Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

25

Ma délelőtt a megfeneklettségnél időztünk, a hagyományos gondolkodás nyomán támadó klasszikus kalamajkánál, azért most romantikus párjára illene rátérnünk, a hagyományos gondolkodás teremtette technológia randaságára.

Az út pusztai dombok közt hömbölygött-tekergett, átjutott White Bird városának keskeny zöld gyűrűjén, majd a Salamon nevű sebes folyó mentén halad tovább magas völgyfalak között. A hőség agyszikkasztó, a völgyfalak ragyogása vakító. Lenn kanyargunk a fal alján, cikázó forgalom és hőguta kerülget bennünket.

Az a rondaság, amely elől Sutherlandék menekülnének, nem szerves része a technológiának. Csupán ők látják úgy, mert a technológiából valóban bajos kikanyarítani a rondaságot. A technológia azonban nem tesz egyebet, mint holmikat készít, s a holmik készítése magában még nem ronda, különben a művészetekben sem nyílna a szépnek lehetősége, hiszen készít holmikat az is. A szó gyökere, a techne eredetileg éppen művészetet jelentett. A régi görögök gondolkodása a művészetet a készítéstől nem határolta el, azért külön szóval sem jelölte a kettőt.
A modern technológia anyagaitól sem elválaszthatatlan a rondaság, ámbár állítják elegen. A tömegesen gyártott plasztik és műanyagok sem hibáztathatok a hozzájuk járuló kellemetlen gondolattársításokért. Aki börtön kőfalai közt töltötte élete javát, az alighanem a követ természettől fogva ronda anyagnak látja, holott a szobrászat legkülönb anyaga is. Aki a plasztik rondaságainak börtönében élt gyermekkorának játékaitól fogva, és mind életében fogyasztói szemét közt vergődik, az persze a plasztik természetében látja a rondaságot. A modern technológia rondasága azonban nem jár együtt sem anyagával, sem végtermékeivel, csakis azokkal, amelyeken gyatra Minőség ütközik ki. Mi a Minőséget ilyen szintjén szoktuk csak értékelni.
Nem a technológia tárgyaiban a feneség, s ha Phaidrosz metafizikáját követjük, nem is azokban az emberekben, akik a technológia ezer kis csodáját termelik vagy élnek velük. A Minőség vagy a hiánya sem az alanyban, sem a tárgyban nem keresendő. A rondaság örökké buzgó forrása abban a kapcsolatban van, amelyben az emberek a technológiát szervezik és a termékeket létrehozzák, sőt megteremtik azt a hasonló kapcsolatot is, amelyben az emberek a technológiával élnek, és ezer kis csodáját hasznosítanák.
Phaidrosz úgy sejtette, hogy a Minőség tiszta pillanatának felfedezésében - nem is a felfedezésében, a Minőség tiszta pillanatában nincsen se alany, se tárgy. Csupán a Minőség érzékelése teremt alanyt és tárgyat. A tiszta Minőség pillanatában alany és tárgy egy. Ez az Upanisadok tat tvam aszi igazsága, de tükröződik a mai utca nyelvében is. A "jó nálam", "kajálom", "bírom" valójában ennek az azonosságnak beszédes példái mind. Ez az azonosság a talpköve minden technikai művészet művességének. S éppen ez hiányzik a modern, dualisztikusán felépített technológiából. Alkotója semmiféle azonosságot nem vall vele. Se gazdája, se élvezője. Phaidrosz meghatározása szerint tehát nem lehet benne Minőség.
Phaidrosz Koreában látott fala a technológia műve volt. Szépségét azonban nem bámulatos tervezettségének, sem tudományos gondú megépítettségének köszönhette, még kevésbé a "stilizálás" pótlólagos költségeinek. Azért volt szép, mert akik munkálkodtak rajta, azok ebben a falban és még sok egyébben ösztönösen a szépet keresték. Nem határolódtak el a munkájuktól, mert a rondaság abból támad. S a feneség itt lakik.
Az emberi értékek és technológiai szükségek összeütközése azzal el nem dőlhet, hogy megszökünk. Nem is szökhetünk. A küzdelem eldöntésének módja, hogy letörjük a dualisztikus gondolkodás korlátait, mert azok akadályozzák, hogy a technológiát helyesen értelmezzük - nem a természet kizsákmányolásaként, hanem a természet és az emberi szellem egyesüléseként olyan új alkotásokban, amelyek magasabb rendűek egyiknél is, másiknál is. Ennek a magasabbrendűségnek akkor vagyunk tanúi, amikor az első repülőutat tekintjük az óceánon át, vagy az első lépéseket a holdon. A magasabbrendűségnek azonban személyes szinten is meg kell valósulnia, kinek-kinek a maga életében, ha nem is ilyen drámai látványok kíséretében.

A völgy falai függőlegesek már. Több helyütt az út nyomát is úgy kellett kirobbantani belőle. Nincs is több nyomvonala, csak egy, amelyik a folyót követi. Talán képzelődök, de úgy tetszik, mintha egy órája a folyó is mind összébb s összébb szorulna.
A személyes magasabbrendűségnek persze nem kell kiütköznie a motorkerékpár ápolásában is. Megmutatkozhat az olyan mindennapi dolgokban, mint a konyhakés élesítése, ruha varrása vagy egy törött szék javítása. A buktatói mindenik munkának azonosak. Lehet tenni mindeniket szépen és rondán, s hogy kiváló minőségű munkával állhassunk elő, de hogy szépen dolgozzunk is rajta, ahhoz szükséges a "takarosság" érzése is, meg a benne rejlő "jóhoz" jutás módjának ismerete is. Ezekhez a Minőség klasszikus és romantikus szemléletét kell egyesítenünk. Kultúránk természetéből következik, hogy ha útbaigazítást keresel, hogyan láss efféle munkákhoz, a Minőségnek egyetlen értelmezéséhez jutsz csupán, a klasszikushoz. Az útbaigazításból megtudod, hogyan fogd a kést fenés közben, hogyan nyargaltasd a varrógépet, hogyan keverd és kend föl a ragasztót, mert az elképzelés az, hogy a "jó" következik majd, ha a tanácsot megfogadod. A "takarosság" érzésének felébresztéséről szó sincs.
Az eredmény jellemző lesz a modern technológiára: a munka látatjának oly nyomasztó az unalma, hogy azt be kell borítani a "stílus" funérrétegével, különben a szem belefájdul. S ez a funérréteg a romantikus Minőség bolondjának még fájdalmasabb, mert már nemcsak ronda az a tárgy. Már hazug is. A modern amerikai technológia művei: stilizált autók, stilizált motorcsónakok, stilizált írógépek és stilizált ruhák. Stilizált hűtőszekrényeket stilizált eledelek töltenek meg a stilizált ház stilizált konyhájában. Stilizált plasztikjátékok stilizált gyermekeknek, akik karácsonykor és születésnapokon teljesen stílszerűek stilizált szüleik mellett. És a stilizáltságnak az ember gyomrára is ki kell terjednie, hogy fel ne forduljon. Mert ez a stílus csömörletes: a technológia rondaságát romantikus mázzal vonják be, hogy szépséget teremtsenek mindenáron, és hasznot húzzanak olyan emberektől, akiknek hiába van részük a stílus folytonos fejtágítóiban, mert soha nem hallották, hogy létezik valóságos Minőség is, ami nem stílus. Hogy a Minőség nem alanyok és tárgyak göngyölege, nem angyalhaj a karácsonyfán. Hogy a Minőség forrása alanynak és tárgynak, s hogy a karácsonyfának még tobozában is benne.
Ehhez a Minőséghez másképpen kell eljutnunk, nem a dualista technológia utasításainak első, második, harmadik lépése szerint. Azért most a jó nyomon kellene továbbindulnom.

A sziklafal alatti kanyargásban félrehúzódunk megpihenni egy köves liget hitvány kis fái alá. A fák körül barnára perzselődött a fű, és autós uzsonnázok hulladéka borítja.
Leroskadok egy fa tépett árnyékába, majd egy idő múltán fölpillantok az égre. Nem láttam eget, mióta ebbe a völgybe jutottunk, s most ocsúdok, hogy a völgyfalak fölött magasan, hűvösen kéklik.
Chris a folyópartra se megy le, pedig máskor megtenné. Fáradt ő is, ernyedten üldögél velem.
Régi öntöttvas nyomókútra mutat. Köztünk s a folyó közt áll. Bólintok, odamegy, vizet nyomat a kezére, s az arcát nedvesíti. Odamegyek én is, megnyomom neki, hogy a két keze szabad legyen, majd váltunk. A víz kellemesen hűti a tenyerünket meg az arcunkat. Nem is kell több pihenés, felkapunk a motorra, és besorolunk a völgyút forgalmába.

Lássuk csak. Képmutogatásom során mintha végig tagadó lett volna az álláspontom a technológia rondaságával kapcsolatosan. Elhangzott, hogy az olyan romantikus közelítés a Minőséghez, mint Sutherlandéké, reménytelen. Nem lehet érzelmekben dagonyázni örökké. Minduntalan dolgunk akad a világmindenségben foglalt formákkal, s ha a természet törvényeit megértjük, a dolgunk könnyebb, betegségeink ritkábbak, éhínségtől tartanunk nemigen kell. Másrészt elítéltük a dualisztikus gondolkodásra alapozott technológiát, mert amíg hasznaihoz jut, a világot szemétdombbá stilizálja. Most azonban legyen elég a pálcák töréséből, és lássuk a megoldást.
Elsőül Phaidrosz válasza kínálkozik, amely szerint a világ nem vigasztalható romantikával, a klasszikus és romantikus szemléletet össze kell békíteni. Az Értelem Egyháza elfordult a történelem előtti ember vakhitű világától. Már Szókratész ideje előtt fontosnak tekintette az érzelmek, a szenvedélyek megfékezését, hogy az értelmes ész a természet ismeretlen rendjének megismeréséhez foghasson. Most azonban ideje, hogy szerzett ismereteinket kiterjesszük a megfékezett érzelmek és szenvedélyek újraélesztése által, mert ezek, mint az ember eszméletének rugói, részei a természetnek ugyancsak. Mégpedig legfontosabb részei.
A mai időben nyögünk a tudományok összegüzült adathalmazai alatt, mert az értelmes keret a tudományos alkotókészség magyarázatához hiányzik. Manapság nyögünk a művészetek - a hitvány művészetek - stilizmusai alatt is, mert a művészet hajlandósága kevés a természetbe foglalt formák megemésztésére. A művészek tudományos tudás nélkül szűkölködnek, a tudósok művészi tudás nélkül, és a nehézkedés lelki törvényeit nem érti egyikük sem. Az eredmény pedig nem hogy rossz, hajmeresztő. A művészet és technológia egyesítése időnapját múlt szükség.
DeWeese-éknél a technikai munkához szükséges lelki nyugalomról kezdtem beszélni, azonban kinevettek, mert a kérdést a hajánál fogva rángattam elő. Most annak is ideje, hogy a lelki nyugalmat illő gondolati környezetében tárgyaljuk.
A lélek nyugalma semmiképpen nem magasabb rendű a technikai munkánál, hanem egységbe fonódik vele. A lélek nyugalmát a jó munka teremti, a lélek nyugtalanságát a rossz munka. A szemüveg, a mérőeszközök, a minőségi ellenőrzések mind a lelke nyugalmát szolgálják azoknak, akik a munkáért felelősek. Végül csak az ő lelkűk békessége számít, semmi más, mégpedig azért, mert arra a fajta Minőségre segít ráeszmélni, amely a romantikus Minőséget és klasszikus Minőséget egyesíti, és a munkát elkíséri teljes folyamatában. A takarosság keresése, megértése és a jóval eggyé válás a munka során - ebből támad a lelki békesség belső nyugalma, amelyen a Minőség átragyog.
Mintha a lelki béke belső nyugalma szóhalmozás volna. Azt hangoztatná, hogy a külső világgal semmi kapcsolata. Megszánhatja a révült szerzetest, a katonát a csata sűrűjében vagy a masinisztát, amikor a mozdonya az utolsókat araszolja a vágányon. Ez a magafeledkezés teszi pedig, hogy világunkkal azonossá válunk. Az azonosulás érzésének szintjei vannak, és szintjei a lélek nyugalmának is, amelyekre feljutni éppúgy nem könnyű, ahogy tevékenységünk mindennaposabb, ismertebb szintjeire. A modern teljesítmények csúcsai félszeg Minőség-felismerések többnyire, ez von le a jelentőségükből - s a jelentőségük meg sem ismerhető, ha az öntudattól annyira különböző eszmélet tengerárkain nem közelítünk hozzájuk, ezt pedig lelkünk békéjének birtokában tehetjük csakis.
A lélek békéjének három szintje ismeretes. A test nyugalma felől ránk köszöntő lelki békességhez jutni a legkönnyebb, bár lépcsői vannak ennek is, mint a napokra elevenen eltemetett hindu misztikusok példája bizonyítja. Az értelem gerjesztette lelki nyugalom, amelyben zavaró mellékgondolatok nem cikáznak, mintha bonyodalmasabb valami volna, mégis elérhető. Az a nyugalom azonban, amely az értékek rendje felől száll meg minket, amelyben nem kísért hetvenhét honvágy, az a legbajosabban megvalósítható.
Megfordult a fejemben, hátha ez a belső békesség, a lélek nyugalma egy a horgászokéval, ami e sportág kedveltségét magyarázná. Ott ülni a víz partján rezdületlenül, nem gondolkodni semmin, nem emésztődni, az mintha kihúzná az emberből a feszültséget és kudarcok tüskéit - márpedig az ilyesmik nem engedték, hogy kérdések megoldásához közelebb jusson, és rondaságot meg félszegséget loptak gondolataiba és tetteibe.
A motorkerékpár ápolásához persze nem kell horgászni. Elég egy csésze kávé, egy séta a háztömb körül, néha akár csak annyi, hogy félretedd a dolgot, és öt percre csendet teremts, és szinte érzed, hogyan terebélyesedik el benned a lélek békessége, amelyben minden megterem. Ami csak kifordítana ebből a nyugalomból, az a Minőségtől fordít el, és hanyag munkára vezet. Ami a békességet tovább terebélyesíti, az a jó munka. A kétféle hatás váltakozik olykor, de a cél, az egy marad.
Hiszem és vallom, hogy amikor a lélek békéjét megvalósítjuk, és tengelyébe helyezzük műszaki tevékenységünket, a klasszikus és romantikus Minőség egyesülése történik a munka során. Mint említettem, akár a két szemünkkel láthatjuk ezt az egyesülést a gyakorlott műszerészek és némely gépészek munkájában, s aki azt állítja, hogy ezek nem művészemberek, azok nem értik a művészet mivoltát. Mert e mesterembereknek nemcsak figyelmük, türelmük és törődésük a munkájuké, hanem a lelkűk nyugalma is. Nem alkalomról alkalomra szorítják ki, hanem a munkájukkal való olyan összhangból támad, amelyben nincs alany és nincs tárgy. Az anyag együtt alakul a mester gondolataival, simán, zökkenők nélkül, amíg a mester lelke végképp megbékél, s abban a pillanatban az anyaga is megformálódott.
Mindőnknek van részünk ilyen pillanatokban, ha olyasmivel foglalkozunk, amiben kedvünket leljük. A baj éppen az, hogy az ilyen pillanatok sajnálatosan megritkultak. Annak a műszerésznek, akivel példálóztok, csupa ilyen pillanat az élete. Mondják azt is róla, hogy "érdekli" a munkája, meg azt is, hogy "felemészti". Alany és tárgy egymásba hatolása ez voltaképpen. A "vérévé", a "második természetévé vált", "összenőtt a dolgával" - csupa olyan köznyelvi szólás, amely az alany-tárgy kettősségének megszűntére vall, és arra persze, hogy amit beszélek, az a műhely néprajza. A tudományos szakkínaiban az efféle egybeolvadás szavai ritkák, mivel a tudományos elmék az alany s a tárgy mesterséges szétválasztásának útján működnek.
A zen-buddhisták azt vallják, hogy ők "csak ülnek", és arra törekszenek ezzel a meditációs gyakorlattal, hogy a maguk s a világ kettősségét összemossák a tudatukban. Én pedig a motorkerékpár ápolásához ajánlom, hogy "csak szereljünk", lelkigyakorlatul a motor s a szerelő összeötvözéséhez. Akin nem lesz úrrá a munkájától való elkülönülés érzése, az mondhatja el, hogy ápolja, amin dolgozik. Eggyé válás a dolgunkkal: ez az "ápolás" igazi értelme. S aki idáig eljutott, az az ápolást a boldogabbik feléről, a Minőség felől látja.
A motor ápolása során éppúgy, mint bármi más dolgunkban, a lelki béke megvalósulását követi a többi minden: igaz értékek, igaz gondolatok. Az igaz gondolatokból következnek az igaz cselekedetek, s az igaz cselekedetekből az a mű, amely mások szemében is anyagi tükröződése a lélek békéjének. Ez volt az a fal is, Koreában. A lélek valóságának anyagi tükre.
Ha a világot megjavítanánk, hogy különbül élhessünk benne, nem a politikai viszonyok javításáról kell papolnunk, hiszen ezek mindenképpen kettősségek, sem pedig programokról, hogy mások mit tegyenek, mit ne, mert a túlsó végén kezdünk a dolgunkhoz. Politikai programok fontos végtermékei a társadalmi Minőségnek, de foganatosak csak akkor lehetnek, ha a társadalmi értékek szerkezete igaz. A világ megjavítását a tulajdon szívünkön, fejünkön meg a két kezünkön kell elkezdenünk, onnan terjedhetünk kifelé. Azért hagyom én az emberi sors megjavításáról való álmodozást másokra, és inkább a motorkerékpár javításáról beszélek.

Egy Riggins nevű városba következünk be, csupa motelek között. Majd elválik az út a folyó völgyétől, és kisebb patak mentén folytatódik. Úgy látom, erdőnek visz fölfelé.
Sejtelmem nem csal, és utunkat hamarosan hűvös fenyőárnyak borítják. Táblák mutogatnak üdülők irányába. Feljebb s feljebb kunkorodunk, váratlanul kellemes, hűs, erdőalji mezők mentén. Egy New Meadows nevű városban tankolunk, és veszünk két doboz olajat. A légkörváltozás meglepetése nem enyészik.
Hanem már New Meadowsból kifelé látom, hogy az árnyak nőnek, és a késő délutáni nyomottság kezd ránk telepedni. Más napszakban vidítanának ezek a hegyi mezők, ma azonban nagy utat megjártunk. Elhagyjuk Tamarackot, és a zöld mezők közül lefelé tartunk ismét a sívó homoknak.

Alighanem elég is lesz a képmutogatásból mára. Hosszúra sikerült, bár talán a legfontosabb volt mind közt. Holnapi szándékom az olyasmikről szólni, amik a Minőség felé fordítanak, meg amik elfordítanak tőle - torlaszokról és gödrökről a Minőség útjában.

Furcsa sejtéseket kelt a narancsos napfény ezen a homokos tájon messzi idegenben. Támadnak-e sejtések Chrisben is? Délutánonta, a ránk virradó nap örökös elmúltával megszáll a névtelen szomorúság.
A narancs nap bronzzá válik, és mutatja, amit mutatott naphosszat, csak valahogy mégis kedveszegetten. A homokbuckákon túl, távoli apró házakban emberek nyűvik a napjukat, és velünk ellentétben nem furcsállják ezt a sötétülő tájképet. Ha reggel rontanánk rájuk, talán kíváncsiskodnának, mi szél hozott bennünket. Hanem ilyenkor estefelé már gyanakodnának. A nap dolga lejárt, itt a vacsoraidő, az ernyedés, a magunkba tekintés idénye. Észrevétlen robognak a kihalt úton, át ezen az ismeretlen tájon, s az elszigeteltség meg a magány nyomja el kedvünket a nap fogyatkoztával.
Néptelen iskolaudvaron állunk meg egy nyárfa alatt, és megpróbálok olajat cserélni. Chris kérdezget, mit állunk itt ennyit, és nyilván eszébe sem jut, hogy az öregedő este teszi türelmetlenné. Térképet nyomok a kezébe, és amikor megvagyok az olajcserével, együtt tanulmányozzuk, és úgy döntünk, hogy az első valamirevaló étteremben vacsorázunk, aztán letanyázunk az első valamirevaló táborhelyen. Ez a határozat felvidítja.
Egy Cambridge nevű városban jutunk vacsorához, s mire elköltjük, besötétedik. Reflektorfénynél keresünk egy Oregonnak tartó másodrendű út mentén táborhelyet. Egynek a jelzése mintha hegy öble felé mutatna. Sötétben bajos megmondani, hegyet látunk-e. Dűlőúton, fák alján, cserjésben jutunk el egy irtott tisztásig. Úgy tetszik, magunk leszünk itt. Amikor kikapcsolom a motort, patak csobogását hallom. Nem is hallatszik hang egyéb, csak valami apró madár csivogása.
- Jó itt - állapítja meg Chris.
- Csöndes - mondom rá.
- Hol leszünk holnap?
- Oregonban. - Markába nyomom a zseblámpát, hogy világítson, amíg szétrakodok.
- Voltam én már itt? - kérdi.
- Lehet. Nem emlékszem rá.
Kigöngyölöm a hálózsákokat, az övét felteszem egy ácsolt uzsonnázóasztal tetejére. Az ötlet mulattatja. Álomba ringatni nem kell bennünket ma. Hallom is hamarosan Chris fújtatását.

Csak tudnám, mit mondhatok neki. Vagy mit kérdezhetek tőle. Olykor igen közelinek érzem, azonban a közelség nem jogosít sem kérdésekre, sem magyarázatokra. Máskor távolivá válik, mintha valahonnan a bányászbéka alól tekintene rám, hogy nem is látom. Ismét máskor gyermeteg, s ezzel a formájával nincs mit kezdenem végképp.
Néha elgondolom, hogy a másik megközelítése a beszélgetések merő káprázata, szóváltás közben támadó hiszékenység vadidegenek közt, azért sohasem tudni, két személy kapcsolata voltaképpen miféle. Mérőón eregetése a másikba. A mérő hite s mulatsága dolga. Mire felhúzza, torz az eredmény. Hogy Chrisszel így vagyok, azt a kérdéseiből látni.

26

Fázva ébredek. Szürke égre sandítok fel a hálózsákomból, azért visszahúzom a fejemet, és hunyok még egy sort.
Később látom, hogy a szürke ég fakul, de hidegnek azért még hideg van. Az a gyanú veri ki az álmot a szememből, hogy esőfelhőt látok, de amint jobban megnézem, kiderül, hogy csupán szürkeség. Mintha hideg is volna, meg korán is még, hogy motorra kapjunk, azért nem igyekszek a felkeléssel.
Christ az asztalon, a motor küllői közül látom. Mintha gubanc volna a hálózsákja, de most meg se moccan.
A motor úgy tornyosul fölébem, mintha indulna akár a maga kenyerén tovább, csak éppen, mint az álmom őrizője, csöndben várta ezt a pillanatot.
Ezüstszürke, fekete, poros króm. Idaho, Montana, Dakota és Minnesota pora. Innen fektémből hatalmas. Minden a céljához mért rajta, semmi tarafara.
Nem hinném, hogy túladok rajta valaha. Minek is? Nem olyan, mint a kocsi, hogy néhány év és elrozsdállna. Hangolni kell őket, olykor nagyjavításra is szorulnak, másképp bírják úgy, mint a gazdájuk. Ha nem jobban. A Minőség, hiába. Hűségesen hordoz a hátán bennünket.

A napfény végigsimít azon a sziklaszirten, amelyiknek az alján éjszakáztunk. Párapamacs leng a patak fölött, ígéri, hogy melegszik az idő.
Kikelek a hálózsákomból, cipőt húzok, összecsomagolok mindent, amit Chris ébresztése nélkül összecsomagolhatok. Legutoljára lépek csak oda az uzsonnázóasztalhoz, hogy megrázzam.
A füle botját nem mozdítja. Körülnézek, látom, egyéb tennivalóm nem maradt, mégis habozok. A friss reggeli levegőben egyszerre erőt vesz rajtam a mehetnék. - TALPRA! - kurjantom a fülébe. Felül, bámul tájékozatlanul.
A pillanat legkülönb helyzetfestőjének Omár Khájjám tetszik. A Rubáiyát nyitó soraiban. Mintha perzsa szirt meredne fölénk. Chris nem érti, mi a nyavalyát szavalok éh ilyenkor. Felnéz a szirt hegyére, aztán rám sandít. Nem lehet az emberre a költészetet akármikor ráolvasni. Kivált ezt a fajta költészetet nem.
Nemsokára tekereg, kanyarog alattunk az út. Mély folyóvölgybe ereszkedünk fehér kőszálak között. Szél zsibbasztja az arcunkat. A napos útszakaszon mintha a napsugár átégetné a kabátomat meg a szvetteremet is, de aztán a völgyfal árnyékába jutunk, ahol a szél az úr. Ez a száraz sivatagi levegő nem tartja a meleget. A szám is kicserepesedik a szélben.
Odébb gáton haladunk át, majd elhagyjuk a folyóvölgyet, és félsivatagi fennsíkra jutunk. Ez már Oregon. Az út olyan tájon csavarog, amelyik az északi Rajasthanra emlékeztet Indiában. Az sem teljesen sivatagi táj, mandulafenyő, boróka meg fű tenyészik rajta, viszont nem is művelhető, legfeljebb ott, ahol valamelyik hegy öble-völgye vizet kínál.
A nyomorult Rubáiyát négyesei az agyamban görögnek.

Itt egy folt Fű, jobbra-balra Homok,
itt nincs Szultán és nincsenek Rabok,
itt heverek, heverj mellém Te is
és - Allah áldja trónján Mahmudot!
Szabó Lőrinc fordítása

S mintha a távolban valami ősi mogul palotájának romja rémlenek… A tornyából kilesett, csipkerózsát látott a sivatag peremén…
… A rózsás Iram bizony elveszett… Hogy is volt? Hát nem tudom. Nem is szeretem ezt a verset. Hanem mióta erre az útra indultunk, leginkább Bozeman óta úgy tetszik, mintha az efféle töredékek nem annyira Phaidrosz emlékezetének cserepei lennének, mint inkább az enyémek. Nem is tudom, mire véljem… Talán… Nem tudom.
Gondolom, lehet neve az ilyen félsivatagi tájnak, de az se jut eszembe. Magunk vagyunk az úton.
Chris a fülembe ordítja, hogy megint rajta a szapora. Robogunk tovább, amíg az út alján csermelyt nem látok. Akkor lehúzódok az útról, és leszállunk. Chris arca mélységes zavarról árulkodik megint, én pedig biztatom, hogy semmi sietség, szedjen elő tiszta alsónadrágot. Szappant-vécépapírt adok neki, és a lelkére kötöm, hogy a kezét gondosan mossa meg, ha végzett.
Addig letelepedhetek egy Omár Khájjám-sziklára ebben a félsivatagban. Nem is panaszlom egy szóval se, hogy kellemetlen érzések környékeznek.
…A rózsás Iram bizony elveszett… Aha… A nyelvemen már.

A rózsás Iram bizony elveszett.
S Dsemshyd hétgyűrűs Kelyhe hova lett?
Mindegy, ma is rubint-láng a Bor, és
Virág tömi a parti Kerteket
Szabó Lőrinc fordítása

… S tovább így a végtelenségig…
Hagyjuk a vén Omárt, és térjünk vissza a képmutogatásra. Omár megoldása, hogy ül s vedeli a bort, és kesereg az idő múlásán… mintha felértékelné a képmutogatásomat… Nem bánom, ma úgyis a merszről szeretnék szólni.

Chris kapaszkodik felfelé a parton. Megdicsőült pofával.

Tetszik nekem ez a "mersz". Divatjamúlt, akár egy régi háziszőttes, és mintha pártolót keresne, aki nem löki félre. Tetszik azért is, mert velősen megmondja, mi történik azzal, aki a Minőséggel szemtől szembe kerül. Az történik vele, hogy megtelik mersszel.
A görögök enthousziaszmosz-nak nevezték az ilyen állapotot, amelyben az ember "megtelik theosz-szal" Istennel vagy másképp Minőséggel. Fején találja a szeget, igaz-e?
Aki mersztől dagad, az nem üldögél, nem pityizál, nem kesereg. Eszmélete mozdonyának szügy ében figyeli a pályát, készenlétben. Ilyen a mersz.
Chris fölér, és jelenti: - Megkönnyebbültem!
- Úgy is kell - mondom. Elcsomagoljuk a szappant meg a vécépapírt. A mosott alsónadrágot a törülközőbe csavarom, hogy össze ne nedvesítsen mást, aztán motorra kapunk, és lódulunk tovább.

A mersszel töltődés úgy történik, hogy az ember a való világot tapintja-füleli-nézi, nem a tulajdon leröfögött szólamait fújja. Nincs ebben semmi csodálatos. A szóban sincs.
Tapasztalható olyankor is, amikor az emberek hosszas horgászlesekről térnek haza. Néha mentegetőznek, hogy annyi időt "elvertek", minthogy értelmes mentsége nincs elmaradásuknak. Hanem a hazatért horgász duzzad a mersztől, s olyasminek menne neki, amitől néhány hete még húzódozott. Vagyis nem töltötte kinn az idejét hiába. Csupán a mi szűk kulturális nézőszögünkből tetszik úgy.
Ha motorkerékpár javításának látunk, legfontosabb eszközünk az elegendő mersz. Ha az nincs, akár szedhetjük össze és csomagolhatjuk el a szerszámot, hasznuk nemigen lehet.
A mersz lelki benzin. Minden csepp egy kilométer. Ha tankoltál belőle, nincs a világon olyan akadály, amelyik a motor megjavításának útjában állhatna. Meg kell annak lenni. Ami tehát jó megőrzésre és örökös ápolásra szorul, az éppen a mersz.
A mersz jelentősége teremt keretet ehhez a képmutogatáshoz is. Az első kérdés az, hogyan lábalok majd ki az általánosságokból. Viszont ha ezután a magam motorkerékpárjának javításába veszek bele, meglehet, hogy hallgatómnak más gyártmányú vagy más keletű a motorja, azért ami részletet megtud, az nemcsak haszontalan, hanem veszedelmes is, mivel az egyik motor gyógyírja mérge a másiknak. Részletek dolgában mégis jobb a gyári tájékoztató, vagy ha kell, a robbanómotorok szerelői kézikönyve.
Itt azonban olyasmivel kerülünk szembe, ami felől a szerelői kézikönyvek sem tájékoztatnak. Pedig mindenféle motor szolgál vele. Azért csakis énrám tartozik: a gép és a gépészet közti Minőség- vagy merszkapcsolat, amely nem kevésbé bonyodalmas a gép részeinek kapcsolatánál. A szerelés során például mindig buknak ki minőségi hibák, akár egy elkopott csukló, akár valamelyik "pótolhatatlan" szerelvény, és emésztik a merszet, lohasztják a lelkesedést, annyira, hogy ott állsz magadba roskadtan, s a legszívesebben kivernéd a fejedből a dolgot. Az ilyesmiket nevezem a mersz vermeinek.
Verme a mersznek lehet százféle, ezerféle, milliom akár. Nem tudhatom, hányba nem estem bele, bár a gyanúm az, hogy megjártam mindet. Legfeljebb azért nem állítom erősen, mert valahányszor szereléshez fogok, újabbakba esek. A motorkerékpár ápolása lehet elkeserítő, dühítő, lélekveszejtő. Éppen ezért érdekes.

Itt előttem a térkép, azt mondja, hamarosan elérjük Baker városát. Művelik erre már a földet is inkább. Több az eső.

Összeállíthatnám a "merszvermek tárát", annyit ismerek. Akár újabb tudományágat alapíthatnék merszológia néven. Ezeket a vermeket fajtázná, rendszerezné, kapcsolatait keresné a jövő nemzedékek s az emberiség hasznára.
A hagyományos motorszerelés velünk születetett érdemnek vagy a jó nevelés eredményének tekinti a merszet, de tőkénknek mindenképpen. Megszerzésére nézve az adatok semmitmondók, viszont hiánya tragikusnak minősül.
A nem dualisztikus motorápolás nem annyira tőkét lát a merszben, inkább kedvünk fogyó-növekvő készletét. Mivel a mersz Minőség felismerésével kapcsolatos, a mersz verméről elmondható, hogy a Minőség szem elöl vesztése, vagyis a munka szárnyszegettsége. A meghatározás általánossága sejteti a kutatási terület véghetetlenségét, ezért csupán körvonalazásával foglalkozhatunk itt.
Megítélésem szerint a mersz vermei két fő osztályba sorolhatók. Az első osztálybeli vermekbe úgy esünk, hogy a Minőség pályájáról "bökkenők" névvel jelölhető akadályok siklatnak ki. A második osztályú vermekbe csöppenést belső kisiklások okozzák. Ezek számára gyűjtőfogalmam nincsen, de talán a "lelombozottság" megteszi. Elsőül a külső kisiklásokat vizsgáljuk.
Nagyobb javítások során a kezdő legfőbb aggodalma, hogy az összeszerelés rendjét eltéveszti. A bökkenő rendszerint akkor ötlik a szemébe, amikor szinte elkészült már a munkával. Napok bütykölése után ott áll a motor - de nicsak, ez meg mi? A dugattyútömítés? Hogyan felejthettem ki? Szedhetem szét a teljes miskulanciát! A mersz szöktet ilyenkor szinte hallani. Psssssssssz!
Nem tehetünk egyebet, szét kell dobnunk megint… Az egy hónapig terjedő türelmi idő mindenképpen csillapítja a háborgó kedélyt.
Az összerakás sorrendtévesztéséből keletkezett bökkenők megkerülésére két módszert ajánlok. Ezt a kettőt kivált akkor alkalmazom, amikor tapasztalatlanul fogok nagyobb szerkezetek összeszereléséhez.
Zárójelben ide kívánkozik: némelyik szerelőiskola tiltja, hogy tapasztalatok nélkül nagyobb szerkezetek szereplésébe belevágjunk. Vagy tapasztalatod legyen, tanítják ezek az iskolák, vagy bízd a munkát szakemberre. Kérlelhetetlenségüket elitizmus és haszonlesés táplálja, azért az ilyen iskolának földbe való beleverését javaslom. "Szakember" volt az is, aki hidegvágóval szétroncsolta a motorom hűtőjét, de szerkesztettem én is IBM-szakembereknek íródott számítástechnikai kézikönyveket olyanokat, hogy ha elmentek rajtuk, akkor se lettek sokkal okosabbak. Első próbálkozásod során meg vagy lőve mindenképpen, mert amit elrontasz, azt nem csekély időd és pénzed bánja, viszont legközelebb már előtte járhatsz a szakembernek. Te, a mersz embere a szerkezet összeszerelésének rögös útját választottad, és olyan diadalérzéssel erősödtél, amilyenben szakembereknek részük aligha lehet.
A sorrendtévesztés merszvermét elkerülendő tehát elsőül ajánlom a jegyzőfüzetet. Abba vezessük bele a szétszedés sorrendjét, valamint olyan megfigyeléseinket, amelyeknek az összeszerelés során hasznát láthatjuk. Ez a jegyzőfüzet utoljára olajmocskos füzet lesz, azonban a szétszerelés során beleírt jelentéktelennek tetsző megfigyelések is busás hasznot hajtanak majd. Megkülönböztetett figyelmet érdemelnek az alkatrészek jobb kézi-bal kézi vagy fel-le elrendezései, a színjelek, továbbá a huzalok elhelyezkedése. Ha a szerelésen kívül eső alkatrészek kopottnak vagy serüknek bizonyulnak, helyes ilyenkor a feljegyzése ezeknek is, hogy a szükséges vásárlások együtt történhessenek.
A sorrendbeliség merszvermének elkerülésére ajánlatos második módszer: újságlapok szétteregetése a garázs padlóján. Azokra az alkatrészeket ügy helyezhetjük el balról jobbra és felülről lefelé, ahogyan az újságot olvassuk. A fordított sorrendű összeszerelés folyamán így előbb megakad a szemünk a mindenféle apró csavarokon, úsztatókon és tűkön.
Az óvatosság ilyen rendszabályai ellenére is csúszik hiba a sorrendbe olykor, s ha már csúszott, a merszedet kell óvnod. Elhárítandó - a mersz válsága, például ha ráhajtasz, hogy időt ne vessz. A ráhajtásból aztán újabb hibák keletkeznek. Azért ha azt tapasztalod, hogy hiába, a miskulanciát szét kell kapnod megint, akkor ideje egy hosszas felejtkezés beiktatásának.
A sorrendiség efféle bökkenőit fontos megkülönböztetnünk a kellő tudomások híján történt sorrendi zavaroktól. Gyakori, hogy a teljes szétszerelés-összeszerelés az olajozott istennyilához hasonlítható, ha csupán egyetlen változtatás kedvéért történik, s az is lecke, hogy a változtatás nem bizonyul megelégítőnek, mert fontos tudomáshoz jutottunk.
Ha azonban vakon és bután estünk verembe, némi mersz menthető azzal a megfontolással, hogy a másodszori szét- és összeszerelés gyorsabb és biztosabb lesz. Részletek önkéntelenül és felejthetetlenül vésődnek az emlékezetedbe.

Bakerből a motor erdei utakon visz fel egy hágóig, s annak lejtőjén megint erdők közt ereszkedünk.
A hegy lábánál ritkulnak a fák, és egyszerre ismét sivatagot járunk.

A szakaszos ismétlődés bökkenője is veremnek visz. Akármi a motorhiba, javítani kezded, és elmúlik magától. Az áramkör rövidzárlatai is ebbe az osztályba tartoznak. Rövidzárlat olyankor támad csak, ha a motor bukdál. Amint megállsz vele, semmi baja. A lehetetlenséggel határos a hibát meglelni ilyenkor. Igyekszel előidézni, s ha nem sikerül, megpróbálod kiverni a fejedből.
A szakaszos ismétlődésű hibák igazán csak akkor válnak a mersz vermévé, amikor elbolondítanak, és azt hiszed, megjavítottad a motort. A diadalordítással sose árt várni pár száz mérföldet. Kedved szegik, amikor újra meg újra kiütköznek, pedig meggondolhatnád, hogy nem vagy rosszabb helyzetben, mintha szakemberhez fordultál volna. Sőt, jobban jártál. Mélyebb verem fenekén az a motoros, aki már tudja fene, hányszor sétáltatta meg motorját valami szerelőműhelyben. A szakaszos ismétlődésű hibát figyelheted magad hosszabb ideig, ami fizetett szakembertől nem telik, és akár magaddal hordhatod azokat a szerszámokat, amelyekről úgy véled, a hiba elhárításánál segítségedre lesznek. S ha a hiba becsúszik, csak megállsz, és fogsz neki a szerelésnek.
A bajmegállapításhoz a legjobb, ha az ismétlődő hibát a motor viselkedéséhez méred. Csak bukkanókon hagy-e ki, vagy csak kanyarokban, vagy csak gyorsításnál? Hátha csak meleg napokon? Ilyen kapcsolatok a kulcsai az ok-okozati hipotéziseknek. Némely szakaszosan visszatérő hiba akár hosszabb horgászkiruccanásra is rászoríthat, de sebaj, mert annyira azt sem unhatod, mint az ötszöri visszajárást a fizetett szakemberhez. Küzdők a kísértéssel, hogy terjedelmes képmutatást ne szenteljek a motorommal történt szakaszos ismétlődésű hibáknak, és ezek felderítésének lépésről lépésre - hanem az ilyen képmutogatás horgásztörténetekre emlékeztetne, amelyek során az elbeszélő nem érti, miért ásítozik minden hallgatója. Mikor ő olyan jól mulat!
A szerelés sorrendi vétségei és szakaszos ismétlődésű hibák után a leggyakoribb az alkatrészek merszverme. Megtörhet ezekben a legdolgosabb kezű ember is. Alkatrészeket a motor vételekor nem vásárolt össze messzi előrelátással, a szaküzletek pedig a leltárukat lehető szűkre fogják. A nagykereskedők lassúak, hát még tavasszal, amikor mindenki alkatrészeket vásárolna!
Az alkatrészek ára a másik verem. Régi iparpolitikai fogás, hogy a késztermékek eladási árát a piaci versenyhez igazítják, nehogy elcsábuljon a kedves vevő, viszont az alkatrészek árát megborsozzák, és visszanyerik rajta a veszteségüket. Nemcsak az új motorba foglalt áruknál drágábbak jóval, hanem teneked még külön rászámítanak, mivel nem vagy hivatásos szerelő. Ilyen árszabás teszi lehetővé a hivatásos szerelőnek, hogy megszedje magát, mert a motorokban kicserél mindent, ha kell, ha nem.
Aztán még egy bökkenő. A felhajtott alkatrész nem illik a motorodba. Az alkatrészek cikklistájába mindig csúszik hiba. Változások a gyártmányokban meg a sorozatokban gyakran okoznak zavart. A tűrésértéknél nagyobb vagy kisebb alkatrészek olykor átcsúsznak a minőségellenőrzésen, mert az alkatrészt nem működésében vizsgálják. Más alkatrészeket pedig olyan műhelyek gyártanak, amelyeknek a motor teljes műszaki leírása nincs a szemük előtt. Olykor ők is belezavarodnak a gyártmányok és sorozatok változásaiba. Máskor az alkatrészek eladója eltéveszti a cikkszámot. Vagy te adod meg rosszul. Mindenképpen mély verme a mersznek, ha hazaérsz, és kiderül, hogy a vadonatúj alkatrész nem szuperál.
Az alkatrészek bökkenőit mindenféle ravaszsággal elkerülhetjük. Mindenekelőtt, ha - a városodban több alkatrészszaküzlet is található, válaszd a barátságosabbikat. Tegeződj össze az üzletvezetővel. Megtörténhet, hogy ő is szerelő volt valamikor, és sok hasznos tanáccsal szolgál.
Tartsd nyitva a szemed, hol látsz árleszállítást, és vedd jól szemügyre a választékot. Csinálhatsz olykor jó vásárt. Autószalonok és utánvéti áruházak gyakran olcsóbban vesztegetik a közönséges motoralkatrészeket, mint a szaküzletek. Futóláncot például mindig olcsóbban vehetsz a lánckészítőnél, mint a hatalmi álmokkal eltelt szaküzletben.
Mindig vidd magaddal a régi alkatrészt, hogy az újat hozzá mérd, akár az ugyancsak magaddal vitt tolómérce segítségével.
Végezetül, ha az alkatrészkérdés annyira kínoz, mint amennyire engem megkínzott, és pénzed is van heverő, új örömet vehetsz magadnak, ha alkatrészeid gépi megművelését magad végzed. Én szereztem egy hatszor tizennyolc hüvelykes esztergát, hozzá marót és egy ugyancsak ráköthető hegesztőkészüléket - az hegeszt ívvel, körívvel, gázzal és mini gázpalackkal, ahogy az ilyen munkákhoz kell. A hegesztőkészülékkel a kopott alkatrészre különb kérget alakíthatsz az eredeti fémkéregnél, aztán karbidszerszámokkal visszamarod a tűréshatáron belülre. S ha szerszámmal nem győzöd, azt is készíthetsz magadnak. Alkatrészek marása igen munkás dolog, és némelyikét, például a golyóscsapágyat ugyan nem készítheted soha - azonban csodálkozol majd, mekkorát változtatsz az alkatrészek tervén, hogy magad is boldogulj velük. S az elfelé munka korántsem olyan lassú vagy hervasztó, mint a kellemetlen kereskedőre várni, amíg az alkatrészt a gyárból meghozatja. A munka merszépítő, nem merszromboló. Olyan motoron járni, amelynek alkatrészeit magad készítetted, dicső érzés.

Leértünk a zsályacserjés sivatagi övezetbe, és a motor köhögni kezd. Átváltok a tartalék benzinre, és nézem az utat a térképen. Egy Unity nevű városban megtankolhatunk. Lódulunk tovább az olvadozó aszfalton, zsályacserjék között.

Nos, ezek voltak a legközönségesebb bökkenők: az összeszerelés sorrendi hibái, a szakaszosan váltakozó hibák meg az alkatrészszerzés kérdései. Bármilyen közönségesek azonban, a mersznek csupán körülmények ásta vermei. Bele kell tekintenünk tehát némely belső merszverembe is, mert akárhányszor a külsőkkel egy időben kell kerülgetnünk őket.
Mint már a merszológia vázolása során utaltam rá, a belső merszvermek három csoportra oszthatók. Az elsők az eszmélet útját állják, és "az értékek tőrjei"-nek nevezhetők. Az "igazság tőrjei" a második csoportban az érzést gátolják, "az izmok tőrjei" pedig a pszichomotorikus működések akadályozói. Mindhármuk közül a legnagyobb és legveszedelmesebb csoport az első.
Az értékek tőrjei közt viszont a legcsábítóbb az értékrend megmerevedése. Korábban meghatározott értékekhez ragaszkodunk körmünk szakadtáig, és a látvány átértékelése nem telik tőlünk - magyarán nem hiszünk a szemünknek. Motorunk ápolása során azonban a munka újrafelfedező természetét megakasztják dermedt értékeink.
Az ismert történet, hogy a motor nem akar elindulni. Az okok a szemed előtt vannak, csak éppen nem látod őket. Nézed, de a szemedben nincs elegendő értékük. Ezt magyarázta Phaidrosz. A Minőség, az érték teremti e világ alanyait és tárgyait egyaránt. Az okok sem léteznek, amíg értékkel jelölten ki nem emelkednek a lehetőségek tengeréből. Ha értékek dermedtek, nem ébredsz rá semmi újra.
Beszédes példái a dermedt értékeknek az elsietett bajmegállapítások. Biztos vagy a dolgodban, aztán kiderül, hogy a baj mégsem az, és megfeneklettéi. Új elképzelésekkel kellene ismét nekilátnod a bajmegállapításnak, előbb azonban ki kell söpörnöd a fejedből régi elképzeléseidet. Ha dermedt értékeitől nem szabadulsz, az igazi választ sem találod, hiába veri ki a szemed, mert az egyik lehető válaszhoz a fontosság nyomatéka nem járul.
A tapasztalások csodája az új megfigyelés. A dualisztikus gondolkodás "felfedezés"-nek nevezi, mert abból indul ki, hogy a felfedezett valami létezett akkor is, mikor még senki nem eszmélt rá. Csakhogy amikor a szemünket először rávetettük, a megfigyelés szinte értéktelen, majd aszerint, mennyire rugalmas a megfigyelő értékrendszere, és mekkora minőség lappang a lehetőségben, növekszik az értéke lassan vagy rohamosan, vagy pedig kicsiny értéke is csökken, és a megfigyelés elenyészik.
A megfigyelések elsöprő többsége, a körülöttünk nyüzsgő látványok és hangok, a köztük támadó kapcsolatok és mindaz, ami emlékezetünket percről percre ostromolja, csekély minőségű. Sőt mondható Minőségellenesnek is. Ha megszánhatnák tudatunkat, sem gondolkodásunknak, sem tetteinknek nem lennénk urai. Marokkal rakjuk a minőség alapját, vagy Phaidrosszal szólván, Minőség-érzésünk válogatja, mire leszünk figyelmesek, és válogatása azzal csendül össze, akivé a válogatás során magunk is leszünk.
Tennivalód, ha az értékek dermedtségének merszvermébe estél, hogy ernyessz. A kudarc talán elernyesztene mindenképpen, de te ernyessz szárnyt szántszándékkal, s tekintsd úgy a dolgot: vajon amit mindeddig fontosnak véltél, fontos-e csakugyan? Vagy csak bámulj a motorra. Nem hülyeség az. Éljed az életét egy csöppet. Úgy figyeld, ahogy horgászás közben a kapást figyeled, és hidd meg, soká bambulnod nem kell, pedzi már, egy apró megfigyeléske félénken kopogtat a kobakodon. Ilyesmitől forog a világ. Nézz elébe ernyedt figyelemmel.
Majd először ne gubancában tekintsd az apró megfigyelést, hanem önmagában. Gondod talán nem is akkora, mint hinnéd, megfigyelésed pedig nem is olyan apróság.
Megfigyelésed talán nem az igazi ok, de efelől bizonyosodj meg, mielőtt sutba vágnád. Amíg taksálgatod, akárhányszor kiderül, hogy kistestvérei lesik izgatottan, mit teszel vele. S az igazi ok a kistestvérek közt bujkál.
Az is kiderülhet egy idő múltán, hogy ami a horgodat megpedzi mindenféle, az érdekesebb annál, amit vártál. S ha így fordul, hazaértél. Nem vagy már motorszerelő csupán, hanem a motor tudósává lettél, és kivergődtél a dermedt értékek verméből.

Fenyvesbe jutottunk fel megint, de a térképen látom, hogy nem soká lesz itt maradásunk. Táblák üdülőhelyeknek igazítanak el, s gyermekeket látunk, mint a feliratok élő szemléltetői, tobozt gyűjtenek. Integetnek, s a legkisebb fiúcska közben elhullajtja a tobozait.
Visszatérnék horgászhasonlatomhoz. Szinte hallom, hogy valaki bosszúsan érdeklődik: "Mégis miféle megfigyelésekre vessem ki a horgomat én? Céltalanul semmire nem juthatok!"
A válaszom nem lehet más: aki tudja, mit fogna ki, az már nem horgászik. Az már fogott is. Hogy mit, annak épkézláb példáját egy pillanatig keresnem kell.
A motorkerékpár ápolásából is meríthetném éppen, de különb az a régi dél-indiai majomtőr, amely a dermedt értékrendre számít. Valójában nem egyéb, mint kibelezett és cölöpre erősített kókuszdió. Bele rizst tesznek, hozzáférni kicsiny lyukon lehet. A lyuk éppen akkora, hogy a majom keze belefér, de ahhoz már nem elég nagy, hogy ki is húzhassa, ha a marka tele. A majom belenyúl, és egyszeriben foglya a tulajdon dermedt értékrendjének. A rizs átértékelése ugyanis nem telik tőle. Nem éri fel ésszel, hogy szabadsága rizs nélkül értékesebb, mint fogsága rizzsel. Hiába látja, hogy jönnek érte falusiak… Jönnek… húsz lépés… tíz… kettő… Miféle általános, azaz nem a helyzetre, hanem életre szóló tanácsot adhatnánk szegény majomnak?
Akár szó szerint azt, amit az előbb a dermedt értékekről elmondtam, talán egy kissé csattanósabban. A majomnak annyit kell tudnia, hogy ha a markát kinyitja, szabad. De hogyan jusson erre a következtetésre? Csakis értékernyesztés útján. A rizs értéksorrendjének megváltoztatásával. S miképpen? Talán lassítania kellene, és képzeletében bejárni életének tájait, újra taksálni a fontosat s a kevésbé fontosat, vagyis elhagyni a keze rángatását és bámulni a kókuszdiót egy darabig. S ha kíváncsi elme, a megfigyelés hamarosan kopogtatni fog. A kérdést nem kínzó voltában kell megfejtenie, mint inkább érdekessége kedvéért. S megfigyelésének értéke nem lesz oly csekély, mint előszörre hinné. Jobb tanáccsal nem szolgálhatok.

Mire Prairie Cityig érünk, kijutunk a hegyi erdők övezetéből megirt. A sík vidéki város főutcája nyílegyenes, a végében a préri. Megpróbáljuk az első éttermet. Zárva. Továbbindulunk a széles főutcán, és nézünk másikat. Ez nyitva. Beülünk, és ma látás tejet rendelünk. Várakozás közben előkotrom Chris levélvázlatát, és a kezébe nyomom. A legnagyobb csodálkozásomra zokszó nélkül fog neki az írásnak. Hátradőlök ültömben, nem zavarom.
Az a sejtelem kísért, hogy Chrisszel kapcsolatos kíváncsiságom horgát pedzenék a megfigyelések, azonban dermedt értékeim nem engednek eszmélni. Többnyire egymás mellett megyünk el, s olykor összeütközünk.
Otthon mindig okkor kezdődnek vele a bajok, amikor engem majmol, és úgy igazgatna mindenkit maga körül, kivált az öccsét, ahogy ín igazgatom őt. Persze Chris igazgatásából nem kér senki, ő azonban kétségbe vonja a család tiltakozási jogát, és kitör a parasztgyalázat.
Mintha nem is törődne vele, kedvelik-e. Neki csak az a fontos, hogy én kedveljem. Egy csöppet nem egészséges állapot, ha meggondolom. Ideje lesz, hogy az elszakadás hosszú hadműveletét megkezdje. Meg kell tennie, méghozzá a lehető legkisebb veszteségek árán. A maga lábán kell megállnia. Mielőbb.
S ahogy ezt végiggondoltam, már nem hiszek benne. Nem tudom, hol a hiba. Azért kísért az az álom újra meg újra, mert az értelmét nem verhetem ki a fejemből: két felén vagyunk az üvegajtónak mindig, kinyitni nem bírom. Integet, hogy nyissam, és mindig eltérítenek. Most azonban határozott alak áll az utamba. Furcsa.
Chris egy idő múltán elunja a levélírást. Felkelünk, fizetek a pultnál, és indulunk tovább.

Az úton megint elővesz a vermek kérdése.
A következő se kutya. A büszkeség belső vermének nevezném. Kapcsolatos a dermedt értékekkel ez is. Vagyis a büszkeség nagy értékdermesztő.
Ha sokra tartod magad, új megfigyelés kevés telik tőled. Büszkeséged elfogja a Minőséget a szemed elöl. Mikor már minden arra vall, hogy elszartad a kalapácsnyelet, te még akkor sem vallanád meg. Ha egy tévedés árán szebb gyerekként tetszeleghetsz, tévedsz szívesen. Pedig a javító-szerelő munka megviseli a büszkeséget. Hibát elkövethetsz, fejre is állhatsz, ezért keserves a dolga az olyan szerelőnek, aki örökké a büszkeségét porolgatja. Ha ismersz elég szerelőt, hogy egyetlen nagy társaságba képzeld őket, alighanem te is úgy látod, hogy többnyire csöndes és szerény emberek. Talán nem mind, de amelyik büszkén lát a dolgának, a szerelés azt is megjuhászítja. És kétkedővé teszi. Figyelmesek és kétkedők a legtöbben, de nem büszkék. Szép gyerek szerelés közben nem lehetsz, csak akkor, ha nem értesz hozzá.
Szinte kicsúszott a számon, hogy a motor nem engedelmeskedik a személyiségeknek. Azonban ez nem igaz. A motor engedelmeskedik igenis, de csak érző, latolgató és cselekvő személyiségeknek, nem pedig annak a megjátszott személyiségnek, amelyiket büszkeség fényesít. A nagy mellények oly hamar zsugorodnak szerelés közben, hogy velük együtt a mersz is kifúj. Az a mersz, amelyik a büszkeségből, nem pedig a Minőségből táplálkozott.
Ha a szerénység nem természeted, játszani is érdemes, hogy a büszkeség vermét elkerülhesd. Ha erős esküvéssel megfogadod, hogy szamár vagy, a merszed még izmosodhat is, amikor minden arra vall, hogy fogadásod igazra vált. S ebben a hitben élhetsz mindaddig, míg sikeres munkád rád nem cáfol.
A félénkség, a mersz következő verme, mintegy a büszkeség visszája. Oly szentül hiszed, hogy mindent elpuskázol, hogy utoljára semmibe se fogsz. Inkább ez az oka gyakran, nem a "lustaságod", hogy ímmel-ámmal látsz dologhoz. A félénkség merszverme, amelyet a becsvágy ás, a pepecselés ezer apró hibájának is fészke. Olyasmiket javítgatsz, ami javításra nem szorul, és képzelt hibák nyomát ütöd bottal. Következtetéseid elhamarkodottak, idegességedben mindenféle hibát beleépítesz a motorba. Ha pedig fény derül rájuk, megerősítenek félénkségedben, amiből újabb hibák származnak, majd újabb porba omlások - magajáró körhinta.
Megállapítására szerintem a legjobb, ha a félelmeidet papírra veted. Olvass el a dolgodra vonatkozó minden könyvet és szakfolyóiratot. Félelmedben így tennél mindenképp, s azt tapasztalod majd, hogy az olvasás megnyugtat. Jusson eszedbe az is, hogy lelki békességed az igazi cél, nem csupán a megjavított motor.
Amikor a javításnak nekilátsz, kutyanyelvekre felróhatod minden dolgod, majd rendezed a kutyanyelveket. Rendezésük közben tapasztalni fogod, hogy újabb s újabb ötletek lepnek meg. Kiderül, hogy a rendezéssel nemcsak időt takarítottál meg, hanem a később bajokat okozó idegeskedést is megelőzted.
Szorongásodon lazítasz azzal is, ha meggondolod, hogy olyan szerelő nem született még, amelyik koronként el ne rontaná a dolgát. Közted s a fizetett szerelő közt azonban ott a nagy különbség, hogy az ő hibájáról nem értesülsz, csak fizeted a számláit, mint a katonatiszt, s előző hibáit majd utóbbi számláiban adagolja arányosan. Ha viszont magad követsz el hibát, azon okulhatsz.
A mersz következő verme az unalom. Ez akár a félelem visszája lehetne, de a büszkeséggel mindenképp rokon. Vonatod nincs a Minőség pályáján, kisiklott, nem látsz frissen, csecsemőszemed elborult, motorkerékpárod veszedelemben forog. Unalmad jelzi, hogy merszkészleted apad, és mielőtt munkához látnál, fel kell töltened.
Hagyd a fenébe, ha unod! Menj moziba. Kapcsold be a tévét. Fújd le a műszakot. Tégy bármit, csak ne babirkálj tovább a motoron. Ha nem hagyod abba azonnal, becsúszik az Öreg Hiba. Az majd az unalommal együtt elveszi a vasárnapra való jókedvedet, és nézhetsz az ujjad között.
Én az unalmaimat legszívesebben alvással gyógyítom. Unott ember szemére hamar jön álom, viszont aki nagyot aludt, az aligha ébred unalomra. Másik kedves gyógyírom a kávé. Folyton fő nálam, amíg motort javítok. Ha ezek nem használnak, a Minőséggel kapcsolatos panaszaid súlyosabbak, s elterelik figyelmed a dologról. Unalmad jelezze tehát, hogy ezekkel a panaszokkal ideje foglalkoznod - úgysem tennél egyebet -, és járj a végükre, azután folytasd csak a szerelést.
Engem a legjobban a motor tisztogatása untat. Ablakon kidobott időnek látom. Piszkos lesz a motor megint, alig rápattansz. John motorja olyan, mintha skatulyából húzták volna ki, az enyém elhanyagoltnak tetszik az ő BMW-je mellett. Jellemző a klasszikus elme keze munkájára: a bélé megbízható, a csínja pocsék.
Némelyik munka, például a zsírozás, az olajcsere a hangolás unalmának megenyhítésére szolgál, ha szertartásosan végezzük. Lehet stílusa a szokatlan munkának, és lehet a megszokottnak, mikor minden mozdulat visszaköszön. Azt mondják, a hegesztő is kétféle: sorozathegesztő az egyik, aki nem szívesen él furfanggal, inkább gyártja ugyanazt rakásra, a másik pedig a javító hegesztő, akinek az egy végből való második munka teher. Már olyan tanácsot is hallottam, hogy aki hegesztőt fogad, nézze meg, melyik-melyik, mert nem csereberélhetek. Én magam a javítók rendjébe tartozom, talán azért is szeretem a bajmegállapítást annyira, s azért viszolygok a tisztítástól. De megteszem ezt is, azt is, ha kell, és ami tőlem telik, miért ne lelne mástól? A tisztításnak olyan lélekkel fenekedek neki, ahogyan más templomba indul - nem készülök nagy újságokra, bár el sem zárkózok előlük, inkább köszöngetek az ismerősöknek. Lehet sok kellemessége a nyájba térésnek is.
A zennek sok a mondanivalója az unalomról. Legfőbb gyakorlata, a "csak ülni", a világ legunalmasabb tevékenysége alighanem - ha ugyan az élve eltemetettség hindu gyakorlatát nem számítom. Tennivalód nincs, nem mozdulsz, nem gondolkodói, nem törődöl sehova. Találtak ki ennél feneketlenebb unalmat? S a magva mégis az, amit a zen-buddhizmus tanítana. Hogy mit? Mi az unalom magva, amelybe hatolni soha nem próbáltál?
A türelmetlenség az unalom rokona, de az oka egyetlen: a munkára szánt idő rövidsége. Nem tudni azt soha, mi ki nem derül közben, és az olyan munka ritka, amelyikkel végzünk is harangszóra. Türelmetlenségünk az első bökkenőre válasz, de dühvé is fajulhat, ha nem vigyázunk.
Elébe úgy vághatunk, ha a munkának nem szabunk időhatárt, kivált az olyan munkának nem, amelyhez próbálatlan technikákat alkalmazunk. Ha idővel számolnunk kell, kétszeres ráhagyás a helyes, vagy a feladat szűkítése. Nagyralátó terveket nyirbálni ajánlatos, s a mindenképpen elvégzendőkhöz több az időnk. Ilyen átrendezéshez szükséges a laza értékrend, mert az átrendezés a mersz némi veszteségével is jár, ez azonban szükséges áldozat, igazán semmi ahhoz képest, amekkora kár a türelmetlenségünkben elkövetett Öreg Hiba lehet.
Legkedvesebb leértékelő gyakorlatom a csavarok és csavaranyák, csapok és csapfészkek tisztogatása. Örök aggodalom él bennem elrozsdállt, kopott, megszakadt csavarmenetek miatt, s hogy majd a csavarom nem mozdul, vagy az anya nem akar rákapni. Ha hibás csavart találok, megmérem nyomban tolómércével és menetmérővel, aztán fogom a menetfúrót, a menetvágó pofát, új menetet metszek rá, megvizsgálom, megolajozom, és türelmem rugalmasabb, mint valaha. Más a szerszámait tisztogatja és rakosgatja a helyükre, hogy a műhely ne álljon kardalészában. Ravasz dolog ez is, mert a türelmetlenség első figyelmeztetése, hogy nincs a szerszám a kezed ügyében. Ha ilyenkor hagyod a szerelést és helyrerakosgatod, nemcsak a kezed ügyében lesz aztán, hanem időveszteség s a munka veszélyeztetése nélkül csillapítottad türelmetlenséged.

Dayville határában járunk. Az ülepem mintha kövesedne.

Ennyi elég is talán az értékrend tőrjeiből. Mutatványszámnál nem több, amennyivel előálltam. Akármelyik szerelő órákig fújná tovább, csupa olyat ráadásul, amilyet én még nem pipáltam. Bármilyen munka során tucatjával fedezhetsz fel magad is. A legjobb orvossága mégis az, hogy beleesel - de addig a motoron ne próbálj tovább dolgozni, amíg könnyedén ki nem szálltai belőle.

Dayville-ben terebélyes fák árnyéka borítja be a benzinkút környékét, ahol a kutasra várakozunk. Nem kerül elő, nekünk meg nem sietős, inkább elmacskásodott tagjainkat tornáztatjuk a lombok árnyékában. Az út is csak alagút alattuk. Furcsa kép ilyen sivatagi tájban.
A kutas csak nem akar előkerülni. Hanem a konkurense az útkereszt túlsó feléről figyel minket, majd egy idő múltán átjön, és megtölti a motort. - Nem tudom, John merre lehet - tűnődik.
Aztán megjön John, szépen megköszöni a konkurens szolgálatát, és eldicsekszik: - Segítünk mink egymáson mindig.
Megkérdem, hol dőlhetnénk le egy órácskát, s mondja rá, hogy akár itt a háza előtt a gyepen. A háza öles törzsű nyárfák alján áll.
Élünk az engedelemmel, elnyúlunk a szálas, selymes füvön, közben látom, hogy a fákat is, a gyepet is az út menti árokban hömpölygő tiszta víz élteti.
Félórát ha szundítottunk, s arra ébredünk, hogy John ott ring a fűben mellettünk, és beszélget a másik hintaszékben ringó tűzoltóval. Hallgatom a beszédüket. Zene fülemnek, milyen ráérősen lökik a szót. Jutni semmire nem jutnak, az időt múlatják. Ilyen tempós beszélgetést utoljára a harmincas években hallottam, amikor az öregapám meg a dédapám a nagybácsik meg a nagy-nagybácsik társaságában mondták a magukét, jakósan-haladósan - a tempót nekik is mintha a hintaszékük ringása diktálta volna.
John látja, hogy megéledtünk, és nekem is lök a szavából. Elmondja, hogy ezt az öntözőcsatornát A Kínai Sáncának nevezik. - Fehér embert régen se lehetett volna rászedni, hogy ilyet ásson - magyarázza. - Nyolcvan esztendeje ásták. Amikor még azt hitték, aranyat lelnek itt. Ilyen sáncot már a kínai se ás. - S hozzáfűzi, hogy azóta nőnek itt a fák ekkorára.
Megbeszélgetjük még, honnan jöttünk, hová igyekszünk, és mikor felkerekedünk, John azzal búcsúzik, hogy örült a találkozásnak, s reméli, megpihentünk. Elgördülünk a terebélyes fák alján, és mikor Chris visszaint, integet ő is, és mosolyog utánunk.

A sivatagi út sziklák és hasadékok közt kanyarog. Ilyen száraz vidéket nem jártunk még.

Még az igazság tőrjeiről meg az izomerő tőrjeiről szólnék, aztán elég is lesz mára.
Az igazság tőrjei az adatkazlakban rejlenek, a tehervonat kocsijainak alján. Az ilyen adatokkal legtöbbnyire elbánik az a dualista logika, amelyikről Miles városából kifelé jövet beszéltem. Eggyel azonban nem bánhatik el - az igen-nem logikai vermével.
Fekete-fehér, igen-nem, egy vagy zérus. Minden emberi tudomány erre a kétvégű elemi megkülönböztetésre épült. Szemléltetője a számítógép memóriája, az is kettes számrendszerben tárolja az információt. Egyesekben és zérusokban.
Nem szoktuk, azért nem is értjük, hogy van harmadik logikai lehetőség is, egyértékű az igennel s a nemmel, mégpedig olyan, hogy az értelmünket ismeretlen területek iránt tágíthatná. Szavunk sincs erre a harmadik lehetőségre, azért a japán mu szóval kell jelölnöm.
A mu jelentése: "semmi". A két végletű megkülönböztetés rendjéből éppúgy kifelé mutat, akár a Minőség. A mu-val ennyit mondunk: "Nem osztály. Nem egy, nem zérus, nem igen, nem nem." Azt állítjuk vele, hogy a kérdésre ilyen gondolati kapcsolatban hiba akár az igen, akár a nem válaszul. "Szívd vissza a kérdést" - ezt a tanácsot adja a mu.
Mu-t mondani akkor helyénvaló, amikor a kérdés szűk az igaz válaszhoz. Dzsósút, a zen szerzetesét megkérdezték, vajon kutyának lehet-e Buddha-természete, s válasza a mu volt. Elhárításnak szánta, mondván, hogy válaszul nem áll meg sem az igen, sem a nem. A Buddha természetét nem szoríthatjuk egyikbe sem.
Hogy mu létezik a tudomány által vizsgált természeti világban is, az nyilvánvaló. Csupán, mint annyi mindent, ezt sem érthetjük meg öröklött vizsgálati módszereinkkel. Örökké hallanunk kell például, hogy a számítógép áramkörei csupán két állapotot rögzíthetnek: van feszültsége az egynek s van a zérusnak. Mekkora vakság!
Akármelyik számítógép-technikus többet tud ennél. Mondd meg, milyen feszültség működteti az egyet, milyen a zérust, amikor az áramot kikapcsoljuk! Az áramkörök mu állapotban vannak. Nem állnak egyre, nem állnak zérusra, hanem határozatlanok, ennek az állapotnak pedig nincs egyesekben és zérusokban kifejezhető értéke. A feszültségmérő imbolygó varázsszem módján viselkedik, s a technikus ebből nem a számítógép híreit olvassa, csakis a feszültségmérő híreit. Az áram kikapcsolása folytán olyasmi történt, amire csak az egy-zérus egyetemesnek hitt kérdéseinél nagyobbakkal kereshetünk választ. Az egy vagy zérus kérdését a számítógép "visszaszívta". De a számítógép még sok más állapotában is mu választ ad, mert a kérdés kiágazik az egy-zérus rendből.
A dualisztikus elme hajlik arra, hogy a természet mu-válaszait a szerteágazás csalásának, vagyis lényegtelennek minősítse. A mu azonban felbukkan a tudományos kutatásban mindenfelé, pedig a természet nem csal, és válaszai sohasem lényegtelenek. Inkább az nem tisztességes dolog, ha a természet mu-válaszait a szőnyeg alá söprik. Az ilyen válaszok latra vetése és megértése a tiszta logikát összevezetné a kísérleti gyakorlattal. Tudja minden gyakorló tudós, ha eredményei az igen-nem kérdésre épített kísérlet nyomán mu-t vallanak, a kísérletet esendőén eltervezettnek ítéli, sőt megrója magát ostobaságáért. Még a legjobb, ha a mu-választ afféle keréklötyögésnek tekinti - figyelmeztetőnek, hogy kísérleti lépéseit a jövőben szorosabbra vonja.
Nem helyes a mu-eredményű kísérletet elvetéltnek ítélni. A mu-válasz fontos igenis. Tudatja a kísérletezővel, hogy kérdését kicsinyre méretezte a természet válaszának befogadásához, s ha a tanácsot megfogadja, javított természettudományos gondolkodásán, amit tekinthet akár kísérlete első céljának. Akár megkockáztatnám, hogy a tudomány inkább gyarapszik a mu-válaszokkal, mint az igen-nemekkel. Az igen vagy a nem megerősíti vagy cáfolja a hipotézist. A mu azt mondja, hogy a válasz a hipotézisen túl keresendő. A mu éppen az a "jelenség", amely tudományos kutatásra indít! Se rejtelem, se titkos tan nem lappang benne. Ha fitymálón tekintünk rá, kultúránk torzítja látásunkat.
Ha a motorkerékpár ápolása során mu-válaszokat kapunk a motortól, merszünk belerokkan. Pedig semmi ok rá. Ha a válasz egy próbára határozatlan, az jelenthet kétfélét: azt is, hogy a próba nem úgy haladt, mint gondoltad, vagy hogy a kérdést nem tekinted át kellően. Ilyenkor vedd újból sorra a próba lépéseit, és gondold meg a kérdést. Ne vesd el a mu-válaszokat! Lényegbevágóbbak az igen-nem válaszoknál, mert tulajdon gyarapodásod fordul rajtuk.
Mintha forró lenne a járása ennek a motornak… Meglehet, csak a száraz forróság… Amíg ezt a vidéket járjuk, a választ meghagyom mu-nak… Vagy javul, vagy rosszabbodik.
Mitchell városába térünk be egy malátás tejre, és az étterem tükörüveg ablakából bámuljuk a szikkadt hegyeket. Kamaszok állnak meg teherautóval, tódulnak befelé, és mintegy átveszik a hatalmat. Nem illetlenek, inkább fergetegesek, de az étterem tulajdonosnője mégis ideges.
Sívó homok, száraz vidék. Belehatolunk újból. Az idő késő délutánra jár, a napra tervezett mérföldek kitelnek lassan, az ülepemet nem érzem már. Chrisen is elcsigázottságot láttam az étteremben. Talán levertséget is. Azt hiszem… Nem is tudom… Hagyjuk most…

A mu kérdéskiterjesztő hatásáról akartam csak megemlékezni az igazság mindenféle tőrje közt, s most inkább áttérnék a pszichomotorikus tőrökre. A megértésnek ez a területe határos a motor működésének megértéséve).
A mersz legveszedelmesebb verme e területen a tökéletlen szerszám. Nincs a rossz szerszámnál hervasztóbb. Vásárolj jót, ha teheted, és soha meg nem bánod. Ha pénzt akarsz megtakarítani, figyeld az újsághirdetéseket. A jó szerszámról elmondható, hogy nem kopik, a használtan vett jó szerszám pedig többet ér a hitvány minőségű újnál. Forgasd a szerszámkatalógusokat is, sok a tanulságuk.
Nemcsak a gyatra szerszám, a gyatra környezet is verme merszednek. Ügyelj munkád helyes megvilágítására. A fény csekély igazítása meghökkentő hibákat küszöbölhet ki.
A testi megerőltetés olykor elkerülhetetlen, de ha több a soknál, például környezeted a kelleténél hidegebb vagy melegebb, megsínyli a gondolkodásod is. Ha fázol, elsieted a dolgod, és a hibák lehetősége nagyobb. Ha meleged van, ingerlékenységed küszöbe süllyed. Kerüld munka közben a faramuci testhelyzeteket. Egy-egy zsámoly a motorod mindkét felén jelentősen növeli a türelmedet, és magad nemigen leszel munkád ártalmára.
Az efféle ártalom a leggyakrabban az izomerő túlfeszítéséből, a pszihomotorikus merszvermek legcsúfabbikából támad. Az "érzés" hiányának is mondják, ha valaki nem érti meg, hogy hiába robusztus a motor külseje, precíziós részeit megfeszített izomerővel megsérteni könnyű. Az "érzéssel!" felkiáltást ismeri minden szerelő, de aki érzéssel dolgozik, azt nem kell figyelmeztetni. Akiből viszont hiányzik, annak nem használ, s az ilyet ha szerelés közben elnézzük, mintha a hajunkat húznák.
A szerelő "érzése" az anyagok türelmével való nagy belső rokonérzés. Némely anyagnak, mint az égetett cserépnek, kevés a türelme, azért amikor porcelánszigeteléssel dolgozol, ne fejtsd ki teljes izomerőd. Más anyagoknak persze, mint például az acélnak, a guminál nagyobb a türelmük, azonban olyan tartományokban, hogy ez a türelem nem nyilvánvaló, ha nagy mechanikus erőket ki nem fejtesz. Csavarokkal és anyákkal a nagy mechanikus erők tartományaiban jársz. Határaikon belül nagy az anyag türelme. Amikor anyát húzol fel, egy ponton "ujjszorítósnak" mondod, ahol a találkozás az anyaggal már megtörtént, de türelmi próba még nem. Van aztán a "lazán" pontja, ahol enyhe felületi próba is történik. Aztán kezdődik a "szoros", és ettől fogva a türelem próbája. Ehhez a három fokhoz másféle erőkifejtés kell, megint más a síkosított csavarhoz, más az ellenanyához. Más erő kell az acélhoz, az öntöttvashoz, a rézhez, az alumíniumhoz, a plasztikhoz, a kerámiához, de akinek a szerelői érzése megvan, az tudja, mi a szoros az anyagánál, s ott megáll. Akiből ez az érzés hiányzik, az átgyalogol a kritikus ponton, és megszakítja a menetet, vagy megrongálja a szerelvényt.
A szerelői érzés nem csupán az anyag türelmének végső határán számít. A motor belsejében némelyik felület századmilliméteres pontosságúra megmunkált. Ha az ilyen alkatrészt elejted, összepiszkolod, kapirgálod vagy kalapáccsal döngeted, oda a precizitása. Mindig tudni kell, hogy a fém a színe alatt általában nagy türelmű, nem úgy, mint a színén. A szerelői érzés úgy bánik az ilyen precíziós részekkel, ha megszorulnak, hogy szerszámaival a résznek nem precíziós megmunkáltságú felén dolgozik, ha lehetséges. Ha nem, puhább anyagú szerszámokat alkalmaz. Rézkalapács, plasztikkalapács, fakalapács, gumikalapács, ólomkalapács, mind lehetséges. A satupofákat fel lehet szerelni plasztik, réz vagy ólom vendégpofával. Ha a precíziós részekkel gyengéden bánsz, sosem fizetsz rá. Ha a természeted lobogó, szakíts több időt, és tanulmányozd tisztelettel a precíziós részek finom megművelését.

A hosszú árnyak ezen a sivatagi tájékon súlyosabb nyomot hagynak az utazóban…

Talán csak a szokásos késő délutáni nyomottságom teszi, hogy végiggondolván az elmondottakat, úgy érzem, megkerültem a lényeget. S ha nekem szegeznék: "Mestere leszek-e a művemnek, ha a mersz vermeit sorra elkerülöm?"
Nem, csakis az lehetne a válaszom persze, ettől még mester nem leszel. Ahhoz élned is úgy kell. Ahogy élsz, aszerint kerülgeted a vermeket, s aszerint jutsz helyes megfigyelésekhez. Megmondjam, hogyan festhetsz mesterművet? Semmiség az. Válj mesterévé életednek, aztán fess az életed parancsa szerint. A mesterek mind így tesznek. A festés se, a motorkerékpár szerelése se válik el életedtől. Ha a hét hat napjában henye gondolkodó vagy, miféle veremkerülgetések és egyéb ügyeskedés árán lehetnél mester a hetedik, motorszerelő napon?
Ha azonban hat napig henye a gondolkodásod, ám a hetedik napra nagy igyekezettel összeszeded a sütnivalódat, akkor talán a hetedikre következő hat napban sem lesz olyan az eszed járása, mint az előző hat napon. Talán nem is akartam egyebet a mersz vermeivel, mint a helyes élet házi kincsestárát gazdagítani.
Az igazi motor, amelyen dolgozol, te vagy magad. A motor ott, te itt, ez nem maradandó állapot. Vagy épültök mind a ketten a Minőségen, vagy elveszítitek mind a ketten.

Sötétedésig egy-két óra van már csak, mikor a prineville-i elágazáshoz érkezünk. Utunk a 97-es országúiba torkollik itt, azon fordulunk délnek, azért az elágazásban tankolok. Akkora fáradtság vesz rajtam erőt, hogy elmegyek a kút mögé, leereszkedek a sárgára festett beton járdaszegélyre, s lábam végignyújtóztatom a kavicson. Legalább a nap utolsó sugarai fák lombján át ragyogjanak a szemembe. Chris is mellém kerül, letelepszik, nem szól semmit. Nyomottság ereszkedik ránk. Mit szónokolok a mersz vermeiről, mikor egybe épp esek bele! De talán csak a fáradtság. Egy jó alvás ránk fér.
Az országúton elhaladó kocsikat nézem egy darabig. Magányosság a vonulásuk. A magányosságnál is rosszabb valami. A semmi. Amit a kutas arca mondott tankolás közben. Semmit. A semmi járdaszegélye, semmis kavicshalom alján, két sehova igyekvő út elágazásánál.
A kocsivezetőkre is átragad a semmi. Néznek maguk elé, akár a kutas, privát révületükben. Ilyet nem is láttam, mióta is? Amióta Sylvia nem figyelmeztetett rá utunk első napján. Mintha temetési menetben vonulnának.
Olykor-máskor idepillant egy, aztán elkapja a tekintetét, mint aki a maga dolgával törődne inkább, vagy mert elröstelkedett, hogy kíváncsiságon fogtuk. Azért ötlik a szemembe most, mert oly rég nem találkoztam vele. A vezetés stílusa is más. Egyenletes városi sebességgel haladnak, mint akik igyekeznek valahova. Ahol most vannak, ott átvergődni kell, az nem számít. Ahova lesznek, ott az eszük.
Most értem csak! Megérkeztünk a nyugati partra! Megint idegen mindenki! Emberek, épp a legfontosabb merszveremről felejtkeztem meg! A gyászmenetről! Amelybe itt mindenki beáll, ebbe a ketyegő "beléd is", hipermodern önzésbe, amelyik maga alá gyűrné az országot. Oly sokáig kikerültünk a hatalmából, hogy meg is felejtkeztem róla!
Besorolunk a délnek tartó autófolyamba, és érzem, hogyan sodródok a "beléd is" veszedelmével. Látom a tükörben, hogy egy szarházi mindenáron megtolna, nemhogy előzne. Gázt adok, hetvenöttel megyek, nem bírom lerázni. Aztán beletaposok, és kilencvenöttel elhúzok az orra elől. Semmi kedvem ilyen játékhoz.
Bendnél megállunk vacsorázni egy modern étteremben. A vendégek egymásra sem néznek. A kiszolgálás olajozott, személytelen.
Lejjebb délnek borzas fenyőligetre bukkanunk. Talpalatnyi telkek, a településfejlesztés nevetséges termékei. Az országúttói távol eső felén terítjük ki hálózsákunkat, és akkor látjuk, hogy a fenyőtűk alig fedik be a méteres puha porréteget. Ilyenen se tapodtam még. Ügyelnünk kell, nehogy elrúgjuk a fenyőtűket, különben befog bennünket a por.
Végül sátorlapjainkra terítjük a hálózsákot, így talán rendben lesz. Beszélgetünk egy darabig még, hol vagyunk, hova tartunk. A szürkületben nézegetem a térképet, aztán zseblámpa fényénél. Háromszázhuszonöt mérföldet tettünk meg ma. Szép darab világ. Chris éppoly fáradtnak látszik, mint én. Alszik is, mint a dunna, egykettő.

NEGYEDIK RÉSZ

27

Miért nem ötlesz ki az árnyékból! Miféle a formád? Félsz valamitől, igaz-e? Ugyan mitől?
Az árnyalakon túl az üvegajtó. Az üvegajtó mögött Chris integet, hogy nyissam ki. Idősebb lett, de az arca gyermetegen könyörgő. - Mit tegyek? - tudakolja. - Hát aztán mit? - Utasításaimat várja.
Ideje a cselekvésnek.
Jól megnézem az árnyalakot. Nem olyan mindenható már, mint amilyennek régebben tetszett. - Ki vagy? - kérdem tőle.
Válasza nincs.
- Mi jogon zárod az ajtót?
Semmi válasz. Az árnyalak meghunyászkodón hallgat. Fél! Éntőlem fél!
- Lehetne rosszabb dolgod is, mint hogy az árnyékban bujkálj, igaz-e? Azért nem mersz szólni, igaz-e?
Várok még, majd közelebb lépek hozzá. Sötét, gonosz, undok alak. Lépek még közelebb, de nem őt nézem, hanem az üvegajtót, hogy semmit ne sejtsen. Megállók, nekidurálom magamat, úgy lódulok.
A kezem a nyaka táján puhaságba merül. Kínlódik a markomban, hát szorítok rajta. Mintha hüllőt szorítanék. S ahogy szorítom, világosodik a képe. Az ám! Most meglátlak!
- Apu!
Chris hangját hallom-e az üvegajtón túlról?
Azt bizony! Most először!
- Apu! Apu!

- Apu! Apu! - Chris az ingemet rángatja. - Apu, ébredj!
Hüppögve sír. - Hagyd, apu! Ébredj!
- Semmi baj, Chris.
- Miért nem ébredsz fel?
- Ébren vagyok. - Alig látom az arcát a pitymallat derengésében. Fák közt vagyunk, messzi kint valamerre. Ott a motor. Oregonban lehetünk?
- Semmi baj, rossz álmom volt csak.
Chris hüppög tovább, én meg ülök mellette szótlanul. - Semmi baj - mondom neki olykor, de a hüppögése nem hagy alább. Nagyon ráijeszthettem.
Magamra is.
- Miről álmodtál?
- A képébe akartam belenézni valakinek.
- Azt kiabáltad, hogy megölsz!
- Nem tégedet.
- Hát kit?
- Azt a valakit álmomban.
- Ki volt az a valaki?
- Már magam sem tudom.
Chris már nem hüppög, csak didereg. - Láttad az arcát?
- Láttam.
- Milyen ember volt?
- Az én arcom volt, azért ordítottam… Rossz álom, nem egyéb. - Aztán rászólok, hogy ne dideregjen, bújjon vissza a hálózsákjába.
Megteszi. - Hideg van nagyon - fűzi hozzá.
- Az. - A virradatban látom, hogy párát lehelünk. Chris aztán eltűnik a hálózsákban, és csak a magam leheletét látom.
Nem is aludtam.
Álmodni sem én álmodtam.
Hanem Phaidrosz.
Ő ébredezik.
Meghasonlott elme… Ez vagyok én. Az árnyékban lappangó alak, az undok…
Tudtam mindig, hogy visszatér…
Most már csak tudjam hogyan fogadni…
Az ég oly reménytelenül nehezedik a fákra…
Szerencsétlen Chris.

28

A reménytelenség nőttön-növekszik.
Mint amikor egy filmjelenetet elúsztatnak. Tudod, hogy nem vagy a való világban, mégis a te világod úszik el.
Hóval fenyegető, hideg novemberi nap. A szél port ver be a régi kocsi mocskos ablakán. Phaidrosz mellett a hatéves Chris ül, a kötött holmi rétegesen rajta, mivel a fűtés nem működik, és a rozzant kocsi mocskos ablakán át együtt nézik, hogyan tartanak a szürke falak és a szürke ég találkozásának. Itt-ott rópatégla fal, a ház eleje meg az út közt szemét, üvegcserép.
- Mit is keresünk? - kérdi Phaidrosz.
- Emeletes ágyakat - feleli Chris.
- Merre árulják? - kérdi Phaidrosz.
- Nem tudom - feleli Chris -, de ha megyünk tovább, majd meglátjuk. Így járják ketten a véghetetlen utcákat, és keresik az emeletes ágyakat. Phaidrosz a legszívesebben megállna már, ráhajtaná fejét a kormányra, és aludna egyet. A kosz fakósága belehatol a szemébe, és elborítja észlelését. Egyik utcatábla akár a másik. Egyik szürkésbarna ház akár a másik, de görögnek köztük, keresik az emeletes ágyakat. Phaidrosz pedig tudja, hogy soha meg nem találják.
Chris ráébred lassan, hogy valami furcsaság történik. Aki a kocsit kormányozza, az már nem vezeti - a pilóta meghalt, a kocsit hányja-veti az út. Nem tudja éppen, csak sejti, s amikor megálljt mond, Phaidrosz megáll.
Kocsi dudál mögöttük, de Phaidrosz nem indul. Újabb dudálás, majd még csatlakoznak hozzájuk, és Chris rémülten INDÍTS!-t kiált - akkor Phaidrosz nagy keservesen rálép a gázra, és sebességet vált. Lassan, álommenetben döcögnek tovább.
- Merre lakunk? - kérdi Phaidrosz a rémült Christ. Chris a címet tudja, de azt nem, hogyan jussanak haza. Annyi esze már van, hogy kérdezősködnie kell, azért megállíttatja a kocsit Phaidrosszal, kiszáll, kérdezősködik, így vezetgeti haza elborult apját a fakó rengetegben.
Órákba telik. Anyja dühös, hol járnak. Nem érti, miért nem találták az emeletes ágyakat. - Jártunk mindenfelé - magyarázza Chris, közben Phaidroszra pillant lopva, rémülten. Ez volt első névtelen rémülete.
Hát több ne legyen.
A legjobb lesz, ha Christ San Franciscóban buszra teszem hazafelé, én meg túladok a motoron, és befekszek egy kórházba… Bár annak sincs sok értelme… Nem tudom, mihez kezdjek.
Az út azért kárba nem vész. Legalább marad őkelmének jó emléke is rólam, mire megnő. Ez könnyít a lelkiismeretemen. Olyan gondolat, hogy megkapaszkodhatok benne. Meg is kapaszkodók erősen.
De amíg döntök, folytatjuk az utat, mintha mi sem történne, hátha javulást tapasztalok. Nem dobunk el semmit soha.

Hideg van! Akár télen! Hol járunk, hogy ilyen hideg lehet? Hegyek közt nyilván. Kisandítok hálózsákomból, és deret látok a motoron. Csillog a benzintartály krómján a korai napsütésben. A vázon meg hátul, ahol a nap egyenest éri, páragyönggyé vált, csorog lefelé a kerékre. Ilyen hidegben lustálkodni se lehet. Eszembe jut a porréteg a fenyőtűk alatt, azért óvatosan húzom fel a csizmámat, hogy föl ne verjem. Lerakodok a motorról hosszú alsónadrágot, meleg holmit. Szvettert húzok, arra a kabátot, de fázok még így is.
Óvatosan szedem a lábam a porban, míg ki nem jutok arra a dűlőútra, amelyik idehozott bennünket. Szökellve futok rajta vagy harminc métert a fenyőligetben, aztán ügetésre váltok. Jobban vagyok, mire megállók. Egy hang se semerről. Apró foltokban az úton is látszik a fagy, de már olvadozik barnásfeketén, ahol a verőfény éri. Szűzi a dér mindenfelé, a fákon is. Lábujjhegyen lopakszok vissza, hogy ne zavarjam a napkeltét. Kora őszi érzések környékeznek.
Chris még alszik. El sem indulhatnánk, amíg meg nem melegszik a levegő. Alkalmas ideje a motor hangolásának. Lecsavarom az oldalfedőt a légszűrő fölött, és piszkos, kopott vászontekercset húzok ki, az utazó szerszámkészletet. Az ujjam gémberedett, a kezem feje ráncos. Nem is a hideg ráncolja. Negyvenéves embert eléri az öregség. A nyergen terítem szét a szerszámokat. Nocsak. Mintha régi barátaimat látnám.
Chris mocorgására leszek figyelmes. Hátranézek, de csak mocorog, az ébredése még messze. Most fordul a másik oldalára. Egy idő múltán melengetni kezd a nap, s az ujjaim már fürgék.

A motorjavítás néprajzát szerettem volna ismertetni, az apránként felszedett ezerféle szokást, amelyeknek haszna gyakorlati is, esztétikai is. Most azonban laposságnak tetszik, bár ilyesmit nem illik mondani.
Azért másfelé térek, s inkább Phaidrosz történetét szegem be. Nem gondoltam, hogy szükséges lesz, most azonban a végére járok, ha lesz rá még időm.

A kulcsok fagyos vasa fájdítja a markomat. De az ilyesmit akár jó fájásnak nevezném. Valóságos, nem képzelt, a markomban tartom.

Ha egy ösvényt jársz, és azt látod, hogy más ösvény ágazik ki belőle, mondjuk, harmincfokos szögben, majd odébb még egy, tompább szögben, teszem azt, negyvenöt fokosban, de egyféle az elsővel, aztán megint egy derékszögben, akkor kezd derengeni, hogy mindenik egyféle vezet. S bár sokan alkalmasabbnak ítélték egyikét vagy másikát, ébred kétség benned is, nem volna-e jobb letérni az ösvényedről.
A Minőség kerestében Phaidrosz is látta, hogy apró ösvények ágaznak ki az ő ösvényéből egyféle. Sejtette nagyjából, merre vezethetnek - a régi görögségbe -, és megfordult a fejében, hátha volna ott mit keresnie.
Meg is kérdezte Sarah-tól, aki hordta öntözőkannájában a vizet a háta mögött azóta is, hogy a Minőség bogarát a fülébe tette, merre tanítják a Minőséget angol irodalom címén.
- Honnan tudnám, az istenért, nem vagyok én angol filosz - tiltakozott Sarah. - Az én szakmám a klasszikafilológia. A görögség.
- Része volt a Minőség a görög gondolkodásnak? - tudakolta tovább Phaidrosz.
- Minőség a görög gondolkodás minden része - szólt Sarah válasza, és Phaidrosz gondolkodóba esett. Sarah régimódi beszédében olyan ravaszság lappangott, mint a delphoi jósda nyilatkozataiban, huncutságon azonban még soha nem fogta.
A régi görögök! Furcsa, hogy a Minőség ennyire eltöltötte őket, mikor ma a valósága is kétséges. Miféle láthatatlan változások történhettek azóta?
A régi görögségnek vezető második ösvény ott ágazott el, ahol a "Mi a Minőség?" kérdése a rendszeres bölcseletbe torkollott. Azt hitte pedig, ezt az utat végigjárta, s a Minőség mégis ráterelte megint.
A rendszeres bölcselet görög találmány, a görögök ütötték rá egyéniségük pecsétjét örök időkre. Whitehead állítása, hogy minden bölcselet Platónhoz fűzött lábjegyzet, jól igazolható. A Minőség körüli zűrzavar tehát a lábjegyzetekben kezdődhetett.
Újabb ösvényt akkor pillantott meg, amikor úgy határozott, hogy továbbáll Bozemanból, és megszerzi az egyetemi tanításhoz szükséges filológiai diplomát. Ehhez is az angol irodalom tanítása során feltámadt minőségi kérdést kívánta tovább firtatni. De hol? Milyen tudományágban?
Kiderült, hogy a Minőség nem tárgya egyiknek sem. Legfeljebb a filozófiának. Tapasztalatai pedig megtanították, hogy a filozófia búvárlása sem segítheti a pályája során titokzatosan felbukkant fogalom tisztázásában.
Látta azt is, hogy egyetemi előadások nem kínálhatják a gondolkodásnak olyan rendjével, amilyenhez a Minőség kutatása szoktatta. A Minőség nem csak kiszorult az egyetemi diszciplínák közül, az Értelem Egyháza meg sem ragadhatja. Miféle egyetem volna az, ahol doktori disszertációt elfogadnának anélkül, hogy a jelölt meghatározná a műve tengelyébe állított fogalmat?
Sokáig lapozgatott egyetemi ismertetőkben, amíg a neki valóra rátalált. Volt egyetem igenis, egy, a chicagói, amelyik szakközi előadás-sorozatot hirdetett, ezzel a címmel: "Eszmék elemzése, módszerek vizsgálata." Ül felvételi bizottságában az angol irodalom egy professzora, egy filozófusprofesszor, egy kínai nyelvészprofesszor, s az elnöke a görög klasszika-filológia professzora! Phaidrosz előtt reménysugár villant.

A motor rendben, már csak olajcsere kell. Felébresztem Christ, csomagolunk, és indulunk. Álmosan kel, de a menetszélben életmagra kap.
A fenyves út felfelé tart, nagy forgalom nincs ezen a reggelen. A fenyők közül előmeredő sziklák sötétek, vulkánosak. Vulkáni porban henteregtünk az éjjel? Van-e vulkáni por egyáltalán? Chris jelenti, hogy éhes. Egyetértek vele.
La Pine-ban megállunk. Meghagyom Chrisnek, hogy nekem sonkás tojást rendeljen, amíg olajat cserélek.
A közeli benzinkútnál veszek másfél liter olajat, az étterem mögött egy kavicsos térségen kihúzom az olajdugaszt, megvárom, amíg kifolyik a fáradt olaj, visszateszem a dugaszt, betöltőm a frisset. Amikor megvagyok, a szép tiszta olaj úgy csillog a mérőpálcán, akár a hegyi patak vize a napfényben. Naháááát!
Visszacsomagolom a franciakulcsot., belépek az étterembe, és Chris előtt ott látom a reggelimet. Előbb a mosdóba, kezet mosok, aztán telepszek le Chris mellé.
- Hő, de éhes vagyok! - néz rám.
- Nem csoda ilyen hideg éjszaka után - mondom. - Hogy meg ne fagyjunk, elégettünk egy kazal kalóriát. Ízlik a tojás. A sonka is. Chris szóba hozza az álmot, s hogy mennyire ráijesztettem, de a dolog ezzel el is intéződik. Úgy látom, kérdezne még valamit, aztán kibámul az ablakon a fenyők közé, végül megkockáztatja:
- Apu!
- Nos?
- Minek tesszük ezt?
- Mit?
- Hogy motorozunk folyton.
- Hogy megismerjük az országot, így vakációzunk.
A válasz nem békíti meg, de nem tudja, merről kezdhetné ki.
Elkeseredés száll meg, akár hajnalban. Hazudtam neki, az a válaszom baja.
- Csak megyünk meg megyünk - mondja.
- Persze. Mi mást tennél inkább?
Erre nincs mit mondania.
Tőlem sem telik több.
Már az úton jut eszembe válaszul, hogy ennél minőségibb időtöltésünk nem kínálkozik, de persze Christ az ilyen válasz sem békítené meg. Nem tudom, mi okosabbat mondhattam volna. Előbb-utóbb, ha el kell búcsúznunk egymástól, eljön a magyarázatok ideje. Talán többet ártok neki, mint amennyit használok, hogy a múltat takargatom előle. Hallania kell majd Phaidroszról, bár sok minden nem neki való még. Kivált nem Phaidrosz vége.

A chicagói egyetemre Phaidrosz olyan zaklatottan érkezett, hogy el sem sorolhatnám, mi minden járt az eszében, még ha emlékeznék rá, akkor sem. Annyit tudok, hogy az elnök távollétében a bizottság helyettes elnöke vette fel, és kedvező döntését nem támaszthatta alá egyéb, mint Phaidrosz tanítási gyakorlata meg az értelmes beszéde. Hogy a beszélgetésük során mi hangzott el, az feledésbe merült. Hetekig rostokolt aztán Chicagóban, és várta az elnök visszatérését, remélvén, hogy ösztöndíjat szerezhet tőle. Hanem amikor visszatért, a kettejük beszélgetése nem állt egyébből, mint egyetlen kérdés-feleletből.
- Önálló kutatási területe? - szegezte neki az elnök.
- Angol fogalmazás - szólt Phaidrosz válasza.
- Az nem önálló kutatási terület, hanem alkalmazott metodológia! - bődült rá az elnök, és beszélgetésüknek ezzel vége is szakadt. Phaidrosz talán makogott még valamit, azzal visszaszökött a hegyek közé. Tört már meg egyetemi pályája így: fennakadt egy kérdésen, nem gondolhatott semmi egyébre, és elmaradt az előadások anyagától. Most azonban előtte állt a nyár, hogy választ keressen. Miért kell egy kutatási területnek vagy önállónak, vagy alkalmazottnak lennie? A nyara rá is ment.
Az erdőhatár alatti erdőségekben ette a kemény sajtot, hált fenyőágakból rakott derékaljon, itta a hegyi források vizét, és gondolatai a Minőség meg az önálló és alkalmazott kutatási területek körül keringtek.
Önálló, vagyis magán való. A magán valóság nem változik, az alkalmazottságban pedig állandóság nincsen. A magánvalóság az atom formájához fogható valami. Az alkalmazottság meg ahhoz, ahogyan az atom viselkedik. Műszaki szövegekben efféle a különbség a szerkezet és a működés ismertetése között. Bonyolult szerkezetet ajánlatos a magánvaló részek ismertetésével megközelíteni, a segédszerkezeteket meg a részek ismertetésével. Ezután következhet a szerkezet alkalmazotti mivoltában, szerepei szerint. Ha a kétféle keveredik, belevész a szöveg írója és olvasója egyaránt.
Az angol fogalmazástanítás teljes területére nézve mégis önkényesnek és alkalmatlannak tetszett az efféle megosztás. Nincs olyan tudományos terület, amelyiknek ne volnának mind elméleti, mind gyakorlati vonatkozásai. A Minőséget meg éppen lehetetlen csak egyik vagy csak másik nézletből vizsgálni. Nem elméleti tétel. Nem is gyakorlati. Kívül mindkét nézleten. Ház építéséhez zsinórmérték és vízmérték alkalmazása azért ajánlatos, mert a függőleges fal helytállóbb a dőltnél, vagyis Minősége különb. A Minőség nem is módszer, hanem cél, amelyre a módszer irányul.
"Önálló" vagy "elméleti" valójában a "tárgyi"-val meg a "tárgyilagos"-sal vág egybe, és éppen ezt a fajta kettősséget vetette ő el, hogy a Minőség nem dualista képéhez juthasson. Ha mindent elméletre és gyakorlatra, alanyra és tárgyra osztunk, a Minőségnek nem marad helye. Phaidrosz a disszertációját elméleti keretek közé nem szoríthatta, mert elmélet és gyakorlat szétválasztásával a Minőséget tagadta volna meg. Viszont, ha a Minőséghez ragaszkodik, elmélet és gyakorlat rendjét kell elvetnie. Ebből pedig vita következik a bizottsággal, amihez semmi kedve. Az dühítette csupán, hogy disszertációjának magvát mindjárt az első kérdéssel kilőtték. Elméleti kutatóterülete? Miféle Prokrusztész-ágyba szorítanák őt?
Igyekezett ezért a bizottság kutatómunkájával megismerkedni, ami némi könyvtárhánytorgatással járt. Az a gyanú vezette, hogy a bizottság gondolkodása az övétől merőben idegen, és kételkedett, hogy megérthetik-e majd egymást.
Ingerelte mindjárt a bizottság tevékenységének körvonalazása. Már munkatervük zavarosnak tetszett. A szövegezés szavai éppen érthetők lettek volna, hanem a magyarázat bonyodalmasabbnak tetszett a magyaráznivalójuknál. Első reménysugara halványult.
Elolvasott mindent, amit csak a bizottság elnökének közleményeiből a könyvtárban találhatott, s azokban is bizottsági közlemények szövevényességébe ütközött. Ez meglepte, mert az elnök beszéde éppen nem tetszett érthetetlennek. Rövid találkozásuk során inkább gyors észjárású, hirtelen embernek ismerte meg. S íme, keservesebben kihüvelyezhető írást alig olvasott még életében. Enciklopédiákat befogó mondataiban alany és állítmány többnapi járóföldre került egymástól. Szögletes zárójelek közbevetéseiben kerek zárójelek közbeszúrásai, mégpedig olyan mondatban, amelynek kapcsolata az előzőekkel rég elhalványult a mondatzáró pont előtt.
A legriasztóbbak azonban az olyan osztódással szaporodó elvonatkoztatásai voltak, amelyeknek talányos értelmét az elnök soha meg nem magyarázta. A sejtelmességek halmozódásával Phaidrosz lépést sem tarthatott, nemhogy véleményt formálhatott volna az írásról.
Először azt hitte, nem éri fel ésszel. Mintha olyan műveltség kellett volna a megértéséhez, amilyet ő nem szerzett. Később ráébredt, hogy némelyik közleményét az elnök olyan olvasók számára írta, akik efféle műveltségre ugyancsak nem tehettek szert, ilyenformán nem lehetett csak neki "magas" mindez.
Másik lehetőségnek az látszott, hogy az elnök technokrata - vagyis Phaidrosz elképzelése szerint annyira tárgyába merült, hogy olvasóit kutyába se veszi. Ha azonban ez a lehetőség az igaz, vetette ellene, miért akaszt bizottsága nyakába olyan általános címet, mint az "Eszmék elemzése, módszerek vizsgálata"? Meg aztán az elnök a megjelenésére sem vallott technokratára. Ezt a lehetőséget is el kellett vetnie tehát.
Egy idő múltán elhagyta az elnök mondatainak hüvelyezését, és a bizottság tagjainak munkásságában kereste tovább a magyarázatot. S kiderült, nyomon van. Felderengett a bonyodalom oka.
Az elnök csupán óvatosan fogalmazott, és állításait olyan zegzugos falakkal és kanyargó falszorosokkal építette körül, hogy a lehetetlenséggel határos volt kikémlelni, mit rejteget. Állításai olyanféleképp tetszettek érthetetlennek, mint egy terem csendje a parázs vita elültével. Egy pissz sincs. De a csönd velőtrázó.
Apró emlékszilánkom Phaidroszról, hogy valami folyosón, alighanem a chicagói egyetem folyosóján elcsípi a helyettes elnököt, mint valami nyomozó, és falnak szegezi: - A bizottság munkatársai közül egy fontos nevet ki tetszettek felejteni.
- Igazán? - néz rá az elnökhelyettes.
- Igen. Arisztotelészét - mondja Phaidrosz kajánul.
Az elnökhelyettes megütődik, aztán, mint az olyan rajtafogott bűnös, aki nem érez megbánást, nevet, hosszan és hangosan.
- Értem - mondja végül. - Csak hát ön azt nem tudhatja, hogy… - Aztán meggondolja, és nem fejezi be a mondatát.

Megérkezünk a Kráter-tónak vezető letérőhöz, és elindulunk a Nemzeti Parkba tartó csinos úton - tiszta és kicsinosított inkább. Ilyennek kell lennie, megértem. A Minőség nagydíját mégsem vinné el. Mintha múzeumkerten vezetne át. Ilyen volt ez a táj, mielőtt a fehér ember megérkezett - gyönyörű lávafolyamok, borzas fák, sehol egy sörösdoboz - de most, hogy a fehér ember már megérkezett, átlátszó a turpisság. Talán a Nemzeti Park Csőszségének illene a lávában egy halom üres sörösdobozt elhelyeznie, hogy mindez a szépség természetesebb érzéseket keltsen. Nekem hiányzik.
Megállunk a tónál, nyújtózunk egyet, és kedélyesen elvegyülünk egy kisebb turistacsoportban. Fényképeznek, s a gyerekeik sikonganak: "Ne menj olyan közel!" Kocsikat és lakókocsikat látunk mindenfelől való rendszámtáblákkal, aztán a "Helyben vagyunk!" megelégedésével szemléljük a képes levelezőlapokról jól ismert tavat. Mintha a többieknek is elég volna egy pillantás a látványból, de kegyelettel gyökeret eresztenek. Nincs is ebben más bosszantó, csak az, hogy mindenfelé látható plakátjaira fogunk emlékezni. Ha az ember megérkezik valahova a Minőség nyomában, kiderül, hogy a Minőség már elszökött agyonhirdetettsége elől. Megpróbálom, hátha a szemem sarkából megláthatom, azért csak sandítok rá, de a Minőség hátulról közelít, szinte fagyos napfény és szinte mozdulatlan szél képében.
- Minek jöttünk ide? - kérdi Chris.
- Hogy a tavat lássuk.
Nincs elragadtatva. Átejtést sejt, és a homlokát ráncolja, hátha egy jól irányzott kérdéssel tisztázhatná. - Utálom a tavat - mondja ki végül.
Egy turista hölgy meglepetten, majd rosszallóan néz rá.
- Gondold meg, Chris. - Enyhítenék a helyzeten. - Mit tehetünk? Addig megyünk, amíg meg nem tudjuk, mi a hiba, vagy legalább azt, hogy miért nem értjük. Mit szólsz?
Nem szól semmit. A hölgy úgy tesz, mintha nem fülelne, de mozdulatlansága elárulja. Visszaindulunk a motorhoz. Mondanék értelmesebbet, csak tudnám, mit. Chris pityereg, és elfordul, hogy a könnyeit rejtse.
Délnek kanyargunk kifelé a Parkból.

Mondom, az "Eszmék elemzése, módszerek vizsgálata" bizottságának elnökhelyettese megütődött ott a folyosón. Phaidrosz nem tudhatta, hogy a század leghírhedtebb egyetemi vitájának tűzfészkében ajánlgatja Arisztotelészt - hiszen itt történt, mint valamelyik kaliforniai egyetem rektora később elmondta, hogy egy egyetem teljes tanmenenetét a történelem során utoljára megváltoztatták.
Olvasmányaiból kiderült, hogy itt tört ki a harmincas évek elején a nevezetes lázadás az empirikus nevelés ellen. Az "Eszmék elemzésének, módszerek vizsgálatának bizottsága" volt éppen a lázadás letéteményese, vezérei pedig Robert Maynard Hutchins, a chicagói egyetem későbbi rektora, Mortimer Adler, az evidenciatörvény lélektani hátterének kutatója, akinek munkája Hutchinséhoz volt fogható a Yale Egyetemen, Scott Buchanan, a filozófus és matematikus, a Phaidrosz számára a legfontosabb mind közt: a bizottság pillanatnyi elnöke, aki a Columbia Egyetem spinozistája és középkorkutatója volt.
Adlernek a nyugati világ klasszikusaival megtermékenyített evidenciakutatása abba a meggyőződésbe torkollott, hogy az emberi bölcsesség viszonylag keveset fejlődött az utóbbi évszázadokban. Aquinói Szent Tamást idézte következetesen, aki Platónból és Arisztotelészből teremtette a görög bölcselet és a keresztényi hit középkori szintézisét. Aquinói Szent Tamás és a görögök Aquinói által tolmácsolt bölcselete volt Adler szemében a nyugati gondolkodás örökségének netovábbja és az új szentíráskereséshez szolgáló biztos mérték.
A skolasztikusok által magyarázott arisztotelészi hagyomány szerint az ember eszes állat lévén megértheti, meghatározhatja és megvalósíthatja a jó életet. Amikor ezt az ember természetéről szóló "első tételt" a chicagói egyetem rektora elfogadta, a tanügyi következmények elkerülhetetlennek látszottak nyomban. Köztük szerepelt a Chicagói Egyetem Jeles Műveinek programja, az egyetem arisztotelészi irányvonalak nyomán való újraszervezése, meg a "kollégium" megalapítása, amelyben tizenöt esztendős diákokat fogtak klasszikusok olvasására.
Hutchins elvetette azt az elképzelést, hogy az empirikus nevelésből a "jó nevelés" önként következnék. A tudomány, mondta, "értékektől mentes". Vagyis, mivel a tudomány a Minőséget meg nem ragadhatja, és vizsgálat tárgyává nem teheti, értékrendet sem állíthat.
Adlert és Hutchinst mindenekelőtt az élet értékekkel, Minőséggel teljes "követelményei" foglalkoztatták, következésképpen a Minőség bölcseletbe ágyazott elméleti alapjai. Úgy tetszett, a Phaidroszéhoz hasonló ösvényt jártak, azonban valahogy elakadtak Arisztotelésznél.
A nyílt összecsapás akasztotta meg őket.
Akik Hutchins Minőség-központúságával egyetértettek, még azok sem voltak hajlandók ráállni, hogy az értékek végső meghatározója az arisztotelészi hagyomány legyen. A lábukat ott vetették meg, hogy az értékek nem rögzíthetők, és hogy mozgékony modern bölcseleteknek nem szükséges a klasszikus vagy a középkori időkben meghatározott eszmékkel foglalkozniuk. Sokan pedig kétes elképzelések új szakkínai nyelven való megnyilatkozásának ítélték a teljes felfordulást.
Phaidrosz maga sem tudta, mire vélje az összecsapást, csupán annyi látszott nyilvánvalónak, hogy az ő munkaterületének tőszomszédságában zajlott. Azt mondta ő is, hogy az értékek nem rögzíthetők, ezzel azonban nem cáfolta sem létezésüket, sem vizsgálhatóságukat. Az arisztotelészi hagyománytól mint az értékek meghatározójától viszolygott ő is, mégsem ítélt úgy, hogy ezt a hagyományt a legjobb bolygatatlan hagyni. Mintha az ő válasza is ebben a hagyományban rejlett volna, s a további hüvelyezése éppen nem tetszett hiábavalónak.
A lázadás négy vezére közül már csak a bizottság akkori elnöke élt, s talán rangjának megfogyatkozása tette, talán más, hogy mindazok, akikkel Phaidrosz találkozott, éppen nem tisztelték nyíltszívű embernek. Egy nagyobb tanszék professzora istencsapásának nevezte, a chicagói egyetem filozófiai doktora szerint tudni való volt róla, hogy a vizsgákon csupán tulajdon fénymásolatait engedi át. Phaidrosz két konzultánsa közül egyik sem volt rosszakaratú. Érezte, hogy igazat beszélnek. Igazukat a tanszéki irodán szerzett tapasztalata is alátámasztotta: két doktor lakcímét szerette volna, akik a bizottság előtt védték disszertációjukat, de kiderült, hogy a bizottság teljes működésének ideje során kettőt engedett át csupán. Úgy tetszett, ha Minőségének a nap alatt helyet szorítana, küzdenie kell, méghozzá éppen bizottsága elnökével, aki arisztotelészi tanaihoz való szigorú ragaszkodásában labdába rúgni sem engedi, hirtelen természete pedig mintha elhárítana minden vitás gondolatot. Jövője sivárnak látszott.
Nekiült akkor, és megeresztett egy levelet az elnöknek, hogy kirúgatásáért folyamodjon. A levél bizonyította, hogy írója a hátsó ajtón kisuttyanni büszke, inkább akkora műbalhét rendez, hogy a főkapun zúdítsák ki érveinek dicsőségére. Aztán majd feltápászkodik az utca kövén, mikor az ajtó bezárult mögötte, leporolja a ruháját, megfenyegeti öklével az egyetem épületét, és azt mondja: "Én megtettem, amit emberileg!" Mármint amit tehetett lelkiismerete tisztaságáért.
Phaidrosz tudatta a levelében, hogy önálló kutatási területe ezentúl a bölcselet lesz, nem pedig az angol fogalmazás tanítása. Mindazáltal, szögezte le, elmélet és gyakorlat tanulmányi szétválasztása az arisztotelészi tartalom és forma kettősségének túlhajtása, ami a nem dualista elmék szerint zöldség, hiszen egylényegűek.
Jelezte továbbá, hogy a Minőségről írandó disszertációja Arisztotelész-ellenes traktátus lesz. Ha pedig az lesz, neki alkalmasabb fórumot kell keresnie a megvédéséhez. A nagy egyetemek hegeli szellemben tanítanak, de az olyan iskola, amely az alapjait kikezdő dolgozatot nem fogadja el, különben is kátyúba jutott. Az ő dolgozata pedig az, jelentette ki Phaidrosz, amit a chicagói egyetemnek az orvos rendelt.
Annyit szerényen megvallott, hogy elsöprő állításának értéke ellenőrizhetetlen, mivel senki a maga pártatlan bírája nem lehet. Azonban bárki más állna elő olyan disszertációval, amely hidat ver keleti és nyugati bölcselet, vallási miszticizmus és tudományos pozitivizmus között, ő az ilyent történelmi jelentőségűnek ítélné, és megértené, ha megvitatásának fóruma csillagmérföldekkel följebb kerülne az egyetemek rangsorában. Azt is megérti, hogy a chicagói egyetem addig senkit be nem fogadott soha, amíg mást ki nem lökött szentelt falai közül. Azért most Arisztotelészen a sor.
Botrányosra sikerítette a levelet.
De a műbalhé szándékánál jóval több kiderül belőle. Nagyzási hóbort, hatalmi álmok, az arány érzék teljes hiánya, írója annyira belebonyolódott már a Minőség metafizikájába, hogy nem látott ki belőle, és mivel az ő világába se láthatott bele senki, gyanítható csupán, hogy rosszul állt a szénája.
Úgy okoskodhatott akkoriban, hogy őneki mindenképpen igaza van, azért egykutya, hogy az igazát szőrmentében vagy botrányosan mondja ki. Mentségére annyit mondhatok, hogy levele fésülgetéséhez nem volt ideje. S ha a chicagói egyetem a levelének formája fölött tört pálcát, nem pedig mondanivalóját latolgatta, nem állt egyetemi hivatásának magaslatán amúgy sem.
Egyszóval Phaidroszból hívő lett. Nem csupán egy érdekes elképzelést méregetett az ésszerűség tudományos eszközeivel. Az eszközökön magukon javított volna. Holott aki új elképzeléssel lepné meg a tudományos világot, annak illenék a tárgyilagosság és érdektelenség színeiben sorompóba lépni. Csakhogy a Minőség ilyen elképzelése éppen ezt az illemet kezdi ki, a dualisztikus okoskodás frakkját és cilinderét. A tárgyilagosság a dualisztikus okoskodás érdeme, nem az alkotó gondolkodásé.
Phaidrosz szentül hitte, hogy a világegyetem nagy talányát oldotta meg, a dualisztikus gondolkodás gordiuszi csomóját metszette át egyetlen szóval, a Minőséggel, és fogadkozott, hogy a csomót többé a szeme láttára meg nem kötik. S hitében égve nem érthette, mennyire türelmetlenül csengenek szavai. Vagy ha értette, nem törődött vele. Nagyzási hóbortot akkor süthetnek őrá csak, ha nem igazat beszél. S ha téved, mit számít, hogyan viselkedik? De ha mégsem? Hűtse le igazát ítélő bíráinak elfogultsága kedvéért? Az volna csak őrület! így aztán nem törődött vele, hogy hangzik, amit beszél. Rajongóként viselkedett. Világának magánzárkájában mondta a magáét. Senki nem értette. S minél többen mutatták ki meg nem értésüket vagy éppen nemtetszésüket a megértettek iránt, annál rajongóbbá és tűrhetetlenebbé vált Phaidrosz.
Levélbeli műbalhéja is meghozta a várt eredményt. Ha kutatási területe a bölcselet, a filozófiai tanszékre juttassa el felvételi kérelmét, határozott a bizottság.
Phaidrosz így is tett. Felrakta családját és minden ingóságukat egy autóra meg egy utánfutóra, elbúcsúzott barátaiktól, s ott állt indulásra készen. Éppen amint házuk ajtaját zárták, levelet hozott a postás. A chicagói egyetemről jött. Tudatták vele, hogy kérelmét elutasítják. Ennyit s nem többet.
A bizottság elnöke nyilván átszólt a filozófiai tanszékre.
Phaidrosz sebtében levélpapírt kért a szomszédoktól, és megírta az elnöknek, hogy őt egyszer a bizottság már felvette az "Eszmék elemzése, módszerek vizsgálata" kollégiumára, tehát úgy látszik, ott kell megmaradnia. Jogi kiskapuhoz folyamodott - de addigra már nem idegenkedett a rögeszmések fondorlataitól sem. Az elnök fondorlata viszont arra vallott, hogy a bizottság főkapuján ki nem dobhatja, azért választotta a filozófiai tanszék hátsó ajtaját. Nyilván nem tette volna a botrányos levelet az ablakába. Phaidrosz vérszemet kapott. Őt cselédlépcsőn ki nem penderítik! Vagy a főkapun, vagy sehol. S ha nem, úgy is jó. Értekezésének előszavában senki segítségét nem óhajtotta megköszönni.

A húszas évek hangulatában viharzunk végig a Klamath-tó keleti partján vezető háromsávos úton. Abban az időben épültek az ilyen háromsávosok mind. Húszas évekbeli betérőben ebédelünk is. Favázas épület, festékért sír, ablakában neon sörreklám, gázolajfoltos kavics előtte.
Odabenn hasadt a vécédeszka, a mosdóban koszcsík, de amint visszafelé tartok az asztalunkhoz, jobban megnézem a gazdát a söntéspult mögött. A húszas évekből itt maradt arc. Se nem dörzsölt, se nem megtört. Ez az ő birodalma. Vendégei vagyunk, s ha a hamburgerei nem ízlenek, magunkra vessünk.
Nagy fél fej nyers hagymával teszik elébünk, és ízlik is igen. A sörünk is csúszik rá. Teljes ebéd, jóval olcsóbban mérik, mint azok a turistacsapdák, amelyek az ablakukban plasztikvirágokkal várják a szíves vendéget. Evés közben nézem a térképen, hogy rosszfelé kanyarodtunk, más úton jóval hamarabb lejuthattunk volna az óceánhoz. Meleg van, s a nyugati part fülledtsége a nyugati sivatag száraz forrósága után elég nyomasztó. Ha jól meggondolom, nyugatra tolt kelet ez a kép, és örömest szívnám már a hűs óceáni levegőt.
Végig ez jár az eszemben a Klamath-tó déli partján. Fülledt melegben a húszas évek cidrije - ilyen volt Chicago azon a nyáron.

Amikor Phaidrosz családostul Chicagóba érkezett, az egyetem közelében bérelt lakást, s mivel ösztöndíja nem volt, az illinois-i egyetemen vállalt retorikaoktatást teljes munkaidőben, az akkori belső városban, a tóba szökő Navy Pieren, hol fülledt, hol cidri párában.
Az órái másként alakultak, mint Montanában. A legjobban végzett középiskolásokat a Champaign meg az Urbana egyetemi telep ragadta el, és akiket ő tanított, azok nem voltak jobbak megbízható hármasoknál. Amikor dolgozataikat az osztály színe előtt Minőségre nézve értékelte, bajos volt köztük különbséget tennie. Más környezetben talán kiagyalt volna valamit, hogy a különbségek mégis meglegyenek, itt azonban csak a kenyeréért dolgozott. Alkotókedvét nem akarta belegazolni a munkába. Érdeklődésével a chicagói egyetemen csüggött.
Beiratkozáskor, mikor nevét megmondta a beíratást vezető filozófiaprofesszornak, látta, hogy a tekintete egy pillanatra megkövül. Majd megjegyezte, hogy ó, persze, az elnök úr szólt, hogy őt az Eszmék és Módszerek előadás-sorozatához írják, azt tudniillik maga az elnök úr vezeti, és mindjárt Phaidrosz kezébe is nyomta a sorozat órarendjét. Phaidrosz látta, hogy az órarend ütközik az ő tanrendjével, azért inkább az elnök tanszékének 251-és előadás-sorozatát választotta, a retorikát. Nemcsak azért, mert az ő tárgya is lévén, biztonságosabban mozgott benne, hanem mert előadója nem az elnök volt. Hanem a filozófia professzora, aki most a nevét beírta. A professzor szeme kikerekedett.
Phaidrosz a munkás napja után tanuláshoz látott. Annyit kellett olvasnia, mint még soha életében, hogy a klasszikus Görögország gondolkodását általában és a klasszikus görögségét, kivált Arisztotelészét, a fejébe vésse.
A diákok ezrei közül, akik a chicagói egyetemen az ókor klasszikusait valaha tanulmányozták, alig akadhatott Phaidrosznál elszántabb. Az egyetem Jeles Műveinek programja az ellen a modern meggyőződés ellen küzdött, hogy a klasszikusoknak semmi mondanivalójuk a huszadik század társadalma számára. A diákok többsége persze eljátszotta a tanulékony fiú szerepét, és megértőén bólogatott a klasszikusok leckéjére. Phaidrosz azonban nem játszott. Nem is akart megérteni semmit. Tudta, amit tudott, ezért iszonyú kirohanásokkal támadta a régi görögöket mindenfelől. Éppen nem, mert semmitmondónak ítélte őket. Minél inkább tömte velük a fejét, annál erősebbé vált meggyőződése, hogy a világnak sejtelme nincsen, mi kára származott hajbókolásából a görög szellem előtt.

A Klamath-tó déli partján haladunk kertvárosi telepek közt, majd nyugatnak fordulunk, az óceánnak. Az út fölfelé tart, hatalmas fák rengetegének. Merőben más fák ezek, mint azoké az aszályos erdőké, amelyeket elhagytunk. Vörösfenyők tornyosulnak mindkétfelől. A motorról fellátunk sudaruk teljes hosszán, harmincnegyven métereken. Chris szól, hogy szívesen kóborolna alattuk, azért meg is állunk.
Amíg kóborol, leereszkedek egy vörösfenyő tövébe, óvatosan nekidöntöm a hátamat, bámulok fölfelé, és bűvölöm elő az emlékeket…

Részletek nem világosak már, de a későbbiekből arra következtetek, hogy akkoriban hegyeket megemésztett. Szinte fényképezett az emlékezete. Hogy megértsük, miként jutott a klasszikus görögség elvetéséig, át kell tekintenünk a "müthosz a logosz előtt" jelmondatú okfejtést, ahogyan a görögséggel foglalkozó ismeri és a görögséggel való foglalkozásra csábít sokakat.
A logosz szó, a logika gyöke, a világ eszes megértésére utal. A müthosz a logoszt megelőző történelmi és történelem előtti mítoszok foglalata. A müthosz nem csupán a görög mítoszokat foglalja magában, hanem az ótestamentumiakat, a védikus himnuszokat és minden olyan korai kultúra legendáit, amelyek világképünket formálták. A müthosz-előbb-a-logosznál okfejtése szerint ésszerűségünket a mondák formálják. Mai tudásunk úgy viszonylik hozzájuk, mint a terebélyes fa a valamikori gyenge hajtáshoz, s ezen elemibb formáit jobban tanulmányozhatjuk. Fának és hajtásnak nem mivoltában a különbsége, csupán nagyságában.
Az olyan kultúrákban tehát, amelyek ősüknek a régi görögöket vallják, mindben megtalálni a szigorú alanyi-tárgyi elválasztást. A görög mítoszok követelménye ez. Egyéb kultúrákban, például a kínaiban, ahol a nyelvtan az alany-állítmányi kapcsolatokat sem köti meg szigorúan, a filozófia merev alanyi-tárgyi szemlélete is hiányzik. Megtalálható viszont a zsidó-keresztény kultúrában, hiszen itt szentség az ótestamentumi Ige, és követői igékért élni, áldozni, halni hajlandók. Ebben a kultúrában a bíróság rászoríthatja a tanút, hogy "az igazat, a színigazat és csakis az igazat" vallja, ha istene őt úgy segéli. Ha ez a bíróság a székét átteszi Indiába, amint például a brit, a hamis tanúság dolgában rend sosem lesz, mert az indus mítosz nem ad a szavak szentségére. Nálunk is megfigyelhető ilyesmi a különféle kultúrákon felnőtt kisebbségi csoportok között. Más mítoszok más viselkedéseket teremtenek.
A müthosz-előbb-a-logosznál okvetése hangoztatja, hogy minden gyermek barlanglakói tudatlanságban születik. A világot attól, hogy a Neanderthalba visszazuhanjon, a mítoszok nemzedékről nemzedékre örökítése menti meg - a logosszá alakuló müthosz, amely azonban magvában megmarad mítosznak, a közösség lelkét olyan egységbe záró tudásanyagnak, mint amilyen egysége a sejtek összességének az emberi test. Aki azt képzeli, hogy ez az egység nem is olyan szoros, mert ki-ki válogathat a mítoszok közt kedve szerint, az a müthoszt ésszel fel nem éri.
Válogatni csupán egyetlen emberfajta válogathat, mondta ki Phaidrosz. S annak neve, mire a mítoszt végképp lerázza, őrült.
S ez most jut az eszembe! Erre nem emlékeztem! De Phaidrosz tudta! Vagyis láthatta, mi következik rá! Most nyílik meg nekem is!
Itt előttem a sok kirakókocka. Egy-egy nagyobb csoportját össze is illeszthetem, hanem a csoportok illedni nem akarnak, hiába próbálgatom. Aztán lelek egy kockát, az éppen beillik két csoport közé, s a csoportok egysége teljes. Mítosz és őrület kapcsolata. Ez a kocka hiányzott. Nem hinném, hogy valaha meglelte valaki. Az őrület a mítoszt környező terra incognita! Phaidrosz megértette. De megértette azt is, hogy az ő Minősége a mítoszon kívüli fogalom.
Most értem! Mert a Minőség a mítosz gerjesztője! Ez az. Így értette Phaidrosz: "A Minőség örök ösztönzőnk, hogy világunkat megteremtsük. Minden ízét. Minden porcikáját." A vallást nem ember teremtette. Vallása teremti az embert. Az emberek válaszokat adnak a Minőségre, és ezekből a válaszokból derül ki, kik is ők valójában. Tudsz valamit, s egyszerre beléd döf a Minőség ösztökéje. Megpróbálod meghatározni, mi az, de a tudományodat elő kell szedned. Példáját annak, amit már tudsz. Mást nem is lehet, így terebélyesedik a mítosz. A régibb tudomások példáival. A mítosz a példák halmaza. Ezek töltik meg a tudat tehervonatának kocsijait. A kollektív tudat az egymással közlekedő emberiség tehervonata. A vonat pályája a Minőség. A pálya két felén az őrület kisiklásainak földje. Phaidrosz tudta, hogy a Minőség távlati szemléletéhez el kell válnia a mítosztól, így tört rá a kisiklás érzése.

Látom Christ visszatérni az erdőből. Derűs. Megnyugodott. Fakérget mutat, és megkérdi, elteheti-e emlékbe. Sose örültem, ha a motort ilyen emlékekkel rakja meg, mert a legtöbbje úgyis a szemétbe kerül, amikor hazaérünk, de most rámondom az áment.
Néhány pillanattal odébb az út meredeken lejteni kezd egy völgynek. Látványa egyre pompázatosabb, ahogy ereszkedünk. Sose hittem volna, hogy majd egy völgyet pompázatosnak nevezek, de ez a part menti táj annyira más, mint Amerika többi hegyvidéke, hogy kisebb szóval élnem nem érdemes. Innen, valamivel délebbről származik minden jó borunk. Mintha ráncoltak és redőzöttek volnának itt a hegyek - pompázatosán. Az út bukdál, göndörödik, csavarodik, s mi csak görgünk vele simán, motoros üdvözültségünkben. Szinte érintjük a ránk boruló fák és benyúló bokrok viaszos leveleit. A magasabb vidék fenyvesei és sziklái mögöttünk vannak már, lankákon járunk, kacsos indák, bíbor és vörös virágok, fa füstjével vegyülő illatok világában, a völgy mélyéből és távolabbról kelő párában - az óceán szomszédjában.
Hogy szerethetem mindezt őrült fejjel?
Nem hiszem az őrületet!
A mítosz az. A mítosz az őrült. Ez járhatott a fejében Phaidrosznak is. Őrült mítosz, amelyik a világ valósága és a Minőség káprázata köré szövődik!
És mintha Arisztotelészben meg a régi görögökben meglelte volna a cselszövőket, az őrületet a valósággal ziláló mítosz szövőit. Így bizony. Most köt. Olyan, mint valami nagy megkönnyebbülés. Ájult fáradtság követi az ilyen keserves felvezetéseket. Olykor azt hiszem, bennem támad mind ez. Máskor magam sem tudom. Megint máskor tudom, hogy nincs ennyi eszem. Ez például, ez a mítosz és őrület - ez csak Phaidrosztól telhetett.

Mire kikerülünk a hajtogatott hegyek közül, és Medfordba jutunk, majd rá arra az autópályára, amelyik a Grants-szorosig visz fel, szinte beesteledett. Erős szembeszél szorít a forgalom sodrába a kaptatón, hiába adom rá a gázt teljesen. A szorosban ijesztő hangos kattogásra leszek figyelmes. Megállók, s látom, hogy a láncom bekapta a láncvédőt, és csúnyán összeszaggatta. Nem veszélyes, csak majd rostokolhatunk, amíg sikerül szereznem helyette mást. Vagy talán nem is érdemes, mert néhány nap múltán megválók a motortól?
Grants Pass városa elég nagynak látszik ahhoz, hogy másnap reggel majd találjak benne motorszaküzletet, azért motelt keresünk.
A montanai Bozeman óta nem láttunk ágyat.
Kerül motel, színes tévés, fűtött úszómedencés, a szobában kávéfőző, szappan, fehér törülközők, mennyezetig csempés zuhanyzó és tiszta ágy.
Ledőlünk a tiszta ágyra. Aztán Chris elkezd ugrálni rajta. Az ágyon ugrálni, emlékszem rá gyerekkoromból, foganatos gyógyszere a lelki megrázkódtatásnak.
Holnap talán majd kiokoskodom a többit. Most nem. Chris lemegy úszni egyet, én meg ott heverek a tiszta ágyon, és elhessentem minden gondolatomat.

29

A nyeregtáskákból meg a hátizsákokból való ki-be csomagolás Bozemantól idáig igen megviselte a szerelésünket. Reggel szétteregetem a padlón, és bizony elég moslék a reggeli verőfényben. Egy nejlonzacskóból kifolyt valami olajos kulimász, de szerencsére csak a vécépapírt kente össze. A ruhák annyira összegyűrődtek, mintha a ráncokat beléjük gőzölték volna. Napolajos tubus fakadt ki, látom, és a belezőkésem hüvelyén is rajta hagyta a nyomát, a szaga pedig mindenbe beleivódott. De kifakadt a gyújtózsinóros tubus is. Okádék. Ingzsebemből előhúzom a kisebbik jegyzőfüzetem, és belevezetem: "Végy kacatos dobozt az olajos ügyeknek", majd hozzáfűzöm: "Mosásról nem elfelejtkezni." Aztán még: "Végy körömszedőt, napolajat, gyújtózsírt, láncvédőt, vécépapírt." Ez bizony tekintélyes kívánságlista a motelből való távozás kötelező ideje előtt. Fölkeltem Christ, mert szükség lesz rá is. A mosáson kezdjük.
A gyorstisztítóban elmagyarázom Chrisnek, hogyan működtesse a szárítót, majd elindítom a mosógépet, és lódulok egyéb ügyeink után.
Sikerül is megszereznem mindent, csak a láncvédőt nem. A motor szaküzletben mondják, hogy nincs nekik, és nem is lesz. Megfordul a fejemben, hogy a láncvédő nélkül tesszük meg a hátralévő rövid utat, de a lánc bepermetezne minket trutymóval, és veszélyes is lenne. Az sem tetszik, hogy akkor már leszögeztem a szándékomat.
Lejjebb az utcán hegesztő cégtábláját látom. Betérek hozzá.
Ilyen tiszta hegesztőműhelyt még nem láttam. Hátul benn az udvarban fák övezik, gyepes árok veszi körül - olyan mint valami falusi kovácsszín. A szerszámok a falon függenek szép rendben. Csakhogy a mester nincs idehaza. Majd visszajövök később.
Visszagurulok a gyorstisztítóba, megnézem, hogyan boldogul Chris, aztán étteremkeresőben körbepöfögök a barátságos utcákon. A forgalom élénk, a kocsik legtöbbje jó állapotú, fürge. Jellemző a nyugati partra. A párásán tiszta napfény pedig a szénkereskedők hiányára.
Végül a város szélén térünk be egy étterembe, és piros-fehér kockás abrosszal megterített asztalnál telepszünk le. Chris a motorosújságot hajtogatja szét, az imént vettem a szaküzletben. Széthajtogatja, és elkezdi olvasni fennhangon, ki nyert milyen versenyt, majd egy országos túraversenyről olvassa az ismertetőt. A pincérnő ránéz, kíváncsian, majd énrajtam néz végig, a motoroscsizmám hegyéig, míg a rendelésünket írja. Befordul a konyhába, előkerül, és néz tovább. A figyelme annak tulajdonítható, hogy mi vagyunk az egyedüli vendégek. Amíg várakozunk, pénzt csúsztat a wurlitzerbe, és a reggelit - ropogósra sült palacsinta mártással, meg főtt kolbász, istenem! - zenei aláfestéssel költhetjük el. Chrisszel megtárgyaljuk, mi mindent látott még a motorosújságban, és olyan zavartalanul hányjuk-vetjük a dolgot, ügyet sem vetve a zenére, mint akik napokig szép egyetértésben gázolták az út porát. Szemem sarkából látom, hogy a pincérnő érdeklődése nem lankad. Egy idő múltán Chrisnek meg kell ismételnie a kérdéseit, mert a pincérnő annyira ver a szemével, hogy gondolkodnom bajos. Elakad a beszélgetésünk.
Végzünk, fizetünk, kiballagunk a motorhoz, indítok, és visszanézve látom, hogy a pincérnő az ajtóban áll, és még egyszer teliszedi velünk a szemét. Magányos. Talán meg sem gondolja, hogy aki így néz, az magányos sokáig nem marad. Berúgom a motort, és annyira fel túráztatom, mint egy nekikeseredett szerelmes, és megállni alig tudok a hegesztő előtt.
Már hazaérkezett. Hetven is lehet, és megvetően néz rám - jeges víz a pincérnő tüzes tekintetére. Magyarázom neki a láncvédőt, s rám mordul: - Én azt le nem szedem. Az a maga dolga.
Szót fogadok, és mutatom neki. - Csupa zsír - ennyi a válasza.
Találok kinn a terebélyes diófa alatt egy ágat, azzal vakarom le róla a piszkot a patvaros hordóba. Messziről figyel, s azt mondja: - Ott lesz oldószer abban a lábosban. - Meglelem a lábost, s a megmaradt trutymót az oldószerrel meg levelekkel takarítom le.
Rábólint a kezem munkájára, aztán odabattyog a gázcsapokhoz, és beállítja. Megnézi a hegesztőfejet, rosszallja, mást választ. Nem kapkodja el. Aztán megfog egy vas forrasztópákát, én meg eltűnődök, valóban hegesztené-e ezt a vékony lemezt. Én rézforrasszal foltoznám. Amikor ilyet hegeszteni álltam neki, lyukakat égettem rajta, aztán azokat is foltozgattam. - Nem rézzel tetszik gondolni? - kérdem.
- Nem - azt mondja. Beszédes ember.
Meggyújtja a lángot, apró kék tűre állítja - majd, jellemezni bajos, táncoltatja a pákával együtt, s mégis külön, más lépésre a vékony lemez fölött. Narancssárga fényben ejti rá hol a lángot, hol a pákát, de a kellő pillanatban, hajszálra, s már emeli is. Nemhogy lyuk nem marad utána, a varratot is alig látni. - Gyönyörű - dicsérem.
- Egy dollár lesz - mondja rá mosolytalanul. Akkor fedezem fel pillantásában a csöppnyi érdeklődést. Azon gondolkodik talán, hogy az illőnél többet kért? Nem, más itt a baj… Magányos, akár a pincérnő. Lehet, az jár az eszében, hogy alátettem neki, mert ugyan ki értékeli az ő finom munkáját manapság?

Majdnem percre hagyjuk el a motelt, és hamarosan a parti vörösfenyveseket járjuk Oregon és Kalifornia határán. A forgalom oly sűrű, hogy most nemigen nézegethetünk a fenyők törzsén fölfelé. Hűvösödik, és amint elborul, megállunk, szvetterbe és kabátba bújunk. Nem lehet több tizenkét-tizenhárom foknál. Téli gondolatok környékeznek.

Ebben a városban mindenféle magányos embereket láttam. A vegyesboltban, a gyorstisztítóban, a motelben, ahogy jöttünk el. De ezek a dobozkocsis táborozok is, csupa magányos nyugdíjas. Itt a fákat méregetik, aztán állnak tovább az óceánt méregetni. Amint az új arcba belenéznek, egy pillantás erejéig látni a szemükben a fürkésző magányt, aztán eltűnik.
Egyre szaporodik az ilyen fürkésző pillantás. Fura, ahol az emberek leginkább tömörülnek, a Kelet meg a Nyugat parti városaiban, ott a magány a legnagyobb. Amerre jártunk, a ritkán lakott Nyugat-Oregonban, Idahóban, Montanában meg a két Dakotában, nagyobb magányosságot vártam, de korántsem volt ekkora.
Nem az emberek közötti testi távolság teszi. A lelki távolság a magányosság igazi oka. Montanában és Idahóban a testi távolságok nagyok, a lelki távolságok jóval kisebbek, mint errefelé.
Most az első osztályú Amerikát járjuk. Tegnapelőtt éjszaka léptük át a határát a prineville-i kereszteződésnél, azóta törekszünk a sűrűjének. Ez az autópályák, léglökéses járatok, tévék és monstre filmek első osztályú Amerikája. Akik igazán benne élnek, úgy száguldanak át a tulajdon életükön, hogy szinte soha nem tudják, mi veszi őket körül. A tömeghírközlés eszközei meggyőzték őket, hogy nem is fontos az. Éppen ezért magányosak. Az arcukon látni. Ahogy firtató pillantás után a szemüket jobban rád meresztik, látod, hogy tárgynak néznek. Nem téged kerestek. Téged nem szokott mutatni a tévé.
Hanem abban a másodosztályú Amerikában, amelyet megjártunk, a dűlőutak, A Kínai Sánca, a ráncolódó hegyek, az elmélkedések, a tobozgyűjtő gyerekek, a poszméhek, a végtelen kék égboltok hazájában valóság volt körülöttünk minden, és csakis az volt az igaz, ami körülvett minket, így aztán nem sok magányosságot tapasztaltunk. Nem lehetett másként száz-kétszáz éve sem. Ritka volt az ember, és ritka a magányosság. Általánosítok alighanem, de statisztikai mérőszámok bevezetésével sem juthatnék más eredményre.
Ezért a magányosságért jórészt a technológiát okolják. Az újabb technológiai csodákhoz fűződik valóban, a tévéhez, a léglöketűekhez, az autópályákhoz meg a többihez - azonban remélem, sikerült világossá tennem a képmutogatásban, hogy a baj nem a technológia tárgyaiban rejlik, hanem a technológiának abban az irányában, amely az embereket a tárgyilagosság magányába szorítja. A technológia dualisztikus felépítése alján a baj, azért magyaráztam oly hosszasan, hogy a technológiát a baj kiküszöbölésére is lehetne alkalmazni. Aki ért a motor - minőségi - javításához, az később fogy ki a barátokból, mint aki nem ért hozzá. Azt sem hiszem, hogy a barátai tárgyat látnak őbenne. A Minőség irtja a tárgyilagosságot.
Vagy az, aki összenő az unalmas állásával - márpedig ahány állás, annyi unalom előbb-utóbb -, és nem egyébért, csak a maga mulatságára a Minőség egérútjait keresi belőle, majd az egérutakat tökéletesíti, vagyis közben művészévé válik a dolgának, az eszmélni fog, hogy érdekes emberré lett a mások szemében, hiszen minőségi döntései formáltak őrajta magán is. Nemcsak állása és dolga formálódik, hanem vele együtt a környezete is, mert a Minőség természete, hogy tovább gyűrűzik. Minőségi munkáját, amelyről azt hitte, a kutya se figyeli, észreveszik igenis. S aki észreveszi, abból is különb ember lesz, sőt a Minőség tapasztalatát másra is átragasztja - így gyűrűzik tovább.
Személyes meggyőződésem, hogy a világ jobbulása ilyen irányban keresendő. Egy-egy ember a Minőség pártjára áll - ennyi s nem több. Én már legyintek a nagy lelkesedésekre a nagy társadalmi tervekért a nagy tömegek érdekében, mert éppen a személyes Minőség marad ki belőlük. Az ilyesmit hagyhatjuk pihenni jó darabig. Meglesz a helyük, azonban a Minőség talpkövére kell épülniük, kinek-kinek személyes minőségi tapasztalatára. Régen élt bennünk ilyen minőségi tapasztalat. Azonban úgy aknáztuk ki, mint valami természeti kincset, gondolkodás nélkül, s mára szinte elapadt. Már-már mindannyiunkból kifogyott a mersz. Azért énszerintem legfőbb ideje, hogy ezt az amerikai kincset helyezzük közszemlére - a személyes érdemet. Maradi politikusok hangoztatnak ilyesmit évtizedek óta. Nem fújok velük egy követ, de ha csakugyan a személyes érdemet magasztalják, nem pedig több pénzt juttatnának egy zsebbe, akkor hajlok a szavukra. Szükségünk nagy a régimódi magabízásra, merszre. Nagyobb szükségünk nincs is, s ez a képmutogatás értelme.
Phaidrosz más úton indult el a személyes, minőségi határozatok eszményétől. Szerintem nem a helyes utat választotta, de ha ma kellene a lehetőségeivel élnem, talán én sem választanék mást. Úgy vélte, új megoldáshoz új bölcselet kell, vagy talán még több: lelkesült értelem, amelyben a rondaság, a magány, a dualisztikus gondolkodás technológiai lapályai értelmetlenek. A tudomány nem lesz "értékektől mentes". Az Értelem a Minőség szolgája lesz - és Phaidrosz bízott hozzá, hogy eddigi uraságának okát a régi görögségben leli meg, mert a görög mítoszokkal épült mind kultúránk, mind technológiánk alapjába az a parancs, hogy az ésszerűséget keressük még akkor is, ha javunkra nem válik. Ez a bajok gyökere, nem más. Még az utazás elején mondtam, hogy Phaidrosz az ésszerűség kísértetét hajszolta. Hát így értettem. Értelem és Minőség szembekerült egymással, majd az Értelem kerekedett felül, és a Minőséget leszorította az útról.

Szemetelni kezd az eső. Annyira nem esik, hogy meg kellene állnunk. Csendes esőnek is intő jele csupán.
Az út a szálerdőből kivezet a szürke ég alá. Mentében hirdetőtáblák sorakoznak. A Schenley-féle gin tábláinak meleg színe szinte egymásba mosódik, viszont Irma kézkímélő öblítőszerének színei, mint akár a gyatra tartóshullám, esnek széjjel, a festékük pereg.

folytatás