematika falán, az egymásnak ellentmondó, de cáfolhatatlan tudományos igazságok száma a továbbiakban nem szorítkozott csupán kettőre. Egy Riemann nevű német a geometria újabb cáfolhatatlan rendszerével állt elő, amely nemcsak Eukleidész ötödik követelményét lökte ki a hajóból, hanem első sarkalatos tételét is, amely szerint két ponton csupán egyetlen egyenes vonal hatolhat át. Belső ellentmondást felfedezni ebben az elméletben sem lehetett, csupán egésze mondott ellent mind Lobacsevszkij, mind Eukleidész geometriájának.
A relativitáselmélet szerint azonban Riemann geometriája jellemzi a legtalálóbban azt a világot, amelyben élünk.

Three Forksnál az út fehér-homokszín sziklák közé hatol, és elvisz Lewis és Clark néhány barlangja mellett. Butte-tól keletre hosszas és erős emelkedőnek megyünk, áthaladunk a Kontinentális Vízválasztón, majd lejutunk a völgybe. Később az anacondai olvasztómű hatalmas kürtőjét elhagyva betérünk Anaconda városába, és jó bélszínnel meg kávéval szolgáló étteremre lelünk. Lankásabb parton jutunk fel egy fenyvesekkel övezett tóhoz, és utunkban halászokat látunk, éppen csónakjukat taszítják a vízre. Amikor az út ismét lefelé kanyarog a fenyves erdőn át, látom a nap állásából, hogy a déltől már nem járhatunk messze.
Keresztülmegyünk Phillipsburgön, és egy szétnyíló folyóvölgy mezei közt visz az utunk. A szembeszél nagyokat lök rajtunk, azért ötvenötre lassítok. Átmegyünk Maxville-en, és mire Haliba érünk, érzem, hogy egy kis pihenés ránk férne.
Temetőt látunk az út mentén, és megállunk. A szél hűvösen fütyörész, de a nap meleg, azért letesszük a kabátunkat meg a bukósisakunkat a fűre a templom szélárnyékos felén, és ledőlünk. Magányos, tiszta, szép táj. Mintha tér birtokába jutnánk, ha a tájat hegység vagy akár dombvidék keretezi. Chris belefordul a kabátjába, és megpróbál aludni.
Sutherlandék nélkül minden más. Nagyon magunkra maradtunk. Azért folytatnám a képmutogatást most, ha megbocsátanak, hogy a magányosságtól szabaduljak.
Hogy a matematikai igazság nyomára jussunk, mondta Poincaré, először azt kell tisztáznunk, mifélék is a geometriai sarktételek. A priori ítéleteink összegezései-e, mint Kant állította? Azaz léteznek-e az ember tudatában a tapasztalat teremtő munkája nélkül is? Poincaré nemmel válaszolt. E sarktételek akkora súllyal nehezednek ránk, ha így volna, hogy meg sem próbálkozhatnánk ellenjavaslattal, nem még ráépített elméleti szerkezettel. Nem eukleidészi geometriáról szó sem lehet.
Juthatunk-e arra a következtetésre tehát, hogy a geometria sarktételei kísérleti igazságok? Poincaré erre a kérdésre is nemmel válaszolt. Ha kísérleti igazságok volnának, az új eredmények mindegyre módosítanának és fordítanának rajtuk. Ez viszont a geometria szellemével ellenkeznék.
Poincaré arra a következtetésre jutott végül, hogy a geometria sarkalatos tételei közmegegyezések, de választásunkat a lehetséges megegyezések közt kísérleti eredmények támasztják alá. A választás mégis szabad, és csupán az ellentmondások elkerülésének szüksége korlátozza, így lehetséges, hogy az eukleidészi követelmények megmaradhatnak igaznak, bár a kísérleti igazolásuk csupán hozzávetőleges. A geometria sarktételei más szóval nem egyebek, mint álruhás meghatározások.
Mikor a geometriai sarktételek természetét tisztázta, azt a kérdést vette elő, vajon melyik igaz, az eukleidészi geometria vagy a Riemann-féle.
Válasza úgy szólt, hogy a kérdés értelmetlen.
Akárcsak az a kérdés, hogy a metrikus rendszer vagy az angol mértékrendszer-e az igaz vajon, a kartéziánus koordináták-e vagy a poláris koordináták. Egyik geometria nem igazabb a másiknál, csupán alkalmasabb.
Poincaré ezután a tudomány más elképzeléseinek egyezményes természetét is szemléltette, például térét s időét, és hangoztatta, hogy egyikük mérése sem lehet igaznak nevezhető, s a mérés módját csupán kedvező volta miatt fogadták el általánosan.
Tér és idő maga is meghatározás, amely lehetővé teszi megfigyeléseink rendezését.
Az elemi tudományos elképzelések ilyen gyökeres megértése azonban korántsem teljes még. A tér és idő titkának megértését az efféle magyarázat segíti talán, de a világegyetem rendezésének terhe mintegy áthárul a megfigyelésekre. Csakhogy a megfigyelések is mik?
Poincaré vizsga szemmel tekintett végig rajtuk. Mi figyelendő meg a valóságból? Hiszen a lehető megfigyelések száma végtelen, s hogy a kritikátlan megfigyelő is teremt tudományt, annak valószínűsége éppoly csekély, mint hogy a majom leül az írógéphez, és kikalapálja rajta a miatyánkot.
Ez vonatkozik a hipotézisekre is. Miféle hipotézisek? "Ha egy jelenségnek egy tökéletes mechanikai magyarázata lehetséges, akkor lehetséges számtalan, és mindenik felölelheti a kísérlet során kiütköző különösségeket" írta Poincaré.
Phaidrosz is ezt az állítást fogalmazta meg a laboratóriumban, s a benne rejlő kérdésért penderítették ki az egyetemről.
Ha a tudós időmilliomos, mondta Poincaré, csupán ezzel kellene biztatni: "Nyisd ki jól a szemed!" Ideje azonban nem lehet ahhoz, hogy mindent megnézzen, s jobb keveset látni, mint sok mindent rosszul megnézni - vagyis a tudósoknak válogatnia kell.
Ehhez Poincaré néhány szabályt is alkotott. A megfigyeléseknek rangjuk van, mondta ki. Minél általánosabb érvényű a megfigyelés, annál értékesebb. Amelyek gyakran elővehetők, különbek a ritkán szükségeseknél. A biológusok például szorult helyzetbe jutnának, ha tudományuk felépítéséhez csupán egyedekkel kellene számolniuk, s fajok nem léteznének, vagy a gyermekeket örökletes tulajdonságaik nem tennék hasonlókká a szüleikhez.
Mely megfigyelések kerülnek nagy valószínűséggel ismét elő? A legegyszerűbbek. Hogyan ismerünk rájuk?
Válasszuk azokat, amelyek eleve egyszerűnek látszanak. Vagy valóságos az egyszerűségük, vagy a bennük rejlő bonyodalmak nem láthatók elsőre. Ha valóban egyszerűek, megfigyeléseink során előbb-utóbb ismét rájuk bukkanunk, akár egymagunkban, akár bonyodalmasabb megfigyelési elemek társaságában. Ez a lehetőség is igen valószínű, mert a természet nem szerkeszt vaktában.
Hol rejlik az egyszerűség? Tudósok a végletekben keresik, a végletesen nagyban és a végletesen kicsinyben. A biológusok például önkéntelen érdeklődéssel fogtak a sejt vizsgálatához, vagyis érdekesebbnek ítélték a teljes élőlénynél - sőt, Poincaré ideje óta a fehérjemolekulát érdekesebbnek ítélik a sejtnél is. Az eredmények igazolták őket, mivel a különböző élőlények sejtjei és fehérjemolekulái egymáshoz hasonlóbbnak bizonyultak az élőlényeknél.
Hogyan válasszuk ki tehát a megfigyelnivalót érdekessége, azaz gyakori felbukkanása szerint? A módszer éppen ebben a választásban rejlik. Elsőül ezért fontos a módszert megalkotnunk. Elképzelni elképzelték sokat, hiszen önként egyik sem kínálkozik. Helyes régi megfigyelésekkel kezdeni, de ha ezekből egyszer előttünk a kikezdhetetlen szabály, a vele egybehúzó megfigyelések unalmasakká válnak, mert nem tanulhatunk már belőlük semmit. Ekkor a kivétel válik érdekessé. Nem hasonlóságokat keresünk eztán, hanem különbségeket, és a különbségek közt is a legszembeszökőbbeket, mert a legtöbb tanulság azokban rejlik.
Azokat a lehetőségeket keressük, amelyek szabályunkat megdöntik. Ahogy térben és időben távolodunk, megtörténhet, hogy szokványos szabályaink érvényüket vesztik. Az efféle felfordulások tapasztalata hozzásegít, hogy a hozzánk közelebb játszódó apró változásoknak jobb megfigyelői lehessünk. Leginkább azonban nem a hasonlóságok és különbségek megállapítására kell törekedni, hanem a látszólagos eltérések színe alatt rejlő hasonlóságok felfedezésére. Némely szabályok éppen ezért tetszenek olykor alkalmazhatatlannak, ám az aprólékosabb megfigyelés során akárhányszor kiderül, hogy az anyag különbözik ugyan, de a forma, a részletek rendje mégis ugyanaz. Ha ezzel a tudomással tesszük megfigyeléseinket, pompásan nagyító és mindent feloldó lencse birtokában vagyunk, így válnak értékessé olyan megfigyeléseink, amelyek csokorrá kerekítik a többit, és már ismert csokrok hű tükörképévé lesznek.
A tudós, foglalja össze Poincaré, nem válogatja bolondjában a megfigyelnivalókat. Műve vékony kötetében lehetőleg sok tapasztalatot és sok gondolatot tömörít, így történik, hogy a fizikáról szóló kicsiny műben is a régi tapasztalatok bősége mellett ezerannyi jövendő tapasztalat lehetőségét találjuk, amelyeknek végeredménye felől máris ítélet formálhatunk. Poincaré azt is szemlélteti, hogyan támad a megfigyelés. Eddig általában foglalkozott azzal, hogyan jutnak megfigyeléseikhez s a megfigyelések összegzéseképpen elméletekhez a tudósok, itt azonban személyes tapasztalatait fogja vizsgálóra azzal a matematikai módszerrel, amelynek korai hírnevét köszönhette.
Egyszer, beszéli el, tizenöt napot kotlott annak bizonyításán, hogy efféle módszerek egyáltalán nem is léteznek. Naponta letelepedett az íróasztalhoz, egy-két órát próbálgatta az eszébe ötlő kombinációkat, és nem jutott semmire.
Majd egy este szokásától eltérően kávét ivott, és nem jött álom a szemére. Ötletek burjánoztak a fejében, s úgy érezte, egybevágnak és állandó kapcsolatot teremtenek egymással.
Másnap reggel csupán fel kellett jegyeznie az eredményeket. A kristályosodás hulláma csapott át rajta.
Elmondja egy másik kristályosodási hullám történetét is. Hagyományos matematikai párhuzam nyomán formálódott meg benne, amit később Theta-Fuchs sorozatnak nevezett. Lakóhelyéről, Caenből földtani tanulmányokra indult, és a változatos út felejtette vele a matematikát. Egyszer éppen buszra szállt volna, s amint föllépett a lépcsőjére, minden gondolkodás nélkül az az ötlete támadt, hogy azok az átalakulások, amelyekkel a fuchsi funkciókat korábban meghatározta, valójában egy nem eukleidészi geometria tételei. Az ötlet igazolására nem volt sem idő, sem alkalom. Felszállt a buszra, és tovább beszélgetett, de a bizonyosság teljessé lett benne. Később igazolta is, amint módja nyílott.
Máskor egy parti szirt megkerülése közben támadt egy jelentős elgondolása, éppily hirtelenül és a bizonyosság rögtönös tudatával. Megint máskor az utcán érte a megvilágosodás. Sokan a lángelme titokzatos művét látták mindezekben, Poincaré azonban nem elégedett meg ilyen felszínes magyarázattal, és megpróbálta kitapintani, mi történt valójában.
A matematika, így okoskodott, nem csupán szabályok alkalmazásának dolga. Aminthogy a tudomány sem. Nem is a szabott törvények kapcsolatainak keresgélése. A kapcsolatok száma végtelen és haszontalan lenne. Az igazi feltaláló úgy választ lehetőségei között, hogy a haszontalanokat kiszűri, azaz meg sem fordul a fejében, hogy haszontalan kapcsolatok nyomán induljon el. A válogatásban olyan finom szabályokat követ, amelyek inkább sejthetők, mint összefoglalhatók.
Poincaré ezután abból indult ki, hogy "tudatküszöb alatti valónk" válogat - s ez tökéletesen egybevág azzal, amit Phaidrosz az értés előtti eszmélésnek nevezett. Tudatküszöb alatti valónk, magyarázza tovább az elképzelését Poincaré, egy kérdés megfejtésének számtalan lehetőségét tekinti át, tudatunk birodalmába azonban csak az érdekeseket bocsátja be. Matematikai megoldásokat tudatküszöb alatti valónk "matematikai szépségük" szerint válogat, számok és formák harmóniája szerint, geometriai eleganciája szerint. "Ezt az esztétikai érzést ismeri minden matematikus - állítja Poincaré. - Az avatatlanok sokszor meg is mosolyogják érte." Mindenképpen a harmónia, a szépség dönt választásában.
Poincaré elmefuttatásából kiderül, hogy nem romantikus szépségről beszél, arról, amelynek puszta megjelenése nyűgözi le az értékeket. A klasszikus szépséget érti, amely a részek harmonikus rendjéből támad, szerkezetbe helyezi a romantikus szépséget, vagyis nélküle az élet elúszó és megfoghatatlan lenne, az álomtól megkülönböztethetetlen, mert a megkülönböztetéshez alap nem kínálkoznék. E klasszikus szépség keresése, a világegyetem harmóniájának érzése kényszerít minket arra, hogy megfigyeléseink közül azokat válasszuk, amelyek ezt a harmóniát szolgálják. Nem puszta megfigyelések eredménye, hanem a megfigyelések kapcsolatáé ez az egyetemes harmónia, amely az egyetlen igaz tárgyi valóság.
A tárgyi valóságnak pedig egyetlen bizonyítéka, hogy közös képet formálunk felőle a világban velünk élőkkel és gondolkodókkal. Másokkal való értekezéseink során készen vesszük harmonikus elképzeléseinket. Tudván tudjuk, hogy ezek nem tőlünk származnak, harmóniájuknál fogva mégis hozzánk hasonló gondolkodók művét fedezzük fel bennük. S mivel ezek az elképzelések megfelelnek a mi érzékelésünk világának, úgy érezzük, jogos elgondolnunk, hogy a többi értelmes lény is csak azt láthatta, amit mi láttunk, ilyenformán tudjuk, hogy nem álmodtunk. Ez a harmónia - vagy nevezzük akár minőségnek - megismerhető valóságunk szilárd alapja.
Poincaré tudós társai nem fogadták el azt az állítást, hogy a megfigyelések eleve selejtezettek, mert azt hitték, a tudományos módszert rengeti meg vele. Úgy értették, hogy ez az első selejtező tetszőlegessé teszi az igazságot, és Poincaré elgondolását konvencionalizmusnak bélyegezték. Arról mintha meg is akartak volna felejtkezni, hogy tárgyilagosságuk elve nem tehető megfigyelés tárgyává, ezért illő óvatossággal kellene hangoztatniuk.
Ők azonban kötelezőnek érezték a tagadást, nehogy a tudományt alátámasztó bölcseletük megbomoljon. Poincaré nem is volt éppen a segítségükre. Állításai metafizikus következményeinek nem járt a végére. Elmulasztotta kimondani, hogy az előselejtező csupán egy dualisztikus, személyes-tárgyi metafizikai rendszerben tetszőleges. Ha az épület harmadik pillére a Minőség, már nem önkényes az előselejtező. Nem a szeszély, nem a tetszés válogat, hanem a Minőség, amely a valósággal egyértelmű. Ilyen állítással eloszlatta volna a kételyeket.
Úgy láttam, mintha Phaidrosz a rejtvény egyik felét fejtette volna meg, neki sem fogott idő híján a másik felének. Poincaré pedig a másik felén dolgozott. Megállapítása, hogy a tudós harmónia szerint válogat sarkalatos tételek, hipotézisek, megfigyelések közt, a rejtvény túlsó felét hagyta megfejtetlen. Az ismeretelméletet bolygatta meg azzal a látszattal, hogy a tudományos valóság személyes megítélés dolga, s ezzel a metafizika felöl hagyta levarratlan az ismeretelméletet.
Mi azonban tudjuk már Phaidrosz metafizikájából, hogy Poincaré harmóniája nem személyes. Kútfeje személynek, tárgynak egyaránt. A szeszélyességnek valójában ellene szegül, hiszen a tudományos és matematikai gondolkodás rendező elve. Mégis boldog találkozás könnyei öntöttek el, hogy a rejtvény megfejthetetlen két fele itt olyan tökéletes harmóniában illett össze, amilyenről Poincaré beszél, és a kétfelől rakott gondolati épületben Tudomány és Művészet egy nyelven társaloghat végre.

Kétfelől a hegyek meredeken emelkednek, s köztük a keskeny völgy Missoulának kanyarog. A szembeszél megviselt, fáradt vagyok. Chris megbök, és fenn egy bércen festett G betűt mutat. Rábólintok. Már reggel elhaladtunk ilyen alatt, amint Bozemanból kifelé tartottunk. A gólyák alighanem minden tanév kezdetén felkapaszkodnak, és megújítják a festést.
A benzinkútnál, ahol a tankunkat töltjük, beszédbe elegyedik velünk egy ember. Utánfutóján két appaloosai fajta lovat szállít. A lovas emberek, úgy tapasztaltam, megvetik a motorkerékpárosokat - ez azonban nem, és tele van kérdéssel. Amíg válaszolgatok, Chris nyaggat, hogy menjünk fel a festett G-hez, pedig látni innen is, milyen kerék marta, lihegő az útja. Nem kockáztatnám meg terhünkkel meg az országjáró motorunkkal. Inkább sétálunk egyet pihenésül, majd nekivágunk, nem valami nagy jókedvvel, a Lolo-hágónak.
Az is rémlik, hogy néhány évvel ezelőtt még dűlőút kanyargott ennek az útnak a helyén, s megkerülte a hegynek minden kiálló szirtjét, gyűrődését. Azóta kikövezték, kiegyengették. Ami járművel találkozunk, az nyilván mind északnak, Kalispellbe vagy Coeur D'Alene-be tarthat, mert igen megritkult a forgalom. Mi délnyugatnak fordulunk, a szél a hátunkba kap, és könnyebb a dolgunk. Az út hajtűkanyarokkal rugaszkodik a hágónak.
A Kelet itt végképp levonul a színről, legalábbis én úgy képzelem. Az esőt ide már a csendes-óceáni szél hozza, patakok-folyók mind a Csendes-óceánba térnek. Lejutunk mi is két-három napon belül.
A Lolo-hágóban éttermet látunk, előtte egy régi Harley-versenymotort. Megállunk, megnézzük. Gazdája málhás kosarat szerkesztett a farára, és a mérföldszámlálója harminchatezret mutat. Régi motoros lehet.
Pizzát és tejet tankolunk az étteremben, hogy hamar végezzünk. Nem sok van már a napvilágból, táborhelyet keresni sötétedés után keserves.
Amint az étteremből kilépünk, ott látjuk a régi motorost a motorjánál. Felesége is ott áll mellette. Rájuk köszönünk. Missouriból valók, és a feleség derűs arca bizonyosság, hogy kellemes az útjuk.
- Maga is kínlódott a szembeszéllel Missouláig? - kérdi a régi motoros.
Rábólintok. - Harminc-negyven mérföldes meglehetett.
- Legalább - helyesel.
A táborozásról beszélgetünk. Megállapítják, hogy hideg van. Missouriban álmodni nem merték, hogy nyáron akár a hegyek közt is lehet ilyen hideg, azért itt kellett vásárolniuk meleg alsót és pokrócokat.
- Ma éjszaka talán nem lesz olyan dermesztő - vélekedek. - Nem lehetünk magasabban ezerhétszáz méternél.
- Éppen csak letérünk az úttól, és tábort ütünk - dicsekszik Chris.
- Valamelyik táborhelyen? - kérdi a régi motoros.
- Nem, csak ahol eszünkbe jut - tódítom.
Nem látok bennük hajlandóságot, hogy csatlakoznának hozzánk, azért indítok. Integetünk nekik, ahogy kifordulunk a parkolóból.
A fák árnyéka megnyúlt az országúton. Öt-tíz mérfölddel odébb erdőlő út torkollik bele, azon indulunk fölfelé.
Az erdőlő út homokos, lassan haladunk, és a lábam is leteszem, hogy ne bukjunk. Ebbe is torkollnak mellékutak, de megmaradok rajta, amíg utóbb földgyalukat nem látok. Vagyis itt még zajlik az irtás. Ráfordulok az egyik mellékútra, és addig megyek rajta, amíg egy omlásfa el nem rekeszti. Ez lesz a mi helyünk. Itt nem irtanak.
- Helyben vagyunk - mondom Chrisnek, és leszállunk. Innen a hegyoldalból úgy látni, mintha mérföldeken át szakadatlan volna az erdő.
Chris noszogat, hogy induljunk felfedező útra, én azonban csak a pihenést kívánom. - Eredj magad - mondom neki.
- Gyere te is!
- Nagyon fáradt vagyok, Chris. Majd reggel bejárjuk az erdőt.
Leszedem a zsákjainkat, kiterítem a hálózsákokat. Chris eltűnik. Elnyúlok, és a fáradtság szétárad tagjaimban. Csöndes, gyönyörű erdő…
Chris később visszatér, és jelenti, hogy rajta a hasmenés.
- Ejnye - mondom, és feltápászkodok. - Gatyát kell váltanod?
- Kell - feleli zavartan.
- A kormánynak döntött zsákban találod. Válts, aztán szedd elő a nyeregtáskából a szappant. Lemegyünk a patakhoz, és kimossuk a szennyest. - Chris zavara akkora, hogy örömest engedelmeskedik.
A lábunk kibicsaklik alólunk, annyira lejt az út a pataknak. Chris megmutogatja, miféle köveket gyűjtött, amíg szundítottam. Sűrű a fenyőillat ebben az erdőben. Hűvösödik, a nap már nagyon lenn jár. A csönd meg az elcsigázottság elkedvetlenít, de megtartom magamnak rosszkedvemet.
Mikor Chris jól kimosta és kicsavarta az alsónadrágját, és megindulunk visszafelé az erdőlő úton, az a nyomasztó érzés kísér, hogy életemben mindig ezt az utat jártam.
- Apu!
- Mi az? - Apró madár röppen fel előttünk egy ágról.
- Mi legyek, ha megnövök?
A madár eltűnik egy dombhát mögött. Nem tudom, mit válaszoljak. - Becsületes ember - mondom végül.
- Azt kérdem, milyen foglalkozást válasszak.
- Akármilyet.
- Miért mérgelődöl, ha ilyet kérdek?
- Nem mérgelődök, csak gondolkodok, és nem tudom… Fáradt vagyok a gondolkodáshoz is… Nem számít, milyen foglalkozást választasz.
Az ilyen utak egyre keskenyednek, s elenyésznek végül.
Hátranézek, s látom, hogy Chris elmarad mögöttem.
A nap már lebukott, derengés fog körül bennünket. Külön jutunk vissza az erdőlő úton, aztán belebújunk a hálózsákunkba, és szó nélkül elalszunk.

23

Megint ott az üvegajtó a folyosó végén. Mögötte Chris. Anyja meg az öccse fogja közre. Chrisnek az ajtó üvegén a keze. Aztán meglát, és integet. Visszaintegetek, úgy indulok az ajtónak.
Mekkora a csönd! Mintha olyan filmet látnék, amelyiknek a hangja kihagyott.
Chris fölnéz az anyjára, és mosolyog. Anyja visszamosolyog rá, de látom rajta, hogy a gyászát leplezi. Megrendültén áll ott, s nem akarja, hogy a gyerekek lássák a megrendültségét.
Én is csak most eszmélek, mi ez az üvegajtó. Az én koporsóm ajtaja.
Nem is koporsó ajtaja, hanem szarkofágé. Roppant boltozat alatt állok, holtan, s ők hárman a végtisztességet megadni jöttek.
Kedves tőlük. Nem lett volna szükséges. Hálás vagyok a látogatásért.
Chris most int, hogy nyissam ki a sírbolt ajtaját. Látom, hogy beszélne velem. Talán azt akarja megtudni, milyen a halál. Szívesen el is mondanám neki. Olyan kedves, hogy eljött, és integet. Egyáltalán nem rossz, tudatnám vele. Inkább csak magányos állapot.
Odaérek, és tárnám ki az ajtót, de egy sötét alak int a zugából, hogy ne nyúljak a kilincshez. Mutatóujját láthatatlan szájára teszi. Holtaknak tilos a beszéd.
Csakhogy ők hárman hallanának. Szükségük van rám! Nem érti az alak? Félreértés történt itt. Hát nem látja, hogy hiányzók nekik? Könyörgőre fogom, hogy még nincs vége, még tudatnom kell velük mindenfélét. De az alak az ajtó zugában mintha meg sem hallana.
- CHRIS! - üvöltök át az üvegajtón. - TALÁLKOZUNK! - A sötét alak fenyegetően fordul felém, de aztán hallom Chris hangját: - Hol? - Távoli a csengése, de meghallott? A sötét alak dühösen függönyt von az ajtó elé.
Nem a hegy én, jut eszembe. A hegyet már elhagytuk. - AZ ÓCEÁN FENEKÉN - üvöltöm.
Végül ott állok egy elhagyott város romjai közt. Rom mindenfelé, magamnak kell keresztülgázolnom rajta.

24

Süt a nap.
Egy pillanatig nem tudom, hol lehetek.
Út mentén, erdőben táborozunk valamerre.
Rossz álmom volt. Az üvegajtó megint.
A motorom krómja a szemembe ragyog. Aztán pillantom meg a fenyőket, és eszembe jut Idaho is.
Az ajtót is meg a sötét alakot is álmodtam.
Azám, az erdőlő út mentében vagyunk… Pazar a napfény, szikrázik a levegő. Barátom, de szép! S az óceánnak tartunk.
Megint eszembe jut az álom meg az üvöltésem, hogy az óceán fenekén találkozunk, és eltöprengek, mit jelenthet. De a verőfény meg a fenyves legyűri az álmot, vége a tépelődésnek. Derék valóság!
Kikászálódok a hálózsákból. Friss az idő, sietve kapkodom magamra a ruhát. Chris alszik. Egy darabig bóklászok körülötte, aztán átmászok a kidőlt fatörzsön, és megindulok fölfelé az erdőlő úton. Kocogóra váltok, hogy megmelegedjek. Jó, jó, jó, jó, jó. Egybevág a kocogással. Madarak röppennek fel a félárnyékos hegyoldalból a napvilágnak, és addig nézem őket, amíg el nem tűnnek a szemem elől. Kövecsessé válik az út. Jó, jó. Fénypászma játszik sárga homokon. Jó, jó, jó. Néha mérföldekig nem ér véget az ilyen út. Jó, jó, jó.
Egy idő múltán kifulladok. Az út emelkedik, mérföldhosszán látom az erdős hegyoldalban.
Jó.
Zihálva, sietős léptekkel indulok vissza. A talpam alatt sem csikorog már annyira. Jobban megnézhetem a kidöntött fenyők helyén burjánzó harasztot.
Gyorsan, nesztelenül rakom fel a holmit a motorra. Már akkora a gyakorlatom, mi hova kerüljön, hogy gondolkodnom sem kell. Utoljára már csak Chris hálózsákja hiányzik. Megabajgatom, tapintatosan, aztán rászólok: - Pazar nap!
Chris tévetegen néz körül, és kipattan a hálózsákból. Amíg összegöngyölöm, öltözik, fel sem ébredt jóformán.
- Húzd fel a kötött ujjasod meg a kabátot - tanácsolom. - Hűvös lesz az úton.
Szót fogad, aztán felkapaszkodik mögém, és görgünk lefelé az erdőlő úton, amíg az öntött úttal nem találkozik. Amint fordulnánk rá, visszanézek. Kellemes táborhely volt. Az öntött út innen már lefelé kunkorog.

Nagy képmutogatás lesz ma. Ehhez pököm a markom már az út kezdete óta.
Második sebességre váltok, aztán harmadikra. Jó vigyázni ezekkel a kunkorokkal. Szép fény mossa az erdőket.
Az indítása volt zavaros mindenik képmutogatásnak. Törődésről, ápolásról beszéltem az első napon, aztán ráébredtem, hogy fontosat addig a motorkerékpár-ápolásról nem mondhatok, amíg a kérdés visszáját, a Minőséget meg nem világítottam. Azért most kell összekötnöm a törődést a Minőséggel, mégpedig úgy, hogy rámutatok: színe és visszája egyazon kérdésnek a kettő. Aki látja a Minőséget, és érzi munka közben, az törődik vele. Aki törődik azzal, amit lát és érez, az maga sem lehet Minőség híján.
Ha tehát a technológia sivárságát a törődés hiánya okozza, akár technokraták, akár antitechnokraták vannak törődés híjával, és ha a törődés meg a Minőség egyazon kérdés színe és visszája, a technológia sivársága nyilván onnan van, hogy nem ébredt rá a Minőségére. Ebben pedig ludasok mind a technokraták, mind az ellenfeleik. Phaidrosz elszánt hajszája a "Minőség" ésszerű, elemző, technológiai értelme után valójában a technológiai sivárság magyarázatának hajszája volt, legalábbis én így értem.
Ezért kezdtem újra a képmutogatást a klasszikusromantikus ellentéten, mert mintha ez magyarázná a humanista-technokrata ellentétet is. De innen újból kellett nekirugaszkodnom megint, hogy a Minőség értelmét tisztázhassam.
Csakhogy a Minőség klasszikus értelmű tisztázásához bele kellett hátrálnom a metafizikába meg a mindennapi élettel való kapcsolatába. Ehhez megint hátrálni kellett egy nagy lépéssel - a metafizikát meg a mindennapi életet összekapcsoló gyakorlati észjárásig. Ennek nyomán jutottam el a metafizikán át a Minőséghez, aztán a Minőségből vissza a metafizikán át a tudományhoz.
Most ismét lejjebb ereszkedünk a tudományból a technológiába, és az a gyanúm, végre hazaérkeztünk.
Közben ismerkedtünk olyan elképzelésekkel, amelyek az út értésében jelentős változásokra vezettek. A Minőség: a Buddha. A Minőség: tudományos valóság. A Minőség: a Művészet célja. Ezeket az elképzeléseket kell most prózai egységbe ötvözni, márpedig gyakorlatiasabban és prózaibban hozzá sem foghatnék, mint azzal a példával, amelyikhez minduntalan visszatértem: a motorkerékpár ápolásával.

Az út kanyargósán ereszkedik a völgy hosszán. Kora reggeli fénypászmák játszanak körülöttünk. A motor duruzsol a hegyi fenyők közt a hűvös levegőben. Egyszerre kicsiny jelzés mellett haladunk el. Tudatja, hogy egy mérfölddel odébb reggelizőhely.
- Éhes vagy? - kiáltom hátra.
- Éhes hát! - kiáltja vissza Chris.
Egy második jelzés hamarosan FAHÁZAK-at jósol bal felé. Lassítunk, dűlőútra fordulunk, és addig haladunk rajta, amíg fák alatt álló, lakkozott faházakhoz nem érünk. Beállók a motorral egy fa alá, a gyújtást meg a gázt leveszem, aztán megindulunk a legnagyobbik faháznak. Hajópadlója odabenn barátságosan kong motoroscsizmám alatt. Letelepszünk az egyik terített asztalnál, és tojáslepényt, juharszörpöt, tejet, kolbászt meg narancsszörpöt rendelünk. A hűvös szél felkorbácsolta az étvágyunkat.
- Levelet akarok írni anyunak - jelenti ki Chris.
Örömmel hallom. Odamegyek a portás pultjához, céglevélpapírt-borítékot veszek el, odateszem Chris elé, és a kezébe nyomom a tollamat. A friss reggeli levegő, úgy látszik, felkorbácsolta Chris akaratát is. Maga elé fordítja a levélpapírt, jól belekapaszkodik a tollba, aztán rámered az üres lapra.
Végül feltekint. - Milyen nap is van ma?
Megmondom. Rábólint, és írja.
Aztán látom, ez következik: "Kedves Anyu!"
Mikor ezzel megvan, tovább bámulja a levélpapírt.
Majd újra felpillant. - Mit írjak?
Vigyorgás terül szét a képemen, írhatnék vele egyórás dolgozatot fejről vagy írásról. Néha elképzelem Christ diáknak, de semmiképpen sem első éves retorikahallgatónak.
Megérkezik a tojáslepény, azért annyit mondok most, hogy tolja félre a levelet, majd segítek.
Bekebelezzük, s a bőséges reggeli meg a cigaretta elbágyaszt. Az ablakból fény- és árnyékpöttyes mind a világ.
Chris újból maga elé húzza a levélpapírt. - Akkor segíts - biztat.
- Helyes - mondom, és elkezdem neki magyarázni, hogy fogalmazási gyakorlatok leggyakoribb hibája a megfeneklés. Az pedig olyankor történik, melegszek neki a tárgynak, amikor sok mindent mondanánk egyszerre. Hát nem szabad erőltetni. Akkor még inkább megfeneklünk. Most az a tennivaló, hogy fel kell írni egymás alá, mi kerüljön a levélbe - arra gondolni, hogy mit írjak, és mit írjak először, egyszerre nem szabad. Csak sorjában. Mindenképp egymás alá, tételesen, aztán majd megállapítjuk a sorrendjét.
- Miket írjak egymás alá? - néz rám Chris.
- Hát amiket anyádnak írnál.
- Az útról írnék.
- Miket?
Elgondolkodik. - A hegymászásról példul.
- Helyes, jegyezd.
Jegyzi.
Aztán látom, jegyez alá újabb tételt, majd újabbat, és amíg a cigarettám meg a kávém végére járok, három lapot megtolt tételekkel.
- Tedd most zsebre - tanácsolom neki -, később elővesszük, és írunk mindenikről.
- Annak a levélnek ki fog púposodni az oldala - mereng. Aztán látja, hogy megint elvigyorodok, s az arca duzzogóra válik.
- Majd kiválogatjuk a legjavát - ígérem, azzal felkelek. Kimegyünk, s már a motoron ülünk megint.
A völgynek vezető út erős lejtését a fülünk pattogásán is érezzük. Melegebb és sűrűbb a levegő is. Búcsút mondhatunk a felvidéknek végképp. Azt már Miles városában elhagytuk.

Megfeneklés. Erről kellene beszélnem ma.
Még odébb arról beszéltem, ha emlékeznek, hogyan alkalmazható a szigorúan tudományos módszer a motorkerékpár javításában - azaz hogyan határozzuk meg a baj okozati láncát a laboratóriumi elemzés mintájára. Célunk az volt akkor, hogy a klasszikus észjárást szemléltessük.
Most azt szemléltetném, hogy a klasszikus oksági rendet csodálatosan bővíthetjük, dúsíthatjuk és hathatósabbá tehetjük a Minőség beemelésével. Előbb azonban a motorkerékpár-ápolás hagyományos bökkenőin tekintünk végig, hogy látni való legyen, hol kell a segítség.
Akármin dolgozol, az első bökkenő szellemi megfenekléssel járhat, amilyen Chrisé volt az imént. Például ha az öntvény fedőlemezét leszorító egyik csavar nem mozdul az istennek se. Megnézem kézikönyvemben, lehet-e valami különös oka, hogy ez a csavar annyira szorul, de a könyv csupán annyit mond, hogy "a fedőlemez leemelendő", a technikai stílusok bámulatos magvasságában, amelyből a kérdésedre soha választ ki nem olvashatsz. Vagyis értsd belőle, hogy semmi olyat nem vétettél, ami miatt a csavarnak szorulnia kell.
A ravasz ember egy csöpp síkosítót és csigás csavarhúzót alkalmaz. De mondjuk, zöldfülű vagy, közönséges csavarhúzót ragadsz, a sudarát önszorító kulccsal fogod meg, jól rátartasz, és úgy lazítanál a csavaron két kézzel. Ez a módszer máskor bevált, most azonban nem érsz el egyebet, mint hogy a csavarod hornyát elnyalod.
Közben az eszed már azon járt, mit teszel majd, ha a fedőlemez lekerült a motorházról, így aztán némi időbe telik, amíg ocsúdsz, hogy ez a kis bibi, ez nem is kicsi és nem is csupán bosszúság. Nem ám, mert megfeneklettéi. Nincs tovább. Ennyi. Kifújt. Lőttek a motorjavításnak.
Az ilyesmi nem ritkaság sem a tudomány, sem a technika világában. Talán éppen a leggyakoribb dolog, hogy az ember elakad. Szerkentyűk javítása során mindenképp a legdühítőbb pillanat ez, annyira, hogy a gondolatát is elhessented, amíg csak egyszer ott nem állsz megfürödve.
A kézikönyv ilyenkor fabatkát nem ér. De a tudományos eszed se. A bajmegállapításhoz nem kell laboratóriumi napló. Világos, mi a difi. Kár filózni. Hipotézis se kell több, mint annyi, hogy ezt az elnyalt rovátkájú csavart hogyan létezik kipiszkálni onnan, márpedig a tudomány ilyen hipotézissel nem szolgál. Az okosok is akkor okosok, amikor már kivették.
Az ilyen pillanat az élet alja. Megállt a tudomány. Füstölde. Stiglinckert. Hatos parcella. Ennél leverőbb élmény nincsen. Balfácán, léccel veri el az időt, megy neki a motornak bolondjában, nemhogy tanult motorszerelőhöz vinné el, aki érti a dolgát.
Ilyenkor félelem és düh harapófogójába kerülsz, az agyad elfelhősödik, a legszívesebben levésnéd a motor oldaláról azt a fedelet, akár pöröllyel vernéd le. Nézed, nézed a motort, és különb megoldás nem jut az eszedbe, mint hogy egy hídra felvidd, s onnan taszítsd bele a folyó közepébe. Őrjítő, hogy egy csavar hornya ennyire kiforgat jobbik valódból.
A nyugati ember esze bemondja az unalmast az ilyen helyzetekben. Itt ötletekre, hipotézisekre volna szükség. A hagyományos kísérleti módszerek arra nem tanítják az embert, hova kapjon ilyenkor új elgondolásokért. Ezek csakis arra tanítják, hogy utóbb legyen okos. Gyönyörű dolog, ha az ember sejti az igazat, s utóbb bizonyíthatja is - ha azonban nem tudja, merre, okosabb nem lesz a tudományos módszerrel. Hatáskörén kívül esik az eredetiség, a találékonyság, a jó szimat, a képzelet, holott ezek a meg nem feneklés zálogai.

Egyre lefelé tartunk a folyóvölgyben, és más völgyeket hagyunk el, amerről bő vizek torkollanak ebbe a folyóba. Látjuk szinte, mit tesz vele a gyarapodás. Az út kanyarulatai nem olyan élesek már, az egyenes szakaszok hosszabbodnak. Ráadhatom a gázt.
Odébb ritkulnak a fák, csenevészek, sok köztük a fű meg a haraszt. Melegünk van, megállunk egy út menti pihenőben, hogy a kabátunkat meg a kötött mellesünket levessük.
Chris becserkészné a pihenőből elinduló ösvényt. Útjára engedem, magam pedig árnyékot keresek, és lepihenek. Elmélkedő a kedvem.
Turistáknak szánt tábla ismerteti itt a néhány évvel korábbi erdőtűz históriáját, és azt is elmondja, hogy az erdő megújulóban van, bár évek beletelnek még, amíg a pusztulást kiheveri.
Kavics csikorgása figyelmeztet, hogy Chris visszatért az ösvényen. Messzire nem juthatott. Azzal jön, hogy indulhatunk. Újra szíjazzuk a motyónkat, mert meglazult a motoron, aztán felülünk, és kikanyarodunk az országútra. Izzadtam árnyékban is, de a menetszél a verítéket egy-kettő felszárítja.

Csavarunk azóta sem mozdult persze, és tudomány ide, tudomány oda, nincs is szándékában, hogy megmozduljon. Ez a malom nem őröl. Jobban tesszük, ha magát a tudományos módszert vizsgáljuk a megszorult csavar örvén.
Mondjuk, hogy eddig tárgyilagosan tekintettünk a csavarra. A tárgyilagosság elválaszthatatlan a tudományos gondolkodástól, hiszen ha közben tombolunk is, megfigyelő elménknek meg kell őriznie hűvösségét. Ítéleteket formálnunk tilos. Figyelmünk tiszta táblájára csakis a természet jegyezgethet, s mi majd legvégül összegezzük, ami rákerült.
Azonban ha megszorult csavaron tornáztatjuk tárgyilagosságunkat, hamarosan látni fogjuk, hogy szamárságot teszünk. Mit mondhat a természet egy megszorult csavarról, egy elnyalt horonyról, egy mozdíthatatlan fedőlemezről? Talán a dukkózására nézve tegyünk pártatlan megfigyeléseket? Mint Poincaré is megmondhatta volna, a motorkerékpár számtalan megfigyelnivalóval szolgál, azonban az igaziak nem állnak elébünk, nem csapják össze a bokájukat, és nem mondják meg, mi a becsületes nevük. Nemcsak előzékenyeknek nem mondhatók, ravasz bitangok és rejtőzködők. Ha jól nekiülnénk a megfigyelésüknek, felőlük ülhetünk ott akár ítéletnapig. Bölcsen teszi Poincaré, hogy a megfigyelendők válogatását a tudatküszöb alá süllyeszti.
A jó szerelő meg a rossz közt a különbség az, ami a jó matematikus meg a rossz közt: hogy tudniillik ért-e a megfigyelendők Minőség szerinti válogatásához. Más szóval törődik-e. Erről a tehetségről a tudományosságnak egyetlen szava sincs. Legfőbb ideje, hogy jobban szemügyre vegyük ezt az előselejtezőt, mert éppen azok tekingettek kínos igyekezettel másfelé, akik egyébként a megfigyelések pártatlanságát hangoztatták. Az a gyanúm, hogy a Minőségnek a tudományos megismerés folyamatába való beiktatása ezt az empirikus figyelmet csökkenteni éppen nem fogja. Inkább kiterjeszti, erősíti, és közelebb hozza a tudomány gyakorlatához.
Gyanúm az is, hogy a megfeneklés igazi oka a tudományos gondolkodás ragaszkodása a tárgyilagossághoz - vagyis ahhoz, hogy a valóság megoszlik személy és tárgy közt. Mert az igaz tudomány ennél alább nem adja. "Te vagy a szerelő. Itt a motorkerékpár. Személy. Tárgy. Ezt kell tenned a tárgyaddal meg azt. Ez meg ez lesz az eredménye." A személyi-tárgyi megközelítés örök kettőssége illik a motorkerékpár-ápoláshoz is, hiszen így szoktuk meg. Pedig megközelítésnek nem alkalmas. Mesterkélt magyarázatot rendelünk a valóság fölébe. Ez a magyarázat még véletlenül sem azonos a valósággal. Ha a szerelőre meg a motorkerékpárjára nézve elfogadjuk is a dualisztikus kapcsolatot, a mű és mester természetes kapcsolatának vége. Ha a hagyományos ésszerűség alanyokra és tárgyakra osztja a világot, az osztozásból kimarad a Minőség, holott ha megfeneklesz, a Minőségen feneklettél meg, s az igazítana el, merre tovább, nem pedig az alany meg a tárgy.
Ha figyelmünk a minőség felé fordul, remélhető, hogy a technológia munkafolyamatát kiránthatjuk a nemtörődöm személyi-tárgyi kettőségből, és visszahelyezhetjük a mesterség résztvevő gondoskodásába, ahonnan jobban látjuk, min is akadtunk fenn.
Képzeletemben hosszú, százhúsz kocsis tehervonatot látok, amilyen a prériken át szállítja keletnek a fűrészfát, a zöldséget, az autókat meg az egyéb termékeket. Ezt a tehervonatot "tudás"-nak nevezem, és két részre osztom: Klasszikus Tudásra és Romantikus Tudásra.
E példában a Klasszikus Tudás, amelyet az Értelem Egyháza tanít, a mozdonnyal meg a kocsikkal egyenlő. Magukkal és rakományukkal. Ha ezt a szerelvényt részeire bontjuk, a Romantikus Tudást nem találjuk sehol. S aki óvatlan, kimondja, hogy más szerelvény nem lévén, más tudás sincsen, csupán azért, mert álló szerelvényt tekintett meg és szedett szét. Ilyesmit magyaráztam Dél-Dakotában is a lét szemléletének két lehetséges dimenziójáról. A tehervonatra is ráillik ez.
A Romantikus Minőség a példa szerint nem része a vonatnak. A gőzmozdony világító szügye lehetne, csillogó hengeressége - csupa olyan tulajdonsága, amely akkor kezd számítani, ha meggondoljuk, hogy egy vonat nem álló egység, sőt nem is vonat igazán, ha nem tart valamerre. A vonatot valójában a vizsgálattal és a tagolással felelőtlenül megállítottuk, s azóta nem is vonat áll már előttünk. Elakadtunk.
A tudás igazi vonata nem megállítható és nem osztható egység. Mindig tart valamerre. Mégpedig a Minőség nevezetű pályán. Soha másfelé, mint amerre a Minőség pályáján juthat százhúsz kocsijával, és a Romantikus Minőség a mozdony világító szügye az útján.
A romantikus valóság a robogás maga, az tartja pályán a vonatot. A hagyományos tudás nem egyéb, mint a vonat közös emlékezete. S a robogásban nincs személy, nincs tárgy, csupán a Minőség messze pályája - s aki a Minőséget nem tapasztalja, nem tiszteli, az nem is tudhatja, merre tart a vonat. Minőség nélkül a tiszta ész tiszta zűrzavar. A cselekmény a robogás, abban rejlenek a jövő lehetőségei. De abban rejlik a múlt is, mert mi egyébben?
A múlt nem emlékszik a múltra. A jövő nem gerjeszthet jövőt. A világító szügyet e pillanatban látni, és ez a pillanat nem kevesebb, mint létünk összessége.
Az érték, a valóság világító szügye, nem mellékes látszata a szerkezetnek. Megelőzi a szerkezetet. Az értés előtti ocsúdásban születik. Megszerkesztett valóságunkat megelőzte az értékek előselejtezője, s hogy a szerkesztett valóságot igazán megérthessük, ahhoz értékeinek eredetébe kell tekintenünk.
A motorkerékpár igazi megértését a rajta végzett munka módosítja pillanatról pillanatra, és megújuló értésünkben mind több a Minőség. Nem ragaszkodunk régi elképzeléseinkhez, ha ésszerű cáfolatuk kínálkozik. A valóság nem gyökerezik a földbe munka közben. Nem is olyan elképzeléskészlet, amellyel vagy megbékélsz, vagy ellene szegülsz. Róla alkotott elképzeléseinknek a munkával együtt kell nőniük - így növünk századról századra a munkával együtt valamennyien. Mint meghatározatlan, bár központi tétel, a Minőség sem statikus személyi-tárgyi tudás fontos ugyan, mégis megtör - sosem feneklesz meg. Vannak ugyan formái a valóságnak, de nem változhatatlanok.
Nyilvánvalóbban: Ha gyárat építenél, ha motorkerékpárt javítanál, ha egy ország kormánykerekét rántanád egyenesbe, ahhoz a klasszikus, szerkezeti, dualisztikus személyi-tárgyi tudás fontos ugyan, mégis megtörténik, hogy a birtokában megfeneklesz. A munka minőségéhez kell hogy érzéked legyen. Ez terel előre. Nem csupán veled született érzék, megérzés, valami megmagyarázhatatlan rátermettség vagy tehetség, hanem fejleszthető, a legelemibb valósággal, a Minőséggel való folytonos kapcsolatban. S ezt a kapcsolatot a dualisztikus okoskodás elfedte.
Mintha még így is egy titkos vallás imáját mormolnánk - azért meghökkentő, ha az olyan prózai, nadrágtartós leiektől halljuk, mint Harry Truman, mikor kormányzatának programja felől kérdezték: "Próbálunk egyet, próbálunk mást… Ha egyik nem válik be, beválik a másik." Az idézet nem szó szerinti, de jellemző.
Amerika kormányzásának valósága dinamikus, mondta ezzel. Ha nem tetszik, próbálunk mást. Az amerikai kormányzat nem akar szép eszméken megfenekleni.
Győzzön a jobbik - a Minőség. Jogos ellenvetés, hogy az amerikai kormányzat által befogadott forma régen megfeneklett. Minőséghez való igazodás nem telik tőle. Csakhogy ez az ellenvetés nem ide tartozik. Ide annyi tartozik csupán, hogy az elnöktől a leglobogóbb radikálisig és a legharmonikanadrágosabb reakciósig egyetért abban mindenki, hogy a kormányzatnak a Minőséghez kell igazodnia, még akkor is, ha belebukik. Phaidrosz elképzelése a Minőséghez képest változó valóságról, amellyel teljes kormányzatoknak lépést kell tartania, mindannyiunkban élt minden időkben, bár hangra nem kapott.
S amit Harry Truman mondott, az valójában nem különbözik a laboratóriumban dolgozó tudós, a mérnök vagy a szerelő gyakorlati simulékonyságától, ha éppen nem "tárgyilagosan" foglalja össze a napi munkáját utóbb.
Akármilyen kócos és nagyhangú ez a képmutatás, voltaképpen néphagyományt beszél el. Érzéssel dolgozni - ez a fajta Minőség minden műhelyben ismeretes.
Most pedig térjünk vissza a megszorult csavarhoz.
Próbáljuk újrarendezni a helyzetet, és szánakozzunk el: ez a megfeneklés, amit az előbb az élet aljának éreztünk, éppen nem a legrosszabb pillanatunk. Ilyet kívántunk mindig. Elvégre ezt idéznék elő a zen-buddhista kóan-ok, mélylégzések, magukba tekintő üldögélések útján. Az eszed megállt. A "kezdő elme" üres alakíthatósága van rajtad. A tudás vonatának mozdonyán állsz, a valóság vonalán robogsz tova. Játszi gondolatod, hogy ettől a pillanattól nem tartanod kellene, inkább imádkoznod érte. Gondolkodásod végképp megfeneklett, s ebben az üres pillanatban talán mégis jobban van dolgod, mintha gondolatokkal terhelten merültél volna el a sárban kerékagyig.
A kérdés megoldása gyakran nem is tetszik fontosnak vagy kívánatosnak elsőre, a megfeneklettség állapota azonban idővel megérteti, mennyire fontos. Bosszantó apróságnak csak azért látszott először, mert helyzeted megítélése kicsinyes volt.
Azért most úgy okoskodj, hogy bármennyire ragaszkodsz is a megfeneklettséghez, előbb-utóbb kikászálódsz belőle. Értelmed a természetéhez híven és szabadon kutatja az utat. Ha nem vagy hivatásos a megfeneklettségben, meg sem akadályozhatod az útkeresést. A megfeneklettségtől való félelem oktalan, mert minél üresebb az elméd, annál vélhetőbb, hogy a Minőség-Valóság kapcsolatának friss fénye fogja megvilágosítani. Éppen az taszított a megfeneklettségbe, hogy mindig tartottál ettől az állapottól, és vonatod minden kocsiját átvizsgálod, nemhogy a mozdonyra csimpaszkodnál.
A megfeneklés nem kerülendő, mert lelki bevezetése minden igazi megértésnek. Hajtépés nélküli elfogadása a Minőség megértéséhez vezet mind a szerelői munkában, mind a másfélékben. A megfeneklettség nyomán megvilágosodó Minőség teszi a magalett szerelőt különbbé a gyárban tanult szerelőnél, aki megfelel minden helyzetnek, csupán a vadonatújnak nem.
A csavarok általában egyszerű, apró és olcsó jószágok, nagy jelentőséget nem tulajdonítanak nekik. Most azonban, ahogy Minőség-érzéked izmosodik, megérted, hogy ez az egy szem megszorult csavar sem nem egyszerű, sem nem apró, sem nem olcsó. Ez a szem csavar e pillanatban felér a motorkerékpár árával, mivelhogy a motorkerékpár értéktelen, amíg a csavart ki nem varázsoltad belőle. Ilyen újraértékeléssel nő a hajlandóságod, hogy többet megtudj a csavar felől.
S ahogy a tudományod gyarapszik, szerintem elkövetkezik a csavar mivoltának új értékelése is. Ha rámeredsz, töprengsz, vagyis megfeneklettéi hosszasan, előbb-utóbb ráébredsz, hogy ez a csavar nem osztályozásának jellegzetességeit hordozza, hanem egyéniség. További töprengések majd arra vezetnek rá, hogy nem is annyira tárgy, mint amennyire szerepek összessége, így felejted el gondolkodásod hagyományos tánclépéseit megfeneklettségben.
Amíg az alanyt a tárgytól végérvényesen elkülönítetted, gondolkodásod megrögzötté vált. Osztályt alkottál, a "csavar" nevét akasztottad rá, és a valóságnál valóságosabbnak tekintetted. A megfeneklettségből pedig azért nem kászálódhattál ki, mert újság nem jutott az eszedbe, nem is derengett semmi.
Mármost, ha ki akarod varázsolni azt a csavart, nem tekinted régi mivoltát. Gondolati osztályozottsága megszűnt, egyenes tapasztalattá vált. Nem a vonat valamelyik kocsija viszi, hanem a szerelvény elejében van, változásra szorít. Te pedig kíváncsi vagy, mit tesz, miért teszi. Működésére nézve teszel fel kérdéseket, amelyekben a Minőség tudatküszöb alatti válogatása lappang, hasonlóan a Poincaré Minőség-előselejtezőjéhez, amely a fuchsi egyenletekre rávezette.
Ha pedig a Minősége megvan, édes mindegy, mi a megoldás. Amint a csavart merevsége, tapadása, csigavonalas zárása felől vizsgáljuk, a szorulását oldó szerekre vagy lazító szerszámokra terelődik a figyelmünk, s a Minőség vágányán vagyunk. Másik lehetőség, hogy belátogatunk a könyvtárba, és a műszerész szerszámtárát böngésszük végig. Abban kerülhet olyanfajta csavarhúzó, amelyet mintha minekünk találtak volna ki. Vagy felhívjuk egyik barátunkat, aki nálunk jobban ért a szereléshez. Vagy akár kifúrjuk, akár kiégetjük azt a csavart. Megtörténhet viszont, hogy a csavarkérdésben való elmélyülésünk jutalmaképp a kivarázslásának olyan módja ötlik eszünkbe, amilyen még senki másnak, és annyival különb, hogy szabadalmaztatható, és mához öt évre milliomosok leszünk. Senki meg nem jósolhatja, hova visz a Minőség. Végtelenül egyszerű valahány megoldás - amint az eszünkbe ötlött. Amint az eszünkbe ötlött, és a Minőség próbáját megállta.

A 13-as állami út folyónk másik ágát követi, most éppen fölfelé, régi fűrésztelepek álmos vidékén. Olykor, ha az országos útról állami útra térünk, mintha visszafelé tartanánk az időben. Sértetlen hegyek, tiszta vizek, bakhátas, de barátságos öntött út, régi épületek, régi emberek ülnek kinn a tornácon… Milyen furcsa, hogy az avult gyárak, ötven-százéves technológiák mennyivel kellemesebbek a szemnek a modern vívmányoknál. A beton hasadékaiból vadvirágok szökkennek, elvágólag állított szigorú betontagok elfintorodnak. Friss festések kietlen síkjain érett májfoltok ütnek ki. A Természet nem eukleidészi geometriája mintha megenyhítené az épületek tárgyilagos könyörtelenségét, méghozzá oly jókedvűen, hogy az építészek csodájára járhatnának.
Hamarosan elkanyarodunk a folyótól meg az álmatag régi épületektől, és felfelé tartunk valami füves, száraz fennsíknak. Az út annyira rázós és bukkanós, hogy megmaradok az ötvenes sebességnél. Akad néhány csúnya kátyú is, jól ki kell nyitnom a szememet.
Pedig nagyon hozzászoktunk a sebességhez. Távolságok, amilyenek még Dakotában óriásinak tetszettek volna, semmiségek mostanára. A motoron ülni is mintha természetesebb volna, mint a lábunkon állni. S hiába járunk olyan országrészben, ahol soha meg nem fordultam, minden ismerős.
Az idahói Grangeville-ben a perzselő fennsíkról egyenest kondicionált levegőjű étterembe lépünk. Akár hűtőszekrénybe léptünk volna. Amíg a malátás kakaónkra várunk, a bárpultnál ülő középiskolás fiúra leszek figyelmes. Pillantásokat vált a mellette ülő lánnyal. Lenyűgözően szép lány, de nemcsak énnekem akad meg a szemem rajta. A csaposlány is figyeli. Sértődött pillantásokat vet rá, s azt hiszi, senki nem látja. Bár-háromszög. Átsiklunk mások életének mozzanatain.
Ismét kinn a forróságban, nem messzi Grangeville-től látjuk, hogy a fennsík, amelyet akár prérinek is nézhettünk volna eddig, egyszerre végtelen völggyé nyílik szét. Látom azt is, hogy utunk sívó parlagi tájra ereszkedik legalább száz hajtűkanyarral. Chris térdére csapok, mutatok lefelé, és a kanyarban, ahonnan betekintjük a messzi vidéket, hallom, hogy elbődül mögöttem: - Hőj!
Ereszkedőben hármasba váltok, aztán leveszem a gázt. A motor megugrik, köhög egy kicsit, úgy gurulunk lefelé.
Mire levisz minket akárhova, vagy ezer méterrel kerültünk lejjebb. Visszapillantok, és autók hangyavonulását látom a fennsík peremén. Nekivágunk a sivatag izzásának.

folytatás