Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Vámbéry Ármin
VÁNDORLÁSAIM ÉS ÉLMÉNYEIM PERSIÁBAN.
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Nagyméltóságú Báró Eötvös József, Nagyságos Toldy Ferenc
Tekintetes Ballagi Mór és Hunfalvi Pál uraknak ,
kik pártfogásuk, buzdításuk és útmutatásaikkal ifjúkori magány tanulmányaimban leghathatósabban segítettek, köszönetem és tiszteletem jeléül ajánlom e lapokat.


Tartalom

Előszó
Bevezetés

I. Földleírás

II. Persia lakosai
Kormányzat
Címek és méltóságok
Hadsereg
Ipar, művészet és tudományok
Vallás
Síiták és szunniták

III. Történelem a) Az ókor történelme
Történelem b) újabb-kori
Teheránba
A király és udvara
Kirándulásom Dél-persiába
Maderi Szulejman romjai
Persepolis romjai
Naksi Rusztem romjai
Teherántól a Káspi-tengerig
Báb és Bábik
Khoraszánon át nyugat felé

 

ELŐSZÓ

Közép-ázsiai utazásom leírása közzétételekor azt igérém a hazai olvasónak, hogy későbben, ha vándorbotomat valami nyugalmas hajlék szögletébe támaszthatom, majd akkor több évi kóborlásom történetét egész terjedelmében akarom elmondani, amivel különösen Közép-Ázsia hátországai és az irodalmunkban hiányzó keleti szomszéd országok ismertetésére céloztam.
Jelen munkámmal ígéretem első részét beváltom. Jóllehet ez irodalmunkban Persiáról a legelső mű: de azért a tiszt. olvasó ne várja, hogy olyasmit fog benne találni, mi az európai hason-tárgyú irodalomban ismeretlen volna. Persiának, mely a 16. századtól kezdve egészen az újabb korig nyugati utazóktól annyiszor meglátogattatott és leíratott, alig van egy vidéke, mely egy Chardin, Liebuhr, Malcolm, Christie, Pottinger, Kinneir, Fraser, Rawlinson és Loftus fürkésző szemét kikerülte volna; alig egy romja, melyet egy Ouseley, Ker Porter, Texier sat. kutatásai nyomán régiség-búváraink ne ismernének. Az iráni nép jellem- s szokásrajzában, nincs azon fény- és árnyoldal, melyet Morier, Gobineau és Polak tollai ne érintettek volna, nincs ethnographiai sajátság, melyet Khanikoff és Duhousset kellő figyelemre ne méltattak volna.
Hogy ezek dacára mégis e lapok írásához fogtam, arra leginkább e következő okok bírtak: 1) Vándorlásaim és élményeim Persiában Közép-ázsiai utazásomnak mintegy mellék részét vagy jobban mondva turkesztani dervisszerepem előkészítő tanfolyamát képezik. Európában, de különösen ott, hol az elméleti tudomány a gyakorlatin túltesz, azt szokták hinni, hogy egy utazás Khivába és Bokharába éppen oly hirtelenül kivihető, mint valami kirándulás Törökország, India, Khina vagy más tengerparti országba, ahova a mindenütt rettegett európai lobogó alatt kényelmes kabinban, jó élelem és társaság mellett, csakugyan könnyen mehetünk.
– Távolabb belföldi utazásoknál az ilyen felfogás azonban nagyon téves volna. Itt csak lassan és fokonként kell előrenyomulnunk, és én tökéletesen meg vagyok győződve, hogy csak Persia népei nyelve, és szokásairól volt csekély ismereteimből készült azon híd, melyen a közel Nyugat-Ázsiából az Oxus partjaira biztosan juthattam. 2) Azon körülmény is, hogy én Persiát keletről nyugatig, északról délig egy stambuli efendi incognitója alatt bebarangoltam, elég érdekesnek látszott, hogy azon benyomásoknak, melyet a síita Irán egy a szunita elemekhez szokott idegenre gyakorol, e lapokban kifejezést adjak. Valóban feltűnő, miként a kínaiak, indiaiak és más kelet-ázsiai népek társadalmában dívó elkülönzési eszmék, még Nyugat-Ázsia népeinél is elég tisztán észrevehetők. Persák ugyan kereskedelmi célokból bejárják az oszman birodalom minden részeit, de törökök csak ritkán, igen ritkán találhatók Iránban, és e két már századok óta szomszéd népnek nagy tömege egymásról a legmesésebb fogalommal bír. A felekezeti gyűlölet, mely Iránban különösen kiválik, a mohammedanság nagy testében egy sokkal jelentékenyebb szakadást idézett elő, mintsem rendesen azt képzelni szoktuk, és íme máig kellő figyelemre nem méltatott körülménnyel megismerkedni tán nem lesz egészen fölösleges.
Persia egyébként előttem, kit határozott célja Turkesztán felé vezetett, csak másodrendű érdekkel bírhatott. Mint turista (de nem mint európai, ki tele erszényére támaszkodhatik) utazám be ezen érdekes ország különböző vidékeit; mint turista írom ezen igénytelen lapokat. Tudós elődeim munkáiból vett compilatiókat mellőzve, ez Irán föld- és népismerete, úgyszintén történetére vonatkozó cikket is csak bevezetésképp bocsátám előre. A barátságos elbeszélés egyszerű színében festett utazási benyomások ezek, és mint olyanokat, kérem a hazai olvasót azokat szívesen elfogadni.
Ázsiai és európai Törökország úgyszintén India és Afghanisztánról, melyek évek óta gyakorlati és elméleti tanulmányaim tárgyát képezik, későbben akarok szólni és pedig az eddigelé követett irányban t. i. az utile dulci tételt szorosan szem előtt tartva.
A könnyű olvasmánynak látszó föld- és népismereti munkák épp oly szükségesek az irodalomban, kiváltképpen ott, hol kezdeményezés tétetik, mint a mély tudományosságúak, melyek száraz külsejüknél fogva nem bírnak oly vonzerővel; és ha t. hontársaim gyenge tollam igénytelen termékeit figyelemre méltatják, én dúsan látom magamat megjutalmazva mindeddigi küzdéseim és fáradságaimért.
Pesten, szeptember havában 1867. V. Á.

 

BEVEZETÉS

Szabadságot vettem magamnak, meghívni a hazai olvasót, követne Persián átvezető vándorlásaimban. Persia igen távol fekszik hazánk határától, s holott még legközelebbi keleti szomszédainkról, magukról a törökökről is igen keveset tudunk: úgy vélem, hogy ama távoli ország általában még sokkal kevésbé ismeretes. S ez oknál fogva - azt hiszem - senki sem találja feleslegesnek, ha ezen országnak, mindenekelőtt föld- és népismei, úgy szinte történelmi viszonyait szándékozunk vázolni röviden; mert az előleges ismeretek megszerzése után az utazót kísérni nemcsak könnyebb, hanem kellemetesebb és hasznosabb is.

I. FÖLDLEÍRÁS
Persiának – melyet a bennszülöttek Irán-nak neveznek – határai: észak felé Oroszország Kaukázuson túli tartományai, a Kaspi tenger és a közép-ázsiai sivatag; keletre Afghanisztán, délre a persa öböl, nyugat felé: Törökország. E nagy terjedelmű térség, mely 15 foknyi szélesség mellett, 25 foknyi hosszúságig nyúlik és háromszor oly nagy, mint Franciaország: felszíne, éghajlata s terményeire nézve igen nagy változatosságot tüntet elő. "Az én atyámnak birodalma oly nagy – mondja az ifjabb Cyrus Xenophonnak – hogy amíg egyik szélén a fagy emészti meg lakosait, a másik szélén a hévségtől gyötretnek." Ezen állítás valóságáról igen könnyen meggyőződhetik az utazó, ha mind a déli Lar-tartományt, mind pedig a Demavend jégvidékeit meglátogatta. A talaj majd magasfensíkot, majd alacsony lapácot képez, itt-ott számos halom-láncolatokkal, másutt sziklás hegységekkel, másutt ismét sós-pusztaságokkal.
Persiát – a szó szoros értelmében – jóformán csak is nyugati részén lakják; északi és déli széleit terjedelmes pusztaság választja el egymástól; ez mélyen benyomul az egész ország szívébe, csak imitt-amott képezve oázszerű, lakható térségeket, s bizonyára minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy Iránnak több mint fele, lakhatatlan sivatag, mely ember-emlékezet óta nem volt benépesítve és hihetőleg nem is lesz soha sem. Még ott is, ahol városokra és falvakra akadunk, s hol a bennszülöttek véleménye szerint virágzó ipar létezik: szántóföldekre, kertekre s igen gyér faültetvényekre még ott is egyedül csak a lakóhelyek legközelebbi szomszédságaiban találhatunk. Különben – a két északi tartomány kivételével egyik állomástól a másikig, – bárha egész napi járóföldet képezzenek, a szem egyetlen fűszált, egyetlen csenevésző bokrocskát sem pillanthat meg, mely emberi kéz segedelme nélkül élhetne, mindenünnen csak a kopár, nap égette hegyek és sziklák bámulnak alá merően, vagy a félig romba dőlt Karavanszerajok, fekete íveikkel s agyagból készült négyszögletes védbástyáikkal; vagy valami rablófőnök düledezett tanyája; ezek azon tárgyak, melyek oly szomorú összhangban állnak ez egész vidékkel, s nem alaptalanul, gyötrelmes fogalmat nyújtanak a lakosság siralmas állapotáról. Ilyen képeket talál az utazó Persia legnagyobb részében, hosszú, napokig tartó vándorlásaiban egymás után. Leírhatatlan az a nyomasztó, komor benyomás, melyet e rideg természet szemlélete az utasra gyakorol. A műveltség hiányának nem maga a persa az oka, ki nézetem szerint, minden keleti nép közt a legszorgalmasabb; keze minden munkája sem képes gyümölcsöt varázsolni abból a földből, melyet az év legnagyobb részén át szüntelen a legforróbb nap éget.
A földipart majdnem mindenütt mesterséges vízvezetékek segítik elő, melyek itt Kariz-nak neveztetnek; ezek néhol több napi járóföldre a föld alatt vonulnak, s valamint egy-egy falu gazdagságának az a mértéke, mily gazdag víztartalmúak csatornái: az aratás is csak akkor lehet jó Persiában, ha a tél magas hóval fedé be a hegyek ormait, melyek aztán tavasszal elegendő vízzel láthatják el a lábaiktól szerte vonuló vízvezetékeket.
A legmagasabb hegylánc az ország északi részén a Kaukázus felől ered, s a Karabagon keresztül a Kaszpi-tenger felé vonul, s onnan északkeleti irányban egész Meshedig terjedvén, több ágban nyúlik ki a déli sós-pusztákig s keleti Persia homoksivatagjáig. A másik hegység, melyet a régiek: Zagrosz-hegység neve alatt ismerének, a kudisztani magaslatoknál veszi kezdetét; ez délkeleti irányban vonul és luri s bakhtiari-hegység nevet viselve, Siraz-ig, a persa öböl mentében pedig, egész Benderbusirig nyomul; itt azután eltűnik egy darabon, s csak Kernán déli részén emelkedik fel újólag, s Mekran és Belutsisztanon át, Afghanisztán felé veszi irányát.
Hajózható folyamok egyáltalában nincsenek. Keleten a Karun ömöl, mely Iszfahan közelében ered, továbbá a Zenderud, mely Iszfahan mellett lejt, a Karaszu-, melynek forrása Ardelán-tartományban van, a Tab, mely a Farsz-i hegyekből származik, és az Araxesz, mely azonban a Tigrishez hasonlóan, az országnak csupán határait érinti. Északon van ugyan több olyan patak, melyek a magas hegyekről a Kaszpi-tengerbe ömölnek alá; azonban sokkal károsabbak, sem mint hasznot hajtók, minthogy jobbára rohanó hegyzuhatagok, melyek nyílsebességgel rohannak alá s nem egyszer nagy hirtelenséggel pusztítják el a több évi gond alkotta ültetvényeket. A keleti tartományokat a Hilmend és Ferahrud érintik, melyek Szegisztánban, a Zerra tóba ömlenek. Végül a Herat mellett ellejtő Herirud áztatja az északkeleti térség egy kis részét.
A tavak közül a Derja-i-Sahi és a Siráz melletti Derja-i-Nemek, méltók az említésre. Sós vizükben semmiféle hal sem élhet meg, hajózás pedig csak az elsőn történik, tutajokon s más egyéb ily kezdetleges hajózási eszközökön. Kineir Macdonald számítása szerint az elsőnek kerülete, mintegy 300 angol mérföldet tenne.
Figyelembe véve a természetnek mindenütt rémületet gerjesztő szárazságát, az esőtlen éghajlatot: valóban feltűnő lehet, hogy Persia, termékenységre nézve, Törökországgal szemben, még elég szerencsésnek és gazdagnak mondható. Ami a gabonaneműeket illeti, a két északi tartományt kivéve, a többiekben majdnem mindenütt igen szép búza és árpa, imitt-amott rozs s egy apróbb fajú köles található, melyet itt: arszin-nak neveznek; ezeken kívül kiváltképpen rizs, a keletiek e fő élelmiszere, amelynek termesztésében Persia főleg jeleskedik; az amberbuj faj (ámbraillatú), mely Sirazban terem, a legkitűnőbb, sokkal jelesebb, mint a híres Egyiptombeli damijet-i, sőt azt merném állítani, a legjobb, melyet valaha Ázsiában láttam. A hüvelyes vetemények mindazon faja feltalálható itt, melyek minálunk is ismeretesek. Valamint a borsó, lencse, paszuly stb., épp úgy a zöldségek is elegendőképpen jól tenyésznek. A persák, kik még a törököknél is zöldség-kedvelőbbek, meg sem tudnának élni a különféle laboda-paraj (spinat), sárgarépa, cékla, murok-, édes- és kerek- stb. répa nélkül; kiváltképpen nélkülözhetetlen volna a retek, vereshagyma és fokhagyma, melyek igen kevés ápolás mellett, majdnem mindenütt igen jól díszlenek.
Gyümölcsére nézve, Persia rég időktől fogva híres az egész keleten; az őszi három első hónapban, az alsóbb osztályúaknak ez kizárólagos tápláléka. A gyümölcs mennyisége bizonyára legalább még egyszer annyi lenne évenként, ha itt azon különös szokás nem uralkodnék, hogy az évi összes termésnek legalább fele éretlen állapotban szokott elfogyasztani. A nathenzi körte, az iszfahani őszibarack, a sirazi gránátalma csakugyan ritkítja párját, s bárha a fogyasztás igen tetemes, még is évenként nagy kiterjedésben űzetik az aszalt szilva és aszalt sárgabarack-kereskedés Török- és Oroszországgal. A görögdinnye általában igen jó mindenütt, imitt-amott a sárgadinnye is kitünőleg tenyészik; amaz elsőt minden keleti, de kiváltképpen a persák annyira szeretik, hogy a városokban az élelmi árjegyzékekben, a kenyér, rizs, hús, sajt, vaj és fagylalt után, nyomban a dinnyék ára következik. "A legelső távirati sürgöny – így beszéli Polak – mely a most uralkodó Sah-hoz intézteték a Szultanieh nyaralóhoz vezető, újan felállított távírdán, azon tudósítást tartalmazá: Kasarban érik már a sárgadinnye; minek az uralkodó annyira megörült, hogy a sürgönyző Ali-Kuli herceget, táviratilag haladéktalanul a tudományok miniszterévé (vezir i ulum) nevezte ki!" Szőlő is található majdnem mindenütt, de bort csak a nagyobb városok közelében szűrnek; a legjobb bor a sirazi khullari, a más egyéb fajok, túlságos alkohol tartalmuknál fogva, említésre is alig méltók. Ami a déli gyümölcsöket illeti: a citrom, narancs, mandula, füge, datolya elég jól megterem Persiában, sőt még olaj- festék- és fonaltermő növényzet is található. Amaz elsőbb fajból égető olaj és zezamfű; a buzér és sáfrány imitt-amott igen alkalmas vidéket talál; termesztetik indigó is, ez azonban India hasonnevű terményénél jóval selejtesebb. A legjobb kender Keleti-Persiában terem. Pamut az ország minden részében tenyészik, sőt Mazenderan körül még cukornád-ültetvények is találhatók, mely most nevezett tartomány majdnem egymaga látja el az egész iszlám-világot egy pirosas, vékony nádfajjal, mely az írásnál toll helyett használtatik.
A persa virágok között, legkülönfélébb színváltozataira s pazar mennyiségére nézve a rózsa foglalja el az első helyet. A kerteket ezen kívül mindenféle tulipán, kökörcsin, ranunculus, liliom, narcis, jácint, gyöngyvirág, napraforgó, peremér (Ringelblume), jazmin és viola ékíti, gyakran még a kemény kavicsos homokot is illatos virágtakaró fedi.
Valamint a növényországot, nagy változatosságban számos faj képviseli: hasonlóképp az állatországot is. Vannak lovak – s még pedig az arab és turkomán fajok után – egész Ázsiában a legjobbak; a nemesebb fajok egy-egy példányának ára felrúg nem egyszer 1000 darab aranyra.
A persa lovak, az arab és turkoman fajok vegyülékéből származnak, s ennek következtében bennük a gyorsasággal kitartás párosul. Az öszvér ritkán nő igen magasra, de rendkívüli erejű; van egy kitűnő teve-faj is. A szarvasmarha sem nem nagy, sem nem szép, de annál jelesebbek Mazenderan vizenyős tájékinak bivalyai. A turkesztani juhok után itt vannak a legjobb és legszebb juhok, egy szóval, a mi háziállataink minden faja feltalálható.
Ragadozókban sincs hiány. Farszban és Kelet-Iránban oroszlánok, a Kaspi partvidék őserdeiben tigrisek, leopárdok, hiúzok, medvék, hiénák, kivált pedig farkasok és sakálok találhatók. A zebra Khoraszan pusztáin otthonos, a félénk gazella majdnem minden völgy-mélyedésben lelhető. Végezetre még a ragadozó-madarakat kell említenünk, melyek közül a sasok, keselyűk, karvalyok, sólymok minden neme és faja előfordul.
A két északi tartomány kivételével, egyéb részeiben úgy szólván alig van erdősége Persiának; épp oly szegény ásványok dolgában is. Kevés ólma, vasa és reze van ugyan, de a nemes érceknek – melyek Persiát hajdan oly híressé tették – ma már sehol semmi nyomuk.
Politikai felosztására nézve, a mai Persia e következő részekből áll:
1) Azerbaidsan. 2) Khamseh, fővárosa Zendsan. 3) Hamadan. 4) Kazvin. 5) Teheran. 6) Kum. 7) Kasan. 8) Iszfahan. 9) Siráz. 10) Jezd. 11) Kirman. 12) Malair Tuzirkan. 13) Khoraszan. 14) Arabisztan. 15) Kirmansah. 16) Kurdisztan. 17) Asztrabad. 18) Gilan. 19) Mazenderan. 20) Burudzsird.(1)
1) Mindezen tartományok kerületekre osztvák (bulukat); ezek ismét városi, mezővárosi, vagy falusi járásokra oszlanak. Amazok főnöke a Kalenter, emezeké: Ket-khuda.
S ha már most a régibb beosztás szerint készült földabroszok nyomán kezdenénk meg körutunkat, nyugat felől mindenek előtt Persiának élés-kamrájába, Azerbaidzsanba érkeznénk, melynek Tebrisz és Khoi a fővárosai, mikről ezen útleírásunkban bővebben akarunk megemlékezni. Ezeken kívül említésre méltó: Maraga, a bagdadi khalifaság szétrombolójának, Helagu khannak hajdani székhelye. Itt volt egykor Ázsia legelső csillagdája, melynek romjai a város melletti hegyormon mai napig láthatók. Erdebil, a hírneves Szofi család egykori lakhelye; igen szép könyvtárral ékeskedett, telve a legérdekesebb kéziratokkal, mik azonban az 1826-28-diki hadjárat alkalmával az oroszok kezébe jutottak. Ezen tartomány legfőbb nevezetessége az Urumia-sóstó, a hasonnevű város mellett, mely utóbbi hely persák, örmények, nesztorianusok s egy pár angloamerikai hittérítők lakhelyéül szolgál. Azerbaidsan északi táján vonul végig Karabag és Karadag hegyvidéke, hol nagyobb részint harcias turkoman törzsek laknak.
Innen:
2) Irakba jutunk, melyet Irak-adzseminek is szokás nevezni, hogy a törökországi hasonnevű Irak-arabi tartománytól megkülönböztessék. Ez a régi Media vagy Parthia nagy részét foglalja magában, s Iszfahan és Teheranon kívül több nagy és virágzó várossal bír, melyek közül Kum és Kasan neveivel előadásunk folytán még találkozunk. Délen fekszik Hamadan, melyet sokan a hajdani Ekbatana-nak tartanak, s melynek sok persa régiségen kívül, legfőbb nevezetességei: Eszther és Marduchai, úgy szinte a híres orvos Avicenna sírjai, mely utóbbinak igazi neve tulajdonképpen: Ali ben Szina.
3) Ghilan, a Kaspi-tenger délkeleti partjain nyúló hegyvidék, Rest nevű fővárossal.
4) Mazendran és
5) Asztrabad; amannak fővárosa Szári, emezé Asztrabad. Ezen kívül említésre méltó még: Barfurus, Amül és Lahidzsan. Ez utóbbi három járás képezi Irán legészakibb partvidékét, melyet erdőségek borítanak, s bárha a sok mocsár és nedves éghajlat folytán a betegségek itt igen gyakoriak: mégis eléggé népes. Asztrabad tartományának tulajdonképpen a turkoman sivatag egyik folyója az Etrek partjáig kellene terjednie, de rabló nomádok Persia fensőbbségét soha sem akarták elismerni, s így a tartomány határa észak felé alig terjed néhány óra járásnyinál továbbra Asztrabad városán túl.
Északkelet felé terül a nagy kiterjedésű
6) Khoraszan. Khoraszan szóról szóra annyit tesz, mint: keleti rész, s bárha ma már csupán Heratig nyúlik, a hajdani persák ezen nevezet alatt azon roppant földdarabot értették, mely Belkh, Bokhara és Khokandon keresztül, messze benyomul a khinai tartárság felé. Terjedelmére nézve Khoraszan képezi Iránnak legnagyobb tartományát, azonban ami népessége számát illeti, Iraknak jóval mögötte áll. Említésre méltó városai északon: Meshed, Nisabur, Kabusan, Szebzevár és Sahrud; délre: Turbeti-Hajderi, Tersi, Khaf, Tebbesz és Bihrdzsan. Ez utóbbi járást sokan Gurian-nak is nevezik, azonban kormányzósága magában Khoraszan városában székel, s így tényleg oda is tartozik.
Ha innen délkeletnek tartunk:
7) Szegisztan tartományba érkezünk. Ez az ó persa hősvilág hazája, s ma Afghanok, Belutzsok és Persák lakják. Figyelemre méltó helyei: Dusak, vagy más néven Dzselal-Abad, s a Kuhizer nevű erőd.
Délkelet felé fekszik továbbá:
8) Kirman, hasonnevű fővárosával, mely igen régi s figyelmet gerjesztő iparral ékeskedik; itt készülnek a híres kirmani sawlok, melyeket egész Ázsia a kasmiri hasonnevű szövetek után a legjobbaknak tart; itt készül továbbá a dzsom nevű vékony rézlemezből alkotott csésze. Azon virágzó állapot folytán, melyet lakosainak szorgalma s a nagykiterjedésben űzött kereskedés teremtett: e várost igen sokszor háborgatá a rabló ellenség, és Fraser méltán mondhatja: "Mindazon hódítók és zsarnokok között, akik egyszer-másszor Persiára törtek, alig van egyetlen egy, kinek sanyargatását ezen város ne nyögte volna."
Még távolabb kelet felé fekszik:
9) a nagy terjedelmű, terméketlen és kietlen: Mekran-tartomány; ez is Iránhoz számíttatik ugyan, nomád lakosai azonban épp oly kevéssé akarják uruk gyanánt ismerni a persa királyt, mint északon a Turkománok. A nagy sivatagokon rendesen belutzsok és brahuak kóborlanak szélsebes dromedárjaikon, a karavánok valóságos rémei. Rablásaik alkalmával rendesen páronként ülnek fel egy-egy ilyen gyors állatra, egymásnak hátukkal támaszul szolgálva, s míg az egyik lő, a másik megtölti fegyverét.
Ha az utazó innen a persa öböl felé folytatja útját, először is:
10) Larisztan tartományba érkezik, melynek jobbadán arabok és persákból álló lakossága, - az egész ország legszegényebbikének tartatik. Fő helyei: Lar, s a Bender-Abbaszi nevű főváros, a hollandok hajdani Gambrun-ja, kik a szemközt fekvő Ormuz szigeten, még a XVI-dik században virágzó faktoriát bírtak.
Északkelet felé fekszik továbbá:
11) Farsz-tartomány, a tulajdonképpeni régi Parsia, melytől a mai Persia nevét vette. Fővárosa Siraz. Nevezetesebb helyek gyanánt említhetők még: Faza, Kazerun, Bender-Busir, melyet Ebusernek is neveznek, s mely az indiai árucikkek főrakhelye, s ennek következtében egy angol konsulnak széke, mely utóbbinak kormánya az utolsó angol-persa háború alkalmával ezen várost be is vette, s egy ideig hatalmában tartotta. E most említett három tartományon megy át néhány év óta az indoeurópai távírda s mely Iszfahanon és Bagdadon keresztül a törökországi vonallal áll összeköttetésben.
Irán délkeleti csúcsát
12) Kuzisztan tartománya képezi, a hajdani Susiana, melynek nyugati határain a Benilam, Sammar és Muntefik-arab-nomád törzsek kóborlanak. Az európaiak Persiának ezen részét látogatják legkevésbé, s eddig csakis néhány buzgó régiség-búvár utazott ide, a hajdani Susa érdekes romjainak megszemlélése végett. E tartomány két részre oszlik, melyek éghajlat tekintetében, nagymértékben elütnek egymástól. Az első, mely a persa öböltől a hegységig vonul, nyomorult vidéket mutat, melyet nyaranta a szamumhoz hasonló forró szelek nyargalnak át, emberre, állatra egyaránt veszedelmet hozva. Nevezetesebb helye Muhammera, közel a Tigris torkolatához, melynek birtoka fölött a Teheráni- és Konstantinápolyi udvarok sokáig versengtek egymással. A másik kerület Kuzisztán legszebb részét képezi, melyet több folyó áztat. Fővárosai: Dizful és Suszter, ez utóbbi 15000 lakossal, a bakhtiari hegység lábánál. Sok nevezetes rom található itt a szasszanidák korából, s a susai királyi palotának, kelet felé fekvő rom-maradványai, Loftus állítása szerint, valóban páratlanok.
Kuzisztantól keletre fekszik:
13) Lurisztan tartománya, a leghegyesebb egész Persiában; a nomád Lurok és Bakhtiarok széke.
E fölött északra vonul:
14) Kurdisztán tartománya, melynek Kirmansah és Szihna a főhelyei; az előbbinek lakosai jó szőnyegek gyártásáról híresek.
Végezetül:
15) a Persia belsejében oáz-szerüleg fekvő Jezd-tartományról akarunk még említést tenni, melynek hasonnevű fővárosa, virágzó iparáról nevezetes. Leginkább itt laknak a Gebr-ek, e türelmes, szorgalmas emberek, kik azonban - úgy látszik - lassanként, mind valamennyien Indiába fognak kivándorolni, hol a Zoroaszter vallásának követőit, a brit főhatalom teljes szabadságban részesíti.

II.PERSIA LAKOSAI
Azon rövid jegyzetek után, miket Iránnak földirati körülményeiről nyújtottunk, ezen ország lakosainak ismertetéséhez akarunk hozzáfogni.
Ezek összes száma alig tesz 10 milliót, minthogy azonban persákból, törökök-, kurdok-, örmények, zsidók-, afghanok-, belutzsok-, gebrekből és cigányokból állnak: igen kérem a nyájas olvasót, engedje meg, had vezessem őket fajonként szemei elé.

A.
A persák vagy irániak (amint magukat nevezni szokták) részint az ó méd-persa törzsek vegyülékéből, részint az ó-iráni telivér törzsből származnak. Amazok az ország délnyugati részét lakják, emezek, aránylag igen csekély számmal, a keleti határokat. Bárha a két külön csoport között phisikai tulajdonságaikra nézve sok lényeges különbség létezik, mi itt a persákról csak általában akarunk megemlékezni.
A persa ritkán nagyon magas, de épp oly ritkán túl alacsony is, jobbadán szikár, nyúlánk testalkattal, meglehetős barna arcszínnel, gazdag, fekete sűrű hajzattal, hosszú orral és keskeny homlokkal, nagy fekete szemekkel, s csak igen ritkán húsos arccal. Különösen kecses testi magatartással s könnyű mozgékonysággal bír, kiváltképpen pedig mindenek fölött ügyes lovas, mely ügyességét már az ó-görög írók is dicsérőleg kiemelték.
E most elősorolt tulajdonai folytán, a persa mintegy kiválik Ázsia minden egyéb lakói közül, s úgy látszik, hogy tagjainak egy arányosságában s vonásainak finomságában, szellemi fensőbbsége is ki van fejezve.
A persák, kik elő-Ázsia minden népe között a legrégibb civilizációval dicsekedhetnek, társalgásukban udvariasak, sőt gyakran szellemdúsak, mely tulajdonok: "a kelet franciái" nevet szerzék meg számukra, azonban fájdalom, igen ritkán nyíltak és egyenes szívűek. Valamint az iszlam népek nyelvében általában nem találunk saját-képeni szavakat az erény, lelkiismeret és becsület fogalmainak kifejezésére, s valamint ők ezek létezését vagy éppenséggel tagadják, vagy az azokat követőket balgatagoknak állítják: épp úgy a persa is – kitől a mohammedan-keleten terjedezni kezdő mai civilizáció származik – igen távol van attól, hogy tetteinek s cselekedeteinek csinór-mértékül ezeket válassza.
Durugh-i maszlahat amiz
Bih ez raszti fitne engiz,
így hangzik a közmondás, ami annyit jelent: "Jobb az ügyre hasznos hazugság, mint a reá káros igazság" s ezen mondás tanácsát, valamennyi persa híven követi. Valamint a király lehazudja s minden telhető alkalommal meglopja alattvalóit, úgy ezen szokás divatozik szülék és gyermekek között s viszont. Bárha gyakran érintkeztem persákkal, nem találtam egyetlen igazságot sem szavaikban; mindenütt a legszemtelenebb hazugságról s a legaljasabb jellemtelenségről kellett meggyőződnöm. Amit Morier "Hadzsi baba" című szellemdús művében remek tollal ecsetel Persiáról, nézetem szerint sok tekintetben még igen kíméletes; azon jellemhiány fölött azonban éppenséggel nem csodálkozom, mert az ázsiai kormány-formák ezredéves despotismusa más egyéb eredményre nem is vezethetett. Sehol a világon nem tapasztalható inkább, mint éppen itt: hogy a szabadság mennyire nemesít, a zsarnokság mily igen lealacsonyít.
Nem kevésbé szembetűnő itt a mindenek szívében uralkodó pénzvágy, mely oly kiváló ellentétben áll a határtalan fényűzéssel (tesak h'khusz). Mindenki többnek akar látszani, mint ami, s mégis mindenki reszket a legapróbb fillérért is, s bárha egyik-másik a nyilvános életben nagyban adja az előkelőt: házi körében kevéssel megelégszik, sőt gyakran egész az aljasságig fukar. Ezen körülménynek tulajdonítható annak folytán, hogy a persa az ozmanlihoz és a közép-ázsiaihoz képest életmódjában oly igénytelen és mértékletes. Egy-egy harmadrangú efendi asztalára legalább is hat tál étel jő naponta, a főbb-rangúakéra pedig két annyi: Persiában a leggazdagabb khannak asztalán is három, legföljebb négy tál ételnél több csak alig található.
Minthogy a színlelésre őket vallásuk feljogosítja, szabad lévén nekik például a szunnita tartományokban a kegyes szunnitát játszaniok, bárha egyébként testestül-lelkestül síiták is; ennek következtében a persa, minden rang és kor különbség nélkül, roppant nagy mester érzelmeinek elrejtésében. Egész Iránban csak az arab és török a szenvedélyesek, s minthogy a persa oly remekül tud uralkodni arcvonásai fölött, ez azoka annak, hogy az európaiak, bárha ismerik is a persának színlelési tehetségét, még is oly gyakran elámíttatnak.
A vendégszeretet – melyről mellesleg megemlíthetjük, hogy ez az egész keleten sehol sem található fel olyan mértékben, mint azt a mi nyugati költőink megénekelni szokták – a persa sokkal inkább fényűzésnek, sem mint jótéteménynek tekinti. Ő csak ott bőkezű, ahol gazdag viszont-ajándékot remél; ezt a mi újdonsült európai diplomatáink bizonyíthatnák legjobban, kik, ha a tapasztalt szolgálatokat latba vetnék az érettük viszonzásul adott enam-ok (ajándékok) értékével, kénytelenek lesznek bevallani, hogy bizonyára minden lépést, minden falat kenyeret nagyon borsos áron megfizettek.
Ami a persának gyakran említett szellemi tehetségeit illeti: kétségtelen, hogy minden kelet-mohammedán nép között, Irán őslakói azok, kiket a nyugati polgáriasodás számára legkönnyebben megnyerni lehetne; azonban mindemellett lelki előnyei távolról sem olyanok, minőket mi európaiak ezen fogalom alatt érteni szoktunk. Képzelmi tehetségére és éles elméjére nézve a persát olyannak tekintem, mint aminő lelki képességeket Európában: "elmés gyermek"-nek szokás nevezni. Könnyen tanul, hamar felfog mindent, azonban a tökély fokára soha sem képes eljutni, mert minden kitartása, minden szorgalma dacára ő mégis mindig csak keleti marad, azaz: olyan ember, aki fiatal korában beléje oltott világnézete folytán, egy és ugyanazon cél kitartó keresésére egyáltalában képtelen.

B.
A törökök, kik az észak-keleti Irán nagy részén szétszórtan élnek, s kik, bárha évek hosszú során át lakjanak is iráni elemektől körülvéve: turko-tatár jellemvonásaikat levetkőzni nem képesek. Ennek arca jóval szélesebb és húsosabb, orra rövidebb és vaskosabb, szeme kevésbé van felhasítva, egész alakja inkább kifejlődött, termete csontosabb, mint az iránié. Annak következtében mozdulataiban is nehézkesebb, s az ország ős-lakosainál jóval alantabb fokon áll szellemi tehetségeire nézve is, mert bárha mind a vallási, mind a társadalmi körülmények egyaránt közreműködnek is évszázadok óta, hogy az Iránban létező török elemeket átalakítsák, ezek most is csak igen kevésben különböznek egyéb országokban lakó fajrokonaiktól.
Az iráni török, harciasságát is jóformán megtartotta. A persa fölött is, ki a bátorságban csak bolondságot lát, tulajdonképpen ő uralkodik. A Szaszanidák bukása óta, majdnem minden dinasztia török eredetű; az udvaroknál leginkább a török nyelv volt divatozó, s valamint hajdan, úgy mind e mai napig éppen a török tartományok szolgáltatják az állandó hadsereg legnagyobb és legjobb contingensét. Nem lehet tehát csodálni, hogy a török fajnak felsőbbsége folytán, a most nevezett nemzetségek között örökös gyűlölség uralkodik; a persa: "hájfejűnek" "pimasz"-nak gúnyolja a törököt, ez viszont "gyáva alakos"-nak amazt, s hogy e két faj mennyire különvált egymástól, eléggé bizonyítja a közmondás is: "Ám aprítsd darabokra a törököt és persát, főzd együtt hetek hosszat egy és ugyanazon üstben, még sem lesznek soha eggyé."
A török lakosság legtömörebb csoportjai találhatók:
1) Azerbaidzsanban, mely jóformán egészen török;
2) Irak északkeleti részein. Ezeken kívül vannak még egyes törzsek Khoraszanban, Gilanban és a déli Farszban, kik jobbadán a szeldzsuk uralom alatt vándoroltak be. Mások Timur seregének maradványai, mások ismét – de ezek száma igen kevés – azon turkoman segédcsapatok utódai, kik hosszabb időig Perzsia zsoldjában állottak, utóbb azután ezen országban végképp meg is települtek.
Minthogy éppen Turkomanokról szólottunk, helyén találjuk itt emlékezni meg a Göklen-ekről, kik bár pusztai lakosok lévén, egyedül a persa uralkodónak hódolnak. Ezek, a hajdankorban oly igen nevezetes Dzsordzsan tartományt lakják, egy, a Gölgen folyam torkolata mellett terülő bájoló vidéket, melynek partjai sok érdekes emléket mutatnak mind e napig a hajdani arab hódítás korából.

C.
A kurdok, kiknek földje Törökország és Persia között van felosztva, s kik közül itt kevesebben laknak sem mint amott. Ezek törzsnek zöme, Kirmansah táján, Irán keleti határán tartózkodik, s mintegy Maku-ig terjed, egy másik kisebb része pedig Khoraszanban, Budzsnurd környékén található. Mint az iráni törzsnek egy ága, mind nyelvére, mind vonásaira nézve rokonságban áll a persával, s minthogy ők mind a sémi, mind a turani elemek befolyása ellenében nyugat Irán egyéb ágainál jobban elszigetelve maradtak: a fajnak ős-jellege náluk sokkal inkább feltalálható. Szép, tekintélyes termetük által tűnnek ki, leginkább tündöklő fekete szemmel, szép sas-orral s igen szembeszökő hasonlatossággal az Afghanokhoz.
Ezek, a fékezhetetlen nomádélet-vágyától lévén áthatva, az ő jellemvonásaikban is ugyanazon vegyülékét találjuk a lovagiasság és rablási vágynak, hűség és alávalóságnak, piszkos fösvénység- és bőkezűségnek, mely a vándor-törzseket egyáltalában jellemzi; s bárha ők színleg a török és persa fennhatóságnak hódolnak is, mind a kettőt szívükből gyűlölik. Konokul ragaszkodva babonáikhoz, s társadalmi viszonyaik szülte évezredes szokásaikhoz és erkölcseikhez, minden reformatori törekvésnek a leghatározottabban és szívósabban ellenszegülnek, s bárha Persia kurdjai a síita vallás felvétele által némi külsőségben eltértek is törökországi testvéreiktől, jellemüket illetőleg mégis mindenütt ugyanazok.

D.
Az örmények, kik mai napság Tebriz, Urumieh, Teherán, Iszfahan és Sirázban, s nyugati Persia egyéb városaiban laknak, s kik részint jobbadán a Kaukázuson túl tartományokból, részint magából Armeniából vándoroltak ide. Ezek is az iráni törzshöz tartoznak s így nyelvük és arcvonásaik hasonlítanak a persához, de még sem annyira, mint a kurdokéi.
Ők, kiváltképpen fehérebb arcbőrük, teljesebb, gömbölyű arcuk, gyakran előforduló testességük által vállnak ki; s az örmény nők egész keleten szépségükről híresek. Jellemzésüket illetőleg még több hibát lehetne felróni felőlük, mint a törökországi örményekről, minthogy a sokkal súlyosabb persa járom, még patriarchális életük erényeinek is ártalmára szolgált. Közülük sokan iszákosak, s nejeik erkölcsössége sem áll oly jó hírben, mint a törökországi örmény nőké.
Jobbadán nagy szegénységtől nyomottan, napról napra fogynak; s akiknek csak valamijük van is, inkább a távol Indiába vándorolnak ki, hol a nyugati hatalomnak védszárnyai, kezük munkáját sokszor gazdag áldásban részesítik.

E.
A zsidók, kiknek legnagyobb községei Hammadanban, Kirmansah-, Iszfahan-, Kasan-, Teherán- és Sirázban vannak, de számuk nem rúg többre 2000 családnál; ezek – ha dr. Wolf nem csalódik – még azon zsidóknak maradványai volnának, kiket az ős hajdanban, a babyloni fogság alkalmával ide hurcoltanak. A szaszanidák uralkodása alatt igen szép számmal voltak, azonban az Iszlammal nyomorgatás és üldöztetés ideje következett rájuk, minek folytán igen megkevesbültek; nagy része áttért az iszlamra, a többiek Irán legszegényebb s legnagyobb nyomorban élő lakói; zsarnokság és fanatizmus még ez újabb időkben sem hagyják békén őket; igen méltányos lenne, ha az európai követségek őket is úgy vennék pártfogásuk alá, mint a nesztorianusokat – s más egyéb keresztyéneket. (2) Arcvonásaik gyakran a férfiszépség valóságos mintaképei; nyelvük egy persa-patois-val igen erősen vegyített héber, mely utóbbi nyelvet az előkelőbbek írásra is alkalmazzák.
2) Az őket sújtó zsarnoki törvények közül csak egyet akarunk említeni. Minden akasztott embert, kinek három napig kell függnie, ők köteleztetnek őrzeni; s ha a holttetem netalán ellopatnék, vagy a szél lerázná, vagy valami baleset által az akasztófa feldőlne, büntetés gyanánt az őrálló zsidó száz tumant (=osztr.arany) kénytelen fizetni.

F.
Az arabok, csak igen kis számban lakják Irán dél-keleti és dél-nyugati részét, s a tulajdonképeni Arábiából és Maszkaból veszik eredetüket. Larban sokan a siízmushoz tartoznak, nyelvük pedig a persa-arab szólamok sajátságos vegyülékét képezi.

G.
Az Afghanok, Szegisztanban csak mint vándortörzsek élnek, a Kaspi-tenger partján egy kis telepítvényben; vagy pedig, ide menekült egyes külön álló családokat képeznek. Irán földjére csak a legvégső szükség hajtja őket, mert bárha magának a Sah-nak legközelebbi közelében, jótétemények és vendégszeretet által halmoztatnak is el: mindazáltal az Afghanok, mint buzgó szunniták, a síita világ legkiengesztelhetetlenebb ellenségei. Hasonlóképpen:

H.
A Belutzsok és Brahuak is, csak a keleti sivatagot lakják, jobbára nomád életet folytatva. Mindig feltűnő volt előttem ezen sátor-lakók nagy szegénysége, s úgy látszik, hogy a nomád népek között vagyonosabbak, csupán a turani törzsek között találhatók.

I.
A Gebr-ek, csupán egyes családokban léteznek még Jezd-, Kirman- és Teheranban, vagy Siráz és Iszfahan kervanszerájiban kereskedők gyanánt találhatók. Mehemmed Sah idejében, kinek vezére Madzsi Mirza Agaszi különös pártfogása alá vette őket, igen szép számmal voltak, azonban ma napról-napra fogynak, s úgy látszik, nem sok idő kell hozzá és Persia őslakói végképp felcserélik szülőföldjüket Indiával, hol az angol kormány fennhatósága alatt, teljes szabadságot élveznek. Az utóbbi időkben, e most nevezett országból, egy az angol kormány védelme alatt álló művelt Gebr jött Iránba, hitsorsosai nyomorának enyhítése ügyében; ottlétem alkalmával megismerkedtem vele, s amint sajnálattal kelle hallanom, az iszlám vak fanatizmusa folytán minden törekvése hihetőleg sikertelen marad. A gebr-ek, kik az iráni faj különösen markírozott vonásaival tűnnek ki minden egyéb persák között, általában a becsületesség és szorgalmasság jó hírében állnak, s az egész országban egyes-egyedül ők azon kereskedők, akiknek szavában megbízni lehet. Számuk – Polak szerint – mintegy 8-9000. (Ami vallásuk egyes pontjait illeti, arról lásd alább a vallás-okról szóló cikkben.)

K.
A cigányok, egészen nomád életet élve – a két északi tartomány Gilan és Mazendran kivételével – majd az egész országban szerte barangolnak. Arckifejezésüket illetőleg, mindig meglepett az a különösen nagy hasonlatosság, mely köztük s a mi "oláh cigányaink" között létezik; jellemük sőt foglalkozásaik is majdnem ugyanazok; zenészek, táncosok, kovácsok, jövendőmondók és varázslók. Mindenben utánozzák a mi cigányainkat, az egy lopás kivételével, mert azon közmondás igazsága: "Hol a gazda maga is tolvaj, ott bajos a lopás", Persiában – akarva, nem akarva – becsületes emberekké teszi őket.

 

Kormányzat

Egész Mehemmed sah uralkodásáig, vagyis jobban mondva, a nyugati civilizáció befolyásáig az iráni viszonyok átalakulására: ezen ország kormányzata ugyanazon despotikus-patriarchális kormányforma vala, melyet a hajdankor minden mohammedán tartományában feltalálhatunk. A király, mint az országnak korlátlan főura, minisztereit szolgák gyanánt tekinti, a népet s országot tulajdona gyanánt, mely fölött saját bölcs belátása szerint, teljes hatalommal rendelkezhetik.
Mai napság a kormányzat csak igen kevés külsőségben vált mássá; a sah-nak vannak ugyan miniszterei, sok polgári és katonai fő-tisztviselője, néha eljátszatja az ország-tanács ártatlan játékát is, a közigazgatás külön ágaiban törekesznek ugyan ellenőröket felállítani, s egy szóval, az egész kormányformának európai-szerű látszatot akarnának adni: azonban alapjában véve a dolgot, az egész kormányzás jóformán csak egy hajszálnyira sem tér el a régitől. Az ős-keleti despotismus cifra európai egyenruhába van öltöztetve, mely alatt azonban a hajdani önkény, fejetlenség és törvénytelenség uralkodnak folytonosan.
Ezen, látszólagosan rendezett kormányzat feje a sah, Persia királya vagy császárja, mely utóbbi címet rendkívüli követe által Napoleontól kérte, s melyet az néki nagylelkűen meg is adott. Szabad tetszése és belátása szerint nevezi ki a legfőbb hivatalnokokat, tetszése szerint megajándékozza vagy megrabolja őket, s dacára a gyakran emlegetett igazságszeretetnek, melynek jelmondata pecsétjét is ékesíti, egyedül a király főszeszélye és környezetének befolyása az a zsinórmérték, mely minden cselekedetét kormányozza. Első hivatalnok gyanánt a Szadraazam nagyvezír áll oldala mellett, kinek befolyásos egyéniségét a király igen gyakran megunja, s innen van, hogy ezen magas méltóság – mint például az én ottjártamkor is – éppenséggel nem létezik, néha mikor aztán – mint azon esetben is – a Szipeh-szalar, a tulajdonképpeni hadügyminiszter és generalissimus tölti be egy és ugyanazon személyben a király legfőbb tanácsosának hivatalát is. Ezt követi rangjára nézve, az Emin ed-daule, a külügyminiszter, kinek kötelességében állna, a tartományokat igazgatni, az illető kormányzókat kinevezni, mely hivatalt azonban tényleg maga a király tölti be, miután a kormányzók nem annyira hivatalnokai, hanem inkább haszonbérlői az egyes kerületeknek, mely állásokra rendesen a legtöbbet ígérők szoktak kiválasztatni. Utána az Itimad-esz-szaltanat (az ország bizalma) következik, körülbelül ugyanoly hatalmasság, mint Törökországban a Reisz, a főtörvényszék elnöke, ki nem csupán a törvénykezési esetek elintézésére volna hivatva, hanem egyszersmind azon különbségek kiegyenlítésére is, melyek netalán a kerületi hivatalnokok s az illető alattvalók között fordulnának elő.
Ezek volnának az ország négy főméltóságai; utánuk említendők: a Musztaufi el-memalik (országos főszámvivő) vagy pénzügyminiszter, ki a király számára a számadások, adókivetések és bevételek írásbeli elkészítéséről gondoskodik; a kincstárt a király mindig magával viszi, még a vadászatra is, és senki másra a világ kincséért rá nem bízná. A Muajjir el-memalik (az ország vizsgálója), a főpénzügy-igazgató, ki az országban járó minden pénznemekre ügyel fel, melyek a rendetlen veretés folytán már az első kézben is megnyíratnak, s a közéletben csak mérték által járnak kézről-kézre. A muajjin elmülk (főtitkár), vagyis a polgári és katonai ügyek főelőadója; a Naib-i-vezir-i-dzsenk, helyettes hadügyminiszter, kinek hivatalos teendője a királyi palotára felügyelni, s a király személyét megőrzeni. A Vezir-i-ulum, oktatásügy-miniszter, egy tisztán agyrémszerű cím, minthogy Persiában egyáltalában semmi féle iskolai rendezettség nem létezik. A Vezir-i-tüdzsaret, kereskedelmi miniszter, szinte csak puszta név, mert bárha minden iszlam országok között Persiának van is a legvirágzóbb kereskedelme, úgy ez nem a kormánynak tulajdonítandó érdemül, hanem a lakosság eleven szellemének, a tehetséges kereskedelmi-grémiumoknak, melyek élén mindig egy-egy Melik-i-tüdzsar (kalmárok irálya) áll, s a kereskedők forró hálát adnak szívük mélyéből, ha a kormány pártfogás helyett, bántatlanul hagyja meg őket birtokaik élvezetében. A Vezir-i-duvel kharidzs, külügyminiszter, ki a külhatalmak Persiában levő követeivel, s az európai udvaroknál Persiát képviselő küldöttekkel érintkezik. Ez idő szerint Persia, Oroszországgal, Angol-, Francia- és Törökországgal áll diplomáciai összeköttetésben, mely országok újabb időkben, szakadatlanul képviselve vannak követeik által kölcsönösen.
A felsoroltakon kívül van még számos udvari hivatalnok, u. m.: az Isik agaszi basi, az udvari főorvos, a Münedzsim basi (udvari csillagász), a Müterdzsim basi, tolmács, a Melik es-suera, udvari költő, a Liszan-ül-mülk, udvari történész, a Vekaje nigiar, udvari krónikás, a Nakkas-basi, udvari festész, a Nizam-el-ulema, a tudósok chef-je.
A magasabb rangú szolgálati tisztség közül, kik mindnyájan az Ajn-el-mülk (az ország szeme) alatt állanak, említésre méltók: a Ferras-basi, a palota főintendansa és utazások alkalmával szállásmester; a Ferras-i khalvet, benső kamarás. Továbbá az Aspaz-basi, főszakácsmester; a Kahvedzsi-basi, a legfőbb kávés, a Szanduk-dar, ruhatárnok, a Mühr-dar, pecsétőr, a Mirakhor, lovászmester, a Khazine-dar, kincstárnok, kik ezen hivataloknak csupán címét viselik, alattuk pedig azok betöltésére számos tagból álló szolgálati személyzet áll. Ezeken kívül van még egy sereg cselédség, kiknek száma százakra és százakra megy, s kiknek kötelességükben állana a király személye körül forgolódni, azonban mindemellett igen igaz Polaknak azon megjegyzése: "hogy a számtalan cselédség dacára, minden főhatalmak között, a persa király részesül a legrosszabb szolgálatban."

 

Címek és méltóságok

Iránban ilyenek is vannak egész bőséggel, s ami sehol az egész keleten fel nem található, itt ezek firól-fira is szállnak. Valamely khan-nak fia, hasonlóképpen khánnak címeztetik, s csak a Lakab-ok, a melléknevek halnak el az illető egyénnel, vagy pedig a királyi kegy másokat ruházhat fel velük. Ez utóbbi szokás már a zseldzsukidák, gaznevidák és szamenidák alatt is divatban volt, csakhogy nem oly pazar módon, mint napjainkban. A hősöket ilyes nevekkel szokás felruházni: Szejf ül mülk, "az ország kardja", Huszam el mülk, "az ország éles kardja", Sedzsa el mülk, "az ország bátra"; a híveket: Aszad el mülk, "ország oszlopa", Itimad ed daule, "az állam bizalma", sőt még nők is részesülnek ilyes kitüntető nevekben, egyik például: "Iszmet el mülk", "az ország szűziessége"; a másik: "Dzsemal el mülk", "az ország szépsége" stb. Az újabb időkben rendjelek is alapíttattak Persiában, minők például; a sir ü khursid (nap és arszlán rend), melynek közepén egy oroszlán van, s fölötte a kelő nap; mi egyszersmind az ország címere is. A "Timszal" Ali dicsőségére, mellyel csak a legelőkelőbb persák díszíttetnek fel.

 

A hadsereg

A persa hadseregnek állítólag 120 ezredből kellene állnia, ezredenként 1000-1000 emberrel, ami olyan szám, melynek sem eleje, sem másodika a valóságban soha sem létezett, mert bárha a kormány gyakran említi is 120.000 főből álló hadseregét, ország-világ tudja, hogy valamely háború kitörésekor, minden erőmegfeszítés dacára alig lehet csak 50.000 embert is összeterelni. A közember zsoldja évenként 7 darab aranyban volna megállapítva, mely összegből azonban a Szipeh-szalar tetemes tiszteletdíjat tart vissza magának, egy másik rész a királyi kincstárba folyik be, s miután a többi alsóbb rangú tisztek is elcsipegetnék belőle a maguk részét, a katona markát sokszor évenként alig üti egy arany.
Az újoncozás különösen eredeti.
Egy-egy tartomány kormányzója összefogdostatja a kerület minden katonaképes férfiát, s azután következik a kiváltás, mely alkalommal csak a szegényebbek, mint akik a kormányzó kincsszomját nem tudták kielégíteni, soroztatnak be az ezredekbe. Ezek után senki előtt sem lesz feltűnő, ha elmondjuk, hogy az ilyen egyénekből álló hadsereg egy része, besoroztatása után is tovább folytatja előbb űzött mesterségét; s akárhány eset van rá, hogy az e vagy ama főméltóság kapuja előtt őrt álló katona, ugyanazon időben egyszersmind dinnyét vagy zöldséget is árul, s ha alkalmilag éppen főnöke talál arra menni, a dinnyeárus őrálló várakoztatja vevőjét, előkapja a dinnye közt fekvő puskáját, tiszteleg, aztán megint tovább kalmárkodik.
A szolgálati idő az egész életre kiterjed, s nem egy eset van rá, hogy apa és fiú egy és ugyanazon ezredben szolgálnak. A katonai tiszti rangok a következők: a Szipeh szalar, mint hadügyminiszter, az Adzsutan bas, szóról szóra: "főhadsegéd"; a Mirpendzs, divisio-tábornok; Szerheng, brigad-tábornok: Javer, körülbelül annyi, mint őrnagy; ezek után jő az első, második és harmadik Naib (helyettes); továbbá a Szultan (őrmester); Vekil, (káplár); és a Deh-basi (őrvezető.)
A lovasság még éppenséggel nincs rendezve. A tartományok parancsnokai kötelesek háború idején bizonyos számú lovasságot kiállítani, mely csak a hadjárat végéig húzza fizetését. A lovasság legnagyobb contigensét egyébiránt a nomád törzsek főnökei (Ilkhani) szolgáltatják, a szám-mennyiség azonban szabad tetszésüktől függ. A sirazi Ilkhani-tól magam hallottam, hogy ő 30.000 lovast tudna nyeregbe szólítani, ha a sah őt egészen kielégítené. Irán összes hadseregében legszomorúbb képet a tüzérség mutat, mert bárha Hadzsi Mirza Agaszi töméntelen pénzt elpazarolt is ágyúöntésre: ezen és csatornakészítési dühére igen találólag mondja a gúnyvers róla:

Ne mizrai dost z' an abi nemi,
Ne chanei chasm z' an topra gami.
azaz:
Barátjai telkét nem termékenyíti csatornái vize,
Ellenfele várának nem árt ágyuinak dörgő tüze.

 

Ipar, művészetek és tudományok

Hogy Irán, művészet és ipar tekintetében jóval magasabban áll, s állott ezelőtt is Törökországnál s az iszlam világ sok más egyéb országánál: ez nem annyira a hajdankori Irán műveltségének tulajdonítandó, melynek emléke igen kevéssé maradt fenn a népnél, mint inkább azon élénk, találékony szellemnek, mely ez ország lakosságánál otthonos. A persa igen könnyen utánozni tud mindent, s bárha nem tökéletesen is, mindazáltal az ország ipara oly jelentékeny, hogy néhány cikknek kivételével, minden szükségletet belföldi készítménnyel lehet fedezni. Annyi bizonyos, hogy az országban elfogyasztott beviteli cikkek nagy mennyiségének dacára a kiviteli kereskedés sokkal terjedtebb, mint amaz. Irán legkitűnőbb gyártmányai: Shawl-szövetei, selyemárúi, cserépneműi, arany-, ezüst- és acél-művei, mely utóbbiak közül a meshedi és sirazi kardok különösen híresek; továbbá különféle bőrök, s a lakkozott téglák (kasi), melyek Persia igen sok pompás kúptemplomait ékesítik. Van ezeken kívül, több cukorgyára is, mint például Jezdben, úgy szinte üveg- és porcelángyárai, melyek azonban csak középszerű minőségű gyártmányokat szolgáltatnak.
Ami a művészeteket illeti: ezeket távolról sem lehet az európaiakkal összehasonlítani; mindazáltal minden mohammedán nép között egyedül a persák azok, kiknek festészettel és szobrászattal is szabad foglalkozniuk. Az elsőben Siraz és Iszfahan művészei jelentékeny eredményt mutathatnának fel, ha a rajzban és távlatban tökéletesebbek volnának; az utóbbiban kivált a vésnökök tűnnek ki, kiknek munkái valóban művésziek, s az egész Iszlam-világ által drága pénzen fizetettek. A zenét illetőleg is Persia a tanítója mind e mai napig a mohammedán népeknek. Más egyéb helyeken a kezdetleges dallamokra az idegen befolyás kártékonyan hatott, azonban itt minden sértetlen maradt. Amiben azonban Persia a legkiválóbb, az a költészet. A legelőkelőbbtől le egész a legalantabb állóig, mindenkiben megvan a költészet-kedvelés, s nemcsak a Khanok vagy Mirzák, hanem lovászok és öszvérhajcsárok is tudnak sokat könyv nélkül Firduszi s Hafisz költeményeiből; ezeket csupa kedvtelésből éneklik, s bármily elvetemült legyen is a persa, ha megfeddik s dorgálják, rögtön Szaadi egy-egy erkölcsi mondatával fog válaszolni. Nem csak szeretik pedig a költészetet, hanem igen sok művelője is akad Persiában, elannyira, hogy Sir Jones Vilmos méltán százharmincöt nagytehetségű költőt számlál fel, "verselő pedig" – így folytatja – "számtalan."
A tudományok közül, melyek itt még mindig a régi módon folytattatnak, a persák kivált a casuistikával, csillagászattal, csillagjóslattal, metaphysikával, logikával és a gyógyászattal foglalkoznak, mely utóbbi tudományágban, itt még most is Aristoteles a főtekintély. Az európai tudományosság újabb vívmányait ha nem is tekinti a persa éppen megvetéssel, de bizonyára egészen közönyös dolgoknak tartja, s bárha a teheráni iskolában újításokat akarnánk is kezdeni, ezek a nagy tömegre a lehető legcsekélyebb hatást sem fogják gyakorolni.

 

Vallás

Ó-Persia vallása sokkal érdekesebb, sokkal fontosabb a mai Iránra nézve művelődés-történelmi szempontból sokkal jelentékenyebb, sem hogy szükség ne volna figyelmünkre méltatni, ha a mai kor vallásáról akarunk szólni. A zsidó vallás kivételével, nincs egyetlen hitvallás sem, mely akár tanait, akár szertartásait nézzük, oly kevés átváltozáson ment volna át, mint az ó-persa.
a)
Azon ős korban, midőn a történelem még mondákba vész, a persák úgy látszik, a mágusok vallását követték. Ezen tannak fő elvei e következők valának: "Hit, egy mindenható, kegyelmes és jótevő Istenben, melynek helyettes uralkodói a csillagzatok; felebaráti szeretet az egész emberiség iránt, és résztvevő méltányosság az állat-ország irányában."
Ennek helyébe utóbb a tűzimádás lépett, mely hitnek Zoroaszter volt helyreállítója, kinek a "Zend-aveszta" nevű szent könyvbe foglalt tanai, egész az arab próféta feltűnéséig széltében virágozának.
Zoroaszter, ki némelyek szerint Urumieh-ben, mások szerint Belkh-ben lépett volna fel, állítólag Darius Hystaspes uralkodása alatt élt, Kr. e. a hatodik században. Anquetil-du-Peron állítása szerint Zoroaszter az Elburz hegységre vonulván el, ott írta a Zendavesztát. Utóbb átnyújtotta a most említett fejedelemnek, ki azt 12.000 jól kikészített tehénbőrre leíratá, s az akkor Isztakhrban lévő királyi-kincstárban őrizteté.
Ezen mű, mely a Parszok véleménye szerint isteni inspiratio folytán íratott, s eredetileg 21 könyvből állott, melyek közül Vendidad egész teljességében fennmaradt; a többiekből csak töredékek léteznek már. A tudósok ezen Zend-nyelven írt könyvekkel gyakran foglalkoztak. A hitelesség kérdése, egyik vagy másik darabot illetőleg, aligha érdekelné valami nagyon a hazai olvasót, s így inkább a bennük található azon főelveket akarjuk kivonatosan közölni, melyek e nagy-fontosságú könyvben a Kosmogonia és Theologia felől foglaltatnak.
Ezek szerint: léteznék egy főelv, melynek Zervan a neve, mi tulajdonképpen időt jelent. Ettől két tevékeny főhatalom származott: Ormuzd, minden szépnek, jónak, jótékonyságnak, igaznak és világosságnak princípiuma (kútfeje), és amannak ellentéte: Ahrimán, kútfeje a gonoszságnak, megátalkodottságnak és sötétségnek. Soká, végtelen soká tartott az egymással szemben álló ezen különböző elemek tusája, míg végre a diadal Ormuzd-é lőn, ki azután csakhamar hozzáfogott a világmindenség s az azt lakó mennyei lények teremtéséhez. Ezek közt elsők a Feroher-ek voltak, test nélküli angyalok, mintaképei minden értelmes lénynek, mely majdan a földön megjelenendő vala. Ahriman sehogy sem tudott megnyugodni ezen, ismét feltámadt a világosság ellen, mire aztán Ormuzd, a maga védelmére hat védangyalt teremtett: Bahman-t, ki az állat-országot védelmezze, Ardibihisd-et, a tűz és világosság nemtőjét, Sarivar-t, az ércek és bányák szellemét, Eszpendermad-ot, a földnek női védangyalát, Kurdadot a folyóvizek őrét, és Amerdadot, kire a fák és növények bízattak.
Alig voltak ezek megteremtve, s az ő befolyásuk ellenében Ahriman is hat Div-et, földalatti szellemet küldött fel az alvilágból. Az újonnan kitört háború 3000 esztendeig tartott, s csak ennek multával foghatott hozzá Ormuzd a mennyboltozat és a csillagrendszer megalkotásához, s a földnek, terményeivel együtt való előállításához. Ekkor, a tűz lőn az őselem gyanánt kijelentve, s azáltal, hogy a sötétség hatalmasságainak eltávolítására közbenjáró szellemek teremtettek: a béke és nyugalom boldog korszaka álla be. A földön uralkodó összhangzat igen megörvendezteté a Ferohert, és Ormuzd azt ajánlá neki ennek folytán, szállana le a földre, s szolgálna gyámolítóul a gonosz ellen, azon kikötéssel, hogy az emberi lélek végre visszatérjen ismét mennylakába. A Feroher engedelmeskedék, de szent bika alakjában alig szállt alá a földre, s íme Ahriman rémítő kígyó képében előgördült, veszedelmes mérget hullatott az egész természetre, a föld felszínét lángnedvvel kiszárítá, sőt magát a szent bikát is halálosan megsebesíté. Ormuzd ismét tért engedett jótékony munkásságának; az elhaló állat jobb lábából származott az első ember, neve: Kajomersz, egyéb részeiből növények lettek, magjából pedig, mely a holdba viteték, egy bika és egy tehén váltak, és minden egyéb állat ezekből származott. Kajomersz a testi lelki szépség valóságos példányképe volt, de mindez meg nem gátolhatá Ahrimant abban, hogy őt meg ne rontsa, s valóban egy 90 nap és ugyanannyi éjszakán át tartó küzdelemben meg is semmisíté. Azonban a regeneratio elve ismét győzedelmeskedett; Kajomerszből két növény lett, Masia és Masiana, az emberi nemnek ősei.
Zoroaster Kosmogoniájának ezen Ádám és Évája azonban csakhamar kísértetbe esett, feltámadtak teremtőjük ellen, és Ormuzd helyett Ahrimant imádták. A bűnnek örvényébe mind jobban és jobban alámerülve, hitelt adtak Ahriman csábító szavának, egy kecske tejét itták (hihetőleg a testté vált ördögét), tiltott gyümölcsöket ettek, mi által minden előnyük megsemmisült. Elváltak, de 50 év múlva ismét összejöttek, s a földet benépesítő emberiség utóbb az ő gyermekeikből származott. Ormuzd most biztosítani akarta teremtményeit a Gonosznak ármányai ellen, s védelmükre Zoroaszter által törvénykönyvet íratott. Ennyit a teremtésről. Zoroaszter tanában a világ tulajdonképpeni végéről nincsen szó. A halálban a test anyagai egybevegyülnek alkotó elemeikkel; föld a földdel, víz a vízzel, tűz a tűzzel, s az élet a láthatatlan levegővel. Halál után a lélek három napig körüllengi még a testet, azon reményben, ha netalán vele újra egyesülhetne; de negyed-napon megjelenik Zerokh angyal, s a Csinevad hídjához vezeti. Ha bűntelen volt: az égi kutya bebocsátja, hogy elődeivel egyesülhessen a mennyben; de ha nem volt bűntelen, akkor a pokol mélységébe taszíttatik. Akinek jótettei túlnyomók, annak lelkét a jó angyal a hídon át a paradicsomba vezeti; de akinél a gonoszság a túlnyomó: az elé egy borzasztó szörnyeteg lép, mely a lelket a pokolba ragadja alá magával, hol Ahriman szemére hányja balgaságait.
A feltámadás képzi Ormuzd és az őt imádóknak tulajdonképi diadalát. Ezen napon először Kajomersz, utána Masia és Masiana fognak feltámadni. Az elemek védszellemei átadják nekik mindazokat, miket egykoron az elhalók az ő gondviselésükre bíztak, a lélek újra feltalálja egykori földi társait, s a jó, végképpen csak most választatik el igazán a gonosztól. Azon bűnösök, kik bűneikért elegendőképp még nem lakoltak, újra pokolra küldetnek, bárha nem is örök büntetésre; a három rémítő nap és éjszakának irtózatait kell kiállaniuk, melyek a pokol kínjainak 3000 évig tartó gyötrelméhez hasonlók, de végre könyörgő és rimánkodó szavuk meglágyítja Ormuzd szívét, s megszabadítja őket kínjaiktól. A világot gyújtó hőség és ömlő láng fogja megtisztítani, mely tűzkeresztség az igazaknak kellemes langy fürdő gyanánt fog tetszeni, de a gonoszokat iszonyú kínokkal gyötrendi. Megtisztul Ahriman is Div-jeivel és Dämonaival egyetemben, s megtér, és akkor kezdődik a vég nélküli békességnek és üdvösségnek országa.
Az ó-persáknál –röviden előadva – ezekben állottak a zoroaszterféle Kosmogonianak főtanai; a gebrek tanai és szokásai – mint akik azon ősfelekezet végmaradványát képezik – igen kevésben különböznek a most elmondottaktól. Ők is Ormuzdban imádják a minden áldások kútfejét, s kivált a tüzet és világosságot tekintik ama főlény legnemesebb jelvényei gyanánt. Meghajolnak az égi testek, csillagok, hold és nap előtt is, és esti s reggeli imájukat ez utóbbi égi világosságok felé fordulva végzik. Templomaikban a szent tüzet imádják, s a papok, nehogy nyálukkal beszennyezzék a tiszta elemet, fehér kendőcskét tartanak szájuk előtt, amíg a liturgiát végzik. E papok két csoportra osztatnak: 1) Főbbekre, minők a Desztur, Mobed és Ferbed; 2) alárendeltekre, kiknek a tűzre való felvigyázás tétetik kötelességükké.
A gebreknél, sem a sok-nejűség, sem az ágyas-tartás nincs megengedve. Más vallások követőivel együtt enniük és inniuk tilalmas, sőt rájuk nézve még az is tisztátalanná lesz, mit amazok megérintettek. Vallásuk általános emberszeretetre int, becsületességre az élet minden cselekedetében, jóságra a teherhordó állatok iránt, s hűségre a felebbvalókhoz. A kutyákat és kakasokat a gonosz szellemek elűzői gyanánt tisztelik; azonban a kígyókat és békákat, mint Ahrimán teremtményeit - pusztítani érdem. Az elemek iránti tiszteletből sem tűzbe, sem vízbe soha szemetet nem szórnak; még kovács mesterséget sem űznek, s ha a lángok tulajdon birtokukat emésztenék is már, azokat még akkor sem szabad oltani; ezen utóbbi törvényre azonban újabb időkben már kevésbé ügyelnek. A haldokló ágyához közel kutyát szokás tartani, hogy a gonosz szellemeket elűzze. A halál után a holttesteket nem takarítják el a földbe, hanem kiteszik valamely magaslatra a madarak ragadmányául; sőt még jót vagy rosszat is jóslanak belőle, aszerint, amint a keselyűk az így kitettnek előbb jobb vagy bal szemét vágják ki.
Ez volt a régi persák vallása egész az arab próféta megjelenéséig. A harcot - mely még Mohammed életében kezdeték - utódai szerencsésen be is fejezték. Az új tan erőszakkal terjeszteték, s félszázad múltával egész Persia mohammedánná lőn. Minthogy azonban az Iszlam általában ismeretes, itt csak a síita felekezetről akarunk tüzetesebben emlékezni, mint amely a mai Persiának uralkodó vallása.


b) Síiták és szunniták


Az Iszlam ezen két főfelekezetének története tulajdonképpen Mohammed halálával veszi kezdetét, mint aki határozottan senkit utódául ki nem nevezvén, a meghasonlásnak fő okozója volt. Egyik rész, s ez volt a nagyobb számú, azt állítá, hogy az örökösödés joga Abubekr-et illeti, mint a próféta legrégibb pályatársát; a másik felekezet ellenben, a próféta vejét, Alit, mint az új vallás legnagyobb hősét akarta a trónra emelni, a maga állítását az üdvözültnek azon szavaival akarván támogatni, melyeket állítólag ekképpen mondott volna: "Makuntu Moula ve Aliun Moula", azaz: "Valamint én úr vagyok, úgy Ali is úr". Azonban megbuktak. Abubekr után Oszman következék, ez után pedig Omer; Ali hívei minden alkalommal próbát tettek követelésüket érvényesíteni, azonban csak ez utóbb említettnek halála után foglalhatá el Ali, mint negyedik Khalifa, az őt rég megillető méltóságot. Az ő uralkodása, számos ellenségének ármánykodása folytán, igen nehéz és rövid idő volt; elleneinek élén maga a próféta özvegye állt. Ali végre is orgyilkos kéztől esett el, s ezen tragikus vég, előbbi szenvedéseinek kapcsolatában csak arra szolgáltatott alkalmat, hogy pártja, mely őt majdnem isteníté, súlyosan megpróbált vértanú gyanánt tekintse és sirassa. A balszerencse, mely élete folytán őt magát üldözé, halála után úgy látsszék, számos tagból álló családját látogatta meg. Kilenc neje volt; de a síiták mindig csak Fatimát, a próféta legkedvesebb leányát említik, kitől két fia maradt Haszán és Huszein (minthogy legkisebb gyermeke Mohaszan még kisded korán meghalálozott). A két fiú közül kiváltképpen Huszein akarta örökösödési jogát érvényre juttatni, s a kufaiak (hajdani város Bagdad mellett) nem nagy számú pártjának meghívását elfogadván, midőn Mekkából oda utaznék, a Tigris partján, a puszta közepén híveivel s a vele együtt kivándorlók kis csapatával együtt, a Jezid által ellenükbe küldött hadcsapattól felkoncoltatott. Ezt a katasztrófát a mai Persáknál számtalan gyászdal (Rouze) és színpadias előadás (Sebih) tartja emlékezetben, s még pedig oly élénken, mintha az egész esemény csak a legközelebb lemúlt napokban történt volna.
Huszein halálával Ali utódjainak nyilvános fellépése majdnem végképpen megszűnik. Azonban a hívek szívében, kik legnagyobb számmal éppen Persiában éltek, a szerencsétlen család iránt, bárha rejtetten is, a rokonszenv lángja lobogott; s éppen ezen ország volt az, mely Buidák nemzeti dinasztiája alatt, a sokáig titkolt vallásos érzelmekkel nyilván fellépett, s az Iszlam világban szétszórtan élő síitáknak menhelyévé és össze-gyülekezési pontjává vált. Egyébiránt akkor még sem a síiták tanai nem valának formulázva, sem a szunniták s köztük élő gyűlölség nem volt még annyira elkeserülve, mint napjainkban. A szertartásokban, a korán magyarázatában, s kiváltképpen az iszlam történelmének felfogásában lehettek ugyan különbségek, de a végszakadás tulajdonképpen csak akkor jött létre, midőn Irán hatalomra vágyó fejedelmei a persa nép vallásos érzelmeit a maguk világias céljaik előmozdítására akarták felhasználni. A "Síismus", örve alatt először is a bagdadi Khalifaság alól lehetett megszabadulni, utóbb pedig a török szultánok fennhatósága alól, kik a "Khalife" címmel minden igaz hívő fölött uralkodni akartak, s minthogy a persák, az ő függetlenségüket anélkül sem tudták elfelejteni, a Síismus csakhamar azonossá lett "Irán önállóságának" eszméjével. A szunniták elleni gyűlöletben azon méltó harag keresett magának kifejezést, melyet a szívek az arabok ellen érzettek, mint akiknek vad csordái az ó-iráni művelt világ annyi nevezetes emlékét romba döntötték. Ezen politikát elsőben is a Szefevidák követték, s a szakadás csak is akkor kezdett egészen határozott jellemet ölteni, midőn ezek hatalma emelkedett Irán trónjára. A szefevidák tekintélyének növekedésével együtt növekedett a két felekezet közötti gyűlölség is, mely azután nem egyszer a mi Bertalan-éjünkhöz hasonló rettenetes mészárlásokra szolgáltatott okot; s bárha Nadir sah, a kiegyenlítés legelső óhajtója, több kísérletet tett is a felek megbékéltetésére: mindazáltal a kölcsönös elkeseredettség csak igen kevéssé hagyott alább. Az újabb időkben, midőn e két iszlám kormány az európai államokkal összeköttetésbe lépett, a konstantinápolyi és teheráni udvarok között létezik ugyan a diplomatikai bensőség egy bizonyos foka, melyre az európai túlsúly elhatalmasodásának félelme ösztönzé az illetőket, s bárha ezek az Iszlam egységes birodalmát megszilárdítani törekesznek is: mindazáltal a teheráni udvar most is mindent elkövet, hogy a két felekezetet egymástól elkülönítő válaszfalat, amennyire csak lehetséges, fenntarthassa.
Törökországban nép és kormány meglehetősen engedékenyek a síita felekezet irányában; azonban Persiában a gyűlölség eddigelé csak igen keveset csökkent. A számos Molla a régi hévvel működik a szunnitismus ellen; sőt maga a király is – bárha tán csak kényszerűségből – pártolja törekvéseiket; s csak nem igen rég is Alinak egy állítólagos arcképét fogadá el Indiából, s alapítá ennek tiszteletére az ország legmagasabb rendjelét. Igen nevezetes, hogy a török szultán a szent helyek védelmi jogát éppen most osztá meg a persa sah-hal, megengedvén neki, hogy a Mekkai szent sír fenntartására évenként adatni szokott összeghez ő is járulhasson egy részlettel, amiről hajdanában szó sem lehetett volna. Sőt a síita persák minden irányban bejárhatják szabadon a szunnita Török-birodalmat, míg a szunnitának nem igen tanácsos magát a fanatikus Persiában mutatnia.
Ha azon pontokat mit fel akarnánk sorolni, melyekben e két felekezet istentiszteletére és világi szokásaira nézve egymástól különbözik: egész hosszú sorozatot, sőt többet mondunk: egész könyvet kellene írnunk. Ez, nem bírván általános érdekkel, olvasóinkat bizonyára kifárasztaná. Csak a legfőbb pontokra akarunk szorítkozni, nevezetesen:
a) Ali rendkívüli bálványoztatására; s azon kárhoztatásra és átokra, melyet a három trónbitorló Khalifára, azok kortársaira és utóbb cimboráira, név szerint Ajesára, a próféta nejére Muavie-, Jezid-, és Seikh Abdulkader-i Gilanira mondanak, kiket még a keresztényeknél is jobban gyűlölnek;
b) a szunnita hit négy oszlopának elátkozására, kik névszerint ezen törvényhozók, u. m.: Hanife, Malek, Saafi és Hanbal. Ezek, Imam Mehdit, a mohammedán Antikrisztust élőnek, s elrejtettek állították, míg a szunniták azt tanítják, hogy az csak a feltámadás napján születendik;
c) azon nagy számú ünnep- és gyásznapokra, melyeket a szunniták nem tartanak, minthogy azokon Ali és családjának örömei és szenvedései ünnepeltetnek.
d) arra, hogy a keresztényeket tisztátalanoknak tartják (Nedsisz) velük együtt nem esznek sem nem isznak, sőt még ha csak ruháik érintkeznek is egymással, tisztító fürdőt kell venniük.
e) Rájuk nézve nem kötelező, hogy valamely Imam előmondolására végezhessék imádságukat; ők nem használnak szőnyeget, hanem ahelyett nyolcszögletű téglácskát tesznek maguk elé, mely Huszein Kerbelában fekvő sírjának földjéből készült, s térdüket meghajtván, ezt érintik meg homlokukkal; imádságuk közben sem fordulnak Mekka felé, mint a szunniták, hanem mindig Kerbela felé, kelet irányban, mint ahol Huszein először eltemettetett.
f) Polgári törvényeik különbségénél megemlítendő a többi között: az ideiglenes házassági szerződés (Sziga), mely szerint valamely férfiú bizonyos határidőre, de amelynél három nap a legkevesebb, nősülhet; a meghatározott idő eltelte után az elválás egészen törvényesen, minden akadály nélkül megtörténik. Lényeges különbség van az egyházi hatóságokat illetőleg is a két felekezet között. Törökországban Imamokat és Kadikat, gyülekezetek és községek számára maga a kormány nevez ki; míg ellenben itt Mucstehid-ek léteznek, azaz olyan férfiakból álló egyházi hatóságok, kiket a nép tömege kegyes életük és a vallás dolgaiban való jártasságuk és bölcsességük miatt választott a vallási dolgok vezetésére.
g) A határtalan búcsújárási vágy, nemcsak Mekkába, hanem Meshedbe, Kumba, Kerbelába s más - az ő felekezetük által - szenteknek tartott helyekre; s úgy látszik, ezen szenvedélynek még haláluk után is akarnak hódolni, minthogy sokan végrendelet-képen hagyják meg utódaiknak, hogy az ő holttesteiket, e vagy ama szent helyre vigyék.
h) A törvény engedélyezte színlelés, melynek folytán szabad a síitának szunnitát játszani, ha élete vagy birtokának biztonsága éppen úgy kívánják.
Tagadhatatlan, hogy a persa-iszlam sokkal több fanatizmust foglal magában, mint a törökországi, s egyáltalában nem méltó arra, hogy a mohammedán vallás protestantismusának neveztessék.
De a fanatismussal rendesen álszenteskedés és vallástalanság szokott karöltve járni, mely utóbbi éppenséggel nem ritka Persiában. Azok, kik az uralkodó elvekhez hűtlenekké váltak, nem egyszer a szufismus vagy más egyéb dervis-rend öltönyét öltik magukra, de szívük mélyében - én legalább sokszor úgy tapasztaltam - gyakran a leghíresebb Szufik, igazi vallásosságot éppenséggel nem hordanak.
Miután az uralkodó vallásról, vagy felekezetről szólottunk volna: még néhány, bárha nyilvánosan el nem ismert, de azért mégis nem üldözött felekezetről kell megemlékeznünk. Ilyenek:
1. A seikhik, kiknek fő székhelye tulajdonképpen Kirmansah, azonban nyilvános mecseteket bírnak Teheránban, Kazvinban s más egyéb helyeken is. Hitvallásuk néhány szőrszálhasogató kérdésnek különös felfogása által válik el egyéb felekezetektől, minő kérdés például az Imam Mehdiről szóló; a test feltámadásának dogmáját elvetik; ezen vallás követői, kiknek alapítója Hadzsi Seikh-Ahmed volt, különösen merev fanatismusról ismeretesek.
2. Az akhbarik, kik mind a próféta-, mind az Imamoktól származott hagyományokat teljes hittel fogadják ugyan, de úgy a török, mint az arab tudósok interpretatióját elvetik, melyeknél fogva az ő felekezetüket tisztán nemzetinek tartják.
3. Az Ali-Allah felekezet, akik Ali Khalifát, emberré vált istenképpen tekintik, sőt a legelső próféták sorába helyezik. Tagadják a korán érvényességét, s ennek étel- s italt illető törvényeit nem is teljesítik.
4. A Babi-k, kikről Mazendran-i utunkban fogunk szólani.

Ünnepek

Azon ünnepek közül, melyeket a síiták a szunnitáktól különválva tartanak, a következőket akarjuk említeni: Mehdi születésnapja, mely csak nem igen régen szereztetett, éppen a szunniták dacára, kik ezen Imamot, csak a feltámadás után állítják születendőnek; ez, Saaban 15-dikén tartatik. Gadir-i-Chom Dzsemazi ül akhir 17-dikén, mikor ugyanis Mohammed Mekkából Medinah-ba utazván, Alit, Khom völgyében helytartójává nevezte ki. A 27-dik Ramazan, örömnap, minthogy Ibni Muldzsem, Ali gyilkosa ezen napon halt meg. Éppen így Omer halálának évfordulata is örömünnep gyanánt ünnepeltetik. Ezen napon Omer szuzani-nak nevezik, ami "Omer-égetőt" jelent; ugyanis e nap estén egy szalmából fonott, Omert képviselő bábot hordoznak végig a városon minden kigondolható gúny és becsmérlés között; utóbb aztán lőporral töltik meg, s egy belehelyezett röppentyű segélyével, a gyűlölt Khalifát légbe röpítik. E gyalázó-ünnep ellen a török követség több ízben tiltakozott, s bárha ennek folytán az a fővárosban betiltaték is, a vidéken annál több illetlenséggel ünnepeltetik(3)
3)Kuriózum gyanánt meg akarom említeni, hogy Gobineau gróf, a francia kormány Teheránban lévő követe, síita rokonszenvét kézzelfoghatólag megbizonyítandó, dacára annak, hogy a katholika egyház "legifjabb fiának" képviselője volt: török collegájának bosszantására, a követség palotájának udvarán egy szalma Omert repíttetett a levegőbe.)
A szunnitákkal közösen, ezen következő, maga Mohammed által rendelt s az ő személyét illető ünnepeket tartják a persák: a Mevlud-ot, a próféta születésnapját; a Kurban-t, áldozat ünnepet; a Ramazan bőjt-hónapját, s a rákövetkező Bajram öröm hónapot, mely utóbbiak azonban itt nem tartatnak meg oly lelkiismeretesen, mint Törökországban. Némi ünnepszerű hagyományos szokások maradtak fenn még az iszlam előtti korból is; ilyenek: a katonai zene azon kábító harsogásai (nakara), melyekkel a kelő és leáldozó nap üdvözöltetik; úgy szinte a még sok helyen, de csak is a parasztság által ünnepelt: Ates-bazi, mely alkalommal ugyanis tavasszal a szabad mezőn tüzet gyújtanak és körülszökdelik.
Végül még a Noruz-ról (újév napja) akarunk említést tenni, mint amelyet méltán a legnagyobb ünnepélyességgel megülött persa-ünnepnek tarthatunk. Az ó-persák ezen újév napja, a tavaszi nap-éj egyenség szakaszára esik, midőn az egész természet mintegy varázsütésre hirtelen ébred fel téli álmából, (mert sehol gyorsabban és kellemesebben a tél nyárrá át nem megyen, mint Persiában) s a fák virághímes ruháikba öltöznek. Ezen ünnep alkalmával minden persa új ruhát szerez magának, kölcsönös ajándékok küldetnek, minden munka és foglalkozás napok hosszat szünetel, s kivált pedig a királyi udvar egészen ünnepi pompában úszik. A király nyilvános audienciát ad az első napon, az ország minden nagyjai díszöltönyben jelennek meg s ritka fényben állják el az elfogadási terem három oldalát; a negyediken a trón emelkedik, melyre a király teljes díszöltönyben lép, a fény és ragyogás egész árjában úszva, minthogy öltönye csupa igaz-gyöngyöktől, gyémánt, arany és ezüsttől csillámlik. Miután megjelent volna: a csillagászok egy adott jellel kijelentik, hogy íme az év fordult, egy ágyú dördül el, az újév megkezdődik, s míg kívül a lövések dörögnek, s míg benn mindenek ajkai ezt harsogtatják: Mubarek bad (áldott legyen!), a király újonnan vert pénzt szór az egybegyűltek közé. Az ország nagyjainak elfogadása után, a jelenlevő követek is bemutattatnak a királynak, aki azután ezeket is megajándékozza. Másodnapon nagy népünnep rendeztetik, mely alkalommal a király nyilvánosan megjelen népe között, melynek ekkor mindenféle édesség, és mulatságára mindenféle látványosság nyújttatik. Így, e tizenhárom napig tartó ünnepélynek minden napja lakomák, mulatságok s nyilvános játékok között múlik. Egyébiránt a Noruz-t, mely eredetileg Persiából veszi származását, az egész Közép-Ázsia nagy ünnepélyességgel ünnepli, sőt még magában Konstantinápolyban is van némi nyoma, mert a gyógyszerészek legelőkelőbb fogyasztóik számára mindenféle édességeket és serbét-eket e napon szoktak ajándékba küldözgetni.

 

III. TÖRTÉNELEM
a) Az ó-kor történelme.

Persia történelme mondákkal, de remek-mondákkal kezdődik. A történetíró, Firduszi remekművéből "A királyok könyvéből" meríti az ó-persa történelem első korszakának ritka költői szépséggel s igazi lelkesedéssel megírt eseményeit. A későbbi chronisták, úgy mint: a Rauzat esz Szefa (élv-kertje) a "Khulaszet ül Akhbar" (újdonságok kivonata) és a "Zinet et-tevarikh" (a történelem dísze) szerzői, e fent nevezett művet használták fel kútforrás gyanánt, s mi is ugyanazt akarjuk követni, s azon királyokat, kik az ó-parsz vallás leromboltatásáig uralkodtak: a Pisdadidák, Kejjanidák, Eskanidák és Szaszanidák négy dinasztiájára osztani.
A pisdadida, vagyis legelső dinasztia Kajomersszel kezdődik, ki a királyi család alapítója; neki föld feletti szellemekkel kellett küzdenie; az ő tettei, melyekben a sivatag oroszlánjai és tigrisei szolgáltak segítségére, csodákká emeltettek. Fényes sikerrel koronázott vállalatainak hosszú sora után, fővárosába, Belkh-be vonult vissza, s uralkodása – állítólag – negyven évig tartott. Őt fia Husenk követte az uralkodásban, egy erényes fejedelem, ki atyjának viharos kormányzása után, mint szelíd esőt csepegtető felhő lépett fel, s az országban hasznos mesterségeket terjesztett. Ő találta fel a tüzet, midőn a kovaköveket széttörné, ő készítteté az első vízvezetékeket, s harminc évig uralkodott. Ugyanannyi ideig ült a trónon fia is, Tahmuraz; ennek Divbend (ördögszelídítő) lőn a mellékneve, azon sikeres harcai folytán, melyeket a varázslók ellen folytatott. Utána Dzsemsid következék, az iráni mondák legünnepeltebb hőse: "a fenséges."
A "Takht-i-dzsemsid" (Dzsemsid trónja) és Persepolis pompás romjai, mind megannyi emlék, mely az ő fényét hirdeti. Csodakelyhének mondája, melyből először itta az ő általa feltalált bort, mind e napiglan az ellegoria gyöngye gyanánt él a költészetben, s ezen királyt általában, a "persa Salamon"-nak nevezhetnénk. Száz évig tartó uralkodása hiúvá és elbízottá tette; de a büntetés nem is maradt el, mert Zohak, a vad zsarnok országára ütött, elpusztítá birodalmát s őt magát is kegyetlenül kivégezte. Ezen Zohak, ki minden zsarnokok legembertelenebbjének vázoltatik, teste körül csavarodott éhes kígyókat hordott magával mind szüntelen, melyeket naponként embervérrel kellett táplálnia; az áldozatok száma minden képzelmet felülmúlt, s a nép egy Iszfahani kovács vezetése alatt fellázadt, ki bőrkötényét póznára tűzvén, ezt használta a támadó sereg zászlójául, mely sereg lelkesedése csakugyan legyőzte és megsemmisíté a kegyetlen trónbitorlót. Némelyek szerint agyonveretett, mások szerint még ma is megvan, a Demawend-ormára odaláncoltan. Elég az hozzá, a nemzet Feridunt, Tahmuraz egyik rokonát emelé a trónra, ki a bátor kovácsot gazdagon megjutalmazta, bőrkötényét drágakövekkel hímezteté ki, s ezt "Dirafsi Kejvani" név alatt drága ereklye gyanánt hagyta az utókorra(4).
4) Ez a királyi lobogó az arabok első betörésekor ezek kezébe jutott, s Omer Khalifa gazdagon megjutalmazá annak átszolgáltatóját.
Feridun, ki még ma is az igazság, bölcsesség és hírnév mintaképe gyanánt szolgál, 500 évig uralkodott, életét azonban sok családi szomorúság keseríté meg. Legifjabb gyermeke, Erics, meggyilkoltaték, s így a király halála után, ennek unokája Minucsehr lépett a trónra. Ez, kit sokan a görög Mandaoces-nek tartanak, igen igazságszerető fejedelem volt, s kivált arról lett nevezetessé, hogy az ő uralkodása alatt lépett fel a legünnepeltebb persa nemzeti hős, Rusztem, kinek csodákkal teljes születése, neveltetése és csodás munkássága, a Sahnahme legkedvencebb tárgyait képezik.
A most említett királynak fia és utódja Nozer, meglehetősen gyengének tarttatik. Ez alatt tört Persiába Efrasziab, Turannak, vagyis Tatárországnak hatalmas feje, s a birodalmat tizenkét esztendeig magának hódoltatta. Zal, Rusztem atyja, elűzte ezt, s Zu-t, vagy más néven Zav-ot emelte a trónra; a háború sebeit ennek kellett behegesztenie, ki hét esztendeig adót sem szedett népétől, s általában tizenegy évig tartó egész uralkodását szelídsége teszi emlékezetessé. Ezután Kirsaszp következik, akit Ktesias Arbianes-ének, vagy Chorenei Moses: Kardicias-ának tartanak. Ezt azonban a mindenható Zal, mint a trónra méltatlant, végre megfosztotta uralkodásától, s így ezzel vége szakad a Pisdadidák uralmának, mely Persa számítás szerint 2450 évig tartott. "Ezen családból – mondja Malcolm –csupán tizenkét királynév maradt fenn, Kaveh lázadásán kívül pedig, egyetlen egy esemény sincs olyan, amely történelmi hitelességre tarthatna számot."
A kejjanidák, kikben mind a régibb, mind újabb történészek a Méd-dinasziát vélik felismerhetni, Kej Kuba-al, (Herodot és Chorenei Moses Dejoces-ével) kezdődnek, aki Kr. e. 710-ben választatott királlyá, midőn Persia a fejetlenség átkát nyögte. Ez a Jaxartes partvidékén sokat hadakozott volna Efrasziab ellen(5) s fővezére Rusztem volt, kinek hírneves hőstettei éppen az ő korára esnek. Öt fia Kej Kausz (I. Cyaxares?) követte az uralkodásban, egy ingerlékeny fejedelem, ki a harcot szenvedélyesen szereté. A Div-ek elleni csatájában Mazendranban, Rusztem menté meg a haláltól egy párszor, s amint Firduszi elbeszéli, hadserege egyszer egészen megvakult. Ezen természet-tüneményt sokan a Kr. e. 601-ben történt teljes napfogyatkozásra magyarázzák, mikor a Médek harcban álltak a Lydiaiak ellenében, s éppen ezt hozzák fel azon állítás alapjául, hogy I. Cyaxares és Astyages egymásra következő uralkodása, Kej Kausz idejére esik. Ugyanezen korban történt azon persa eredetű tíz hegyi néptörzsnek egyesülése is, kik előbb egészen nomád életet éltek, s kiket Cyrus (a keletieknél Kej Khoszrew) ezen új korszak alapítója egyesített. Ő a méd birodalom romjain alapítá uralkodását, s még pedig oly nagy terjedelemben, hogy ez a Földközi tengertől, egész az Indusig és Oxusig terjedt.(6)

5)Mint ezt Mir Ali Sir persa történelmi könyvében állítja.
6)Cyrus, Achämenesnek, egy állítólagos Pasargadei főnöknek, utóda volt, s ez okból az ő utódait Achämenidáknak is szokás nevezni.
A haláláról szóló tudósításokban, mely igen sokáig tartó uralkodása után következett be, a történetírók nagyon eltérnek egymástól. Herodot, Jusztin és szicíliai Diodor úgy adják elő, hogy elfogatott és a Massageták királynőjének, Tomirisnak parancsolatára megöletett; ellenben Xenophon és utána mások azt állítják, hogy nyugodtan halt meg ágyában s Pasargadeban temettették el, mely állítás valósága mellett az tanúskodik, hogy Nagy Sándor, kétszáz évvel azután, sírját még a fennebb nevezett helyen látta. Utána fia, Kambyses következék, a szentírás Ahasverus-a, kegyetlen, kéjenc fejedelem, ki északi Afrikában folytatott hadjárata alkalmával tulajdon fegyvere által veszett el, nevezetesen úgy, hogy amidőn lovára akarna ülni, kardja halálos sebet ejtett combján. Az ál-Szmerdisz csak igen kevés ideig tarthatá fenn magát a trónon, ő utána pártja segedelmével; ugyanis felfedeztetett s a persa nagyok legyőzték s meg is ölték. Minthogy kettejük között annak ígérték a trónt, kinek lova a jövő reggel napkeletkor első nyerítene: Darius volt a szerencsés, ki lovászának kézre játszása következtében, a koronát elnyerheté. Ő épp oly szerencsés törvényhozó volt, mint hódító; Persiát 12 szatrapiára osztotta, a földművelést elősegíté, hadseregét szervezé, s nem elégedvén meg azon hadjáratokkal, melyeket elődei az afrikai és ázsiai országok ellen viseltek: 7000 emberből álló seregével Görögországba tört. Ezen hadviselés eredménye ismeretes; azonban a szenvedett vereség nem csüggeszté el a fejedelmet. Egy igen ügyes görög hajósnak Indiáról adott tudósítására, nagy sereggel rontott ezen országra, s már is roppant birodalmának, itt huszadik szatrapiáját alapítá. Mikor azonban a marathoni vereséget megbosszulandó, újabb hadjáratra készülne Görögország ellenében: a halál hirtelen meglepte, s így trónját azon parancslattal adta át fiának Xerxes-nek, hogy az athenieken bosszút állana. A persa történelmi kútfőkben Kej Khosrev (az állítólagos Cyrus) után Lohraszb, ezután pedig Gustaszb következnek, mely utóbbit sokan Darius Hystaspesnek gondolnak, ami nem is lehetetlen. Erről itt különösen azért tétetik említés, minthogy a nemzeti hagyomány szerint, Zoroaszter a nagy bölcsész és vallásalapító éppen Gustaszb uralkodása alatt lépett fel, – s kinek első tanítványai közé, maga a király is tartozék. Nem csodálkozhatunk rajta eléggé, hogy a görög történészek azon nevezetes eseményt éppenséggel nem említik. Xerxes azon kegyetlenségéről híres, melyet testvéröccse Achämenes által hajtatott végre Görögországban, s az ugyancsak itt oly szerencsétlenül végződött harcáról; életének vége is igen tragikus volt, amennyiben Szerailjának kiadásai ármány folytán veszett el, uralkodásának 12-dik, mások szerint - 20-dik esztendejében. Gustaszb után Bahman következik az uralkodásban, ki az: Ardesir, dirazdeszt (hosszúkezű) melléknevet nyerte, a görög írók Artaxerxes Longimanus-a. Uralkodása olyan volt, mint a könnyed álom, hatalma olyan mint a tünékeny árnyék, s a pusztulás jelei fiának II. Xerxesnek uralkodása alatt nyilván láthatókká lettenek; s csakugyan a Kejjanidák hatalmát csak egyetlen lökésnek kellett már érnie, hogy Darius Codamannus alatt összeroskadjon; ezen haláldöfést pedig – amint tudva lévő dolog – Nagy Sándor adta meg, aki Iszkender néven szerepelvén a keletiek hagyományaiban, csodatevő erejű hősnek mondatik és ismertetik. Amint a görög kútfőkből tudjuk, Darius, Sándor által üldöztetvén, gyilkosok által megöleték, s vérében ázva hordszékében magára hagyaték. A macedon Polystrates végvonaglások között találta; még vizet kért, s ajka utolsó lehelete is áldást mondott Nagy Sándorra, mért hogy oly nemesen viselteték neje, anyja és gyermekei iránt. "Nyújtsd kezedet Sándornak, mint ahogy én nyújtom neked – mondá Polystratesnek - ez hálám és szeretetem egyetlen záloga, melyet jelen helyzetemben néki nyújthatok." Ezen szavakkal megszűnt élni, s egyszersmind ő zárja be a Cyrus által alapított uralkodó családból származott fejedelmek sorát, kik szám szerint 13-an, 206 évig uralkodtak Persia fölött.
Eskanidák. Ezeket a belföldi történészek Muluk-i-tevaif (a törzsek királyainak) is nevezik; a nyugatiak által azonban dinasztiájuk a Seleucida és Arsacida-uralomnak mondatik. Kezdetüket jóval Nagy Sándor halála után vették, midőn Seleucus, Kr. e. 323-ban az Euphrat, Indus és Oxus között lévő összes tartományok urává tette magát; még a Gangest is átlépte s az ind Sandracottesz-szel kötött szövetsége, sok éven át tartott. Halála után a Seleucidák uralmát Kr. e. 250-ig senki sem támadá meg, míg végre a parth-ok, a maguk törzsének egyik fejét, Arsacest választván vezérükül, ki a Macedonok hatalmát megtörte, s az ő tulajdon családját Irán trónjára juttatá. Ő, Hircania kormányzója, Seleucus Callimachus ellen küzdött egyik csatájában halálosan megsebesíttetvén, a koronát testvéröccsére, Tiridadeszre hagyá, kit azután II. Arsaces, Praepacius és Phraates követének, míg végre a parth-birodalom legnagyobb fényét, ezen család hatodik uralkodója, I. Mithridatesz alatt érte el, ki Irán határait az Eufrattól egész az Indusig terjeszté és Syriát Demetrius Nicatortól elvevé; egy szóval, fegyverét még távolabbra villogtatá diadalmasan, mint egykor maga Nagy Sándor. Mithridatesz után II-dik Phraates, I. Artabanes és Pacorus következének, mely legutóbbi alatt a parth-ok először érintkeztek a rómaiakkal, s csakúgy az Arsacida ház ezen kilencedik fejedelme volt az, aki Sullához követséget küldött. Harminchét évvel utóbb, Licinius Crassus consulsága alatt, a római hadsereg I. Orodes király idejében a legnagyobb vereségek egyikét szenvedé Mesopotamia síkságán, mely győzelem annyira elbízottakká tette a parthokat, hogy be nem érvén legújabb hódításaikkal, Julius Caesar és Pompejus ellen közti villongásokba is beleavatkoztak, sőt Syrián át egész kis-Ázsiáig nyomultak elő, s bárha Antonius alvezérei visszaűzték is őket, a most következő uralkodás idejében Antonius nem vala képes a Crassuson ejtett gyalázatot lemosni. Csak huzamosabb idő után, az Arsacida ház 15-dik uralkodója azonban, Augusztus fenyegetéseitől megrettenve, hogy bosszújának magát ki ne tegye, a Crassustól elfoglalt lobogót Augusztusnak visszaküldötte.
S így a következő két évszázad, szakadatlan láncolatát képezi a Róma és Parthia között meg-megújuló ellenségeskedések, – megbékülések és kiegyezkedéseknek, míg végre Artabanes, a harmincadik s legutolsó Arsacida, a fellázadt parthus törzsfőnök Ardesir vagy Artaxerxes ellen három egész napig folytatott csatában elesett. Vele megszűnik ezen egész dinastia is, mely 180 évig ült Irán királyi trónusán.
"Nagy Sándor halálától kezdve Ardesir Babegan uralkodásáig - mondja Malcolm - majdnem 500 év folyt le, ezen nevezetes időszak, a keleti történelmi iratokban, majdnem egészen üres lapot képez. De ha a római történetíróknál kutatunk: olyan tetteket találunk feljegyezve ezen időszak folytában, minőkre a leghiúbb nemzet is méltán büszke lehet; ilyen az, hogy a parthus uralkodók, kiknek hazájuk történelme még csak nevüket sem őrzé meg, valának egyedül azon fejedelmek, kikre a római fegyverek, dicsőségük tetőpontján, semmi maradandó befolyást nem gyakorolhatának."
Szaszanidák. Ezen uralkodó ház Ardesir Babegannal veszi kezdetét, Isfendiar unokájának, Szaszannak egyik utódjától. A parth uralkodás alatt történt felléptéről már tettünk említést; ő három diadalmas csatája után "Sehin-sah" (királyok királya) camet vőn fel, s uralkodása kivált azon keserű gyűlöletnél fogva emlékezetes, mellyel a megbukott dinasztia ellen viselteték, s továbbá azon buzgalmáról, mellyel Zoroaszter vallását, a maga eredeti tisztaságában visszaállítani akará. Ő egy Mobed - (papi) gyűlést hívott egybe, melyen a hagyomány szerint 40000-en jelentek meg, ezek közül először 400, azután 40, végül pedig 3 egyén bízatott meg a legfőbb hatalommal. Azonban azon nagy feladat, az igazságot kitalálni, végre is egyetlen férfiúnak jutott, Erdeviraszphnak. Ez fűszeres bort ivott, aludt hét nap és hét éjjel s azután előszámlálta Zoroaszter vallásának igazi tanait.
A most említett királyt, fia Sapur (Kr. u. 242.) követé az uralkodásban, ki egy a rómaiak ellen nagy szerencsével küzdött csatában azok császárát Valerianust fogollyá tette; azonban a kegyetlenség, mellyel vele bánt volna, bizonyára túlozva van. Odenatus, Palmyra kormányzója állt bosszút a rómaiak sérelméért. Sapur, fiának Bahram-nak hagyta az uralkodást, ki leginkább arról nevezetes, hogy az ő parancsolatára végeztetett ki Mani, a manichaeus hitfelekezet alapítója, ki az ő tanaiban, a hinduk lélekvándorlását akarta keresztény vallás tanításaival egybeolvasztani. Utána még két Bahram következék, s ezen után Narses lépett a trónra, ki ugyanazon mezőn ütközött meg Galerius római császárral, melyen hajdan Crassus ama roppant vereséget szenvedé.
Sapur Zulektaf (III. Sapores) azaz vállas-Sapur, mely nevét onnan nyerte, minthogy a kezébe esett foglyok vállait kifuratá, s azután őket a nyílásokon keresztülhúzott kötelekkel kínozta. Persa történetírók tudósításai nyomán 70 évig uralkodott, s bárha Konstantinban hatalmas ellenségre talált, még is 350-ben Kr. u. a Szingara melletti csatában bosszút állt a szenvedett vereségért; ugyancsak ő vette vissza ismét a Tigris-en túli mindazon tartományokat, melyeket elődei egykoron elvesztettek.
Ugyanezen uralkodó ház tagjai közül meg kell még említenünk: Bahram Gur-t (V. Varanesz), kinek mellékneve (gur. = vad.) rendkívüli vadászat kedvelésére céloz; Khoszru Nusirvan-t, kinek neve még ma is úgy él minden Persának ajkán, mint a bölcsesség, igazságszeretet és bőkezűség mintaképéé. Ő Kr. u. 531-ben lépett a trónra, s a későbbi mohammedán történetírók azt állítják róla, hogy bárha mint pogány élt és halt is meg, igazságszeretete s azon körülmény folytán, hogy Mohammed idejében uralkodott: érdemes a muszulman dísznévre. Mikor ő trónra lépett, az egész ország tömérdek ferdeség súlyos járma alatt nyögött, de ő mindenen a lehető legjobban segített, a vérző sebeket begyógyítá, a kereskedelmet és tudományokat virágzásra juttatá, s udvarába a görög bölcsészetet vezeté be. Minden alkotásában igen hatalmas segítséget szolgáltatott neki a bölcsességéről híres minisztere: Buzurdzsmihr, ki a legalacsonyabb sorsból a megmagasabb állásra emelkedett. A rómaiakkal való érintkezés is sokkal lényegesebb előnyöket nyújtott az ő uralkodása alatt, mint annak előtte Justinian kénytelen volt a békét 30000 darab aranyon vásárlani meg, – s ezen kívül egész Syriának elfoglalása, Antiochia megvétele, s az Iráni határoknak a Phasistól egész a Jaxartes és Indusig való kiterjesztése, elegendő tanúságot szolgáltatnak Nusirvan hadvezéri tehetségéről.
A szaszanidák dicsősége ő alatta érte el legmagasabb fokát, ő utána pedig napról-napra mindinkább hanyatlott. Khoszro Perviz-nek II. Hormusz Nusirvan egyik meggyilkoltatott fia – gyermekének, sikerült ugyan a régi fényt egy időre még helyreállítani, ki betört a római birodalomba, megrabolta Darat, Mardunt, Edessat és Amidát s el is pusztítá, úgy szinte Syriát is; bevette Jerusálemet, hol a harc dulongása közben szent-Ilona és Konstantin fényes templomai a lángok martalékává lőnek. Azonban hadi szerencséje csakhamar elkábította, a legkicsapongóbb s legköltségesebb élveknek adta át magát, s számos pompás palotája. 12000 neje, mind-megannyi egy-egy rendkívüli szépség, 50000 nemes lova, 1200 elefántja, Sebdiz nevű arabméne, mely a szélnél is gyorsabb vala, mindenek fölött pedig bűbájos kedvese: Sirin, mind-megannyi emlékezetes tárgy, melyekkel a Kelet költői és történetírói számtalan ízben foglalkoztak. Harminc évig tartott a szerencse szakadatlan kedvezése; azonban ekkor csatát csatára vesztett a rómaiak ellenében, s hat év leforgása alatt, minden birtokát, kincseit és hadseregét elveszté, – sőt tulajdon alattvalóitól még el is fogatott, – és saját fia szolgáltatta át az apát a bakó bárdjának.(7)
7)Soká nem találkozott senki, a véres ítéletnek végrehajtására; míg végre is egy bizonyos Merdesah – nevű férfiú jelentkezék, kinek atyját Khoszru hajdan megöleté. Mikor az agg fejedelem a fegyvert, mely életének véget vetendő vala, megpillantaná, felkiáltott: "Jól van, úgy is illendő, hogy a fiú mérjen halálcsapást, atyjának gyilkosára."
Mindazon uralkodók, akik ezután egész Jezdedzsird-ig (III. Isdigertes) uralkodtak, alig méltók az említésre. A szaszanidák uralma nyílsebesen hanyatlott alá, s midőn az arab kalandorok telve prófétájuk vallása iránti lelkesedéssel, szerte jártak az egész keleten s betörtek Persiába is, csak egyetlen gyenge lökésre volt szükség, hogy a parsz birodalom és a zoroaszteri vallás épülete, ezer meg ezer darabban omoljon össze. Mohammed – amint tudva van – Nusirván idejében született, a keresztény évszámlálás 569-dik évében, s új tanait negyven év múlva kezdé hirdetni. Mindenféle követeket küldött, kik vallását ajánló s annak felvételére szólító iratokat vittek magukkal. A büszke Khoszru sah-hoz is küldött egy ilyet. A király éppen a Karaszú partján ült, midőn a "mekkai tevehajcsár" – mint Mahommedet gúnyolni szokták – követeit jelenték előtte; a merész felszólításra annyira felgerjedt, hogy a térítő iratot darabokra szaggatá és szétszórta a levegőbe, s bele a víznek árjába. Ezen idő óta – mondják a Mohammedánok, átok fogta meg a Karaszú partjait, átok nehezedik azon helyen, mely hajdan a legvirulóbb vidék egyikét képezé.
Igaz ugyan, hogy az arabok első támadása szerencsésen visszaveretett; de azok Kadesszia síkján csakhamar véres bosszút álltak a szenvedett vereségért, és Persia dicsősége, örök időkre oda lett. Dirafsi Kejvani hírneves nemzeti lobogója az ellenség kezébe esett, "s a puszta meztelen rablói – mondja Gibbon – minden reményen felüli gazdagsághoz jutottak." Jezdedzsird – az utolsó szaszanida – seregének százezer harcosa borítá a csatatért, maga a király Merv felé menekül, melynek közelében egy molnár által megöletik. Vele együtt ért véget egyszersmind Zoroaszter vallása is, azon vallás, mely bárha némely újabb alakulásokkal – egyidejűnek tekinthető a föld özönvíz utáni megnépesülésével, s mely Persiában tovább fennállt 1200 esztendőnél.

 

b) Újabb-kori történelem.

Ezen korszak első évei - mely kor az Iszlamnak Perzsiába hozatalával veszi kezdetét - az egész országban a legiszonyúbb pusztításnak, dúlásnak és rombolásnak rémképeit mutatják. Az arabok, a régi korszaknak legparányibb emlékjelét is, a vallásos fanatizmus legiszonyúbb dühével semmisíték meg, s Ó-Irán annyi nevezetes műkincsének, a régi kor oly felséges emlékeinek, majdnem mind el kelle enyészniük!
Nem lehet tehát csodálni, ha irániak mélyen sértett nemzeti büszkesége, a fájdalom nagyságának megfelelő bosszút szomjazott. Az első Khalifák virágzásban állt uralkodása alatt, gondolni sem lehetett az elszakadásra; azonban alig mutatkozott az első gyengeség a bagdadi udvarnál és Persiában már is nyíltan kitört a lázadás. Jakub ben Leis egy szegisztani cinöntő fia volt a legelső, ki a lázadás zászlaját kitűzte; ő volt az első mohammedán vallású független uralkodó Persiában, azonban dinasztiát nem alapíthatott, s 877-ben meghalván az uralkodást öccsére Amer-re hagyta, ki Iszmail Szamani Sah által meggyőzetvén, ezen Szefarieh névvel jelzett uralkodó ház utolsó tagja volt.(8)
8) "Mondják, hogy ezen fejedelem, midőn a vesztett csata után láncokra verve a földön ülne, egy katona valami szerény kis estebédet főzött számára, némi húsneműt aprítva egy szűkszájú kis bögrébe. Valami éhes kutya lopózott oda eközben, s fejét a szűk bögrébe dugta, de onnan hirtelen kihúzni nem tudván, hússal - fazékkal, az egész főzési készlettel elszaladt. A szerencsétlen fejedelem hangosan felkacagott. "Mi lehet a kerek ég alatt olyas, ami a te sorsodban lévőt ennyire megnevettetheti?" kérdé egyik az őrök közül. "Lásd - mondá Amer - házi készleteim felügyelője, még csak ma reggel is arról panaszkodott, hogy 300 teve sem elegendő konyhaedényeim hurcolására; s íme most, az az egy kutya is elég arra, hogy minden konyhaszerszámommal és eleségemmel együtt elszaladjon!" (Malcolm.)
Iszmail személyében a Szaman ház lépett most uralkodásra, melyek egymásra következő tagjai: Ahmed Naszr, Nuh, Abdul melik, Nuh bin Manszur s végül Manszur bin Nuh váltották fel egymást a trónon, míg végre a nagy Giznei Mahmud, néhány rövid év lefolyta alatt hatalmas országot alapított Bagdadtól Kasgarig, s Georgiától Bengáliaig; s figyelmét Iránra is kiterjeszteni kezdé. Ez időközben ott a dilemita-ház uralkodott, melynek sorát Ali bin Buje nyitja meg. Irán ezen időben részint egészen független fejedelemségekből, részint pedig olyanokból állott, melyek uralkodói még mindig a bagdadi udvartól nyerték hatalmukat. Giznei Mahmud hatalma utóbb, egészen véget vett Iránban a Dilemita dinasztiának. Hogy ezen fejedelemnek dicsvágya és vallásos buzgalma mennyi mindent alkotott: az sokkal több, semmint hogy e történeti képek szűk keretébe foglalható lenne: korának történészei hatalma nagyságát, kegyességét és igazságszeretetét igen kiemelik, dacára annak, hogy nem maradt meg, egyszer-másszor a fösvénység és kapzsiság vádjától. Az ő uralkodása alatt élt és halt meg Firduszi a híres költő, kit amint ez eléggé ismeretes, ő oly kicsinyes fukarsággal jutalmazott. Mondják, hogy székhelye Gizni, a maga idejében sok szép épülettel ékeskedett, ma már csupán mausoleuma áll fenn. 1032-ben történt halála után hatalma és épp oly gyorsan elenyészett, mint amily hirtelen támadott. Utódját, Meszud-ot, Togrulbej, a szeldzsuk törzs egyik főnöke fosztotta meg trónjától. Ezen tatár fejedelem, kit a közép-ázsiai sivatagok legbátrabbjainak százezrei követtek, nemcsak magát Iránt hódítá meg rövid idő alatt, hanem Bagdadot is; s még abban a szerencsében is részesült, hogy utódjává oly jeles férfiú vált, mint fia Arszlán, ki maga volt a megtestesült lovagiasság. Arszlán, nagylelkűségét, a többi között Romanus Diogenes byzanti császár irányában is megbizonyítá, ki fennhéjázó büszkeséget tanúsíta előtt ellenében, utóbb azonban foglyává lett: "Mit tettél volna velem – kérdé Arszlán emezt – ha sorsunk éppen ellenkezőleg fordul vala?" "Megkorbácsoltattalak volna" – viszonzá Romanus. "S minő bánásmódot vársz most éntőlem?" – Kérdé a tatár fejedelem. "Ha kegyetlen vagy és vérszomjazó: – válaszolt a császár – akkor megöletsz; ha hiú: akkor láncokra veretsz, és diadalszekered előtt rabszolga gyanánt hajtatsz; de ha nemesszívű és bölcs vagy: akkor elfogadod a váltságdíjat és visszaadod szabadságomat." Arszlán ez utóbbi módon cselekvék s hazaküldé a byzanti császárt; sőt már-már intézkedéseket is tőn, hogy trónjára még visszasegítse, azonban nemes tervét Romanus meggyilkoltatásának híre meghiúsította.
Fia Meliksah, atyjához hasonló bölcs államférfiú, hatalmas hős és bátor harcos volt. Az erkölcsösség és becsületesség ritka példái élnek még e mai napig a népnek ajkán e fejedelemről, ki élte virágában, 38 éves korában halt el.
Őutána kezdődik a nagy zavarok korszaka, nemcsak Iránban, hanem a szeldzsuk birodalom minden tartományában. Fiai szakadatlanul háborúkba valának bonyolódva egymás ellen, s az uralkodó ház utolsó tagját, Szandzsart, a Kharezmi fejedelem fegyvere ejté el, midőn amaz ittas állapotban rohanna a csatába.
Persia, ezen időtől fogva, egész Helgau Khan (Dzsingisz-fia) hódításáig, mintegy évszázadon keresztül azon zavargások és kölcsönös hadviselések színhelye volt, melyeket az Ata-bey-ek, a tartományi kormányzók támasztottak egymás ellen. Helagu, ki Persia teljes meghódoltatását hatalmas atyjától öröklé: nem csak ezen országban volt diadalmas, hanem romba dönté Mutassim-Billahnak bagdadi árny-khalifatusát is; benne azonban nem hiányzott azon szép tulajdonság sem, hogy a pusztítás kardját néha-néha hüvelyébe is rejté, s magát az irodalom és tudományok élvezetének engedte át. Tudvalévő dolog felőle, hogy a híres csillagász Naszreddin-Tuszi számára Maragaban csillagdát építtetett, s az ő korából származó csillagászati táblák, miket Ilkhanie-táblázatoknak is szokás nevezni, mind e mai napig tiszteletben állanak. Fiáról, a szelíd lelkű Abaka-khanról, úgy szinte egyéb utódairól igen kevés érdekes tárgyat lehet feljegyezni, s ha Gazan-Khant, Tebrisz szépítőjét, és a Sah Khudabendet, Persia első síita fejedelmét kivesszük, nyugodtan elmondjuk, hogy az ő halála után, mind egész Timur felléptéig, Irán évkönyveiben pártoskodásnál és belháborúknál egyéb alig van feljegyezve, mint amelyek minden nagyszerű forradalmat rendesen meg szoktak előzni.
Timur vagy Timurlenk (Sánta Timur) nálunk Tamerlannak is neveznek, Sehri-Szebz-ben, egy Szamarkand közelében lévő kisded városkában született. Élettörténete sok tekintetben hasonlít más egyéb ázsiai hódítók és országrendítőkéihez. Előbb jelentéktelen törzsfőnök, aztán tekintélyes saját tartományában, utóbb hatalmas az egész országban, végre ott áll a vért és zsákmányt szomjazó tömeg élén, milyen Ázsia azon részeiben mindig könnyen feltalálható, s velük tartományokat hódit és birodalmakat forgat fel. Irán - mely éppen nyugat felé vett útjában feküdt, s anélkül is apró tartományocskákká volt elforgácsolva, csakhamar prédájává lőn féktelen csordájának; sok régi várost megraboltak s egészen porrá hamvasztottak, sőt még Timur halála után sem lőn nyugta Persiának, mert a világhódítónak fiai elkeseredett harcokat folytattak egymással az örökségért, míg végre az erényes Sah-rukh a béke malasztjait árasztá ez ország egy kis részecskéjére. Khoraszan, Merv és Herat akkori fővárosaival képezé a bölcsek, a tudomány és költészet férfiainak gyülhelyét. Így szinte Szultán Huszein Mirza is, kinek uralkodása mintegy fénypontját képezi a timuridák dinasztiájának, mint a művészetek és tudományok Maecenása, némi nevet hagyott maga után. Mindamellett, általában véve a Timuridak uralma alatt, Persia majd részekre szakadva, majd a belháborúknak, majd a szomszéd turkoman törzsek pusztításának vala szakadatlanul kitétetve, s így előre sejthető volt, hogy az állandó nyugalom és rend csak valamely bennszülött hatalmas fejedelem kormánybotja alatt fog helyreállhatni.
Ilyen után epedt egész Persia, ilyent talált is Iszmail Sah-ban a szeferi dinasztia tulajdonképpeni megalapítójában, kiknek uralkodása, amint látni fogjuk, valóságos fénypontját képezi Irán ujabb-kori történelmének. Ezen uralkodó-ház fejedelmei, kik egy Szofi-eddin nevű erdebil-i kegyes Seikhtől vették származásukat, az északi Azerbaidzsanból, maguk is török eredetűek lévén, jókorán körükbe vonták északi Irán harcias török törzseit. Ismeretes dolog, hogy a törökök akkor, két felekezetre oszlottak: a kara kojunlu-k (fekete juh) kik leginkább szunniták lévén, az ottoman fejedelmek lobogói alatt harcoltak; és az Ak-Kojunlu-k (fehér juh)(9), kik bárha amazoknak rokonai, mindazáltal utóbb Uzun-Haszán alatt, azoknak leghatalmasabb ellenségei s ennélfogva a siízmus legfanatikusabb védelmezői. (10)

9)Éppen ezen Ak-Kojunlu voltak azok, kik megkülönböztetésnek okáért, fövegeiken veres gombot, vagy mások állítása szerint; inkább veres posztót, kendőt viseltek, minél fogva, Kizil bas (veres-fej) nevet nyertek, honnan a magyar "Kazul" szó is származott, mely kifejezéssel régebbi költőink Persiát jelezték.)
10) Az ozmanlik elleni harcaiban diplomatia fegyvereit is megragadta; összeköttetésbe helyezé magát a nyugati hatalmasságokkal, kik közül a velencei doge és I. Mátyás, magyar király, követeket is küldöttek udvarába.)
Iszmail Sah felhasználva párthíveinek vallásos lelkesültségét, országát kelet felé Mehemmed Seibani, Bokhara hatalmas szultánja ellenében megvédelmezé, valamint Szelim szultán ellen is, ha talán nem oly sikerrel is, de nem kevesebb eréllyel, ki őt Azerbaidzsan felől támadá meg. A Csaldirim-i híres csatában hada ugyan tönkre tétetett a bátor ottoman császár által, mely veszteség őt igen keseríté, bárha amannak halála után megint átment az Araxesen s a meghódoltatott tartományok egy részét ismét visszafoglalá. Egész Persiának teljes birtokosaképpen halt meg nyugodtan Erdebilben, s azon nevet hagyta maga után, mint aki Irán egykori határait újra visszaállítá, és a nemzeti hitnek megalapítója lőn.
Épp oly szerencsés volt fiának, Tahmasbnak uralkodása is, ki bárha fiatalon jutott is a trónra, mindazáltal szunnita ellenségeit, mind nyugaton, mind keleten megverte. Hadi szerencséje oly nagy hírnevet szerzett számára, hogy Humajun, India császára, midőn országa lázongó nagyjai elől futni kellene, ennek udvarába menekült, s ugyancsak az ő segedelmével nyerte utóbb újólag vissza fejedelmi trónusát.
A nyugati hatalmasságokkal megkezdődött az összeköttetés. Erzsébet, Angolország királynője küldé az első követet Persiába, Jenkinson Antal személyében, ki ott huzamosabb ideig tartózkodván ezen ország egyik legkorábbi s legérdekesebb ismertetését írta.
A király utódjai azonban, Irán veszedelmére, nagy versengésben éltek egymással; Haider és Iszmael, mint utódai alig méltók az említésre. De annál dicsőségesebb volt e most említett fiának, Abbasznak uralkodása, ki méltán megérdemli az utóbb melléknévül kapott Nagy nevezetet. Az 1582-dik évben jutván a trónra, uralkodása első éveit kénytelen volt az ország határaira csapott ellenségek elleni harcokban tölteni: de meg is győzte valamennyit. Helyreállítván a nyugalmat, tartományainak belső szervezéséhez fogott, s a földművelés, kereskedelem és ipar felvirágoztatására annyit tett, mint sem előtte, sem utána senki többet Iránban, mind e mai napig. Atyáskodó gondosságának legfényesebb tanújelei, a még mai napig fennálló, s az egész országban szétszórt Kervanszeraj-ok, jó országutak és vízvezetékek; legtöbb gondot azonban székhelyének, Iszfahannak csinosbítására fordított, mely az ő idejében nemcsak Ázsiának volt legszebb fővárosa, hanem hozzá hasonló, Európában is alig találtaték, mely oly virágzásnak örvendett volna, s oly gazdag lett volna pompás épületekben, mint Iszfahan. Sir Dodmore Cotton angol követ, kit I. Jakab küldött Abbasz sah-hoz, csodadolgokat beszél azon pompáról és fényűzésről, mely ennek udvaránál uralkodott, ki már ekkor mélyen átértette, mennyire szükséges a nyugati fejedelmekkel jó lábon állani, s velük kereskedelmi szerződéseket kötni. A keresztények iránt is különösen türelmes volt, sőt azt is mondják, hogy Sir Robert Shirleyt, különös kedvencét, egy szép csirkaszi nővel megajándékozván, utóbb született gyermeküknél még a keresztapai tisztet is ő maga töltötte be. De ezen türelmi-érzelmei dacára különös buzgalmat tanúsított a Persák nemzeti vallása iránt is, és hogy a Siítakat a Mekka és Medina sírjaihoz való szenvedélyes zarándoklástól visszatartsa, Imam Rizának Meshedben, s Alinak Nedzsefben fekvő eddig jelentéktelen sírjait, kitűnő pompával ékesítteté föl. Uralkodását egyaránt igazságosság és jó szerencse teszik nevezetessé, s ha a mai kor persája az igazi fejedelem mintaképét akarja említeni: mindjárt Abbasz sah nevét hordozza ajkain.
Nevezetes és feltűnő azonban, hogy házi magán körében épp oly vad és barbár volt, mint a külvilággal érintkeztében amily szelíd és kegyelmes. Legkedvesebb fiát kivégezteté, másoknak szemük világát véteté, s kegyetlensége őrjöngésében legkedvesebb unokaleányát, ki egész ártatlanul közelíte nagyatyjához, hogy vele enyelegjen, tulajdon kezével fojtá meg. Végre maga is mérget vett, és Malcolmnak igaza van, midőn azt mondja: "Mikor ezen nagy fejedelem megszűnt uralkodni, ugyanakkor megszűnt uralkodni Persia is." Utódai, kik magukat a teljes elpuhultságnak s a leggyalázatosabb kicsapongásoknak engedték át: virágzó országutaikat is a veszedelem örvényének szélére juttatták. A hanyatló hatalommal, együtt növekvék az előbb elnyomott népek vakmerősége, s a harcias afghanok voltak az elsők kelet felől, kik nemcsak függetlenekké tették magukat, sőt nemsokára, egyik vezérük, Mahmud vezérlete alatt még Persiára is ráütöttek és a fővárost, Iszfahant ostromolták. Ez időben a jólelkű de gyenge Huszein Sah ült a trónon. A minden oldalról megszorított főváros, mely a hanyatló Rómához hasonlóan csak panem et circenses – után epedt, képtelen volt a védelemre, úgy hogy a jó ideig tartó súlyos ostrom után, maga a szeferi család utolsó királya volt kénytelen a durva Afghanok táborában megjelenni s könnyes szemekkel kegyelemért esedezni.
Huszein tömlöcbe vetették, hol azután nemsokára el is veszett. A kincs-szomjas afghanok nagy mohón rajta törtek az elhagyott fővároson. Kényük-kedvük szerint dúltak és raboltak, s miután több évig az ő kezükben volt e hely: a szefevi dinastia majdnem minden alkotványa, az országnak majdnem birtoka elpusztult, úgy hogy mindenütt csak siralom és pusztulás volt található. A porig megalázott ország bosszút akart állani és Nadir Kulit az Afsar-törzs egy főnöke állt az elégületlenek élére Khoraszanban, és sikerült is neki a mazendraniak segedelmével az idegen dulárok hatalmát megtörni. Több ízben tönkre verte az Afghanokat, úgy hogy ezek végre futásnak eredtek, azonban csak igen kevés menekült meg közülük.
Nadir, ki eddigelé csak is mint Huszein fiának Tahmaszbnak vezére szerepelt: diadalaitól megittasultan nem tudott sokáig ellenállani uralkodási vágyának, s 1736-ban, csakugyan Irán trónjára is ült, s ezen ázsiai utolsó világverőnek haditettei valóban épp oly bámulatra méltók, mint aminő csodálatos volt egész kalandos pályája, az egyszerű rablófőnöktől, fel egész a királyi méltóságig. Nadir nem csak nyugaton a törököket verte meg, nemcsak északon a tatárokat, nem csak visszaállította az ország régi határait: hanem még Indiába is becsapott, s diadalmenete Delhibe, mely ez időben egymillió lakost számlált, s honnan a legdúsabb s legértékesebb kincsekkel megrakottan tért vissza, valósággal oly meseszerűnek hangzik, minő csak is keleten fordulhat elő. Irán, őalatta, bárha csak rövid időre, még nagyobb volt, mint Abbasz sah korában; azonban országának belső felvirágoztatására semmit sem tett, azon egy kísérleten kívül, hogy t. i. s siítákat, a szunnitákkal ki akarta békíteni, mi azonban teljességgel nem sikerült.
Amily dicsőséges volt e hódítónak nyilvános pályája: épp oly gyalázatteljes uralkodásának utolsó napjai és tulajdon életének vége is. Azt képzelte, hogy szakadatlanul életére törnek, s ezen rémképektől gyötretve, a legirtózatosabb módon dühöngött környezete ellen. Fiát, Riza Kulit szeme világától fosztatá meg; legközelebbi rokonait és barátait rakásra gyilkoltatá, és egész városok estek dühének áldozatául, s midőn őrjöngésének tetőfokán azt határozta volna magában, hogy minden Persát kifog irtani a föld színéről: tulajdon törzsének egy fia verte őt át fegyverével. Hatalmának kártyavára épp oly hamar roskadt is össze, mint amily gyorsan felépült. Utódjai csak alig-alig tudtak megtartani néhány tartományt hatalmas vetélytársaik ellen, Mazendran és Asztrabad ez időben a Kadzsar törzs egy főnökének, Hohammed Huszein khannak uralma alatt állott; Azerbajdzsan az afghan Azad-Khant uralta, Gilanban Hidajet Khan volt független, Khoraszant pedig Sahrukh tartotta birtokában. Délen Ali Merdun Khan, a bakhtiari főnök foglalta el Iszfahan fővárost, míg ezt végre a bátor Kerim Khan Zend győzte le, ki a független fejedelmek ellen folytatott sok súlyos harc után, királyi hatalmát ismét egész Irán fölött kiterjeszté. Kerim Khant, mint született első persa királyt, kiváltképpen a déli Irán magasztalja és dicsőíti leginkább, mint amelynek vidékéért ő maga is igen sokat tett, s minthogy a becsületességgel és mérséklettel a dicsvágyat és hősiséget igen alkalmasan tudta egyesíteni: méltán megérdemli az "igazságos" nevet, mellyel őt az utókor feldíszíté. Közkatonából lévén királlyá, pályafutása telve van a legérdekesebb kalandokkal, s ha Siraz lakói, hol fővárosát is tartotta, kedvenc fejedelmükről kezdenek beszélni az ember alig győzi végighallgatni magasztalásukat.
Mint minden ideig-óráig tartó nagyságoknál rendesen történni szokott: itt is az az eset állott elő, hogy az őt túlélő négy fia, nem volt képes atyjának trónját, a hatalmas főnökök tőrei és ármányai ellen megvédeni. Kerim Khan halála után, ismét kitört az Irán fölötti uralkodásért küzdő háború. A Zend család, mely a túl vakmerő Lulf Ali Khan személyében hatalmas védelmezőt bírt ugyan, nem juttathatá érvényre a maga jogát a kadzsar törzs hatalmas főnöke, Aga Mehemmed Khan ellenében, kinek lobogói alatt, az ország legharciasabb népei, a törökök egyesültek. Amazok legyőzettek, és Aga Mehemmed Khannal a Kadzsar dinasztia jutott a trónra, mely mind e mai napig uralkodik. Ezen fejedelem, ki férfiúságától kora ifjúságában megfosztaták, utóbb pedig ellenségei foglyává lőn, sok viszontagságon ment keresztül, s jellemében ritka erélyt és dicsvágyat egyesített tigris-kegyetlenséggel és bosszúállással, s igen hihető, hogy ama rémület, melyet maga iránt a legyőzötteken elkövetett hallatlan kegyetlensége folytán gerjesztett, talán még fegyvereinél is többet tett hatalmának megalapítására nézve. Hajmeresztő olvasni azon városok sorát, melyeket e barbár főnök feldúlatott, s azon lemészárolt tömeg számát, kiket kardélre hányatott. Még tulajdon rokonai ellenében is a legbaromibb módon viselteték, egy unokaöccse az egyetlen Baba Khan kivételével, ki atyjának 1797-ben Sise mellett történt halála után, Feth Ali Sah néven jutott a trónra, mint mind e tartományok egyetlen örököse. Ő alatta kezd az Európávali diplomatai közlekedés igazán állandóvá és szakadatlanná lenni; Gardanne és Jaubert tábornokok követsége, kiket I. Napoleon küldött udvarához, úgyszinte Malcolmnak, a híres diplomata és tudósnak küldetése, mind őt közelebb hozták Európához, mind pedig minket jobban és jobban megismertetének ezen ország milyen-voltával és institutióval. Utóbb az oroszokkal is érintkezésbe jutott, sőt egy hosszadalmas háborúba is bonyolult velük, melyben a persák legyőzettek és 1828-ban a turkmacsaji(11) megalázó szerződést elfogadni kényszerültek. A tetemes veszteség igen bántá Feth Ali Sahot, ki nagyon szerette magát a "fenséges"-nek nevezni, mindazáltal a háborút nem lehetett többé megújítani, s még fia Mehemmed Sah alatt is hiába óhajtoztak, az elvesztett tartományokat visszanyerni. Persia, mind jobban és jobban elhomályosítva az északi Kolosz által, mostani uralkodójának, Naszreddin Sahnak uralkodása alatt teljesen belépett ugyan a nyugati hatalmasságok államcsoportjába, s bárha igen nagy gond fordíttatik is rá, az európai institutiók átültetésével megkönnyíteni a nyugati civilisatióval való összeolvadást: mindazáltal jövendője főleg a szentpétervári udvar óriási befolyásától függ, s ha erélyes módon nem lát hozzá, regeneratióját önön erejéből megalkotni, igen könnyen a mai török birodalom sorsára juthat, melynek létezése, a nyugati hatalmasságok kegyelmétől függ egyedül.

11) Lásd "Teheranba" című kirándulás V. szakaszát.


TEHERÁNBAN

I.

Ágyúdörgés, zeneszó és örömkiáltások hangzának fel a trapezunti kikötőből hajónk felé, midőn ez büszke lengéssel a parthoz közelíte. Bizonyára távolról sem fogja senki sem gondolni, hogy ezen ünnepélyes fogadtatás, talán engem, a leendő dervist illeti, ki koldusbottal kezében vándor-útra indult, hogy az óklassikus Ázsia nagy részét bebarangolja. Bizonyára nem engem illetett. A hódolat Emin Muhlisz pasának nyújtaték, Trapezunt újonnan kinevezett kormányzójának, ki útitársunk volt Konstantinápolytól idáig. Egy-egy török tartomány új kormányzója mindig a legédesebb remények friss kútforrását hozza magával az illető lakosság számára. A lelépettet zsarnok személyisége vagy túlzott hivatalhűsége rendesen gyűlöltté teszik, s így utódjától több igazságszeretetet, nyugalmat és rendtartást szokás várni. Variatís delectat! s bárha az ember bizonyosan tudja is, hogy a török államügy korhadt épületét, már a legerősebb támoszlop sem képes többé fenntartani, bárha bizonyos is, hogy az újonnan érkezett nemsokára hasonló lesz a távozóhoz, az ember mégis oly örömest reménykedik.
Trapezuntnak, Mithridates hajdani székvárosának, veres háztetőivel, mik a gazdag növényzet sötét zöldje fölött emelkednek, a tenger-félről éppen nincs kellemetlen külseje. Belseje is sokkal szebb, mint akárhány más török tengerparti városé. Muhlisz pasa, kivel még Konstantinápolyban ismerkedtem meg, itt tartózkodásom idejére felajánlotta vendégszeretetét. A készen álló lovak egyikére ültem, s kíséretéhez csatlakozván, az ünnepélyes menettel együtt haladtam át a kormányzó délen fekvő palotája felé. Nem nagyszámú kísérő csapatunk mellett jobbra-balra eleven, örvendező néptömeg zsibongott. A pasa apró ezüstpénzeket szóratott szét, volt imádkozás, volt üdvözlés, s midőn mindezek között magam körültekintettem, valóban mosolyognom kellett soromnak szeszélyes intézkedései fölött. Lelkemet fájdalommal tölté el a kedves Konstantinápolytól való válás, hogy négy évig keleti kényelemben és nyugalomban éltem, s Trapezuntról, honnan útra kell vala kelnem, éppenséggel sem alkottam magamnak valami ragyogó képeket, s íme első megjelenésem mégis ilyen ünnepélyes pompával történik. Jó előjel, mondja a keleti az ilyen eseményről, s bárha én magam is ilyennek akarám tartani, mindazáltal nem volt kellemes rám nézve, három egész napig ismét azon kényelemben élni, melytől egyszer már búcsút vettem.
E rövid időközt arra használtam fel, hogy a szükséges útikészleteket bevásároljam, lovat béreljek, s egyszóval mindazzal ellássam magamat, mi Törökországon és Persián átvezető kalandos vándorlásomhoz szükséges vala. Hogy mindez igen kevés gondot adott, s hogy az egésszel csakhamar elkészültem, azt mindenki elhiheti. Az efendi-szerepet egész Teheránig meg akartam tartani, de csak Kiatib, (írnok) szegény Kiatib kívántam lenni, ki a hatóságok vendégszeretetét igénybe veszi, s összes úti poggyászom nem állt egyébből egy Khurdzsinnél (tarsolyzsák), mely egypár inget, könyvet s holmi apróságokat rejtett, két szőnyeg, egyik takaró, másik aláterítő gyanánt, végül egy kis üst, thea-edény és csésze. Mindezt a paripára rakták, melyen távozandó valék, s bár a pasa nem akart alábbhagyni vele, hogy vigyek magammal egy-két kavasz-t, nem annyira biztonság, mint az itt szokásos fényűzés szempontjából, e szíves ajánlatát mégis megköszöntem, de el nem fogadván, az 1862-dik május 21-dikén a Szürüdzsi (lóbérlő és hajtó) kíséretében távoztam el a török tengerparti városból, a kelet felé vonuló hegységnek irányozva utamat.
Minthogy a nap már jó magasan állott, halk léptetve haladtam a körülbelül mintegy óra járásnyira terjedő csinált úton, melynek készítése – mellesleg legyen megjegyezve – nem kevesebb mint 20.000 török fontba került. Egyike volt ez azon számos ízben újra meg újra tervezett országutaknak, melyek a rideg pontusi hegységeken át Erzerumba valának vezetendők. Azért mondom "gyakran tervezett országutak," mert amennyire én emlékezem, legalább is hatszor hozzáfogtak a készítéshez, de a roppant kiadásoktól visszaijedve, azzal nemsokára fel is hagytak; a magaslat ormán, holezen országútnak vége szakad, veszi kezdetét a primitív keleti út, egy keskeny, görbe mélyedés, melyet az arra átvonuló állatok körmei vájtak, olyan út, mely a mi európai fogalmaink szerint érdemes volna e nevezetre, innen kezdve, mind a mennyei birodalom távoli határáig, egész Ázsiában sehol sem található.
Egyébiránt nemcsak a csinált országút az, melytől az utazónak, mint az európai élet utolsó emlékjelétől itt válnia kell, hanem a mély völgytorkolatban vezető úton, a tengert is elveszti szemei elől. Hadzsator, az utamban kísérő örmény szürüdzsi, figyelmessé tett ez utóbbi körülményre, s a magaslat ormán meg is állottam egy kevéssé, hogy a végbúcsú tekintetét vessem a különben vadul zajongó, de a jelen évszakban nyájas tóhoz hasonlatos nyugovó tengerre. A rám várakozó nehézségek és veszedelmek felől még csak sejtelem élt lelkemben, sejtelem csupán, s már ez is elég vala, hogy a legmélyebben megillessen, midőn az Euxinus végtelenbe terjedő sötét hullámain merengettem. Trapezunt, mintegy mélyedésben lábaimnál feküdt, s csak a kikötő szolgált a kép előtere gyanánt, s midőn azon osztrák hajónak, mely idáig hozott, tat-árbocán utoljára láttam légben lengedezni a lobogót: lehetetlen vala mély levertséget nem éreznem. Minél mélyebben nyomultam a hegyszorosba, a növényzet annál bujábbá s gazdagabbá lőn, annál meglepőbbé a mindenfelől mosolygó virágok pompája. Május közepe volt, s ha a pontusi hegység az év egyéb szakában szépnek mondható: nem csoda, ha kikelet e szép havában valóban varázstekintetű. Az út vadul lezajló hegyzuhatag partjai mentén vonul, mindkét oldalon magas, gazdagon benőtt helyektől környezetten. Csak imitt-amott akad az ember egyes Khanokra (fogadóház), néhol azonban az erdők tisztásai felől egy pár lakház is tekinget alá. Ezeket a köröttük álló fák dús lombozatja borítja, s bennük jobbára görögök laknak, kik még a régi pontusi tartomány lakosainak maradékai s jóformán sehol sem vegyültek össze sem örményekkel, sem törökökkel, minthogy ez utóbbiak csakis a városokban tartózkodnak.
Hat óráig ülvén a nyeregben, a körülöttem terjedő természet minden varázsának dacára, nagy bágyadtságot éreztem tagjaimban. Lovon utazni, kivált eleinte, nehéz, de még sokkal nehezebb, ha az ember paripáját valami szürüdzsitől kénytelen bérelni. Ezek az emberek rendesen málhaszállításra használják állataikat, s így azok oly rázósak, hogy a lovagot egészen összetörik, amellett oly lomhák, miszerint ugyancsak van dolga kéznek, lábnak a hajtásban, elannyira, hogy az ember jobban elfárad, mintha gyalog tette volna meg azt az utat. Igazán hat óráig tartó első lovaglásom, mint nagy feladatom előtanulmánya, valóban fáradalmas volt, de még terhesebb az est, mikor ugyanis Köpri mellett egy khanban az éjet először töltém a puszta földön, nomád-módra. Étvágyam egy csepp sem volt, a csupa fáradságtól, sőt még az álom is elkerült. Az egész helyiség szintúgy hemzsegett a lovaktól és öszvérhajcsároktól, mely utóbbiak közül egyik állatait tisztogatá, a másik főzött, a harmadik énekelt, a negyedik csevegett stb. s nekem úgy látszott, mintha ezen egész zajt egyedül azon célból keltenék, hogy az én álmomat elzavarják. Felemelkedtem fekhelyemen s mély elborulással gondoltam bekövetkezendő fáradalmaimra.
Szinte hallom, hogy az olvasó azt mondja: ez lesz-e hát az az utazó, ki dervis-szerepben, koldusbottal kezében, át akar haladni Ázsián, s bebarangolni szándékozik Turkesztan sivatagait, és a távoli Oxus partvidékét? Valóban, ez nem látszik arra valónak! Őszintén szólva, Trapezunthoz egy állomásnyira magam sem hittem, hogy mindazon kalandokat és veszedelmeket kiálljam, melyek rám Konstantinápolytól Szamarkandig vezető utamon várakoztak. Vállalatom veszedelmei ismeretlenek valának előttem, azonban – mit nem tesz a megszokás! A fokozatos előrehaladás mindennek elviselésére megtanít. Az első állomás éji szállásán környezetem, fekhelyem, eledelem s általában minden, undorral töltöttek el, – s két év múlva, ugyanezt a helyet pompás hotelnek tekintettem volna. Mit nem adna Közép-Ázsia karavánjának utazója ilyen fedélért, kenyérért és vízért, s kiváltképpen azon biztonságért, melyeket én az első estén nem tudtam érdemük szerint méltányolni.
(Május 22.) A lehető legrövidebb álom után Hadzsator felébresztett. "Bey Efendi – mondá – úgy gondolom kipihented már a tegnapi útnak fáradalmait, a mai még sokkal rosszabb, a trapezunti hegyek nem hagyják az embert nyugton a nyeregben ülni, s azért jobb lesz, ha addig, míg az idő fel nem melegszik, szép lassan felgyalogolsz arra a magaslatra amott balkéz felől." Eleinte azt hittem, tréfál, de midőn sürgetését ismétlené, felemelkedtem fekhelyemről, melyen ruhástul töltém az éjet, s nekiindultam a meredek hegyi ösvénynek. Nem győztem csodálkozni azon, vajon a barmok, s még pedig ugyancsak megterheltek, hogyan haladhatnak fel ezen az úton, melynek lépcsőszerű emelkedését leküzdeni, még a gyalogszerrel járónak is kimondhatatlan fáradságába kerül, s még is egész hosszú vonalt képező, erősen megterhelt öszvérekkel találkoztam, melyek a persa hajcsárok irtózatos kiáltozásai közben jöttek lefelé, ügyesen ellensúlyozva terhüket. Valóban ritkítja párját, milyen ügyességgel haladnak ezek az alig kétarasznyi széles, síkos sziklaösvényen, – mely mellett feneketlen mélység tátong bizonyos veszedelemmel. S mégis a legritkább esetek közé tartozik, s az is csupán télen szokott megtörténni, hogy egy-egy ilyen állat a mélységbe zuhanjon; a legnagyobb veszedelem egyébiránt akkor fordul elő, ha két menet szembe-találkozik egymással. Ennek megakadályozására szolgálnak azon nagy kolompok, mik az átvonulókat kitérésre intik, s jaj a szegény állatoknak, ha valami makacs karavánvezető igazgatja őket, ki semmibe sem véve a jeladó kolompokat, utját azok dacára is folytatja. A vita és versengés először az illető tulajdonosok között szokott kitörni, azok zajongása összebonyolítja aztán az állatokat is, s hogy az ilyen esetekben, versengési vágyát mind a két fél drágán fizeti meg, arról felesleges is volna szólani.
A szakadatlanul meredek hegyi út tovább tartott négy óra folyásánál, s bizonyára egyike a legrosszabbaknak egész Ázsiában. S mégis ez azon kereskedelmi út, melyen Örményország, Persia, sőt Közép-Ázsia is, Nyugattal érintkezik! A barmok százezrei vonulnak át ezen nyári időben, jövet Ázsia terményeivel, menet az európai ipar gyártmányaival megterheltetve. Az oromra érkezvén, félórai pihenés engedtetett, bárha az út még innen is mindig felfelé haladt, ezentúl mégis jóval könnyebbé lett. A földet itt-ott még hó borítá, mi azonban éppenséggel nem gátolá az e vidéki lakosokat, hogy juh-nyájaikkal már is a nyári tanyákra vonuljanak. Ezen hegység igen gazdag legelők dolgában, s a baromtenyésztésre igen alkalmas volna, csakhogy a mai Törökország lakossága sokkal szegényebb, semhogy a természet áldásait teljes mértékben felhasználhatná. Néhány arra vonuló családdal találkozván, beszédbe ereszkedtem velük, s találkoztam olyanokkal is, kik a hírneves dönme-felekezethez tartoznak. Dönme annyit jelent, mint renegat (hitehagyott), csakhogy ez iszlamita értelemben veendő. Ezen görögök, a török hódítás idejében, uraiktól való féltükben azok vallását vették fel, – de csakis a nyilvánossággal szemben; mert mihelyt a városokból visszatértek ismét magányos hegylakaikba, visszatértek hasonlóképpen előbbi egyházuk kebelébe is. Csodálatra méltó, hogy e vallásos alakoskodás tovább tartott 300 esztendőnél, a törökök jól ismerték e rajah-világ kétszínű hitét, de minthogy ezek nyilvánosan semmi megrovás alá nem jöttek, nem bántotta őket senki sem. Az 1831-dik évben, a Khati Humanjun közzététele után, vagyis jobban mondva, azon időtől fogva, mióta e tájt az orosz befolyás mind jobban és jobban mutatkozni kezdett, a dönmek mind nyíltabban kezdének színt vallani, s minthogy a szentpétervári udvartól nyertek segedelmet, csakhamar könnyen görög nem egyesült keresztényekké alakultak át. Ma már minden megtámadtatás nélkül élnek, s az ilyen eset éppenséggel nem tartozik a ritkaságok közé, s magában Szalonikiben, s Törökország akárhány más városában nem egy olyan ember él, kinek vallásfelekezete valóságos talány. Ez azonban a keleti előtt legkisebb mértékben sem feltűnő, mert ő gyermek, ki a titokszerűt és rejtettet kiválólag szereti.
Dacára a terhes hegymászásnak, s dacára az oly sok nehézséggel járó lovaglásnak, a felséges tavaszi idő és a legtisztább hegyi levegő annyira megerősítettek, hogy a második állomást már sokkal könnyebben értem el. Ez pedig egy meglehetősen megtelt Khanból állott s csakis efendi címemnek köszönhetém, hogy nyugalmas éji szállásra tudtam szert tenni. Mielőtt nyugodni tértem volna, Hadzsator tanácsára sósvízbe áztatott ruhával borogattam a lovaglás által feltört testrészeket, minek bárha élesen csípő hatása volt is eleinte, de a következő napon a lovaglás már is nem vált oly annyira terhemre.
Midőn május 23-án a harmadik állomásra jutottam, két örmény csatlakozék hozzám, kiknek egyike előbb franciául, azután pedig angolul kezdett velem beszélni. Tebrizi kereskedő volt, ki üzleti ügyekben több évet töltött Angliában s most szülővárosába volt visszatérendő. Csakhamar bizalmasakká váltunk egymás iránt, s az ő társasága annyival is kedvesebb volt reám nézve, amennyiben ő az utat jól ismervén, vezetőmül ajánlkozott azon útnak egy jó nagy darabján, melyet én mint kezdő tettem meg, s bárha ő is, mint az Európából csak éppen most megtérő, minden keleti, a belföldi nyelveket mellőzve, mindig franciául vagy angolul beszélt volna, mindamellett hű és biztos útitársra akadtam benne. A jó útitárs mindenütt, de kiváltképpen Ázsiában, megbecsülhetetlen, s így azon barátias viszonyra, melyet néhány héten keresztül, mindkettőjükkel folytattam, mindig a legkedvesebben fogok visszaemlékezni.
Éppen harmadik napja volt már, melyet nyeregben töltöttem, a bágyadtság szemlátomást fogyott s vele együtt a nyugalmas életmód utáni sóvárgás. Visszafelé sohasem epedtek többé gondolataim, sőt inkább most már mindig csak az előttem fekvő városok töltöttek el kíváncsisággal. Karabegoff, így hívták európásított örményemet, kinek politikai hitvallását eléggé elárulja az off – szóképző, minden utunkba esendő helyet előre lefestett előttem. Ő már több ízben ment ezen az úton, ismert minden egyes házat, s így midőn máj. 24. déltájban Baiburtba bevonultunk, ott semmi meglepőt sem találtam többé. Itt tartottunk nappali pihenést, és azután tovább vonulván, este felé a Maszad elragadó szép völgyében fekvő Khanhoz érkezénk. Az út szakadatlanul egy folyó partján vezet egész a Khosab Bunar hegység lábáig s egyike a legvarázslóbb tájaknak, melyeket az ázsiai Törökország ezen részén találtam, mit kiváltképp a tavaszi reggeleken tapasztalám. (Máj. 25.) Barátaim, jó európai lőfegyverekkel lévén ellátva, félóra alatt több fürjet és vadrucát ejtettek el, – melyek e vidéken csak úgy hemzsegnek. A vadászatnak sohasem voltam valami nagy kedvelője, s így most is, amíg ők jobbra-balra cserkésztek, én a zöld réten halkan odább vonultam, a csalogányok bűbájos énekét hallgatva. A völgység kész paradicsom, – s a szem sohasem fáradna bele szépségeinek szemlélésébe, ha az e vidéken uralkodó túlságos szegénység a szép képpel oly szerfölötti ellentétet nem képezne. Dacára a víznek, mely itt mindenütt bőven találtatik, s dacára a termékeny mezőnek, a földeket mégis igen rosszul művelik, s nem egy helyen találkoztam földművesekkel, kik primitív ekéjükön apró kis tehenekkel szántottak, sőt láttam azt is, hogy a paraszt ember szamara mellé tulajdon feleségét fogta be. Mikor a nagy szegénység okát kérdeztem, azt nyertem válaszul: "Igen, efendi, minket a konstantinápolyi urak juttattak tönkre, a nagy adók, s a mindig megújuló kontribució megbénította erőnket. Mit használ az áldás, mellyel Isten megajándékozta vidékünket, ha urainkba lelkiismeretesség és könyörületességet nem teremtett." Valóban, szerettem volna, ha ekkor oldalam mellett van a portának egy némely magas állású hivatalnoka, kik az állam jövedelmeiből úgy megszokták szedni magukat. Ezreket pazarolnak hasztalan fényűzési cikkekre, míg itt a földmíves tengődni kénytelen. Feljutottunk azon hegynek ormára, melyből a Frat folyó ered. A felmenetel sok nehézséggel jár, de a tágas kilátás, mely innen nyílik a szemlélő előtt, elfeledtet minden fáradalmat, s nemcsak egész Erzerumig, mely egy szemközt álló hegy oldalában fekszik, hanem el lehet látni egész a távoli Kurdisztan-hegyekig. Gyönyörű panoráma, csak a nagyon gyéren elszórt falvakat ne kellene oly keresve keresni.
A hegyről lementünkben, mely út imitt-amott szinte nagyon meredek, egy sirazi karavánnal találkoztam s feltűnő volt előttem csúcsra nyúló magas nemez süvegük. Egészen vidáman lépdeltek szülőföldjük terményeivel megrakott öszvéreik mellett, s valóban gyermekes örömet éreztem, hallva hogy a karaván-vezető Hafiz dalait énekli, melyek egyes versszakait az őt követő fiatalság, karban utána zengette. Ezek valának az első iráni szavak, melyeket bennszülöttek ajkairól hallottam, s bármennyire törekvém is beszédbe ereszkedni velük, nem feleltek semmit sem. Dalolva vonultak felfelé a nehéz úton, mert – mint vezetőm mondá – ez a legjobb mód arra nézve, hogy barmaikat folytonos menésben tartsák. Valamint az arab, gyors paripáját csupán nemzeti dalaival hozza igazán tűzbe, úgy a persa is azt hiszi, hogy Hafiz dalai még az oktalan állatokra is buzdító hatással vannak. Ostort és káromkodást – így véli – csak török állatoknál kell alkalmazni.
Az éjet a hegység túloldalának aljában töltők, Ibrahim Agának, egy igen derék töröknek házánál, ki gazdag vacsorával látott el bennünket. Míg mi ehhez jól hozzá láttunk, ő ott ült szemközt velünk, nagy élvezettel szíva csibukját, de minden kérelmünk dacára, csak egyetlen falatot sem fogyasztott volna el mivelünk. Még jobban csodálkoztam aztán másnap reggel a fölött, hogy szíves ellátásáért semmi határozott árt sem akart követelni. "Efendi – mondá – nem erszényedtől, hanem szívedtől várom a jutalmat. Ami kényszerített adomány, azon soha sincsen áldás, s egy maga jószántából adott piaszter többet ér, mint tízannyi, amit úgy követelünk." Egyébiránt ez a jóakarat széltében megvan az ázsiai Törökország lakosainál. Ez az egész török faj jellemvonása Ázsia egyik végétől a másikig, mely őt más egyéb népektől megkülönbözteti. Ezek az emberek uraknak születtek, s urak is voltak mindaddig, míg kedvenc foglalkozásuk, a háború őket gazdagíthatá, azonban ma már, midőn a materializmus nyugatról keletre is átvándorol, az alattomos és nyerészkedő örmények és görögök föléjük emelkednek. Ők a középkori társadalom árnyai s mint ilyenek, el is fognak enyészni bizonyára.
(Május 28.) Bárha Erzerum, mely a terjedelmes síkság végén fekszik, indulásunkkor egészen a közelségben állónak látsszék, mégis nyolc óra folyásáig kellett lovagolnunk, míg oda értünk. Ez az eset rendesen elő szokott fordulni az olyan helyeknél, melyek valamely síkság végén fekszenek. A láttani szemfényvesztés egészen elkeseríti az utazót, ki azt hiszi, hogy egy rövid óra múlva már oda érkezik, pedig még soká, soká kell még mennie. Egy Kurd – mondá Hadzsator –mérgében visszatért egykoron. Erzerum elszalad előlem – így szólt – úgy sem juthatok el oda. Mikor az ásványfürdőiről híres Ilidzsába érkeztünk, már jó dél volt, ott két óráig pihentünk, azután ugyanannyi idő alatt értünk be Erzerumba is, a hasonnevű Pasaliknak székhelyére s Örményország hajdani fővárosába.

II.

Alig lép be az utazó e városba, s már is világossá lesz előtte, hogy Ázsia belsejébe jutott. A partvidékek városainak, emeletes házaikkal és utcára nyíló ablakaikkal, félig-meddig európaias színezetük van. Azon helyeket a török hódítás idejében jobbára görögök bírták, kik a nyugatiak életmódját, kisebb-nagyobb mértékben utánozzák. De itt már lassanként a keleties építés-mód lesz szemlélhetővé a házakon, a sárból vagy kőből emelt girbe-görbe, ügyetlen falak, az inkább udvarra, semmint utcára nyíló ablakok, a rejtett bejárás, sőt maga a belső elrendezés is sokkal jobban megközelítik Arábia, Persia és Közép-Ázsia építményeit, semmint egyéb török városokéit, s bárha a bazárélet s a lakosság ruházata nagyon élénken Stambulra emlékeztetnek is, az utazó mégis csakhamar észreveszi, hogy itt szokatlan kép tárul fel szemei előtt.
Mikor először lovagoltam át a Bazáron, legjobban a világos színű ruhaszövetek, a cipész-kirakatokban levő sötétvörös csizmák, s a középkori fegyverzetre emlékeztető szúró-, vágó- és lőfegyverek leptek meg, melyek a boltok előtt eladás végett kifüggesztettek, s ha az ember egy-egy kurddal találkozik, ki lóháton ülve, lófarkkal díszített lándzsájával, fantasztikus turbánjával és fehér burnusával, mely olyannyira különbözik erősen megbarnult arcszínétől, hiúz-szemekkel kémleli a bazárt, csakhamar sejteni fogja, hogy nemsokára a legtelivérebb ázsiaiakkal lesz dolga.
Az oszmanli, kiben a görög örmény-arabvérnek nagy vegyüléke találtatik, külsejére nézve jobban hasonlít az európaihoz, s a kurd mellett, ehhez képest ő is külön-fajúnak látszik, mint akár Gallia, akár Britannia szülötte.
Lakásom nem a Khanban valék Erzerumban, mint örmény útitársaim, hanem Cserkesz Huszein Daim basánál, e város akkori térparancsnokánál. Ezen, mint mellékneve is mutatja, cserkesz származású főtiszt volt az első, ki öt évvel azelőtt, Konstantinápolyban vendégszeretőleg magához fogadott. Egyik hazámfia mutatott be neki, s minthogy fia számára éppen oly egyénre volt szüksége, ki azt a francia nyelvben s más egyéb európai tudományokban tanítaná, Mentorául éppen engem választott. Huszein pasa, kinek az európai emigránsokkal folytatott érintkezése folytán egészen más nézetei valának a szabadságról, mint egyéb törököknek, már nála létemben egy messze terjedő összeesküvés szálait szövé, melynek az vala terve: Abdul Medzsidet trónjától megfosztani, helyébe ennek öccsét Abdul Azizt ültetni, több nagy befolyású akkori minisztert kivégeztetni, s a mindenütt meggyűlölt újabb kormányforma helyett a régi török uralkodást hozni vissza. Hogy e retrográd eszmékkel hogyan egyezhettek meg az európai emigránsok sugdosásai, azt valóban igen nehéz felfogni, – azonban a pasa, természeténél fogva heves fő, európai bajtársainak forradalmi tendenciái mellett, egy, kegyessége által nagy hírben álló bagdadi Seikhet is igen szívesen szokott magával látni. Igen jól emlékszem még, hogy e mindig mezítlábos, félmeztelen Khodzsa hogyan jött sokszor a pasához, mily titkolózva értekezett vele stb. s az egész dolog csak akkor lett világossá előttem, midőn később tudomásomra esett, hogy a hírhedt Kuleli – összeesküvésnek az én pasám a főnöke, fia pedig – volt tanítványom, s a seikh, egykori persa nyelvtanítóm annak legbuzgóbb előharcosai. Huszein pasa – amint tudva lévő dolog – eleinte halálra ítéltetett, utóbb azonban, Abdul Medzsid által, kegyelemből, életfogytiglan tartó börtönre vettetett. Valami két esztendeig ült fogva Rhoduszban, de a mostani szultán trónra lépte után szabadságával együtt azon magas állását is megnyerte, melyet most e helyen bírt.
Mikor bokharai tervemről szóltam neki, meg volt lepetve, s eleinte le akart beszélni, utóbb azonban megígérte, hogy a turkesztan főváros néhány legelőkelőbb seikhéhez ajánló-levelekkel fog ellátni. Ő ugyanis, a Törökországban rejtve lappangó Nakisbendi rendhez tartozott, s ez magyarázta meg előttem azon bensőbb viszonyt, melyben Bokharához állott. Én azonban féltem hajdani főnököm fanatizmusától, s minden ajánlatot köszönettel visszautasítottam. Azon három napon keresztül, melyet házánál töltöttem, útitervemben mindig valamely európai hatalom titkos missióját vélé rejleni, s hogy mily elégedetlen volt, semmit ki nem találhatván, azon hideg búcsúzásból láttam legjobban, mellyel magától elbocsátott. Erzerum egyéb hivatalnokai között is valának sztambuli ismerőseim, kiket irodáikban, vagyis az ottani kormányzati épületben felkerestem, – s a török tartományi hivatal-helyiség örökké feledhetetlen lesz előttem. Már az ajtó maga, eltorlaszolva cipők, botok, fegyverek szerteszét fekvő kutyák egész csoportja által elegendő tanúságot szolgáltathat a belső helyiségek mivolta felől. Itt egypár írnok ül a félig elrongyollott, szennyes díványon, amit egy csoport asszony civódik, egy másik sarokban valami tréfálózó mulattatja a hivatalnokokat, megint egy másikban valami védenc hallatja a legdurvább szavakban elégedetlenségét, s ha az ember e füstös, zajos helyiségben, a tartomány adminsztrativ munkásságának központján csak egy óranegyedet töltött, már is fogalma lehet róla, hogy az ügyek itt hogyan intéztetnek.
Magánál a magas portánál is megtörténik, hogy a hivatalnok asztaláról a szolgának dohányzacskójába vándorol egyik-másik diplomatikus okirat, onnan meg ez utóbbi szennyese között veszelődik el, s mégis a konstantinápolyi hivatalok valóságos mintaképek a rend dolgában egy-egy tartományi kormányzó hivatalos irodájához képest.
Bárha igen rövid időt töltöttem e városban, mégis a minden zugból előkandikáló szegénység épp oly mértékben elundorított, mint amennyire azon tudósítás elrémített, hogy ez a város, a persai helyekhez képest, még valósággal szépnek mondható. A földalatti lakások, a szenny, a szemét kiállhatatlanok; különösen visszataszító az ételek szaga, melyeket Tezek(12) (marhaganéjból készült égető anyag, - magyar: tőzeg) mellett főznek, s midőn még azt is meghallottam, hogy e furcsa kis fészket még a földrengés is meg szokta látogatni, ki-ki elgondolhatja, milyen jól éreztem magamat, mikor örmény útitársaim arról tudósítának, hogy ők már béreltek lovakat Khojig, s hogy még aznap délután indulnunk kell.
12) Ezen tüzelőszer készítése itt valóságos iparágat képez, az istállókat rendesen csak tavasszal szokták tisztogatni, a trágyát polyvával és szecskával összekeverve, a ház előtt szétterítik, s ott hagyják, míg meg nem szárad. A nagyobb mennyiséget téglákra vagdalják vagy vetik, s azután összerakva gondosan, elteszik télire. Egész Khináig feltalálható ez, mindenütt ott, ahol a vidék a fának szűkében van; Khinában Huc abbé tudósítása szerint argolnak nevezik. Legjobb tőzeget a kecske és juhtrágya szolgáltat, melyet még vasolvasztásra is használnak. Alantabb fokon áll az ökör és tehénganéjból készült, – legrosszabb pedig a ló- és szamártrágyából való.
(Május 29.) A nap közel volt már a leáldozáshoz, mikor a várost csakugyan el is hagytuk. Az alkonyodás igen rövid ideig tartott, s bárha a koromfekete sötét éjszakában, zúgó szél és szakadó zápor között több órahosszat kellett is lovagolnunk, eszem-ágába sem jutott, hogy a most elhagyott nyughely fölött sajnálkozzam.
Éjféltájban ebek hangos csaholása jelenté, hogy emberlakta helynek közelébe jutottunk. Én magam lovagoltam előre, árkon-bokron keresztül, a lakházból előpislogó világosság irányában, s bárha itt már mindenek mély álomba valának is merülve, az általam használt efendi nyelv, elég hatalmas volt arra nézve, hogy nekem s átázott útitársaimnak csakhamar éji szállást szerezzen. A falut, hova megérkeztünk, Kurudzsuknak hívták, s a hajlék, melybe a véletlen vetett bennünket, az ottani kizil, vagyis a bíró háza volt. Az itteni lakhelyek egyetlen egy osztályból szoktak állani, hol ember és állat együtt tartózkodik. Az utóbbiak a ház két oldalán vonuló jászolhoz kötvék, amazok pedig egy szaku nevű, nem magas emelvényt foglalnak el, mely a nagy térség egyik sarkában, az ajtóval szemközt létezik. Vagyis, hogy még világosabban szóljunk, az ember itt majdnem mindenütt istállóban lakik, s nekem mindjárt az első állomáson volt alkalmam tapasztalni, mily kellemes dolog az éjet 40-50 bivalynak, egypár borjúnak, lovak- s más állatoknak társaságában tölteni, ama mély és ablaktalan épületekben. Nem is számítva a kiállhatatlan bűzt, oly meleg van e helyiségekben, hogy izzadás nélküli alvásra még csak gondolni sem lehet. Szegényesebb s nyomorultabb házak talán egész Ázsiában sincsenek, mint Erzerum környékén. Könnyű annak folytán elgondolni, mily örömmel cseréli fel az utazó éji szállásának dögleletes bensejét a tavaszi reggel szabad levegőjének illatárjával, s nemcsak az emberek, hanem még maguk a barmok is sokkal vidorabbak. (30.) A 3-4 órai lovaglás után a hegyfokon fekvő Haszankaléhoz értünk, melynek megerősítése, jó szolgálatot tehetett hajdan az e vidéken lakó rabló kurdok ellen. Ezek ugyan mostanság nem igen merik már a községeket megtámadni, azonban rablási dühöket, kivált kisebb karavánokkal vagy magános utazókkal még most is sokszor éreztetik, s midőn innen távoztunk, biztonság okáért csakugyan mi is vittünk magunkkal két kavaszt fedezetül. Ami engem illetett, nekem nem volt mit tartanom a megtámadtatástól, hanem örmény útitársaim értékes ékszereket hoztak magukkal Európából, s hogy nekik szolgálatot tegyek, felhasználtam azon fermánt, melyet, mint Efendinek, az erzerumi kormányzó adott.
Haszankaletől Balikőjbe – mely utóbbit Amrakumnak is neveznek – vezető utunkon az itt észak-keletnek forduló Araxesen keltünk át, félig rombadőlt kőhídon. A szél igen nagy erővel zúgott, elannyira, hogy nem tartók célszerűnek a leszállást. Egy pár megrakott barmot a szél le is terített, s midőn éppen azok felsegélésével foglalkoznánk, az egyik persa odasiet hozzám s azt kérdi: "Nemde, efendi, te érted az európai nyelveket? Halld csak, hogyan beszél a telegraf, mondd meg, miről szól?" A jó persa sokáig hallgatá a híd fölött átvont szélzúgatta sodronyt, s nagyon megelégedetlen vala, midőn senki sem találkozék, aki a képzelt hangok megmagyarázása által kíváncsiságát kielégítse.
Midőn 31-kén útra keltünk, a tavaszi reggel szokott enyhe hőmérséklet, hideg, dermesztő széllé fajult, mely a jobbra fekvő hegyek felől támadott. Ez utóbbiaknál vége van a törökök által lakott erzerumi kerületnek s itt kezdődik a tulajdonképpeni Kurdisztan, melynek lakosai már Herodot korában a legelvetemedettebb tolvajok és rablók hírében állottak, kiknek közelébe, az utazó éppenséggel nem lép valami nagyon nyugodt érzelemmel. Délután tájban a Karabender hegyszorosba érkezénk, melynek más neve Kör oglu Kapiszi, azaz: kör Oglu kapuja, a keleti mohamedán népköltészet leghíresebb kalandoráé és hőséé. Egyik vezetőm egy, a távolban felmagasló sziklaormot is úgy mutatott be, mint e lovagnak egykori rablófészkét. Körglu, kinek történetét az orientalista Chodzko tette közzé, még a Turkomanok és Kirgisek között is nagy hírben áll. Eivasz iránti lángoló szerelmét, csodaszerű hőstetteit, s egész tarka életpályáját sok ázsiai néptörzs egyaránt csodálja. Dalait csatákban és ünnepélyek alkalmával épp úgy hangoztatják az oxus-parti törökök, mint az anatoliak a Földközi-tenger mellett, s a rumeliak a Duna habjainál, s a törökvilág ezen istenített Orlandoja, kinek története egész Timurig felmegy, oly széltében elterjedett dicsőségnek örvend, mint senki másé az egész keleten.
Midőn a keskeny hegyszoroson átvonulnánk, örmény útitársaim megtölték fegyverüket s készen tarták. "Innen kezdve – mondák – nem találkozunk többé oszmanlival, egész Törökország határáig, csak kurdok és örmények laknak itt, s amaz előbbieket csak úgy lehet féken tartani, ha az ember kérelem és ajánló levelek helyett, jó fajta fegyverrel lép eléjük. Este, Esek-Eliasz faluba tértünk be, s még pedig egy kurd főnök házába, ki alig hogy leültem, már is fennhéjázó tudósítást adott, magas családjának törzsfájáról. Isten a megmondhatója, honnan nem származtatá magát, Efrasziab, Dsemsid, Kejkhoszrev s az ókor más egyéb hírneves hőse valamennyi mind atyjafia volt, s midőn belőlem a csodálat és bámulás felkiáltását csalta volna ki, minden dicsekvése dacára, egypár pipa-dohányt és egypár darab fehér cukrot kunyorált el tőlem. Adtam neki mind a kettőből; de csakhamar megjelent neje is, 3-4 fiatal herceggel, kiknek mindnyájuknak fehér cukor kellett, mert azt mondák, hogy e vidéken nincs a szemfájás ellen jobb szer ennél. Estebédünknél sem hagyott békét a magas arisztokrata, s addig bámult bele tálunkba, míg végre is meghívtuk magunkhoz, s midőn egypár masallaht mondanék neki jó étvágya fölött, mosolyogva jegyzé meg, hogy egész családja hasonló tulajdonoknak örvendezik, amit én teljes valósággal el is hittem, mert ha ősei annyit nem esznek vala, talán ő sem jutott volna ilyen nagyon szegény állapotra. Igazán feltűnő, hogy ez az aristokratikus magafitogtatás, mely Európában, hála a szellemi előhaladásnak és társadalmi viszonyainknak, ma már jóformán nevetségesnek tartatik, mily nagy virágzásban áll még Ázsiában, ami annyival is inkább csodáltra méltó, minthogy a családnevek és örökös címek teljesen hiányozván, az ember ilyesmire még csak nem is gondolna.
Minthogy a következő állomásra a Dagar-hegyen kell vala átkelnünk, mely épp oly híres útjának rossz voltáról, mint veszedelmességéről: korán kellett felkelnünk. Azt hittem, hogy a magas arisztokrata nemes csemetéi még álomba lesznek merülve távozásunk alkalmával, s így legalább megszabadulunk a kiállhatatlan koldulástól, azonban csalatkozám. Bár nem is hajnallott még, s házi gazdánk neje, ki az orrfüggőket még éjszakára sem tette le, – az egész csapattal együtt megjelent. Egy kis bakhsist mindegyiknek kellett adnunk, s midőn az ajándékok értékét összeszámítottuk aztán, úgy találtuk, hogy a kenyér és tej, itt a kurd hegyek között talán még drágább, mint magában a francia fővárosban. (Június 1.) Borongós, komor reggel volt, a távoli hegyek ormait köd borítá, s tavaszi ruházatom nagyon is érezhetővé tette a hideg nedvességet. Ilyenkor a gyors lovaglás segít az emberen legjobban, s a nyomorult párának, melyen ültem, habár az éppenséggel sem volt alkalmas valami gimnastikus gyakorlatra, a sarkantyú és ostor nógatására futnia kellett amint csak tudott. A faluból két kísérőt vittünk magunkkal. Az útonállók és más egyéb kalandorok jobbára e vidékről valók, gondolánk magunkban, s a málhákkal és útikészletekkel megrakott állatokat előre küldvén, mi magunk a hegy aljában theafőzéshez fogtunk. A hideg, nedves reggeli órákban ezen ital különösen üdítőleg hat az emberre, s minek utána egypár csészére valót megittunk volna, egészen megfrissülve ültünk lóra, hogy az előre küldötteket elérjük. Valami félóráig ügettünk, midőn a hegyháton csendesen odább vonuló teherhordóinkat megpillantottuk. A nap sugarai szétszakaszták a ködfátyolt, s midőn szemeimet éppen az előttem vonuló hegyvidéken legeltetném, észrevettem, hogy kurd kísérőink egyike, oda pillantván a málhavivőkre, villogó szemekkel szólítá meg társát s igen különös nyugtalanságot tanúsított. "Mi az, mi az?" – kérdém, de ő felelet helyett azonirányba mutatott, hol örmény útitársaim szolgái egypár öszvér-hajcsárral együtt tovavonultak. Oda tekintettünk, s a hegyháton jobbról és balról előtörő fegyveres kurdokat pillantánk meg, kik részint lóháton, részint gyalogszerrel nagy mohón rohantak az értékes holmikkal megrakott barmok felé. "Rablók, rablók!" – kiálták az örmények. Karabegoff revolverét ragadá kezébe s előre rohant, utána barátja, én pedig, bármennyire nógatám is hegynek fel paripámat, csak harmadikul jelenhettem meg a helyszínen. Amint már elmondám, ez időben fezt viseltem fejemen, érclappal, efendi méltóságom ismertető jeléül. A kurdok alig pillanták meg ezt távolról, midőn a megrémült csoporttól néhány lépésnyire azonnal megállottak. "Mit akartok itt?" – dörgém füleikbe. Egy félszemű aggastyán, ki paizst, dárdát, puskát és kardot viselt, az lépett elő most és felelt: "Bey efendi, tegnap ökreink eltévedtek, s már az egész éjszaka keressük őket. Nem láttad az úton valahol?" – "Ökröket keresel? – felelém – csak nem vagy olyan szürke szamár, hogy ökröket ily erősen felfegyverkezett állapotban keress. Szégyeld magad! Azért lett ily fehérré szakállad, hogy rablás és lopás szennyével mocskold be? Ha nem nézném esztendeid számát, mindjárt magammal vinnélek a bajazidi kajmakamhoz, szemtelen útonálló!"
Szavaim, úgy szinte kurd kísérőink felvilágosításai eléggé megértették a nyolc tagból álló haramia-csoporttal, kikkel van dolguk. Az örményeket és perzsákat, kik a hatóságok előtt hiába perlekednek, nem igen szoktak félni, de valamely efendit, a szultán tisztjét, nem látják bátorságosnak megtámadni, s így lőn, hogy a kalandorok csakhamar szerteszét-oszlottak, miután fentebbi szavaimat még egypár fenyegetéssel tetéztem volna. Mi is odább vonultunk aztán, s az örmények nem győztek elég köszönetet mondani; ha én velük nem vagyok – mondák – úgy a Londonból hozott drágaságok, bizonyára ezen kurdok ragadmányává váltak volna. Az egész jelenet alatt, különösen egypár persa kereskedő volt halálsápadt, kik a múlt napon csatlakoztak hozzánk, s mikor aztán pihenést tartottunk, holmi édességeket hoztak ajándékul. Be kellett látnom, hogy efendi méltóságomnak van valami értéke a kurdok szemében, de kénytelen vagyok megvallani, hogy ezen első összeütközés mindazon érzelmen átvitt engem is, amiket a katona érezhet, midőn először viszik tűzbe. A veszedelem megpillantásánál remegni kezdettem, utóbb ez felhevüléssé változott s mikor már ott álltam szemtől-szemben az ellenséggel, oly erősnek érzém magamat, annyira határozottnak mindenre, hogy képes lettem volna talán a legvakmerőbb lépésre is. Tovább utazásom alkalmával többször fordultak elő hasonló esetek, de lélek-éberségemet nem igen vesztettem el. Gyakorlat és kényszerűség mindenre alkalmassá teszik az embert s a legelvonultabb otthon-ülő maga is csodálkoznék fölötte, látván mi lett belőle, ha egypár hétig lóháton utazik az ázsiai országokban.
Mikor este, Mollah Szuleiman faluba megérkeztünk, melyet csupa örmények laknak, mihelyt házigazdánk kurd kíséretünket megpillantotta, halkan suttogva mondá: "Szerencsésnek mondhatod magad, efendi, hogy semmi rossz sem történt veled. Kísérőid a leghírhedtebb rablók, s valakit eddigelé ők kísértek át a Dagar-hegyen, azt még mindig baj érte." Az egész kaland még csak most lett világossá előttem. A tegnap esti kurd aristokrata, valamint a mi két emberünk, kiket mellénk adott, egyetértettek a tervezett támadásban, s ha barátom revolvere és az én efendi süvegem és beszédem hatást nem tesznek, ezt a napot megkeserültük volna. Ez egyébiránt éppenséggel nem újság ezen a vidéken. Mind a hivatalnokok, mind a nép elegendő tudomással bírnak ugyan a rablásokról, de ha valaki a maga ügye mellett nem ember a gáton, az ajánló iratoknak itt ugyan hasznát nem veszi.
Örmény házi-gazdánk, ki mind hite sorsosait mind engemet kitűnő előzékenységgel fogadott, pompás vacsorát készítetett számunkra, a lelkész és a bíró is eljöttek tisztelegni, s nem volt vége hossza a kurdokról szóló rablókalandoknak. A múlt ősszel 40 málhahordó állatból, s 15 emberből álló karavánt, - közöttük egy angol is volt - támadott meg egy hírhedt rablófőnök tizenketted magával. Mihelyt a kurdok szokott Lululú kiáltásukkal rájuk rohantak, a persák és törökök azonnal hátrálni kezdének s a fosztogatókat szabadon hagyták dúskálni a málhatömlőkben. Egypár állatot el is hajtottak már, midőn az angol, stoikus nyugalommal nézvén mindezt, észrevétlenül célba veszi revolverével a főnököt, s szerencsés lövéssel földre-teríti. Ez páni rémülést okozott a kurdok között, s valamennyi az angolnak rohant, ő azonban lélekjelenlétét el nem vesztvén, lelőtte a másodikat és harmadikat is, odakiáltva reájuk: "Ide ne jőjetek, mert mind halálfiai vagytok!" ezen kiáltásával a határozott brit valamennyi fennhéjázó kurdot futásnak iramított. S utóbb még a megölt főnök családja tett panaszt az angol ellen, és vérdíjat követelt, azt állítván, hogy a főnök nem rabolni, hanem csak vadászni ment. S ez igen figyelemre méltó, de még meglepőbb, hogy a törökök egészen komolyan vették e pert s ha az angol konszolosz (konzul) nem tesz nekik élénk szemrehányásokat, ki tudja, mi történik még a bátor európai utazóval.
(Június 2.) Dacára a szakadó zápornak, másnap reggel tovább kellett utaznunk. Reggeliző állomási helyül Toprakkalehoz akartunk jutni, hogy alkalmilag bemutathassuk magunkat az itt székelő kurd főnöknek Mehemed beynek. Mehemed bey, mint az egész környék heidaranlu - kurdjainak főnöke nagyobb tiszteletben áll itt, mint maga a szultán. Gazdagságáról és hősiességéről csodákat beszélnek, mindenki vakon engedelmeskedik neki, s bárha becsületességre nézve, ő csak egy hajszálnyira sem jobb akármely más kurdnál, a magas porta mégis befolyásánál fogva tiszteletbeli Kajmakam címével ruházta fel őt, havonkénti ötezer piaszter fizetéssel.
Egyébiránt ezen hűbéri szerződés egészen új, mert a legutóbbi orosz háború alkalmával Mehemed Bey több mint 10.000 kurddal orosz részen küzdött, ami különben nem ritkaság ezen a vidéken, mert itt az az úr, aki fizet, míg a vallási vagy nemzetiségi kötelékek csak harmad vagy negyed-rangú érdekeket képeznek. Minthogy mostani minőségében jó fogadtatást vártam részéről, valósággal égtem a vágytól, minél előbb megláthatnom Toprakkaleban. Szerencsétlenségemre azonban csak fia, a 12 éves ifjú Abdullah bey, ki már két éve nős, volt odahaza. Nagy ünnepélyességgel fogadott bennünket, s arcának igazi keleti kifejezése, hinnahval nagyon veresre festett haja, feketére kent szemöldjei különösen meglepőleg hatottak rám. Amint már említve volt, az igazi typus Kurdisztanban kezdődik s Abdullah Bey valóban szép példánya kurd nemességnek.
Tejből, tejfölből, méz, – gyümölcs és húsfélékből álló gazdag reggeli után elbocsáttattunk. Az ifjú Bey így szólt hozzám: "Efendi, amíg e környéknek atyám a Kaimakamja, addig nyugodtan utazhatol, minden veszedelem nélkül!" Elbeszéltem neki tegnapi esetünket; "Meghiszem, – viszonzá ő – de Dagar nem tartozik a mi kerületünkhöz. Egyébiránt az a félszemű fehér szakáll nem a maga kezére dolgozik!" Amíg beszélt, díszes kurd lovagokból álló környezete néma tisztelettel hajtá le fejét. Ezen emberek arcán valami leírhatatlan komolyság és fenség ül s igen érthető előttem, hogy a keleti típus, külsőségeinél fogva, olyannyira elragadja az európai utazókat. Engem ezen csalképek igen kevéssé tudtak gyönyörködtetni, s mint rendesen, most is szívem mélyéből örvendeztem, midőn hátat fordítottam a kurd főnöknek és kurd vendégszeretetnek, s újra lóháton valék Diadin felé, – azon Diadin felé, hol nagyobb karavánhoz szándékoztunk csatlakozni, a veszedelmes határon annak társaságában haladandók keresztül.
Azonban Diadin igen távol vala még s így az éjet egy tíz házból álló örmény faluban kellett töltenünk, mely nyílt fekvésénél és lakosai csekély számánál fogva, valóban sajátságos életet él. Emberek s barmok, eledel és tüzelőszer, mind egy fedél alá van halmozva s míg a lakosság fele alszik, másik fele felhúzott fegyverrel szokott őrködni a háztetőkön. Valóban nehéz élet. Kérdeztem őket, miért nem kérnek segedelmet az erzerumi kormányzótól? "A kormányzó – mondá az örmény – maga a tolvajok feje. Nekünk csak az Isten, s az ő földi helytartója az orosz cár lehet segítségünkre!" S a szegény embernek valóban igaza volt. (Június 3.) A szomorú hajlékot kora reggel hagytuk el szakadó zápor közben s midőn két órai haladás után az Eufrat partjaihoz jutánk, – a hideg valóságos hóviharral borított el bennünket. Soká mentünk a part hosszában, valami sekélyebb helyet keresve az átkelhetésre. A szárazföldi utazás legnehezebb feladata valamely folyót átgázolni, kivált ha ez még ragadó is. A lovagnak mindig óvakodnia kell, nehogy valamiképpen a vízre tekintsen, mert a gyorsan rohanó ár azt hitetné el vele, hogy lova rossz irányban halad, s gyakran el is szédül az ember, úgy hogy a tapasztalatlanok – az első átkelésnél – hideg és sokszor veszedelmes fürdővel fizetik meg járatlanságukat. A túl parton mindenütt kavics borítá a síkságot, ami nagyon megkönnyíté utunkat, - nyargaltunk is, amennyire csak bérlett lovaink nyargalhattak, - árkon-bokron keresztül. Csak egypár nyomorult kalyibából álló örmény falucska esett utunkba, s közel volt már az est, midőn jobb kéz felől az Ücs-Kilissze zárda maradt el mellettünk, melyben örmény barátok tartózkodnak, s mely az egész környék lakossága előtt, keresztényeknél úgy, mint mohamedánoknál nagy tiszteletben áll.
Feltűnő jellemvonása a keleti népeknek, hogy a barátok, varázslók, jövendőmondók, sőt gyakran még a szentek is, minden valláskülönbség nélkül, általuk egyenlőképpen tiszteltetnek. A rendkívüli, a csodaszerű alázatra gerjeszti őket, s bárha a kurdok, nagy messze vidéken vad pusztításokat tesznek is, – ezt a magánosan álló telepet, aránylag még eléggé megkímélték. "A fekete kámzsa – mondá nekem egy kurd – az ördögnek és a szemfényvesztőnek színe, mely a sértést mindig rettenetesen megbosszulja!"
Estefelé elértük Diadin határfalut. Midőn a szerteszét-szórt házak között a bíró háza után tudakozódnám, hogy szállást kaphassak, íme egy csűr szögletében egy amerikai lelkészt látok ülni nejével, testvérével és gyermekeivel, kik Urumiaban (Persiában) tartózkodván több esztendeig, Filadelfiába szándékoztak visszatérni. Urumia és Filadelfia, mily roppant távolság által elszakasztott két állomás! Egyik az ó, másik az új-világban - de a hitterjesztő társaság tagjai távolságot nem ismernek. A Nyugati arany és a nyugati hatalom apostoli működésüket sokkal könnyebbé teszi, mint a kereszténység kezdetén. De azért a mostani eredmény még sem oly nagy már, mint az akkori volt. Anglia és Amerika milliókat és milliókat áldoznak a biblia és kereszténység terjesztésére, – s a mohamedán csodálkozik és bámul, - de azért csak mohamedán marad.
Végre ráakadtam a kurd kizil (így hívják itt a falu bíráját) házára, de még el sem mondtam előtte szándékomat, s már is azzal fogadott: "Légy üdvöz, efendi! De számodra szállást nem adhatok, ha csak egy katona-pasával nem akarod megosztani az éjjelre házamnak egyetlen üres osztályát." "Katona-pasa vagy akárki a világon – válaszolám – csak a helyet mutasd meg! Tíz órai lovaglás magát az ördögöt is megszelídítené, s azt hiszem, jól megférünk egymással!"
A kurd előre ment, kamraszerű sötét helyiségbe vezetett, melyet az itt szokásos vékony olajmécs világított be, s midőn az egyik szögletben gubbasztó pasának tisztelegni kívánván, előre lépnék, ki írja le bámulatomat, midőn benne Kolmann tábornokot, más néven Fejzi pasát, hazámfiát s még hozzá legbensőbb barátomat ismertem fel. "Ezt azután csodálatos találkozásnak nevezem - mondá a pasa, midőn ölelkezésünk után a tűz mellett egymással szemben helyet foglaltunk. Kolmann tábornok a magyar emigracio egyik leggenialisabb s legderekabb tagja, mióta csak Törökországban voltam, mindig a legmelegebb pártfogásban részesített. Tudta utazási tervemet s kimondhatlanúl örült, hogy itt, Törökország határán, hol ő a kormány megbízásából, éppen végőrházak építésével foglalkozott, még egy barátságos Isten-hozzádot mondhat. Késő éjjelig csevegve töltők az időt, s én kimondhatatlanul elkomorodtam, midőn másnap reggel, mind hazámfiától, mind azon országtól egyszerre válnom kellett, melyhez most én magam is tartozom.
(Június 4.) Az út innen a Kazli-Göl szoroson vezet át Kizil Dize falun és veszteghelyen Ovadzsikba, mely utóbbi hely már Persiában van, s minthogy a most említett térség jobbára egészen lakatlan s csak is egypár kurd és török törzsnek szolgál vándorhelyül, a biztonság is sokkal inkább van veszélyeztetve, mint bárhol más egyebütt. A keletiek, mint minden túlzás barátai, ezen a téren csak erősen felfegyverzetten, vagy tekintélyes fedezetkíséretében mernek áthaladni, amely félelmet aztán holmi kalandorok jól ki is zsákmányolnak. Ezek ugyanis jobbára kész csavargók, mindenkaravánhoz csatlakoznak már két órajárásnyira a határtól, a legborzasztóbb rablásokat és gyilkosságokat beszélik el, melyek állítólag éppen csak a minap történtek, s így annyira megfélemlítik az utazókat, hogy ezek mindenek előtt hozzájuk, mint idevalókhoz folyamodnak segedelemért. S még csak most kezdődik a tulajdonképpeni alku, s fejenként 50, sőt 100 piasztert is kérnek s a kísérők száma vagy az ő rábeszélő tehetségüktől, vagy az utazók csüggetegségétől függ.
A mi karavánunk is hatot vitt magával ezen egyéniségekből fedezet gyanánt. Felesleges is mondani talán, hogy éppen ők maguk e környék fő rablói. A török, persa és orosz hatóságok mindnyáját igen jól ismerik, csakhogy ha török területen rabolnak, vagy persa, vagy orosz térségre szöknek át, s minthogy az illető államok között a kiszolgáltatási törvény igen szabályozatlan, a keleti hatóságok pedig azon kívül is igen hanyagok, rendesen a rablóké az előny, mit a három ország határainak összeszögellése nyújt.
Alig tudtam magamat a nevetéstől megtartóztatni, midőn a mi úgynevezett fedezetünk, gondos őrszemekkel körültekintve, felvont fegyverekkel, pisztolyokkal mindig a karaván előtt haladott néhány lépésnyi távolságban. A kanyargó út minden hajlatánál őrszemek küldettek előre. Erőnek erejével el akarák hitetni velünk, hogy főben járó veszedelem fenyeget bennünket, egy szóval az épp oly vakmerő, mint furfangos rablók igen jól játsszák szerepüket, de hiszen régóta is játsszák már. Az utazók egy része is jól ismeri ármányosságukat s az ember még sem igen meri védelmüket visszautasítani, mert attól lehet tartani, hogy akkor ők maguk törnének a karavánra és megrabolnák.
Egyébiránt a zordon út is igen sokat tesz arra nézve, hogy az egész táj oly nagyon barátságtalannak lássék. Az út mély, kiszáradt folyó-medreken, úttalan, kavicsos síkságokon vezetett át, s csak akkor lőn járhatóbbá, mikor az Ararat aljához érkezénk. Az Ararat hegye, melynek csúcsra-nyúló ormát még nyaranta is hó lepi, még most is, felénél mélyebben téli mezét viselé. Mind az örmények, mind általában a környéknek egész lakossága azt állítja, hogy csúcsán még most láthatók Noé bárkájának maradványai, és sok kegyes Vartabet (pap) dicsekszik vele, hogy a szent hajó drága ereklyéit látta a hegyormon létező kristálytiszta tó vizében. Mások még tovább mennek, s a vallásos világ tisztelete számára forgácsokat hoznak elő, sőt ezeket gyomorfájás, szembajok és más egyéb betegségek ellen alkalmazzák is, s jaj annak, aki kétségbe vonná, hogy az Araraton máig is megvan Noé bárkájának legalább is két gerendája s egypár árboca. Csodálatra méltó képzelődés! Ázsia további utazásomban legalább is három-négy olyan hegyet láttam, amelyről a monda azt állítja, hogy Noé bárkája ott akadt fenn, három-négy olyan pontot, hol az emberek a hajdankori paradicsom nyomait fedezék fel, s mi több, még az ujjabb-kori szentek sírjait is több helyeken mutogatják. De lehet-e csodálkozni e fölött? Nyugaton is vannak városok, melyek azzal dicsekszenek, hogy e vagy ama nagy ember vagy jeles művész ott született, – keleten csak a szentségben van a nagyság, s így ez a hiúság még megbocsátható.
Balra hagyván el magunk mellett a vesztegzárnak juhakolhoz hasonló épületét, az út mindig hegynek fel emelkedék, meglehetős magasságig, honnan a szem előtt eléggé tág kilátás nyílt. "Itt végződik Törökország – mondák kísérőim – s az első lépés, melyet lovaink lefelé tesznek, már persa földet érint", – s valóban úgy is van. Ezen két legnagyobb keleti mohamedán birodalom határait, mind e mai napiglan nem jelzi sem határvonal, sem semmiféle határkő. Egyébiránt igazuk van, ha minden ilyest teljesen feleslegesnek tartanak, minthogy e rideg, barátságtalan vidéken, senkinek sem jut eszébe, egypár hold földdel többet elfoglalni. A körülbelül négy mérföldnyi térséget gazdátlannak lehet mondani s az illető országok tulajdonképpen ott kezdődnek, hol a határfalvak munkálható földe kezdetét veszi. De bármily határozatlan legyen is a két ország közti határvonal, mégis, midőn persa földre léptem, nem fojthatám el magamban a fájdalomnak egy bizonyos fokát, mit Törökországtól való megválás fölött éreztem. Törökország immár négy év óta tartózkodási helyem, nyelvének, szokásainak és erkölcseinek elsajátítása által mintegy második hazámmá vált, s amily nehéz volt Törökországba mentemkor az európai élettől megválnom, épp oly nehezemre esett most, a még távolabbi keleti tartományba lépvén, szülőföldem szomszédos országának végbúcsút mondanom.

Folytatás