Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Azóta ismét elolvastam Arisztotelészt. A fő cselszövőt kerestem benne, akiről Phaidrosz csupán töredékeket hagyott rám, de nem leltem. Általánosításai közül sok nem állja meg a helyét a modern tudomány világánál, szervezettségük pedig gyenge - Arisztotelész mindenestül olyanféleképpen primitív, mint amilyeneknek a görög fazekasság műveit látom a múzeumokban. Ha olvasásom mélyebben szántó, talán nem mondok ilyet, de így sem a chicagói egyetem Jeles Művei csoportjának lelkesedését nem látom igazoltnak, sem Phaidrosz dühös berzenkedését. Vagyis nem látom Arisztotelészben sem jónak, sem rossznak kútfejét. Mivel azonban a Jeles Művek csoportjának szájtépése a kiadványokon keresztül jól ismert, Phaidrosz dühkitöréseiről viszont nem hallott senki, illő, hogy elidőzzek itt egy keveset.
A retorika művészet, szögezi le Arisztotelész, mert ésszerű renddé egyszerűsíthető.
Ettől esett le Phaidrosz álla. Bődület. Arra készült, hogy rejtett értelmeket kell majd megfejtenie, végtelen finomságok közt szőröznie, amíg Arisztotelész legmélyéig elhatolhat, és, íme, minden idők legnagyobb gondolkodója ekkora emeletes faszsággal áll elébe mindjárt! Phaidrosz csak szédült.
Majd olvasta tovább:
A retorikát oszthatjuk különleges tárgyakra és bizonyítékokra egyfelől, általános tárgyakra és bizonyítékokra másfelől. A különleges bizonyítékokat tovább oszthatjuk bizonyítási fajtákra és bizonyítási módokra. A bizonyítási módok részint mesterségesek, részint természetesek. A mesterséges bizonyítékok erkölcsi, érzelmi és logikai természetűek. Az erkölcsi természetű bizonyítékok közé soroljuk a tapasztalat bölcsességét, a jó erkölcsöt és a jóakaratot. Az erkölcsi természetű mesterséges bizonyítékokat alkalmazó különleges módszerekhez az érzelmek ismerete szükséges, s akik elfelejtették volna, mit is kellene ismerniük, azoknak Arisztotelész ilyen listával frissíti az emlékezetét: düh, fitymálás (fajtázva: megvetés, dac, arcátlanság), szelídség, szerelem vagy barátság, félelem, bizalom, szégyen, szégyentelenség, kedvezés, jóakarat, sajnálat, jogos felháborodás, irigység, féltékenység és gyűlölet.
Emlékeznek még a motorkerékpár ízekre szedésére Dél-Dakotában? Amikor részeit és szerepüket osztályoztam? Látni való a hasonlóság? Phaidrosz itt megcsípte a leltározás ősatyját. Mert Arisztotelész ebben a mederben folytatja oldalakon át. Mint a politechnika gyenge minősítésű oktatója, nevén nevez mindent, kapcsolatokra utal a nevezettek között, rá-rámutat egy vélt új kapcsolatra, aztán már csak azt várja, hogy a csengő megszólaljon, s a tudományával odaállhasson a következő osztály elé.
Phaidrosz még a sorok között sem talált kétségre, álmélkodásra. Csupán a szobatudós percegését hallgatta. Hihette Arisztotelész, hogy követőiből különb rétorok lesznek, ha ezt a végtelen leltárt bevágják? Phaidrosz szerint hitte szentül. Semmi a stílusában nem vallott arra, hogy Arisztotelész valaha is kételkedett volna Arisztotelészben. Phaidrosz roppant elégedettnek látta az elvágólagos kis rendjével. Ennyit látott Arisztotelész a világból, nem többet. S ezért a kis rendért taszította volna Phaidrosz a sírjába halála után kétezer évvel is dühödten. Benne fedezte fel sok millió tudatlan tanár prototípusát, akik a történelem során érzéketlenül és elégedetten gyilkolták tanítványaik teremtő szellemét a szételemzés, a néven nevezés vak imamalmával. Tessék besétálni a százezernyi osztály közül manapság is akármelyikbe, s ha a tanár ott sorolja, osztályozza és alosztályozza az elveket meg a módszereket, Arisztotelész hazajáró lelke szól belőle, a dualisztikus okoskodás agyszárasztó kattogása.
Az Arisztotelész-szemináriumokat terjedelmes kerek asztal körül rendezték egy komor teremben. Ablaka a szembenső kórházra nézett, de még a délutáni napsugár is alig vergődött be a kórház tetejéről ezen a piszkos ablakon s az elszennyezett városi levegőn át. Odabenn fakó és nyomasztó volt minden. Phaidrosz az első szeminárium félideje táján figyelt fel az asztal közepében végigfutó csúf hasadásra. Mintha benne lett volna ez a hasadás az asztal lapjában már évek óta, de a javításával nem ért rá foglalkozni senki. Bokrosak a teendők Arisztotelész körül, vélekedett Phaidrosz. A szeminárium végén aztán feltette a kérdését: - Megbeszélhetnénk Arisztotelész retorikáját?
- Majd ha megismerte az anyagot - hangzott a válasz. S Phaidrosz látta, hogy a filozófia professzorának tekintete éppúgy megkövül, mint beiratkozásakor. Figyelmeztetést olvasott ki a szeméből, hogy az anyaggal jó lesz benső ismeretségbe kerülnie.

Az eső megered, meg kell állnunk, hogy felcsappantsuk bukósisakunkra a plekót. Közepes sebességgel indulok tovább, figyelnem kell a kátyúkra meg az olajfoltokra.

Phaidrosz ismeretsége az anyaggal elmélyült a következő hétre. Felkészült Arisztotelész bevezető állításának szétszedésére. Ha a retorika azért művészet, mert ésszerű rendszerré egyszerűsíthető, akkor a General Motors művészetet teremt, Picasso viszont nem. Ha azonban Arisztotelész állításának van mélyebb értelme is, a szemináriumnál jobb alkalom nem kínálkozhat, hogy belevilágítsanak.
Az állítás végül nem került boncasztalra. Phaidrosz feltette ugyan a kezét, és a professzor szemében látta is villanni a rosszindulatot, de egy másik hallgató mintegy Phaidrosz elébe vágva megjegyezte: - Kétséget keltő állítások olvashatók itt.
Eddig jutott.
- Nem azért ülünk itt, hallgató úr, hogy a nézeteivel ismerkedjünk! - vicsorodott rá a professzor. - Hanem Arisztotelész megismerésére ültünk össze! Egy napon talán majd az ön nevét írjuk ki szemináriumunk címéül!
Dermedt csönd. A hallgatóban megfagy a fülzsír. De megfagy a levegő is.
Hanem a professzor nem elégszik meg ennyivel. Mutatóujját nekiszegezi a hallgatónak, úgy teszi fel a kérdést: - Mit tudunk meg Arisztotelészből: tárgya tekintetében melyik a retorika három különös ága?
Siket csönd. A hallgató nem tudja. - Eszerint a hallgató úr nem ismerős az anyaggal.
Mikor a professzor ezt megállapította, meglendíti mutatóujját, mint aki erre készült az óra kezdete óta, és Phaidroszra szegezi.
- Hát a hallgató úr szerint melyik a retorika három ága a tárgy nézőszögéből?
Phaidrosz készült. - A törvényszéki, a tanácskozó meg a közrebocsátható retorika - feleli higgadtan.
- Milyen a közrebocsátható retorika módszere?
- Illő hasonlatokat talál. Magasztal a dicséret és a nagyítás eszközeivel.
- Aha. - Ennyit szól a filozófia professzora megfontoltan, azzal teljes lesz a csend.
A hallgatók tanácstalanul bámulnak. Nem tudják, mi történt. Talán csak Phaidrosz tudja, talán a professzor is. Ártatlan hallgató lett a bűnbak. Az húzta le a gyufát Phaidrosz helyett.
Aztán ki-ki az arca védelmébe vonul az effajta faggatás elől. A filozófia professzora hibát követett el. Tekintélyét mit sem sejtő ártatlanságon forgácsolta szét, a gaz Phaidrosz pedig megrendszabályozatlan maradt. Sőt őbelőle lett a szeminárium hőse. Mivel ő nem kérdezett semmit, porba sújtani nincs miért. S minthogy már azt is látja, hogyan bánik el a professzor a kérdésekkel, nyilván nem is fog kérdezni semmit.
Az ártatlan hallgató vörös képpel bámulja az asztal lapját, szemét két kezével ernyőzi el. Szégyene ingerli Phaidroszt. Ő ugyan diákjával az osztályban soha így nem beszélt. Szóval a chicagói egyetem így vezeti rá hallgatóit a klasszikusok szeretetére! Phaidrosz átlátott a filozófia professzorán. A filozófia professzora azonban nem láthatott át Phaidroszon.

Az esőfelhős ég meg a reklámtáblás út ráereszkedik a kaliforniai Crescent városára. Nyirkos hidegben pillantjuk meg Chrisszel a Nagy Vizet - az óceánt rakodópartokon és szürke épületeken túl. Ez volt tehát a célunk napok óta! Betérünk egy étterembe. A szőnyeg parádés, az étlap parádés, az árak cifrák. Mi vagyunk egyetlen vendégei. Némán eszünk, fizetünk, és ismét kinn járunk a délnek tartó ködpárás úton.

A megszégyenitett hallgató nem jelenik meg a következő szemináriumokon. Nem csoda. A légkör fagyos marad, az sem csoda ilyen jelenet után. Egyetlen ember viszi a szót, mégpedig a filozófia professzora. Egymaga beszéli tele a semlegesség álarcába burkolózó arcokat.
Úgy tetszik, meg is értette, mi történt. Phaidroszra vetett rosszindulatú pillantásaiból a félelem rebegése lett. Úgy tetszik, a légkörből értette meg, hogy éppolyan elbánásban részesül majd, ha az óra üt, mint amilyenben ő részesítette hallgatóját, és ilyen arcok köréből senki nem kel majd a pártjára. Eljátszotta a tapintathoz való jogát, és a visszavágót el nem kerülheti, csupán fedezékbe vonulhat.
Fedezékén azonban sokat kell építkeznie, és hajszálra ki kell mérnie a szót. Tudja ezt Phaidrosz is. Hallgatása árán sokat tanul. Különben is sokat tanult ebben az időben, mégpedig összeszorított foggal. Mégsem mondhatom el róla, hogy jó tanuló lett volna, A jó tanuló méltányos és pártállás nélküli. Phaidrosz viszont több vasat tartott a tűzben, és ami a hevítésüket akadályozta volna, azt félrerúgta. Neki a mások Jeles Művei nem fájdították a fejét. Arisztotelészt éppoly méltánytalanul intézte el, ahogy Arisztotelész a tulajdon elődjeit. Porszemek voltak csupán, hogy az ő esze szemét zavarják.
Így bosszantotta Arisztotelész is Phaidroszt azzal, hogy a retorikát kolduslépcsőre ültette hierarchikus rendjében. A Gyakorlati Tudomány ágazata lett belőle, nem több, mint féregnyúlványa az Elméleti Tudománynak, Arisztotelész szíve ügyének. S mint a Gyakorlati Tudomány ágazatának nem lehetett egyéb kapcsolata sem Igazsággal, sem Jósággal, sem Szépséggel, csupán annyi, hogy vitákban dobálózhatott velük. A Minőség ilyenformán teljesen elszigetelődött Arisztotelész rendszerében a retorikától. Ez a fitymálás, kivált azzal, hogy Arisztotelész milyen csapnivaló retorikus, annyira megvadította Phaidroszt, hogy amit csak olvasott Arisztotelésztől, abban mindjárt a hibát kereste.
Nem is kellett keresgélnie. Arisztotelész mindig nyitva állt a támadásoknak. Támadták is eleget a történelem folyamán. Szarvashibáira vadászni egyszerűbb volt, mint hordóba zárt halra lődözni. Ha Phaidrosz nem ennyire elfogult kezdettől fogva, megtanulhatja talán Arisztotelésztől a tudomány egyéb ágaiban való rendtételt. Elvégre a doktori értekezéseket vizsgáló bizottság is ezt látta volna szívesen. Persze ha nem ilyen elfogult Minősége javára, ott sincs Chicagóban.
A filozófia professzora magyarázott, Phaidrosz pedig hallgatta mind a klasszikus formája felől, mind a romantikus színe felől. A professzor a "dialektika" kérdésével vergődött a legtöbbet, s bár Phaidrosz a klasszikus forma felől nem értette, mi a vergődés oka, finomodó romantikus érzékenysége azt súgta neki, hogy ha koncra les, itt koncra lel.
Nocsak. A dialektika.
Arisztotelész könyve a dialektikával kezdődik, érthetetlenül. Ellentétéül állította oda a retorikát is, mint valami roppant fontosat. Az ellentét fontosságát azonban nem taglalta. Az állításra újabb állítások következnek, egymással kapcsolattalanul, annyira, hogy az olvasó úgy érzi, Arisztotelész vagy rosszul rendezte anyagát, vagy a nyomdában maradt ki belőle egy s más, mert a hézagok miatt az állítások sehogy nem akartak értelmes egésszé összeállni. Annyi csupán a nyilvánvaló, hogy Arisztotelésznek fontos lehetet a retorika szembeállítása a dialektikával, s ahogy Phaidrosz olvasta, ugyanazt a feszengést sejtette a szövegben, mint a professzor magyarázatában.
Igen figyelmesen hallgatta, hogyan határozza meg a professzor a dialektikát, azonban úgy járt, hogy ami egyik fülén be, a másikon ki, mint mondani szokás, és tapasztalatból tudta, hogy ilyesmi gyenge meghatározások hallatán történik vele. Más hallgató is járhatott így, mert egyik megkérte a professzort, ugyan határozza meg a dialektikát újból. S ez alkalommal a professzor szemében rémület villant, amikor Phaidroszra nézett, és magyarázata magyarázkodássá vált. Phaidrosz elgondolkodott, hátha a "dialektika" szó valamely mellékértelme miatt vattaszóvá változott, s a magyarázatban a foghíjak kitöltésére alkalmazza. Nem is tévedett.
A dialektika általános jelentése két személy közötti beszélgetés természetére utal. Manapság vitát értenek rajta, nézetek hibáit logikusan, keresztkérdésekkel feltáró vitamódot. Ezzel élt Szókratész is Platón Dialógusai-ban. Platónnak meggyőződése volt, hogy a dialektika az igazságra vezető út, mégpedig az egyetlen. Így vált vattaszóvá aztán. Arisztotelész azzal kötött bele Platón meggyőződésébe, hogy a dialektika nem alkalmas mindenek megforgatására, csupán emberek hitét vizsgálhatja, és az ideának nevezett örök formák meghatározására való. Platón ezeket az ideákat a maguk változatlanságában tette meg valóságnak. Arisztotelész a dialektikát a tudomány "fizikai" módszerével egészítette ki, amely a változó jelenségek vizsgálatára alkalmas. A forma és lényeg, valamint a lényegről szerzett tudományos megfigyelések teszik Arisztotelész bölcseletének dualisztikus magvát - ezért a dialektika megfosztása trónjától, amelyre még Szókratész és Platón emelte, Arisztotelésznek központi kérdése. Azóta töltelék szó a dialektika.
Phaidrosz úgy vélekedett, hogy a dialektika trónfosztása, vagyis értékének leszállítása igazságra vezérlő kalauzból a retorika ellentétévé éppúgy dühítheti a modern platonistákat, mint amennyire Platónt magát dühítette volna. S mivel professzora nem tudhatta, hogy az ő "álláspontja" mi, váratlan támadást várva feszengett. Azt képzeli talán, hogy mint platonista üt rajta? Ettől kár tartania. Phaidroszt nem az bántotta, hogy a dialektikát rántották le a retorika szintjére. Őt az ingerelte, hogy a retorikát említik egy napon a dialektikával.
Csakis Platón teremthetett volna rendet az értékek ilyen zavarában, és szerencsére a szeminárium őt tűzte vitára a legközelebb annál a hasadt asztalnál, a kórházra tekintő elkeserítő teremben, Chicago déli felén.

Ázva, fázva, kedvetlenül követjük a part vonalát. Az eső csendesedik, de az ég nem ígér semmi jót. Egy partszakaszon fürdővendégeket látok az ázott fövényen. Fáradt vagyok, megállók.
Chris megkérdi, amint leszáll: - Miért álltunk meg?
- Mert fáradt vagyok - mondom. A hűvös szél az óceán felől fúj, és amerre a dűnéket vetette, s nedves foltok jelzik, hogy az eső odáig jutott, ott találok védett helyet, s mindjárt melegebben vagyok.
Szundítás nem lesz belőle. A dűne taréján kislány jelenik meg, s nézi, mintha azt várná, hogy elmegyek vele játszani. Sokáig nem tágít.
Aztán Chris érkezik vissza, és biztat, hogy induljunk. Elmondja, hogy valami furcsa növényt talált kinn a köveken. A bibéjüket ha megérintette, visszahúzódtak. Visszakísérem, és látom a lassú hullámverésben, hogy amit növénynek nézett, azok tengeri anemónák, vagyis állatok. Elmondom neki, hogy tapogatójával, nem ám a bibéjével megbénít apró halakat is. Erős az apály, különben nem láthatnánk ezeket, magyarázom, közben a szemem sarkából látom, hogy a tanácstalan kislány csillaghalat talált. De csillaghalat visznek a szülei is.
Felkapunk a motorra, és továbbindulunk délnek. Ha az eső olykor megver bennünket, felkattantom a plekót, hogy az arcomat ne bántsa, de azt is nehezen tűröm, s amikor csendesedik, lekapom. El kellene jutnunk Arcatába sötétedésig, de nem erőltetem ezen a nedves úton.

Talán Coleridge mondta, hogy az ember vagy platonista vagy arisztoteliánus. Az olyanok, akik libabőröznek Arisztotelész részletbalházásától, imádják Platón dörgő általánosságait. Az olyanok meg, akik kiütést kapnak Platón szárnyaló idealizmusától, keblükre ölelik Arisztotelészt prózai megfigyeléseiért. Platón voltaképpen Buddha-kereső, felbukkan minden emberöltő során, és fölfelé, az "egy" felé tör. Arisztotelész viszont az örök motorkerékpár szerelő, aki a "sok" megszállottja. Jómagam arisztoteliánus volnék ebben az értelemben, mert a Buddhát inkább megfigyeléseim minőségében keresném, Phaidrosz azonban vérmérsékleténél fogva nyilvánvaló platonista volt, és amikor szemináriuma Platónra tért rá, megkönnyebbült. Az ő Minősége annyira hasonlított a platóni Jóhoz, hogy akár azonosnak látta volna kettőt, ha Phaidrosz jegyzeteket nem fűz a szemináriumokhoz. Ő tagadta a hasonlóságot, és időbe telt, amíg megértettem, miért olyan fontos az.
Az "Eszmék elemzése, módszerek vizsgálata" kollégiumát azonban nem annyira a platóni Jó foglalkoztatta, mint inkább Platón elképzelése a retorikáról. Az pedig, mint Platón a napnál világosabban állítja, nem a Jóhoz kapcsolódik, hanem maga a Rossz. Akiket Platón mindjárt a zsarnokok után a legolthatatlanabbul gyűlölt, azok a rétorok.
Az első platóni dialógus Gorgiasszal zajlik, és Phaidrosz úgy érezte, végre helyben van. Ide igyekezett.
Közben is mintha névtelen, messiási erők repítették volna. Az október elszállt. A napok ködössé és áttekinthetetlenné váltak, ha nem a Minőség látószögéből figyelte őket. Csupán az számított, hogy az agya világmegváltó igazsággal vemhes, és ha tetszik a világnak, ha nem, az ő igazságát el kell fogadnia.
A dialógusban annak a szofistának a neve Gorgiasz, akit Szókratész fog kérdéseinek kereszttüzébe. Szókratész jól tudja, mit s hogyan tesz Gorgiasz a megélhetésért, mégis azzal kezdi dialektikus Húsz Kérdését, hogy a retorika maga mivel foglalkozik. Gorgiasz válasza szerint a dolga az értekezés. Másik kérdésre válaszolva azt mondja róla, hogy célja a meggyőzés. Egy újabb kérdésre azt válaszolja, hogy bíróságon és egyéb tanácskozó testületekben a helye, majd megint más kérdésre azt mondja, hogy tárgya az igazság meg a hamisság. Ezekben a válaszokban Gorgiasz csupán a szofistáknak nevezettek tevékenységét foglalná össze, Szókratész dialektikája azonban ravaszul átformálja a képet. A retorikából tárgy lesz, s mint tárgynak, részletei ütköznek ki. A részeknek kapcsolatuk van egymással, mégpedig állandóak. A dialógus világosan mutatja, hogyan metéli miszlikre Szókratész elemző szikéje Gorgiasz mesterségét, de legalább ennyire fontos, hogy kiderül: ezek a miszlik teszik Arisztotelész retorikáját.
Phaidrosz gyermekkorának hőse volt Szókratész, azért most megütődött, és dühre gerjedt, mikor látta, hogyan vezeti ezt a dialógust. A lapszélre a maga válaszait firkantotta, de ezekkel sem lehetett elégedett, hiszen ki tudja, hogyan fordul a beszélgetés, ha Gorgiasz Phaidrosz valamelyik válaszával áll elő? Szókratész egy helyütt megkérdi, az értékeknek milyen rendjéhez fűződnek a rétorok szavai. Gorgiasz válasza így hangzik: "A Legnagyobbakhoz és a Legjobbakhoz." Phaidrosz, nyilván mert Minőséget szimatolt, melléje rótta: "Igaz!" Szókratész azonban úgy felel rá, hogy a válasz kétértelmű, ő még sötétben tapogatózik. "Hazudsz!" véste Phaidrosz a lapszélre, és alája azt a lapszámot, ahol egy másik dialógusban Szókratész kifejti, miért nem tapogatózott sötétben.
Szókratész nem él a dialektikával, hogy megértse a retorikát, hanem használja, mégpedig pusztítására, vagy legalább azért, hogy rossz hírbe keverje, kérdései tehát nem tekinthetők valóságos kérdésnek - szótőrök inkább, és Gorgiasz meg a rétorkollégái bele is sétálnak. Phaidrosz legfőbb óhaja volt, hogy bár súghatott volna nekik.
A szemináriumok során a filozófia professzora, tapasztalván Phaidrosz fegyelmezett viselkedését és nyilvánvaló szorgalmát, úgy döntött, hogy talán mégsem olyan veszedelmes ember. Ekkor követte el második hibáját. Gondolta, eljátszik egy kicsit Phaidrosszal, amikor megkérdezte tőle, hogyan vélekedik a főzésről. Szókratész ugyanis Gorgiasznak a retorikát is meg a főzést is kerítésként becsmérelte, mondván, az érzelmek csábítói inkább, mint az igaz tudás keresői.
Phaidrosz a professzor kérdésére Szókratész megállapításával válaszolt, vagyis hogy főzni annyi, mint keríteni.
A szeminárium hallgatónőinek körében vihogás támadt, ami bosszantotta Phaidroszt, hiszen tudta, hogy a professzor csupán dialektikus fogást keres rajta, Szókratészhez hasonlatosan. Ő a válaszával nem akart egyebet, mint a professzor fogásából kibújni, azért ajánlkozott, hogy teljes terjedelmükben idézi a szókratészi érveket.
Csakhogy a professzor nem erre kíváncsi. Dialektikus vitát szeretne szemléltetni a szemináriumban, hogy Phaidrosz legyen a bátor rétor, s ő majd a dialektika erejével térdre kényszerítse, azért újból próbálkozott: - Nem. Én azt kérdem, valójában úgy gondolja, hogy a pompásan elkészített ételt az elsőrendű étteremben vissza kell küldenie?
- A személyes véleményemet tetszik kérdeni? - tekint rá Phaidrosz csodálkozva. Amióta az ártatlan hallgató elmaradt a szemináriumokról, vagyis hónapok óta nem hangzott el személyes vélemény itt.
- Egen - mondja rá a professzor.
Phaidrosz nem szól, a válaszon jártatja az eszét. A szemináriumban feszült a várakozás. Phaidrosz gondolatai lázas sietséggel rostálják a dialektikus lehetőségeket. Egyik sakknyitást a másik után próbálják, egyiket a másik után vetik el, és teljes szeminárium néma csendben várakozik. A professzor végül zavartan elejti a kérdést, és folytatja, ahol elhagyta.
Phaidrosz azonban nem hallja szavait. Gondolatai dialektikus dugóhúzókon tekeregnek, új félreutakat és térjmegutcákat találnak, ő maga pedig minden felfedezéssel jobban gyűlöli e "művészet" sunyiságát, övön aluli ütéseit. Ahogy a professzor rá-rásandít, mintha elijedne az arcától, és rémülten mondaná tovább. Phaidrosz gondolatai rontanak tovább, míg fel nem fedezi a magába zárkózott Gonoszt, amelyik úgy tesz, mintha megértene szerelmet, szépséget, tudást, igazságot, de soha nem értésünk a célja, hanem a fölébük kerekedés. A dialektika: a szipoly. A kaptár pusztító férget látja már benne, a Jó kizsákmányolóját, a Gonoszt magát. A professzor hamar befejezi, és elkotródik a teremből.
Mikor szétszélednek a hallgatók is, Phaidrosz maga marad a nagy kerek asztalnál, és ül némán, míg a nap el nem tűnik a mocskos ablakból, és a teremre rá nem telepszik a derengés.
Másnap reggel az ajtóban várja a könyvtárnyitást, és dühödötten ugrik az olvasásnak. Platón mögé férkőzne be. Igyekszik megtudni minden apróságot, ami a rétorokról megtudható. S ami csakugyan kiderül, az mind az ő szemináriumi sejtéseit igazolja.
Hogy Platón a szofisták fölött pálcát tört, azt már sok tudós rosszallotta. Maga a bizottság elnöke ajánlotta a Platónban kétkedőknek, hogy kétkedjenek a Szókratésszel vitatkozók szavában is, mert ha Platón a tulajdon szavait adja Szókratész szájába (mint Arisztotelész állítja), akkor nem lehet kétségünk afelől, hogy más szájába is adott szót.
Szórványos bizonyítékai maradtak, hogy a szofistákra a régiek több tisztelettel tekintettek. Idősebb nemzedéküket városaik "követévé" választották, márpedig ilyen hivatalt hitvány emberekre nem ruháztak. A szofista nevet kicsinylés nélkül akasztották rá magára a Szókratészre és Platónra is. Későbbi történészek úgy látták, hogy Platón csak azért gyűlölte a szofistákat, mert nem voltak mesteréhez, Szókratészhez, minden szofisták legkiválóbbjához foghatók. Érdekes magyarázat, gondolta el Phaidrosz, de nem lehet helytálló. Olyan iskolát senki meg nem gyűlöl, amelyet tisztelt mestere járt ki. Mit forgatott Platón a fejében? Phaidrosz mind mélyebbre ásott a Szókratész előtti görög gondolkodásban, s arra a véleményre bukkant, hogy Platón gyűlölete hosszadalmas küzdelem része, amelynek során a Jó valóságát védő szofisták az Igaz valóságát zászlajukra író dialektikusokkal csaptak össze. A csatából az Igazság került ki győztesen, és a Jó maradt vérébe fagyva a csatapiacon - így történt, hogy manapság az Igaz valóságában alig kételkedünk, hanem a Minőség valóságos voltát be nem veszi a gyenge gyomrunk még akkor sem, ha a valódi igaz dolgában megegyeznünk is bajos.
Phaidrosz így okoskodott:
Először azt az elképzelésünket kell elhessentenünk, hogy az utolsó barlanglakó és az első görög bölcselkedő közt eltelt idő nyúlfarknyi volt csupán. Ezt a káprázatot a köztes történelem emlékeinek hiánya okozza. Mielőtt azonban a görög bölcselők megjelentek volna a színen, a megjelenésük óta írott történelem idejének legalább ötszöröse pergett le, méghozzá fejlett civilizációkban. Éltek akkoriban falun, városban, szállítottak, árultak, műveltek földet, és tenyésztettek állatot, vagyis az életük ért annyit, mint ma a vidéki élet bárhol a világon. S ahogy a vidéki emberek manapság nem látják okát történetük rögzítésének, nem látták ők sem, vagy olyan anyagokra írták, amelyek napjainkra elenyésztek. Ezért nem tudunk e civilizációk felől semmit. A "sötét" középkor csupán megújulása annak a természethez közelibb életformának, amelyet a görögök megjelenése egy pillanatra megszakított.
A korai görög bölcselet tett első kísérletet az emberi lét örökkévaló elemeinek összegezésére. Ami addig örökkévaló volt benne, az az istenek hatókörébe tartozott, és a mítoszok ölelték fel. Ahogy azonban a görögök a természettől távolodtak, úgy nőtt elvonatkoztató tehetségük, azért a régi görög mítoszra nem mint az igazság megnyilatkozására tekintettek már, hanem mint műalkotásra. Ilyen tudatosság nincs sehol a világon a görög előtt, a civilizáció merőben új szintje ez.
A mítosz azonban élni akar, és ami a régi mítosz erejét megtörte, abból lesz az új mítosz. Az első jón bölcselők idejében támadt új mítosz beszivárgott a bölcseletbe, és így vált örök életűvé. Az állandóság immár nem számított a Halhatatlan Istenek birtokának csakis. Határa kiterjedt a Halhatatlan Elvekre. Közülük való a nehézkedés törvénye is.
A Halhatatlan Elvet Thalész víznek nevezte először, majd Anaximenész levegőnek. A püthagoreánusok számnak nevezték, ilyenformán ők voltak az elsők, akik a Halhatatlan Elvet nem anyagi természetűnek látták. Hérakleitosz tűznek tekintette a Halhatatlan Elvet és részének a változást. Kimondta, hogy a világot ellentétek feszülése és összecsapása teremti. Kimondta, hogy van az Egy és van a Sok, az Egy pedig az egyetemes Elv, amely állandó mindenekben. Anaxagorász tekintette elsőül az Egyben a nousz-t, az értelmet.
Parmenidész állította elsőül, hogy a Halhatatlan Elv, az Egy, az Igazság, az Isten különválasztandó mind megjelenésétől, mind a róla szóló vélekedésektől, és e szétválasztás fontosságát a történelem következő évezredeiben aligha becsülhetjük túl. Ekkor vált el a klasszikus elme elsőül a romantikus szemlélettől, mondván: "A Jó meg az Igaz nem szükségképpen egy", s azóta más utat jár. Anaxagorásznak és Parmenidésznek volt egy Szókratész nevű tanítványa, ő tette termővé elképzeléseiket.
Véssük eszünkbe, hogy mindaddig nem volt szellem és anyag, alany és tárgy, forma és lényeg. Ezek a dualisztikus megoszlások mind később történtek. A modern elme olykor meghőköl, ha e kettősségekről azt hallja, hogy csinálmányok, és így okoskodik: "Nos, ha egyszer ott hevertek az utcán, a görögöknek csak le kellett hajolniuk érte." A zen viszont azt kérdezheti: "Honnan is szedték fel? Tessék csak megmutatni!" A modern észnek erre nincs mit mondania, megvakarja elméje tokját, és azt gondolja: "Miféle szőrözés ez! Akkor is ott hevertek e kettősségek már a görög utcán!"
Dehogy hevertek, mondta Phaidrosz. Kísértetek azok máig, a modern mítosz halhatatlan istenei, és a szemünkben csak azért valóságosak, mert ebben a mítoszban élünk. Valójában műalkotások éppúgy, mint azok az emberszabású istenek, akiknek helyébe kerültek.
Az eddig emlegetett Szókratész előtti bölcselők egy szálig azon igyekeztek, hogy a Halhatatlan Elvet egyetemessé tegyék az őket környező világban. Igyekeztetünk természete szerint rokoníthatjuk s nevezhetjük őket Egyetemeseknek. Abban mindannyian megegyeztek, hogy létezik ilyen elv, csupán abban nem, hogy hol keressék. Hérakleitosz követői megmakacsolták magukat, hogy a Halhatatlan Elv nem egyéb mozgásnál, és változásérzéklésünk merő káprázat, s hogy a valósághoz változatlanság kell.
Az Egyetemesek vitáját egy újabb csoport döntötte el, akikben Phaidrosz alighanem korai humanistákat látott. Tanítók voltak, de nem elveket, hanem hiteket tanítottak. Törekvésük tárgya nem az egyetlen tökéletes igazság volt, hanem az emberek tökéletesítése. Elvek is, igazságok is viszonylagosak, állították. "Mindenek mértéke az ember." Ők voltak a "bölcsesség" nevezetes tanítómesterei a régi Görögországban: a szofisták.
Phaidrosz a szofisták és egyetemesek vitájának végiggondolása után más fényben látta Platón Dialógusai-t. Szókratész a nemes eszményeit nem kongó oszlopcsarnoknak fejtegeti. Csata sűrűjében hadakozik, ahol a tökéletes igazság és a viszonylagos igazság híveinek hada ütközik meg. Teljes erőbedobással küzd, a szofisták az ellenfelei.
Így kezd érthetővé válni, mit gyűlölt annyira Platón bennük. Ő maga Szókratésszel együtt az egyetemesek Halhatatlan Elvét védi a szofisták elítélt dekadenciájával szemben. Azt az Igazságot, azt a Tudást védi, amely megáll magában, bárki bármit gondol felőle. Ezért az ideálért halt meg Szókratész. Ennek az ideálnak egyetlen birtokosa Görögország, elsőül az ember története során. Zsenge jószág még. Akár oda is veszhet. Platón megborzad, fékevesztetten átkozza a szofistákat - és nyilván nem a züllött, aljas népséget átkozza bennük, hiszen lehetett Görögországnak alja népe még, akiket Platón egy rossz szóval nem illet. Azért átkozza őket, mert az emberiség első zsenge igazságeszményét fenyegetik. Ez a vita tárgya.
Szókratész vértanúságának és Platón páratlan prózájának következményeiben benne az a nyugati ember, akit ma ismerünk. Ha aztán az igazság eszményét a reneszánsz meg nem menti a feledéstől, a történelem előtti ember fejlődési fokánál aligha jutottunk volna magasabbra. A tudomány, a technológia és az ember egyéb szervezett törekvései mind ebből az eszményből indulnak ki. Az igazságeszmény a magva mindennek.
Phaidrosznak mégis úgy rémlett, hogy az ő Minősége homlokegyenest ellenkezik ezzel az eszménnyel, és mintha ő maga a szofistákkal pendülne egy húron.
"Mindenek mértéke az ember." Ez az, így gondolkodik ő is a Minőség felől. Az ember nem kútfeje mindeneknek, mint a szubjektív idealisták állítanák. Sem nem tétlen megfigyelője mindeneknek, ahogy az objektív idealistáknak és materialistáknak tetszenék. A világot teremtő Minőség kapcsolatként ütközik ki ember s tapasztalata között. Az ember kiveszi részét mindenek teremtéséből. Hogy a szofisták mindenek mértékei voltak, az érthető. S hogy retorikát tanítottak, az jellemző.
Az egyetlen dolog, ami mintha nem vágott volna egybe az ő gondolatmenetével, hogy Platón a szofistákról szólva elmondja: mesterségük az erkölcs tanítása. Minden jel arra mutat, hogy az erkölcs a legfőbb mondanivalójuk volt - viszont hogyan taníthat erkölcsöt az, aki az erkölcsi eszmények viszonylagosságát hirdeti? Erkölcs együtt csakis a teljességgel, a tökéletességgel járhat. Aki mindennapos tapasztalata szerint változtatja elképzelését helyesről s helytelenről, azt a tág lelkiismeretéért csodálhatjuk ugyan, de semmiképpen nem az erkölcséért. Legalábbis nem azért, ahogy Phaidrosz értette az erkölcs fogalmát. Meg aztán: hogyan gyökerezhetne erkölcs a retorikában? Ezzel a kérdéssel sem foglalkozott senki. Valami hibádzott.
Kerestében átnyálazta a régi Görögország jó néhány történetét, mégpedig detektív módjára csak olyan adatokért, amelyek elgondolását támogatják. Aztán a kezébe került H. D. F. Kitto munkája, A görögök, kék-fehér papírkötésben, ötven centért. Eljutott addig a fejezetéig, amely "a homéroszi hős lelkével" foglalkozik, a még nem hanyatló, Szókratész előtti görögség hőslegendájával, és akkora megvilágosodásban lett része, hogy fényénél még én is jól látom a görög hősöket mind a mai napig.
Az Iliász Trója ostromának története. Trója ledől, védői csatában hullanak el. Vezérüknek, Rektornak ezt jósolja a felesége: "Rettenetes, fölemészt az erőd, nem esik meg a szíved csöpp fiadon s rajtam, nyomorulton, kit hamar özvegy sors vár, mert hamar ölnek meg, rádrontva sereggel, téged az argosziak; de nekem jobb lenne, ha téged elvesztlek, lekerülni a földbe."
S az ura így válaszol:

"Mert hisz a lelkemben s a szivemben jól tudom úgyis,
eljön a nap, mikoron megszentelt Ílion elvész,
és Priamosz meg népe a jógerelyes Priamosznak.
Mégsem emészt oly erős nagy bánat a trójai népért,
sem Hekabéért, sem Priamosz fejedelmi apámért,
sem testvéreimért, kik számosak és daliásak,
s mégis az ellenségtől sújtva a porba omolnak,
mint érted, ha egy ércpáncélos akháj tovahurcol,
s könnyed omol, s a szabadság napját elveszi tőled;
s még valamely más nő vásznát szövöd argoszi földön,
vagy korsót hordasz Messzéisz vagy Hüpereia
kútjáról kelletlen, s terhel a kényszerű végzet;
és ezt mondja talán, aki látja, hogy omlik a könnyed:
"Hektór asszonya ez, ki csatákban a legderekabb volt
Ílion ostromakor, lótartó trójaiak közt."
Igy szól majd amaz, és benned csak a fájdalom újul
íly férjért, ki a rabság napját tőled elűzze.
Haljak hát meg előbb, föld halma takarja be testem,
mint jajodat halljam, s tudjam, mint tépnek el innen."
Szólt ragyogó Hektór, s karját nyújtotta fiáért;
csakhogy a szépövű dajkához pityeregve simult most
vissza a gyermek, mert megijedt, így látva az apját,
félt a sok érctől és a sisak lószőr-tarajától,
látva, hogyan leng az föntről iszonyú lobogással.
Fölnevetett szerető jó apja, meg anyja, az úrnő.
És ragyogó Hektór tüstént lecsatolta sisakját,
és maga mellé tette a földre a messzesugárzót.
Megcsókolta fiát, szeliden ringatta a karján,
aztán Zeuszt meg az isteneket kérlelte imával:
"Zeusz, s más égilakók, ti vigyétek teljesedésbe,
hogy fiam is, mint én, tűnjék ki a trójaiak közt,
ő is erős legyen és Tróján gyakorolja uralmát;
"Apjánál sokkal derekabb" - mondhassa, ki látja majd,
ha a harcból jön…"
Devecseri Gábor fordítása

"A görög harcost hősi tettekre nem a mi kötelességérzetünk, mások iránti kötelességünk sarkallja - fűzi a történethez Kitto -, hanem a maga iránt érzett kötelessége. Arra törekszik, amit mi "erkölcs"-nek fordítunk, a görög szava azonban az areté, a "kiválóság". Erről a kiválóságról sok mondanivalónk lesz, hiszen beszövi a görögség életét."
Íme, ötlött a fejébe Phaidrosznak, itt a Minőség meg határozása egy évezreddel azelőtt, hogy a dialektikusuk szófogóikkal szétmarcangolták! Aki meg nem érti logikai definiens-ek, definendum-ok és differentiá-k nélkül, az vagy hazudik, vagy annyira elveszítette kapcsolatát a közös emberi sorssal, hogy tanítónak nem érdemes. Phaidroszt a "maga iránt való kötelesség" elgondolása is felvillanyozta, hiszen ez csaknem szó szerinti fordítása a szanszkrit dharmá-nak, amelyet a hinduk olykor az "Egy" értelmében használnak. Lehetséges-e, hogy a hinduk dharmá-ja és a régi görögök erkölcse egy?
Phaidrosznak újra el kell olvasnia azt a bekezdést, és villámfénynél látja: "Ami "erkölcs" a mi fordításunk szerint, az a görögben "kiválóság"."
Világosság!
Minőség! Erkölcs! Dharma! Ezt tanították a szofisták! Nem az erkölcsi relativizmust. Nem szűzi erényt. Hanem areté-t. Kiválóságot. Dharmát. Jóval az Értelem Egyháza előtt. Lényeg előtt, forma előtt, szellem és anyag előtt. A nyugati világ első tanítómesterei a Minőségre oktattak a retorika eszközeivel. Jó nyomon volt mindvégig.

Az esőfelhők eloszlottak, annyira, hogy betekinthetjük a szemhatárt. Éles vonala elválasztja a fakó eget a szürke víztől.

Kittónak csakugyan volt még mondanivalója a régi görögök areté-jéről. "Platánban - írja - erkölcsnek értjük, holott értelmének java elsikkad így. Az erkölcs, legalábbis a mai angolságban, szinte teljesen etika, viszont az areté mindenütt érthető kiválóságnak."
S tovább: "Az Odüsszeia hőse tehát derék harcos, agyafúrt cselszövő, szavakész, merész és bölcs, tudja, hogy tűrnie kell az istenek rendelését panasztalan; hajóját megépíti és eligazgatja, szánt oly egyenes barázdát, mint akárki, különbül veti diszkoszát az ifjú szájalónál, kiáll a phaiak legénnyel öklözni, birkózni vagy futni, letaglózza, megnyúzza, felbontja és megfőzi az ökröt, de egy dal könnyekre indítja. Ezermester, s mind az ezer mesterségéből kiütközik az areté"
"Az areté az élet teljességének tiszteletét is magába foglalja, következésképpen gyanakvó a szakosodás iránt. A rátermettség magasabb fokát dicséri, az életrevalóságot."
Phaidrosznak Thoreau ötlött eszébe: "Nem nyerünk semmit, ha el nem veszítünk valamit." És most kezdte megérteni, mekkora volt az ember vesztesége, amikor hatalmat szerzett, hogy a világot dialektikus igazságai szerint kormányozza. Tudományos lehetőségek birodalmait építette, hogy a természetet hatalmi álmainak képére alakítsa - ezért azonban a megértés birodalmának éppen akkora hatalmát kellett cserébe adnia. Megértését annak, hogy része ő is a világnak, nem ellensége.

Némi megnyugvás a szemhatár pásztázása. Az enyészet mértani vonala, egyenletes és ismerős. Talán Eukleidésznek is a szemhatár sugallta a vonal mivoltának megértését - viszonyítási vonal lett, első számításaikat ott kezdték a csillagos eget térképező asztronómusok.

Phaidrosz tudta, méghozzá épp akkora matematikai biztonsággal, mint a fuchsi egyenleteket megoldó Poincaré, hogy a görög areté volt az ő hiányzó mozaikszeme, de most már a teljesség kedvéért olvasott tovább.
Platón és Szókratész feje fölött elhalványult a dicsfény. Értette már, hogy azt tették mind a ketten, amivel a szofistákat vádolták - érzelmeket felkorbácsoló vitastílusukkal támogatták a gyengébb érvet, a dialektika ügyét. Másokban mindig azt ítéljük el, gondolta Phaidrosz, amitől magunkban a leginkább tartunk.
Azám, de miért, töprengett. Mire volt jó az areté pusztítása? S a kérdést szinte jobban követte is a válasz. Platón nem akarta az areté-t eltakarítani. Csupán csak beskatulyázni, állandó, megrögzött Ideát faragni belőle, meredt, mozdíthatatlan, Halhatatlan Igazságot. Azért az areté-t tette meg a Jónak, a legfőbb formának, a mindenek felett álló Ideának. Felette csupán az Igazság trónolt, minden Idea összefoglalásaként. Így történt, hogy az a Minőség, amelynek Phaidrosz a tanteremben jutott a nyomára, annyira közelinek tetszett a platóni Jóhoz. Platón a Jóságot csakugyan a rétoroktól kölcsönözte.
Phaidrosz hiába kutatott, nem bukkant előbbi időkben olyan egyetemesekre, akik Jóságról beszéltek volna. Ez a szofisták beszéde volt. A különbség annyi, hogy Platón Jósága örök és mozdulatlan Idea, a rétorok szemében pedig nem az. A Jó nem formája valóságunknak, hanem maga a valóság, örökös változásában, ahogyan dermedt formaként meg nem ismerhető.
Miért tett ilyet Platón? Phaidrosz két szintézis eredményét látta Platón bölcseletében.
Az első szintézis a különbségeket akarta elsimítani Hérakleitosz és Parmenidész követői között. Az egyetemesek mindkét iskolája a Halhatatlan Igazságot hirdette. Hogy az Igazságot győzelmére segítse az areté-n, mert a túlsó térfélen az areté hívei álltak hadrendben, Platónnak először az Igazság harcosainak táborában kellett rendet teremtenie. Kimondja tehát, hogy a Halhatatlan Igazság nem lehet a változás, mint Hérakleitosz követői állították. Nem is változatlan lény, mint Parmenidész követői vallják. Mindkétféle Halhatatlan Igazság változatlan Ideaként és változó jelenségként él egymás mellett. Ezért látja Platón szükségesnek a lovat a ló mivoltától elválasztani azzal, hogy a ló mivolta valóságos, igaz és változatlan, maga a ló azonban kérészéltű jelenség. A tiszta Idea a ló mivolta. A látható ló külsőségek változó összege. Ez a ló ahány, annyiféle, és felfordulhat akár a szemünk előtt, mégsem rendíti meg a ló mivoltát, mert az Halhatatlan Elv, s a régi istenek útját járhatja örökké.
Platón második szintézise a szofisták areté-jének befoglalása az Ideák és Jelenségek kettős rendszerébe. Előkelő helyet biztosít neki, csupán az Igazságnak rendeli alá meg annak a módszernek, amellyel az Igazság birtokába jut; a dialektikának. Csakhogy igyekezetében, hogy a Jót tegye meg az Ideák elsőjéül, és mindannyiuk fejedelmének az Igazságot, a dialektika módszere mégiscsak elbitorolta az areté helyét. Ha egyszer a Jót a dialektikával már sikerült megbéklyózni, várható az a másik bölcselő, aki majd eljön, és dialektikus módszerével megmutatja, hogy a Jó-areté célirányosan lefokozható a dolgok "igaz" rendjében, s a dialektikának akkor már bökkenőket nem okozhat. Erre a filozófusra várni sem kellett soká. Arisztotelésznek hívták.
Arisztotelész úgy látta, hogy a Jelenségek halandó lova, amelyik legel, nyargal és csíkozik, sokkal több figyelmet érdemel, mint amennyit Platóntól kapott. Kimondta, hogy a ló nem merő Jelenség. A Jelenség olyasmi, ami külön életet él, és az Ideákhoz hasonlóan változatlan, annak pedig "lényeg" lesz a neve. S a Lényeg megnevezésének pillanatában, egy pillanattal sem előbb, támadt a valóság modern tudományos értelmezése.
A "klasszikus" Arisztotelész - akinek tudomásai a trójai areté felől csodálatos módon hiányzanak, birodalmában formák és lényegek az urak. A Jóság viszonylag kicsiny, Etika helynevű területre szorul. Nagy területekhez az Értelem, a Logika, a Tudás jut. Az areté kimúlt, és a ma ismert Egyetem megkapja alapító levelét, hogy megnevezésekkel szaporítsa a világ lényegi elemeinek formatárát, s ezt a jövő nemzedékekre mint a tudás rendszerét átörökítse.
Szegény retorika! Valaha maga a "tapasztalás" volt, s mostantól formák és üledéknek szövegezésére kárhoztatták. Öt helyesírási hiba, emlékezett Phaidrosz, egyenlő egy hiányos mondattal vagy három rosszul alkalmazott határozószóval, vagy… arisztotelészi formatan. Aki ilyeneket vét, az megbukott retorikából. Miért, mi másból ítélhetnek meg a fogalmazást? Volna persze a szónoklás is, amely érzelmeket uszít a dialektikus igazságnak járó hódolat nélkül, de hát abból nem kérünk, igaz-e? A szavalás a régi görögség meggyalázóihoz és szélhámosaihoz tenne hasonlatossá bennünket - emlékeznek, kérem, a szofistákra? Az Igazságot különféle tanszékeken tanítják, közben felszedünk egy kis retorikát is, hogy az Igazságot illőn szövegezhessük, s hogy megakasszuk magunkon a főnök szemét, mert abból lesz az előléptetés.
Formák és formulák - az értelmesek gyötrelmére, a buták örömére. Az első padból jelentkező intelligens mosolyú, finom tollú kis klasszikusok évről évre, évtizedről évtizedre szerzik arisztotelészi jelesüket, közben azok, akikbe areté szorult, hátul lapítanak, és a lelkiismeretük gyötri őket: hülyék talán, hogy ezt a tárgyat nem szívelhetik?
S ahol ma még klasszikus etikát tanítanak, a hallgatók Arisztotelész és Platón példáját követve azzal a kérdéssel játszadoznak, amelyet az ősi Görögországban feltenni sem kellett: "Mi hát a Jó? Hogyan határozzuk meg? Mivel ahány meghatározó, annyi meghatározás? Honnan tudjuk, van-e egyáltalán? Némelyek azt állítják, a Jó a boldogság része, ámde megmondhatjuk-e, mi a boldogság? Nem tárgyilagos kategória, egyik sem. Tudományosan nem tárgyalhatok, s ha egyszer nem tárgyilagosak, nincsenek másutt jelen, csakis az agyunkban. Nem baj, agymosásra kijönnek, hahaha."
Arisztotelészi erkölcstan, arisztotelészi meghatározások, arisztotelészi logika, arisztotelészi formák, arisztotelészi lényegek, arisztotelészi retorika, arisztotelészi nevetés… hahaha.
A szofisták csontjai pedig rég elporladtak, s amit mondtak, velük porladt el. A hanyatló Athén romjai, Macedónia romjai dőltek rájuk. Róma elhanyatlása, Bizánc, az Oszmán Birodalom elhanyatlása fölöttük történt, modern államok romjai terültek rájuk, és temették őket újra meg újra, oly kenetesen, annyi rosszindulatú ceremóniával, hogy csak egy őrült áshatta ki őket, és láthatta irtózattal, mi történt…

Annyira beborult, hogy be kell kapcsolnom a fényszórót, s a sugarát követem az esőfelhő párájában.


30

Arcatában kicsiny falatozóba térünk be. Hideg is, nyirkos is. Paprikás babot eszünk, s kávét iszunk rá.
S már úton vagyunk ismét, lucskos, mozgalmas autópályán. Egynapi járóföldre közelítjük majd meg San Franciscót, s ott megpihenünk.
A pályán furcsán tükröződnek a felezősávon túlról szembeverő fények. Az eső úgy pattog a plekón, akár a sörét, az meg fura körös-félkörös hullámokban töri meg a fényeket. Huszadik század. Körülöttük minden huszadik század már. Ideje a végére járnunk Phaidrosz huszadik századi odüsszeájának.
Amikor az Eszmék és Módszerek 251-es retorikai tagozata ismét összegyűlt a nagy kerek asztal körül a déli Chicagóban, a tanulmányi osztály titkárnője hírül hozta, hogy a filozófia professzora beteg. Beteg volt még a következő héten is. A harmadára apadt és tanácstalan hallgatóság együtt vonult át egy kávézóba a bejárattal szemben.
A kávénál az egyik hallgató, akit Phaidrosz értelmesnek, de sznobnak könyvelt el, megszólalt: - Undokabb szemináriumot talán nem is látogattam még. - Zsémbelő asszony pillantásával mérte végig Phaidroszt, mint az okát ennyi undokságnak,
- Egyetértek - válaszolta Phaidrosz. Támadást várt, de az elmaradt.
A többi hallgató is mintha megérezte volna, hogy Phaidrosz az ünneprontó, de bizonyítani nem bizonyíthatták. Végül egy idősebb nő kérdezte meg az asztal túlsó végéről, minek jár a szemináriumba.
- Magam is tudni szeretném - felelte Phaidrosz.
- Nappali hallgató? - érdeklődött a nő tovább.
- Nem. A Navy Pieren tanítok napközben.
- Mit tanít?
- Retorikát.
A nő abbahagyta az érdeklődést. A szeminárium népe Phaidroszra bámult, és a beszélgetés elhallgatott.
Novemberben jártak. A napsütötte, narancssárga októberi lomb lehullt, és a fák pőrén várták a hideg északi szeleket. Az első hó leesett, elolvadt, s a város a télre várt tovább fakón.
A filozófia professzorának távollétében újabb piatóni dialógust írtak ki megtárgyalásra. A címe Phaidrosz volt, ami nem mondott semmit a mi Phaidroszunknak, hiszen őt nem így hívták. A görög Phaidrosz nem szofista, csupán fiatal szónok, Platón Szókratész ellentétéül állította a dialógusába, amely a szerelem természetéről és az értelmes retorika lehetőségéről szól. Ez a Phaidrosz nem tetszik valami értelmesnek, és a szónoki Minőség dolgában is hatökör, mert a rétor Lüsziasz szónoklatát tudja betéve. Az olvasó azonban ráébred, hogy ez a csapnivaló szónoklat csinálmány valójában, arra szolgál, hogy Szókratész a sokkalta különb szónoklatával feleljen rá, majd még sokkal jobban toldja meg, Platón Dialógusai-nak legkülönbjével.
Egyéb figyelemre méltó nincs is ebben a dialógusban, csak még Phaidrosz egyénisége. Platón akárhányszor beszélő neveket akaszt Szókratész ellenfeleire. A Gorgiasz-ban egy fiatal, fecsegő, ártatlan és jóakaratú ellenfelét Polusznak nevezi, ami görögül csikót jelent, Phaidrosz másféle. Nem tartozik csoporthoz, a városnál jobban szereti vidéki magányát. Veszedelmesen támadó kedvű, egy helyütt tettlegességgel fenyegeti Szókratészt. Phaidrosz görögül farkast jelent, de Szókratész beszéde annyira leveszi a lábáról, hogy megszelídül.
A mi Phaidroszunk a dialógus olvastán ugyancsak megszédül Szókratész költői képzeletétől. Azonban meg nem szelídül, mert némi szemforgatást is sejt benne. Szókratész beszéde nem a tulajdon célját követi, hanem éppen azt a fajta megértést marasztalja el, amelyhez fellebbez. A szenvedélyeket a megértés bomlasztóiként bélyegzi meg, és Phaidrosz eltöprengett, vajon a nyugati gondolkodásban oly mélyen gyökerező szenvedélyellenességet nem Szókratész plántálta-e el itt. Talán mégsem. A görögök gondolkodása és érzelmi világa közötti feszültségről olvasni másutt is mint a görög világkép és kultúra jellemzőjéről. Megjegyzendő mindenképpen.
A következő héten a filozófia professzora ismét nem jelent meg szemináriumában, ezért Phaidrosz jobbnak látta, ha inkább az illinois-i egyetemen végzett oktatói munkáján csiszol.
Rákövetkező héten a szemináriumi épület bejáratával szemközt, a chicagói egyetem könyvesboltjában, a szeminárium kezdete előtt valamivel Phaidrosz bogár szempárra lett figyelmes. Könyvespolcsoron át bámult rá. Amikor az arc is kibukkant a könyvek közül, arra az ártatlan hallgatóra ismert benne, akit mindjárt a félév kezdetén tönkresilányított a professzor. S az arca mintha olyasmiről árulkodott volna, amiről Phaidrosz nem tudott. Odalépett volna, hogy beszéljen vele, de az arc eltűnt. A hallgató kisurrant a könyvesboltból, és Phaidrosz értetlenül bámult utána. Talán riadtan is. Fáradságos oktatói munkájára ráadás, hogy a teljes nyugati tudományos gondolkodást készül halomra dönteni, de még az egyetem is magolásra kényszeríti - húsz órát dolgozik napjában, és se étkezésnek, se mozgásnak nem szentelhet figyelmet. A merő fáradtság is vezethet képzelődéshez.
Mikor azonban megindul a szemináriumi épületnek, a hallgató húszlépésnyire követi. Valami készülhet mégis.
Phaidrosz belép a terembe, és vár. S valóban, a hallgató is befut, többhetes hiányzás után először. Holott így már vizsgára sem bocsátják. A szája körül mosolygás játszik, amint Phaidroszra néz. Nyilván nem oktalanul.
Az ajtó ismét nyílik, és Phaidrosznak megvilágosodik az elméje - hanem mindjárt a térde is összekoccan, és a keze remegni kezd. Mert ki más áll s mosolyog jóindulatúan az ajtóban, mint az "Eszmék elemzése, módszerek vizsgálata" bizottságának elnöke maga! Ő vezeti tovább a szemináriumot.
Ez az. Most repítik ki a főbejáraton.
Az elnök leereszkedik uralkodói fenségéből az egyik hallgatóhoz, akit, úgy látszik, ismer, beszélget vele, mosolyog kegyesen, közben le-leveszi szemét a hallgatóról, és körbe jártat ja, mintha más ismerőst keresne, és nagy benső derűvel hallgatja a becsöngetést.
Hát ezért jelent meg a nyomorult hallgató újból! Elmagyarázták neki, hogy megalázása tévedésből történt, és hogy megmutassák, mennyire jót akarnak neki, Phaidrosz legázolásához az aréna páholyába ültetik.
Azám, de hogyan fognak hozzá? Phaidrosz már sejti azt is. Először dialektikusán megfosztják a szemináriumban szerzett rangjától: beleverik az orrát a tudatlanságába, mennyire nem ismeri Platónt és Arisztotelészt. Az nem gond. Elvégre százszor annyit tudhatnak felőlük, mint amennyit ő összetanult. Az életüket tették rájuk.
Mikor dialektikusán gulyássá aprították már, választás elé állítják, hogy vagy megszokik, vagy megszökik. Feltesznek még néhány mentő kérdést, de persze ő azokra sem tudja a választ, s akkor a fejüket csóválva kijelentik, hogy ilyen fafejű embernek kár az idejárás, ne lopja az ő drága idejüket. Változatok lehetségesek, de lezajlani így fog. Ez a sokat próbált módja.
Viszont ő megtanulta a magáét, amíg itt üldögélt. Nem is keresett itt egyebet. A disszertációját akár benyújtja másutt. Erre a gondolatra kiáll belőle a remegés. Megnyugszik.
Phaidrosz szakállat eresztett, mióta legutóbb találkozott az elnökkel, ilyenformán az elnök nem ismer rá mindjárt. De ezt a rangrejtettséget nem élvezheti soká. Az elnök őérte jött.
S az elnök gondosan összehajtogatja a kabátját, szék támlájára fekteti, másik széket húz a kerek asztal túlsó felén, letelepszik, kiszívott pipát vesz elő a zsebéből, és tömi vagy fél percig. Látni való, hogy régi pipás.
Egy pillanatra feltekint, végigjártatja delejező tekintetét a hallgatóságon, majd, mint aki a nagy lábujját beleeresztette a fürdővízbe, és hidegnek érezte, enged még hozzá a melegből. Tovább tömi a pipáját. Semmi sietség.
Közeledik a pillanat. Rágyújt, és füstje bodra a hallgatók fölött úszik.
Végre megszólal.
- Úgy értesülök - mondja -, hogy ma a halhatatlan Phaidrosz tárgyalásába fogunk. - Arcról arcra vizsgálja hallgatóit. - Jól mondom?
A többség félénken rábólint, hogy jól. Személyisége lenyűgöző.
Mindenekelőtt a filozófia professzorának távollétét menti, majd magyarázatba fog, hogyan halad a szeminárium ezután. Csupán kérdéseket tesz majd fel, hogy lássa, mennyire hatolt a hallgatóság a dialógusba.
Ez a legjobb módja, gondolja el Phaidrosz. Így ismeri meg egyenként a hallgatóságot. Szerencsére ő annyira belehatolt a dialógusba, hogy szinte tudja fejből.
Az elnöknek igaza van. A Phaidrosszal folytatott dialógus halhatatlan. Zavarbaejtően kezdődik, de ahogy tisztul, egyre metszőbb, mint az Igazság maga. Amit Phaidrosz Minőségnek tekint, azt Szókratész úgy jellemzi, mint mozgatóját mindeneknek. Nincs is itt semmi ellentmondás. Monisztikus bölcseletek elemi megjelölései közt nem is lehet. Az indiai Egy nem egyéb, mint az Egy a görögségben. Hiszen ha nem volna Egy, kettő lenne. A monisták csupán az Egy jelzőiben nem egyeznek, az Egy dolgában igen. Mivel az Egy a forrása mindeneknek, és magába foglal mindeneket, jelző nem jellemezheti, hiszen egy tulajdonságára mutat csupán. Az Egy csak allegorikusán írható körül, példázatokkal, képzettársításokkal, beszéddel. Szókratész az ég és föld párhuzammal él, és elmondja, hogyan ragadja az embert az Egy felé kétlovas diadalszekér…
Hanem az elnök most Phaidrosz szomszédjához intéz kérdést. Csalinak, hogy támadásba lendüljön.
Őt nézhette Phaidrosznak. Azonban nem Phaidrosz, nem támad, s az elnök csalódottan, szinte undorodon ejti el azzal a dorgálással, hogy készülnie kellett volna.
Phaidroszra kerül a sor. Harctéri nyugalom szállja meg. El kell magyaráznia a dialógus menetét.
- Elkezdeném újból - mondja, részint leplezéséül, hogy nem figyelte, mit mondott az előző hallgató.
Az elnök úgy érti, hogy az előtte szólón üt még egyet, azért elmosolyodik, és lesújtóan megjegyzi, hogy az bizony jó ötlet.
Phaidrosz tehát elkezdi. - Úgy értem, hogy ebben a dialógusban Phaidrosznak farkasszerepet szán Platón.
Fennhangon mondta, annyira, hogy az elnök szinte összerezzent. Gól!
- Igaz - hagyja helyben az elnök, aki közben ráismer szakálla bozótjában Phaidroszra. - Phaidrosz görögül farkast tesz. Helyes. - És látszik rajta, hogy lassan megnyugszik. - Halljuk tovább.
- Phaidrosz találkozik Szókratésszel, aki csak a városi szokásokat ismeri, azért elviszi vidékre, s ott az általa tisztelt Lüsziasz szónoklatából idéz neki. Szókratész megkéri, olvassa fel a beszédet, és Phaidrosz megteszi.
- Álljunk meg - szól közbe az elnök lelki nyugalma teljes birtokában. - A dialógus lezajlását halljuk itt, nem a dialógust magát. - Azzal a következő hallgatót szólítja.
Azonban a dialógust mintha egyik hallgató sem mondhatná el megelégedésére. Az elnök ezt gúnyos szomorúsággal nyugtázza is. És a lelkűkre köti, hogy legközelebbre jobban készüljenek, sőt a nehezebb fejűek kedvéért előbb maga lát a dialógus magyarázatának. S amíg magyaráz, a megjelenése óta pillanatról pillanatra épített feszültség oldódik. Teljes a figyelem. Phaidrosz csügg az elnök minden szaván.
Hanem egy idő múltán lazít. Hamisság csúszott a dologba. Először nem tudja mire vélni, aztán eszmél, hogy az elnök megkerülte Szókratész állítását az Egyről, és mindjárt a diadalszekér meg a lovak allegóriáján kezdte.
Az Egy keresőjét ebben az allegóriában két ló ragadja az égnek, egy kezes fehér meg egy akaratos fekete. A fehér azon igyekszik, hogy útja fölfelé zökkenők nélkül vigyen, a fekete mind a mennyek kapujáig makrancoskodik. Az elnök még nem mondta ki, de az allegóriából világosan következett, hogy a kezes fehér ló az Értelem, a fékezhetetlen fekete pedig a Szenvedély. Már éppen nekifogna az allegória értelmezésének, mikor maga is látja, hogy a kerülő hamissá tette magyarázatát. Azért hátrál kissé, és mintegy ismétlésül kijelenti: - Szókratész tehát esküvel erősítette az isteneknek, hogy az Igazat beszéli csakis. Inkább a tulajdon lelkét játssza el, semmint az igazságot, fogadja.
Cselt vet! Úgy fordítaná a dialógust, hogy az Értelem szentül kerüljön ki belőle! Mert ha egyszer az Értelem szent, akkor még egy lépés, és Arisztotelész birodalmában járunk!
Phaidrosz felemeli a kezét, könyöke az asztalon, tenyere az elnöknek. Érzi, hogy a nyakát kockáztatja, de kockázatosnak véli azt is, ha a dolog ennyiben maradna.
Az elnök megpillantja a kezét, zavarttá válik, de felszólítja.
- Szókratész szavának csupán hasonlati az értéke - mondja Phaidrosz.
Csend támad. A zavar kiül az elnök arcára. - Tessék? - bámul rá, és varázsereje megtörik.
- A diadalszekér s a lovak képe a hasonlatnál nem több.
- Tessék? - bámul az elnök tanácstalanul, majd felemeli a szavát: - Ez maga az igazság! Szókratész esküvel fogadja az isteneknek, hogy az igazat mondja csakis!
- Előbb azonban leszögezi, hogy példával él - feleli
Phaidrosz.
- Ha gondosan elolvassa, látni fogja, hogy Szókratész éppen nem adja alább az igazságnál!
- Igaz, de előbb… talán két bekezdéssel előbb azt mondja, hogy példálózik csupán.
A szöveg ott az asztalon, az elnök belenézhetne, de annyi esze van, hogy nem néz bele. Ha belenézne, s kiderülne, hogy Phaidrosznak van igaza, oda lenne a tekintélye. Márpedig ő rápirított a hallgatóságra, hogy a szöveget senki közülük igazán el nem olvasta.
Retorika: elégséges. Dialektika: elégtelen.
Bámulatos, veregeti Phaidrosz a tulajdon vállát. Hogy ez eszembe jutott! Itt dől halomra a dialektika! Ezen a fordulaton sarkallik alighanem. Persze hogy példát mondott. Mindennek hasonlati az értéke. Csakhogy a dialektikusuk nem így tekintik. Ezért felejtkezett meg az elnök Szókratész előbbi állításáról. Ő azonban emlékezett rá, mert ha Szókratész ezt ki nem jelenti, az "Igazságra" sem esküdhetett volna.
Senki nem érti még, de majd otthon elgondolkodnak. Az "Eszmék elemzése, módszerek vizsgálata" bizottságának elnökét megfogták a szemináriumában.
Sejti maga is, azért hallgat. Nem jut az eszébe semmi. A csendek eddig öregbítették a tekintélyét, de ez a csend most pusztítja. Nem érti, min is akadt fönn. Élő szofistába még nem botlott.
Igyekszik megkapaszkodni valamiben, de tulajdon súlya rántja a szakadékba, és amikor végre megjön a szava, olyan, mint a rajtakapott diáké, aki vagy nem tanulta meg a leckét, vagy belezavarodott, és csupa bocsánatkérés.
Még egyszer megpróbálkozik a dorgatóriummal, hogy tessék tisztességesebben készülni, de Phaidrosz szomszédja hitetlenül ingatja a fejét. Készült itt valaki jobban a tanár úrnál!
Az elnök magába roskad, és nem tudja, mihez kezdjen. Phaidrosz tűnődik, mi lesz a vége ennek.
Csúfos vége lesz-e? Az ártatlanul megalázott hallgató, aki a könyvkereskedésben rálesett, már nem olyan ártatlan. Gúnyos kérdésekkel szegezi az elnököt a falnak. Mintha már csak kegyelemdöfésre várna… Phaidrosz eszmél, hogy ezt a kivégzést neki szánták.
A gyomra fordul fel, mert eszébe jut, hogy amikor a pásztor farkast ölne, és viszi a kutyáját, hogy az is gyönyörködjék benne, vigyáznia ajánlatos. Ne feledje, hogy a kutya rokona a farkasnak!
Végül egy lány menti meg az elnököt néhány könnyű kérdéssel. Az elnök hálásan és hosszadalmasán válaszol rájuk, közben így-úgy helyreáll a lelke egyensúlya.
Majd nekiszegezik a kérdést: - Mi a dialektika?
Az elnök gondolkodik egy darabig, aztán csodák csodája, Phaidroszhoz fordul, és megkérdi, nem felelne-e helyette.
- A személyes véleményemmel? - kérdi Phaidrosz.
- Nem… Halljuk Arisztotelész véleményét. Nyilván most csalná be az utcájába, ha tehetné.
- Ha minden igaz… - kezdi Phaidrosz, és tekintete megállapodik az elnökön.
- Ha? - serkenti az elnök mosolyogva, és a háta mögött a furkósbot.
- Ha minden igaz, Arisztotelész véleménye szerint a dialektikáé az elsőség.
Az elnök arcán a kegyes mosoly köves döbbenetté és dühös vicsorgássá változik egyetlen pillanatban. De még mennyire! - harsogná ez az arc, de az elnök maga rá sem bólint Phaidrosz habozó állítására. A tulajdon tőrébe szorult megint. Ő írta az Encyclopaedia Britannicá-ba azt a cikket, amelyből Phaidrosz idéz. Ebbe bele nem köthet.
Retorika: elégséges. Dialektika: elégtelen.
- Majd a dialektikából következnek a formák - hadarja Phaidrosz - és a formákból következnek a… - Az elnök azonban leinti. Látja, hogy nem tetszése szerint zajlik a mulatság.
Kár volt pedig leintenie, gondolja el Phaidrosz. Ugyan nem intene le, ha az Igazság kutatója volna valóban, nem pedig egy elképzelés szócsöve. Akár okulhatna is. Ha egyszer kijelentette, hogy a dialektika mindenekelőtt, akkor dialektikus egységgé változott ez az állítás is, dialektikus firtatás tárgyává tehető.
És Phaidrosz ezzel a kérdéssel szorítaná meg: Mi a bizonyítéka, hogy mindenekelőtt a dialektikus kérdésfelelet módszerét kell alkalmaznunk, hogy eljuthassunk az Igazsághoz? Erre a kérdésre válasz nincsen. S ha az állítást bizonyíték nem támogatja, nevetségessé válhat, íme, itt a dialektika, mint Newton nehézkedési törvénye, üldögél magában a semmi felhőjén, és megszüli a világegyetemet, mi? Szamárság.
A dialektika legfeljebb a logika szülője, maga pedig a retorikától származik. A retorika viszont az ősi görögség mítoszainak és költészetének szülötte. Ez az állítás megáll a történelem előtt, de megáll a józan értelem fényében is. A költészet meg a mítoszok a tapasztalat lecsapódásai a történelem előtti ember lelkében a Minőség talpkövére. Azért hát a Minőség, nem pedig a dialektika az a kő, amelyhez mindeneket mérünk.
A szeminárium véget ér, az elnök egy darabig álldigál még az ajtóban, és kérdésekre válaszol. Phaidrosz odalépne hozzá, de meggondolja. Aki sok rúgást szenvedett el életében, az nem áll sorba még egyért. Az elnöknek nem volt egyetlen barátságos célzása sem az irányában.
Phaidrosz a farkas. Ráillik. Ahogy könnyű léptekkel hazatér, úgy érzi csak, mennyire. Annak sem örülne, ha disszertációját kitörő örömmel fogadnák. Az ő eleme az ellenségesség. Az bizony. Phaidrosz a farkas, úgy ám, lelopózott a hegyekből, és ráles e szellemi közösség ártatlan polgáraira. Legyen így.
Az Értelem Egyházát, akár a Rendszer többi intézményét nem személyiségek erejére, hanem gyenge személyiségekre alapozták. Nem rátermettséget követel az Értelem Egyháza, hanem esetlenséget. Azt tekinti oktathatónak. A talpraesett személyiség veszedelem. Phaidrosz látja, hogy lehetőségeit eljátszotta, mikor ebbe a Rendszerbe, a Rendszer valamelyik arisztotelészi rekeszébe nem illeszkedett bele. Viszont ilyen lehetőségek nem érik meg az Értelem örök gyűrését-hajtogatását. Az élet Minősége silányodik általa.
Szívesebben keresi ő a Minőséget fönn, az erdőhatár fölött, mint idelenn a füstös ablakok közt, a szavak óceánjában. Sőt azt is megérti, hogy idelenn meg nem érthetik, mert a társadalmi tekintély nyomása alól nem szabadulhatnak, s éppen nem a társadalmi tekintély ilyen intézményében. Odafönn a bárány minőségét a pásztor dönti el. Ha a bárányt éjnek évadján, mikor a szél süvölt, fölviszik az erdőhatár fölé, addig béget a szerencsétlen, amíg pásztora rá nem talál. Vagy a farkas.
Egy végső próbát tesz még a következő szemináriumon, de az elnök elutasítja közeledését. Phaidrosz megkéri, magyarázzon meg egy érthetetlennek tetsző tételt. Érti ő azt jól, de hátha megenyhítheti az elnököt.
"Talán belefáradt az értelmezésbe!" - ez az elnök metsző válasza. De az ő húsába nem metsz. Az elnök azt vetné Phaidrosz szemére, amit magában rég megtalált. Amíg a beszéd zajlik körülötte, Phaidrosz kibámul az ablakon, és megesik a szíve ezen a vén pásztoron és szemináriumi nyáján-kutyáin egyaránt, de fájlalja azt is, hogy maga nem illik közéjük. Mikor kicsöngetnek, kifordul az ajtón mindörökre.
Az ő előadásai az illinois-i egyetemen viszont mennek, akár a karikacsapás. Diákjai már feszült figyelemmel tekintenek a hegyekből szalajtott furcsa szakállasra, aki azt magyarázza nekik, hogy a Minőség a világegyetem élő része, és megértik, hogy az. Amit nem értenek, az a tanárjuk, és tartanak is tőle. Valami fenyegetés lappang benne, annyit sejtenek, de a lelkesedésük olthatatlan.
Csakhogy Phaidrosz pásztornak nem jó, s hogy a pásztorlásra mégis rászorul, azt sínyli naponta. Megismétlődik az óráin, már ki tudja, hányadszor: a hátsó padokban lapító engedetlen bitangok értik őt a legjobban, s őnekik kedvez, az első pad kezes népe pedig retteg tőle. Épp ezért megvetésével sújtotta őket, bár utoljára a kezesek mentek át a vizsgán, s az ő bitang kedvesei buktak bele. Phaidrosz látja, bár magának még nem vallaná meg, hogy pásztori napjai megszámláltattak. El-eltöpreng már, mihez kezd majd azután.
Attól a fajta csöndtől, amelyik az elnököt tönkretette, maga is mindig irtózott osztályában. Hanem a természete tiltakozott az óráról órára való folytonos beszéd ellen is, s most egyre jobban belefárad, ezért a csönd régi irtózata kezdi ki az idegeit. Nem tehet jobbat, kacérkodik vele.
Csengetésre bemegy az osztályába, leül, és nem kezd a magyarázatnak. Teljes egy óra hosszat nem nyitja ki a száját. Némelyik diák nyugtalankodni kezd, hátha eszéhez téríti, de aztán elhallgat az is. A többiek ketyegnek idegességükben, és az óra végével felpattan az osztály, és ront ki az ajtón. Másik osztályában is ez történik. Majd a harmadikban meg a negyedikben is. Phaidrosz ezután hazatér, és töpreng, mihez kezdjen.
Hálaünnep, szünet.
Négyórás alvásaiból kettő lett, a kettőből semmi. Látja, hogy vége. Nem tér már vissza arisztotelészi retorikát hallgatni. Se a tárgyát tanítani. Vége. Az utcákon szédeleg.
A város rátelepszik, ő pedig kóbor nézőszögéből elképzeléseinek ellenpontját látja benne. Nem a Minőség fellegvára ez, hanem formáé és lényegé. Vasbordákon vaslapok takarják a lényeget. A lényeg betonmólókban, utakban, aszfaltban, téglában, autóalkatrészekben, régi rádiókban, sínekben, valaha prérigázoló állatok dögében. Forma és lényeg Minőség nélkül. Ez Chicago értelme. Vak óriás, fenyegetően embertelen, amint elnéz délnek a vaskohók derengő tüze iránt, és a fojtó szénfüst a SÖR meg a PIZZA meg a GYORSMOSODA fényjelei körül kavarog, meg más mindenféle jel körül jeltelen utcákon, amelyek nyílegyenesen torkollnak más nyílegyenes jelentéktelenségekbe.
Ha legalább csak tégla meg beton volna, a lényeg tiszta formái nyílt egyszerűségükben, még át is telelhetne itt. Hanem a Minőséggel való fájdalmasan gyarló próbálkozások, azok pusztítók. A stukkóból taknyolt kandalló a lakásban mintha tüzet várná, bár tüzet soha nem rakhatnak benne. Vagy az élő sövény a bérház előtt, ahogy a mögötte húzódó félméteres fűsávot takarja, az a gyilkos. Montana után egy fűsáv! Ha az élő sövényt elhagynák, meg a füvet is elhagynák, nem lenne semmi baj. Hanem ennyi éppen emlékeztet csak arra, ami elveszett.
A lakásukból elvezető utcákon nem lát semmit, csak betont, téglát meg neont, de tudja, hogy göngyölegükben nevetségesen torz lelkek élnek, és viselkedésüket úgy idomítják, mintha bizony találkoznának a Minőséggel. A tömeghírközlés, a magazinok sugallják nekik a divat és elegancia üres pózait, fizetésüket viszont a lényegre törőktől húzzák. Phaidrosz elgondolja, hogy éjjel ott állnak egymagukban, vetik le agyonreklámozott ruhájukat, cipőjüket, alsóneműiket, és bámulnak ki lakásuk kormos ablakán más nevetséges lakómegőrzők irányába, és akkor megroggyan a térdük, mert szembekerültek az égre kiáltó igazsággal, és látva látják, hogy itt nincs egyéb holt neonnál, betonnál, téglánál.
Időérzéke is kezdi elhagyni. Gondolatai olykor nekilódulnak, és mintha valami fény felé rontanának. Ám amikor a környezetére nézve kellene döntenie, alig éledezik. De ami egy gondolat él benne, az a Phaidrosz dialógusából maradt.
"Hogy jól mit írtak meg s rosszul mit - kell-e kérdeznünk Lüsziasztól és bárki más költőtől vagy rétortól, aki valaha megírt vagy ezután ír meg politikai vagy másféle művet, versmértékben vagy mértéktelenül, ugyan ki taníthat meg bennünket a jóra?"
Mi a jó, Phaidrosz, és mi nem jó - kell-e a megítéléséhez más tanácsa?
Éppen ezt hangoztatta hónapokkal előbb montanai osztályaiban - amit Platón és a Platón óta élt dialektikusok mind elfelejtettek, mert a Jót az egyebekkel való értelmi kapcsolatában próbálták meghatározni. Phaidrosznak azonban látnia kell, milyen messze szakadt Montanától. A Rosszra hajlik maga is. Célja először az volt, hogy a Minőséget meghatározatlan hagyja, hanem aztán a dialektikusokkal való viaskodásában állított mindenféléket, és minden állítása tégla lett a Minőséget körülzáró falban. Holott magának mond ellent az értelemszervezés a meghatározatlan Minőség körül. Az értelem szervezőmunkája a Minőség ellen hat. Bolondokat tett végestelen-végig.
Harmadnapon ismeretlen útkereszteződésnél torpan meg, s a világ elsötétül körülötte. Amikor kivilágosodik megint, a járdán fekszik, s az emberek úgy járnak-kelnek körülötte, mintha ott sem lenne. Feltápászkodik, és kényszeríti gondolatait, hogy mutassák az utat hazáig. Csakhogy gondolatai lassulnak. Lassulnak mindegyre. Ekkoriban keresik Chrisszel azt az üzletet, ahol emeletes gyerekágyakat árulnak, s a hiábavaló keresgélés után már nem is hagyja el a lakást.
Törökülésben ül skót kockás takarón a földön, és a falra mered az üres hálószobában. A hidakat felégette mind. Vissza nem fordulhat. A falnak mehet csak.
Phaidrosz három éjjel, három nap mered a hálószoba falára, gondolatai se vissza, se előre, megmaradnak egy helyben. Felesége kérdi, rosszul van-e, nem felel. Az asszony dühös lesz, Phaidrosz szó nélkül hallgatja, miket vág a fejéhez. Érti, csak feleletre nem sarkallja. Nemcsak gondolatai lassulnak, hanem a vágyai is. Addig-addig, hogy egyetlen súlyos, mérhetetlen tömegüktől az álom sem szabadítja meg. Óriássá nőtt, millió mérföld magas halvánnyá. Mintha a világegyetemet kitöltené.
Egyszerűsít, megválik élete kölönceitől. Szól a feleségének, hogy költözzön el a gyermekekkel, s legyen ez a válásuk. Az irtózat meg a szégyen is elhagyja, amikor a vizelete akaratlan természetességgel terjed szét a padlón. Elhagyja a kíntól való félelem is. Mártírlélekkel tűri, hogy a cigaretta vége is akaratlan természetességgel égesse az ujját, míg ki nem alszik egy megfakadt vízhólyagon. Felesége látja az égés nyomát, látja a vizeletet a padlón, és segítséget hív.
Hanem amíg az megérkezik, Phaidrosz tudata lassan, észrevétlen először, de foszladozni kezd… bomlik s elhalványul. Azzal sem törődik, mi következik rá. Tudja azért, és könnyei megerednek. Siratja családját, magát meg a világot. Régi keresztény himnusz során akad fönn. "Megjárod a néptelen völgyet." Ezzel indul neki. "Megjárnod magadnak kell." Mintha valami Montanához fűződő nyugati himnusz volna. "Más meg nem járja helyetted" - azt mondja. S mintha még mutatná az utat is. "Megjárnod magadnak kell."
Járja már. Kifelé tart a mítosz ködéből, és mint aki álomból ébred, látja, hogy teljes tudata, a mítosz álom volt csupán, és senki másé, csupán az övé, abban törekedett előre. Aztán csak az álom marad, ő is eloszlik benne.
Végül a Minőség, az areté, amelyért küzdött és áldozott, amelyet sohasem árult el, bár, mint most látta, soha meg sem értett, végül megvilágosodik előtte, s lelke elcsendesül.

Az autók elfogynak körülöttünk, az út meg olyan sötét, hogy a fényszóró alig éri az eső verésében. Kegyetlen út. Bármi történhetik, bukkanó, olajfolt, gázolt állat. Lassítani sem lehet, mert akkor hátulról jönnek a nyakamba. Nem tudom, miért kell megmaradnunk ezen az úton. Le kellett volna térnünk rég. Már csak megyek eszetlen. Talán fél szemmel motel neonját is lestem, nem tudom, de nemigen láttam egyet sem. Ha ezen az úton tartok, be is zárnak mind.
Lefordulok róla a következő eltérőnél, remélvén, hogy eljutunk valahova. Hamarosan érdes öntött úton döcögünk, kátyúit laza kaviccsal töltötték ki. Tovább lassítok. Hintáló lámpák nátriumgőz fényt vetnek az esőfüggönybe. Fényből árnyékba, árnyékból fénybe jutunk, de sehol egy hívogató tábla. Egy ÁLLJ!-t olvasok bal felől, de azt se mondja meg, hova legyek, ha megálltam. Egyik mellékutca sötétebb a másiknál. Ha egyikbe befordulnánk, még az autópályára se találnánk vissza.
- Hol vagyunk? - kiáltja Chris a fülembe.
- Nem tudom. - Az eszem is belefáradt az útba. Nem jár csattanós válaszokon, se alkalmas megoldásokon.
S íme, benzinkút harsány fénye jelenik meg az út végén.
Nyitva is. Bekanyarodunk, beállunk. A kutast alighanem Chris kora foglalkoztatja, mert néz ránk merően. Nem tud motelről errefelé. Megnézem a telefonkönyvet, mondom neki a címeket, de az eligazítása nem ér semmit. Hívom azt a motelt, amelyik a legközelebbinek látszik, szobát foglalok, és megkérdem a portástól is az útirányt.
A sötétségben meg az esőben így is majd elmegyünk mellette. A neont kikapcsolták. Nem is mentegetőznek, amikor bejelentkezem.
A szobánk harmincas évekből itt maradt sivárság. Fakezű asztalosmű. Sebaj, száraz, hőszóró is van benne meg ágy is, egyébre szükségünk nincsen. Bekapcsoljuk a hőszórót, letelepszünk elébe, és a nyirkos vacogás hamarosan kiáll a csontjainkból.
Chris nem néz rám, a szemét nem akarja levenni a hőszóró rácsáról. Majd egy idő múltán megkérdi. - Mikor megyünk haza?
No tessék.
- Amint eljutottunk San Franciscóba - felelem. - Miért?
- Fáraszt, hogy csak ülök és… - A hangja elhal.
- És?
- És… nem is tudom. Mintha nem igyekeznénk semerre.
- Merre igyekeznénk?
- Én nem tudom. Honnan tudjam én?
- Hát én sem tudom - mondom rá.
- Te miért nem tudod? - bámul rám, aztán sírva fakad.
- Mi a bajod teneked, Chris? - kérdem.
Nem válaszol. Majd két keze közé fogja a fejét, és billeg előre-hátra. Kísérteties, ahogy elnézem. Egy idő múltán elhagyja, és megszólal: - Amikor kicsi voltam, más volt.
- Más? Hogyan?
- Nem is tudom. Tettünk mindenféléket. Az tetszett. Most, ha teszünk is, az se tetszik.
Azzal billeg tovább kísértetiesen, arcát a két kezébe temeti, és otthagy a tanácstalanságban. Másvilági ez a billegés, magzati elhatárolódás, tőlem, mindenkitől. Visszatérés az ismeretlenségbe, hova, nem tudom… Talán az óceán fenekére.
Aztán eszembe jut, hol láttam már ilyet. A kórház padlóján billegtek így.
Sejtelmem nincs, mihez kezdjek.
Idő múltával lefekszünk. Próbálnék elaludni.
Aztán mégis megkérdem: - Jobb volt, mielőtt eljöttünk Chicagóból?
- Jobb.
- Ugyan. Mire emlékszel abból?
- Muris volt.
- Muris?
- Az - mondja, s többet nem is szól egy darabig.
Aztán megkérdi: - Emlékszel, amikor az emeletes ágyakat kerestük?
- Az muris volt?
- Hát - feleli, s megint hallgat egy verset. - Nem emlékszel? - kérdi aztán. - Velem magyar áztattad az utat hazáig… Játszottál velünk… Meséltél sok mindent, huncutkodtál velünk… Most meg semmit nem teszel.
- Már hogyne tennék!
- Nem igaz, mert nem teszel! Csak ülsz, és bámulsz, és semmit nem teszel! - Azzal megint elfakad sírva.
Szélrohamok verik az ablaknak az esőt, de mintha megnyomorítanának engem is. Őt siratja! Phaidrosz hiányzik neki! Erről szól az álom. Mert az álomban…

Úgy tetszik, nagyon sokáig hallgatom a fali hőszóró cirpelését meg a tetőn s az ablakon doboló esőt. Az eső aztán elcsendesedik, már csak egy-egy csöppjét hallani, amint a szél sóhajtozva rázza le a fákról.


31

Odakinn reggel zöld meztelen csiga állít meg. Arasznyi hosszú, hüvelyknyi vastag, puha és iszamos, mint a más állat bele.
Nyirkos, párás, hideg a környék. Annyit látok, hogy motelünk lejtőre épült, almáskertbe, és az almafák aljában a gaz közt vagy harmat áll, vagy víz. Újabb meztelen csigát pillantok meg, odébb megint egyet - barátom, nyüzsögnek!
Amikor Chris előkerül, mutatok neki egyet. Akár a hernyó, úgy araszol a levélen. Chris nem fűz hozzá semmit.
Elindulunk, és egy Weott nevű félreeső városban reggelizünk. Reggeli közben is figyelem, milyen szórakozott Chris, Nem néz rám, nem szól, én sem pisztergálom.
Odébb Leggettnél turistáknak parkosított kacsaúsztatót látunk. Veszünk kétszersültet, egy darabig hajigáljuk be a kacsáknak, de ilyen kelletlen kacsaetetést még nem láttam, ahogy Chris eteti őket. Aztán letérünk egy kanyargó part menti útra, és köd ereszkedik ránk. Egyszerre hűvösebb az idő is. Érezni, hogy az óceán partján vagyunk.
Mikor a köd felszáll, látjuk is egy szirtről kéken és távolba veszőn. A hideg átjár minket.
Megállunk, előveszem a kabátomat, és felhúzom, közben látom, hogy Chris igen közel merészkedett a meredély széléhez. Harmincméternyi a mélység alatta. De milyen közel!
- Chris! - ordítok rá. Nem válaszol.
Odaugrok, elkapom az ingét, és visszarántom. - Ne tégy ilyeneket! - intem.
Furán néz rám a szeme sarkából.
Meleg ruhát szedek elő, és a kezébe nyomom. Fogja a kezében, vacakol vele, de nem húzza magára.
Nincs miért siettetnem. Ha ilyen kedvében húzná az időt, hát hadd húzza. Tíz perc, tizenöt perc eltelik.
Várjuk, ki bírja tovább cérnával.
Állunk ott vagy félórája az óceán felől fúvó hideg szélben, mire megkérdi: - Merre megyünk?
- Délnek, a part mentében.
- Forduljunk vissza.
- Merre?
- Amerre melegebb van.
Azzal jó száz mérföldet kerülnénk. - Tovább tartunk délnek most már - mondom.
- Miért?
- Mert sok időt elvesztegetnénk.
- Menjünk vissza akkor is.
- Nem megyünk. Húzd fel a meleg ruhát. Nem húzza, csak ül az útfélen. Újabb negyedóra beletelik, amíg megszólal: - Gyerünk vissza.
- Nem te vezetsz, Chris. Én vezetek. Azért délnek tartunk.
- Miért?
- Mert nem térünk ki az útból annyira. És mert megmondtam.
- Attól még visszafordulhatnánk. A méreg rág. - Nem kíváncsiságból kérdezősködsz, igaz-e?
- Nem hát. Vissza akarok menni. Mondd meg, miért nem mehetünk vissza.
Fékeznem kell magamat. - Nem is visszafordulni akarsz te. Dühíteni akarsz, Chris. Addig igyekszel, amíg sikerül!
Félelem villan a szemében. Csak ezt akarta. Gyűlölni akar. Mert én nem vagyok Phaidrosz.
A földre mered elkeseredetten, s már húzgálja magára a meleg göncét. Aztán szállunk vissza a motorra, és indulunk tovább délnek.
Játszhatom én azt az apát, amelyiket ő ismert meg, átlát rajtam a Minőség szintjén, és tudja, hogy nem azzal az apjával van dolga. Képmutogatásaimban is sok volt a képmutatás bizony. Mindegyre azt tanácsoltam, hogy tegyük félre az alany-tárgy kettősségét, holott a legnagyobb kettősség, az enyém meg Phaidroszé itt maradt felfedetlen. A maga ellen fordult meghasonlás.
Csak hát ki fordította így? Én nem, az bizonyos. S hogy vissza nem fordítható, az is… Már azon jár az eszem, milyen mély az óceán arra ki…

Bűnbánó eretnek vagyok, ezért mindenki úgy tekint rám, mint akinek sikerült megmentenie a lelke üdvösségét. Mindenki, csak egyvalaki nem. Az tudja, jobban mindenkinél, hogy az irhámat mentettem, nem egyebet.
Szőrmentében élek, jobbra-balra kedveskedek. Ilyen az irhamentésem. Elgondolod, mit várnak tőled, azt mondod, talpraesetten, eredetin is, ha lehetséges, s ha meggyőztél mindenkit, megmenekültél. Ha hátat nem fordítottam volna Phaidrosznak, rab volnék máig. Hanem ő mindvégig ragaszkodott a hitéhez. Ez a különbség miköztünk, és Chris is tudja. Azért gondolom el néha, hogy Phaidrosz a valóság, a kísértet meg én vagyok.

A Mendocino megyei partszakaszon haladunk. Gyönyörű vad tájék. Az emelkedőkön ugyan fű nő csupán, de a sziklák szélárnyékában, domboldalakban az óceáni szél furcsa formájú, lengeteg cserjéket mintázott. Ezüstösre aggott fakerítés mentén robogunk. A távolban is ezüstösre aggott tanyaházat látunk. Hogyan gazdálkodhatnak itt emberek? A fakerítés foghíjas. Szegényesen, úgy látszik.
Ahol az út letér a sziklák közül a parti lapályra, megállók. Kikapcsolom a motort, és Chris nyomban megkérdi: - Minek álltunk meg itt?
- Elfáradtam.
- Én nem. Gyerünk tovább. - A düh még benne dolgozik. Bennem is.
- Menj ki a partra, és szaladgálj, amíg én pihenek, ha nem vagy fáradt - mondom.
- Gyerünk tovább - makacskodik, én azonban elsétálok, nem törődök vele. Letelepszik az útra a motor mellé.
Az óceán bomló szervesanyagszaga nehéz, a hideg szél se kedvez a pihenésnek. De aztán találok egy nagy szürke sziklacsoportot, az elfogja a szelet, és begyűjti a napot. Hálásan élvezem a melegét.
Ismét motoron ülünk. Eszmélek, hogy Chrisből Phaidrosz mása lett. Úgy gondolkodik, ahogy Phaidrosz, úgy tesz, ahogy ő tett - keresi a bajt. Olyan erők hajtják, amelyek felől csak sejtelme lehet, tudomása semmi. A kérdései is… Neki mindent tudnia kell.
S ha nem kap választ, addig firtat, addig firtat, amíg kihúzza végül, s a válasz újabb kérdésre ingerli… A kérdései nyomában nem ocsúdik, hogy végük nem lehet. Csupán a hiányát érzi valaminek, s azt megkerítené, ha megfeszül is érte.
A víz fölé szökő sziklára csavarodik fel az út. Az óceán látványa hűvösen, kéken vész a véghetetlenbe, és furcsa keserűséget okoz. A tengerparti emberek soha meg nem tudják, mi a tenger annak, aki sosem látja életében - miféle elérhetetlen álom, örök jelenlét a tudata alatt, s hogy mégis, amikor megérkezik az óceánhoz, és tudatos képet vethet egybe az álommal, megvertség érzése lesz úrrá rajta, hogy ilyen messzi eljött a megfejthetetlen titokért, mindenek forrásáért.
Jóval később beérünk egy városba, amelyre áttetsző pára telepszik. Ami az óceán fölött oly természetesnek látszott, itt az utcáknak mintha dicsfénye lenne - napsugaras köd fog be mindent, mint némelyik régi emlékünket.
Zsúfolt étterembe jutunk be, és letelepszünk a sugárkévékkel játszó utcára tekintő ablakban, az egyetlen üres asztalnál. Chris leszegi a fejét, és nem szól. Sejti talán, hogy már nincs messze az út vége.
- Nem vagyok éhes - jelenti ki.
- Elnéznéd, hogy egymagám eszek?
- Gyerünk tovább. Nem vagyok éhes.
- Én viszont az vagyok.
- Hát én nem. Nekem a hasam fáj. - A régi baj.
A szomszéd asztalok tányérzörgése és evőeszközcsörgése közepette ebédelek, és az ablakban hol lovast látok, hol kerékpárost. Mintha csakugyan a világ végére érkeztünk volna.
Chrisre nézek, és látom, hogy sír.
- Most mi a helyzet? - kérdem.
- A hasam. Az fáj.
- Más bajod nincs?
- De van. Utálok mindent… Már bánom, hogy eljöttem… Utálom ezt az utazást… Azt hittem, muris lesz, aztán nem muris… Megbántam, hogy eljöttem. - Az igazság belőle is kikívánkozik, akár Phaidroszból. És gyűlölködőn néz rám, ahogy Phaidrosz is nézne. Ütött az óránk, azt hiszem.
- Azon gondolkodok, te Chris, hogy fölteszlek itt egy buszra, amelyik hazavisz.
Az arca először nem mond semmit, aztán meglepetés villan rajta és keserűség.
- Magam megyek haza a motorral - teszem hozzá - és egy-két héten belül találkozunk. Nem erőszak a csokoládéevés.
Aztán rajtam a meglepetés sora. Chris arca nem árul el megkönnyebbülést. A keserűség elömlik rajta. Leszegi a fejét, és hallgat makacsul.
Kibillentette a biztonságából, hogy kívánsága ilyen hamar teljesült, gondolom.
Végre fölnéz. - Hova menjek haza?
- Hát mihozzánk csakugyan nem mehetsz, mert ott most mások tanyáznak. Hanem addig maradhatsz a nagypapánál meg a nagymamánál.
- Én nem akarok hozzájuk menni.
- Akkor elmehetsz a nagynénédhez.
- Az engem nem szeret. Én se őtet.
- Akkor meglehetsz a másik nagymamáéknál.
- Ott sincs kedvem meglenni.
Vannak még ötleteim, de Chris a fejét rázza.
- Hát akkor kihez mennél?
- Nem tudom.
- Azt hiszem, Chris, magad is láthatod, mi itt a baj. Nem tetszik az utazás. Utálod. Hanem máshova menni, másutt lenni, az se tetszik. Akik csak szóba kerültek, azokat vagy te nem szereted, vagy azok nem szeretnek téged.
Hallgat, és könnyek gyűlnek a szemébe.
Egy asszony haragosan néz rám a szomszéd asztaltól.
Már nyitná a száját, hogy mondjon valamit, de én addig verem a szememmel, amíg visszafordul.
Hanem Chris addigra zokog javában, s már a többi asztal népe figyel bennünket.
- Gyere, járjunk egyet - mondom, és kelek fel, meg sem várom a számlát.
A pénztárgépnél álló pincérnő megjegyzi fizetéskor: - Sajnálom, hogy a fiúcska nem érezte jól magát nálunk. - Rábólintok, s fordulunk ki.
Padot keresek a párás sugárzásban, de nem látok sehol. Azért inkább felkászálódunk a motorra, és délnek görgünk, hogy valami nyugalmas helyen félreálljunk.
Az út megint kivisz az óceán partjára, aztán fel egy sziklatetőre. Messzi eltekinthet a víz fölött, csak most nem látni semmit, mert a vizén a ködpára ül. Majd ellebben, s embereket látok távolabb a parti fövényen napozni, de egy pillanat múltán eltűnik a kép.
Hátranézek Chrisre, és csupán az üres, kétkedő tekintetét látom, de amint megkérdem, letelepedjünk-e itt, a gyűlölködő dühe visszatér.
- Miért itt? - kérdi.
- Mert ideje volna, hogy beszéljünk.
- Hát beszélj - azt mondja, s a hangjában harciasság. A jó atyát utálja a legjobban. Tudja, hogy a megértésem ilyenkor mesebeszéd.
- Mit képzelsz a jövőd felől? - kérdem bután.
- Mit képzelnék?
- Márminthogy mit tennél felőle?
- Valahogy kivárom, amíg jövő lesz.
A ködpára függönye megnyílik, és felfedi a szirtet, amelyen ülünk, aztán ismét összezárul, és énbennem olyan érzést kelt, mintha elkerülhetetlen lenne, ami most következik. Taszítana valami iránt, ami, akár szemből nézem, akár a szemem sarkából, egyformán éles, és végre kimondon: - Ideje, Chris, hogy olyasmikről beszéljünk, amiket eddig nem értél fel ésszel.
Hegyezi a fülét. Sejti, hogy valami fontos következik.
- Apád őrült volt sokáig, s most ismét az őrület fenyegeti.
Már nem is fenyegeti. Nem a kertek aljáról. Innen az óceán fenekéről.
- Nem azért küldlek haza, mert haragszok rád, hanem mert félek attól, ami veled az én védőszárnyaim alatt történhetik.
Chris arcán semmi változás. Nem hatolt még bele, amit beszélek.
- Azért most úgy búcsúzunk el, Chris, hogy nem tudom, látjuk-e még egymást.
Ez az. Kimondtam. A többi már ebből következik.
Furcsálkodón tekint rám. Talán még mindig nem érti. Ezt a tekintetet, ezt én láttam valahol… Hol is? Hol is?
Egyik hajnalban ott a láp közt volt egy kacsa, kis vadréce, az bámult így… Leszedtem. Repülni már nem bírt, rárontottam, elkaptam a nyakánál, és mielőtt kitekertem, a világrend titokzatos parancsának engedelmeskedőn szinte, beletekintettem a szemébe… Hát annak volt ilyen a tekintete… Nyugodt és értetlen… S a sorsa mégis benne tükröződött. Akkor a másik kezemmel lefogtam a szemét, és a nyakát addig tekertem, amíg a roppanását a markomban éreztem.
Akkor kinyitottam a markomat. Tekintete már a semmibe bámult, és nem követte mozdulataimat.
- Mások beszélik rólad, Chris.
Bámul.
- Hogy a világgal való bajodat csak képzeled.
Rázza a fejét.
- Hogy valóságosnak látod, valóságosnak érzed, pedig nem a valóság.
Kerekedik a szeme. A fejét egyre rázza, de a megértés a tekintetébe költözik lassan.
- A helyzet egyre rosszabbodik. Baj van az iskolával, a szomszédokkal, a családoddal, a barátaiddal… Amerre csak nézel, baj mindenfelé. Én voltam az egyetlen, Chris, aki útját álltam a bajnak, azzal, hogy: "Ne törődjetek vele, semmiség!" De mostantól én sem állhatom az útját, értesz?
Letaglózottan bámul. A szeme követ, de kancsin.
408
Nem vagyok már kapaszkodója. Soha nem is voltam? Én forgatom a taglót?
- Nem tehetsz róla, Chris, tudom. Nem hányok semmit a szemedre, hidd el.
Egy villanással mintha megvakulna a tekintete. Aztán lehunyja a szemét, és furcsa kiáltás tör ki a torkán, mintha távolról érkezne. Megfordul, elbotlik, elhasal, majd térdre áll, kétrét görnyed, és úgy hintái, homloka a földön. Párás szél simogatja a füvet körülötte. Sirály cikkan el a képben.
A ködpárán át teherautó sebességváltásának csikorgását hallom, és megrettenek.
- Kelj fel, Chris, hallod?
Nyívás a kiáltása már. Nem is emberé, távoli szirénáé.
- Kelj fel, kérlek!
Chris csak nyí, és himbálódzik a földön.
Nem tudom, mihez kezdjek. Sejtelmem sincsen. Vége a játéknak. A legszívesebben pattannék föl a sziklaszál hegyébe, de ezt a vágyamat fékezem. Föl kell raknom Christ a buszra. A sziklaszál megvár.
Ne lovald bele magad, Chris.
Nem is az én hangom.
Nem felejtettelek el.
Chris elhagyja a himbálást.
Hogy is felejthettelek volna?
Chris megemeli a fejét, és rám tekint.
Egy pillanatra mintha föllebbenne az a fátyol, amelyen át néz engem mindig. Aztán megint a fátyolt látom.
Együtt vagyunk mostantól.
A teherautó csikorgása rajtunk már.
Kelj fel most!
Chris lassan felül, és rám mered. A teherautó odaérkezik, megáll, és a vezetője kinéz, hogy netalán fel kell vennie minket. Megrázom a fejem, és intek neki, hogy mehet tovább. Rábólint, indít, és recsegve eltűnik a ködben, otthagy bennünket Chrisszel.
Köréje kerítem a kabátomat. A feje megint a térdén, úgy sír, de most emberi a zokogása, nem mint a sziréna nyívása az előbb. A kezem nedves, és érzem, hogy én is verejtékezek.
Egy idő múltán ezt sírja: - Miért hagytál el minket?
Mikor?
- A kórházban!
Nem tehettem egyebet. A rendőrség közbelépett.
- Nem akartak kiengedni?
Nem.
- Akkor miért nem akartad kinyitni az ajtót?
Milyen ajtót?
- Az üvegajtót!
Mintha villany rázna meg. Miféle üvegajtóról beszél?
- Hát nem emlékszel? - néz rám. - Mi álltunk kívül, te álltái belül, és anyu sírt.
Soha nem meséltem neki az álmomat. Hogy tud róla? Jaj nekem.
Nem nyithattam ki. Megmondták, hogy ki ne nyissam. Azt tehettem csak, amit mondtak.
- Azt hittem, nem akarsz találkozni velünk - mondja Chris, és lenéz maga elé.
Innen a megvillanó rettegés a szemében évek óta!
Most értem az ajtót is. A kórházban volt.
Nem látom többet ezt az álmot. Se Chris rémült pillantását. Én vagyok Phaidrosz, senki más. Még ha végeznek is velem azért, mert igazat szólok.
Összeilledt a kép.
Chris halkan hüppög. A sírás lassan hagyja el. A szél az óceán felől beletúr a szálas fű közé, és oszlik a köd.
- Ne sírj, Chris. Gyereknek való az.
Egy idő múltán rongyot nyújtok neki, hogy az arcát beletörölje, aztán összeszedjük a holminkat, és felrakodunk a motorra. A köd oszlik javában, és azt látom, hogy a napfényben újfajta nyíltság ragyog Chris arcán. Fejébe csapja a bukósisakját, meghúzza az állazót, aztán rám néz.
- Meg voltál őrülve tényleg?
Miért kérdez ilyet?
Nem!
A meglepetés teljes, de Chris szeme ragyog.
- Tudtam - azt mondja.
Azzal fölkap ő is a motorra, és indulhatunk.


32

Manzanita viaszos levelű cserjés partvidékén végig Chris ragyogó képe van előttem. Tudtam, azt mondja.
A motor könnyedén szedi a kanyarokat. Akárhogy bedőlünk, a súlyunk mindig a motorban van, mintha nem is számítana, milyen szögben vagyunk. Minden éles kanyarulat után új meglepetéssel kerülünk szembe, mintha balett-táncosok a teljes világtól fogadnák a tapsot piruettjeik közepette.
Tudtam, azt mondja. Úgy visszhangzik bennem, mint amikor az apró megfigyelések pedzették a gondolatot azzal, hogy nem is olyan aprócskák ők. Évek óta hordozza ezt a fejében őkelme. Érthetőbbé válik minden bajunk. Tudtam, azt mondja.
Réges-régen nyilván hallott valamit, gyermeki értelme azt zagy válta. Phaidrosz is mindig… Én is mindig ilyeneket mondtam, és Chris emlékezete megőrizte.
Rokonságunk olyan egymással, hogy teljesen meg nem érthetjük, még alig se nagyon. Igazi oka ő volt mindvégig, hogy a kórházból kifelé törekedtem. Hogy egymaga növekedjék, ez lett volna csak az igazi baj. Álmomban is ő akarta mindig megnyitni az ajtót.
Nem ő a púp a hátamon, én voltam a púp a hátán neki!
Tudtam, azt mondja. Pedzi, de most mintha azt sugallná, hogy a kérdésem egyáltalán nem akkora, mint hinném, mert a válasza itt ül mögöttem. Szabadítsd meg már a púpjától! Légy eggyé magaddal!
Sűrű levegő, fák-virágok különös illata ölel körül bennünket. Ahogy beljebb jutunk a szárazföldnek, szűnik a hűvösség, ránk telepszik a meleg. Átjárja a kabátomat, a ruháimat, és kiszárítja a ködpárát belőlem. Kesztyűm máj foltjai is tünedeznek. Mintha a csontig hatoló óceáni pára hidege el is felejtette volna velem, milyen az igazi meleg. Álmosodok. Egy kisebb hasadékban előttünk turistapihenőt látok, asztalokkal. Megállók, amint odaérünk.
- Pilledt vagyok - tudatom Chrisszel. - Szundítanék egyet.
- Én is - mondja.
Meg is tesszük, s amikor felébredek, pihentebb vagyok, mint már jó ideje. Chris kabátját is, a magamét is begyűröm a csomagot leszorító gumihevederek alá.
Akkora a meleg, hogy a bukósisakot sem teszem fel, mert eszembe jut, hogy ebben az államban nem kötelező. Rákerül a csomag tetejére.
- Tedd az enyémet is oda - kér Chris.
- Biztonságosabb, ha a fejeden van.
- Te se tetted föl.
- Nem bánom - mondom, és ráerősítem a csomagra.
Az út tovább is fák közt kanyarog. Minden hajtűkanyarral új színbe siklunk bele, hol erdei sűrűbe, hol folyóvölgyek panorámájába.
- Gyönyörű! - kurjantom hátra Chrisnek.
- Minek ordítozni - azt mondja.
- Igaz is - eszmélek nevetve. Ha a bukósisak nincs rajtunk, beszélgetni lehet a motoron. Ennyi idő múltán!
- Gyönyörű akkor is - szögezem le.
Újabb fák, ligetek, csalitok. És melegszik egyre. Chris a vállamba kapaszkodik, és mikor hátrafordulok, látom, hogy áll a lábtartóján.
- Veszélyes - figyelmeztetem.
- Fenéket. Vigyázok én. Lehet, hogy vigyáz is.
Odább élesen kanyarodunk a ránk boruló fák alján, és hallom, hogy sóhajtja: - Haj! - Odébb meg: - Hűha! - S még odébb: - Ejha! - Annyira belógnak az ágak az útra, hogy az egyik még fejbe sújtja, ha nem vigyáz.
- Mi az? - szólok hátra.
- Most más.
- Mi más?
- Minden. Eddig nem láttam a válladtól.
A napfény bolond ábrákat vet az ágakon át az útra. Árnyék és fény játszik a szememben. Egy kanyarulattal tiszta verőfénybe jutunk föl.
Igaz is. Eddig eszembe se jutott. Amióta csak úton vagyunk, a hátam közepét nézi. - Miket látsz most? - kérdem.
- Csupa mást.
Megint bejutunk egy ligetbe, s megkérdi: - Téged nem ijesztgetnek a fák?
- Nem. Meg lehet szokni.
- Lehet majd nekem is motorom, ha megnövök? - tudakolja egy idő múltán.
- Ha gondját viseled.
- Sok a gondja?
- Akad. Figyeltél, mit teszek vele.
- Akkor megmutatod nekem mind a fogásait?
- Persze.
- Nehéz?
- Nem, ha jól fogsz neki. Azon buknak el a legtöbben, hogy nem jól fognak neki.
- Aha.
Kisvártatva érzem, hogy leül megint. Aztán előreszól: - Apu!
- Igen?
- Mit gondolsz, én majd jól fogok nekifogni?
- Alighanem - mondom. - Reméljük, nem lesz sok gondod vele. Így robogunk tovább, lefelé Ukiah-n és Hoplanden, majd Cloverdale-en keresztül a borvidékre. Sebesen szedjük már az autópálya mérföldjeit. Motorunk elhozott idáig, szinte átszelte velünk a kontinenst, de megnyugtatóan duruzsol csak, mintha belső erőire figyelne, semmi másra. Átmegyünk Astin, Santa Rosán, Petalumán és Novatón. Az autópálya visz át rajtuk, egyre szélesedőn, egyre népesebben. Autók, teherautók, emberekkel teli buszok öntik el, aztán megjelennek az út mentén a házak, s egyszer csak hajókat látunk. Ez már az öböl.
A megpróbáltatásoknak végük persze soha nincsen. Boldogtalanság és szerencsétlenség szakadhat az emberek nyakába, amíg csak élnek. Nekünk mégis az az érzésünk, s ez most lep meg, nem is simogatóan, hanem a lelkűnkig hatol: Ezzel elbántunk. Mostantól jobban boldogulunk. Az ilyesmit tudni előre.


UTÓSZÓ

Bán Zsófia: A dekonstrukció szelíd motorosa

Az Egyesült Államokban minden államnak van egy állandó jelzője. Minnesota a "tízezer tó állama". Amint a gép leszállni készül a minneapolisi repülőtérre, látni az ablakból, hogy csillog a számtalan víztükör a napfényben, mint gyöngyszemek egy nyakéken. Ez a nagyváros tökéletes harmóniában van a természettel. A tavakat hatalmas parkok övezik, a városkép szinte beleszövődik a tájba, mintegy mellékesen. Egységet alkotnak. Bizonyára nem véletlen, hogy hosszabb időre ezt a várost választotta lakhelyéül Robert Pirsig, hiszen egyetlen megjelent művének egyik központi eszméje ugyanez: az Egység. Táj és ember, technológia és természet egyesítése, a "klasszikus" és "romantikus" szemléletmód egybeolvadása. Ezt az eszmét szolgálják a motorbiciklis utazások; ebből a városból indulnak és ide térnek vissza az utazók. Minne az indiánok nyelvén annyit tesz: víz. Polis görögül: város. Még a hely neve is egyfajta egységre utal: az őslakosok kultúrájának és a betelepedett európaiak civilizációjának összefonódását sugallja. A hely, mint annyiszor, itt is meghatározónak bizonyul. Szellemének erőteljes és diadalmas megtestesülése ez a könyv.

*

Robert Pirsig úgynevezett "egykönyves ember". Mindig ámulattal fedezem fel a negatív, lekicsinylő felhangokat e terminus használatában: csak ennyire futotta az erejéből; azóta sem jutott eszébe semmi; egy könyv nem a világ… Lehetséges volna, hogy akik ezt mondják, még nem olvastak könyvet, ami bizony, akárhogy is nézzük, pusztán önmagában véve, egy egész világ? Csak sajnálattal és némi ingerültséggel tudok gondolni rájuk. Mert a művészetektől alapvetően idegen szemléletmóddal közelítik meg a műalkotásokat. Azt mondják: egy kísérlet sikere még nem bizonyíték. Csak a mennyiség az, ami átcsaphat minőségbe. És íme, máris Pirsig könyvének központi fogalmánál vagyunk: Minőség. Jóformán az egész mű e fogalom útvesztőiről és a helyes út kereséséről szól. A könyv ebben az értelemben egy nyomozás története, ahogy mondani szokták: szellemi detektívregény. Ám tekinthetjük úgy is, mint útikalauzt, szellemi és fizikai értelemben egyaránt. A könyv ekkor apa és fiú viszonyáról szól. Egy elveszett énről szól. Filozófiáról és kultúráról, természetről és motorkerékpárokról szól. A "témájával" kapcsolatos zűrzavart jól tükrözi, hogy Minneapolis minden egyes könyvtára más címszó alatt tartja, úgymint: filozófia, pszichológia, technika, szépirodalom, útikönyvek stb. Ez a könyv a könyvtárosok zavaráról szól.

*

Az első Chautauquát 1874-ben tartották a Chautauqua tó partján, New York állam nyugati részén. Ez a mai fogalmaink szerint leginkább egy nyári egyetemhez hasonlító esemény utóbb intézménnyé vált, amely - immár váltakozó színhelyeken - a tizenkilencedik század végén s a huszadik század elején élte virágkorát. Általában a nyári hónapokban működött természeti környezetben, lehetőleg a szabad ég alatt, vagy ha az időjárás úgy kívánta, sátorponyva alá húzódva. A Chautauqua a legkülönbözőbb témákról szóló előadásokkal, valamint koncertekkel és színdarabokkal művelte, szórakoztatta közönségét. (A fordításban mindez az összefoglaló "képmutogatás" nevet kapta.) Lényege azonban mégis az élőbeszéd, az esszészerű eszmefuttatás, amely műfajt teremtett: a szabadelőadás műfaját. Az, hogy Pirsig a Chautauquát választotta gondolatainak keretéül, nem egyedülálló jelenség az amerikai kultúrában. A szabadelőadás legnagyobb mestereként Emersont tartják számon, aki az élőbeszédet oly módon formálta meg, hogy attól kezdve a retorika oktatása és tanulása az egyik legelőkelőbb helyet foglalta el az amerikai művelődésben. Ez a kiváltságos helyzete azonban csak addig tartott, amíg a tömegkommunikációs eszközök ki nem szorították rangos pozíciójából. A Chautauqua eszméje és gyakorlatának tapasztalatai azonban fennmaradtak, s máig elevenen élnek az amerikai nemzet tudatában, s így bárki visszatérhet e műfajhoz, szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt.
E műfaj újraélesztésére Pirsig igazán megfelelő pillanatot választott. Azt a pillanatot, amikor a modern kommunikációs eszközök egyre szélesebb tömegekhez szóló felszínessége már nem volt képes azt a minimális személyességet sem nyújtani, amelyre a közönségnek feltétlenül szüksége van. Az elmélyedés legcsekélyebb esélyét is maguk alá temették az ömlesztett műsorkonzervek. Erre az elszemélytelenedésre válaszképpen a hatvanas években az ellenkultúra a közösségi élet felvirágzását hozta. A hetvenes évek elejére azonban ennek a korszaknak is megtört a lendülete, s a kiábrándult fiatalok új fogódzókat kerestek életük megújításához. Ekkor fordultak nagy számban a keleti kultúrák, valamint a zen-buddhizmus felé. A kelet felé fordulás azonban a nyugati kultúra olyan radikális megtagadását jelentette, amely nemigen segítette elő a Másikkal való érintkezést. Minden figyelmet az Énre irányított, vagyis tévénézés helyett a köldöknézést ajánlotta. A nyugati kultúrában azonban a tökéletes befelé fordulásnak nincsenek hagyományai, s így csak zsákutcába vezethet. Egy ilyen folyamat megrázó elbeszélésének lehetünk olvasói Pirsig 1974-ben született könyvének jóvoltából. A végső kérdéseket kényszerű magányban boncolgató elme vasfüggönyt ereszt a világ és önmaga közé. Nem engedélyez többé érintkezési felületet. A kultúra erre olyan "gyógymóddal" felel, amely brutálisan megfosztja a magányba menekülő elmét eredeti személyiségétől. Egy hidegvérrel kettészelt Én eszmefuttatását követhetjük nyomon a legmagasabb rendű egység, a Minőség mibenlétének kereséséről. Eközben ez az Én kétségbeesetten próbál megbirkózni azzal a tudattal, hogy saját személyiségén belül már soha nem lelheti fel az eredetileg fennálló egységet.
A Chautauqua egykor még a személyes kontaktus elevenségével hatott. Pirsig éppen ennek a személyes kontaktusnak az elvesztéséről és újramegleléséről ír. Jóllehet A zen meg a motorkerékpár… nem élő előadás, mégis fájdalmas személyességgel, a jelenlét teljes erejével szól hozzánk. Könyvével Pirsignek sikerül megcáfolnia Platónnak azt az éppen a Phaidrosz-ban kifejtett eszméjét, mely szerint csupán a hang, a kimondott szó lehet a valódi lét, a jelenlét hordozója, az írás pusztán holt anyag, az emlékezet szolgálója. Felejtést és halált hordoz, mert kiszorítja a jelenlétet, az élet és tudás egységét. Ezek, úgymond, a spontán emlékezetben, a közösség kultúrájában kellene hogy éljenek. A Phaidrosz-ban az írás valamilyen gonosz külső erőként jelentkezik, mely erőszakkal behatol a szubjektumba, megcsonkítva a lélek integritását. Pirsignek, tudjuk, valóban meg kell küzdenie egy ilyen erőszakos külső erővel (sokkterápia), ám segítségére éppen az írás van. "Mert van valami különös és megdöbbentő az írásban, Phaidrosz, ami valójában a festészetre emlékeztet. Ennek az alkotásai is úgy állnak előttünk, mintha élőlények volnának, de ha kérdezel tőlük valamit, méltóságteljesen hallgatnak", mondja Szókratész. (Kövendi Dénes fordítása.) Pirsig műve eleve magában foglalja a dialógust, amit Szókratész hiányol az írásból. Ez egyszer mégsem Szókratésznek van igaza. Phaidrosz, az író, művével megcáfolja. A Chautauqua, megújult formában, tovább él.

*

A könyv más szempontból is tovább visz bizonyos mélyen gyökerező amerikai hagyományokat. A szelleminek, a metafizikainak és az anyaginak az az erőteljes összefonódása, ami a könyvben kifejeződik, újra és újra felbukkanó motívuma az amerikai irodalomnak. Talán a legkézenfekvőbb analógia Hermán Melville immár halhatatlan műve, a Moby Dick, amely szintén egy utazás története, szellemi és fizikai értelemben egyaránt. Függetlenül attól, hogy minek a jelképeként is értelmezzük, az óriási fehér bálna szintén olyan erő, amely addig nem hagyja nyugodni Ahab kapitányt, amíg meg nem mérkőzik vele. Jelentősége maga alá temet minden egyebet, a kapitány életének csupán ez az egy végső összecsapás ad értelmet. A motorkerékpár-ápolás művészetét ez esetben a bálnavadászat művészete helyettesíti. A know-how aprólékos, már-már tudományos leírása az amerikai irodalom más klasszikusainál is központi szerephez jut, így például Hemingwaynél, akitől pontosan megtudhatjuk, mi a teendő mondjuk makrélahorgászat vagy oroszlánvadászat esetén. A know-how tősgyökeresen amerikai kifejezés, nehezen fordítható más nyelvekre. Valaminek a mikéntje. Talán a francia savoirfaire közelíti meg leginkább, magyarul pedig a fortély. A know-how az amerikai nemzet létalapja. Mikor a nemzet alapítói falvakat, városokat, hidakat, utakat és vasutakat építettek a vadonba, vállalkozásuk sikerének záloga a legkülönbözőbb fortélyok tökéletes elsajátítása volt. A know-how ismerete minden téren életmentő lehetett; az iránta tanúsított már-már válságos tisztelet mélyen beleivódott az amerikai kultúrába. Hagyománya a mai napig eleven. Jól tükrözik ezt a huszadik századi amerikai költészet egyik legnagyobb újítójának, William Carlos Williamsnek szavai: "Az amerikai vízvezeték-hálózat, az amerikai cipők, az amerikai hidak, kartotékrendszerek, gőzmozdonyok, nyomdák, felhőkarcolók, mezőgazdasági gépek és még ezer más dolog azzal szerzett magának hírnevet a világban, hogy készítőik először kizárólag magára a dologra irányították figyelmüket. Mégsem vagyunk hajlamosak azt hinni, hogy a művészetekben a felfedezés kalandja és a találékonyság hasonló útra vezetne. És nincs is okunk ezt hinni, hacsak íróink el nem sajátítják mérnökeink és cipészeink alkotó fantáziáját." Ars poeticáját pedig a következő szavak jellemzik: "A vers egy szavakból álló kicsiny (vagy nagy) gépezet. Azon, hogy egy versben nincs semmi szentimentális, azt értem, hogy mint minden más gépben, itt sem lehetnek felesleges alkatrészek." Nem nehéz felfedezni a párhuzamot Williams és Pirsig alapállása között.

*

A könyv megjelenésének tízéves évfordulóját ünneplő 1984-es különkiadáshoz írt előszavában Pirsig műve hatalmas sikerére próbál magyarázatot találni. Ennek kapcsán veti fel az un. "kultúrahordozó könyvek" fogalmát. A kultúrahordozó könyvek, írja, olyan könyvek, melyek megkérdőjelezik egy kultúra értékrendjét, mégpedig gyakran olyan pillanatban, amikor maga a kultúra már éppen kimozdulóban van új értékítéletek irányába. Ezek a könyvek nem részei a kultúrának, hanem viszik azt valamerre. Tehát a változást, a váltást megelőző pillanatban születnek, és pontosan azt fejezik ki, azt hordják magukban, ami iránt egy társadalom még csak ösztönösen tapogatózik. És ami a legfontosabb: nemcsak tagadnak, de választási lehetőséget, új útirányt is kínálnak. Pirsig könyve ilyen, és hatalmas sikerének ez a magyarázata.
"Az emberi értelmet én kétféleként, klasszikus és romantikus értelemként osztályozom", írja Pirsig a regényben. A klasszikus gondolkodásmód az, amelyik a világot rejtett formában látja, a romantikus gondolkodásmód pedig elsősorban a felszíni, a kézzelfogható megjelenés alapján ítél. Az egyiket a tények, törvények vezérlik, a másikat az érzelmek, az ihlet, az intuíció. A hatvanas évek végén s a hetvenes évek elején Amerikában az ellenkultúra felvirágzása egyértelműen a romantikus gondolkodásmódot helyezte előtérbe. Az itt és most törvénye lett az úr, a világi javak kultusza ellenében az én kultusza győzött. A klasszikus gondolkodásmódot a fontolva haladók, a tojásfejűek, a rövidhajúak, a "kislelkűek" birodalmának kiáltották ki. "Bár a motorozás romantikus mulatság, a motor ápolása klasszikus tevékenység…", írja Pirsig. Hát igen. Dennis Hopper halhatatlan Szelíd motorosok-jában nem nagyon találunk olyan jelenetet, amelyben a motor karbantartása és mindaz, amit az implikál, központi jelentőségre tenne szert. A filmben a motorok lélegzetelállítóan gyönyörűek, emlékszünk mindannyian. De nem annyira gyönyörű motorok, mint inkább gyönyörű jelképek: a szabadság jelképei. Egy ilyennek pedig nincs joga lerobbanni. Vagy ha mégis, akkor csakis szimbolikusan: a lázadókat kellett lelőni ahhoz, hogy véget vessenek útjuknak. Az Eszme motorja azonban tovább működött. Pirsig regényében a motorosoknak önmagukkal és egymással kell megmérkőzniük. A küzdelem elbeszélése arra mutat rá, hogy a klasszikus és romantikus gondolkodásmód kizárólagossága hogyan rövidíti meg életélményünket s nyomorítja meg a világról alkotott képünket.

*

A csapatok felállnak egymással szemben. A sisakrostélyokat lecsapják, a lándzsákat erősen megmarkolják, majd egymásnak rontanak. Egy az Isten. De melyikük istene az az egy? Melyiküknél az Igazság? És melyikük a megmondhatója annak, hogy mi a Jó? A zsidó-keresztény kultúrában a legnagyobb úr a kimondott Szó, a Logosz, a valóság egyetlen igaz letéteményese. Aki fenn tudja tartani az utolsó szó jogát, azé a hatalom. A feladat nem könnyű, mert újból és újból feltűnnek olyanok, akik zászlójukon új jelszavakkal támadnak egy új Igazság nevében. Az ember itt nem az Igaz és a Jó hordozója, hanem csupán védelmezője. Az Igazság valahol kívül lakozik. Az Igazság egy. Ez az egy azonban nem egységet fejez ki, hanem egyféleséget. Kizárólagosságot. Az egyféleség törvénye dualisztikus világot hozott létre, amelyben a kérdésekre igen vagy nem a válasz. A kategorikus Igen vagy Nem pedig nemzették vala Intoleranciát. Intolerancia gyermekkorában okos, szép kisleány volt, felnőttkorára azonban démonná változott. Nyomában háborúskodás, halál és pusztulás virágzik a mai napig.
A dualisztikus diszkrimináción alapuló nyugati kultúra egyre-másra hívta életre a lázadó ellenkultúrákat. Az ellenkultúrát mindig egyfajta avantgárdé képviseli. Az avantgárdé pedig, tudjuk, ugyanolyan kizáró jellegű, diktatórikus, paradigmagyártó, mint az a kultúra, mely ellen lázad. Ami nem illik bele a paradigmába, azt kiátkozzák, vagy tudomást sem vesznek róla. A baj ott kezdődik, amikor egyre nő azoknak az elemeknek a száma, amelyek egyik paradigmába sem illenek bele. Ezek előbb nyugtalanságot, utóbb káoszt szülnek. Ahogy nő ezeknek az elemeknek a száma, úgy nő a káosz is. S mikor ez a káosz már-már elhatalmasodni látszik a világon, felhangzik egy kiáltás, mely a Dialógust hívja segítségül, mintegy utolsó menedékként.
Manapság sok szó hangzik el a Dialógus szükségességéről a legkülönbözőbb területeken. Politikai, kulturális, generációs összekülönbözések elsimítására hívják segítségül. Ám a Dialógussal csínján kell bánni, illetve: ismerni kell valódi természetét. Tudni kell megkülönböztetni a Dialógust attól, amit csupán annak álcáznak. A diktátorok, például, midőn veszélyeztetve érzik hatalmukat, előszeretettel bújnak a Dialógus álarca mögé, ezzel szerezvén maguknak átmeneti népszerűséget. Szókratész és Platón magát a Dialógust tették meg szellemi diktatúrájuk megtestesítőjévé. Azt állították, hogy csakis a Dialógus útján lehet eljutni az Igazsághoz. Ám valóban dialógusok-e Platón Dialógusai, a szó igaz értelmében? Valódi ellenfelek-e Szókratész beszélgetőpartnerei, vagy csupán egy cél érdekében életre keltett bábok? Felmerül az elkerülhetetlen kérdés: miért mindig Szókratésznek van igaza?
A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete azért hatott megjelenésekor a reveláció erejével, mert olyan
424 dialógusról szól, amelyben nem tudjuk előre, kinek lesz igaza. A szerző nem tudja előre a válaszokat, így még az sem bizonyos, hogy csupán egyvalakinek lesz igaza. A szerző ismeri a Dialógus valódi eredetét és természetrajzát: ezzel ajándékozza meg olvasóit. Nem terhel újabb definíciókkal, mivel a Minőség, melynek keresésére indult, nem tűri a meghatározásokat. Phaidroszról, elveszett énjéről, a következőket írja: "Nem, Phaidrosz nem vezetett rá sem a Minőségre, sem a Taóra. Útjával csakis az értelem nyert. Megmutatta, hogyan tágítható olyan elemek befogadásához, amilyenek korábban az ész számára megemészthetetlennek, vagyis irracionálisnak tetszettek. Márpedig ilyen irracionális elemek tornyosulnak fölébünk, és emésztetlenségünk teszi a huszadik századot rossz minőségűvé, kuszává, zavarossá." A szerző Phaidrosznak, azaz elrabolt énjének javára írja a gondolkodásnak ezt a jótékony, manapság ugyancsak életmentő kitágítását. Nekünk, olvasóknak azonban arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ez az én mégsem veszett el örökre. Könyvével ugyanis Robert Pirsig pontosan ugyanezt teszi.

*

A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete az egyetlen szépirodalmi mű, amely a dekonstrukciót elemző angolszász kritikai művekben rendszeresen feltűnik, sőt általában az egyetlen szépirodalmi mű, melyről ezek a könyvek szót ejtenek. A zen meg a motorkerékpár… a dekonstrukció par excellence műve lett az angolszász szépirodalomban. A kultúránkban mélyen gyökerező gondolkodásmód dekonstrukciójáról, újraértelmezéséről szól, és a nyugati kultúra alappilléreit képező igazságokat kérdőjelezi meg. Miért szorítja háttérbe a figurális nyelvhasználatot, a metaforikus gondolkodást az ész, a logika diktatúrája? Miért tornyosul a dialektika a retorika fölé? Miért teszünk egyenlőségjelet igazság és logika közé? E kérdések boncolgatása közben Pirsig a forrásokhoz, a preszokratikus filozófusokhoz jut, s műveik tanulmányozása ébreszti rá a gondolkodásmódunkban megkövesedett hagyományok eredetére, okaira.
"Mi másra is vall a kielégületlen modern kultúra csillapíthatatlan történelmi szükséglete, mire, hogy számlálhatatlanul szedegeti össze, gyűjti maga köré a más kultúrákat, mire az önemésztő ismeretszomj, ugyan mire is, ha nem arra, hogy elhagyta öt a mítosz, hogy elvesztette mitikus hazáját, a mitikus anyaföldet?" (Kertész Imre fordítása.) Ezek a szavak nem Pirsig regényéből valók, noha ott is elhangozhattak volna. Az idézet Pirsig nyilvánvaló szellemi elődjétől, Nietzschétől való, A tragédia születésé-ből. Különös módon Pirsig egyszer sem említi Nietzsche nevét, talán éppen azért, mert könyvéből annyira sugárzik gondolkodásának hatása. A filozófusok közül Nietzsche alakja tündöklik legfényesebben a dekonstrukció hőseinek panteonjában. Ő az, aki alapjaiban kérdőjelezte meg szellemi örökségünk érvényességét, ő az, aki a legmesszebbre merészkedett az általánosan elfogadott mítosz bűvkörén kívül a valódi, az eredeti mítosz meglelésének reményében. Egy ilyen hatalmas vállalkozás azonban végzetes veszélyekkel járhat. "Válogatni csupán egyetlen emberfajta válogathat, mondta ki Phaidrosz. S annak neve, mire a mítoszt végképp lerázza, őrült. A mítoszon kívülre kalandozás az őrület útja… Az őrület a mítoszt környező terra incognita", írja Pirsig a regényben. Pirsig követte mesterét a terra incognitá-ra, és hasonló sorsra is jutott. Ám, mesterével ellentétben, neki sikerült visszatérnie a nagy útról (jóllehet nem csekély áldozat árán), hogy beszámolhasson felfedezéseiről.
Könyvében Pirsig azt bizonyítja be, hogy a retorika megtagadásával a dialektika saját eredetét tagadja meg, ami nem más, mint a Nietzsche által emlegetett ősi, eredeti mítosz. Továbbá azt, hogy maguk a dialektikusok sem voltak képesek megszabadulni a figurális nyelvhasználattól. Keményen elítélték a retorikát, mert érezték, mennyire veszélyezteti az ész, a logika, a dialektika egyeduralmát. A legjobban azt ítéljük el másokban, írja Pirsig, aminek hatásától mi magunk félünk. Platóntól napjainkig a filozófia megtagadta metaforikus, mitikus eredetét a ráció nevében. A logika kiszorította a lelket, a képzelőerőt a filozófiából, ugyanúgy, ahogy Nietzsche szerint kiszorította a dionüszoszi elemet a klasszikus görög tragédiából. "Egész modern világunkat az alexandriai kultúra hálója szövi körül, és eszményének a legkifejlettebb megismerőképesség birtokában levő, a tudomány szolgálatában tevékenykedő teoretikus embert tekinti, akinek Szókratész a mintaképe és az ősatyja", írja Nietzsche. A szókratészi tanok szerint erény csak a tudásban van. Az erény és a Minőség kapcsolatának felfedezésével Pirsig arra mutat rá, hogy ezek a tanok mennyire félrevezették gondolkodásmódunkat az erény és a tudás fogalmának valódi értelmezésében. Az erény, a görög areté, nem egy külsőleg megállapított normarendszer alapján ítélendő meg, nem külső, hanem belső kötelék; az "önmagunk iránt érzett kötelesség" ad neki értelmet. Nem az etikai relativizmus, nem az abszolút igazságok, hanem csakis az ember adja hozzá a mértéket. Ez az, amit a retorikusok tanítottak, és ez Pirsig könyvének is legerőteljesebb tanítása.

*

Goethe Erlkönig-jének felidézése a könyvben baljósnak bizonyult; a versben elbeszélt történet azóta, sajnos, valósággá vált. A gonosz kísértet győzött: Chris ma már halott. San Franciscóban, egy rablótámadás során, leszúrták. Két hét múlva lett volna huszonhárom éves. Apja azóta már nem lakik Minneapolisban, s a motorkerékpáros utazásokat tengeri vitorlázásra cserélte fel. A minden ellenkező jóslat ellenére világsikert aratott könyvének tiszteletdíjából hatalmas tengerjáró vitorlást vett, melyet megtanult egyedül kezelni. A tengeri vitorlázásban az önmegvalósításnak egy új, tökéletesebb formáját vélte felfedezni. A vitorlázásnál a hangsúly még inkább a fortélyra tevődik át: a jármű teljesítménye szinte kizárólag az emberi hozzáértéstől függ. Az emberi tudás és a gép teljesítménye itt nem egészíti ki egymást, mint motorozáskor. Itt nincs gép. Itt csak szél, víz, vitorla és areté van. Valamint az a tudat, hogy az újrakezdés mindig lehetséges.