Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Egyet s mást azért elmondhatok a személyiségéről is Phaidrosznak.
A logika mestere volt, ezé a klasszikus rendszerben-rendszeré, amely a szerkezeti gondolkodás szabályainak foglalata, S oly fürgén hasznosította, hogy Stanford-Binet IQ-ja, amely mindenekelőtt az elemzői képességek minősítésére alkalmas, százhetven volt - ötvenezer közt egynél mérnek ennyit.
Rendszeres elme volt, mégis igazságtalanok volnánk, ha robotembernek jellemeznénk. Nem dugattyúk, fogaskerekek és kerekek működtek benne tökéletes összehangoltságban. Hasonlatnak már inkább a lézersugár kínálkozik hozzá. Egy ceruzavastagságnyi akkora erőt hordoz, s oly iszonyú sűrítettségben, hogy felhatol a holdba, és visszfényét a földről láthatjuk. Phaidrosz a személyisége sugárzását nem a köz megvilágítására fordította. Keresett egy távoli célt, arra irányozta, és telibe találta. Ennyit tett, nem többet. Eltalált céljára további világosságot deríteni már az én dolgom marad, úgy látszik.
Értelmének arányában volt magányos. Nincs nyoma annak, hogy jó barátai lettek volna. Magában járt. Mindenkor. Egyedül volt még mások jelenlétében is. Az emberek megérezték magányosságát, és kizártságukat tekintették, azért nem szerették Phaidroszt, de ő nem törődött neki szóló érzelmeikkel.
Felesége és családja szenvedhetett tőle a leginkább. Felesége meséli, hogy akik áthatoltak volna tartózkodásának páncélján, azok végtére a semmibe bámultak. Az a gyanúm, hogy érzelmeinek nyilvánulására szomjaztak mind, ő azonban nem nyilvánított érzelmeket.
Senki nem ismerte igazán. Nyilván így akarta ő is, s a dolog ennyiben maradt. Talán értelmének tulajdonította magányát, talán magányos természetének az értelmét, de annyi bizonyos, hogy az értelem magánzárkájában élt.
Ámbár ez a jellemzés sem ér sokat, mert az elmondottakból meg a lézersugár hasonlatából az következnék, hogy rideg és érzelmekben szűkölködő volt. Ami nem igaz. Inkább csak az ésszerűség kísértetének kergetésében bizonyult vakbuzgónak.
Egy emléktöredék világosodik bennem most a hegyek lábánál, mikor a nap már eltűnt az ormok mögött, és a hosszas derengésben a fák meg a sziklák kék meg szürke meg barna árnyéka szinte üszkösödik. Akkor már három napja bolyongott kinn egymagában, és az élelme elfogyott, de a gondolkodás annyira elkapta, hogy egyre halogatta a hazaindulást. A közelében út húzódott, s mivel tudta, hogy nem tévedhet el, nem aggodalmaskodott.
Lefelé a hegyoldalon mozgásra lett figyelmes az alkonyati derengésben, majd azt látta, hogy valami kutyaféle tart szembe vele az ösvényen. Juhászkutyának vagy eszkimókutyának nézte a nagysága miatt, és meg is fordult a fejében, mit keres kutya ezen a kihalt vidéken vacsoratájt. Sose kedvelte a kutyákat, de ez az állat valamiképpen elébe vágott az ellenszenvének - mintha érzelmeit akarta volna kilesni, úgy figyelte. Phaidrosz sokáig állta a tekintetét, s mintha megismert volna benne valakit. Végül az állat unta meg, és elsompolyodott.
Jóval később eszmélt, hogy szürke farkassal találkozott, és a találkozás emléke sokáig kísértette. Szerintem azért, mert magamagára ismert benne.
Fényképe álló tükröt tart az embernek, tükre mozgó tükröt - de ez a találkozás ott a hegy lábánál sem álló, sem mozgó tükör képére nem emlékeztette. Magára ismert benne mégis - azért állítom ennyire, mert tegnap éjjel Phaidrosz jelent meg nekem hasonlóképpen.
Az állatok bátorsága lakott benne, akár a szürke farkasban. Járt a dolga után, s igyekezetének következményeivel annyira nem törődött, hogy az emberek megrettentek tőle. Megrettenek én is, ha még régi hírét hallom. Nemigen tért le az útjáról se jobbra, se balra, úgy tapasztalom azonban, sem szentelt eszme, sem áldozat gondolata nem vezérelte, csupáncsak az elmélyült igyekezet - ezért nincs a személyében semmi tiszteletre méltó.
Az ésszerűség kísértetét pedig azért űzhette olyan elszántan, mert meg akarta bosszulni, hogy őt annyira a maga képére formálta. Akár elpusztította volna, hogy rabláncától szabaduljon. Szabadulása aztán, elég nyakatekerten, de sikerült.
Faramuci lehet ez a jellemzés, de a legfaramucibb még most következik. Az én személyes kapcsolatom Phaidrosszal. Ezt ködösítettem, kerülgettem idáig, de nem kertelhetek tovább.
Különös eseménysorozat továbbkövetkeztetése útján jutottam el hozzá hosszú évekkel ezelőtt. Egyik pénteken bementem dolgozni, és jókora darab munkától szabadulhattam hétvége előtt, mert nagyon megkönnyebbültem, és este egy társaságot hangos szóval tartottam sokáig. Inni is ihattam jóval többet a kelleténél, s utoljára egy félreeső szobában ledőltem egy kicsit.
Fényes napvilágra ébredtem, és ez volt az első gondolatom: "Jesszus, a nevét nem tudom a házigazdáéknak!" Zavartan töprengeni kezdtem, miféle bonyodalmak származnak majd ebből. A szoba is mintha más lett volna, mint az, amelyikben ledőltem. De akkor sötét volt, gondoltam, és részegségemben jól meg sem nézhettem.
Felkeltem, és láttam, hogy a ruha se az rajtam, ami tegnap este volt. Kinyitottam az ajtót, de a legnagyobb meglepetésemre az se a ház valamelyik szobájába nyílt, hanem egy hosszú folyosóra.
Amint megindultam a folyosón, olyan érzésem támadt, hogy mindenki engem figyel. Háromszor is megállítottak, idegenek, hogy jól vagyok-e. Azt hittem, elázott állapotomra céloznak, s azt feleltem, másnaposság sincs rajtam. Válaszomra az egyik idegen még el is nevette volna magát, ha észbe nem kap.
A folyosó végéről nyíló szobában asztalt láttam, s az asztal körül sürgölődést. Bementem, s leültem a sarokba, azzal, hogy ha lehet, megmaradok itt észrevétlen, amíg nem tisztázódik minden. De egy fehér ruhás asszony odalépett hozzám, és megkérdezte, tudom-e a nevét. Leolvastam a blúzára tűzött apró névtáblát. Ő nem is gondolta, hogy a nevét kitűzte - nyilván nem, oly meglepetten állt odébb.
Egy férfit hozott, aki egy darabig merőn nézett, aztán letelepedett mellém, és megkérdezte, az ő nevét tudom-e, Megmondtam a nevét neki is, de ekkor már az én meglepetésem sem volt csekélyebb az övékénél.
- Korai az ilyesmi - állapította meg a férfi.
- Mintha kórházban lennék - próbálkoztam.
Mind a ketten egyetértettek.
- Hogy kerültem ide? - tudakoltam, s a részeg este járt a fejemben. A férfi nem válaszolt, a nő a cipőjét nézegette. Nem lettem sokkal okosabb.
Egy hétnél több időmbe telt, amíg a körülményekből arra a következtetésre jutottam, hogy ébredésemig minden álom volt, s azóta minden valóság. Következtetéshez csakis az új események növekvő halmaza szolgált alapul, és mind rácáfolt a részeg mulatságra. Apróságok, mint például a zárt ajtó, s hogy ami kívül van azon, azt soha nem láttam. Aztán egy papír a bíróságról, amely tudatja, hogy valakit elmebajosnak nyilvánítottak. Csak nem engemet?
Végül megmagyarázták, hogy "önnek a személyisége új". Másrészt nem magyaráztak meg ezzel semmit. Légióként azért nem, mert "régi személyiségemre" egyáltalán nem emlékeztem. Ha azt mondják, "ön vadonatúj személyiség", az világosabb beszéd. Az rám is illett volna. Az a gondolkodási hiba terhelte őket, hogy tulajdonnak tekintették a személyiséget, mint egy öltő ruhát, amit visel az ember. Holott ha a személyiséget nem tekintjük, mi marad? Csont és hús. Néhány törvényszéki adat. Csontot, húst meg törvényszéki adatokat visel a személyiség, nem pedig ezek a ruhaakasztói.
De ki volt az a régi személyiség, akit ezek ismertek, és úgy okoskodtak, hogy én a megújult folytatása leszek?
Ekkor derengett fel először Phaidrosz a messzi múltból, és a következő napok, hetek, évek során sok mindent megtudtam felőle.
Mindenekelőtt azt, hogy meghalt. Bírósági döntésre végeztek vele, agyán átbocsátott nagyfeszültségű váltóárammal. Hozzávetőleg 800 mill-amperes áramot bocsátottak át agylebenyein, 0,5-től 1,5 másodpercig terjedő időközönként, huszonnyolc alkalommal. Az eljárás technikai elnevezése "megsemmisítő elektrosokk". Egy teljes személyiség semmisült meg a hibátlan technológiai folyamat során és kapcsolatunkat örök időkre megszakította. Soha nem találkoztam Phaidrosszal. Nem is találkozhatok vele.
Az úttal úszó emlékfoszlányok mégis ráillenek erre-arra - a sivatagi homokszirtekre, a fehéren izzó homokra körös-körül - és az az érzés kísér, hogy mindezt ismerem. Ő járhatott itt, különben nem tetszene ismerősnek. Nyilvánvaló. Az efféle testet öltő látomások és a rendeződő, ismeretlen eredetű gondolattöredékek közepette úgy járok, mint a spiritiszták médiuma, aki más világból közvetít üzeneteket. A magam szemével is látok, meg az övével is. Az én szemem az övé volt valamikor.
A szem a legijesztőbb! Az adja tudtul, hogy ez a két kesztyűs kéz, amelyik a motorkerékpárt kormányozza, valamikor az övé volt ugyancsak. S aki megérti ezt az érzést, sejtheti, miféle rémület lappang mögötte - hogy menekvésem semerre.

Alacsony homokfalak közé vájódott szurdokba jutunk. Kisvártatva útszéli pihenő bukkan fel - már rég számítok rá. Néhány pad, egy kunyhó és pár aprócska fa, tövüket gumicsővel locsolják. Ereszd el a hajamat! John már a pihenő túlsó végéből éppen fordulna ki az országúira!
Nem törődök vele, odaállok a kunyhó mellé. Chris leugrik, együtt állítjuk lábra a motort. A hő akkora gomolyagban bodorodik belőle, mintha kigyulladt volna. Alig látunk. Figyelem azért a szemem sarkából, hogy Jönnék visszafordultak. Megállnak mellettünk, szótlanul merednek ránk.
- Haragszunk rád - böki ki Sylvia végül. Megvonom a vállam, és befordulok inni a kútházba.
- Hol az a nagy szívósság, amiről magyaráztál? - szegezi nekem John, amikor kilépek.
Látszik is rajta, hogy dühös. - Nem hittem volna, hogy mellre szívjátok - állapította meg, aztán megint betértem vedelni. Lúgos, akár a szappanos víz, de a szomjúságot oltja.
Aztán John fordul be, hogy megáztassa az ingét. Én közben az olajszintet vizsgálom. Az olajszűrő kupakja oly forró, hogy az ujjamat a kesztyűn keresztül is égeti. A motor különben nem emésztett fel sok olajat. Inkább a hátsó köpeny futója sínylette meg az utat, de még bírja egy darabig az is. A lánc annyira feszes csak, amennyire kell, de egy kicsit száraz, azért megolajozom a biztonság kedvéért. A legfontosabb csavarok közül sem lazult ki egy se.
Johnról csöpög a víz, amikor előkerül. - Most te menj előre, megmaradunk mögötted - mondja.
- Nem fogok jobban igyekezni - ígérem.
- Semmi baj - mondja. - Odaérünk. Így aztán mi indulunk előbb, s nem valami nagy iramban. A szurdokbéli út kanyarog ezután is. Nem egyenesedik ki, ahogy vártam, hanem elkezd emelkedni. Nocsak.
Kanyarog is, tévelyeg is, mert eltért az útiránytól, de aztán visszatalál. Szűk torkok közt tekergünk fölfelé, minden kanyarulattal új kaptatónak.
Megjelennek az első bokrok. Aztán az első kis fák. Füves partok közt visz az út egyre följebb. Kerített réteket pillantunk meg.
Felhőpamacs jelenik meg a fejünk fölött. Esőt ígér? Ahol rét van, oda eső is kell. S ez a rét virágos is. Furcsa ez a változás, a térkép semmit nem mutat belőle. De az emlékezet is kihagy. Phaidrosz alighanem másfelől érkezett. Pedig más utat nem jelöl a térkép. Furcsa. Ez hegynek tart egyre.
A felhőpamacs terjed, eléri a napot, eléri a szemhatárunkat is fönn, amely csupa erdő, fenyves, és hideg szél hozza az illatát. A réti virágok borzadnak a szélben, s amint a következő kanyarnak bedőlünk, fázni kezdünk mi is.
Hátrapillantok. Chris mosolyog. Visszamosolygok rá.
Hirtelen eső veri meg az utat. Régtől szomjas pora földszagot áraszt, amint a partja ragyásodik.
Csupa megújulás. Miránk is nagyon ránk fér. A ruhám átázik, motorosszemüvegem csíkos, a hátam gyönyörűségesen borsózik. A felhő húzódik tovább, és a fenyvesek meg a rétek ragyognak újból, amerre a napsugár végigpásztázza a megtapadt esőcsöppeket.
Megszáradunk, mire felérkezünk a tetőre, de melegünk nincs egy csöppet. Megállunk, és letekintünk a messzi völgyre s a közepében tükröződő folyóra.
- Azt hiszem, megérkeztünk - állapítja meg John.
Sylvia kinn kóborol Chrisszel a fenyők alján a zöldben, s ahogy eltekintek mellettük, a völgy tágulatát látom elveszni a messziségben.
Felfedező vagyok itt, betekintem az ígéret földjét.


MÁSODIK RÉSZ

8

Délelőtt tíz az idő, kinn ülök a motornál az árnyas, hűs járdaszegélyen, szállónk mögött, amelyet a montanai Miles városában találtunk. Sylvia elment Chrisszel a gyorstisztítóba. Elintézik a mosásunkat egyszerre. John is elment napellenzőt keresni a bukósisakjára. Egy motorszaküzlet kirakatában látott tegnap befelé jövet. Én meg hangolom a motort közben.
Kutya bajom most. Délután érkeztünk meg, és sok elmulasztott alvásnak jártunk a végére. Belebambultunk már a fáradtságba. Amikor John a portán bejelentett volna mindnyájunkat, elfelejtette a nevemet is. Aztán a portáslány kérdezte, miénkek-e "azok a spéci motorok", és kimutatott az ablakon, mi meg akkorát nevettünk, hogy azt hihette, szamárságot kérdezett. Pedig belőlünk csak a fáradtság fakutyája nevetett. És inkább ott hagytuk őket állni spécinek, és gyalogsétára indultunk.
Hát még a fürdőszobák! Gyönyörű régi zománcozott öntöttvas kádak oroszlánmancsokon a márványpadlón! A víz oly selymes volt, hogy azt hittük, le se viszi a szappant. Bejártuk a főutcákat, és soha családiasabb nem volt a kedvünk.
Ezt a motort már annyit hangoltam, hogy régi ceremóniamester módjára csak teszem, amit kell, gondolkodás nélkül. Nézem, nem tapasztalok-e valami szokatlant. Újabban valami kopogást hallok. Mintha a szelepemelő kopogna, de lehet a baj nagyobb is. Azért hangolom most, aztán meghallgatom, maradt-e a kopogás. A szelep igazítását hideg motoron kell végezni, azért az éjjeli parkoló a másnapi szerelőmunka színtere is - nem másért néztem ki ezt az árnyas járdaszegélyt már tegnap este a montanai Miles városának szállója mögött. Az árnyékban hűs, és az is marad még egy órát, amíg a nap a fák koronáját meg nem kerüli - eszményi a hőmérséklet a motorkerékpár ápolásához. Azért sem ajánlatos verőfényt vagy késő délutánt választani a hangolás idejéül, mert a figyelem tompul, amikor éles szem kellene éppen az olyan munkához, amelyet százszor is elvégeztünk.
Nem mindenki érti, mennyire következetes a motorkerékpár javításának cselekményrendje. Azt hiszik, "fogások" sora, és csak "ügyes kéz" kell hozzá. Pedig a fogásokat az okoskodás folyamata teszi, és ha hiba csúszik a szerelésbe, annak legfőbb oka, régi rádiósokkal szólván, a "rövidzárlat a fülhallgatók között", vagyis a szerelő fejében. A motorkerékpár az ésszerűség törvényeivel egybehangzóan működik, így aztán a motor ápolása valójában az értelem egyszerűbb próbája. Tegnap elmondtam, hogy Phaidrosz az ésszerűség kísértetét űzte, és az őrületbe is az vitte. Viszont ha az ő útját követnénk lépésről lépésre, ajánlatos gyalogjáró példákkal is élnünk, nem pedig ködös általánosságok közt tévedeznünk. Még az ésszerűségről szóló beszéd is útvesztőbe csábíthat, ha az ész valóságos munkaalkalmait bele nem foglaljuk.
A klasszikus és romantikus elme közötti válaszfalnál hagytuk el. Egyik felén a motorkerékpárt teljes valóságában látjuk az értelem pillantásának villanófényénél, s ez igen fontos látvány. A másik felén vizsgálódásba kezdünk, akár a motorszerelő - mégpedig a motorban foglalt formát vizsgáljuk, ami nem kevésbé fontos. A hozzá való szerszámokból - például ebből a kulcsból - nem hiányzik éppen a romantikus szépség, céljuk azonban merőben klasszikus. A motorkerékpárban foglalt forma igazítására valók.
Az első gyertya porcelánja nagyon kormos. Csúfság ez, akár klasszikusan, akár romantikusán tekintem, s azt jelenti, hogy a henger sok sűrítményt kap, levegőt pedig keveset. A benzin szénmolekulái nem egyesülhetnek elég oxigénnel, és bennragadván, rárakódnak a gyertyára. Tegnap a városba jövet a lendítőkerék csellengett egy kicsit, ami ugyanennek a hibának a jele.
Vajon csak az egyik hengerem kormozódott el? Belenézek a másikba is. Kormos mind a kettő. Előveszem a zsebkésemet, felkapok egy gallyat az útfélről, és kihegyezem a gyertyák tisztításához, közben azon jár az eszem, mi a végső oka a kormozódásnak. Nyilván nem tengelyek és szelepek okozzák. A porlasztó viszont ritkán hibásodik. A fő fúvókáim nagyobbak a szigorúan szükségesnél. Lehet az is a kormozódás oka, ha a sebesség nagy - viszont volt már a gyertyám jóval tisztább is, pedig a fúvókák ugyanazok. Rejtélyes. Szerelés közben támad mindig rejtély, s aki mindnek a végére járna, az sose pattanhatna a motorjára. Rögtönös válasz nem kínálkozván, ezt a rejtélyt szegre akasztjuk.
Az első szelepemelő biztosan áll a helyén, nem kell rajta igazítanom, nézem a következőt. Időm van bőven, amíg a nap fordul. Mintha templomban tennék-vennék a szertartásrend szerint. Az olaj szintmérőt akár ikonnak tekinthetem. Darabja annak a precíziós mérőkészletnek, amely oly nagy jelentőségű a klasszikus elme számára.
A pontosságot a motorkerékpáron nem a szőrszálhasogató pirimókosság követeli. A motorban keletkező hatalmas hőerőket és a robbanó nyomást csupán az a pontosság tartja kordában, amit ezektől a mérőeszközöktől várhatunk. A robbanómotor minden robbanásával a forgattyús tengelynek taszítja a hajtórudat, méghozzá mázsákra rúgó nyomással minden hüvelyknyi területen. Ha a hajtórúd illedése a forgattyústengelyhez tökéletes, a robbanóerő közvetítése simán zajlik, és a fém jól állja. Ha azonban az illedés csupán a hüvelyknyinek ezredrészével lazább, a robbanás kitörőbbé válik, olyanná, akár a pöröly sújtása, és a hajtórúd, a csapágy, a forgattyústengely kapcsolata tovább lazul, és első hallásra olyanfajta kopogást eredményez, mint a laza szelepemelő. Azért vizsgálódok éppen. Ha a zaj oka a laza hajtórúd, én pedig nagyjavítás nélkül eredek a hegyeknek, a kopogás mind erősebbé válik majd, egyszer csak kiszakad a hajtórúd, beleszalad a forgattyústengelybe, és kikészíti a motort. Az elszabadult hajtórudak olykor behatolnak a forgattyúházba, és a motor elönti az olaját. Ilyenkor okosabbat nem tehet a motoros, mint hogy átszáll az apostolok lovára.
E sanyarúság azonban megelőzhető egy ezredhüvelyknyi igazítással, ami precíziós mérések által lehetséges - ez teszi a műszerek klasszikus szépségét: vagyis nem az, amit mi látunk rajtuk, hanem amit ők tudnak a motorban foglalt forma vizsgálata során.
A második nyomórúddal sincs semmi baj. Átlódulok a motor túlsó felére, és a másik hengert fogom munkába.
A precíziós műszerek egy eszme megvalósítása irányába törekszenek, mégpedig a többdimenziós pontosság eszméje iránt. Tökéletes pontosság azonban általuk is elérhetetlen. A motorkerékpárnak nincs tökéletesen formált alkatrésze, és nem is lehet. De ha a pontossággal addig eljutsz, ameddig ezek a műszerek engedik, arra leszel figyelmes, hogy száguldasz a tájban, és akkora erő röpít, hogy varázsosnak nevezhetnéd bízvást, ha nem volna oly ésszerű minden tekintetben. Éppen ennek az ésszerű eszmének a megértése döntő. John ránéz a motorkerékpárjára, mindenféle acélformákat lát, és mivel gyanakvást ébresztenek benne, elfordul. Ha én nézem el az acélformákat, eszméket látok. John azt hiszi, hogy én alkatrészekkel babrálok. Holott elképzelések foglalkoztatnak.
Tegnap ezekről az elképzelésekről szólva állítottam, hogy a motorkerékpár taglalható részei szerint és működése szerint. Ha ilyet állítok, szekrények jelennek meg a szemem előtt, ebben az elrendezésben:

MOTORKERÉKPÁR
RÉSZEI MŰKÖDÉSEI

S ha azt állítom, hogy részei szerint hajtóműre és futóműre bontható, újabb szekrénykék jelennek meg előttem:

MOTORKERÉKPÁR
RÉSZEI MŰKÖDÉSEI
HAJTÓMŰVE FUTÓMŰVE

S valahányszor újabb alosztályt teremtek, a szekrénykék tovább szaporodnak, míg végül fölébem tornyosuló piramisukkal állok szemközt. Látni való, hogy amíg tovább taglaltam, rendszert is építettem közben.
Az elképzelések ilyen rendszerét általában hierarchiának nevezik, és a nyugati fajta okoskodás alapvető szerkezete időtlen idők óta. Királyságok, birodalmak, egyházak, hadseregek szerveződtek hierarchiába. Abba szerveződött a modern üzleti élet is. Dokumentációs anyagok tárgymutatóit így szerkesztik, gépegyütteseket, számítógépek tápját, tudományos és technikai ismeretet mind így - olyannyira, hogy a biológiában a törzs-rendosztály-nem-faj hierarchiája már-már szent.
A "motorkerékpár" szekrénye tartalmazza a "részek" és "működések" szekrényét. A "részek" szekrénye magában foglalja a "hajtómű" és a "futómű" szekrényét, és így tovább. Épülnek más rendszerek is, olyan elemekből, mint az "okok", s azokból hosszú lánc lesz, ilyenforma: "A okozza B-t, B okozza C-t, C okozza D-t", és így tovább. A motorkerékpár működés szerinti taglalása is láncra szerveződne, bár a "létezik", "megfelel" és "magába foglal" igéjében megint másféle szerkezetek sej lenek, viszonossági kapcsolataik oly bonyodalmasak, hogy keresztkötéseiket egy ember a fejébe nem veheti teljes életében. Az egymással viszonos szerkezetekre, amelyekben a befoglalt formák hierarchiája fajnak számít csupán, az okok és okozatok lánca pedig nemnek, ráillik a rendszer neve. A motorkerékpár is rendszer, mégpedig teljes.
Nincs abban sem hiba, ha országok kormányzatát és végrehajtó szervezetüket "a rendszer" néven foglaljuk össze, hiszen éppúgy eszmei és szerkezeti kapcsolatokra épülnek, mint a motorkerékpár. A szerkezeti kapcsolatok még akkor is életben tartják őket, amikor egyébként már céljukat és értelmüket veszítették. A munkások megérkeznek a gyárba, és zokszó nélkül teszik a haszontalanságot nyolctól ötig csak azért, mert a rendszer követelése ez. Ebben a drámában nincs cselszövő, aki életeket értelmetlenségbe taszít - de dráma sincsen, csupán egy rendszer hajtja be ezt a szerkezeten, és senki a szerkezet megváltoztatásának irgalmatlan nagy feladatát nem vállalná, hiába látja az értelmetlenségét.
Egy gyár porig rontása, egy kormány megdöntése vagy egy motorkerékpár ápolásának kerülése - pusztán csak azért, mert rendszer mindenik - a kérdést okozatában támadja inkább, mint okában, márpedig az okozatok babrálása nem hozhat igazi változást. A rendszer, a valóságos rendszer a mi okfejtésünk szerkezetében rejlik, az ésszerűségben magában, azért ha egy gyárat lerontanak, de az okfejtés működik tovább, teremt az majd másik gyárat helyette. Ha a forradalom szétszór egy kormányzati rendszert, de a rendszer paneljeivel dolgozó gondolkodás megmarad, a panelek a következő kormányba is beépülnek majd. A rendszert sokan szidják, kevesen értik.
Márpedig az a motorkerékpár is - elképzelések acélban megvalósult rendszere. Nincs egy formája, egy részlete, ami nem elme szüleménye lenne… Nocsak, a harmadik nyomórúd is biztosan ül a helyén. Még egy van. Nem ártana, ha azzal volna a difi… Megfigyeltem, hogy ezt a tételt azok értik a legkevésbé, akik acéllal nem dolgoztak. Hogy tudniillik a motorkerékpár mindenekelőtt elképzelés. Ők az acélt kész formáiban látják, csöveknek, rudaknak, hevedereknek, szerszámoknak, bigyóknak, csupa olyan testnek, amely nem tűr változtatást. Persze a gépszerkesztő, az öntő, a kovács vagy a hegesztő nem úgy látja az acélt, mint valamelyik forma örök hordozóját. Bármilyen kívánt formát ölthet az mestere kezében, de éppen csak a kívánt formát nem, ha kontár nyúl hozzá. Az ilyen formáig, mint a nyomórúdé, eljut az ember. Ilyenné alakítja az acélt. Nincs az acélnak különb formája eleve, mint a motorházra rakódott piszoknak itt. Ezeket a formákat agy lökte ki mind. Acél? Micsoda beszéd, maga az acél is elme szüleménye, hiszen a természetben nincsen! Kérdezz meg egy bronzkori embert! A természetben legfeljebb a lehetősége lappang. S mi a "lehetőség" is? Agyrém. Kísértet.
Ezt akarta Phaidrosz mondani. Elme szüleménye minden. Megveszekedetten hangzik, ha valaki felugrik, s ez böffen ki belőle, semmihez nem fűződőén, sem géphez, sem máshoz. Ha azonban a kijelentést kézzelfogható dologhoz kötjük, az őrület homálya szertefoszlik, és az eszmélet pillanatának vagyunk tanúi.
A negyedik nyomórúd csakugyan kotyog, ahogy reméltem. Megigazítom, megnézem a gyújtásállítást, és látom, hogy még nem történt semmi baj. A szelepvezetők nem rozsdásak, hozzájuk sem kell nyúlnom, azért meghúzom a hézagállító csavarokat, visszateszem a gyertyákat, és indítok.
A kopogás megszűnt, ami nem sokat jelent, mert az olaj még hideg. Üresjáratban hagyom, amíg a szerszámokat elrakom, aztán felülök, és elkanyarodok a felé a motorszerelő felé, akit tegnap este magyaráztak, hogy annak lesz patentszeme a lánchoz meg gumirátétje a lábtartóhoz. Chris sokat fészkelődhet ültében, mert a lábtartójáról mindegyre lecsiszálja a gumit.
Megyek egypár sarkot, és nem hallok nyomorúdkopogást. A fülem örül. Nem hallom majd egy darabig. Azért nem kiabálom el, amíg harminc mérföldet nem tettem bele. De addig is - máris gyönyörűen süt a nap, kellemes a hűvösség, a fejem tiszta, előttünk a teljes nap, s szinte fenn járunk a hegyek közt! Ilyen napon érdemes élni. A ritkább levegő gerjeszt ekkora életkedvet. Mindig elönt, amikor nagyobb magasságoknak törekszek.
Azám, a magasság! Azért kormoz a motor! Persze, ez lesz az oka. Kilencszáz méter magasban lehetünk. Okosabban teszem, ha átallok normál méretű fúvókára. Néhány perc az átszerelés. Meg az üresjárat hozzáigazítása. Jóval feljebb járunk hamarosan.
Árnyas fák alján meglelem Bill Motorszerelő Műhelyét, csak éppen Billt nem. Az egyik járókelő úgy vélekedik, hogy "kimehetett horgászni", közben a műhelyét nyitva hagyta. Elértük a Nyugatot, szó se róla. Ilyen műhelyt Chicagóban vagy New Yorkban nyitva nem hagyna senki.
Odabenn azt tapasztalom, hogy Bill fénykép-emlékezetű műszerész. Mindenféle hever mindenfelé. Kulcsok, csavarhúzók, régi alkatrészek, régi motorkerékpárok, új alkatrészek, új motorkerékpárok, reklámfüzetek úgy ellepik a műhelyt, hogy a munkapadokat alig látni alattuk. Én ugyan nem tudnék dolgozni ilyen viriváriban, de csak azért nem, mert nem vagyok fénykép-emlékezetű műszerész. Bill alighanem kerül-fordul, és már ki is kapta a kellő szerszámot valamelyik halom aljáról, gondolkodnia sem kell, hova tette. Ismerek ilyen műszerészeket. Az embernek felforr a hűtővize, ha munka közben nézi őket, pedig a munkával elkészülnek, s olykor a vártnál előbb. Ha az ilyennek egyik szerszámát odébb tolják egy bakarasszal, akkor keresgéli három napig a szerencsétlen.
Bill megérkezik, az arcán még egy előző jelenet vigyora. Persze, lesz a motoromhoz fúvókája, és tudja is nyomban, honnan vegye elő. De egy pillanat türelmemet kéri. Még nyélbe kell ütnie egy üzletet hátul a félszerben. Egy régi Harley alkatrészeit adja el. Hátramegyek vele, és látom, hogy eladja hiánytalanul, csupán a vázat nem, mert váza van a vevőnek. Százhuszonöt dollárt kér. Nem is rossz ár.
Mikor visszatérünk a műhelybe, megjegyzem: - Érteni fog az illető a motorkerékpárokhoz, mire ezt a zsák alkatrészt összerakja.
Bill nevet. - Különb leckéje nem lehetne.
Megvan a fúvóka, a lábtartóra való gumi, hanem patentszem, az nincsen. A meglévőket mindjárt fel is szerelem, az üresjáratból kiszedem a fojtást, és hazafordulok a szállónak.
Sylvia, John meg Chris éppen hordja lefelé a betyárbútorunkat a lépcsőn, amikor befutok. Arcukról azt olvasom, hogy a kedvük éppoly virágos, mint az enyém. Nekivágunk a főutcának, keresünk egy éttermet, beülünk, és bélszínt rendelünk ebédre.
- Fényes város ez! Fényes város! - lelkendezik John. - Csoda, hogy maradt még ilyen! Délelőtt bejártam. Van itt kupeckocsma, hosszú szárú csizma, ezüstdollárból vert övcsat, farmernadrág, széles karimájú kalap, ami csak kell a vadnyugathoz… És nem ám áruházi csiricsáré! Itt a sarki kocsmában délelőtt már úgy beszéltek velem, mintha idevalósi lennék…
Egy karika sört rendelünk. A falon a patkó jeléből látom, hogy itt már az Olympia sör járja. Aszerint rendelek, hogy szó ne érje a ház elejét.
- Tanyasinak nézhettek - magyarázta John -, mert egy öreg szivar énnekem erősködött, hogy ő ugyan a mihaszna fiainak le nem vetkezik. Nagyokat bólogattam. A tanyáját ő a leányokra hagyja kéremigenszépen, mert a fiúk őneki minden pénzét a jatatába hordják kéremigenszépen. - Johnból kibuggyan a nevetés. - Hát ő bánja is keservesen, hogy felnevelte őket, meg a többi. Azt hittem, ilyen beszédeket már nem hallani harminc esztendeje.
A pincérnő hozza a bélszíneket, s rögtön elkezdjük a fejünket tömni. Megéheztem a javító-szerelő munkában.
- Valami neked valót is hallottam - újságolja tovább John. - Bozemanról folyt a szó a kocsmában, arról a városról, ahova tartunk. Azt magyarázták, hogy Montana kormányzójánál már ott volt készen annak a bozemani ötven szélsőséges főiskolai tanárnak a névsora, akiket el akart csapni, csak aztán leesett a repülőgépével.
- Ez már régen történt - mondom. Pompás bélszínt sikerítettek, állapítom meg magamban.
- Nem hittem volna, hogy ez az állam a szélsőség fészke.
- Fészkel itt mindenféle - mondom. - De a szélsőséget a jobboldali kormányzó szemüvegével tekintsd.
John még egyszer megsózza bélszínét. - Egy washingtoni tárcaíró járt itt, és az ügyet tegnap belefoglalta a rovatába, azért tárgyalták a kocsmában. A történetet a főiskola rektora is megerősítette.
- Közölték-e az elcsapandók nevét?
- Nem is tudom. Ismertél valakit közülük?
- Ötven közt énnekem is ott a helyem - mondom.
Csodálkozva néznek. Többet magam sem tudok. Phaidroszé persze a kétes dicsőség, és hozzá is fűzöm a kijelentésemhez, hogy a szélsőséget a montanai Gallatin megyében másként kell érteni, mint az ország egyéb tájain.
- Ez volt az a főiskola - tudatom velük -, ahonnan az Egyesült Államok elnökének feleségét is kitiltották mint szélsőségest.
- Melyik elnöknét?
- Eleanor Rooseveltet.
- Hűha! - nevet John. - Nagy törvényű főiskola lehet!
Várnának még történeteket, de nem jut az eszembe több. Egyetlen dologra emlékszem: - Ilyen helyzetben gyöngy az élete az igazán szélsőségesnek. Tehet kedvére, és mindenki tapsol, mert a harmonikanadrágosok már lehetetlenné váltak, és tetteikkel az igazi szélsőségesek alá adnak lovat.
Az étteremből kifelé a városi park mellett megyünk el. Már tegnap este két emléket illesztett össze bennem a fák koronájának látványa. Phaidrosz egy éjszaka itt aludt az egyik padon, mikor Bozemanba igyekezett. Azért nem ismertem én meg azt a szurdok menti erdőt tegnap. Phaidrosz éjnek idején mehetett el mellette azon az útján.


9

A Yellowstone völgyében haladunk keresztül Montanán. Nyugati üröm váltakozik benne a középnyugati kukoricatáblákkal, aszerint, hogy öntöznek a folyóból vagy nem. Néhol egy-egy magasabb háton átjutva kikerülünk az öntözéses övezetből, de többnyire megmaradunk a folyó mentében. Látunk Lewisről és Clarkról szóló emléktáblát is, hogy egyikük az Északnyugati Átjáró kerestében erre csalinkázott.
Kedves szövegezés. Belevág képmutogatói magyarázatomba. Mi is valami északnyugati átjáró kerestében csalinkázunk. A napot a kukoricatáblák és puszták váltakozása fogyasztja tovább.
Annak a kísértetnek vagyok a nyomában, amelyet Phaidrosz hajszolt - az ésszerűségnek magának, a formák leplét libegtető, unalmasan klasszikus kísértetnek.
Ma délelőtt a gondolkodás hierarchiájáról elmélkedtem. A rendszerről. Most arra az útra térek, amelyik ezeket a hierarchiákat köti össze. A logikára.
Az úton a haladási irány kétféle. Induktív és deduktív. Induktív irányban a motor működésének megfigyeléséből jutni általános következtetésekre. Ha például a motorkerékpár bukkanón ugrik át, és a motor kihagy, aztán megint átugrik egyen, s megint kihagy, aztán újból, majd egy jó darabon sima az út, és nem hagy ki, végül jön a negyedik bukkanó meg a negyedik kihagyás, arra az ésszerű következtetésre juthatunk, hogy a kihagyások okai a bukkanók. Ilyen az indukció. A tapasztalatok felől közeledünk a törvényszerűhöz.
A dedukció ellenkező irányba tart. A köztudomásból indul el, úgy jut egy-egy részlethez. Ha például a motor hierarchiájának ismeretében a műszerész tudja, hogy a kürtöt az akkumulátorban tárolt villamos erő működteti, arra az ésszerű következtetésre jut, hogy ha "az aku lemerült", a kürt szólni nem fog. Ilyen a dedukció.
A paraszti ész szövevényes kérdések megoldásához induktív és deduktív következtetések hosszú láncolatain jut. A láncok oda-vissza járnak a megfigyelt motor és a motorról kézikönyvekben épített gondolati hierarchia között. A láncfűzés ok-okozati rendjét nevezzük tudományos gondolkodásnak.
Voltaképpen én még nem kerültem szemközt olyan bökkenővel motorkerékpárom ápolása során, amelyhez a tudományos gondolkodás teljes fegyvertárát fel kellett volna tárnom. Ennyire nem kemény dió a motor. Mert ha teljességében próbálom elgondolni a tudományos gondolkodást, roppant hindu isten ködlik fel előttem, valami óriás talajgyalu, lomha járású, dübörgő, ámde győzhetetlen. Kétszer annyi idő kell hozzá, ha nem tízszer annyi, mint a szokásos szerelői okoskodással célhoz érni, de annyi bizonyos, hogy segítségével a cél mindenképpen elérhető. Nincs kizárásosan megközelíthetetlen hibamegállapítás a motoros szakmában. Amikor igazán makacs a baj, és már mindent megpróbáltál, a fejed összetörted, és semmi nem akar eszedbe jutnia - mikor már látod, hogy a természet megkutyálta magát, azt mondod neki: "Jól van, öcsi, ha a szép szó nem használ, majd használ a bot!" S előhúzod a tudományos nagy fúrót.
Laboratóriumi naplót vezetsz. Iktatsz bele mindent rendszeresen, úgyhogy bármikor tudod, hol tartasz, honnan jutottál ide, s hova igyekszel. Egyaránt fontos ez tudományos munka során és az elektronikus technológiában, mert beleveszel különben a kérdések bonyodalmasságába, és elfelejted, mit tudtál, mit nem, végül bedobod a törülközőt. A motorkerékpár ápolásának kérdései ennyire nem veszedelmesek, de amikor a bonyodalom elkezdődnék, a rend kedvéért jó a tudományos módszeresség. Olykor a kérdések puszta jegyzése is világosságot gyújt a fejedben.
A naplóba vezetendő tételek hat csoportra oszthatók: (1) a baj természete, (2) feltevések a baj okára nézve, (3) a feltevések próbájául végezhető kísérletek, (4) a kísérletek vélhető eredménye, (5) a kísérletek megfigyelt eredménye és (6) a kísérletek eredményéből vont végkövetkeztetések. Ez a rend nem különbözik a főiskolai és középiskolai laboratóriumi naplók rendjétől, csak ez már nem pusztán szorgalmi lecke. Célunk, hogy felkarózzuk gondolatainkat, ne hajladozzanak tévetegen.
A tudományos módszer megbizonyosít, hogy a természet nem csalt útvesztőbe: nem képzeled, hogy tudsz valamit, amit nem tudsz valójában. Sem műszerész, sem technikus, sem tudós nem él a föld kerekén olyan, aki ebbe a térjmegutcába bele ne tévedt volna, s azóta nagyon ne vigyázna. Ez a körültekintés az oka annak, hogy a tudományos és műszaki magyarázatok jó része oly lenyűgözően unalmas. Aki a körültekintésről elfelejtkezik vagy romantikus holdvilágfalásba esik, azon egy-kettő kifog a természet. Kifoghat rajtad akkor is, igaz, ha bolondságoddal rá nem szolgálsz. Csupán azt teheted, hogy roppant óvatos és szigorúan logikus maradsz, ha a Természettel kereskedel - különben egy apró botlás, és teljes tudományos építményed rád szakad. Hibás következtetésen fennakad a motorszerelés is.
Tudományos vizsgálódásunk első tételében, azaz a baj rögzítése során a legfontosabb, hogy ne állíts többet, mint amennyit teljes bizonyossággal tudsz. Helyesebb így szövegezni: "Kiderítendő: miért nem működik a motor?" Ez ugyan baromian hangzik, de még mindig okosabban, mintha ezt vezeted be a helyébe: "Kiderítendő: mi a baja a gyújtásnak?" - amikor nem tudhatod teljes bizonyossággal, hogy a gyújtással a baj. Helyesebb tehát a "Kiderítendő: mi a nyavalya esett a motoromba?" után második tételként ezt iktatni be: "Első feltételezés: a baj a gyújtással van." De állhatsz elő annyiféle feltételezéssel, amennyi csak tetszik, csak aztán kísérletet tervezz mindenikhez, hogy lásd, melyik volt igaz, és melyik hamis.
Az első kérdések csínján közelítése megóv az olyan úttévesztéstől, amelyik miatt hiába dolgozol hetekig, ha ugyan el nem akadsz végképp. Első hallásra ezért tetszik butának annyi tudományos kérdés. Nehézkességük valójában buta tévedések megelőzését szolgálja.
A harmadik tétel, amit a tudományos okoskodásból kísérletnek nevezünk, romantikus elmék számára gyakran a tudomány maga, mivel látnivalót kínál. Kémcsöveket és görebeket, ugyebár, és fehér köpenyes nyüzsgést, amíg egyszerre kész a találmány. A kísérletet nem hosszas szellemi folyamat részeként tekintik, hanem tantermi szemléltetésekre emlékeznek, hiszen nagyjából hasonlóan festettek azok is. Az a csodapók a képernyőn, aki az ötvenezer dolláros boszorkánykonyhájában sürög-forog, nem művel semmi tudományosságot, ha már tudja jó előre, mi lesz mesterkedésének eredménye. A motorszerelő viszont, ha megnyomja a dudát, hogy lássa, van-e az akuban élet, tudományos kísérletező. Egy feltételezést bocsát próbára azzal, hogy kérdését a természetnek teszi fel. A képernyő tudósa, aki szomorúan elmotyogja, hogy "kísérletünkkel kudarcot vallottunk, nem sikerült elérnünk, amit reméltünk", inkább a forgatókönyvíróval vallott kudarcot. Kísérlet attól nem sikertelen, hogy nem jut a várt eredményhez, s a kísérletező kudarca csakis az, ha feltételezését nem bocsátotta vizsgára kellőképpen, és az eredmény sem nem igazolja, sem nem cáfolja.
Jártasság dolga, hogy csupán a szóban forgó feltételezést tegyük próbára a kísérlet során, annál se többet, se kevesebbet. Ha a kürt szól, és a motorszerelő arra következtet, hogy a villamos hálózatnak semmi baja, igencsak melléfog. Következtetése bakugrás. A tülkölés csak annyit tudat vele, hogy az akuban van élet, és a kürt működik. A kísérlet helyes szerkesztéséhez lépésről lépésre el kell gondolnia, mi következik miből. Erről jó a hierarchia. A következtetések láncát nem a kürt kezdi pergetni. Még az akkumulátor sem, legfeljebb igen közvetetten. Az ugrópont, ahol a villamos hálózat közvetlenül lendíti működésbe a motort, az a gyújtógyertyáknál van, és aki nem ott folytatja a vizsgálódást, az ugyan meg nem tudja, hogy a hiba természete elektromos-e vagy sem.
A helyes próbához a szerelő kiemeli a gyertyát, és úgy szorítja neki a motor oldalának, hogy a gyertya fémen legyen. Akkor rúg egyet az indítókaron, és a gyertya hegyét figyeli, pattan-e szikra belőle. Ha nem pattan, két következtetésre juthat: a) a hálózatban a hiba, b) megfigyelése volt gyatra. Régi motoros megismétli kísérletét még néhányszor, közben vizsgálja az érintkezéseket, és mindenképpen megpróbál szikrát varázsolni a gyertyából. Ha aztán semmi nem használ, és meg kell állapítania, hogy az a) következtetés a helytálló, azaz a hiba elektromos természetű, lefújhatja a kísérletet.
A végső tételnél, a következtetések összegzésében ott ütközik ki a jártasság, hogy a kísérletező nem állít többet, mint amennyit a kísérlet igazolt. Nem igazolta ugyanis, hogy amikor villamosságának hibáját kijavította, kész is a kocsi. Lehetnek ott egyéb hibák. Annyi azonban bizonyos, hogy a motorral addig el nem indul, amíg villamossága nem működik. Azért a kísérletező felteheti laboratóriumi naplójában a következő kérdést: "Kiderítendő: mi a villamosság baja?"
Hipotéziseket állít ehhez is, és végigpróbálja mindet. Jól feltett kérdésekkel, helyesen elgondolt kísérletekkel és óvatos következtetésekkel ereszkedik a szerelő a motor hierarchiájának lépcsőin, amíg meg nem találja a motorkerékpár hibájának egy vagy több okát, aztán nekiláthat a kiiktatásuknak.
Az avatatlan szemlélő csupán a kétkezi munkát látja, és többnyire azt képzeli, hogy a szerelő munkájának természete is kétkezi. Holott a testi munka a szerelői tevékenység könnyebbik vége. Jóval fontosabb ennél a körültekintő megfigyelés és a szabatos okoskodás. Ezért tetszenek a szerelők vizsgálódásaik során hallgatagnak és begombolkozóttnak. Nem szeretik, ha szóval tartják őket, mert figyelmük a fejükben épült hierarchián, nem is annyira a motorkerékpáron vagy szerencsétlenkedő gazdáján. Kísérletük része az is, hogy tudományuk hierarchiáját kiterjesszék a meghibásodott motorkerékpárra, azaz a hibás szerkezetet egybevessék a fejükben működő hibátlannal. Vagyis a formába foglalt formát keresik.

Utánfutós kocsi jön szembe, és nem akar sehogy se visszatalálni a sávjába. Villogtatom a fényszórómat, hogy meglásson már. Látni lát is, csak nem talál vissza. Az útpadka keskeny és kövecses. Elszállunk, ha rámegyek. Fékezek, villogtatok, tülkölök. Jézus ereje! Ez vakrémületében a mi útpadkánknak tart! Nem térek el az út szélétől semennyit, de jön így is! Az utolsó pillanatban kapja el a kormányt, és arasznyira kerül el bennünket.
Hullámpapír doboz lefeg-libeg az úton előttünk. Látjuk egy ideje. Valami teherautóról sodródhatott le.
Most kap el a rémület. Ha kocsiban ülünk, nyilván összecsókolózunk, és az árokba fordulás a legkevesebb.
Megállunk a következő kisvárosban. Lehetne akár Iowa közepén, olyan. Szálas kukorica fogja körül, és a levegőjében műtrágyaszag. Régi nagy hodály étterembe térünk be. A sör mellé rendelek minden harapnivalót, amivel csak szolgálhatnak - így aztán földimogyorót, pattogatott kukoricát, perecet, burgonyaszirmot, szivarított ajókát, füstölt halat és valami szálkás fajtát uzsonnázunk sósrúddal, hegyes paprikával, sörfalattal, rakott sonkával, friss pörccel és szezámkeksszel. A keksz mellékízére sehogy nem jövök rá, miféle.
- A térdem még mindig kocsonya - tudatja Sylvia.
Azt hitte, a hullámpapír doboz a mi motorunk, az hányódik ott az út közepén.


10

Kinn az ég karimáját még mindig magasan tartja a sziklás part, sőt délelőtt óta szorul is ránk. Szűkül a völgy, ahogy a folyófőhöz közeledünk.
A forrás táján járunk, mert végre szólhatok arról, hogyan tört ki Phaidrosz a következtetések láncából, és mikor kezdte kergetni az ésszerűség kísértetét.
Egy szöveget annyit olvasott és morzsolt magában, hogy rám is átszármazott ezenmód:

"A tudomány szentélyében sok a fülke… s a papok száma még nagyobb, akik mindenfélékért hajlonganak itt.
Sokakat a felsőbbrendű szellemi erő vonzott a tudományhoz. Erőmutatvány nekik a tudomány. Abban keresik az élő tapasztalatot és becsvágyuk megelégülését. Mások a hasznosságnak áldozzák elméjük gyümölcseit. Ha az Úr angyala leszállna, s csupán ezt a két fajtát kergetné ki a szentélyből, nagy lenne üresedése, azonban maradnának még jelen és múlt papjai közül… Mert ha csak az elűzöttek áldoztak volna benne, meg sem épülhetett volna a szentély, mint ahogyan borostyán is csak fa törzsén kapaszkodhat az égnek. Hanem akikben az angyal a kedvét lelné, az fura, hallgatag, magának való népség, egymáshoz jóval kevésbé hasonló, mint a kiűzőitek hada.
Hogy ezeket a szentélybe mi csábította, arra egyetlen válasszal megfelelni nem lehet… Szöktek a mindennapi élet fakó reménytelenségéből, fájó durvasága elől, szabadultak volna tulajdon vágyaik ingólápjából. A finom lélek zajos környezete szorításából a magaslatok csöndjébe menekülne, ahonnan a szem szabadon pásztáz a ritka levegőben, és az örökkévalóság körvonalait szeretettel simogatja."

Beszéd része ez, egy fiatal német tudós, Albert Einstein mondta el 1918-ban.
Phaidrosz a természettudományok első egyetemi évfolyamának anyagából tizenöt éves korában vizsgázott. Már akkor a biokémia érdekelte, és úgy tervezte, hogy a szerves és szervetlen világnak arra a köztes tartományára szakosodik majd, amelynek ma molekuláris biológia a neve. Nem pályát akart építeni, eszményi cél vezérelte zsenge fiatalságában.

"Aki efféle célt követ, annak lelki világa leginkább a szent emberekéhez vagy a szerelmesekéhez fogható. Napi igyekezetében nem megfontolt szándék vezeti, hanem a szíve szava."

Ha Phaidroszt a pályaépítés akarata vagy a haszonlesés csábítja a tudomány szentélyébe, ugyan meg nem fordul a fejében, hogy a tudományos hipotézis természetét kezdje firtatni. De ő a kérdéseit feltette, és elégedetlen volt a válaszokkal.
A hipotézis rejtély a tudományos okfejtés rendjében. Senki nem tudja, honnan támad. Valaki jár a dolga után valamerre, s egyszer csak belevillámlik, hogy megértett valamit, amit nem is kapiskált előbb. Persze amíg kísérletekkel nem igazolja, addig nem igazság ez az eszmélés. A kísérletek sem forrásai. A hipotézisek forrásvidéke másutt keresendő. Einstein véleménye szerint:

"Az ember világos és érthető világképet festene magának, majd megpróbálná a maga világát tapasztalatainak mindennapi világa fölé terjeszteni, mintegy győzedelmesen… Festett világát tengelyébe állítja érzelmi életének is, hogy meglelje azt a meghitt békességet, amelyet személyes tapasztalatainak kacsaúsztatójában hiába keres… Legvégső célja… hogy eljusson azokhoz az egyetemes érvényű törvényekhez, amelyekből a világmindenség mintegy levezethető. Következtetéssel ezek a törvények meg nem közelíthetők, csakis sejtések útján, a tapasztalatok megértő forgatásával…"

Sejtés? Tapasztalatok megértő forgatása? Furcsa fogalmak a tudományos megismeréshez vezető úton!
Einsteinnél kisebb tudós azt mondta volna: "A tudományos megismerés is a természetből következik, s íme, a természet maga szolgál hipotézisekkel." Einstein azonban tudta, hogy a természet nem szolgál ilyesmivel, legfeljebb kísérleti eredményekkel.
Korlátoltabb elme válasza ez lehetne: "Jól van no, akkor az Ember áll elő velük." Ámde Einstein tagadta ezt is. "Senki - mondta ki -, aki a tudományban járatos, nem állíthatja, hogy a jelenségek világa megszabja elméleti rendszerét, sőt azt sem, hogy a jelenségeket a tudományos elvekkel elméleti híd köti össze."
Phaidrosz azzal rúgott ki az elemző okoskodás hámjából, amikor a hipotézisek nemcsak mint a labornapló tételei kezdték érdekelni. Munkája ugyanis rávezette, hogy ami a tudományos tevékenység legkeményebb diójának látszanék, a hipotézisek kiagyalása, az valójában gyerekjáték. Áttekinthető labornaplókból valahogyan kikövetkeztek mindig. Amíg kísérleti úton a végére járt első számú hipotézisének, sorakozott utána a többi is, s amíg azokat próbálta, következett még. Végül ráébredt, hogy igazolásuk vagy cáfolatuk közben nem fogynak. Gombamód szaporodnak inkább.
Először mulattatta az észlelet. Törvényt is szabott hozzá, s azt hitte, olyan mulatságos lesz, mint valami Parkinson-törvény, ha kimondja: "Bármely jelenség ésszerű magyarázatával kecsegtetett hipotézisek száma végtelen." Elégedetté tette ez a bőség. Még olyankor is, ha kísérleteivel mindenféle falba ütközött, tudta, hogy elég totojázni egy kicsit, és lesz hipotézise újabb. Lett is mindig. Alig telt el néhány hónap törvényének megalkotása óta, már elfogta a kétség, van-e belőle haszna vagy mulatsága. Mert ha megáll, öreg hibája a tudományosságnak! Ez a törvény teljességgel nihilista! Megsemmisítő cáfolata a tudomány általános érvényességének!
Ha ugyanis az elemzés célja, hogy a feltételezések rengetegéből válasszon, de közben a rengeteg sűrűsödik, gyorsabban, semhogy a kísérletek ritkíthatnák, világos, hogy nem vizsgáztatható minden hipotézis. Akkor pedig semelyik kísérlet eredménye nem teljes, és a módszer nem alkalmas arra, hogy bizonyított igazságokkal álljon elő.
Erről a kérdésről Einstein így nyilatkozott: "Az evolúció azt igazolja, hogy az elképzelhető lehetőségek közül egyik bármelyik pillanatban fölébe kerekedhet a többinek." Ennyit mondott, és nem többet. Phaidrosz azonban érezte, hogy ez a megállapítás igen gyenge lábon áll. Kivált a "bármely pillanatban" vágta mellbe. Azt mondaná Einstein, hogy az igazság az idő műve? Mert ilyen állítás a tudományt alapjaiban kezdené ki.
Pedig hát szembe kell nézni vele: a tudomány története világosan rámutat a régi jelenségek meg-megújuló magyarázatára. A magyarázatok lejártában először nem látott rendet. Némelyik igazság mintha évszázadokat állt volna ki, más még egy évet sem. Nem az örökkévalóságnak szóló hittétel, hanem idővel behatárolt mennyiség, és vizsgálat tárgyává tehető, mint bármi más.
Nekifogott a vizsgálatuknak, és amikor időlegességük okára ráébredt, még jobban megrendült. Úgy látta, hogy az igazságok időállása fordított arányú a tudományos igyekezettel. A huszadik század tudományos igazságainak mintha sokkal rövidebb lett volna élettartamuk a tizenkilencedik századiaknál, csupán azért, mert századunkban a tudományos tevékenység sokkal szerteágazóbb. Ha tehát a jövő században a tízszeresére nő, az igazságok várható állékonysága tizedére csökken. S az éppen érvényes igazság életét a helyére pályázó hipotézisrengeteg rövidíti meg: több hipotézis, kurtább igazság. S ami a hipotéziseket az elmúlt évtizedekben sokasította, az, úgy látszik, nem más, mint a tudományos módszer maga. Több szem többet lát, ha többet néz. Nemhogy egyet választanának a sokaságból, szaporítják a sokaságot. A logika nyelvén: a tudományos módszer a végső igazság felé haladtában - távolodik tőle voltaképp! S a meglévő igazság csupán azért változik, mert tudományosan közelítették meg!
Phaidrosz megfigyelése ugyan nem volt újdonatúj, de a tudomány története a szőnyeg alá seperte mindig. A tudományos vizsgálódás előre látható és valóságos eredményei állnak itt szemben homlokegyenest, azonban mintha ezt senki nem akarná észrevenni. A vizsgálódás célja az egyetlen igazság kiválasztása a feltételezett igazságok közül. Ha valamiről, hát erről szól a tudomány. Története azonban éppen nem erről vall. Tovább szorozta a megfigyelések, tudomások, elvek és elképzelések sorozatait, s ezen az úton vezette az emberiséget a teljes igazságoktól a különböző szempontok szerint igaz, viszonylagos igazságokig. Éppen a tudomány okozza a gondolkozás zavarait és a vele járó társadalmi felfordulásokat, mikor pedig ésszerűségétől elsimítását várták e bajoknak. S amire Phaidrosz évekkel ezelőtt laboratóriumi munkájának elszigeteltségében eszmélt, azt ma már látni mindenfelé a technológia világában - tudományosan gyártott ellentudományt, káoszt.
Innen visszapillantva már látni, miért érdemes erről a személyről az ismertetett klasszikus és romantikus valóságszemlélet s a kettő megbékíthetetlensége kapcsán beszélnünk. Phaidrosz, nem úgy, mint a romantikusok hada, akik riadtan kapkodják fejüket a tudomány és technológia emberi szellemre erőszakolt kerge változásai láttán, tudományosan művelt klasszikus elméjével tehetett többet, semmint csupán a kezét tördelje vagy meneküljön vagy elátkozza a teljes helyzetet, és mentésére ajánlata ne legyen.
Mert amint említettem, utoljára előállt egy sor ajánlattal. A kérdés azonban oly óriási és oly sokrétű, hogy senki nem értette igazán, mivel birkózik - ezért ajánlatainak sem lehetett méltó bírája senki.
Korunk társadalmi válságainak, mondaná talán ma, az emberi agyban keresendő genetikai hiba az oka. S amíg ezt fel nem derítik, a válságok folytatódnak. Gondolkodásunk jelenkori divatjai nem terelik a társadalmat szebb jövő felé. A terelés éppen ellenkező irányú. A reneszánsz kora óta ilyen gondolkodási divatok uralkodnak, s amíg a megélhetés szorítja az emberiséget, addig uralmon is maradnak. Mikor azonban a létszükségek már nem szorongatnak embertömegeket, a gondolkodás régi rendszerei sem szabhatnak többé irányt - sőt, igaz valójukban látjuk őket: érzelmileg üresnek, esztétikailag semmitmondónak, lelkileg sivárnak. Manapság itt tartunk, s azt a kérdést a holtpontjáról mintha semmi ki nem mozdíthatná.
Világraszóló társadalmi válságot látok kibontakozóban magam is, s a vége, kivált a megoldása még a távolokból sem ködlik. Olyan embereket látok, mint John és Sylvia, akik a civilizált élet ésszerű szerkezetétől elidegenedetten élnek, rendjén kívül eső megoldásokat keresnek, de olyanra nem találnak, amelyik akár ideig-óráig megelégedésükre szolgálna. És látom Phaidroszt az elvonatkoztatásaival játszani laboratóriumi magányában - valójában ugyanaz a válság mozgatja, ami Johnt és Sylviát. ő azonban a kérdés túlsó végéről közeledik hozzá - én próbálom egyeztetni itt a kétféle közelítést. Szövevényes ügy, magam is beleveszek olykor.
Akikkel Phaidrosz próbálta megbeszélni, azok közül senki megérteni nem akarta, mi bántja. Szerintünk a tudományos módszer helytálló - akkor meg mit bolygassuk? Mintha ez lett volna a válasza mindőjüknek.
Phaidrosz nem értette ezt az egykedvűséget, mert nem személyes dicsőségért vagy a hasznáért művelte a tudományt. Mintha egy hegyláncolat ünnepi képét látta volna, ahogy Einstein megfestette - csakhogy a hegyek méltóságos hullámvetésében, íme, hasadék támadt. És amíg a semmi szakadékát kínos magyarázatokkal töltötte volna ki, ráébredt, hogy az örökkévaló hegyláncolat sem egyéb, mint a képzelet műve. S ezen végképp kiakadt. Így történt, hogy Phaidroszt, bár tizenöt éves korában levizsgázott már a természettudomány első éves egyetemi anyagából, tizenhét éves korában rossz jegyei miatt kizárták. Az indoklásban éretlenségére és figyelmetlenségére hivatkoztak.
Nem volt segítség. A fegyelmi határozatot sem megelőzni, sem megmásítani nem lehetett. Az egyetemnek ragaszkodnia kellett színvonalához.
Phaidrosz az egyetemen kívül is bukdácsolt tovább az emberi gondolkodás mezsgyéin, majd megindult vissza az egyetemnek. Holnap ezt a visszautat tekintjük végig.

Laurelben, a hegyek lábánál megszállunk. Az esti szellő hűvös, a hóvidék felől fújdogál. A nap talán már egy órája is hogy lebukott a hegyek mögött, s onnan, a láncolat mögül világítja be az eget.
Sylviával, Johnnal, Chrisszel kaptatunk a hosszú főutcán a ránk telepedő szürkületben, és mindannyian érezzük a hegyek jelenlétét, bár másról folyik a szó. Örülök is, hogy itt lehetek, meg szomorú is vagyok egy kicsit. Olykor utazni jobb, mint megérkezni.


11

Ébredéskor tűnődöm, vajon tudom-e csak, hogy a hegyek alján ébredek, vagy érzem a levegőn is? Szobánk bájos, régi, faburkolatos. A napfény betör az ablakom árnyvetőjén, és a sötét faburkolaton játszik, de tudom még a félsötétben is, hogy a hegyvidék határán vagyunk. Hűvös, párás, szinte harapni való a levegő. Egyet szippantok belőle, s már a következő szippantást várom, és minden szippantással hő az életkedvem, amíg ki nem pattanok az ágyból, ki nem tárom az árnyvetőt, és be nem eresztem a tiszta, éles napfényt teljes ragyogásában.
Az ördög belém bújik, hogy megrázzam Christ, hadd lássa ezt a gyönyörűséget, de aztán a gyöngédség vagy éppen a tisztelet erőt vesz rajtam. Hadd aludjon még. Kimegyek a hosszú folyosó túlsó végéről nyíló közös fürdőszobába a szappannal meg a borotvával. A folyosó faburkolata is méltóságosan sötét, s a padló minden léptemre nyikordul. A víz a fürdőszobában gőzölögve szisszen a csapból, sok hideg kell hozzá, amíg nekifoghatok borotválkozni.
Az ablakból látom, hogy az udvarra kellemes tornác nyílik. Amint végzek a borotválkozással, kimegyek szétnézni. Erkély valójában, a környező fák koronáival egy magasságban fogja körül a szállót. A fák mintha hozzám hasonlóan fogadnák ezt a reggelt. Leveleik-ágaik minden apró fuvalomra várakozóan mozdulnak.
Chris hamarosan felkel, majd Sylvia kerül elő a szobájából, és elmondja, hogy ők már megreggeliztek, John kószál valamerre, de ő majd elkísér bennünket reggelizni.
Mindenre szerelmes pillantásokat vetünk ezen a reggelen, és csupa kellemes dologról csevegünk a napsütötte utcán, az étteremig. A tojás, a meleg zsemle kávéval mennyei manna. Chris bizalmasan ismerteti Sylviával iskolai ügyeit, barátait, én meg fél füllel hallgatom, és bámulok ki az étterem tükörablakán a főutcára. Mekkora messziségbe került magányos éjszakánk Dél-Dakotában! Itt a házak mögött hegyek és hómezők emelkednek.
Sylvia említi, hogy John a városban beszélt valakivel, attól megtudta, hogy Bozemannak másik út is visz déli irányban a Yellowstone Parkon át.
- Délnek? - tűnődöm. - Red Lodge-nak?
- Azt hiszem.
Júniusi hómező bukkan fel az emlékezetemben. - Az messzi fölvisz az erdőhatár fölé.
- Baj? - kérdi Sylvia.
- Hideg lesz. - Emlékezetem hómezején felbukkanunk a motorkerékpárunkkal. - De az ötlet óriási.
Alig találkozunk Johnnal, már meg is egyezünk, és hamarosan, egy vasúti aluljáró után, megöntött makadámúton felfelé térünk a hegyeknek. Ezen a kanyargós úton járt Phaidrosz is mindig, emlékei fel-felvillannak. A sötét Absaroka-hegylánc előttünk tör az égnek.
Patakot követünk a forrásáig. Ami víz csörgedez benne, nem egy teljes órája hó volt még. A patak meg az út mintha zöld mezők köves lépcsőin emelkedne fölfelé. Velőtrázó sugárzás. Sötét árnyékok, ragyogó fények. Az ég tintakék. A nap meleg, ha ránk süt, de ha út menti fák alatt haladunk el, megdermedünk.
Kis kék Porschéval fogócskázunk - tülkölve előzzük meg, majd ő előz víg tülköléssel, s a mulatságot sokáig űzzük rezgő nyárfák sötét alján, smaragd mezőn és hegyi cserjések közt. Mindez ismerős.
Ő is erre törekedett a felföldnek, aztán hátizsákos kiruccanásokat tett a főútról, akár négy-öt naposakat, s közbe-közbe visszatért élelemért. Úgy bujdokolt a hegyek közt, mint aki a lelke csöndességét keresi. Elvonatkoztatásainak sora tehervonatnyira nőtt, de a kapcsolatok oly bonyodalmasakká váltak, hogy kellett neki a végtelen tér meg a végtelen csönd, másképp nem maradt volna egyenesben. Mintha hosszú órák gondolati szerkezetét megbolydíthatta volna a másféle gondolat vagy a másféle tennivaló egyetlen perce. Hogy bolonddá nyilvánították, azelőtt sem úgy gondolkodott, mint a más emberek. A valóság mozdulásaival, változásaival tartott, olyan szinten, amelyen az intézményes értékek és megszentelt igazságok eltűnnek, s ebben a ritka levegőben már csak a kedve hajtotta tovább. Korai kudarca megszabadította attól a kötelezettségtől, hogy az örök gondolatok nyomvonalán maradjon, s el is rugaszkodott olyannyira, hogy kevesen követhették. Úgy érezte, iskolák, egyházak, kormányzatok és politikai szervezetek mind az igazság ellenében terelik a közgondolkodást, a maguk szerepének növelésére és a szerepüket szolgálók szorongatására. Kudarcát már korai szerencséjének tekintette, véletlen menekvésnek a kelepcéből. Azóta is az intézményes igazságok kelepcéit kerülgette. Vagy talán nem mindjárt, mert később jött meg az esze hozzá? Nagyot szöktem előre, igaz. Mindez jóval később kezdődött.
Phaidrosz kezdetben oldalpillantásokkal kereste az igazságot - nem szemből, ahogyan tudományága vezette volna. Laboratóriumban, ha teljes kísérleti építményed megbomlik, ha semmi nem akar sikerülni, ha az eredmények határozatlanok, torzak, vagy semmi ki nem sül belőlük, olyankor kell ez az oldalpillantás. Később az olyan tapasztalati gyarapodáshoz is alkalmazta, amikor a figyelme nem nyíliránt tört előre, hanem kétfelé duzzadt, mintha egy céllövő úgy erezné, hogy nyila beletalált ugyan a tábla közepébe, és ő a pálmát el is vitte, csak éppen a feje nyugszik párnán, és virradat dereng a redőny rései közt. Az oldalsó tapasztalat merőben váratlanul, hihetetlen égtájak felől érkezik - és iránynak nem is mondható, maga a tapasztalat szabja. Az oldalsó igazságok az igazságkeresés rendszereinek hamis követelményeire és sarktételeire mutatnak rá.
Látszatra csellengett. De csellengett valójában is. A csellengés az igazságot oldalvást keresők járása. Okok felderítésére ismert módszert nem alkalmazhatott, hiszen éppen a módszereket ítélte torznak, így hát csellengett. Egyéb nem telt tőle.
Csellengés vitte a hadseregbe. A hadsereg aztán elvitte Koreába. Emlékezetéből megmaradt egy szilánk, egy fal képe. Hajó orrából nézvést párás kikötőben ragyog, akár a mennyország kapuja. Sokra becsülhette ezt a szilánkot is, mert megfordította a fejében akárhányszor, pedig sehova nem illett. Csak éppen a ragyogása miatt. Én magam azért őrzöm tovább, mert mintha fordulót akarna jelenteni Phaidrosz életében.
Koreából megeresztett levelei merőben különböznek régibb írásaitól, vagyis az említett fordulatra utalnak. Púposodnak az érzelmektől. Oldalak apró részletekkel, piacokkal, görgőajtós boltokkal, palatetőkkel, utakkal nádfedeles kunyhókkal, vegyes mindenfélével. Egyik levélben lelkesedés kapja szárnyra, a másikban nyomott, ismét máskor dühöng vagy tréfálkozik - vagyis olyasvalakit olvasni ki ezekből a levelekből, aki ketrecéből szabadult, holott a ketrecről nem is tudott addig, hanem most becserkészi a világot, s a részleteket elszántan falja.
Később koreai napszámosokkal barátkozott össze. Beszéltek angolul valamennyit, s szívesen tanultak volna még, hogy beállhassanak tolmácsnak. Munkájuk után körükben töltötte az időt, azok pedig hálából hosszas hétvégi látogatásokra hordták haza, a hegyeken túlra meg a barátaikhoz, közben neki tolmácsolták buzgón az idegen kultúra életét, gondolatait.
Ott ül egy szépséges, széljárta hegyoldalban az ösvény mentén, és a Sárga-tengert bámulja. Az ösvény alatt teraszos táblán barnára érett a rizs. Barátai vele együtt tekintenek ki a tengerre, és messzi szigeteket mutogatnak. Tarisznyából esznek, és a képírás meg a világ kapcsolatáról folyik a szó. Phaidrosz megállapítja, milyen bámulatos, hogy a földkerekségen bármi leírható huszonhat jellel, amennyivel ők írnak. Barátai bólintanak, mosolyognak, konzervdobozból kanalaznak, és udvarias nemet mondanak Phaidrosz megállapítására.
Megzavarja a mosolygós bólintás meg az udvarias tagadás, azért megismétli állítását. Ismét bólintanak rá, ismét tagadják. Ennyi az emléktöredék. De ezt is gyakran hánytorgatja, akárcsak a falat.
Legutolsó élénk emléke a világnak abból a sarkából a csapatszállító hajó. Hazafelé viszi. A legénységi terem üres, csak ő utazik benne, ágyának fémkeretére úgy van felfeszítve a vitorlavászon, ahogy az artisták hálója. Öt ilyen ágy van egymás fölött egy állványon, s az állványsorok töltik meg a kihalt legénységi termet.
A terem a hajó orrából nyílik, és a környező ágykereteken úgy emelkedik és süllyed a vitorlavászon, mintha Phaidrosznak felvonó járna a gyomrában. Az acéllapok örökös döngése körös-körül, eszmél, az is a vízen bukdálás jele. Vajon ezért oly keserves az előtte fekvő könyvre figyelnie? Nem azért. Súlyos olvasmány. A keleti bölcseletről szól, nehezebben emészthető könyv még nem került a kezébe. Örül, hogy maga lehet, és unalom fenyegeti ebben az üres legénységi teremben, másképp meg nem birkózna vele.
A könyv megállapítja, hogy az emberi létnek van egy elméleti fele, szinte az ember nyugati felének számító (és nagyjából megfelel az ő laboratóriumi múltjának), valamint egy esztétikai fele, ami viszont inkább az emberiség keleti térfelére jellemző (s ez lehetett volna Phaidrosz koreai múltja), s a kettő sohasem illeszkedik tökéletesen. Az "elméleti" és "esztétikai" osztályozás elődje lehetett volna Phaidrosz klasszikus és romantikus rendjének. Jobban hatott is talán rá ez a rend, mint sejtette. Az övétől abban különbözött, hogy a klasszikus valóság csupán elsődlegesen elméleti, mert esztétikája is van, a romantikus pedig csak elsődlegesen esztétikus, mert elmélet is felfedezhető benne. A világot a bölcseleti-esztétikai hasadás az összetevőire bontja, a klasszikusromantikus nézetkülönbség viszont két világé. F. S. C. Northrop könyve, Kelet és Nyugat találkozása végül azt ajánlja, hogy "az el nem különült esztétikai folytonosság" vizsgálatára több figyelem fordítandó, mivel a bölcseleti valóság abból táplálkozik.
Ez nem fért a fejébe, de aztán megérkezett Seattle-ba, leszerelték, s majd két teljes hétig ült szállodai szobájában, mosolygós washingtoni almákat majszolt, és gondolkozott - máj szólta az almákat, és gondolkozott egyre, végül az emlékszilánkok meg a sok gondolkodás arra indították, hogy visszairatkozzon az egyetemre filozófiahallgatónak. Csellengésének ideje lejárt. Ismét törekedett valamire.

Keresztszél kap belénk. Hideget hoz és fenyőillatot. Újabb s újabb rohama borzongat, amint Red Lodgehoz közeledünk. A városnak vezető utat mintha a hegybe vájták volna. Sziklák sötét tömegei tornyosulnak fenyegetően a házak fölé mindkétfelől. Lábra állítjuk a motorunkat, és kicsomagoljuk a meleg ruhát. Síszaküzletek közt jutunk el az étterembe, amelynek falán terjedelmes fényképek mutatják, milyen úton haladunk tovább. Felfelé visz, egyre fel, mivel a világ legmagasabb műútja. Szorongás fog el, de sok értelme nincs, azért beszéddel könnyítek a lelkemen. A többieknek magyarázom, hogy le nem esünk erről a magas útról, de még a motorokkal sem lesz baj. Tudom magam is, csupán az emléke kísért, hogy némelyik pontjáról ha követ vetettem volna a mélybe, három-négyszáz méterig meg sem akadt volna, és a hulló kőről valamiképpen a motorra meg a motorosra kellett gondolnom.
Kávézás után belebújunk a meleg gúnyába, újból összecsomagolunk, és hamarosan a hegyoldal hajtűkunkorait járjuk.
Az úttest jóval szélesebbnek és biztonságosabbnak bizonyul, mint amilyenre emlékeztem. A motor különben sem foglal sok helyet. John és Sylvia előttünk szedi a szerpentineket, s valamivel feljebb szembejönnek, mosolyognak. Hamarosan kanyarodunk mi is utánuk, és a hátukat látjuk. Az újabb kanyar után megint szembejönnek, s már nevetnek. Csak nekivágni bajos. Megjárni semmiség.

Phaidrosz csellengései tehát filozófiai tanulmányokba torkollottak. Most értette meg, hogy a bölcselet legmagasabb szintje, a tudás teljes hierarchiájának. Filozófusok maguk oly rég tudják ezt, hogy szót sem vesztegetnek rá, Phaidrosznak azonban megvilágosodás volt. Tapasztalta, hogy a természettudomány, amelyről azt hitte valaha, hogy a tudás birodalma maga, csupán egyik ága a filozófiának. A hipotézisek végtelenségéről feltett kérdései nem is érdekelhették a természettudományt, mivel nem természettudományos kérdések. A természettudomány nem vizsgálhatja tulajdon módszereit, mert prókátori okoskodásba keveredik. Phaidrosz kérdései magasabbra céloztak a természettudománynál, azért most filozófiai tanulmányaiban természetes folytatását látta valamikori kíváncsiságának: Mit jelent mindez? Mi a célja mindennek?

Egy útelágazásban megállunk, fényképezkedünk, hogy bizonyíthassuk itt jártunkat, aztán egy keskeny ösvényen kisétálunk a sziklafal szélére. Motorkerékpárt is aligha látnánk meg innen, ha a fal alján indulna fölfelé. Még öltünk magunkra egy réteg meleg holmit, úgy megyünk tovább.
A lombos fák eltűnnek mind, csupán satnya kis fenyők kísérik utunkat. Aztán eltűnnek ezek a csökevészek is, és alpesi mezőkre jutunk ki. Fa semerre, csupán a fűben virítanak rózsaszín-kék-fehér virágfoltok. Vadvirág, ameddig a szem ellát. Vadvirág, fű, zuzmó, moha, ami megél itt, egyéb nem. Feljutottunk az erdőhatár fölött kezdődő felföldre.
Hátrapillantok, hogy még egyszer lássam a völgyet. Mintha óceán fenekére tekintenék. Az emberek lenn élnek alsóbb légkörökben, ez a felföld bele se fér a képzeletükbe.
Az út elfordul a völgytől, és a hómezőknek vezet tovább. A motor érzi az oxigén szűkét, és csúnyán köhög, mégsem hagy ki. Töppedt úttorlaszok között járunk hamarosan - a kora tavaszi hó ilyen kérges, szironyos. Kis csermelyek rontanak mohás tócsákba, onnan tovább a zsenge egyhetes fűbe meg a vadvirágok közé. Az apró rózsaszín-kék-sárga-fehér jószágok szinte a szemünk láttára pattannak ki ragyogón a fekete árnyékból, mintha fények gyulladnának a mélyzöld sötétségben. Tintakék az ég is, és hideg, csak arra nem, amerről a nap süt. A napsütötte felemen forró a karom, a lábam, a zekém - hanem az árnyékos felem, az sötét és fázik.
Egyre mélyebben hatolunk a hóba. Hóekék jártak előttünk, és másfél méteres, kétméteres, két és fél méteres patakokat vetettek az út mentén. Úgy hatolunk előre falaik közt, mintha hóalagútban járnánk. Majd az alagút kivisz ismét a tintakék alá, és ezzel feljutottunk a csúcsra.
Azon túl más vidék kezdődik. Tengerszemek, fenyvesek, hómezők. Fölöttük, amerre tekintünk, hóborította hegyláncok mindenfelé.
Megállunk egy útelágazásnál, ahol turisták fényképezik egymást s a vidéket, és John is előszedi fényképezőgépét a nyeregtáskájából. Én a szerszámkészletet szedem elő, szétterítem a nyergen, majd elindítom a motort, és a csavarhúzóval addig igazítom a porlasztókat, amíg az üresjárat hörgése sima köhögésig nem javul. Magam is csodálkoztam, hogy fölfelé végig kattog, dadog, rúg, és minden módon jelzi, hogy ebből baj lesz, aztán mégsem lett. Voltaképpen kíváncsiságból nem igazítottam a porlasztókon eddig, hogy lássam, mit tesz velük a négyezer méteres légkör. Végül meghagyom őket lomhának, köhögősnek, mert valamennyit ereszkedünk a Yellowstone Parkig, s ha most nem karmol a hangjuk, és nem durrognak vissza, akkor később lesz szegény a porlasztás, ami azért veszélyes, mert a motor túlfűlik.
Második sebességben is köhög eléggé lefelé, de aztán javul lassan, amint az erdők visszatérnek. Sziklák, tavak és fák közt haladunk, szedjük a gyönyörűséges kanyarulatokat.

Közben másfajta felföldön jár az én eszem - a gondolkodás fennsíkjain, amelyek legalább az én tapasztalatom szerint a földrajzi magassághoz hasonló érzéseket keltenek.
Ha a teljes emberi tudást terebélyes hierarchikus építménynek tekintjük, a szellem magaslatait a legáltalánosabb elvonatkoztatással jelölhetjük meg rajta. Utazók ritkán járják. Haszna valójában nincs a bebarangolásnak, viszont akárcsak ez a térszíni felföld itt, szigorú szépségével kecsegtet, s némelyeknek megéri a fáradalmat.
A szellem felföldjén hozzá kell szokni a bizonytalanság ritkább levegőjéhez, roppant kérdésekhez és hozzájuk mérendő válaszokhoz. Az emelkedő szakadatlan, az értelem be sem tekintheti, sőt a tekingetéstől is tart, és keresi a biztonságát.
Mi az igazság, és honnan tudni, hogy arra bukkantunk? Honnan tudni igazában akármit? Létezik egy "én", egy lélek, amelyik tud, vagy csupán a sejtek összehangolója volna? Változó-e a valóság vagy rendíthetetlen? Ha azt állítjuk, hogy valami jelent valamit, mit mondunk vele?
Sok ösvényt tapostak, és sokról elfelejtkeztek ezeken a magaslatokon. S bár az idők kezdete óta hazahordott válaszokat egyetemesnek és helytállónak dicsérték, a civilizációk újabb ösvényeket törtek, és régi kérdésekre új válaszokkal szolgáltak. A maguk idejében igaznak is tekinthetők mind. Egyetlen civilizációban is megtörténik, hogy régi ösvények elmohosodnak, és újak nyílnak.
Olykor vitássá válik, van-e igazi haladás, s hogy az olyan civilizáció, amely iszonyú tömegeket emészthet el háborúiban, amely elmérgezi a földet és a vizeket mind több szemetjével, amely erőltetett gépesítéssel töri meg egyéniségeit, nevezhető-e különbnek a történelem előtti idők vadászó, gyűjtögető és földművelő civilizációinál? Ez a romantikus tetszetős kérdés azonban nem helytálló. Az ősi egyszerűségű törzsek jóval kevesebb szabadsághoz juttatták tagjaikat, mint a modern társadalmak. Az ősi háborúkat sokkalta gyengébb erkölcsi megokolással indították, mint az újabb idők háborúit. A hulladékot ontó technológia megtalálhatja még a módját, hogyan bánjon el vele a természeti egyensúly végső megbomlása nélkül. Az ősemberről szóló képeskönyvek pedig elfödik a primitív élet árnyoldalait - betegséget, szenvedést, éhséget és a puszta létért végzett keserves testi munkát. Az életért folytatott nyomasztó küzdelemtől napjainkig vezető utat igenis nevezhetjük haladásnak, és világos az is, hogy hajtóműve az értelem.
Látni való, hogy mind a sejtések, mind a tudományos feltevések s a belőlük következő kísérletek és kísérleti eredmények hogyan építették fel az újabb anyagokkal való évszázados ismétlődésükben a gondolkodás hierarchiáit, amelyek az ember ősi ellenségeinek legtöbbjét legyőzték. Az ésszerűség romantikus elítélése jórészt az ésszerűség sikerének tulajdonítható, hogy az embert elesettségéből felemelte. Oly erős és mindent mozgató hajtóműve a civilizált életnek, hogy az embert is uralma alá hajtotta, és megfosztja minden egyéb lehetőségétől. Itt a bibi.
Phaidrosz először céltalanul kóborolt ezen a felföldön. Elindult minden ösvényén, amit csak valaki taposott már előtte, és hátra-hátrapillogva megállapította, hogy valamerre mégiscsak halad, bár útjelzőket nem látott.
A valóság és tudás hegységnyi kérdéseit civilizációk nagy alakjai mozgatták meg. Közülük némelyek, mint Szókratész, Arisztotelész, Newton vagy Einstein szinte jól ismertek, legtöbbjüket azonban a feledés félhomálya borítja. Phaidrosz ezekbe a félig elfeledettekbe gabalyodott bele, az ő gondolkodásuk ösvényeit követte, amíg nyomuk el nem enyészett. Vizsgáin éppen csak átcsúszott. Nem azért, mert az idejét nem tanulással és gondolkodással töltötte. Többet gondolkozott a kelleténél, márpedig e szellemi felföldön minél jobban hajszoljuk gondolkodásunkat, annál lassabban haladunk. Phaidrosz inkább tudományosan, mint irodalmian olvasott, megrágott minden mondatot, jegyezte kételyeit és a megoldandó kérdéseket, így aztán szerencsésen rám hagyott egy utazókosárra való jegyzetanyagot.
Szinte bámulatos, hogy ezekben a jegyzetekben benne minden, amit évekkel később hangoztatott. Viszont elkeserítő látni, mennyire nem érzi a jelentőségét mindannak, amit állít. Mintha valaki kirakós játékkal vesződnék, s mi a végső képet ismervén minduntalan beleszólnánk az igyekezetébe: "Nézd csak, ez ide illik, ennek itt a helye." Egyik megoldás ígéretét vakon próbálja a másik után, én pedig a fogamat csikorgatom, amikor hamis nyomon indul el, vagy megkönnyebbülök, amikor mégis meggondolja a dolgot, bár láthatóan megcsappant a kedve. "Ne aggodalmaskodj - buzdítanám ilyenkor -, fel a fejjel!"
Közben oly csapnivalóan vizsgázik, hogy nyilván csak tanárainak jóakaratával léphet felsőbb évfolyamba. Kész ítéletekkel fog a bölcselők tanulmányozásának. Tulajdon elképzeléseit erőszakolja rá a tananyagra. Sohasem igazságos. Mindig részrehajló. Minden filozófust a maga útjára terelne, és dühöng, ha az másfelé indul.
Egy emlékfoszlányt őrzök róla, amint hajnali háromnégy tájt a szobájában kotlik Immanuel Kant híres Tiszta ész kritikájá-n, mert úgy tanulmányozza, ahogy a sakkozók a nagymesterek nyitásait. Kibontakozását tulajdon képességeihez, ítéleteihez méri, és keresi benne az ellentmondást, a visszásságot.
Phaidrosz a huszadik századi középnyugati amerikaiak társaságában ugyancsak furcsa figura, mégis megnyugtatóbb látvány, ha Kanton kotlik. A tizennyolcadik századi német filozófus iránt tiszteletre nem egyetértése vitte, hanem Kant roppant logikai erődítésének csodálata. Kant fényesen következetes, és szívósan járja a gondolkodás égbe nyúló havasait, keresvén, mi játszódik az elmében, s mi az elmén kívül. Mai kapaszkodók számára ez az egyik legmagasabb csúcs. Azért nagyítom meg most Kant alakját útjában a csúcs felé, hogy lássék, miként gondolkodott ő, s miként Phaidrosz őfelőle - így válik tisztábbá a havas képe, Phaidrosz személyisége egyaránt.
Phaidrosz is a havast hágva alkotta meg tételét a klasszikus és romantikus szemléletről, s ha e felsőbb légrétegek viszonyát a lét alsóbb régióihoz meg nem értjük, nem értékelhetjük Phaidrosz igazának alsóbb szintjeit sem.
Kant megértéséhez a skót David Hume néminemű megértése is kívánatos. Hume már korábban állította, hogy aki a tapasztalatból kiindulva az induktív és deduktív következtetés szigorával próbálja meghatározni a világ természetét, az mindenképpen jut valamire. Ehhez az állításhoz pedig ilyen következtetés útján jutott: Ha egy gyermek érzékek híján születik, se látása, se hallása, se tapintása, se szaglása, se ízlelése, tehát semmiképpen nem szerezhet tapasztalatot a világról, s ha ezt a gyermeket intravénás táplálással vagy másként életben tartják mégis, tizennyolc esztendős koráig, kérdés, termett-e ennek a tizennyolc évesnek gondolat a fejében? S ha termett, hogyan?
Hume válasza az lett volna, hogy a tizennyolc évesnek fejében gondolat nem teremhetett, s e válaszával az empiristák közé sorolta volna magát, azok közé, akiknek meggyőződésük, hogy tudásunkhoz érzékelés útján jutunk. A kísérletek módszere a gondosan alkalmazott empirizmus. A közmegegyezés is empirista manapság, azaz Hume-mal egyetértene a nagy többség, holott más kultúrában vagy más korokban Hume-nak szavazati többséget szereznie aligha sikerült volna.
Az empirizmus első bökkenője, ha egyáltalán empiristák vagyunk, az anyag természete. Ha ugyanis minden tudomásunkat érzékeléssel szerezzük, mi sugározza híreit érzékelésünk számára? Viszont aki ezen az anyagon törné a fejét úgy, hogy szegre akasztja az érzékeléseit, az hamar ráébred, hogy vasa nélkül való nyeletlen bicska foglalkoztatja.
Mivel minden tapasztalatunkat érzékeléssel szereztük, és mivel az anyagról magáról érzékelésünk nem lehet, következésképpen tudomásunk sem lehet felőle. Képzelődésre vagyunk utalva. Bennünk lakik. Hiedelem az is, hogy valaki az égben ül, és osztja az anyag tulajdonságait, mi pedig érzékeljük - azaz inkább olyan gyermeki káprázat, mint hogy a föld lapos, és a párhuzamosok sohasem találkoznak.
Másrészt, ha valaki abból indul ki, hogy minden tudomásunkhoz érzékelések vezetnek, meg kell kérdeznie azt is: Miféle érzékelésre alapozzuk az okságról való elképzeléseinket? Mi a tudományos, kísérleti alapja?
Hume válasza az, hogy semmi. Érzékelésünk az okságot nem bizonyítja. Sejtelmünk csupán, akárcsak a legbensőbb lényeg, s akkor támad bennünk, amikor egy jelenség többnyire követi a másikat. Valóságos léte az okságnak e világban nincsen. Ha minden tudás alapjának a tapasztalatot tekintjük, mondja Hume, logikus az a következtetés, hogy mind a "Természet", mind a "természeti törvények" képzeletünk szüleményei.
Az efféle következtetést, hogy a világ csupán bennünk él, mint agyrémet akár el is utasíthatnánk, ha Hume csupán indítványozza. Ő azonban lenyűgözően érvel.
Hume következtetésének elvetésére mégis szükség volt, csakhogy aki következtetéseit vitatná, azt az érvelése sajnos rászorítja, hogy cserbenhagyja tulajdon kísérleti eszét is, és valamely középkori elődjéhez folyamodjon segítségért. Kant erre nem volt kapható. Dicséri inkább Hume-ot, hogy "felrázott dogmatikus álmodozásaimból", és A tiszta ész kritikájá-nak megírására késztette, amelyet minden idők legnagyobb bölcseleti értekezésének ítélnek, és nemegyszer teljes egyetemi kurzus tárgyául tűzik ki.
Kant megpróbálja a kísérleti tudományosságot Hume önemésztő logikájától megmenteni, és az általa kitaposott ösvényen indul el: "Hogy tapasztalással kezdődik minden tudásunk, afelől kétségünk nem lehet", mondja.
Azonban hamarosan letér erről az ösvényről, mert tagadja, hogy tudásunk minden elemét érzékeink szerzik, méghozzá az érzékelés pillanatában. "Bár tapasztalással kezdődik a tudás, nem következik ebből, hogy a tapasztalás műve mindenestül."
Mintha szőrszálat hasogatna, pedig nem azt teszi. Ügyesen elkerüli e különbségtétellel a szolipszizmusnak azt a szakadékát, amelybe Hume érvelése visz, s innen már a maga ösvényén indulhat tovább.
Kant azt állítja, hogy a valóság némely nézetét érzékeléseink nem támogatják közvetlenül. E nézeteket nevezi a priori-nak.
A priori tudomásaink egyik példája az idő. Időt nem látni, nem hallani, se szaga, se íze, se tapintása. Közvetlenül szerzett érzékeléseink között nincs is jelen. Az időt Kant eszmélésnek nevezi, az elme művének, amikor az érzékek tapasztalatához jut.
Ugyanezt állítja a térről. Ha a tér meg az idő elképzelését nem alkalmazzuk azokra a tudomásokra, amelyeket érzékeléssel szereztünk, a világ oly érthetetlen, mintha kaleidoszkópban forgatnánk színeket, mintákat, zajokat, szagokat, tapintásokat és ízeket. Tárgyakat éppen azért érzékelünk ilyen vagy olyan formájukban, mert az időre s a térre való a priori eszmélésünket rájuk mérjük, ha a bölcselet tiszta idealistái így óhajtják. Tér és idő formáival mérjük azokat a híreket, amelyekhez a tárgyi világból jutunk. Az a priori formák viszont az emberi természetben gyökereznek, nem az érzékelt tárgyak teremtik, és szerepük inkább a szűrés, hogy miféle érzékelésünket fogadjuk el. Ha például a szemünket lehunyjuk, érzékeink azt tudatják, hogy a világ eltűnt. Ezt az érzékelést azonban az eszmélet kiszűri tudatunkból, mert az az a priori elképzelés él bennünk, hogy a világ folytonos. Amit valóságnak tekintünk, az az a priori hierarchia elemeinek állandó szintézise érzékeink változó híreiből.
Itt álljunk meg, és alkalmazzuk Kant állítását erre a fura szerkentyűre, erre a gépi alkotásra, amely időn és téren át robog velünk. Tisztázzuk vele a kapcsolatunkat Kant értelmezése szerint.
Hume azt állította, hogy minden, amit csak a motorkerékpárról tudhatok, érzékeim útján jutott el hozzám. Ennek bizony így kell lennie, mivel másképp nem lehet. De ha azt mondom, a motorkerékpárom fémből és más anyagokból készült, megkérdi: Mi az a fém? Ha azt felelem neki, hogy a fém tapintásra kemény és hideg, szemre fényes, és keményebb anyaggal való ütésre törés nélkül formálódik, Hume válasza az lehet, hogy ez csupa látás, hallomás és tapintás. Hol az anyag? Arra kíváncsi, mi a fém, az efféle érzékeléseket félretéve. Akkor persze elakad a szavam.
Persze, ha anyag nincs, mit mondhatunk akkor érzékeléseinkről? Ha a fejem balra billentem, és úgy nézek végig a kormány szarván, az első keréken, a térképtartón, a benzintartályon, az érzékeléseknek egyféle rendjéhez jutok. Aztán jobbra billentem a fejem, és az érzékelések rendje valamelyest változik. Különböző két nézet. A síkok egybemetsződései, a fém hajlatai mások. A napfény másként esik rájuk. Ha az anyagnak nincsen oksági alapja, nem juthatunk logikusan arra a következtetésre sem, hogy a kétféle fejbillentés nézletéből egyazon motorkerékpárt láttam.
Itt azonban megfeneklettünk, szellemileg szólván. Tiszta eszünk, amelynek a világot érthetőbbé kellene tennie, érthetetlenebbé teszi. Márpedig ha az ész a tulajdon célja ellenében munkál, szerkezete változtatásra szorul.
Kant meg is mondja, hol. Ha egyszerre nem tapasztalhattunk motorkerékpárt, legfeljebb színeit és formáit, attól még létezhet motorkerékpár, mondja ki. Az a priori motorkerékpár ugyanis emlékezetünkben él, térben és időben, ilyenformán változhat a megjelenése fejünk jobbra vagy balra billentésével, és kétféle érzékelési tapasztalata nem visszás egymással.
Hume motorkerékpárja, az, amelynek nincsen értelme, úgy támad, hogy a képzelt ágyban fekvő, akinek érzékei nincsenek, egyszer csak egyetlen másodpercre hozzájut a motorkerékpárról szerezhető minden érzékeléshez, majd elveszíti érzékeit ismét. Szerintem a fejében Hume motorkerékpárja villant volna meg, vagyis az olyan, amelyik az okságra nézve semmiféle bizonyítékkal nem szolgál.
Mi azonban mások vagyunk, mint Hume ágyban fekvője, mondja ki Kant. Elménkben készen áll egy valóságos, a priori motorkerékpár, valósága felől meggyőződhetünk bármikor.
Ez az a priori motorkerékpár évekig épült bennünk számtalan érzékelésből, sőt, új érzékelések nyomán egyre változik. A változások ezen a nevezetes a priori paripán, amelyet éppen megülök, részint hirtelenek és átmenetiek, az úttal való érintkezés szerint. Az érintkezést én vezérlem és helyesbíteni egyre, amint a kanyarokat szedjük. Mikor a pillanatnyi úti érzékelésnek több haszna nincs, kiejtem az emlékezetemből, mert újabb érzékelések számára kell a hely. Más változások lassabbak az a priori jószágon. Mint például a benzin fogyta a tartályból. A futó kopása a köpenyről. Csavarok és anyák lazulása? Hézag nőtte fékpofák és dobok között. Akadnak a változások közt oly lassúak is, hogy szinte állandóságnak tetszenek - a festék, a kerékcsapágyak, a vezérlőmű huzaljai -, holott nincs állandóság ezekben sem. S végül, ha tág időhatárok közt gondolkodunk, változik még a motor váza is az úti rázkódás, a hő, a fémekre jellemző belső fáradás hatására.
Tagadhatatlanul motor ez az a priori motor. Létét igazolja minden érzékelésünk, de nem is ez a fő. Az a motorkerékpár, amelyről tudom, hogy a priori módon, nélkülem létezik, az épp olyan, mint a pénzem, amit a bankban tudok. Ha ugyanis egy szép nap fognám s beállítanék a bankba azzal, hogy mutassák a pénzemet, furcsán néznének rám alighanem. Mivelhogy nincs "az én pénzem" külön fiókban, amit megbékítésemre kihúzhatnának. "Az én pénzem" nem egyéb, mint holmi kelet-nyugati, észak-déli mágneses mező egy tekercs vasoxidján, a számítógép adathordozóján. Én azonban elégedett vagyok e tudásommal is, abban a hitben, hogy ha olyasmire lesz szükségem, ami pénzen vehető, a bank a könyvelési rendszere segítségével hozzájut a pénzemhez. S bár érzékeléseim hasonlóképpen nem szóltak soha olyasmiről, ami egyenest anyagnak nevezhető, megbízom érzékeléseimben, hogy pillanatnyi szükségemhez mérten válogatnak az anyagok közt, vagyis érzékelések útján szerzett tudomásaim továbbra is egybevágnak majd a fejemben őrzött a priori motorkerékpárral. Az egyszerűség okáért mégis azt mondom, pénzem van a bankban, továbbá motorom nem szellemi, hanem anyagi természetű jószág.
A tiszta ész kritikájá-nak tömege azzal foglalkozik, hogyan jutunk a priori tudomásainkhoz, és hogyan alkalmazzuk őket. Kant "kopernikuszi forradalomnak" nevezi azt a tételét, hogy a priori elképzeléseink függetlenek érzékeléseinktől annyira, hogy szűrésükre alkalmasak. Kopernikusznak arra az állítására utal, hogy a Föld a Nap körül forog. Az állítás maga semmit meg nem változtatott, mégis megváltozott minden azóta. Kant fogalmazásában: a való világ, amelyről érzékeléseink tudósítanak, nem változott, de róla alkotott a priori elképzelésünk kifordult a sarkából. S e forradalom hatása betekinthetetlen. A modern embert éppen a kopernikuszi állítás elfogadása különbözteti meg középkori ükeitől.
Kopernikusz fogta a világról addig élő a priori elképzelést, hogy a világ lapos, és megáll egy helyt, és melléje állította azt a lehetséges másikat, hogy nem lapos, hanem gömbölyű, és nem áll, hanem forog a Nap körül, majd szemléltette, hogy mindkét elképzelés egybevág addigi érzékeléseinkkel.
Kant úgy érezte, hogy hasonlóan forradalmasítja a metafizikát. Ha abból indulunk ki, hogy a fejünkben élő a priori elképzelések nemcsak függetlenek attól, amit látunk, hanem a látvány megszűrésére is alkalmasak, az nem kevesebb, mint hogy az üres tábláról és az ernyedt megfigyelőről szóló arisztotelészi tételt kifordítjuk a sarkából. Kant és milliónyi követője ragaszkodott ahhoz a hitéhez, hogy az arisztotelészi tételnek sarkából kifordítása árán értjük meg jobban, hogy jutunk a világról szerzett tudomásainkhoz.
Példámat talán kimerítően részleteztem, részint azért, hogy közelebbről mutassam meg a szellem felföldjét, részint pedig, hogy Phaidrosz kibontakozásának útját jelöljem. Gondolkozását kiemelte a sarkából ő is, és a fordulat eredményeképpen állt elő a klasszikus és romantikus életszemlélet különbözőségéről szóló tételével. És mintha e tételével ismét közelebb jutottunk volna ahhoz a kérdéshez, hogy a világ miről is szól.
Kant metafizikája először felvillanyozta Phaidroszt, de izgalma hamar elcsengett, maga sem értette, miért. Mikor először töprengett el ezen, úgy döntött, hogy alighanem keleti tapasztalatai józanították ki. Keleten mintha megszabadult volna az értelem börtönéből, s most, íme, Kant kis híján visszatoloncolta. Mikor aztán esztétikáját olvasta, kiábrándult, majd dühös lett. A "szépről" kifejtett elképzeléseit magukat látta csúfnak, annyira, hogy ki sem kezdhette, meg sem kerülhette. Kant világának volt része ez a csúfság, nem pedig a tizennyolcadik századnak vagy a technikai szemléletnek. De mintha ebben osztozott volna minden filozófus, akit csak olvasott, és a csúfság, mint a hal bűze a fejétől, felőlük terjedezett volna a tantermekben, a nyomtatott jegyzetekben. Őrá magára is átterjedt, nem tudta, hogyan s miért. Nem szabadulhatott attól az érzéstől, hogy a tiszta ész vált számára utálatossá.


12

Cooke városában boldogabbnak látom s hallom Johnt meg Sylviát, mint valaha. Két pofára faljuk a marhasültes melegszendvicsünket. Magam is boldogan nézem s hallgatom, hogy bugyog belőlük a felföldi öröm, de nem szólok, csak tömöm a majmot.
A tükörablakon kívül, az út túlsó felén óriásfenyők alján igyekeznek a kocsik a Park felé. Jól lenn járunk már az erdőhatár alatt. Az idő is melegebb, csupán egy-egy alacsonyan úszó felhő cseppent esőt.

Ha regényíró volnék, nem pedig képmutogató, cselekménnyel megpúpozott jelenetek során "építeném fel" John, Sylvia meg Chris jellemét olyanképpen, hogy közben megjelenítsem a zen valahány "belső értelmét", sőt mindjárt a Művészetét is meg a Motorkerékpárét is. Csoda egy regény lehetne, de a fogam valahogy nem fűlik hozzá. John meg Sylvia a barátom, nem készültek jellemnek soha. Sylvia mondta is egyszer: "Nem szeretem, ha engemet kezelnek!" Nem is ereszkedek bele sok olyasmibe, amit tudok felőlük. Nem tapintatból, csak éppen nem fér a képmutogatói szövegembe. Barátok dolgát nem illik teregetni.
Képmutogatói szövegemből kitetszik talán, miért lehetek a szemükben távoli és titokzatos. Olykor megkérdik, és a válasz elől kitérnem lehetetlen, hogy ugyan mi a bánaton jártatom az eszem folyton, de persze ha kitálalnék, teszem azt a motorkerékpár percről percre való a priori folyamatosságáról, mégpedig képmutogatói módszerességem nélkül, megütődnének, s azt hinnék, meghúzattak. Holott engem most a folyamatosság foglalkoztat, meg az, hogy mindennapi gondolkodásunkban és beszédünkben miként nyilvánul, azért az ebédszünetekben távoli alak lehetek csakugyan. Szánom-bánom.
Szánom-bánom, de korunk az oka. Az emberi tudás látómezeje akkorára nőtt, hogy szakembereknek kell lennünk mindannyiunknak, és szakosodásunk közt is akkora a távolság, hogy aki e szaktartományokban járna-kelne kedvére, az nem bújhatik össze környezetével. Furcsán viselkedik már ebédszüneti helyzetekben is.
Chris mintha jobban értené eltávolodásomat náluk kettőjüknél. Talán hozzá is szokott, és a kettőnk kapcsolatának természetéből következik, hogy résen neki kell lennie. Aggodalmasságot látok néha az arcán, és ráébredek, hogy az ingerültségem okozza. Ha Chris arcán nem tükröződne, magam sem tudnék róla. Máskor ugrabugrál, rohangászik, nem tudom, miért, s aztán eszmélek, hogy jó a kedvem. Most azt látom, feszeng, és olyan kérdésre felel, amit John nekem szánt. Azokról az emberekről tudakozódna, akikkel holnap szállunk, DeWeese-ékről.
Nem tudom, hogyan hangzott a kérdés, mégis hozzáfűzöm Chris válaszához: - DeWeese festő. Absztrakt impresszionista. Művészetet tanít a helybéli főiskolán.
Johnék tovább tapogatóznak, honnan ismerem DeWeese-t, és azt kell felelnem, hogy nem emlékszem hirtelenében, ami kitérő válasznak tetszhetik. Valójában emlékfoszlányokat őrzök csak DeWeese-ről. Alighanem Phaidrosz barátainak voltak a barátai, így ismerkedett meg velük.
Johnék ezután arra kíváncsiak, mi fűzheti a magamfajta gépészeti szakírót egy absztrakt festőhöz, és megint azt kell válaszolnom, hogy nem tudom. Válogatok a foszlányok között, de egy sem tetszik ideillőnek.
Különböző fajták voltak, annyi bizonyos Phaidroszt a fényképei elvadult figurának mutatják ebben az időben - valamelyik társa a tanszéken "a terrorista" becenevet akasztotta rá -, DeWeese-t viszont az akkoriban készült fényképeken álmatag, kérdő tekintetű embernek látni.
Emlékezetemben film bukkan fel. Első világháborús kémről szólt, aki egy hozzá megszólalásig hasonló elfogott német tiszt viselkedését tanulmányozza egyfelől átlátható tükörben. Hónapokig lesi a tükrön át, amíg minden mozdulatát és hangjának minden árnyalatát eltanulja, majd az elfogott tiszt képében furakszik be a német hadvezetésbe. Emlékszem még feszültségére és izgalmára, amikor tudományát először teszi próbára a tiszt régi barátai előtt, vajon rajtakapják-e a turpisságon. Ilyenféle érzéssel tekintek most találkozásunk elébe DeWeese-szel. Nyilván azt fogja hinni, hogy az a személy vagyok, akit valamikor ismert.

A lecsapódó köd bepárásította a motorkerékpárunkat odaki. Előkapom a plekót, és rácsappantom sisakomra. Hamarosan a Yellowstone Parkban leszünk.
Ködös az út. Mintha felhő ereszkedett volna a völgyre, ami nem is völgy valójában, hanem hegyszoros.

Nem tudom, DeWeese mennyire ismerhette Phaidroszt, és mit képzel, miféle emlékeken osztozhat vele. Volt részem efféle emlékegyeztetőkben, és a kínos pillanatokon többnyire sikerült is zökkenő nélkül átaraszolnom. Jutalmam minden alkalommal az volt, hogy többet tudtam meg Phaidroszról, ami igen könnyítette további kémmunkámat, s itt tálalt személyes ismereteimnek is a javát teszik.
Az emléktöredékekből úgy ítélem, Phaidrosz becsülte DeWeese-t, mert nem látott át rajta. Ha Phaidrosz valamit nem értett, az végtelenül izgatta, márpedig DeWeese viselkedésében volt valami izgató különben is. Tővel-heggyel álltak egymásnak mindig. Ha Phaidrosz tréfásnak szánt megjegyzést tett, DeWeese vagy kétkedőn nézett rá, vagy komolyan válaszolt. Máskor mélyenszántó megállapítással állt elő, DeWeese pedig harsány nevetésre fakadt, mintha különb szellemességet életében nem hallott volna.
Itt például az az emlék, hogy valami ebédlőasztal sarkáról lepattant a furnér, és Phaidrosz visszaragasztotta, majd úgy tartotta a helyében, amíg a ragasztó megkötött, hogy tízszer is megkerülve az asztalt egy teljes gombolyag kötözőzsineget köréje csavart.
DeWeese csak a zsineget látta az asztal szélén, és nem értette, mi történt.
- A legújabb szobrom - jelentette ki Phaidrosz. - Konstruktív, nem?
DeWeese nemhogy elnevette volna magát, sokáig vizsgálta a művet, végül megkérdezte: - Hol tanultál ilyeneket?
Phaidrosz egy pillanatig azt hitte, mégis elértette a tréfát, azonban kiderült, hogy kérdését komolynak szánja.
Máskor bukófélben lévő diákjai miatt háborgott neki hazafelé valami fasorban, és emlékezett, hogy DeWeese megkérdezte, miért szívja a dolgokat annyira mellre.
- Töprengtem rajta magam is - felelte Phaidrosz, majd tűnődőn hozzátette: - Alighanem azért, mert minden tanár azokat a diákokat értékeli fel, akik őhozzá a leginkább hasonlítanak. Ha az írásod szép, a szépen író diákokat mindjárt többre tartod. Ha idegen szavakkal vagdalkozol, az olyan diákban leled a kedved, aki maga is szeret nagyokat mondani.
- Persze. Hát aztán? - nézett rá DeWeese.
- Éppen itt sántít valami - állapította meg Phaidrosz. - Mert az olyan diákok, akik az én kedvemre valók, akikben magamat látom viszont, azok mind megbuknak!
DeWeese majd elgurult nevettében, Phaidrosz pedig megbántódott. Tudományos választ keres egy jelenségre, DeWeese pedig kineveti!
Azt hitte első pillanatban, azt neveti, hogy véletlenül esett tulajdon okfejtésének csapdájába, de ez sem lehetett igaz, mert DeWeese nem volt kaján fajta. Később ébredt rá, hogy nevetése valami nagyobb igazságnak szólt. A legjobb diákok megbuknak, tudja ezt minden valamirevaló tanár. DeWeese nevetése a lehetetlen helyzetekből támadó feszültséget oszlatta el, és Phaidroszra is ráfért volna, hogy megtanulja, mert a maga dolgára roppant komolyan tekintett ebben az időben.
Talányos nyilvánulásai ébresztették benne azt a gyanút, hogy DeWeese az értelemnek rejtett kincstárával rendelkezik. Mintha mindig is rejtegetett volna valamit, mégpedig őelőle, és Phaidrosz el nem képzelhette, mit.
Ezután kínosabb szilánkot bányászok elő - azt a napot, amikor kiderült, hogy Phaidroszt a szeme sarkából lesi DeWeese.
A műtermében baj volt egy villanykapcsolóval, és DeWeese őhozzá fordult, nem tudná-e megállapítani a baj okát. Zavart, kétkedő mosolygás terült szét az arcán, olyasféle, mint a mecénásén, amikor a festővel tárgyal. A mecénás ugyanis röstelli megvallani, milyen keveset tud, de reménykedőn mosolyog, hátha a festő szavain okulhat. DeWeese oly távol élt a technika világától, hogy nem sejtett belőle fenyegetést, nem úgy, mint a technikával gyűlölködésben élő Sutherlandék. Voltaképpen a technika balekja, mecénása volt. Nem értett hozzá, de tudta jól, mennyire terjed az értelme, és tanult szívesen.
Azt képzelte, a baj valahol a huzalban lehet a körte foglalata előtt, mert amint a kapcsolót megbirizgálta, a lámpa elaludt. Okfejtése úgy szólt, ha a kapcsolóval volna baj, egy pillanatnak el kellene telnie, hogy a lámpában is mutatkozzék, Phaidrosz nem vitatkozott vele, átugrott a szemben levő vaskereskedésbe, vett egy kapcsolót, s néhány percen belül beszerelte. Működött is hibátlanul, és újabb fejtörést okozott DeWeese-nek. - Honnan tudtad, hogy a kapcsoló a ludas? - bámult Phaidroszra.
- Mert a lámpa villogni kezdett, amint megpiszkáltam.
- Nem lehetett volna, hogy a dróttól villog?
- Nem.
Phaidrosz szemtelen biztonsága annyira ingerelte DeWeese-t, hogy nekiállt kötözködni. - Honnan tudsz te ilyeneket? - firtatta.
- Ez nyilvánvaló.
- Ha nyilvánvaló, akkor én miért nem látom?
- Mert valamennyire ismerned kell hozzá a villanykapcsolók működését.
- Akkor viszont nem nyilvánvaló - szögezte le DeWeese.
Furcsa megállapításait vitatni bajos lett volna, és Phaidrosznak bozemani évei beleteltek, amíg elemző módszerességével a végére járt, miért veti meg a lábát DeWeese ilyenkor.

Megállunk a Park bejáratánál, és egy stüszikalaposnak fizetjük a belépti díjat. Egynapos belépőt kapunk. Egy élemedett turista filmez távolabbról, aztán ránk mosolyog. Zoknis-félcipős pipaszárlába fehéren harangozik rövidnadrágjában. Felesége, aki a tevékenységét helyeslően figyeli, hasonló lábáról ismerhető meg. Integetek nekik, amint elmegyünk mellettük. Visszaintegetnek. A jelentős pillanatot film rögzíti az örökkévalóságnak.
Phaidrosz utálta ezt a Parkot, maga sem tudta, miért. Talán, mert nem ő fedezte fel. Lehetett más oka is. Az erdőkerülők sima nyelvű kalauzkodása bőszítette, a turisták bronxi állatkertbe illő viselkedése még inkább. Hogy elüt ez a Park a felföldtől körös-körül! Irdatlan múzeumnak tetszik, amelyben a tárgyakat gondos lakkozás után állítják ki, hogy valóságos hatást keltsenek, és védve legyenek a gyerekektől is. A Park látogatói mézesmázosan és vasárnapi barátsággal viselkedtek ebben a légkörben. Phaidrosz évekig itt élt, száz mérföldnél nem többre, és csupán egyszer vagy kétszer látogatott el a Parkba.
A Parkkal azonban elébe vágtam Phaidrosz élete folyásának. Átugrottam vagy tíz évet. Ő maga nem ugrott Immanuel Kanttól a montanai Bozemanig. A kettő közti tíz évet Indiában töltötte. A benaresi Hindu Egyetemen, tanulmányozta a keleti bölcseletet.
Amennyire emlékszem, nem jutott semmiféle titkok birtokába. Iszonyú kásahegyen kellett átrágódnia. Filozófusokat hallgatott, vallási vezetőket látogatott, emésztett, falt, emésztett megint, gondolkodott - nagyjából ennyi történt vele Indiában. Leveleiben főként következtetések értelmetlen kisiklásairól, semmi renddel egybe nem vágó, semmivel össze nem illő kivételeiről olvasni. Kísérleti elmeként jutott Indiába, és kísérleti elmeként hagyta ott, nem sokkal okosabban. Inkább sejtelmeket gyűjtött, amelyeket később formált tételekké. Megsejtette például, hogy a hinduizmus, a buddhizmus meg a taoizmus tételes különbsége korántsem oly fontos, mint a kereszténységé, az iszlámé meg a júdaizmusé. Távol-keleti hittételekért soha nem indítottak vallásháborúkat, mert a valóságról tett kijelentéseket a valósággal nem tévesztette össze senki.
Minden távol-keleti vallásban nagy jelentőséget tulajdonítanak a Tat tvam aszi szanszkrit tételének. Ennek a "Te vagy az"-nak igazi jelentése, hogy te vagy minden, osztatlanul, amit csak megtudsz és megértesz. Az osztatlanság teljes megértése maga a megvilágosodás.
Mivel a logikának meg kell különböztetnie az alanyt a tárgytól, a logika nem lehet végső bölcsesség. Az alany-tárgy szétválasztásának legjobb ellenszere a testi, a szellemi meg az érzelmi tevékenység megszüntetése. Ehhez a lelkigyakorlat sokféle. Az egyik a szanszkrit dnyána, amely a kínaiban csan-ná, a japáni nyelvben pedig zen-né torzult. Phaidrosz soha nem ereszkedett meditációkba, nem látta értelmét. Indiában töltött tíz éve során az "értelem" a következetesség maradt a számára, s nem lelvén a gondolkodásnak egyéb elfogadható útjára, őrizte a következetességét, amiért, azt hiszem, nem illetheti szemrehányás.
Hanem egy napon, amikor a professzor a tanteremben repesőn magyarázta a világ káprázatát már vagy ötvenedszer, Phaidrosz jelentkezett, és hűvösen megkérdezte, vajon káprázatok voltak-e a Hirosimára és a Nagaszakira ledobott atombombák is. A professzor mosolyogva rábólintott.
Az indiai bölcselet hagyományrendszerében ugyan megállhatja a helyét ez a bólintás, Phaidrosznak és sok más rendszeres újságolvasónak azonban, akik emberek tömeges irtása miatt fájdítják a fejüket, nincs mit kezdeniük vele. Phaidrosz kifordult a tanteremből, otthagyta Indiát és bölcseletét.
Visszatért középnyugati szülőföldjére, kijárta az újságíró-iskolát, megnősült, majd Nevadában és Mexikóban élt, volt alkalmi munkás, újságíróskodott, írt tudományos cikkeket és hirdetésszövegeket a nagyiparnak. Két gyermeket nemzett, vásárolt egy tanyát meg egy hátaslovat meg két autót, és kezdett kappanhájat szedni magára. Az értelem kísértetének üldözését, amiről szó volt, azt is elhagyta. Elhagyott mindenféle bölcselmet.
Terhétől megszabadulva élete kényelmessé vált. Dolgozott, amennyit kell, és kenyérre kenhető ember lett belőle, csupán ebből az időből származó novellái árulkodnak belső ürességéről. Napjai illő rendben peregtek.
Hogy ide a hegyek közé mi kergette, azt nem tudni. Felesége sem nyilatkozik. Nekem az a gyanúm, hogy kudarcának ránehezedő érzése indította útnak, meg az a remény, hogy talán kerékvágásába zökken ismét. Döntése mindenképpen érett fejjel született, mert mintha belső céljairól való lemondásába beleöregedett volna.

Gardinernél hagyjuk el a Parkot. Itt sok eső nem eshet, mert a hegyoldalakban csak füvet meg ürmöt látni a lenyugvó nap fényénél. Úgy határozunk, hogy itt szállunk meg.
A város legyalult nagy vándorkövek közt rohanó folyó hídjának két végén épült. A túlsón már fények gyúltak abban a motelben, ahová tartunk, de közelebb érve még az ablakból kiszűrődő villanyfénynél is jól látom, hogy minden kunyhóját takarosán körülültették virággal, azért óvatosan lépkedek, hogy kárt ne tegyek bennük.
Akad a kunyhóban benn is figyelemre méltó. Mutatom is Chrisnek. Az ablakok mind duplák és napvetősek. Az ajtók úgy csukódnak, akár az ékszerdoboz fedele. Eresztékeinek sarvalása tökéletes. Nincs mindebben semmi pirimókosság, csupán gondos munka, s alighanem egy kéz műve.
Amikor az étteremből visszatérünk, az iroda előtti kiskertben idősebb házaspár üldögél, és élvezi a friss esti levegőt. Kérdésemre a férfi elmondja, hogy igen, a kunyhókat mind ő építette, és dicséretemnek annyira megörül, hogy mindannyiunkat leültet.
Kellemesen elbeszélgettünk. Innen a Park legrégibb bejárata. Megközelítéséül szolgált már az autózás előtti időkben. A változásokról beszélnek, mi minden történt itt azóta, s a városka meg ez a házaspár gyönyörű távlatot nyer valahogy az elbeszélésből. Sylvia a kezét John karjára teszi. Az elbeszélés közben a víz robogását is hallom a vándorkövek közt, meg az esti szellő simogatását is érzem. Az asszony, úgy látszik, ért az illatokhoz, mert azt mondja, hogy lőne illatát hozza, majd ahogy a csönd ránk ereszkedik, kéjesen elálmosodunk. Chris már bóbiskol mellettem, mikor nyugovóra térünk.


13

John és Sylvia még tegnap esti jókedvükben eszik a meleg zsemléjüket, s isszák a meleg kávéjukat, énnekem azonban nem csúszik a reggeli.
Ma jutunk el az iskolámhoz, ahol az életemnek akkora gubanca maradt, hogy a feszültségét jóval utóbb és jó előre is érzem.
Egy közel-keleti ásatásról olvastam egyszer. A régész nyilatkozott, milyen érzés volt, amikor az évezredek óta elfelejtett sírokat megnyitotta, így érzek most.
Az üröm, ami itt bokrosodik a patak Livingtonnak tartó völgyében, az éppolyan, mint ami innentől Mexikóig bokrosodik.
Ez a reggeli napfény éppolyan, akár a tegnapi, csak melegebb s lágyabb, mivel alsóbb légrétegekben járunk.
Vagyis semmi nem szokatlan.
Csupán a régészi sejtés, hogy a környezet nyugalma mindenféléket rejteget. Hogy kísértetek tanyájának tartok.
Semmi kedvem nincs eljutni az iskoláig. Legszívesebben fordulnék vissza.
Ingerültség éledezik bennem.
Illik ahhoz az emlékfoszlányhoz, hogy Phaidrosz a reggelijét kiadta ingerültségében, mielőtt az első órájára megérkezett. Utált kiállni a diákok elé. Magába vonultságának fájó sérelmét érezte, és lámpaláz lepte meg. De a mások szemében nem lámpaláz volt ez, hanem valami iszonyú feszültség. Diákok magyarázták a feleségének, hogy Phaidrosz előadásai során mintha rezegne a levegő. Amint belépett a tanterembe, minden szem rászegeződött, és követte mind a tábláig. A beszélgetések elcsitultak, és nem hallatszott több a pusmogásnál még akkor sem, ha beletelt néhány perc, amíg a mondókájának fogott. S egy teljes órában rátapadt minden tekintet.
Sok szóbeszédre adott okot máskülönben. A diákok többsége úgy kerülte óráit, akár a bubópestist. Eleget hallottak felőle.
A főiskolát némi szépítéssel tanintézetnek lehetett volna nevezni. Valójában az ilyen tanodákban csak darálják a tananyagot, idő se eszmélésekre, se kutatásokra nem nyílik, sem a világgal való kapcsolatra. Csak a lecke morzsolására, amíg a tanári agy be nem gyepesedik, az alkotókedv el nem illan mindörökre, és az öreg leckemalomnak végül már semmi becsülete nincs a diákok előtt, akik messzi viszik a tanbarlangban zajló zabrágás hírét. Az idegörlés végső értelme csak az olcsósága, s hogy a főiskolai oktatás halvány látszata mégis körüllengi.
Phaidrosz jól tudta mindezt, maga mégis olyan előkelő nevet akasztott erre a tanintézetre, ami sivár valójához fellengzőnek tetszhetett. Mégis ragaszkodott ehhez a névhez, és tett felőle, hogy néhány fejbe bele is sulykolja. Ő ugyanis az Értelem Egyházának nevezte ki, s ez a cím sokak szemében nem is lett volna olyan nagyralátó, ha tudják, hogyan értsék.
Montana állam politikájában kitört a jobboldaliság, mint ebben az időben a texasi Dallasban is, röviddel Kennedy elnök meggyilkolása előtt. A missoulai Montana Egyetem országosan ismert professzorát azzal tiltották el diákgyűléseken való beszédtől, hogy rendzavaró, és a tanároknak értésére adták, hogy nyilatkozataikat a dékáni hivataloknak kell benyújtaniuk előzetes láttamozásra.
Züllött a tanulmányi színvonal is. Az állami kormányzat egy időben tiltotta, hogy a főiskola az olyan diák felvételét megtagadja, aki huszonegy éves elmúlt, akár érettségizett, akár nem. Majd törvénybe iktatták, hogy a főiskola minden bukott diákért nyolcezer dollár büntetéssel tartozik, amivel gyakorlatilag diplomához segítettek minden szamarat.
Az újonnan választott kormányzó személyes politikai okokból megpróbálkozott a főiskola rektorának elmozdításával. Nemcsak személyes ellenségének számította, hanem demokratának is, márpedig ő republikánus volt, nem is akármilyen. Kortesvezére egyébként a kommunistafaló John Birch Társaság állami összekötőjeként tevékenykedett. Ez volt az a kormányzó, akiről néhány nappal ezelőtt mint az ötven felforgató tanár listájának összeállítójáról hallottunk.
Hosszú hadjárata során megnyirbálta a főiskola költségvetését, a rektor pedig a hiány javát az angol tanszékre lőcsölte. Itt tanított Phaidrosz is, több más olyan tanárral, akik az egyetemi szabadság leghangosabb szószólói voltak.
Phaidrosz azonban ekkor már nem hangoztatott sem mit, csupán az Északnyugati Terület Tanügyi Minősítő Bizottságával váltott leveleket, hogy legalább a tanulmányi szint züllésének útját állja. S e magánlevelezésen kívül nyilvánosan is figyelmeztetett a züllés veszélyeire.
Mikor a dolog idáig jutott, egyik osztályának néhány diákja azt a kérdést szegezte neki, vajon ügyködésével meg akarja-e őket fosztani a tanulás lehetőségétől.
Phaidrosz nemmel válaszolt.
Erre az egyik diák, nyilván a kormányzó választási hadjáratának bajnoka, megfenyegette, hogy a kormányzat meg fogja akadályozni a minősítők beavatkozását.
Phaidrosz megkérdezte tőle, hogyan.
A diák válasza úgy szólt, hogy akár rendőri segítséggel.
Phaidrosz eltöprengett a válaszon, és ráébredt, hogy a diáknak sejtelme nincsen, mit jelent egy iskola minősítése.
Azon éjjel megírta másnapi előadását, a maga védelmében, ebben fejtette ki elgondolását az Értelem Egyházáról. Néhány szavas jegyzeteitől eltérően ezúttal hosszasan és gondosan fogalmazott.
Bevezetőben egy újságcikkre hivatkozott, amely hírül adta, hogy egy vidéki templom bejárata fölött sörmérést hirdet a neonfény. A templomot eladták, és kocsmáros vette meg. Hallgatóságának vihogása jelezte, hogy az utalásban célzást látnak: a főiskola is hírhedtté vált részeg mulatságairól, s a valamikori templommal kínált némi párhuzamot. Tovább ismertette az újságcikket, és elmondta, hogy a helyi lakosság panaszt tett az egyháznál. A templom katolikus volt azelőtt, s az a pap, akit az egyház a panasz kivizsgálására rendelt, ingerülten rángatta a vállát. Ő csak azt látta, milyen hajmeresztőén tudatlanok az emberek a templom mivoltát illetően. Vajon teheti-e csupán a tégla, deszka meg üveg? Vagy a fedélszékétől templom-e? Kegyes nyilatkozat ebben az ügyben, mondta a pap, éppen azt az anyagelvűséget palástolná, amely ellen egyháza küzd. A kérdéses épületet ugyanis templomi szentségétől megfosztották, szörnyülködésnek tehát helye nincs. A sörmérés neoncégére kocsma fölött lóg, nem templom fölött, és akik a különbséget nem értik, magukra vessenek.
Phaidrosz kijelentette, hogy hasonló zűrzavar uralkodik a fejekben az egyetem mivoltát tekintve is, ezért nem értik, mit jelent minősítésének elvesztése. Az igaz egyetem nem ingatlan. Nem olyan épületcsoport, amelyet rendőrség körülzárhat. Ha egy oktatási intézmény erkölcsi hitelét veszti, nem jön senki a rolóhúzóval. Nem következik belőle sem bírság, sem börtönbüntetés. A tanítás zavartalan. A diákok éppúgy végeznek benne, mintha az intézmény minősítése kiváló volna. A minősítés, magyarázta Phaidrosz, az intézmény erkölcsi hitelének taksálása. Az erkölcsi hitel hiányát megállapítani annyi, mint a templom épületét megfosztani a szentségétől, vagyis az igaz egyetem, amelynek dolgába a kormányzatnak beleszólása nem lehet, mert nem tégla, deszka és üveg, kinyilvánítja, hogy ez a hely nem szentelt többé. Az igaz egyetem akkor eltakarodik onnan, és egyéb nem marad belőle, mint a köve meg a könyvei, a porhüvelye.
Furcsállhatta elképzelését nem egy diákja, azért úgy gondolom, Phaidrosz sokáig várt példázata után, vajon megfogan-e a lecke - vagy csupán ezt a kérdést várta: Mi hát az igaz egyetem?
Válaszul ez olvasható jegyzeteiben:
Az igaz egyetemnek körülhatárolható telephelye nincsen. Se birtoka, se javadalma, se bevétele. Az igaz egyetem szellemi szint. Az évszázadok során öröklött értelmes gondolkodása nem is fűzi helyhez mindenképpen. Szellemi szintjét testületek javították hosszú történelme során - tagjainak professzor ugyan a neve, de még ez a cím sem teszi az igaz egyetemet, amely nem egyéb, mint e szellemi testület folytonos megújhodása.
Mellette létezik egy jogi testület is - sajnálatos módon a neve hasonló, bár mivolta más. Ezt a közhaszonra alapított testületet az állam részének kell tekintenünk, mivelhogy birtoka van, fizetéseket folyósít, bevételekhez jut, és a kormányzati nyomásnak alkalmanként engednie kell.
Ez a jogi testület azonban magában nem taníthat, nem teremthet új tudást, és új elképzeléseknek sem lehet próbaköve. Burka csupán az egyetemnek, akár a templomnak az épülete, teljes környezetével, amely talán alkalmasnak látszott az igaz egyház befogadására.
Olyan emberek körében a zavar örökös, akik a két egyház különbségét nem értik, és azt hiszik, az egyház épületének birtoka egyházkormányzás is egyben. A professzorokat alkalmazottaiknak tekintik, és elvárják tőlük, akár az egyéb vállalkozások, hogy eszüket félretegyék, ha parancsszót hallanak.
Holott csupán az egyetemmel rendelkeznek így, nem az igaz egyetemmel.
Emlékszem, mikor ezt az írását először olvastam, a szemembe ötlött, hogy az elemzőkedvet mennyire kordában tartja. Nem osztotta az egyetemi tudományt tartományokra, illetve az egyetemet tanszékekre, de még a tanár-diák, tanszék és tanulmányi osztály egyrészt-másrésztjeibe sem ereszkedett. Mi szüksége is lett volna a hirdetőtáblák hivatalos lapályaira? Helyesebb volt az egyház és a környezet elhatárolása, mert ezzel kiemelte a sarkából az agyonhangoztatott intézményt, és a lelkét tette láthatóvá. A szétválasztás biztonságából foglalkozhatott ezután az egyetemi élettel.
A magyarázat után visszatért a templom példájához. A polgárok, akik templomot építenek, vagy az építés költségeit állják, alighanem úgy gondolkodnak, hogy a község javán munkálkodnak. A szép prédikáció a híveket dolgos hétre készíti. A vasárnapi iskola ildomosságra neveli a gyerekeket. A prédikáló és a vasárnapi iskolát igazgató lelkész törekszik is a közjóra, tudja azonban, hogy legelső célja nem a község szolgálata. Isten szolgálata neki előbbre való. A két cél általában megfér egymással, mindaddig, míg az egyik templomgazda fel nem kapja a vizet a lelkész prédikációjának hallatán, és fenyegetőzni nem kezd, hogy hozzájárulásán kurtítani fog. Megtörténhet.
Ilyenkor pedig az igaz lelkésznek úgy kell cselekednie, mintha a fenyegetést meg sem hallotta volna. Neki mindenek felett való céljához kell igazodnia.
Az Értelem Egyházának mindenek felett való célja, kerekítette ki Phaidrosz, az igazság keresésének Szókratész által kitűzött célja változó formákon át, az elemző ész haladási rendje szerint. E célnak minden egyebet alája rendel, holott általában egybevág az intézményes környezetnek azzal a polgári céljával, hogy a község művelődjék. Olykor azonban összeütközés támadhat, mint éppen Szókratész dolgában, Vagyis, ha az egyetemi intézmény pénzelői vagy a kormányzat tagjai megbotránkoznak a professzorok kijelentésein, és fenyegetésekhez folyamodnak, hogy költségvetését megnyirbálják, ha képviselői nem úgy beszélnek, hogy őnekik is tessék. Megtörténhet.
S az Értelem Egyházának igaz szolgái ilyenkor úgy tesznek, mintha sohasem a község szolgálata lett volna a dolguk, hanem az igazság keresése az értelem útján. Így tekintette Phaidrosz az egyetemet az Értelem Egyházának, és szent meggyőződéséhez szó nem férhet. Felforgatónak gyakran ítélték ugyan, mégsem szabtak rá a vád súlyához mért büntetést. Környezete nem sújtotta megvetésével, mert soha nem állt a főiskola ellenségei közé, és főként meg kellett hagyniuk neki, hogy felforgatásra is az igazság keresése indítja - ettől az indítástól pedig az ítélők sem mondhatták magukat mentnek.
Előadásának jegyzeteiből kiderül, miért járt el úgy, ahogy szinte mindenkor eljárt, egy dolog azonban magyarázatlan. Vak hitre valló feszültsége. Mert keresheti az ember az igazságot a kísérleti értelem útján, és hadakozhat a célja ellen szegülő kormányzattal, de miért égeti a gyertyát két végéről mindennapos igyekezetében?
Amit én hallottam lélektani magyarázatként, az nem hihető. Lámpaláz nem fűt ekkora igyekezetet hónapról hónapra. Az az okoskodás sem helytálló, hogy életének csorbáit köszörülte, hiszen nem bizonyítja semmi, hogy kicsöppenését az egyetemről életén esett csorbának tekintette. Abban inkább lehet valami, hogy laboratóriumában kicsiny volt a hite, a tudományos gondolkodásban, az Értelem Egyházában meg óriási. Ezt a visszásságot hánytorgattam egyik nap, s arra eszméltem, hogy nem is visszásság. Éppen azért védte annyira az elemző értelmet, mert hite nem volt benne.
Sosem lármázunk olyasmiért, amiben a bizalmunk teljes. Égő szemmel senki nem hordja a hírét, hogy holnap fölkel a nap. Tudni való, hogy fölkel. Amikor az emberek politikai, vallási vagy egyéb hittételek mellett törnek lándzsát, a hittételek veszélyben forognak.
A jezsuiták példája vág ide. Elszántságuk nem a katolikus egyház erejéből táplálkozott, hanem a reformációval nyilvánvalóvá lett gyengeségből. Phaidroszt éppen hitének megingása tette buzgó tanárrá. Az pedig igazolja az állítás helyességét, ami később történt.
Sőt a hátulsó padokban lapulók is ezért voltak oly kedvesek neki. Elutasító arcuk az ő kétségeit tükrözték. Különbség annyi volt csupán, hogy a bukdácsoló diákok azt utasították el, amit nem értettek, Phaidrosz pedig azért utasította el a logikai csikicsukit, mert értette. S akik nem értették, csupán megbuktak, majd életük végéig keserűen tekintettek vissza kudarcukra. Phaidroszt viszont feszültté tette, hogy cselekednie kell. Ezért készült oly körültekintően az Értelem Egyházáról szóló előadására. Azt akarta mondani: legyen hitetek az értelemben, egyebetek úgy sincs. Csakhogy őbelőle hiányzott ez a hit.
Emlékeztetőül: mindez az ötvenes években történt, nem a hetvenes években. A bítnikek meg a korai hippik már mozgolódtak, és szidták "a rendszert" meg azt a kispolgári értelmiséget, amelyik kiszolgálta, de azt még nem sejthette senki, hogy egy nap majd meginog a teljes alkotmány. Phaidrosz tehát itt állt, és elszántan védelmezte az Értelem Egyházát - olyan intézményt, amelyben senkinek kételkedni oka nem lehetett, kivált nem a montanai Bozemanban. A reformációt megelőző Loyolai! A harcos szellem, aki a lelkére köti mindenkinek, hogy holnapra napkelte várható, amikor senki nem aggódott a virradatért. Inkább az ő bizonykodását látták aggasztónak.
Most azonban, hogy elmúlt egy lázongó évtized, amely az értelmet többet támadta és ostromolta, mint az ötvenes évek legtüzesebb felforgatói elképzelhették volna, megkockáztatom, hogy ebben a Phaidrosz elgondolásaira alapozó képmutogatásban ismét elővegyük, mit is akart… A kor nagy bökkenőjét elsimítani… Ha sikerülhetett volna! S most már aligha sikerülhet, annyi minden elkallódott!
Talán ezért kísérnek régészre valló érzések, s az ingerültség is ezért kísér. Emlékek szilánkjait csipegetem, ismerősöktől szerzek hozzájuk, közben azon jár az eszem, amint a részletek gyűlnek, érdemes-e némely sírokat megbontani.
Eszembe jut Chris, hogy itt ül mögöttem… Vajon ő mennyit tud, mennyire emlékszik?
Útkereszthez érkezünk, a Park felőli út torkollik a kelet-nyugati főforgalmi útba. Megállunk, majd rákanyarodunk. Innen még egy felüljáró, és Bozemanban vagyunk. Az út most fölfelé tart, nyugatnak, és azon kapom magam, hogy méregetem a szemem, mikor érünk föl.


14

Lefelé gurulunk a felüljáróról, kicsiny zöld térségnek. Mindjárt délnek fenyvesekkel borított hegyeket látunk, ormukon még ott a tavalyi hó. Másfelé a hegyek távolibbak, bár világosan látszanak. A képeslapra illő táj halványan ismerős. Ez az államközi autóút azóta épülhetett.
Eszembe jut az a szokásmondás, hogy jobb utazni, mint megérkezni. Nyomaszt, amikor egy időre célba érek, és kezdhetem az újabb cél kitűzését. Egy-két nap múltán Johnnak meg Sylviának vissza kell indulnia, és döntenünk kell Chrisszel, hová legyünk. Kezdődik a szervezés elölről.
A város főutcája ébreszt ugyan halvány emlékeket, azonban tudom, hogy most turista vagyok, és az üzletek mind engem hívogatnak, nem a helybélieket. Nem igazi kisváros ez. A sietős jövés-menésben senkinek nincs sok köze a másikához. Ezek a tizenöttől harmincezer lélekig terjedő községek nem kisvárosok már, nem nagyvárosok még, köztük vesznek el.
Krómnikkel-tükörüveg étteremben ebédelünk, semmi emlékem felőle. Mintha ez is az én időm óta épült volna, és éppoly semleges, mint a főutca.
A telefonkönyvben hiába keresem Robert DeWees-t. Hívom a központot, de a kisasszony ilyen nevű előfizetőt nem tart számon. Hihetetlen! Phaidrosz képzeli őket is? A telefonos kisasszony egy pillanatra megingat, aztán eszembe jut, hogy hiszen válaszoltak érkezésünket jelző levelemre, s megnyugszok. Képzeletbeli embereknek nem szokásuk a levelezés.
John azt javasolja, hívjam fel a művészeti tanszéket vagy aki közös ismerős az eszembe jut. Egy darabig csak a füstöt fújom, és kávézok, majd amikor megnyugodtam, egy telefonnal csakugyan sikerül tisztáznom a címet. Nem a technika az ijesztő. Hanem ahogy az emberek közé ékelődik, például hívó felek és telefonos kisasszonyok közé, az ijesztő igenis.
A városból a völgy aljában a hegyoldalig nem lehet tíz mérföld se, ezt a távolságot dűlőutakon tesszük meg dúsan zöldellő, kaszára hajló lucerna közt. Átgázolni bajos volna rajta. A táblák a hegy lábának partosodnak, amerre a fenyves komorabb zöldje kezdődik. Ott laknak DeWeese-ék valamerre. Ahol a kétféle zöld találkozik. A szélben frissen kaszált széna világoszöld illatai úsznak, majd egy helyütt, egy árnyékos szakaszon fenyőillatot érzek. De jön a meleg megint, napfény, rétek, hegyoldal melege.
Amint felérnénk a fenyvesbe, az út zúzott köve lazul. Első sebességben, tíz mérfölddel haladunk tovább, és mindkét lábamat leveszem a lábtartóról, hogy egyenesbe billenthessem a motort, ha süllyedni kezd a zúzalék közt. Egy kanyarral odébb benn járunk a fenyvesben, igen meredek falú patakvölgyben - s ott mindjárt az út mentén nagy szürke ház, absztrakt mintás vaskapujában vendégek közt a tornác falának dőlve ott ül DeWeese teljes valójában, és sörösdobozzal integet. Mintha régi fényképén látnám.
Annyira el vagyok foglalva a motor egyensúlyával, hogy a kormányt nem engedhetem el, azért a lábammal integetek. DeWeese teljes valója mosolyogva fogad.
- Nocsak, idetaláltatok - állapítja meg tiszta szemű, zavartalan mosolygással.
- Hát rég volt - mondom. Mosolygok én is, bár furcsa ezt a régi fényképet mozgásában látnom.
Leszállunk, lekanyarítjuk a bukósisakot. Látom, hogy a ház tornáca, ahol a vendégek ülnek, befejezetlen és nyers színű még. Egy méterrel sem emelkedik fölébe az útnak, de a patak völgye oly meredek, hogy a ház túlsó felén a tornác már öt méterrel áll fölötte. A patak lejjebb csobog vagy tizenöt méterrel fák és magas fű közt. A fáktól félig-meddig takartan ló legelészik, és föl sem néz. Nekünk kell jól feltekintenünk, ha az eget látni akarjuk. A sötétzöld fenyves, amelyet az úton kerülgettünk, most körülfog bennünket.
- Gyönyörűséges! - lelkendezik Sylvia.
DeWeese a tornácról mosolyog le rá élő valójában. - Örülök, hogy tetszik - mondja, és nyugodalmas szava még itt cseng a fülemben. Minden egybevág az emlékekkel, mégis sejtem, hogy DeWeese-nek napi megújulásokban alakult ez az élő valója, s most ismerhetem meg újból.
Fellépünk a tornácra. Padlódeszkái közt lelátni, mint valami rácson át. A földet látom lenn. DeWeese nem-is-tudom-hogyan-kezdjek-hozzá mosollyal fog a bemutatásnak, de nincs sok foganatja. Én sem szoktam nevekre emlékezni. Csontkeretes szemüvegű műtörténettanár a vendégük, meg a félszeg mosolyú felesége. Nyilván új tanerők.
Beszélgetünk egy darabig. DeWeese magyarázza nekik, ki vagyok, aztán a tornác kanyarulatából egyszerre előkerül Gennie DeWeese egy tálca dobozos sörrel. Festő ő is, és ismét felfedezem, hogy gyorsan jár az esze, mert máris összemosolyog velem azon, hogy mindannyian lekapunk egy sörösdobozt, nemhogy a kezét szorongatnánk. S már mondja is: - Szomszédok néztek be hozzánk egy vödör pisztránggal. Nagyon örülök. - Gondolkodok, mit lehetne mondani erre, aztán csak biccentek.
Leülünk. Én a napfényre telepszem, pedig innen bajos áttekinteni a tornác árnyékos részleteit.
DeWeese végignéz, mondana valamit a külsőmről, hiszen változott nyilván, de valami eltéríti a szándékától. Johnhoz fordul, és az utazásunk felől kérdi.
John elmondja, milyen pompásan sikerült, s hogy nekik Sylviával éppen ilyesmi hiányzik már évek óta.
- Hogy ennyi térben meg levegőben lehessen részünk! - tódítja Sylvia.
- Hát levegő meg tér, az kerül itt Montanában - hagyja rá DeWeese, majd Johnnal meg a műtörténettanárral bonyolódik beszélgetésbe. Montana és Minnesota különbségeit sorolják.
A ló békésen legel alattunk. Lejjebb a patak vize ragyog. A beszélgetés visszakanyarodott ide a házhoz a patakvölgybe, hogy DeWeese mennyi ideje lakik már itt, aztán, hogy milyen a művészet tanítása a főiskolán. John tehetséges az ilyen tapogatózó beszélgetésekben. Én sohasem voltam, azért csak fülelek.
Egy idő múltán oly melegen tűz a nap, hogy lehúzom a szvetteremet, és megnyitom az ingem nyakát. S hogy hunyorognom ne kelljen, leugrok a napszemüvegemért. Így jobb, bár az árnyék a tornácon még mélyebbé válik, s az arcokat szinte teljesen elrekeszti, így aztán csak a napot látom, meg a völgy napsütötte felét. Meggondolom, hogy talán jó volna lerakodni, de aztán maradok veszteg. Tudják DeWeese-ék, hogy náluk szállunk, de úgy látszik, megvárnák, hogy megmelegedjünk. Sietségre nincs ok. A sör meg a nap melege a fejembe száll. Kellemes.
Nem tudom, mennyi idő telhet el, amíg elkapom John megjegyzését "mozihősünkről itt", és eszmélek, hogy engem tisztel így napszemüvegesen. Belemeresztem a szememet a mély árnyékba, és úgy látom, mosolyognak. Az útról folyik a szó, és belevonnának a beszélgetésbe.
- Arra kíváncsiak, mi történik, ha a motor be találja mondani az unalmast - magyarázta John.
Belefogok hosszas történetembe Chrisszel a nagy kanadai esőben mintegy válaszképpen, de már közben érzem, hogy nem sikerül valami csattanósra. A kifogyott benzin azért meghozza a közönség háláját.
- Pedig mondtam neki, hogy nézze meg! - vádaskodik Chris.
DeWeese is, Gennie is dicséri, mennyire megnőtt. Ragyog egy darabig, aztán anyjáról meg a bátyjáról kérdik, és ketten igyekszünk megfelelni.
Megelégelem a tűző napot, és beljebb húzódok. A kellemes kábaságnak vége, kezdhetek gombolkozni. Gennie észreveszi és megállapítja: - Amint a nap lecsúszik a hegygerinc mögé, itt rögtön hideg lesz.
Nem messze már a gerinctől. A délután közepében járunk, jó, ha még fél óráig látjuk a napot. John érdeklődik, milyen itt a hegy tövében télen, és DeWeese a műtörténettanárral együtt magyarázza a tél örömeit, a hótalpas túrákat. Elülnék itt, míg a világ.

folytatás