Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

III.

A hegység alantabb fekvő részeinek oldalait, gazdag virágszőnyeg borítá, s úgy látsszék, mintha maga a természet is pártolni akarná a persák bombasztikus fennhéjázását. S csakugyan, alig léptük át Irán határát, s íme ezen előbb oly csendes, szerény és tartózkodó útitársak a lehető legvakmerőbb alakot ölték magukra. "Irán egészen más föld, mint a tied, efendi; vigyázz csak, csodákat fogsz látni!" Leírhatatlan öröm ragyogott ezen persák arcain azon pillanattól kezdve, hogy a legelső persa falu szemünkbe ötlék, mert sokat kellett szenvedniük szegényeknek Erzerumtól idáig, mely úton sok örmény falu van, a vendéglőket pedig általában örmények tartják. A síita törvények szerint nemcsak a keresztény tisztátalan, hanem mindaz, valamire kezét ráteszi, s ami csak az ő házából kikerül, azt Ali követője nem élvezheti. Hat napra való kenyérféleség volt náluk; tojáshoz, sajthoz, sóhoz, sőt még a vízhez sem volt szabad nyúlniuk, melyet keresztény érintett. Könnyen megmagyarázhatám tehát magamnak sietségüket, mihelyt a legelső persa faluba, Ovadzsikba bevonultunk; rögtön éji szállást fogadtak, mi azonban használni akarók a napnak még hátralévő részét s még átmentünk a másfélórányira fekvő Arabdizeh faluba.
Majd el is feledém mondani, hogy Ovadzsik, Irán határfalva, egy magasabb tisztnek szolgál állomási helyéül, ki Hafizi Szerhad (határőr) címet visel. Itt jártunkban egy bizonyos Khalfa Kuli khan, a legdurvább iráni török példány tölté be e tisztséget, ki háza kapuja előtt négy kitömött medvét tartott, mint vadászati ügyességének tanújeleit. Mikor ellovagoltunk előtte, oda állt a sorba ötödik medvének, s bárha a legudvariasabban köszöntém, meg nem állta, hogy törökös fövegemre tekintvén, egy pár szitokszóval ne illessen. "Az efendi méltóság – mondá örmény útitársam – most nem lesz valami nagyon kényelmes; mert a síita tartományokban, mindazt, ami oszmanli, gyűlölik." S amint későbbi tapasztalatom megbizonyítá, valóban igaza is volt.
Ez volt az első est, melyet persa födél alatt töltöttem, s a szokásos bizarr képe, bárha a lakosok törökök, s nemzetiségi szempontból közelebb kellene állaniuk az oszmanlikhoz, nagyon meglepett. Az azerbajdzsani élet, mint itt a legelső estén láttam, a tatár és persa szokások vegyüléke. A török jellem egyenes modora a persa műveltség mázával van bevonva, de az eredeti szín, igen sokszor keresztültör rajta. A persa finomság és udvariasság egyébiránt igen rosszul áll ezen embereknek; mert valamint nyelvük soha sem tudja az iráni beszédet elég híven utánozni, épp úgy a persa szokások utánzásában is rendkívül ügyetlenek.
(Június 5.) Igen korán útnak indultunk, s minthogy a mai napon a nem mindig egészen biztos Karaajnei hegységen kellett átmennünk, örmény útitársaim célszerűnek látták néhány fegyveres lovast kérni fedezet gyanánt. Az út majdnem egészen elhagyatott vala, de azért semmi különös sem ért bennünket. Karaajnet kora délután elértük, s nagyon örültem, midőn egy átellenünkben fekvő házból zenehangok, fegyverdurrogás és örömkiáltások hangzának elő, s arra figyelmeztettek bennünket, hogy ott valami ünnepély tartatik. Azon kérdésemre, vajon részt vehetek-e benne én is, házigazdám fia azonnal a szomszéd házba vezetett. Éppen lakodalmat ültek, s mikor beléptünk, akkor érkezék meg a vőfélek nagy csoportja is, hogy a menyasszonyt az apai háztól férjéhez vezessék. A ház elé érkezve, jöttükről egy pár lövéssel adtak jelt, a menyasszonyt aztán erre vörös fátyolba takarva, kivezették, kit a két első vőfél, nem igen gyengéd kézemelintéssel lóra segített. Bárha be volt burkolva s redős ruhákba borítva, a fiatal hölgy elég erősen megült a nyeregben, nagy tömeg zajongott körülötte s míg az asszonyok karéneket éneklének, mely mindig ezen refrainnel végződik: "A barát barát maradjon, az ellenség megvakuljon, oh Allah!" a menet halk léptetve vonult a vőlegényes ház felé. Én is a csoport közé vegyültem, sőt még az asztalnál is kaptam helyet, de az ételek elhordatván, a szokásos ajándékgyűjtés alkalmával busásan meg kellett fizetnem az élvezetet. Úgy láttam, hogy a mennyegzői ünnepély Azerbajdzsanban nemcsak oszmanlikétól különbözik, hanem eltér a persák hasonló ünnepélyeitől is, ellenben igen sokban megegyezik a Turkomanok nász-szokásaival, ami ismét azt bizonyítja, hogy a Persiában lévő törökök leginkább azon turkoman rablók utódai, kik a szeldzsuk fejedelmeket, hódítási pályájukon a tatár-sivatagokról nyugat felé követék.
Este, házi gazdám ismerősei közül többen meglátogattak. Bárha ezen falu a főút mentén fekszik, hol nincs szűke az utazóknak, az idegent mégis száz és száz kérdés ostromolja. A török parasztok sorsát általában igen magasztalták az övékhez képest (mely csakugyan nem volt valami nagyon irigylésre méltó, amint láttam). Abdul Aziz szultánt a legnagyobb dicséretekre méltaták, s nem egy kíváncsi azt kérdezte tőlem, igaz-e, hogy ő valóban síita? Mert jónak és szunnitának lenni, ez olyan két tulajdonság, melyeket Persia lakója nem tud együtt képzelni; egyébiránt ez majdnem mindenütt így van. A szeretett egyéniséget az ázsiai mindig rokonnak tartja, s Irán nem egy helyén hallottam, hol az orosz politikát és kormányzást szeretik, miszerint egész határozottsággal állíták, hogy őfelsége a minden oroszok cárja, titkos síita volna.
(Június 6.) Mikor Karaajneből a legközelebbi állomásra, Tsurukba menendők, napfelkelte előtt korán útra keltünk volna, valami két órányira az elhagyott állomástól a közeli hegység mélyedéséből különös csaholás és vonítás hangzott felénk. Éppen egy magaslaton állottunk – a kis utitársaság egy lépést sem tett odább, s persa kíséretünk lövésre tartá készen fegyverét, mind aggodalmasabb szemekkel tekintve a mély út torkolatára. A csaholás mindig hangosabbá vált, s egyszerre gyönyörű szarvas csörtetett elő, két üldöző farkassal nyomában. Ez a tünemény felvillanyozta a vadászat-kedvelő persákat. Ketten előre ugrottak, mindenki feszült kíváncsisággal nézett s bárha sebes nyargalvást rohantak is, egyikük oly ügyesen célzott, hogy a büszke agancsú vad abban a pillanatban összerogyott. A lövés megijeszté a farkasokat s elszaladtak, de amidőn a csend lassanként megint visszatért, s ők éhségtől gyötretve, ragadmányuk veszteségét el nem feledheték: méltó csodálkozásunkra az egyik ismét elősompolygott. A vadászok hagyták jönni nyugodtan, s midőn már közel volna a szarvashoz, ő is halálos golyót kapott, s ott terült le áldozata mellett. Ez aztán általános örömet okozott a kis társaság minden tagjának, leszállottunk, a szarvast felmetéltük, s ott nyomban fanyársakra tűzdelve, pompás pecsenyét szolgáltatott. Csak a legjobb falatokat vittük magunkkal, a többi, valamint a farkas is, ott maradt.
(Június 7.) Csurukból még hét óráig tartó út vezetett Khojba, Persia egyik jelentékeny városába - s az elsőbe, melyet a nyugatról jövő utazó ér. Khoj különösen bájos és varázsszép völgyben fekszik, s bárha már előre nagy hírét hallottam, mégis a virágzó földmívelés, a leggyönyörűbb zöld mező, kivált pedig a másfélóra hosszant tartó fasorozat, valósággal elragadtak. A kép annyival inkább is meglepő volt rám nézve, amennyiben a leggazdagabban viruló fák, s a legtarkább virágokkal ékeskedő mezőség, az első igazi keleti tavaszkép élvezetében részesítének. Maga a város is, kiválólagos keleti jellemével, egészen új volt előttem. A török városokon kisebb-nagyobb mértékben mindenütt észre lehet venni a nyugattal való érintkezést, de itt minden olyan tisztán keleti, mint 1000 évvel ezelőtt volt, olyan, mint aminőknek az ezeregy éjszaka tündérmeséi festik a keleti városokat, egészen olyan, mint aminőnek én a keleti városi életet képzelém. Hogy e meglepetés alatt, melyet Khoj okozott, nem a szépnek és fenségesnek benyomását értem, azt talán említenem sem kell a nyájas olvasó előtt. Khoj egészen keleties, s mint ilyen, házai, utcái, a különböző viseletek, kiváltképpen pedig a bazárok, nagyon meglepik itt a Konstantinápolyból jövőt. A bazár valóságos elfogadási terme a keleti városoknak, melyhez a magánházak mintegy hálószobákat képeznek, mert amíg az egész világ nappal amaz elsőkön sürög-forog, ez utóbbiakba csak éjjelre vonul vissza. A bazár-élet itt egészen régi fényében mutatkozik, míg Stambulnak hasonló épületeit az európai befolyás talán kényelmesebbekké tette ugyan, de eredetiségükből egészen kivetkőzteté. S aki Khojban a délelőtti órákban látta a szűk, hűvös utcák járás-kelését, adók és vevők taglejtéseit, a különböző szöveteket, fegyvereket s élelmiszereket, a hullámzó tömeg viseletét, be kell vallania, hogy Konstantinápoly bazárjai keleties jellemvonások dolgában nagyon szegények.
Az első tekintet valósággal elbűvölt, és sokáig nem tudtam megválni e sajátságos látványtól; olyan lárma, olyan zaj, olyan kiabálás volt ez, minőt még soha életemben nem hallottam, s midőn az egyik kúpozott helyiségbe léptünk, ahol mintegy harmic kolompáros dolgozott serényen az üstökön, alig tudtam hová lenni bámulatomban, látva, hogy e pokoli zaj közt két gyermek-iskola létezik, valami üresen maradt hajlékban rögtönözve. A tanító, hosszú, vékony suhánggal felfegyverzetten – hihetőleg azért ilyennel, hogy a legutolsó sorban ülőket is megcsippenthesse – ott ült a félhold alakban elhelyezett gyermekek között, s habár én egészen közel állottam is az iskolai helyiséghez, s több percig hallgatóztam, egyetlen egy szótagocskát sem tudtam kivenni. Mind a tanítónak, mind a tanítványoknak olyan felfújódott képük volt a kiabálástól, mint a kanpulykának, ereik kifeszültek, s mégis azt mondják, hogy a tanító tisztán meg tudja különböztetni, ha egy-egy arab szót (olvasmány és tanulmány a korán lévén) a tanítványok rosszul hangsúlyoznának. Olyasvalami, ami előttem igazán megfoghatatlan.
S ha már a bazár tekintete is megörvendeztetett, még inkább meglepett azon csinos kis Karavánszeraj, amelybe bevonultunk. Törökországban és Arábiában az utazó mindenütt csak szennyes Khanokra akad; azonban itt Persiában, hol emberemlékezet óta mindig igen sokat fordítottak a közlekedésre, a karavánszerajokban olyan vendéglőkre talál az ember, melyek már a mi keletet illeti, semmi kívánni valót sem hagynak. Ezen épületek jobbára a bazároknak közepette fekszenek, s rendesen szabályos négyszögből állanak, melynek mindenoldala bizonyos számú cellákra van felosztva. Az egyetlen fél kerek nyílás, mely mind ajtóul, mind ablakul szolgál, az épület körül futó terrasse-szerű emelvényre nyílik, mely alatt az istállók vannak, úgy hogy az utazó, ki az első emeleten lakik, elláthatja maga alatt a földszinten lovát is. E terrasse legföljebb 4-6 láb magas s a tulajdonképpeni udvarba vezet, melynek közepén kút áll, gyakran virágos kertecskével kerített. Valamint e cellák nappal hűvös enyh-helyet szolgáltatnak, épp úgy egyáltalában éjjel-nappal a Karavánszeraj a legbiztosabb helyiség az utazó számára. A kúp alakú bejárásban lakó dalundar (kapus) van megbízva a rend fenntartásával, ő az érkező idegent már lováról, nyeregszerszámáról felismeri, s ki-ki ehhez illő szállást nyer. A lapos tetőkön éjjenként őrök állnak, kik egyhangú kiáltásaikkal elriasztják a tolvajokat, s igen ritka eset, hogy egy-egy karavánszerajban tolvajlás történjék.
Minthogy e helyiségek gyakran az odavaló kalmároknak lakó- és áruhelyekül is szolgálnak, az itteni életet majdnem szüntelenül élénknek lehet nevezni. Nappal ott sürög-forog a járókelő tömeg a boltok körül, a málhatömbökkel megrakott udvarban, – itt tevék s öszvérekből álló hosszú menet érkezik, ott a másik éppen most távozik, házalók, koldusok, Mollahk, gyermekek, asszonyok egyik a másikat éri szünet nélkül, s ha az ember mind ehhez oda képzeli a persát, amint vízipipáját szippantgatva nagy csendesen ott ül cellája ablakában, a vad taglejtésekkel alkudó tömeggel szemközt, – úgy némi halvány fogalma lesz talán a karavánszerajok életéről. Minthogy éppen a persák alkudozását, adás-vevését említém, hozzá kell tennem, hogy e heves vérű keletiek, a rábeszélést illetőleg, még a khinaiakat is felülmúlják. Mindjárt a legelső napon volt alkalmam meghallgathatni, hogy egy gyapjú-kereskedő, kinek a vevő a talált hiba folytán visszaadta portékáját, hogyan kínálta meg ezzel amazt másodszor is. Költőnek sem válnék szégyenére az a képbeszéd, mellyel árucikkének fehérségét, finomságát, gyengédségét felmagasztalá. Olyan tűzbe jött beszéde közben, hogy képes lett volna a legmakacsabbat is megrendíteni. A vele szemközt álló persa nyugodtan végig hallgatá s azután azt mondá: "Barátom, teljesen igazad van, és szavaid, Isten bocsássa meg bűnömet, oly igazak, mint maga a Korán, de azért még sem hihetem. Ám találja más olyannak portékádat, mint aminőnek leírod, de nekem hibás az, és így kénytelen vagyok visszaadni." Valóban hihetetlen, hogy a persa a legkisebb csekélységre mennyi esküvést pazarol, mennyire bizonygatja saját életével, családja életével, a király diademjével, Fatima ártatlanságával, Huszein és Ali szentségével stb. s hogy az embert valami ilyes alkalommal busásan rá ne szedjék, csakugyan hasonlóképpen persának kell lennie.
(Június 8.) Nehogy a másnap kezdődő Kurban Bajram-ünnep megakadályoztasson bennünket utunk folytatásában, másodnap estefelé már eltávoztunk Khojból s még ugyanekkor Szeid Hadzsi Aga faluban szállottunk meg, melynek lakosai csupa Szeid-ek, tudniillik a próféta utódai. Ezek az urak, kik származási gőgjük folytán egész Persiában a legszemtelenebbek, kiváltképpen az idegennel szemközt oly követelők, hogy az embert végre is kihozzák sodrából. Bármily gazdagok legyenek is, azért mégis koldulnak mindenütt. Nem alamizsnát kérnek, hanem valóságos adót, mellyel nékik mint az Izlam feje utódainak mindenki tartozik. A szentség leple alatt sokszor a legnagyobb bűnöket követik el, s a nép nem igen meri tőlük számon kérni tettüket, azonban a hatóság nem oly nagyon aggályos, s amint hallottam, a tebrizi kormányzó, az egész világ szörnyülködésére, egy rablást elkövetett szeidet, elégetés általi halálra ítélt. A Mollahk kifogásokat tettek, de a kormányzó azt mondá: "Ha igazi szeid, akkor úgy sem fog elégni", s a bűnöst csakugyan lángokra vetteté.
Későn érkezvén, az éjet egy üresen álló juhakolban kénytelenítettünk tölteni. Egyébiránt a néhány órai nyugalmat, melyet ezen helyiség nyújtott, igen drága áron kellett megfizetnünk, mert amidőn másnap reggel a világosság első sugarainál egymás szemébe néztünk, úgy találtuk, hogy mind valahányunk arca tele van nagy vörös foltokkal. Ugyanilyenek boríták testünk egyéb részeit, s ezek azon látogatásnak valának eredményeit, mellyel bennünket a múlt éjjel a juh-kullancsok, éji szállásunk régibb lakói megtisztelének. Valamint én magam is csodálkozom még most is azon mély álom fölött, melyből sem engem, sem útitársaimat még ez állatok marása sem tudott felébreszteni, - bizonyára épp úgy csodálkozik az olvasó is; de a több órás lovaglás csodálatos hatással van az alvásra, s az állomásra fáradtan érkező utast talán csak a skorpió tudná nyugalmában megzavarni.
(Június 9.) Ezen faluból utunk hegynek felfelé vezetett, sziklás földön, s gyakran igen keskeny hegyi ösvényeken, bárha az utak itt már rendesebbek s jobb karban tartatnak, mint Törökországban. Ugyanezen utat, amint hallám, egy khoii gazdag cukor-kereskedő saját költségén hozatta rendbe, s az ilyen példák nem ritkák Persiában.
A gazdag, aki jó emléket akar hagyni maga után, ezreket áldoz egy-egy út elsimítására, egy karavánszeraj vagy kút építésére, s Irán közlekedése nem egy könnyebbségét ezen régi szép szokásnak köszönheti. A nap nem tűnt még fel, midőn már a magaslatra jutottunk. Lapos táj volt ez, meglehetősen kezelt rétekkel és szántóföldekkel. Balról a hajnalpír bíbortengeréből a nap kiemelkedék aztán; csendesen lovaglék, szemeimet a természet szép játékán legeltetve s mily nagy vala meglepetésem, midőn körültekintvén, a hegy túloldalának aljában bájoló tavat láttam egyszerre magam előtt terülni, a legtisztább azúrkék tükörrel s közepette fantasztikus szigetekkel. Úgy látsszék, mintha az egészet varázsolás állította volna elő, s még mielőtt földabroszomat elővehetém vala, útitársaimtól már is meghallám, hogy ez a szép Urania-tó, mely más néven Derja-i-Sahi (királyi tengernek is neveztetik.) A tó, az öt minden oldalról környező s a jelen évszakban még hólepte tetejű hegyeivel, valóban leírhatatlanul szép vala, s ismételve meg kell jegyeznem, hogy azt a mélységes mély kék színt, minőt ennek sima tükre mutatott a hajnal keltekor, sehol többé azután az egész keleten nem találtam. Már három hete nem láttam tengert, nem csoda tehát, ha ezen tekintet az Euxinust és a festői Bosporust idézte fel újra lelkemben.
A lemenet még meredekebb, mint a feljövet volt, s valami félórányi távolságban lehet a parttól. Innen balra tértünk el, s meglehetősen jól művelt, de sok helyen sziksóval borított térségen haladván át, jó déltájban Shehva faluba érkezénk. Itt éppen a Kurban Bairomot ünnepelték, azonban a lakosság oly szegény, hogy alig kaphattunk kenyeret, húsra vagy más egyéb élelmiszerekre pedig gondolnunk sem lehet. Másnap (Június 10.) Dize Halilba mentünk, jobbadán sóborította vidéken át. Köröskörül a természet igen szegény s a szemnek nem igen van más mi egyébben gyönyörködnie, mint a távoli Urumia-tóban. 11-én reggel végre mocsáros csatornák által szegdelt tájon haladtunk át Majinon keresztül Tebriz felé, Azerbajdzsannak fő-, Iránnak pedig legnagyobb kereskedő városa felé, mely most egyszersmind az én utamnak is legalább egy ideig, végcélját képezé.
Tebriz, Iránnak a középkorban oly nevezetes városa, a helagidak s más egyéb tatárfejedelmek székhelye, távolról épp oly kevéssé vala meglepő, mint Khoi. Kertekkel gazdagon megrakott területén, itt-ott látszott egy-egy keresztül düledezett mecset kék kúpja, vagy valami hajdan pompás épület puszta romja, s ha nincsen az a gőzkör, mely a levegőt a város fölött megsűríti, úgy az utazót semmi sem figyelmezteti arra, hogy Persia második városához közelít. Minél közelebb jutottunk, a levegő annál nyomasztóbb, forróbb lett, s bárha persa útitársaim a Tebriz szó (láz-űző) etymologiai magyarázatával a város rendkívül egészséges éghajlatáról akartak is meggyőzni, mégis komoly aggodalom szállta meg lelkemet, midőn a kertek és romok magas agyagkerítései között, hol a melegség már kiállhatatlanná kezde válni, mintegy másfél óráig kellett vonulnunk, míg a város belsejébe juthatánk.

IV.

Midőn a tömkeleg-szerű, keskeny, görbe utcákon a bazár felé vettük utunkat, képzelőtehetségem minden élénksége dacára sem valék képes ezen roppant romhalomban, a régi Tebriz legparányibb képecskéjét is magam elé varázsolni, melyet állítólag a híres Harun el Rasid hitvese alapított volna, mely a maga idejében Rhagesszel versenyzett; s melynek szépítésére Gazan Khan oly sok gondot fordított. A mogul főváros hajdani pompájának legkisebb nyomát sem találtam s csakis - már az ős hajdankorban magasra emelkedett kereskedelmi fontosságáról szereztem magamnak némi fogalmat, midőn a még mindig tekintélyes bazárokon halk léptetve keresztül lovagoltam. Amit Khoiban találtam, az a tebrizi bazárélethez képest még csak miniatűr-képecske. Itt százszorta oly nagy a lárma, a zajongás, a kiáltozás, nem hiába, hogy mind e napiglan legnagyobb kereskedő városa egész Iránnak, mit a bazárok is megbizonyítanak, melyek az egész ország e fajta épületeihez hasonlítva, kétségtelenül a legnagyobbak. Miután azt ajánlották, hogy az Emír karavánszerajban, mint a legszebben és tágasabban, vegyek szállást, majd egy órahosszat kellett a bazáron végigvonulnom, míg oda juthaték. Mint az efféle látványokhoz szokatlan újonc, majdnem rosszul éreztem már magamat, az itt-ott túlságosan sűrű tömeg, a keresztül-kasul vonuló, hosszú sort képező megrakott öszvérek között, minden lépten-nyomon veszedelmes összeütközéstől féltem, hogy vagy engem üt meg valaki, vagy én ütök meg mást, s ha visszagondolok rá, hogy a vadul üvöltő dervisek hogy szökdelének előttem e roppant zűrzavarban, s hogyan hajigálták a levegőbe éles fejszéiket, meg újra elkapva azokat: még most is valóságos csodának tartom, hogy én mint tapasztalatlan, minden ámulásom és bámészkodásom dacára, hogyan juthattam oda sértetlenül a fentebb említett szép karavanszerajhoz.
Örmény útitársaim szerény cellát rendeltek számomra, s minthogy ők rendeltetésük célját immár elérték, csakhamar megváltak tőlem azzal az ígérettel, hogy másnap felkeresnek és szülővárosukban ők maguk lesznek vezetőim. Az elválás nehezemre esett, mert akik keleten huzamosabb ideig együtt utaznak, azok végre egészen rokonok gyanánt tekintik egymást, s engem a válás annyival is inkább fájdalmasan hatott meg, minthogy e becsületes jó emberekben, nemcsak útitársakat, hanem jóakaratú Mentorokat is találtam ázsiai utam első szakaszában. Mikor ők eltávoztak, késő estig ott ültem szobácskám ajtajában, – részint fáradság által visszatartóztatva, részint pedig a végett, hogy a körülöttem zsibongó életet bámulhassam. A helyi szokáshoz híven, csakhamar kíváncsi csoport gyülöngött körém, egyik kereskedőnek tartott s árucikkeit ajánlá fel, másik pénzváltónak nézett s azt kérdezé, vannak-e beváltani való imperialjaim vagy kopekeim, a harmadik, ruházatomról ítélve, a teheráni követséghez tartozónak gondolt s szolgálatát kínálá, s valóban fárasztó, amennyit ki kell az újonnan érkezettnek állnia egy ilyen persa karavánszerajban ez örökké éber spekulánsok ostromától. Csak késő este, midőn lassanként minden elcsendesült, élvezheték nyugodalmat. Minthogy eddigelé örményekkel utaztam együtt, még csak a mai volt az első est, midőn vacsorám elkészítésével tulajdon magamnak kellett foglalkoznom. Ettől a fáradságtól meg akartam kímélni magamat, s az egész Persiában oly híres tebrizi csilau-t (rizs-étel) kóstolám meg, egy adag Lule-Kebab-bal (nádpecsenye), vagyis vékony vesszőre felszúrt, zsírból kisütött vágott hússal, de ezeket az eledeleket igen nehezeknek találám s már másodnapon saját kezemmel fogtam hozzá a magammal hozott főzőeszköz használatához, azonban bárha a szakácsművészet első próbái nem sikerültek is valami nagyon szerencsésen, mégis a tulajdon magam általkészített ételek ízletesebbek s egészségesebbek valának. Sokkal nyomasztóbb volt azonban rám nézve az esti órák magányossága, de persa szomszédaim nyájassága ezen is segített, s az ország szokásainak és nyelvének ismerete csakhamar mindenütt barátokat szerzett.
Tebrizben két hetet tölték, először azért, hogy a megtett út kiállott fáradalmait egészen kipihenjem, másodszor pedig azért, hogy Persia ezen második fővárosában huzamosabb tartózkodásom folytán mind az azerbajdzsani tájszólás sajátságait, mind a síita felekezet legszembetűnőbb specialitásait, amennyire csak lehetséges, megismerjem s hogy e tekintetben igen sok újat és érdekeset tapasztaltam, az könnyen érthető. Huzamosabb évekig szakadatlanul szunnita körökben élvén, mindenekelőtt az itt talált vallási viszonyok különbözése vonta magára figyelmemet. A síiták az Iszlam protestansai, így hallottam s olvastam gyakran, s iparuk és szellemi fensőbbségük híre csakugyan ilyest sejtetett is velem, de mily nagy volt bámulásom, midőn már a legelső napon minden lépten-nyomon sokkal vadabb fanatizmust, sokkal kirívóbb álszenteskedést találtam itt, semmint Törökországban. A korán eltérő magyarázata, s az a körülmény, hogy Persia Iszlamja sokkal elválasztottabb maradt minden nyugati elem befolyásától, mint a törökországi, ezekben keresendő annak oka, hogy a síita felekezet sokkal inkább fenntartotta a kegyesség magamagának ellentmondó számos fogalmát, s így itt minden színlelt szenteskedés mellett sokkal kevesebb benső vallásosság létezik, mint az Iszlám akármely egyéb követőinél. Nagyon meglepett mindenek előtt a persák azon tartózkodása, mellyel az európaiakat kerülik, s az a törvény, hogy ha netalán az ő ruháik csúcsa, az európaiét érintené véletlenül, már ezáltal is nedzsisz-szé (tisztátalanná) lesznek, s haladéktalanul fürdőbe kell menniük, nekik, kikben a többi között, mindjárt másnap e következő vonásokat tapasztaltam: A karavánszeraj közepén itt is, mint mindenütt, vízmedence áll, eredetileg kegyes mosdások céljából, – s íme, míg az egyik a kút egyik sarkánál szennyesét mosta ki, a másik félig cserzett bőreit áztatá, a harmadik egy csecsemőt mosdatott teste különböző részein: a másik oldalon emberek álltak, kik nagy áhítattal fogtak hozzá vallásos mosdásukhoz ugyanezen vízben, sőt egy szomjazó leguggolt az egyik sarokban s a zöldes sötét nedvet, nagy ihlettséggel szürcsölé két marokra. Meg nem állhatám, hogy hatalmas "Pfui"-t ne kiáltsak feléje; de a persa oda fordult hozzám, tudatlannak nevezett s kérdé, vajon nem tudom-e, hogy a Seriat szerint (szent törvény) a 120 itcénél többet tartalmazó víz vak, – azaz olyan, mely nem lehet szennyessé és tisztátalanná. S ezek az emberek azon véleményben vannak, hogy még a legeslegtisztább európainak illetése is, nagy mértékben be fogná őket szennyezni!
S ha fanatizmusról szólok, vajon hogy ne említeném azt a csodálatra méltó Dervist, ki esetlegesen éppen akkor utazott itt keresztül, az egész bazárt bámulatra ragadta, s mint eredeti tünemény, előttem is örökké feledhetetlen marad. Ez az ember, teljesen meg lévén győződve Alinak az első khalifaságra tartott jogos igényéről, már, amint hallám, harminc esztendővel azelőtt azt a fogadást tette, hogy beszédszerveit egész életén át mi egyébre sem használja, mint az "Ali, Ali" névnek kiejtésére, mi által több mint 1000 évvel azelőtt elhalt Khalif legbuzgóbb párthíve gyanánt fogja magát megbizonyítani. Odahaza, nős lévén, nejéhez, gyermekeihez, barátaihoz, rokonaihoz semmi egyéb szót nem intézett, csak azt: "Ali, Ali", ha ételre, italra, vagy bármi más egyébre volt szüksége, megint csak: "Ali, Ali", ha a bazáron valamit venni vagy kéregetni akart, megint csak: "Ali, Ali", ha valaki bántalmazá vagy megjutalmazá, ismét csak az "Ali, Ali" név hangzott ajkairól.
Buzgóságában az utóbbi időkben annyira ment, hogy lóháton ülve, eszeveszettként egész nap az utcákon rohant fel s alá, a levegőbe magasan botot dobált fel s vadul kiáltozá: "Ali, Ali", hogy ezt az embert fél szent gyanánt tisztelték, könnyen elgondolhatja mindenki. Egy városba érkezvén, a legelőkelőbb s leggazdagabb ember istállójába ment, s kétszeres "Ali, Ali" kiáltására, gyönyörű, felnyergelt lovat kapott ajándékba, rögtön felpattant rá, s rohant utcáról-utcára, vadul üvöltve szokott mondását: "Ali, Ali!" Öltönye vagy egészen fehér, vagy zöld vala, s még botja is ezen színek szerint változott. S mintha még most is látnám, hogyan állt meg az Emir karavánszeraj kapuja előtt, s a rettenetes bazári sürgés-forgásba villogó szemekkel, olyan erővel bele kiáltott, hogy fején és nyakán erei megdagadtak: "Ali, Ali!" Leírhatatlan csodálkozással ültem egykor valami öt percig e különös férfiúval szemközt. Hallgatott ugyan, de a harminc évi megszokás olyanokká alakítá ajkait, hogy még némaságában is "Ali, Ali" nevét vélte az ember szájából kihangzani.
Csak akkor, miután néhány napot töltöttem Tebrizben, lőn világossá előttem, milyen igazi keleti elem között élek, s hogy a távoli Stambul, a keleti világ ezen tarkára festett függönye a keletnek csupán hamisított, s félig-meddig európaivá tett képét mutatja. A kelet minden meglepetéseivel, tetszett ugyan az első pillanatra, de csakhamar visszakívántam a nyugati életet, s igen nagy volt örömöm, midőn a karavánszerajban, Würth és Hanhardt urak személyében, derék sveiczi németeket s művelt európaikat találtam. Erővel azt akarák, tegyem át szállásomat hozzájuk, de ezt megköszöntem, s csak asztaluk szíves felajánlását vettem gyakrabban igénybe. Általuk megismerkedtem egyéb, itt lakó európaiakkal is, s kimondhatatlanul jól esett, ha a nyugati civilizációról, nyugati nyelven folytatott hosszas társalgás után, valami persa társaságban, ismét effendivé alakulhattam át. Ez az átmenet, egyik társaságból a másikba, már Stambulban is igenkedves volt előttem, de kivált itt, különösen sok élvet nyújtott. A persa világ csodálta ugyan azt a benső viszonyt, melyben az európaiakhoz állok, de tudták, hogy a szunniták, mint akikhez tartozónak véltek engem is, nem olyan nagyon szigorúak a más hitűekkel való érintkezést illetőleg, legalább senki sem tett ezért soha valami szemrehányást. Míg európai barátaim, némely helyi viszonyt és erkölcsöt, az ő felfogásuk szerint közöltek velem, ezeket azután a bennszülöttek világánál is megtekintém, s ha az olvasó kétszínű szerepemet talán hibának mondja is, be kell vallanom, hogy e gáncsot szívesen elviselem azon élvezetért, melyet az itteni szokások és életre való helyes belátás nyújtott, tapasztalataim azon tömegéért, melyeket a keleti népek felől, a Bosporustól mind egész Szamarkandig szereztem magamnak.
Sok érdekes adatot hallottam Bokharáról s egypár európai utazóról, kik odamentükben ezt a várost útba ejtették. Az akkori angol konzul, Mr. Abbot, testvére azon híres Abbot kapitánynak, ki Herattól Khiváig utazott, ennek sok nevezetes kalandját elmondá nekem, s általában mindenek leplezetlenül kijelentették, kételkednek tervem kivihetőségén. Az ő állításuk szerint ily nagy nehézségekkel járt a Közép-Ázsián való átutazás. Az eredeti doctor Wolf Józseftől - vagy, mint egy gunyoros kritikus nevezé: a Baireuthi pápáról - is sok furcsa történetet hallottam. Ezen Wolf József ugyanis, mint ezt a hazai olvasó már ismeri, nemcsak kétszer utazta be Bokharát, hanem saját állítása szerint az ottani Khant, és minden kegyes Özbeget, valóságos apostoli buzgósággal a keresztény vallásra is akart téríteni. Ez utóbbit azonban, mit anglikán barátai hisznek ugyan, én részemről bátor vagyok kétségbe vonni, hogy azonban kétszer volt Bokharában, az való igaz, s annyival is inkább csodálatos, mivel ő a legfélénkebb emberek egyike, s még e mellett a szükségesebb nyelvekben is járatlan volt. Ami azonban a fanatikus mohamedanokkal szemközt leginkább hasznára vált, az öltözetének hihetetlen elhanyagolása s különös hajlama a szennyességre, egyszóval azon körülmény volt, hogy ő a dervisek hűséges képmása. Nem is nevezték sehol másnak, csak dervisi frengi (európai dervis)-nek, s minthogy keleten az efajta emberektől igen sokat eltűr mindenki, mit másnak ugyan nem volna tanácsos mondania, úgy Dr. Wolf Józsefet is, vagy amint ott nevezék, Mollah Juszufot, türelmesen hallgatták mindenütt. A többi között azt mondják róla, hogy az angol követet, Sh... ezredest nem csekély zavarba hozta, midőn ez őt Persia királyának bemutatá, s a doktor alig lépett be a minden síiták fejének elfogadási termébe, s ez hogylétéről tudakozódnék, ő azzal felelt, hogy haladéktalanul keresztény hitre akarta a királyt téríteni. Apostoli buzgalma – mellyel maga dicsekszik legjobban – még akkor sem hagyta el, mikor Khorasszanban, tél közepén egy kurd csoport megrabolta, s minden ruhájától megfosztván, órák hosszat ott állatá a szabad sivatagon, a vadul süvöltő őszi szélnek közepette. Az ihlett missionarius, saját szavai szerint, vacogva nem könyörületességért esedezett, hanem még fél fagyottan is a holy Gospel-t (a szent Írást) prédikálá – természetesen angol nyelven – a vad kurdoknak. S óh csodák csodája! azok megtértek, sőt útnak ereszték.
Hasonló csodákat tett a Turkomanok között is. Egyszer egy régi nadrágért adták el, máskor béna szamárért cserélték be, de gazdáját mindig jó útra téríté (ismételve mondom - anélkül, hogy annak nyelvét tudta volna –) visszanyerte szabadságát s Bokharába ért. Itt teljes papi ornatusban, nyitott bibliával tartá bevonulását s az épp oly fanatikus, mint kényuralmilag vad Naszvullah khan nem tett neki egyebet, csakhogy szörnyű képpen ráijesztett, tisztjei pedig tetemes pénzösszeget csikarván ki tőle - világnak bocsáták. Amint tebrizi barátaim beszélték, egy kegyes nőegylet (mert Anglia hölgyeinek kiváltképpen kedvence volt) egész ládára való finom fehérneműt küldött ide számára, amire nagy szüksége is volt. Mindazáltal azon apró állatkáktól, miket Közép-Ázsiából magával hozott, alig lehetett őt megszabadítani. Csodálatos szórakozottságáról is eredeti történeteket beszélnek. Ha sok rábeszélés után végre szobájába ment, hogy inget váltson, valami félóra múlva egészen az előbbi állapotban jelent meg újólag, s az inget, feledékenységből zsebkendő gyanánt zsebébe dugta s használta. Máskor megint vasárnapi alkalommal a gyülekezet színe előtt szószékre lépvén, papi palást helyett, szórakozottságból, női köpönyeget kerített nyakába. Sokat írtak már róla, de még többet lehetne elmondani, mert dr. Wolf, valóban minden tekintetben eredeti és ritka ember volt.
E nagy persa kereskedő városban eltöltött első napjaim igen gyorsan s kellemesen folyának, s társaságom majd európaiak, majd ázsiaiak között váltakozván, elegendő szórakozást nyújtott. Ehhez még két más körülmény is járult, nevezetesen az első, hogy éppen ittlétem alkalmával rendkívüli ünnepélyek tartattak, s a második, hogy azokban én is részt vehettem. Az újonnan kinevezett Veli Ahd (trónörökös) első ünnepélyes bevezettetése teljes mértékben feltárta előttem a persa etiquettet és fényűzést. Muzaffar-ed-din Mirza, a király kilenc éves fia, ki az itteni szokás szerint kora ifjúságától kezdve trónörökösnek választatván, e gazdag tartomány kormányzójaként szerepelt, éppen e napokban vala nyilvánosan feldíszítendő a khalattal, a királyi díszöltözettel. Az egész város talpon volt. Az ünnepélyek több napig tartának, s igazán felettébb kíváncsi voltam, midőn a legelső napon a nagy tömegtől környezett Ala konak (fejedelmi lak, magas palota) kapuin át, a benső udvarokba hatoltam, mint ahol az ünnepélyes szertartásnak véghez kelle mennie. Milyen tarka vegyülék, mennyi szenny és mennyi gazdagság, milyen büszkeség és milyen nyomor tárul itt fel a szem előtt! A bejárással szemközt álló fedett teremben ott ültek a nagyok: a herceg, a papok s a hercegi háztartás főtisztjei. Mind valamennyinek arcán kimondhatatlan komolyság ült, a redős öltönyökbe burkolt testek magatartása, a kezek fontos mozdulata, a fejek büszke hajtogatása, mindez azt mutatá, hogy keleten nem egyedül az ozmanlik azok, akik ünnepet tudnak ülni. Az udvarban körös-körül két sor szerbaz (katona) volt felállítva, szomorúságos alakok s európai egyenruhában, persa prémes süveggel. Mintha csak vasvillával hányták volna rájuk a ruhákat, – de legnevetségesebbek nyakravalóik voltak; egyik elől, másik féloldalt, a harmadik éppen hátul kötötte meg, – s hát még a gombok, kegyelmes Istenség! Az egyik alul feledett ki hármat, a másik felül. Nem lehet valami komikusabb, mint a persa katonák európai egyenruhában! S hát még ha tisztelegnek! A vezényszó egyszerre hangzott ugyan fel, hanem a fegyver még valami félóra múlva is mindig csörgött, mert ha az utolsó sor egyik másik legénye éppen barátságos beszélgetésbe van is merülve, midőn a "tisztelegj!" szó felhangzik: van benne annyi lelkiismeretesség, hogy a parancsolatnak, s ha mindjárt egy óra negyed után is – engedelmeskedik. A kert egy egész oldalát cukor-süvegek, különféle persa cukor-sütemények s édességek tölték el, miket óriás-kondzsakra (fatálak) szokás felállítani, s miknek Persiában semmiféle ünnepélynél sem szabad hiányozniuk.
Középen emelkedék a trón, melyen a kilencéves gyenge, halvány kinézésű herceg, komoly, mély fontosságú arccal helyet foglalt, míg gazdag kísérete körötte sereglett. Mikor leült, hatalmas ágyúdörgés hangzott fel, a katonai zenekar háromszoros tust fújt, s ekkor megjelent a királyi követ a díszöltönnyel, ezt, új méltósága jeléül, nyilvánosan a hercegre terítendő. A ráterítés aktusa után, a Sir-ü-khorsid gyémánt rendjel feltűzése következék, azután pedig gazdag szőnyegek közül a királynak vászonra festett arcképét leplezték fel. Ekkor felállt az egész társaság, a herceg tiszteletteljesen megcsókolá, s miután az újra befedetnék, ő is újólag helyet foglalt. Erre megint ágyúdörgés, megint kábító zeneharsogás következék. Azután magas rangú főpap lépett elő, ki Isten áldását könyörgé alá, erre felolvastaték a királyi parancs fennhangon, azután pedig egy költő jelent meg, ki a trónnal szemközt állíttatván, az újonnan kinevezettnek dicsőítésére egy kaside-t (dicséneket) olvasott fel. A szavalás modora egészen új volt előttem s még jobban meglepett mint magának a költeménynek bombasztikus tartalma. Az ifjú herceget majd gyengéd rózsához, majd tündöklő naphoz hasonlítá, majd drága gyöngyhöz, melyet a királyi családból halásztak ki s most Irán koronának legdrágább ékességévé vált, – azután megint hatalmas hősnek nevezé, ki egyetlen kardcsapással seregeket semmisít meg, kinek tekintete előtt hegyek remegnek, kinek haragja lángjától folyók száradnak ki, – egyszóval, használt olyan metaphorákat, hogy a szegény kis gyermek, ha mindezeket megérti vala, bizonyára remegni fogott volna saját maga előtt.
Miután az új trónörökös a terem aljában egybegyülekezett nagyokhoz lépett volna, a kolosszalis fatálak édességei pazar bőkezűséggel osztattak szét a jelenlévő vendégek között. A szermester ezen kívül még mindenkinek különös köszönetet mondott szíves megjelenéséért, – s azzal az ünnepélynek vége lett.
A fentebb említett ünnepélyek másodika Cerutti, olasz követ fogadtatása volt, ki huszonöt tagból álló küldöttség élén ezen utazott át Teheranba. Az olaszok, kik Persiával kereskedelmi szerződésre akartak lépni, Konstantinápolyt jóval az én távozásom előtt hagyták el, de ők a Poti és Tifliszen át vezető utat választák, minthogy e gavallérok egynémelyike szívsebben halálra rázatá magát valami orosz droske által, semhogy kiállja a nyeregben való utazás fáradalmait. S ha érkezésük híre az itteni kormányzót, illetőleg annak helytartóját Szerdar-Aziz-Khant s úgyszinte valamennyi persa hivatalnokot örömre gerjesztett, minthogy egészen neki adhaták magukat szenvedélyes tündöklési vágyuknak, az új királyság képviselőinek megjelenése az itteni európai kis gyarmatot, még nagyobb örömmel tölté el. Hogy az elfogadásnál jelen lehessek, én is ez utóbbiakhoz csatlakozám. Forró júniusi nap kora reggelén valami két óra járásnyira lovaglánk eléjük a városon kívül, s mikor oda érkeztünk, az egész küldöttség éppen átöltözéssel foglalkozott. A persák előtt teljes díszben akartak megjelenni, s nem kevés időbe telt, míg 25 európai, kik részint a diplomaciához, részint a katona-, kereskedő- s tudó-osztályhoz tartozának - díszöltözékével elkészült. A nap magasan állt már, s a forróság valóban szenvedhetetlen volt, midőn ezen urak gazdagon felékesített egyenruháikban, mellükön csupa rendjelekkel, tollas sisakokkal és pompás kardokkal a város kapuin át bevonultak. Nekem, a távoli Ázsiában, különösen tetszett az európai életszemlélete, a persa nézők közé vegyültem, hogy ítéletüket kihallgassam s éppenséggel sem csodálkozám fölötte, hogy az egész ünnepélyes menet csak gúnyos megjegyzéseket idézett elő a persáknál. Amit mi pompásnak nevezünk, azt a keleti nevetségesnek tartja - s viszont.
Az ő szemeikben a mi kurta, testhez álló felöltönyeink a legaesthetikátlanabbak; az ő fogalmuk szerint mind az, ami terjedelmes, redődús, sokat mutató épp oly szép, mint amily nyomorúságos hatású mindaz, ami vékony s igénytelen. A ő pruderiajuk s álszemérmük szabta elveik szerint a test bizonyos részeit el kell rejteni és fedezni, – s pedig az európaiaknál éppen ezek mutatkoznak a leghatározottabb körvonalakban, s így a keletinél csak visszatetszést szülhetnek. A lovon ülőnek erőszakolt, katonás tartása sem tetszik nékik, s ebben én is osztom nézetüket, mert a mellét merően kifeszítő európai lovag valóságos karikatura az oly sok kellemmel s lovát mégis oly büszkén megülő keletinek ellenében.
Egyébiránt az újonnan megérkezett európaiaknak, az elfogadás napján, valósággal pokoli utat kellett tenniük. Hogy a nép kíváncsisága kielégíttessék, majdnem kétóra hosszat hurcolták őket össze-vissza a városon, míg lakhelyükhöz juthatának. De még itt sem volt nyugodalmuk, mert az üdvözlők, s az ajándékokat hozó, de még kövérebb ajándékokat váró szolgák csoportja, három egész napig szünetlenül gyötörték őket. Úgy hiszem, nem csalódom, ha azt mondom, hogy e heves vérű olaszok közül, kik egyébiránt nem idegenek a pompázástól, csak egy is örömmel csatlakozzék valaha, Persiában, a nyári hónapokban tartandó díszmenetekhez. Minthogy ezen ünnepélyek között az örökös látogatásnak, viszontlátogatásnak, kirándulásoknak, estélyeknek nem volt se végük, se hosszuk, - lassanként az a vágy lopózott szívembe, jó volna utamat Teherán felé folytatni. Tebriz igen érdekelheti azt, ki Irán kereskedelmi állapotait tanulmányozza, mert bárha a nyugati határokon fekszik is, mindazáltal a jezdi, sirázi, iszfahani, közép-ázsiai, khoraszani, iraki s úgy szinte a bagdadi és kirmahsahi utak itt folynak egybe valamennyien. Azon kereskedők, kiknek nem áll módjukban a nyugati portékákat Konstantinápolyból hozatni, Tebrizt tekintik a nyugati közlekedés rakhelyéül, mint ahonnan Erivanon, Tifliszen vagy Erzerumon át az út a Fekete-tengerhez vezet. Mai nap még, a régi szokáshoz híven, minden félelmesség, minden nehézségek és a török fennhatóságok minden hanyagságok dacára, sokkal nagyobb a közlekedés a török területen, semmint az oroszon át. Ez azonban nehezen fog sokáig így tartani. Oroszország, mely a fekete s a kaspi tenger között tervezett vasútja által Persiát közelebb akarja hozni Európához, régi vetélytársán veszedelmes csapást ejtend ez által. Mint általában mindenütt, úgy keleten is a kereskedelmi út képezi a leghatalmasabb életeret, s míg a bosporus-parti álmos effendik a szép jövendő képeit csak felgomolygó csibuk füstjükben akarják felfedezni: addig az északi Kolosz vaskarja, történelmileg nevezetes fáradhatatlansággal munkálkodik minden irányban, déli szomszédjának előbb-utóbb bizonyára bekövetkező romlásán.
Minthogy Persia belsejében a Tebrizhez vezető utak karavánok s kisebb útitársaságok szakadatlan láncolatától hemzsegnek, az itteni szokás szerint egészen magánosan akarám folytatni utamat a főváros felé, csupán az egy Csarvadar kíséretében, mint ahogy itt a paripák és teherhordó-barmok bérbe adóit nevezik. Igen szerény árért még sokkal szerényebb paripát bérlettem tehát, melyre podgyászostúl felrakodtam s búcsút vevén a barátságos európai Koloniától, június 25-én, néhány órával napfelkelte után, eltávoztam Tebrizből. Az a két hét, melyet itt töltöttem, egyrészről mélyebben belevezetett ugyan a keleti világba, de másrészről a nyugatiakkal való gyakori érintkezés által újra feleleveníté bennem az európai élet emlékeit. Ennek következtében meglehetősen nehéz volt az elválás, azonban a szilárd elhatározottság eszméje csakhamar feledteté a közbejött episodokat, s midőn a csarvadar társaságában, ki hasonlóképpen megterhelt barmon ült, meglehetősen élénk úton tovább vonulnék, az európai világ ezen előőrsei, már másodnapon, jóformán végképp eltűntek a feledékenység ködhomályában. Tebrizre nézve kielégítém kíváncsiságomat, s képzelődésem most a főváros távoli képével kezdett játszadozni.
A főváros, az udvar székhelye, s a nevezetes ország-nagyjainak, gazdagainak és tudósainak gyülpontja, dacára a bizonyos csalódásnak, mégis mindig bírt valamely különös varázzsal rám nézve, s bárha a jobban és jobban előhaladó évszak mindig kiállhatatlanabb melege, az egyhangú táj, s az a szegény mód, mellyel utamat folytatám, nem nyújtottak is valami különös élvezetet, mégis az az újabbság varázsa, s az utazás és tovább menés örökké friss élvezete testileg s lelkileg megerősítének, s a szokatlan életmódot oly kellemessé tették előttem, minő az sohasem volt annak előtte. Sőt mi több, örültem s óhajtottam mindazon eshetőségeket, melyek a nagyon igénytelen eszközökkel ellátott utazót érhetik; örültem nekik, mert mindjárt utam elején azt tapasztalám, hogy a keleten való utazásban, ha az ember e tájak életét és erkölcseit akarja tanulmányozni, semmi sem lehet előnyösebb, mint e szűken lévő eszközök, semmi sem óvhat biztosabban bármely veszedelemtől, mint a kis táska és a szegényes öltözet.
A mi európai touristáink, követségi titkáraink és attaché-ink, kik visszatértük után élményeik előadásával vagy fényes szalonokban, vagy irodalmilag is fellépnek, hihetőleg nevetni fognak ezen állításomon, de ám hozzák fel ellenemben a macska és hús meséjét, én viszont azt mondhatom róluk, hogy az ő nézeteik és felfogásuk, melyeket a keleti népek szokásairól és életéről közlenek, engem még inkább nevetésre gerjesztenek. Keleten, hol még a legzsengébb gyermekkorban is minden csak színlelésen alapul, hol minden igazságot, mint unalmast, ízetlent s hasznot nem hajtót, mellőzni szokás, hiába fegyverzi fel az ember a legélesebb belátás üvegével szemét, a csalódást aligha el fogja kerülni. Ha látni s tanulni akarunk, a nép közt s a néppel együtt kell élnünk, jóban, rosszban hozzá kell alkalmazkodnunk és simulnunk, mert a keleti, csak a jelentéktelen és figyelemre nem méltó előtt fog az ő igazi világosságában mutatkozni.

V.

Trapezunttól egész Tebrizig állomásról, állomásra pontosan feljegyzett tudósításokkal untattam az olvasót, s csak azért, hogy azon munkák egy példányát mutassam be én is, minőkben számos utazó, naplójának száraz tartalma szerint közleményt nyújt a meg tett utakról. De igen jól tudom, hogy az ilyen eljárás, még abban az esetben is, ha valakinek a legavatottabb toll áll rendelkezésére, s bármi egyéb az olvasóra nézve, csupán csak nem kellemes. Aprólékos élmények tetszhetnek ugyan a tourista felhevült kedélyének, de az olvasó többre becsüli a megrövidített és összevont előadást, minek folytán egész Teheranig mi is csak a legnevezetesebb helyeket s a legjelentékenyebb kalandokat akarjuk ide oktatni.
Bárha indulásunkkor csupán az egy csarvadar volt is mellettem, hála az utak elevenségének, ritkán voltam mégis egy vagy több kísérő nélkül. Majd néhány órányira csatlakoztam valami csoporthoz, majd több napok tartamára egy-egy útitársasághoz, egyszer-másszor aggodalmassá tett ugyan némely utazónak zordon, vad tekintete, azonban szegénységem biztos fedezetül szolgált, s a biztonsághoz tartozó legszükségesebb cikkek, vagyis amint tebrizi barátaim mondák, a tekintélyesség emelésére magammal hozott pisztolyok és puska mindig elegendő bátorítékul szolgáltak. Persák, törökök, arabok, vagy bármely vallás avagy nemzet tagjai, szinte rövid idő alatt bizalmasakká váltak irántam. Az állomásokon mindig a legszerényebb éji szállást kerestem fel, s egy pár napi gyakorlat után annyira beletaláltam magamat az egyedül utazó szerepébe, hogy az annak előtte nélkülözhetetlennek vélt társaság hiányát éppenséggel nem éreztem.
Két nappal Tebrizből való távozásom után Turkmancsaj faluban töltém az éjt. E hely azon békekötésről nevezetes, mely az 1826-1828-ki persa-orosz háborúnak véget vetett, melyben Paskievicz orosz tábornok a tehetséges Abbasz Mirza herceget és trónörököst több ízben, döntőleg megverte, s Irántól ennek északi két tartományát Nakhcsevant és Erivant elszakasztá, melyek mai napság, mint az orosz hatalom előőrsei India felé, a Kaukázuson-túli kerületbe kebelezvék. Megmutatták azt a házat, s még a szobát is, hol e nevezetes szerződés aláíratott, melynek leglényegesebb pontjai a következők: a) Persia átengedi Oroszországnak Erivan és Nakhcsevan khanságokat, s azon felül fizet Oroszországnak 20 millió rubelt hadi költség fejében; b) A Kaspi-tengeren, melyet eddig a persák eddigelé sajátjukul tekintének, csak orosz hajók járhatnak ezután s azon a persalobogó sehol meg nem jelenhet; c) A persah-sah, mindazok számára (s pedig ezek nem voltak kevesen) általános amnesztiát hirdet, kik e lefolyt háborúban Oroszország részén állottak, s egy év tartamára kivándorlási szabadalmat enged nekik; d) Az orosz alattvalók szerezhetnek maguknak Persiában fekvő birtokot, anélkül, hogy az ottani helyhatóságnak alávetve lennének. (Ezt még eddigelé semmi más Mohamedán ország sem engedé meg, s Törökországban a mi követségeink, nyugat minden túlnyomó hatalma dacára nem valának képesek kivinni); e) Az orosz követeknek ezentúl saját országuk szokása szerint, szabad a persa udvarnál csizmában, sarkantyúsan megjelenniük, s nem kell cipőiket levetniük, mint ahogy a persa illemszabály annak előtte megkívánta; f) A gulistani békekötés alkalmával Oroszországnak átengedett, de ettől utóbb ismét visszavett földrészek, a Persák által Oroszországnak ismét visszaadassanak.
Megszégyenítő s megalázó béke volt ez Persiára, s a sz.-pétervári udvar elég hatalmas bosszút állt mindazon erőszakoskodásokért, miket ellene egykoron Nadir sah elkövetett. Egyébiránt e szerencsésen végződött hadjárat moralis győzelme, még sokkal jelentékenyebb volt annak praktikus hasznainál is. Minden paraszt, ki azon időben is élt már, mihelyt erről a háborúról van szó, azonnal a legnagyobb tisztelettel és magasztalással fogja emlegetni az orosz fegyelmet és igazságszeretetet, s bárha síita ő felsége ezen szeretett felekezet védura akarna is lenni minden áron, ha már egyéni boldogságról van szó, itt mindenki irigyelni fogja azon persák sorsát, kit ez idő szerint az orosz hatalmasság alatt állanak. Turkmancsajtól egész Mianeig semmi nevezetes nem történt velem, egy kis tréfa kivételével, mely a déli pihenés alkalmával egy magánosan álló karavanszerajban esett rajtam. Elmondtam már, hogy a síiták, valahányszor szunnita gyanánt léptem fel közöttük, tőlem mindig Nuszkha-kat (talizmanokat) követeltek. A többi között itt is egy síita szeid mutatta be magát, ki is – miután számára egypár mondatot írtam volna fel a koránból egy darab papirosra, még egy pipadohányt is kért tőlem azon erős fajtából, mellyel tebrizi barátaim láttak el engemet. "Szeid – mondám neki – te a gyenge kurdisztanihoz vagy szokva, az én dohányom nem fog jót tenni neked!" De a zöldfejű zelota nem hagyott alább kérelmeivel, s végre beteljesítém kívánságát. Azonban alig tölté meg rövid pipáját, s more patrlo alig nyelt el egypár szippantást, már is hatalmas kábulás fogta el. Halálsápadttá lőn, hányni kezdett s ki az udvarra rohanva, kiáltozá: "A szunni, a szunni megmérgezett, segítség, síiták!" Utána futottam. Már akkor ott feküdt a földön, néhány persától környezetten, s igazán szerencsésnek mondhatom magamat, hogy mentegetődzéseim ékesszólása minden veszedelemtől megszabadított.
Magában Mianeban, mely még a 10-dik században jelentékeny város vala, ma pedig nyomorult falucska, nem igen kellemes éjet töltöttem. Amint hallám, ezen hely a hazája azon mérges poloskáknak, melyeket Melehnek neveznek, s melyek az idegeneket nem egyszer halálos sebekkel marják meg. Rendesen régi, omlatag épületekben találhatók, s akit megcsípnek, csak azáltal szabadulhat meg a súlyos veszedelemtől, ha három egész hónapig, minden hús- és sósételt mellőzve, csupán csak édességekkel él. Utóbb megtudtam ugyan, hogy az egész hazug mesebeszéd, s hiszem is hogy az, de akkor a Melehektől való félelem az egész éjszakán át gyötrött, úgy hogy szememet sem tudtam bezárni. E rovarokon kívül Miane még nagyszámú kéjhölgyeiről is híres, kik ide az ország minden részéről egybesereglenek s az átvonuló utazóknak felajánlják bájaikat. Útitársaim ketteje, kik velem együtt szálltak meg, nem tudtak ellenállni a csábításnak, s engem kimondhatatlanul meglepett, midőn este, két hárpiaszerű alak jelen meg, a leggroteszkebben kifestve, utánuk pedig egy pap jön, ki a Sziga-t (ideiglenes házassági szerződést) olvassa fel, mert – elég csodálatos ugyan – hogy e gyalázatos üzletet itt egészen törvényesnek tartják. Papok és hetairák osztoznak a nyereményben. Dorbézolók és zenészek társaságában, közel hozzám a legundokabb orgia tartaték, s hogy ezen éj hogyan eshetett nekem, kit a Meleh-k és a tobzódók zaja egyaránt gyötörtek, ezt mindenki könnyen elképzelheti.
Alig várhatván be a következő hajnal hasadtát, másnap reggel minden kíséret nélkül keltem át a Kaflankuh hegységen. Az út meglehetős meredek és nehéz volt, épp úgy a túloldali alászállás is, melynek aljánál a szép Kizil uzun folyó hömpölyög, s amely fölött igen jó kőhíd vezet. A táj, változatossága s kivált pedig a Persiában oly igen nélkülözött folyó megpillantása igen kellemesen hatott rám, elannyira, hogy meg nem állhatám egy közeli romnak, Kale-i Duchter (szűz vár)-nak árnyában ledőlni s szerény reggelimet, jó ital folyóvízzel elkölteni. Midőn így, egészen magányosan fekve, elmaradt csarvadarom elérkeztét várnám, rögtön előtűnt matrona lepett meg, ki nyájasan közelíte felém, s utam célja s állapotom felől oly bizalmasan kérdezősködék, mintha erre, évek sora óta tartó ismeretség jogosította volna fel. Minek utána pedig észrevettem volna, hogy én írásban és a koránban jártas egyéniség volnék, félrevonta redős arcáról a vászonfátyolt s különös egy történetet beszélt valami csodálatos cicuskáról, ki ezen várat építette, szerelmi viszonyáról és tragikus végéről, s az európai regényíró, meglehet, igen alkalmas tárgyat talált volna előadásában, de engem további utamon annyi ilyes történettel tartottak, s azok mindannyian oly hasonlók egymáshoz, hogy az én lelkemben bizony egy sem nyomódott be mélyen közülük.
Nemsokára kísérőm is megjelent, s arról értesített, hogy immár túl vagyunk Azerbajdzsan határán, s Khamszeba léptünk, Iránnak azon kerületébe, mely Pentapolis arab nevét, öt egymáshoz közel fekvő városától vette. Khamsze volna leghíresebb Azerbajdzsan után termékenységére nézve, de én ezt a jeles tulajdonságot, legalább utazásom két első napján, nem fedeztem fel benne, mert mind Zendsan állomás, mind az utána következő Nikbeh, nem egyebek nyomorúságos falvaknál, melyek egyes egyedül a karavánokból élnek, de földművelésnek viruló kertészetnek, legalább az út közelében, sehol semmi nyoma. Nikbehben volt először alkalmam, egy Tazien vagy Sebihen jelen lehetni, azaz olyan színi előadáson, melyek a síiták szunnita atyafiak nagy bosszúságára oly igen mulattatják. Sok ilyen művész-társaság van. A nagyobbak és ügyesebbek a városokban szoktak fellépni, a kevésbé híresek falukon, s így ez is, melyet ma láttam, ez utóbbiak közé tartozott. Egy nikbehi gazdag lakostól 25 darab aranyat kaptak, ki hitsorsosainak lelki épülésére áldozá fel ezen összeget. Huszein kedvelt tragoediáját adták elő, de minthogy nem sokára úgy is kimerítleg fogunk a Taziekről szólani, legyen elég itt csak annyit mondani, hogy e mély bánatos hangon elénekelt szép dalok első benyomása, a tragikusok nem egészen megvetendő művészete, az egész közönség meghatottsága, a nők zokogása, sőt még a gyermekeknek is sírása, majdnem engem magamat is könnyekre indítottak.
Minthogy ezen helytől Zendsanig, e most említett kerület fővárosáig már csak hat órai utat kelle tennem, még napkelte előtt indultam, hogy a várost hűvös reggeli időben érhessem. Amidőn csendesen lovagolnék, nemsokára egy persa csatlakozék hozzám, aki külsejéről ítélve, a tanultak osztályához tartozott. Nagyon meglepett, midőn anélkül, hogy azelőtt ismert volna, egyszerre efendinek szólított. Beszédes lévén, mint a persák általában, félórai társalgásunk alatt, igen sok tárgyat megérintett; elmondá, hogy ő orvos, s így tehát nem Mollah, s éppen most tér vissza a környéken lévő nehány betegének látogatásából. Nemsokára utána jött szolgája is, gazdagon megrakott öszvérrel, mely aszalt gyümölcsöt, gabonát s más egyéb természeti tárgyakat hordott, mindmegannyi honorariumát az orvosi tudománynak. A beszédes Aeskulap egész úton mást sem emlegetett, mint az ő csoda-gyógyításait, s nem egyszer csodálatát fejezé ki a fölött, hogy mernek itt Persiában még a frengik is fellépni orvosi tudományukkal, itt Ali Ben Szina (Aricenna) hazájában, hol a nagy Bokrat-nak (Hippokrates) mai napiglan oly sok jeles tanítványa van. Egészen naivul megjegyzé, hogy amuletjai és talizmánjai által mily csodaműtéteket vitt véghez, s ha a különben olvasott és értelmes ember elkezdte mondani hegyiről-tövire, hogyan űzött ördögöket, meddő asszonyokat hogyan tett termékenyekké, némáknak, vakoknak, siketeknek hogyan adta vissza szavát, látását, hallását: s mindezt semmi egyébbel, csupán kabbalisztikus szavaival: valóban alig tudtam hova lenni bámulatomban, s bizonyossá lettem afelől, hogy ez maga is meg van győződve mindarról, amiket most elbeszélt.
Az orvosi tudományról Zendsan városának leírására tért át, s előadta annak nevezetességeit, s legutóbbi eseményeit, melyek közül az köté le figyelmemet leginkább, amit ő mint szemtanú, a fanatikus Babi-felekezet lázadásáról és utcai harcáról beszélt, mely felekezet itt oly nagy szerepet játszott, s amelyről mazendrani utunkban bővebben meg akarunk emlékezni. Mikor a városnak romokban oly gazdag külsejéből a belvárosba nyomulnánk, majdnem minden pontot olyanul mutatott be előttem, mint ama vadul lelkesültek hősiségének színhelyét. Itt, egy közülük 40 ellen küzdött, amott egy földöntúli lény mutatta meg csodás alakját, s általában igen sok rendkívüli dolgot beszélt a babikról, de annyi csakugyan igaznak látsszék előttem, hogy a harcnak keménynek kellett lennie, mert bárha borzalmai óta évek már Zendsan még most is nyomait viseli ama küzdelmeknek.
A karavanszerajhoz vezető utamon semmi sem tűnt fel annyira, mint a városban sok helyütt látható magas póznákra kitűzött fekete lobogók. A Moharrem hónap 10 első napja volt, melyek alatt az egész Iszlam-világ mindenféle ünnepélytől megtartóztatja magát, de itt a síita világban, itt már egy hónappal előbb gyászba öltözik mindenki, bőjtöl, elegia-elmondással és Tazie látogatással foglalkozik. Ama lobogós póznák azon helyeket jelzék, hogy e most említett előadások tartatnak, s melyeket még a délutáni órákban is nagy tömeg szokott körülvenni. Minden ajk egy híres énekesről beszélt, ki Ali Ekber szerepében tűnik ki, s ki ma a kormányzó Taziejénél fog fellépni, minek folytán talán mondanom sem kell, hogy alig érkeztem meg a karavanszerajban, nem volt forróbb óhajtásom, mint a most említett előadáson jelen lenni, minthogy már a nikbehi e fajta kis ünnepély kíváncsiságomat a legnagyobb mértékben felgerjesztette.
A tömeghez csatlakozva, nemsokára a kormányzó udvarába jutottam, melynek közepén valami 6 lábnyi magas, négyszögletes emelvény állt, – itt szaku-nak nevezve, amely körül magas rudakon tigris- párducbőrök, acél és bőrpaizsok, fekete lobogók és meztelen kardok függenek s még imitt-amott néhány lámpa is, az esti előadás megvilágítására. Ez a tulajdonképpeni színpad. S míg a tágas udvar balfelén a hölgy-világ foglalt helyet, a másik részén a férfiak gyülekeztek egybe. Maga a Tazie-adó pedig, tudniillik a kormányzó, egész családostúl s a város legelőkelőbbjeitől környezetten, az első emeletről nézte a színdarabot. Minden mély gyászba borult, mindenki arca leírhatatlanul komor és szomorú volt.

Tazie.
Mielőtt a tulajdonképpi előadás kezdetét vette volna, egy, hihetőleg az opium túlságos élvezetétől zilált külsejű Dervis lépett az emelvényre, ezen kiáltással: Ja Mu menin! (Óh ti igazhívők!) - s abban a pillanatban néma csend lőn.
Azután hosszú imádságba kezdett, melyben előbb a síita nagyok erényeit és hőstetteit emelé ki, azután pedig éppen oly túlzott kifejezésekben a szunnita világ bűneit és gonoszságait ecsetelé. S midőn e most említett felekezet legkiválóbb férfiaihoz érkeznék, így kiálta fel: "Testvéreim, ezeket vajon nem kell-e elátkoznunk, nem kell-e kárhozatot kiáltanunk reájuk? Én azt mondom, átok legyen a három kutyára, a három bitorlóra Abu Kekr, Omar és Oszmanra!" Ekkor megállapodék, s az egész közönség egyhangúlag bisbad, bisbad (még több legyen, még több legyen) kiáltásokkal tetézte s helyeselte átkait és kárhoztatásait. Tovább ment, megátkozta Ajesát, a próféta hitvesét, megátkozta Moaviet, utódait Jezidet és Samr-t, s a siísmus minden hírhedt ellenét. Minden egyes névnél megállapodott, s a tömeg minden egyes névnél hatalmas bisbad-ot dörgött visszhang gyanánt. Dagályos dicsbeszédet tartott aztán a Sah fölött, Persia mostani ulemai, – s a kormányzó fölött, s midőn mindezt bevégezné, nagy izgatottságnak közepette leszállt az emelvényről s a közönség közé sietett, hogy tanúsított buzgalmának jutalmát elnyerhesse. Ez volt a Prolog. Nemsokára ezután egypár kendőkbe burkolt alak jelenék meg a színpadon, kik részint karban, részint egyenként elégiákat éneklének, hogy a közönséget ellágyítsák és a fényes játékra előkészítsék. Ez Imam Huszein felléptével kezdődék, ki nejeitől s gyermekeitől környezetten, azon jelenetet ábrázolá, midőn Kufa felé tett útjában, hova őt híveinek kis csoportja hívta meg magához, Jezid csapataitól körülvétetve, a szomjúságtól gyötrötten, epedő családjának kínjait vigasztaló szavakkal enyhítgeti. Ezalatt a háttérben Jezid trónja emelkedik, ki egész pompával ül ott, és páncélos környezetének a legkegyetlenebb parancsolatokat adja ki Huszein és övéi ellen. Ali Ekber, Huszein legifjabb gyermeke, szülei és testvérei kínjától meghatottan, a környező ellenség dacára a Tigrisz partjára akar menni vizet meríteni. Szülék és barátok a leggyengédebb kifejezésekben s a legmelegebb szeretetet nyilvánító szavakkal akarják őt visszatartóztatni. A kiáltó anyának kérelme, s az atyának esdeklése valóban nagyon meghatók, s el lehet képzelni, hogy a szerencsétlen kis csapat zokogására hogyan válaszol a nézőközönség. Kiváltképpen az asszonyok oly keservesen sírtak és jajgatának, hogy az igazán szép párbeszédnek nem egy szavát sem hallhatám. Ali Ekber azonban nem tágít, anyja elájul, de csakhamar megerősíti lelkét, fiát hős gyanánt akarja látni s imádkozik üdvéért. Az atya maga övedzi fia derekára kardját, ez lóra pattan, de alig nyargalta körül egypárszor az emelvényt Jezid csoportjának egyik hatalmas lovagja is nyomba kél s a legkeserűbb kifakadások között üldözi. A küzdelem hevessé lesz, a jelenet érdekessé, a feszültség mindig nagyobbá; végre a lovag eléri a hős ifjút, csapás csapást követ, – s végre Ali Ekber vére (külön e célra magánál tartott piros festék) minden oldalról ömölni kezd testéből, mire rémítő jajveszékelés támad a küzdelem kimenetét megtörötten váró család közepéből. Ali Ekber összerogy, félholtan emelik le lováról s hozzák a színpadra, s midőn atyja, anyja és testvérek zokogva borulnak tátongó sebeire, s azokba balsam helyett szüléi könnyeket öntenek, ekkor éri el a hallgatóság jajveszékelése is tetőfokát. Az asszonyok mellüket verik, port és szecskát (hamu helyett), mint a gyász jeleit, hint fejére mindenki, s csakugyan annyira odáig van az egész jelenlevőség, amennyire az európai művészet legnagyobb tragikusa sem tudja soha elragadni közönségét. Haldokló fiának tekintete lángra gerjeszti Huszeint is. Ő is lóra ül, bosszút veendő fia haláláért, de Samr által, a Jezid csoport egyik lovagja által üldözőbe vétetik és levágatik. S mikor az ő holt-tetemét is behozzák, a közönség jajgatása még nagyobbá lesz. Oda teszik ezt is fia mellé s leborítják fekete gyászkendővel. Akkor aztán nagy mészárlás következik, s az oly szeretett háznak elhal minden tagja. Mind ott fekszik kiterítve a színpadon, s míg a kegyes nézők könnyáztatott szemeikkel iszony és rémület miatt fel sem mernek tekinteni a színpadra, – a színészek távoznak – s a tragédiának vége van.
Ez volt az egyik darab. A másik, mely azután következék, Isáknak Ábrahám általi feláldoztatását ábrázolá, s ez is meglehetős híven adatott elő. Az öreg patriarcha, parancsot vevén Istentől, minek utána gyermekét megölelné és csókolgatná, mégis elég erős, hogy azt megkötözze s az oltárra feltegye. Kivonja kardját, élét odahelyezi amannak meztelen nyakára, s midőn már vágni akarna, angyal jelenik meg két báránnyal. A gyermek felugrik az oltárról, s helyette a két állatot ölik meg, melyekből aztán a színészek jó vacsorát készítenek maguknak. Valamint az első darabnál, úgy ebben is az tűnt fel előttem különösen, mily komolyságot s milyen ügyességet tanúsítnak itt az együtt szereplő gyermekek. Vannak közöttük olyanos is, akik még a hatodik évet sem töltötték be s több száz versre menő szerepüket mégis tökéletesen tudják könyv nélkül. A mimika és a taglejtés is olyanok, hogy ezek ellen még nálunk Európában sem lehetne kifogás. Ami azonban a legcsodálatosabb, ez az, hogy minden előadás énekelve történik, s gyakran igen jó hangú színészeket lehet találni, kik, kivált ami a gyászos, mélabús hangokat illeti, bármely társaságra nagy hatást tudnának gyakorolni.
A Tazieket, melyeknek rendesen ilyes tárgyak szolgálnak alapul, igen különféleképpen szokták előadni. A különbség leginkább az episodok felfogásában s tartalmasságában, úgyszinte a külfényben szokott nyilvánulni, aszerint, amint egyik-másik társaság jobban begyakorolta szerepét, vagy a Tazie előadatója kisebb-nagyobb fényt kölcsönözhet az előadásnak. A legszebb Taziek kétségkívül a teherani udvarnál tartattak, melyekre csakis az egy török követség – mint egyedül mohamedan – szokott meghivatni. Mint ez utóbbinak vendége, én is részesültem abban a szerencsében, hogy egy ilyenen megjelenhettem, s azt a pompát, mely itt tárult fel szemeim előtt, soha nem fogom elfeledni. A színészek mind valamennyien a legszebb s legdrágább sawlokba voltak öltözve, fegyvereiket igazi gyémántok és egyéb ékkövek díszíték. Minden markolat tiszta aranyból és ezüstből állott, s ha még azt is hozzá tesszük, hogy az előadás itt a leghívebb(12), senki sem fog csodálkozhatni, ha azt állítom, hogy aki Teheranban az ilyen előadásoknál megjelen, az valósággal azt hiszi, hogy csakugyan ott van magánál Jezidnél, legközelebbi környezetében. Annyira csalékony az egész.
12) Mi azonban a látszatnak kiváltképpen hátrányára van, ez az, hogy mindkét nemű szerepeket, csak férfiak töltenek be, minthogy az izlami törvény a nők nyilvános helyen való megjelenését meg nem engedi.)

Zendsanban három napot töltöttem, s minthogy a kegyességre szentelt ezen egész idő alatt itt senki egyébbel nem foglalkozék vallásos dolgoknál, itt kelle kiállanom szunnita incognitom első tűzpróbáját, midőn egy éppen vallásos szokásokról vitatkozó társasághoz csatlakozám. Egy buzgó Tazie-énekes ugyanis, nekem mint ozmanlinak szememre vetette, hogy nálunk Huszein halálát s általában az aliíták balsorsát nemcsak hogy közönyösen veszik, hanem mi Jezid, Moavie s más egyéb siíta ellenségek pártján állunk. Mentségünkül felhoztam ugyan, hogy Muharrem tizedik napját, mint a most említet vértanú halála napját az egész Szunnita világ gyásznap gyanánt tartja, s némi jótéteményekre utaltam, melyek e napon Konstantinápolyban s más egyebütt is szokásban vannak; de a kegyes opera-énekest nem tudtam megtéríteni. Ő a legélesebb okokat hozta fel ellenem, s minthogy az izlamita történelem e kérdéses korszakában meglehetősen jártas volt, s emellett állításai bizonyítására egy sereg episod és adoma állt rendelkezésére, dolgot adott, hogy általa teljesen le ne verettessem. Egyébiránt meg kell jegyeznem, hogy mindjárt ezen első alkalommal meglepett a persának türelme, mit bármely vitatkozásban megbizonyít. A török, s tartozzék bár akármely országhoz vagy földövhöz, soha sem fogja megengedni, hogy az ő vallásának valamely hitcikke vita tárgyává tétessék, s aki ezt merészelné szemben véle, könnyen rosszul járhatna. Azonban a persa egészen más ebben. Még vallása legistenítettebb egyéniségeit is meg lehet támadni, szentségüket kétségbe vonni s őket gyalázni, csakhogy az ember bizonyítékokkal és okokkal támogassa állítását, mert amit ő állít, abban mindig van valami logika és következetesség. S itt, nagy csodálkozásomra, egy síita Mollah is nekem fogta pártomat, s ennek abban találom megfejtését, hogy a Mollahk általában igen haragusznak mindenféle Tazie-darabra, s ha ezeket látogatják is, a közvéleménynek hódolván, mindazáltal nem szünnek meg eretnek szokásokul kárhoztatni. Félnek a világi rendhez tartozó énekesek konkurenciájától, s minthogy az egyház a maga fillérkéjét mindenütt sértetlenül akarná élvezni, ezt a vallásos buzgólkodást bűn nevével illetik.
Ezen városból, hatórai lovaglás után, a középkorban oly nevezetes Szultanie városba érkeztem, mely a Dzsingiz-házból származott több fejedelemnek kedvenc tartózkodási helye volt, kivált pedig Khuda Bende Sah-nak, kinek a teherani út mellett álló büszke mauzoleuma, még ma is bámulatra ragadja az utazót. A fenséges kupola, a kápolna, a remek arabeszkek, s kiváltképp a páratlanul szép Szuluszirás, mely az azúrkék téglákra írva, a falakat körülfutja, oly tökéletes, melyhez hasonlót sehol egész Ázsiában nem találtam, s habár további utamban Herat és Szamarkand építészeti emlékei elragadtak is, be kell vallanom, hogy Szultanie egy a maga nemében, s szerény pompáját sohasem fogom elfelejteni. - Egyébiránt Khuda Bende neve mai napiglan él a nép ajkain. Mikor ugyanis este visszatértem volna a romok meglátogatásából, török gazdám e szavakat mondá: "Hja! Khuda Bende egészen más fejedelem volt, mint a mostani kadzsarok"; s abban a nyomban egész sereg adomát mondott el hőse igazságszeretetének bizonyítására.
Ma Szultaniet az teszi nevezetessé, hogy fennsíkján, sokkal üdébb a levegő, mint bárhol más helyütt Iránban, s ha a Sah nagyobb hadi szemléket akar tartani, rendesen ide szokott jönni. A szomszéd hegyek gazdagon ellátják vízzel a völgységet, s a lovak számára is elegendő a fű. De amily kellemes itt a nyár, a tél épp oly veszedelmes az utazóra nézve. E fennsíkon vad orkánok tombolnak, s nem egy utazó, sőt egész karaván találta már sírját a hó-zivatarban.
Másnap Churremdere (bájoló-völgy)-hez jutottunk, mely nevének megfelelőleg csak annyiban bír természeti szépségekkel, amennyiben a falu környéke más egyebeknél sokkal gazdagabb a kertek dolgában, s a házak tömkelegében átrohanó hegyi zuhatag, a szántóföldekre is áldásos hatású. Mindamellett, a most említett előnyök dacára, a fa itt mesésen drága; este ugyanis arra kértem házigazdámat, hogy ízletes vacsorát akarván élvezni, készíttessen számomra valami csirkesültet; de mily nagy lőn bámulásom másnap reggel, midőn a felhasznált tűzifáért háromannyit kellett fizetnem, mint magáért a csirkéért. "Nagyon vén kappan lehetett az!" – mondám a persának. "Igazad van, Mirza – viszonzá ez, – fájdalom, nagyon vén volt, – a fa pedig igen fiatal, tudniillik nyers, – s ebből származik az egyenetlen arány."
Midőn e most említett helyről az anguri hegyláncon át Kazvinba mennénk, a völgységben egy pár nomad-törzsre akadtam, a Keikuvan és Sah-Szevend török fajból kik addig legeltetik egyik-másik helyen nyájaikat, míg a mezőben tart. "A nomádok tolvajok – mondá persa kísérőm – a legkisebb tárgy is felgerjeszti birtokvágyukat, s bizonyára jobb lenne, ha valami kíséretre várakoznánk!" Én azonban nem hallgattam óvatosságára, s nem is volt okom megbánni, mert a rettegett bántalmazás helyett, a sátrakban még tejet és sajtot is kaptunk. Ugyanaznap két persa ezreddel is találkoztunk, kik díszfedezet gyanánt küldettek az olasz követség elé. Díszfedezetet mondék, de ez elcsúfított hadcsapat tekintete annyira meglepett, mintha egypár ezer gézengúz akasztófavirágot és koldust láttam volna magam előtt, kiket csak egy pár órával ezelőtt eresztettek ki a börtönből. Irán gyalogsága, a képzelhető legnyomorultabb gyalogság. A katonák kora 10 - 60 év között változik. Egy és ugyanazon ezredben gyakran apa, nagyapa, gyermekek és unokák együtt szolgálnak, s ha az ember ezeket a kiéhezett, piszkos embereket maga nem látja, vagy igen hosszú, vagy igen is rövid kék vászon egyenruháikban, egyiket csizmásan, másikat mezítláb, de azért valamennyit talpallóval, mely sokszor térdig ér, kopott süvegekben, régi rozsdás puskákkal, melyek közül egynek kakasa hiányzik, másiknak töltővesszeje, s mellettük apró árúkkal megrakott szamaraikkal (mert a katona egyszersmind rendesen kis-kereskedő vagy házaló is) – ha – ismételjük, – valaki mindezt saját szemeivel nem látja, aligha lesz fogalma arról, micsoda voltaképpen iráni őfelségének győzhetetlen serege. Mikor közöttük voltam, őszintén szólva, jobban féltem, mint a rablóknak festett nomádok között, s nem mondhatom ki, mennyire örültem, mikor őket egy hegyi hajlatnál elvesztém szemeim elől, s másnap, a síkság kezdetén fekvő Kazvinba érkezém.
Kazvin is volt már egyszer az ország fővárosa. Híres hely hajdanában, mely azonban mai nap egykori nagyságának még csak romjait sem képes felmutatni. Mikor a külvárosok jól művelt gazdag kertjei mellett, be a városba hatolnék, s kivált mire a karavanszerajba érkeztem, már jóformán setét volt, s képzelje csodálkozásomat az olvasó, mikor a szükséges élelmiszereket bevásárlandó, jó negyed óráig lótottam-futottam mindenfelé s egyetlen boltot sem találtam nyitva. "Holnap Huszein halála napja van - hangzott felém minden oldalról – a síiták jó muzulmanok és sokkal kegyesebbek, semhogy a mai napon, melyen Huszein és a többi szentek annyit szenvedtek, még üzletüket folytatnák." Nemde, nyájas olvasóm, már te is belefáradtál a sok Huszein történetbe és gyászünnepbe; bizony magam is megsokalltam az egészet, s az volt a legkellemetlenebb, hogy ez este olyan fárasztó napi járat után, étlenül kellett cellámba vonulnom. Nem maradt egyéb hátra, mint kolduláshoz fogni, de a persa adománya sokkal gyérebb szokott lenni, semhogy lecsillapíthatná az utazónak óriási étvágyát, s ez esten üres gyomorral kellett lefeküdnöm. Másnap reggel mégis sikerült egy magányos embertől nagy titokban kenyeret és főtt rizst vennem. Sietve visszamentem a karavánszerajba, útitársamat indulásra serkentém, de amidőn a bazáron át a város kapuja felé haladnánk, szerencsétlenségünkre gyászoló és vezeklő körmenettel találkoztunk, minők e napon régi szokás szerint egész Persiában úton, útfélen láthatók, hogy éktelen ordítozásukkal és barbár fanatismusokkal a világot áhítatva buzdítsák. Áhítatra, mondom, de ez csak keleten lehetséges; mert ha az ember ezen eszeveszettekhez hasonlóan ugrándozó fickókat látja, melyek némelyike oly erővel veri mellét, hogy vért kezd köpni, mások testüket megszabdalják, hogy a kiömlő vér által indítsák meg a tömeget, bizonyára be fogja vallani, hogy a helyesen gondolkodó embert inkább undorra, semmint vallásos ihlettségre gerjesztik. Én legalább így érzettem, midőn a bazár egy sarkába megvonulva, magam előtt elvonulni láttam a tomboló tömeget, melynek üvöltésétől az egész környék visszhangzott. Kísérőm elmondá, hogy Kazvin, a kegyes Kazvin - amint ő nevezé - azáltal tűnik ki mindegyebek fölött, hogy itt e napon mindig meghal legalább két ember Huszein iránti szeretetből, amit én kész is voltam elhinni, mert ami itt Muharrem tizedik napján történik, az tökéletesen olyan, mintha az indiaiak öncsonkításának, vagy az egyyptomiak vallásos buzgalmának egy episodja volna, kik a bairam napján a mecset előtt hasra fekszenek, hogy a főpap kövér lovával ellovagoljon fölöttük.
Mikor a körmenet elhaladt mellettem, minden netaláni akadályt kikerülendő, sietve siettem a városból ki a szabadba. De alig mehettem egy órahosszat s a velőkig ható forró nap, egy falucskába kényszerített betérni, melyben az egész napot töltöttem. Az elmulasztott állomást tehát naplemente után kellett elérnünk, s habár egyrészről az álmatlanság kínzott is, mégis a hűvös esti út igen nagy előny vala s elhatároztuk magunkban, hogy a még hátra lévő két másik állomásra is, éjszaka fogunk átutazni. S minthogy éppen teljes holdvilág volt, tervünket annál könnyebben létesíthetők, s barátságtalannak csakis a nagy éjszakai csendességet találtam, mert bárha imitt-amott akadtunk is egyes utazókra és kisebb karavánokra, melyek Teheranból jöttek, mindazáltal oda menet semmi alkalmas útitársakra nem leltünk, s így egyedül kellett maradnunk. Amint már említém, igénytelen eszközeim és szegényes útipoggyászom folytán, nem volt mitől tartanom; azonban az óvatosság majdnem ösztönszerűvé lesz az emberben. A legkisebb mozgás magára vonta figyelmemet, s minthogy kísérőm majdnem hortyogva jött nyomomba, elővigyázatom nem is volt felesleges. Ennek igazságát leginkább a következő éjjel láttam be, midőn, távol még a fővárostól, – egy sík úton haladnánk. Körülbelül éjfél tájban lehetett, midőn először távoli beszéd, utóbb pedig mind jobban közelítő lódobogás üté meg füleimet. Fegyveremet a nyeregkápára fektetve, előre hajoltam, hogy annál jobban láthassak s figyelhessek. Három lovag volt az, kik fegyverüket magasan villogtatva, ránk törni készültek. Tréfa volt-e az egész vagy komoly valóság, nem tudom megmondani, de nem hagytam őket közel jönni, hanem fegyverem lövésre készen tartva, rájuk kiáltottam: "Félre az útból, vagy lelőlek benneteket!" Az idegen dialektus hangja volt-e, volt-e a persától eltérő öltözet, mi őket megrettenté, elég az hozzá, szétoszoltak, s bárha kísérőm az egész dolgot csupán tréfának ítélé, az esemény engem mégis meglehetősen nyugtalanná tett, s igen jól éreztem magamat másnap este azon tudatban, hogy Teheran immár csak egyetlen állomásnyira van tőlem.
Azon érzelem, hogy a persa fővároshoz eljutottam, s így célom első részét elértem, mind jobban felindította egész bensőmet. Mindig az aggasztott, milyen benyomást fog tenni megjelenésem a török követre, s minő fogadtatásban fogok nála részesülni. Minthogy utamat efendi minőségben kezdém meg, mondanom sem szükség, hogy itt Teheranban, a török követségnél kell vala szállást találnom. Ezen vendégszeretet illetőleg, az itteni török követ konstantinápolyi barátaitól meleg sorokban írt ajánlólevelet szereztem számomra, s minthogy Haider efendit (így hívták) általában mindenki emberszerető, egyenes és jóakaratú egyénnek ismerte, eleitől fogva a lehető legjobbat várhattam volna. Még e fölött a konstantinápolyi efendik és pasák engem mint valami kuriozumot, valami különcöt, úgy ajánlottak neki, mint aki belefáradván a paradicsomszerű Konstantinápoly nyugalmas életébe, Persia sivatagjain keres felüdülést. A levélben kiváló súlyt fektettek arra is, hogy engem a keleti török nyelv tanulmányozásának bizarr eszméje vezet keletre, egy szóval megtettek mindent, hogy Haider efendi előtt bebizonyítsák, miszerint én, minden politikai fontosság nélkül való egyéniség vagyok, s mint ártatlan fantaszta, - méltó az ő pártfogására. S így, ezeket előre bocsátva, bizton számolhaték a jó fogadtatásra, de mégis útitervem sikere egyedül a szultán helytartójának egyéniségétől függvén, mind e mai napig megbocsátható az az aggodalom, mellyel a fővárosban töltendő legelső órákat vártam.
Másrészről az a gondolat is nagy és hatalmas befolyást gyakorolt rám, hogy Trapezunttól Teheránig két egész hónapon keresztül, a hosszadalmas karaván utazásnak minden elgondolható fáradalmait kiállván, immár egy pár hónapi pihenésben fogok részesülni. Utazás mesterségem tanulói korszaka csakugyan két hónapig tartott, s bárha megsoványodtam is, arcom megbarnult s megszeplősödött is, anélkül, hogy az önbálványozás bűnébe essem, nem csodálkozhatám felette eléggé, hogy azelőtti nyugalmas életmódom dacára most oly soká utazhattam nyeregben, oly rossz gebéken, – anélkül, hogy egészségemnek ártottam volna. S valóban, ez a gondolat igen megörvendeztetett.
Ez biztosítani látsszék további tervem kivihetősége felől, s mondhatom mindazoknak, kik Közép-Ázsián át tett utazásom felett csodálkoznak, hogy dervis-szerepem sikerülését, csakis a szegény utazó fáradalmai s küzdelmeiben való fokonkénti résztvevésnek, s a keleti élet, nyelv és szokások fokonkénti elsajátításának köszönhetem.
Ily gondolatokba mélyedve, érkezénk a kis Kerecs patak partjaira. Már egy egész csoport utazót találtam itt, kik még részint aludtak, részint mosdáshoz készültek, részint a part mentén imádkoztak. Igen hűvös nyári reggel volt, ami annál nagyobb nappali forróságot jelentett.
A főváros láthatásának kíváncsisága engem nem hagyott nyugodni. Megmosdottam csakhamar a patak tiszta vizében, lóra ültem aztán tüstént s kísérőm nem csekély bosszúságára, ki itt legalább is félóráig szeretett volna pihenni, a fővárosba vezető úton indultam. Háromszor is kérdeztem: "Hol van Teheran?" mert semmi nyomát sem láttam. Mindig csak azt nyertem feleletül: "Ott!" S bármily soká függesztém is szemeimet a megmutatott pontra, a hegyoldalában elterülő várost csak akkor ismertem föl, a fölötte lebegő szürkés ködfelhőről, midőn legfölebb már csak félórányi távolságban állott előttem. A nap keltével szétszakadt e fátyol, zöld-mázos cserepekkel fedett, majd megaranyozott kupolák mutatkozának, s íme a királyok királyának residenciája – mint ahogy a Sah magát nevezni szokta - ott feküdt szemeim előtt a maga teljes szegénységében.

VI.

Azok után, amit a főváros külső tekintetéről, s azok után, miket általában Irán egyéb városairól mondottam, bizonyára egy olvasó sem lesz kíváncsi megtudni, milyen benyomást gyakorol e város benseje az újonnan érkezőre. Ha az ember a sáragyagból tömött falnak szűk kapuján át - mit a persák valóságos sziklafalnak tartanak – utat tör magának a keskeny, szabálytalan, szögletes utcákon, melyek közepét egy-egy csatorna hasítja keresztül az egyenetlen, fellyuggatott járdán, melyen gyalogok, lovasok, megrakott öszvérek és tevék tarka csoportja kevereg, – a legjobb akarat mellett is, ki-ki igen szomorú képet nyújthat Irán mai fővárosáról. Azt a pillanatot idéztem fel lelkem elé, midőn Konstantinápolyt először megláttam. Milyen óriási különbség a kettő között! A Bosporus között is nagy köz van a távlat és valóság között. Az európai utazók nem fejezhetik ki eléggé, mily undorítónak tűnik fel szemeik előtt a régi Konstantinápoly belseje, – s azt, Teherán mellett én mégis valóságos Párisnak mondanám. Az emeletes házak, bárha csak fából, az ablakok, bárha elrácsozva, a kövezet, bárha csak hegyes kövekből, mindamellett mégis európai városokra emlékeztetnek; itt, hol az utazóra mindenfelől csak girbe-görbe, szürke sárból tömött falak bámészkodnak, még a házak alakját is nehéz kivenni, nemhogy valamely utcáról lehetne az embernek fogalma, s igazán bámulnom kell Krezie osztrák Genie-kapitányt, ki Teherán városáról egy tervrajzot készített. Kellemesen egyáltalában nem lepettem meg tehát, s a csodálkozás és visszatetszés érzetével telve, csak hosszas kérdezősködés után találtam rá a török követség palotájára. Az egészen üres volt. A jelenlévő katonák arról tudósítának, hogy a követ, minden egyéb diplomatikus tiszttársaival együtt, az előkelő világ szokása szerint, falura ment lakni, mégpedig Dzsizerbe, a közeli hegységek aljában fekvő kis falucskába, mely hegyek levegője a fővárosénál sokkal üdébb lévén, Simranat gyűjtőnéven neveztetnek, ami nyári lakokat jelent.
Ennek a tudósításnak igen megörültem, mert hogy Teherán a nyári hónapokban valóban lakhatatlan, azt mindjárt a legelső napon tapasztalám. Oly rekkenő melegség, oly kiállhatatlan volt itt a hőség, melyhez hasonlót soha életemben nem szenvedtem, s mi több, a levegőt ezer meg ezer miasma annyira eltölté, hogy egész napon át alig ehettem valamit, oly annyira leverőleg hat ezen klíma az újonnan érkezettre. Estefelé valamivel hűvösebbé lett ugyan az idő, s minthogy tebriszi útitársamat már elbocsátottam, a két órányira fekvő Dzsizerig, szamarat kellett bérelnem. Mikor oda megérkeztem, öregeste volt már. Szembetűnő különbséget tapasztaltam a légmérsékletben. Minden erőm újra megjött, s minthogy a követségi személyzetet, a kertben felvert pompás selyem-sátorban éppen estebédnél találtam, könnyen elgondolhatja mindenki, milyen hatást gyakorolt rám az efendik szíves fogadása és vacsorájukhoz való barátságos meghívása. Mind Haider efendi, mind pedig titkárai, kik amint említém, némileg ismertek is, azt hitték az égből pottyanttam le. S ha Irán bensejében mindenki örömmel hallgatja azt, aki Konstantinápolyról beszél, mennyivel inkább a törökök, s kivált még a Konstantinápolyiak. A kérdéseknek nem volt vége-hossza, s egész éjfélig kellett beszélnem Abdul Aziz uralkodásának kezdetéről, a Boszporusz paradicsomszerű szépségeiről, s ki tudná elmondani, a török élet mi mindenféle tulajdonságairól. Utazásom tulajdonképpeni céljára csak másnap reggel került a sor, s a barátságos oszmanlik nagy szemeket meresztettek, midőn arról értesültek, hogy tovább akarok utazni, még pedig Közép-Ázsiába, melyet egész Persia a durvaság legrémítőbb székhelyének s a legborzasztóbb pusztaságnak ismer. Tervemet legfurcsábbnak éppen maga a nagykövet találta. Haider efendi, egy áldott jó ember, rendesen azt szokta mondani: "További úti terveidről majd beszélünk még, egyelőre maradja itt egypár hónapig, tekintsd meg Persiát s azután tovább utazhatol." Ezt mondá, de szíve mélyében tökéletesen meg volt győződve arról, hogy a további utazástól elmegy minden kedvem, s hogy kalandos terveimről bizonyára le fogok mondani.
Hogy az útnak kiállott fáradalmait teljesen kipihenjem, a jó oszmanlik minden telhető kényelemben részesítének; külön sátort kaptam, külön szolgát, lovat – s egyszóval a szegény utazóból egyszerre gentlemanná változtam. Bemutattak a többi ott székelő követségeknek, kik hasonlóképpen a legbensőbb melegséggel fogadtak. Ennyi jóságot s előzékenységet valóban nem reménylettem, s ennek folytán Irán fővárosát, Teheránt, egész kényelemmel tanulmányozhatám. Az ázsiai utazásoknál sőt általában minden szárazföldi utazásnál igen nagy fontosságú, hogy mind az országokat, mind a társadalmakat, fokozatonként ismerje meg az ember. Aki Közép-Ázsiát akarja meglátogatni, sokkal jobban cselekszik, ha útját Iránnak s nem Oroszországnak veszi. Az utóbbi úton az ember igen hirtelen beleesik az orosz-civilizationból a turkesztan világba, míg ellenben amaz elsőn lépésről lépésre készülhet el rá, s aki a persák nyelvében, szokásaiban s életmódjában jártas, azt a közép-ázsiai csak fél idegennek fogja tekinteni.
Hogy nekem, ki az egész keletet eddigelé csak Stambulból s a törökországi török életből ismerém csupán, itt a persa civilizatio fő székhelyén sok minden feltűnt, - ezt a hazai olvasó könnyebben elgondolhatja. A törökök és persák közti különbségről alkalmilag már szólottunk útleírásunkban, most a városi élet egymástól való eltérését akarjuk ecsetelni, mert valamint keleten, sőt gyakran nyugaton is, a nép, urának szokásait tulajdonítja el, mint ezt az arab példabeszéd oly helyesen illusztrálja: "En nas ala dini Mulukuhum" (a nép, fejedelme hitét vallja), épp úgy a főváros élete is, az egész ország életmódjának hű képét szolgáltatja. A házi, magán-életen akarjuk kezdeni.
Ennél, mindenekelőtt a tisztaság kérdése fog meglepni bennünket, mely az első és másodrangú török házaknál majdnem mindenütt feltalálható, – azonban itt – teljességgel hiányzik. Az oszmanli igen nagy gondot fordít mind benső háztartására, mind benső ruhaneműire s házi eszközeire, melyekhez fehérneműje és ágyi-ruhája tartozik. Itt éppen az ellenkező estet találjuk. S bárha a persa, egészen bútortalan termeit gazdag szőnyegekkel borítja is be, s habár falait dús ékítményekkel látja is el, mindazáltal a konyha, az éléstár s az Enderun (mint ahogy itt a háremet nevezik) gyakran a legnagyobb hanyagságot mutatják, úgyszinte ruhái is. Azoknak, kik dzsübbeikre (felöltöny) sokszor 50-100 aranyat fordítanak, alig van változtatásra két, három ingük, s a férgek, melyek Törökországban még a középosztálynál is undornak tárgyai, Persiában még a legmagasabb körökben is feltalálhatók. Az előkelő stambulinak toiletteje is sokkal keresettebb és jobban felszerelt, mint a persáé. Amazok szappan nélkül s hófehér törülközők nélkül, melyek gyártásában Törökország még Angliát is fölülmúlja, az életet képzelni sem tudják, míg ez utóbbiaknál a szappan, mint fölösleges fényűzési cikk, igen ritkán fordul elő, s nem egy magas műveltségű Khant láttam, aki szolgájának zsebkendőjébe törülközék, melyben mellesleg mondva, a másnapra eledelül szolgáló húsadag is benn szokott lenni. Így szinte a fürdő is sokkal jobb tisztítószer Konstantinápolyban s általában Törökországban semmint Persiában. A bosporus-parti hamamok, fehér márvány falazatukkal, tiszta vizükkel, hófehér fürdőruháikkal, bárkit is kielégíthetnek; de itt Persiában ezen helyiségekben kiállhatatlan szag uralkodik, s ahelyett, hogy Törökország mintájára, a persák is úgy öntetnének magukra a vizet, egy négyszögletes kis medencébe állanak, sokszor húszan is egyszerre, s olyan szorosan egymás mellé, hogy amint egy török barátom egyszer megjegyzé, "egy bolha sem tudna közöttük elugrani"; s bárha magam is többször meg akartam próbálni a persa fürdőt, mindig olyan undor fogott el, hogy soha sem tudtam szándékomat létesíteni. Ami azonban a persa gentlemant, minden fénye és pompás öltözéke dacára, egészen undokká teszi, ez a hennah-festés, ami a lausoniai inermis nevű növényből készült, vízben felolvasztott sárga porral történik. Képzeljük csak azt a férfiút, ki szép fekete szakállát tégla-veresre festi, de úgy, hogy még arca is ilyen, egész a szeméig, s bekeni kezét és körmeit is, hogy fashionabb légyen! Ezen divatnak van még egy másik rossz oldala is, s ez az, hogy a festék befedi a szennyet, s az olyan úr vagy asszonyság, aki magát így kifestette, a mosdást több napokig is nélkülözheti.
Így Törökországban az ételek s azok élvezési módja is sokkal ízletesebb mint Persiában. Az evés ízlés dolga, s hogy Iránban cukorral és fahéjjal főzött húst esznek, s más egyéb vajmi bizarr eledeleket, ez magában véve még éppen nem róható fel hibául; de az asztalnál széltében hiányzanak itt a török házak hófehér hauli-i (asztalkendő) s ha ez utóbbiakban kés és villa mind ez ideig valami idegenszerű még, Persiában a kanalat is feleslegesnek tartják. Az a finom modor, mellyel a házi úr a főtt tyúkot ujjai között szétszaggatja, s ahogy a kellem egy bizonyos nemével oda tesz egy darabot vendége asztalára, az az udvariasság, mellyel a Szorbet-csészét külüljáratják, mibe már legalább is egy tucat férfi mártotta csúful befestett bajuszát, ez még azt is visszatetszéssel tölti el, ki csak a törökös asztali illemszabályokhoz van szokva, s ne vélje túlzásnak a nyájas olvasó, ha azt mondom, hogy még a harmadrangú efendi is sokkal tisztább minden tekintetben, mint a magát finom szokások dolgában páratlannak tartó persa herceg vagy fejedelem.
A persa szokások finomsága, mint azt e könyv olvasója számtalanszor tapasztalhatja, csupán a külső taglejtésekben, beszédben és társalgási modorban található, s ebben a persák csakugyan felülmúlnak minden keletit, sőt azt merném állítani, még talán a nyugatiakat is, s a főváros ezen tökéletességnek valóságos netovábbja. A viszonzott látogatások, levelezések és társalgások illeméről köteteket lehetne összeírni, egyik túl akar tenni a másikon, s a gyengédség és udvariasság hyperbolikus kifejezései annál nevetségesebbek, minél jobban ismerjük a persa magánélet rendkívüli mosdatlan állapotát. Így kellem és tisztaság dolgában a persa főváros úrhölgyei szinte sokkal alantabb állanak, semmint a Konstantinápolyiak. Igaz, ezek is, amazok is burkoltan jelennek meg a nyilvános helyeken, de mégis egészen más az a benyomás, mit a török nő gyakorol az emberre, félig fátyolozott arcával, suhogó selyem bugyogójával, redős feredzsejével (köpeny) csinos sárga papucskáival, mint a persa nőnek egészen zsákszerű kék öltönye, egész mellig érő hosszú, két harisnyája, s vászon elővetővel borított orcája. Ami a házi öltözéket illeti, az előkelő török nőket sokszor megbámulták már európai festészeink azon képeken, mik a hárem bensejét ábrázolják. A persa nők pongyolája kevésbé ismeretes Európában, de bizonyára senki sem fogja valami nagyon festőinek találni a persa hölgyet, ki otthon mezítláb jár fel s alá kurta s gyakran mégis húsz rőf szövetből készült szoknyájában, mely a csípőn alul fütyög, s mellét fedő rövid ingecskéjében, melynek a hasat szabadon kell hagynia. Ezt az illetlen öltözetet ifjú s vén egyaránt viseli, s ki még meg nem szokta, lehetetlen hogyne botránkozzék meg rajta.
Az utcai élet is sokkal kirívóbb ellentétben mutatja fel az egymással mereven szemben álló pompát és szegénységet, mint a Bosporus partjain. Emitt, még a nagyvezír is legfölebb hat ember kíséretében megy a portára, más magas rangú tiszteknek is, ha két szolgájuk és egy csibukdzsijuk van, s akárhányszor lehet látni, hogy a miniszterek gyalog mennek hivatalukba; Teheranban mindez egészen másképp van. Míg egyik-másik zug-utcában egypár félmeztelen dervis vagy koldus ténfereg, a másik utca-sarkon egyszerre csak egy-egy khan törtet elő lóháton, roppant kísérettel. Hosszú botokkal fegyverzett szolgák vonulnak körötte két sorban, néha 40-60 is egyszerre, kiknek közepette maga a khan, gazdagon díszített paripáján, fontos arccal, fejét és szakállát kellemteljesen lengetve. Kísérői lármás fellépte, szemtelen magukviselete mindazok irányában, akik velük szemben jönnek, azt hitetné el az emberrel, hogy uruk legalább is miniszter. Pedig távol legyen! sokszor semmi egyéb, mint valami fülig eladósodott khan, ki a fővárosban hónapok hosszat kunyorál hivatalért, s még csak kísérői sem tartoznak háztartásához, hanem a megnyerendő hivatal reményében egy csoport éhenkórász csatlakozik hozzá, kik pompáját puszta risikóra emelendők, nyilvános megjelenésénél előtte s körötte mennek. Csupa szemfényvesztés, csupa csúszás-mászás!
Éppen oly mértékben volt rám nézve meglepő az a teljes loyalitás-hiány, mit a persákban tapasztaltam; a persákban, ismétlem, kik fejedelmükkel szemben oly túlzott tiszteletet tanúsítanak, hogy egy udvaronc egykor, kit a Sah magához közelebb intett, rögtön befogta szemeit s így kiálta fel: "Óh uram, kímélj meg engemet, nem léphetek közelebb hozzád, fenséges pompád sugártengere vaksággal veri meg szemeimet!" Tudva lévő dolog, hogy az egyes tartományokban a Sah parancsolatait annál kevésbé szokás teljesíteni, kérelmeire vagy fenyegetéseire annál kevésbé hajtani, minél távolabban esik az a tartomány a fővárostól, mint a tulajdonképi hatalom központjától, sőt hogy többet mondjunk, a fejedelem legközelebbi környezete, legmegbízhatóbb szolgái vagy hivatalnokai is, kiket ő tett gazdagokká, félik talán urukat, de nem ragaszkodnak hozzá szeretettel. Házi körükben a legundokabb híreket hordják ajkukon az uralkodó magánéletéről, nejei tiltott viszonyairól, s általában minden cselekedetéről, legyen az helyes vagy helytelen. Ezen hírek szétszóródnak aztán a nép között, a népköltők satyrákká dolgozzák fel, s hogy az uralkodó meg nem becsülése valóban már is tetőfokra hágott, mi sem bizonyítja még jobban, mint az a körülmény, hogy amidőn nyilvános helyen megjelen, kénytelen a tömeget szolgái töméntelen csoportjának "berin, berin" (félre, félre) kiáltásaival szétoszlattatni, hogy királyi szemeit a közönyösség szégyenétől megkímélje. A török fővárosban ez egészen másképpen van. Itt, még a hivatalából rég elbocsátott hivatalnok is bizonyos tisztelettel szokta kiejteni az Efendimiz (Urunk) kifejezést. A szultán személyéről (Zati Sahanie) mind Stambulban, mind minden egyéb török tartományban a legnagyobb tisztelettel beszélnek, s a császári hárem viszonyairól, melyek néha, mint például Abdul Medzsid idejében, igen sok kívánni valót hagytak, legfölebb a titok zárt pecsétje alatt szokás egyet-mást fülbe súgni. Igaz, hogy az ottoman dynastiák uralkodói is sokszor a legfeketébb hálátlansággal viszonozták szolgáik hűségét, de a loyalitás érzelme egyik fő jellemvonása a töröknek, az ozmanliban úgy, mint az özbégben s az uralkodó kénye amott soha sem szerezhet magának annyi ellenséget, mint Persiában.
Bárha a persák az élet örömeit inkább kedvelik, mint a törökök, bárha itt a háremélet kötelékei sokkal lazábbak, mint ott, mégis mind Teheránban, mind általában Irán minden nagyobb városában teljesen nélkülöznöm kellett a nyilvános felderülés és mulatozás azon szép képét, mi a nyugati utazót oly kellemesen lepi meg Törökországban. Azon sétányok (szejrjeri), minőkkel Kiatkhane, Kandilli, Csamlidzsia, Fener és Modaburnu ékeskedik, hogy a mindkét nemű török beau monde csendes harmoniában legfölebb jelek által társalog egymással, azok a kis csalitok a Boszporusz partjain, melyek alatt a török vagy török nő csibukja felgyűrűző kék füstgomolya mellett, a tenger még kékebb hullámain órák hosszat legelteti szemeit az édes Kejfben, a megelégedettség e merengő, de mégis derült hangulata, mindez sehol, sehol nincs Persiában. Itt abból áll a nyilvános szórakozás, hogy az emberek csoportosan kilovagolnak a szent Sah Abdul Azim sírjához. Világiasak akarnának lenni s vallásos szemfényvesztést gyakorolnak. Az odavezető széles úton nem egy ifjú Mirzát láthatni, ki arra lovagló szépét vászonredőinek csokráról felismervén, egy pár bókot mond neki, még a szentélyben is udvarolni szokás egymásnak, az útmentén imitt-amott egy csésze theát is iszik az ember frissítőül, természetesen nyeregben, de mindez messze elmarad, a török mulatság vonzó képének mögötte.
Így a házi mulatságok képe is sokkal erkölcsösebb Konstantinápolyban, semmint a persáknál. Az Efendi-osztály, melynek minden tagja, kevés kivétellel, egy-egy pohárka rakit (pálinkát) szokott élvezni estenden, kisebb-nagyobb csoportokban néha iddogálásra is egybegyűl. Soká, igen soká kell a kis pohárkáknak körben járniok, hogy a társaság a hagyományos bonton-ról megfeledkezzék, s a mámorban túl boldogok még akkor is csak annyiban térnek el a józan állapottól, hogy az ülés, felkelés stb. illemszabályait kevesebb figyelemre méltatják, a halk beszéd helyett fesztelenebbül kezdenek társalogni, vagy a sarokban elvonult zenészek művészetétől elragadva, némelyik élénken veri az ütemet térdein, a másik pedig – ez azonban nagy ritkaság – a dallamot is énekli. Az ilyes ivás Törökországban rendesen vacsora előtt szokott történni, s valóban alig láttam egyet is, akit azután az asztalnál való megjelenésben netalán az ittasság megakadályoztatott volna. A persa fővárosban az efajta mulatság sokkal zajosabban szokott véghez menni, s nemcsak az illem határait lépi át, hanem valóban orgiának is nevezhető, az ilyen tobzódásnál ritkán hiányzanak a táncosnők, kiknek művészete, mint alább majd elmondandjuk, a legrikítóbb erkölcstelenségen alapul. S e dorbézolásban nemcsak ifjak és vének vesznek részt együtt, hanem ami Konstantinápolyban soha sem történik meg, itt nem egyszer még a nők is megjelennek. Ezen erkölcsi állapotok fölött annyival inkább is csodálkozhatunk, mert hiszen a persák, kora ifjúságuktól fogva az iszlam világ legelső moralistáinak olvasásával foglalkoznak s minden cselekedetük a kiváló finomság színét akarván magán hordani.
Ha már most a társadalmi élet különbségeinek ezen néhány halvány vonása után párhuzamot akarunk vonni a két főváros építészeti művei között: bizonyára nem lephet meg senkit sem, ha azt állítjuk, hogy Stambul, a byzanti császárok e régi székhelye, méltán sértve érezheti magát, midőn mi a régi Rhagesz romjaira csak az újabb időkben ráépített nyomorúságos Teheránnal akarjuk összehasonlítani. Rhagesz, az ős hajdankor, sőt még a középkornak is nevezetes régi városa, valóban óriási volt mind terjedelmére, mind pompás épületeinek számára nézve, de mindezekből egypár romon kívül (s pedig ezek is már csak az arab korszakhoz tartoznak) semmi fenn nem maradt, s amije a mai Teheránnak van, az csak a Kadzsarok harcias turkdynasztiájának műve, kiktől a szép művészetek kedvelése, nagy bajjal tudott egypár fillért kicsalogatni. A belvárosban álló királyi palota, melyen a szél kénye-kedve szerint átfütyörész: falai minden arabeszkje és aranyozása dacára, igen szomorú benyomást tesz a látogatóra, sőt még a persák által oly fennen magasztalt azon részek is, hová az Európából hozott művészeti és fényűzési cikkeket helyezték el összevissza, ezek is inkább valami díszáruraktárra emlékeztetnek, semmint királyi palotára. Hogy ez nem csak Dolma Bagcseval egybe nem hasonlítható, mely tündéri fényben emelkedik a Boszporus partján, s nemcsak Begler-Beg Szeraillal nem, mely bárha fából van is csak, de belülről gyönyörűen el van látva mindennel, sem általában a szultán legkisebb palotájával sem, – sőt még azon jalik-kal (nyaralók) sem versenyezhet, miket az előkelő török főméltóságok szoktak maguknak építtetni, ezt úgy hiszem, mondani is felesleges. Ha a persa a Nizamieh, Nigarisztan vagy a Kaszri Kadzsar (Kadzsar Kioszk) palotákat, mely utóbbi a várostól mintegy félórányira fekvő kisded halmon áll, az ő szokott nagymondhatóságával leírja, az ember valóban azt hinné, hogy mindezek igazán keleti fényben úszó nyaralók, – azonban távol legyen! az ember vajmi nagyon csalódik, az új persa építészet szót sem érdemel, díszítései kiáltók, feltűnők ugyan, de nem szépek, a kertek vagy elhanyagoltak, vagy mind valahány a legkezdetlegesebb állapotban, a szökőkutak csak igen csekélyek és mind régi szabásúak, egyszóval a királyi palotákat Persiában csak azért magasztalják oly nagyon, mert építésük, reális értéküket rendkívül túlhaladó összegbe került, melynek – természetesen – fele is a vállalkozók és magasabb hivatalnokok zsebébe vándorolt.
Egyébiránt a szunnita főváros roppant fölényét maguk a persák is elismerik s ezt legjobban a következő adoma bizonyíthatja: "Egy persa sah, ki előtt a boszporusz-parti palota nagyon magasztaltaték, előhívatá udvari főépítészét, s megparancsolta neki, utazzék haladéktalanul Stambulba, vegye szemügyre az ottani épületeket s azután Iránba visszatérvén, emeljen ott hasonlókat. Az építész előutazott. Vissza is tért azután nem sokára, megjelent a fejedelem előtt s így szólott: "Uram, trónod zsámolyára teszem le fejemet, mert lehetetlen parancsolatodat teljesítenem, a konstantinápolyi palota utánzása felülmúlja minden én tehetségemet." "S vajon miért?" dörgé feléje haraggal a fejedelem. "Uram - viszonzá amaz - benső szépségeit még nem volna nehéz utánozni, de falai aljához naponként két világfejedelem dörzsöli oda homlokát hódolata jeléül, - és ezt nem lehet utánozni!" A persa művész ugyanis a szerail falainál zsongó fekete és márvány tengerek habjait értette. Fejedelmeknek mondja azokat, melyek a szultanilak előtt hódolatukat mutatják be, s valóban jóformán igaza is van, mert olyan tulajdonokat, minők Konstantinápoly körül egyesülnek, más egyebütt a természet sehol sem tud felmutatni.
Éppen oly roppant nagy a különbség a két főváros éghajlata között is. Stambulban is van hideg, mely a faházakban nagyon is érezhető, s van meleg is, mely a nyári hónapokban némely városrészekben, mint például Akszerajban, meglehetősen nyomasztóvá válik. De van emellett két hatalmas mérsékelője is, télen a déli szél, s nyáron az északi, melyek az éghajlati kellemetlenségeket jóformán mérsékelik. Teheranban a tél elég enyhe ugyan, de annyival borzasztóbb a hőség, a nyári nap nyomasztó forrósága, s bárha a házak szelelőkkel vannak is ellátva, mégis a város bensejében nyaranta forró időjáráskor, még maguk a pincék is kiállhatatlanok.

VII.
A király és udvara

Naszr-ed-din Sah, Irán mostani uralkodója, még csak 16 éves volt, midőn az 1848-dik szept. 6. atyja, Mohammed Sahnak haláláról értesült. Nem, mintha talán az valami nagyon szerette volna, hanem más egyéb vetélytársa nem lévén, Veli Ahd-dá (trónörökös) neveztetett ki, s mint ilyennek, át kellett venni törvényes szokás szerint Azerbaidzsan tartományának kormányzatát. A trónváltozás Iránban rendesen zűrzavarokkal, küzdelmekkel, sőt véres polgárháborúkkal szokott egybekötve lenni. Az új uralkodónak kiváltképpen teli erszénnyel kell ellátva lennie, hogy az egyéb követelőket eltehesse láb alól, - Naszr-ed-din Sahnál azonban éppen ez hiányzott legjobban. Az egész piszkosságig zsugori Hadzsi Mirza Agaszi, atyjának vezirje, soha sem juttatta pénzhez, s midőn most Teheranba akart menni, a trónt elfoglalandó, minden szükséges, sőt nélkülözhetetlen eszköznek hiányával volt. Kölcsönt akart kieszközölni a tebrizi kereskedőknél; de a persák nem merték pénzüket neki adni, s csak is a görög Ralli és társa kereskedő-háznak köszönheté, hogy az attól nyert pár ezer arannyal útnak indulhatott. Naszr-ed-din Sah nem is feledkezett meg ezen szívességről, s fél év múlva gazdag ajándék kíséretében küldé meg tartozását. Az első csomagra ez volt írva: "Ezt Naszr-ed-din herceg küldi", a másikra "Ezt Naszr-ed-din király."
A tizennyolc éves uralkodó ki e fölött annak előtte még a legnagyobb elvonultságban és félelemben is élt, nem tarthatta volna kezében sikeresen a kormány-gyeplőt, ha olyan férfiú nem állt volna oldalánál, mint Mirza Taki Khan, kivel Tebrizben ismerkedett meg, s ki őt vezíri minőségben követé Teheránba. Ezen férfiú, ki egyenes-szívűségére, hazája szeretetére, ritka belátására és status-bölcsességére nézve, nem Persia történelmében, hanem az egész kelet újabb korszakában valóban páratlan, vaskézzel ragadta meg Irán regeneratiójának óriási munkáját. Igazán csodálatra méltó, hogy rövid idő alatt mennyit tett a földművelés és kereskedelem emelésére, azon terhek könnyítésére, melyek a földművelőt már-már tönkre tették, s a Persa befolyásnak s tekintélynek az ország határain túl való sokasbítására. Még az olyan meggyökerezett hibákat is, minők a megvesztegethetés, a fényűzés s némely osztályok veszedelmes kiváltságai, ezeket is meg akará semmisíteni s a szerénység példájával maga járván elől, a Nagy-vezír címet visszautasítá s helyébe Emiri Nizan, rend-felügyelő, nevet vőn fel, s csakis utóbb, midőn tettei a világot bámulatra ragadták, maga a nép, Emiri Kebir (nagy Emir) dísznévvel tisztelé meg őt. Nem csoda tehát, hogy e férfiúnak a nagyok elvetemedett és romlott körében sok és hatalmas ellensége támadt. Ezeknek élén maga az anya-királynő állott. Az ifjú király sokáig siket volt minden sugarlás ellen, s midőn e férfiút legjobban vádolnák előtte, éppen akkor adta neki nőül tulajdon testvérét, – de végre gyenge jelleme mégis eltéríté az igaz útról. A tevékeny vezír kegyvesztetté lőn, a városból száműzeték s utóbb halálra is ítéltetett. A nagy férfiú, ki a halál nemét maga választhatá, fürdőjében életerét nyitotta meg, Fin kastélyában, Kasanhoz közel. Elvérzett s vére nyomai a most nevezett helyiségben mind e mai napig láthatók, de kora halálának nyomait, az egész ország még sokáig fogja viselni; mert ha Emiri Kebir még néhány évig a kormány élén állhat, Irán ma bizonyára tekintélyes állam keleten. Amint Polak mondja, s én magam is hallám Teheránban, a király utóbb megbánta volna elhamarkodott ítéletét. Ügyes vezírjének elhunyta óta az országnak igen sok veszedelmet kellett viselnie, s a Turkomanokkal való szakadatlan küzdelmeken kívül, kivált Oroszország ösztönzésére Irán gyakran háborúba bonyolult Herattal, ami hosszas küzdelmekre szolgáltatott okot mind az Afghanok, sőt még az angolok ellen is. A király, minden tekintet nélkül országának zilált állapotára, leginkább hódítási tervekkel, kedvenc eszméivel foglalkozott, s minthogy a pénzvágyó miniszterek a hadjáratokban gazdagodhatnak meg leginkább, a fiatal fejedelem hiú óhajtásai minden oldalról pártfogoltattak. Ezer meg ezer aranyat s még több vért pazaroltak el hiába, sőt azon szakadatlan támadási kísérletek folytán, melyeket a szentpétervári udvar az indiai és közép-ázsiai brit uralom ellen intézett, Persia Oroszországnak egészen közönséges eszközévé alacsonyult, s annak korlátlan befolyása alatt áll mind e mai napiglan.
Ennyit a király politikájáról. Ami személyiségét illeti, Naszr-ed-din Sah, ki sokkal idősebbnek néz ki, semmint amily koros, középtermetű férfiú, igen kellemes külsővel, szabályos arcvonásokkal, szép szemekkel, ajkai körül nyájas mosollyal, gyönyörű bajusszal s egészen kurtára nyírt szakállal. Magatartása valóban fejedelmi, úgyszinte társalgási modora is, csak beszéde gyors egy kissé, úgy hogy aki először beszél vele, nehezen fogja megérteni. Ami szellemi képzettségét illeti, minden hízelgés nélkül mondva, - egész Iránban bizonyára ő a legműveltebb férfiú. Meglehetősen jártas mind az arabok, mind tulajdon országának irodalmában, folyékony, jó irálya van, kalligraphicus írása, meglehetősen rajzol is(13), emellett a francia nyelvben is jártassága, de különös bámulatos földirati ismeretei, amiről saját magamnak is volt alkalmam meggyőződni. Senkit sem találtam egész Iránban, aki Közép-Ázsiáról oly alaposan tudott volna beszélni, mint ő, de emellett a többi világrészek földrajzát is tökéletesen ismeri s tulajdonképpen ez képezi kiválólag kedvenc tanulmányát.
13) Így a többi között Dr. Polak, egykor különösen kedvelt orvosát is lerajzolta s ezt írta alája: "Croqui de Nasr-ed-din Shah."
Minthogy szellemi képzettségének fensőbbsége folytán sem udvaránál, sem miniszterei között nem igen talál olyanokat, kikkel hasznos mulatságban tölthetné idejét, nem is csoda, ha udvari környezetét unalmas etiquettjével nem szereti valami nagyon, s inkább Teheran környékén tesz kirándulásokat, vagy ha csak szerét teheti, vadászni megy. Az évnek legalább is háromnegyed részét ezen szenvedélye kielégítésének szenteli, ami kitűnő vadásszá tette, s minthogy az idő minden viszontagságával dacolni megtanult, testileg sokkal edzettebb, mint sokan nagyjai közül, kikre nézve nem lehet gyötrelmesebb kötelesség, mint urukat fagyban s hőségben a szabadba követni. Amily jól érzi magát annak okáért a király e kirándulások alkalmával, épp oly kellemetlen neki palotája benseje, nagyjai ármánykodásai, nejei cselszövényei, az őt környező tisztek csúszás-mászásai, kikben egyébiránt oly kevéssé bízik, hogy magán-kincseit nem egyszer még vadászataira s egyéb utazásai alkalmával is magával viszi.
Nagyon meglepett engem általában az a különbség is, mely a török és persa birodalom uralkodóinak mind személye, mind általában egész udvari élete között létezik. Azt a nymbust, mely Oszman régi dynastiáját mind e napiglan dicsőséggel és hódolattal környezi a Boszporusz partinál, az oly sokszor előfordult trónváltozások folytán hiába keresnők Iránban. Így az udvari etiquette, bárha külsőleg modernizálva van is, alapjában véve most is a régi még, ami Persiában lehetetlenné lett, Törökországban nemcsak magát az uralkodót, hanem, még rokonait is a legnagyobb tisztelet illeti. Ezek a külvilágtól egészen elzártan élnek, s bárha több évig laktam Konstantinápolyban, ritkán találkoztam egy-egy olyan pasával, ki az uralkodó testvéreivel érintkezhetett volna. A Kadzsar dynasztiában éppen ellenkezőleg áll az eset. Minthogy itt a fejedelmek, alattvalóik közül is házasodhatnak, a királyi rokonság aránytalanul jobban el van terjedve. Különös például kivált Fethali sahot emlegetik, ki, amint mondják, száznál több törvényes gyermeket hagyott maga után. Testvérei hasonlóképpen nem csekélyebb számú utódoknak örvendhetének, s így nem csoda, ha a királyi család tagjai annyira megszaporodtak, hogy az uralkodó fejedelemnek csak legközelebbi atyjafiaira lehet gondja, s ha az államkincstárt nem akarja nagyon igénybe venni, mi egyébiránt Iránban nem is jut eszébe senkinek sem, - kénytelen egy egész csomó királyi herceget minden figyelem nélkül hagyni. Ezek annak okáért, hogy megélhessenek, kénytelenek sokszor minden osztályba bevegyülni, mindenféle életmódot megragadni, s képzelhető, milyen csodálkozva néz itt az olyan utazó, ki Konstantinápolyban huzamosabb időt töltött, egy-egy asztalosra, szakácsra vagy lovászlegényre, ki neve után oda teszi a Mirza címet, mi ebben az esetben herceget jelent, s mostani alacsony állása dacára, az ereiben folyó királyi vérre utal.
Természetesen az iráni királyi család magán-vagyona is sokkal kevesebb, mint a törökországi oszmand dynastiáé, mely utóbbinak minden tagja a szép és gazdag birtokokon, vám-jövedelmeken, s bizonyos városokon és tartományokon kívül, miket mindjárt születése után mintegy zsebpénzül kap, az állampénztárból azon kívül még busás havi pénzben is részesül. A kadzsarok gazdagsága kiváltképpen a király magán-kincstárából áll, mely pénzül a legjobb időkben sem igen megy többre öt-hat millió aranynál, drága ékszerekben azonban valósággal gazdag. Oly szerencsés voltam, hogy ezt egykor a török követ kíséretében megláthatám, s azon rövid jegyzetek után, miket magamnak hamarjában tehettem, némelyeket közölni is akarok felőle. Első s legszebb darabja e kincstárnak a nagy Derjai-nur-gyémánt (világosság tengere), melyet Nadir Sah hozott Indiából, s melynek egyedüli vetélytársa csupán az angol kincstárban létező Kuhinur (világosság hegye). Mikor én láttam, egy övbe volt foglalva, s a nagy, hosszúdad s közepén emelt drágakő valóban csak olyannak látsszék előttem, mint valami közönséges hegyjegecz. Van itt azután egy értékes rubin, melyet Tavernier a híres francia utazó adott el, s úgy szinte van több más gyémánt s három nagy smaragd, melyeket Nadir Sah hozott Indiából. Mondják, hogy azon igaz gyöngyök is igen nagy értékűek, melyeket közbe-közbe egy-egy smaragddal fűzötten, nagy ünnepélyek alkalmával a király mellén szokott hordani. A gyémántok közül, az előbb említett nagyon kívül, leghíresebbnek mondják azon másik tízet, miket a király egy díszruháján gombok gyanánt szokott viselni ötösével egy-egy oldalon. Van ezeken kívül még számos öltönydarab, melyek a leggazdagabb drágakövekkel egészen elborítvák, – ilyenek például: egy küledzse (felöltöny), kiválólag szép sawlból, melynek nyaka, hajtókája s melle tele vannak gyémántokkal. Ilyen a Tadzsi kejvan (korona alakú kucsma), melynek csúcsán kis tojás nagyságú smaragd van, több gömbölyű vánkos, szőnyeg s más egyéb ruhaneműek, mik drága ékességeikkel a szemet majd hogy meg nem vakítják. Van ezeken kívül hat vagy nyolc királyi pálca több gazdagon díszített fogantyús kama, nagyszámú drága öv s más egyéb súlyos arany és ezüstneműek.
A dynasztia ezen magán-birtoka fölött mindig maga az uralkodó rendelkezik, korlátlanul s a család egyéb tagjainak, valamint tulajdon nejeinek is be kell érniük azzal, mit az ő nagylelkűsége nekik ajándékul juttat. A hercegek ennek folytán csak úgy lehetnek gazdagokká, ha maguknak vagy szorgalmuk, vagy valami zsíros hivatal által szereznek birtokot, s a király nejeiről tudva levő dolog, hogy ezek zsebpénze gyakran oly csekély, hogy toilettejük legszükségesebb kellékeit is alig tudják megszerezni. Már maga e most említett körülmény is elegendő ok arra, hogy Irán előkelő leányai nem tartják különös szerencséjüknek, ha a királyi kegy őket tiszteli meg, sőt van akárhány olyan szülő, akit egészen boldogtalanná tesz az a körülmény, ha a király az ő gyermeküket akarja nőül venni, minthogy szülöttüket nem örömest teszik ki az udvari ármányoknak, s az uralkodó változékony szeszélyének.
Senki előtt sem lehet tehát feltűnő, ha azt mondjuk, hogy a teheráni királyi hárem nagyban különbözik a boszporusz-parti gynaczeatól. Bárha ez utóbbinak tagjai egyes-egyedül pénzen vett csirkaszi leányokból állanak (mert a török szultánok alattvalóik családjából nem házasodhatnak), ami a szabadságot, pompát, fényt és befolyást illeti, a konstantinápolyi hárem-hölgyek állapota sokkal fényesebb, mint iráni hasonfeleiké. Emlékezem, hogy Abdul Medzsid szultánsága korában, több, bárha pénzen vásárolt Kadin, hihetetlen mértékben uralkodott mind a szultán, mind az egész ország fölött. A többi között csak az egy Szerfiraz Hanimot akarom például felhozni, ki fejedelmi urát oly rettegésben tartotta, hogy ennek a nő tulajdon kértére bele kellett egyeznie a Tewfik bey-el, titkos kedvesével kötendő házasságába, miután a szultán magát tőle törvényesen elválasztatta. Ilyesmi Persiában hallatlan. A király egészen kénye-kedve szerint rendelkezik nővérei, nagynénjei s tulajdon leánya keze és szíve fölött, s testvéreinek egyike semmi kifogást sem tehetett ellene, midőn nem nagyon rég, a király három olyan magasabb rangú hivatalnoknak jegyezte el egymás után, kiket ezen kitüntetésre méltóknak ítélt. Egyéb iránt azon körülménynek is igen sokat lehet tulajdonítani, hogy Naszr-ed-din sah, ami a keletieknél vajmi nagy ritkaság, nem kedveli különösen az asszonyokat, s így a háremet elhanyagolja. Nagyon ingatag lévén szerelmében, a király néha mindent el szokott követni, hogy egyik-másik iráni szépséget, kinek tekintete királyi szívét véletlenül megsebezte, hatalmába keríthessen. A legkisebb bú nélkül elvál egyiktől, hogy a másikat elvehesse, de a kegyencnők szerencsecsillaga rendesen csak igen rövid ideig szokott tündökleni; mert a király rabja lévén a vadászatnak és a katonai életnek, csakhamar megunja a háremet és annak bájos lakóit, s örül, ha tőlük megszabadulhat.
A teheráni királyi család körében tehát teljesen hiányzik a bensőség és bizalmasság azon köteléke, mely Konstantinápolyban mind a kegyencnőt, mind az exkadin-eket urukkal egybefűzi. A teheráni királyi család minden tagja arra törekszik, hogy egyik a másik rovására meggazdaguljon. Minden egyesnek lelkében bizalmatlanság és vak önzés honol. A szigorú, erélyes fejedelem félelmet gerjeszthet ugyan személye iránt, de szeretetet soha sem, s ennél fogva könnyen érthető, hogy a fiatal Naszr-ed-din sah, ki bárha nem mutatja is, keresztül lát családi életének nyomorult viszonyain, csak akkor érzi egészen jól magát, ha távol a palota dögleletes légkörétől, távol az őt körüldongó tömeg ármánykodásaitól, künn a szabad természet ölén magán-élvezeteit felkeresheti. Hogy a királyi nőkre térjünk vissza, ezekről meg kell jegyeznünk, miszerint eltekintve azon eszközök korlátoltságától, melyek szolgálatukra állanak, személyes szabadságuk is sokkal lebilincseltebb, mint a konstantinápolyi császári úrhölgyeké. Aki e most említett városban ünnepnapokon a császári fogatok gyakran nagyon is hosszú menetét látja, a legszebb lovak által volt díszkocsikat, melyekből gazdagon öltözött, drága kövek és más ékszerek fényében úszó hölgyek, minden őket környező eunuchok dacára, egészen fesztelenül űzik szerelmi tréfáikat, aki tudja, hogy Göttsuban vagy az édes vizeknél hogyan enyelegnek és tréfálnak ezek az őket körülzsibongó ifjú efendi-világgal, azt bizonyára igen meg fogja lepni, ha Teheránban egy kék zsákba öltözött királyi hölggyel találkozik. Állása fényét semmi sem mutatja, ha csak azon ütések nem, melyeket az őt környező ferrasok osztogatnak a tömegnek, hogy minden tekintetet elfordítsanak róla. S még az ilyen kalitkában való sétálás is igen nagy ritkaság, mert az egyiknek vagy nincs meg szükséges ruhaneműje, a másik talán ékszereit zálogosította el, s valóban e nők sorsa egyáltalában nem irigylésre méltó, s hogy rangjuk mily jelentéktelen, semmi sem bizonyítja meg jobban, mint azon kettőnek példája, kikről Polak azon tudósítást közli, hogy a királytól elválván, egyik egy könyvkötőhöz ment utóbb nőül, a másik pedig a királyi kollégium valamely növendékéhez.
Valamint az egész persa nemzet sokkal távolabb van Európától, semhogy a mi institutióinkkal közelebbről megismerkedhetnék, vagy az európai politika ostoraitól annál inkább félhetne, épp úgy a Teheráni udvar is sokkal fesztelenebbül megtarthatja keleti jellemét, mint a török udvar szerailja, mely az európai doplomatia tekintetének s az odavaló és külföldi újságírók árgus-szemeinek szakadatlanul ki van tétetve. Azon időben, midőn Morier közzé tette csípős satyráját Persiáról, a teheráni udvar, nehogy olyannak láttassék, kiben semmi önérzet nincs, erélyes tiltakozást bocsátott közre a hajdani angol követségi tagnak tolla ellen. Mondják, hogy Naszr-ed-din Sah újabb időben is nagyon felgerjedt Gobineau Persiáról szóló legújabb könyve ellen, minthogy a francia gróf, ki a teheráni udvarnál a legnagyobb tiszteletben állott, némely viszonynak fátyolát nem a leggyengédebben lebegteté. Azt is mondják, hogy a király felgerjedésében valamennyi francia tisztet el akart bocsátani szolgálatából, de én azt hiszem, hogy mind ez csak prima furia történhetett, s mindenki azzal a gondolattal nyugtatá meg magát: "Páris sokkal távolabbra van mitőlünk, semhogy az a rossz hír, melyet felőlünk ott költenek, minekünk valami komoly aggodalmakat okozhatna." S valóban, nemcsak Páris, hanem az egész európai szellem is nagyon távol van a teheráni udvari élettől. S valamint a Boszporus mellett azon mértékben csökken a háremélet histoire scandaleuse-e, amily mértékben a nyugati befolyás terjed, épp úgy a teheráni udvar visszaélései is csak akkor fognak megszűnni, ha ez Európával közelebbi érintkezésbe jövend. Ez azonban aligha fog egyhamar megtörténni.

KIRÁNDULÁSOM DÉL-PERSIÁBA

I.

Közép-Ázsia óriási városának, a hajdani Rhagesznek romjaihoz támaszkodva, bánatos szemmel tekintettem Khoraszan felé, mint amelyen utamnak át kelle vezetnie a távoli keletre, a még mindig varázsfényben tündöklő Oxus partjaihoz. Heratot, a most említett tartomány egykori fővárosát, melynek Teherán után második nyughelyemmé kell vala lennie, a hatalomvágyó Doszt Mohamed Khan ostromolta. Ez az ősz barekzi főnök a maga vad afghanaival nemcsak Közép-Ázsiának e kapuját, hanem az egész vidéket is elzárta. Amily haszonleső, épp oly gyanakvó harcosaihoz egyetlen karaván, egyetlen utazó, s mi több, egyetlen koldus sem mert közelíteni, – mennyivel kevésbé én, kinek idegen vonásaiban a keleti előtt oly rémszerűleg hangzó "frengi" (európai) nyilván olvasható vala, kinek léptei még a legteljesebb békeidőben is gyanút gerjesztettek vala, a harc viharai folytán pedig még árnyékát is mint valami balszerencsével terhes kísértetet üldözték, s minden irgalom nélkül elpusztítottak volna, – kíváncsiság, kedv, lelkesedés, mind nem használt semmit, s ha csak a bizonyos veszedelembe nem akartam rohanni, nem választhattam egyebet a várakozásnál. Az utazni vágyónak mindig nehezére esik ugyan a türelem, azonban az a gondolat: "később, de annál biztosabban" vigasztaló hatást gyakorolt rám, s nem sokára teljesen belenyugodtam sorsomba.
Ott maradtam Teheránban. Nyolc-tíz napig meglehetősen kellemes volt az a kényelem, melyet a török követség vendégszeretete nyújtott, de amint a keletiek mondják, alig temettem el a megtett utazások fáradalmait a nyugalom puha párnáinak redőibe, s az utazási vágy már is újra felgerjedt szívemben. A régi Rhagesz romjaihoz vezető kisebb séták élénk érdekeltséget gerjesztének bennem mind az iránt, ami Ó-Irán emlékekben gazdag fénykorával egybefügg, s minthogy e kor maradványainak legszebbjei délen, illetőleg Sirász környékén találhatók leginkább, meg nem állhatám, hogy egy kirándulást ne tegyek Farsz tartományba. Az világos volt előttem, hogy én, egy Chardin, Diebuhr, Ouseley s Ker Porter sokoldalú kutatásai s annyi utazó kimerítő leírásai után, melyekben e nevezetes emlékek minden pontja, minden oldala ismertetve van, semmi újat sem fogok látni, s minthogy Irán s mindaz, ami ennek történelmére tartozik, reám nézve csak másodlagos érdekű volt, csupán műkedvelő gyanánt akartam odautazni, bizonyos lévén felőle, hogy az az élvezet, melyet a szefevik hajdani fővárosának, Persepolisnak, Naksi Rusztem s más egyéb őstörténelmileg nevezetes helyek s azok romjainak megtekintése nyújtani fog, bizonyára méltók lesznek arra, hogy értük az ember némi utazási kellemetlenséget is kiálljon.
Fel! Sirázba! hangzék bensőmben. De minő jellemben, minő nemzetbeli képében tegyem meg ezt az utat? – ez volt az a kérdés, mely eleinte foglalkoztatott. Teheránban ozmanli gyanánt jelenvén meg, a persa hatóságok előtt ilyenül mutattatván be, mégis furcsa lett volna egyszerre európaivá lenni, s ilyen minőségben indulni útnak. Az oszmanli vagy szunnita név a síita Persiában majdnem kellemetlenebb hangzású még a frenginél is, s bárha az ember a fővárosban a kormány s a török követség védszárnyai alatt meglehetősen szabadon mozoghat is, ez eset éppen nem áll a városon kívül, legkevésbé pedig a síita fanatismusáról oly hírhedt Dél-persiában. Ott oszmanlikat igen ritkán látnak, a szunnitákat pedig minden különbség nélkül gyűlölik és megvetik. Ez oknál fogva oszmanli gyanánt utazni oda, ha talán veszedelmet nem is, de kellemetlenségeket bizonyára okozhatott volna. S éppen, minthogy oszmanli igen ritkán jut el oda, nagyon érdekes lenne látni, hogyan gondolkoznak s hogyan fogadják Ali ezen buzgó követői más véleményű hitsorsosukat. S minthogy a jövendőbeli dervisnek, nem szabad félnie a kalandos tervektől, igen kevés küzdelmembe került, hogy a török követségen lévő jóakaróim lebeszélései dacára, határozattá érleljem szándékomat s egy pár nap múlva csakugyan kész is valék egy éppen Sirazba induló kisebbfajta karavánhoz csatlakozni.

II.

Az 1862-ik szept. 2-a volt, midőn én, egy bagdadi szunnita dervis öltözékében, hosszú, egész bokán alul érő entariban (alsó ruha), piros övvel s fekete csíkos maslakkba öltözötten, fejemet pedig az épp oly csinos, mint célszerű keffie-vel körülfonva, a Sah Abdul Azim kapun át eltávoztam. A kis karaván gyűlhelyéül, egy a városon kívül fekvő karavánszeráj volt meghatározva, minthogy Teherán kapuit naplemente után be szokták zárni, s a külvilágot kicsukják onnan. Az illető útitársak itt ismerkedtek meg egymással, a málhatömbök újra felrakattak, s minekutána barmaink abrakot kaptak volna, mintegy két órával éjfél után útra kelt a kis karaván, mely körülbelül mintegy harminc megrakott öszvérből, néhány lovasból, Mollahból, Meshedből visszatérő zarándokból, iparosokból, kereskedőkből s csekély magamból állott. Utunk eleinte a Sah Abdul Azimba vezető tágas ösvényen vitt, mely a teherániak különös tiszteletben álló búcsújáró helye, s ezelőtt az én mindennapi sétáimnak is célpontja. Nappal, s kivált a délutáni órákban, igen zajos élet szokott itt pezsegni. Az ember mindig egy csomó felpiperézett úrnővel találkozik, kik a lovat férfi módra ülvén meg, jönnek s mennek váltakozva, előkelő Mirzákat és Khanokat, számos kisérettel, néha-néha egy-egy európai kocsit is, melyet itt csak az udvar használ, mert Sah Abdul Azim, bárha búcsújáró-hely, a teherániaknak egyszersmind caroussel-je is. S midőn e tájon az éjféli órákban haladnék át, – a mindenek fölött uralkodó csendesség annál nagyobb hatást gyakorolt reám. A hold egészen nappalias fényt hintett a balkéz felől vonuló hegységre s azon aranyos kupolára, mely alatt a szent Sah Abdul Azim pihen. S csakis miután mintegy jó órahosszat lovaglánk, kezdé a karaván egyik-másik tagja élénk hangú beszélgetés által megtörni éji vándorlásunk egyhangúságát. A karavánok mindig egy társaságot képeznek ugyan, de annak egyes tagjai majd többé, majd kevésbé bensőbb viszonyba szoktak lépni egymás között, mire leginkább az azelőtti ismeretség, vagy a célnak azonossága szokott okot szolgáltatni.
Én egy fiatal bagdadi Szeidet választék ki magamnak útitársul, ki foglalkozására nézve Rauzekhan (vallási énekes) lévén, művészi körutat akart tenni Dél-Persiában. Rauzekhanoknak tulajdonképpen azok neveztetnek, kik a Persiában oly nagy hírre kapott vértanúnak, Huszeinnak halálát éneklik meg elégiákban, s e mellett, ami igen könnyen érthető, különösen fanatikus síiták. Barátságunk annál feltűnőbbnek látszhatik tehát, de a szeid, mint bagdadi s a magas portának alattvalója, nem átallá az efendivel szorosabb ismeretségre lépni. Bemutatott aztán a karaván többi tagjainak is, s minthogy víg cimbora volt, ki gyászdali énekes minősége dacára nem egyszer a legfrivolabb énekekbe kezdett, mindjárt az első esttől fogva kedvencévé lőn az egész társaságnak, s ismeretsége nekem nagy hasznomra vált. Hogy mind az ő, mind a többi útitársak kegyeit megnyerjem, óvakodtam minden vallásos beszédtárgytól eleinte, amit egyébiránt igen nehéz elkerülni, minthogy a persák, nagy kedvelői lévén a vitatkozásnak, keresztényekkel, gebrekkel, de kiváltképpen a szunnitákkal csakhamar disputátióba szoktak elegyedni. Azt gondolám magamban, elég időnk lesz még erre, s felhasználva bensőm nyugodt hangulatát, inkább kalandos kirándulásom ábrándjaiba merültem.
Dél-persiát, főszékhelyét az ó-persa, majdnem azt merném mondani, az ó-ázsiai műveltségnek, azt a helyet, hol az ember Hafizt és Szaadit látogathatja meg, még reményeim legvakmerőbb képeiben sem merném magam elé festeni. Egypár esztendővel ezelőtt egy-két persa verspár elegendő volt arra nézve, hogy a legnagyobb mértékben el legyek ragadtatva, s íme most mint keleti, született keletiek között utazom oda, olyan módon, minőnek eddigelé még csak igen kevés európai örvendhetett. Boldogságom érzetére nagy befolyással volt a felséges időjárás is. Hiába kísérteném meg Persia hold-világította szeptember éjjelének szépségeit ecsetelni. A tiszta lég, a hegyek, egyes magános fák, romok, s a vékony vonalban tova vonuló karavánok fantasztikus árnyai, a csengők merengésre gerjesztő egyhangú zengése s kiváltképpen a páratlanul felséges csillagos ég oly meglepő varázst gyakorolnak a nyugatról ide származottnak kedélyére, hogy az ilyennek a környék sivár természete fel sem igen tűnik. A Sah Abdul Azimtől egész a hegyláncig vezető út nem egy sziklaomolványon, árkon és kiszáradt patak medrén vezetett keresztül, de én figyelmemre sem méltattam az út nehézségeit, sőt teljesen rábízván magamat szamárkám biztos lépéseire, szemeimmel inkább a szeid mozdulatait kísérém, ki minden csillagról tudott egy mesés történetet. Minden csillagnak meg van a maga mythosza, jó és rossz hatása, s bizonyára igen sokat vesztettem volna előtte, ha szavainak feltétlenül hitelt nem adok.
A Göncölszekere már a nyugati láthatárnak hajlott, midőn a karizeki magaslatra érkezénk, melynek túloldalán Kenaregird, első állomásunk fekvék. Még egy pillanatot vetettem a szép éji tájképre, s mikor a hegy másik oldalán alávonulnánk, a támadó hajnal már lassanként halványítani kezdé a hold világát. Mihelyest feltűnik az égen a hajnalcsillag, a karavánok ennek képében szokták az új napot üdvözölni. Az, aki a társaság tagjai között a legbuzgóbb, egy-egy ezanba kezd, mit most a mi szeidünk teljesített, a félhomályt mosdásra szokás fordítani s még mielőtt az első napsugár tündöklenék a hegyek ormain, a karaván rövid szünetet tart imádkozás végett. A barmok megállanak csendesen, földre hajtott fejjel, a lovagok letérdelnek sorban kelet felé, olyan töredelmes, bűnbánó helyzetben, minőt csakis mohamedánoknál lehet találni, s csak az első Allah Ekber dallamos felhangzása alkalmával szerencsélteti Phoebus az útitársaságot megjelenésével. Napkelte után aztán még egy kis ideig odább szokás haladni, aszerint amint az esti indulás korábban vagy későbben történvén, az állomás is közelebbre vagy távolabbra esik, s így mi is éppen akkor tértünk be első nyugvó helyünkre, midőn az égető nap sugárai már-már azt érezteték, hogy mindenelőtt valami árnyas fedélre lesz szükségünk.
Tágas karavánszerájban szálltunk meg, mely Kenaregird falu mellett fekszik. Mint már a Kenaregird név is mutatja, ez homok szélét jelentvén, e falutól keletre nyúlik a Desti-Kuvir sóspuszta. Ennek borzasztó helynek kell lennie, s bárha alig hiszem, hogy a híres Khalatánál iszonyúbb legyen, mely Bokhara és Khiva között létezik, vagy a nagy hirkani pusztaság némely részénél, mégis szerfölött csodálkozom azon, hogy összes persiai vándorlásaim alatt, egyetlenegy bennszülöttel sem találkozám, ki e pusztán illetőleg annak Kenaregird és Tebbesz között fekvő részén valaha átutazott volna. Ha Desti Kuvinról beszél a persa, tud mindig egy egész csomó rémtörténetet, divekkel, ördögökkel s más egyéb rossz szellemekkel fűszerezettet, mikkel hallgatóját el akarja rémíteni. Leggyakrabban azon mondát szokták emlegetni, mely szerint e vidék elpusztulásának egyedül Samr, a Huszein gyilkosa s minden síita persának halálos ellensége volna fő oka. Lelkiismereti furdalásoktól gyötrötten, ide menekült hajdan, s puszta megjelenése is elég volt, hogy a különben oly viruló táj, ily sivár sóspusztasággá változzék. A sós tavak és feneketlen mocsárok az ő verejték-cseppjeiből származtak, de mindenek fölött Kebir Kuh volna a legborzasztóbb hely, hol maga a gonosz Samr lakik. Jaj az utazónak, kit a lidércek bolygó fénye erre a környékre vezet. Ilyenek s ezekhez hasonlók valának azon rajzolatok, miket én útitársaimtól, Persia sóspusztája felől nyertem.
A karavánszerájba érkezvén, valamennyien egy-egy árnyas helye telepedtünk egész kényelemmel, s mint ahogy rendesen történni szokott, csak néhány percbe telt s a vándor város fürge telepítvénnyé változott. Míg a barmok a száraz árpaszalmát ropogtatják, a persa ösztövér ebédjének elkészítéséhez fog. A gazdagabbak szolgáik által megnyomogattatják magukat, megroppantatják tagjaikat s az ember alig pihente ki egy kissé a megtett állomás fáradalmait, midőn mindenki már is reggelizéshez fog, azután pedig nyugalomra tér. Ez a nyugalom pótolja ki az éjen át elmulasztott álmot, melyért, nyári hónapokban kiváltképpen éjjel történvén az utazás, a déli órák pihenése szokott rendesen kárpótlást nyújtani. E tekintetben a barmok is utánozzák az embereket. Estefelé, míg ezeket vakarják és kefélik, tűzhez teszik a pillan-bográcsot, s az indulás előtt egy órával történik rendesen a vacsorálás. A derviseknek vagy más egyéb ilyes Isten kegyelméből való lustálkodóknak sokkal könnyebb sorsuk van, mint egyéb utazóknak. Az állomásra érkezvén, minden bú nélkül nyugalomnak adhatja át magát, s midőn az üst párolgása az estebéd közeledtét jelenti, előveszi Keskuljat (kókuszdióból készült edény) s egy-egy hatalmas Jahu! Jahakk! kiáltással, néha igazán páratlan szemtelenséggel közelít minden csoporthoz. Mindenki ád neki egy-egy adagot az estebédből. Mindazt összekeveri aztán, s miután a kört bejárta volna, bizonyos lehet róla, hogyha nem is valami sumptuosus, de mindenesetre elég gazdag vacsorához jutott. "Neki nincs semmi úti készlete, nem is főz, mégis jól lakik, - mondják a keletiek - az ő konyháját Isten látja el."
Kenaregirdtől egészen a pusztán kelle átmennünk a második állomásig. Ez a rész, Desti Kuvir egy idáig benyúló földnyelv, melynek határa egész Kumig terjed; azonban ennek közepén áll a Hauz-i-Szultán (a szultán víztartója) nevű állomás, melyet egy nagy karavánszeráj képez, melyhez földalatti vízvezeték viszi, az itt különben teljesen hiányzó drága nedvességet. Mikor Kenaregirdból útnak eredtünk, valami egy óra-folyásig haladtunk volna már a pusztán: a hold-világította puszta tájnak képe mind regényesebbé és regényesebbé vált. Az éji csend, mely itt e nagy sivatagon úgy szólván még egyszer akkorává lesz, kimondhatatlanul nyomasztólag hat az utazóra, s előérzete annak, hogy Közép-Ázsiában még sokkal nagyobb pusztaságokat fogok meglátogatni, mintegy kényszerített arra, hogy a csodálatos látványon szemeimet kétszerte oly mohó vággyal legeltessem. Bármily távolra tekintsen is a szem e setét láthatáron, sehol sem talál semmi támaszpontot. Csak itt-ott tornyosulnak a szél kavarta homokoszlopok, – egyik helyről másikra lebegnek éji rémek gyanánt, s igen érthető előttem, hogy a félénk lelkek a furiáktól üldözött szellemeket látnak bennük. Útitársam, úgy látsszék, ez utóbbiak sorába tartozott, mert erősen beburkolózott köpenyébe, mindig odavegyült a karaván legsűrűbb tömegébe s a kelet felé terjedő pusztaságra csak oda sem mert pillantani.
Mintegy éjfél tájon lehetett, midőn távolról tompa kolomphang üté meg füleinket, s amint értém, ez egy nagyobb karaván volna, mely mintegy jó órával előbb kelt útra mielőttünk. Lépteinket siettetni kezdők, hogy elérjük, de alig jutottunk valami százlépésnyi távolra hozzájuk, midőn kiállhatatlan dögszag kezde mindenfelé terjedezni. A persák ismerték már okát; mind sebesebben haladtunk, a bűz is mindig szörnyűbbé és szörnyűbbé lőn, s mikor kíváncsiságtól gyötretve, az egész felől kérdezősködném, azt nyertem válaszul, hogy ez halottas karaván. Halottas karaván, gondolám magamban, ez ugyan furcsa dolog, s bővebb felvilágosítás végett szomszédomhoz fordultam. De ez csak azt kiáltá felém: "Siess, siess!" s én, a már úgyis eléggé gyötrött szamarat még gyorsabb sietségre nógatván, többi társaimmal együtt nem sokára odaérkezvén a mintegy 40 lóból és öszvérből álló s három arab lovag vezetése alatt haladó karavánhoz, melynek barmaira koporsók valának rakva, s melyeket mi teljes erőnkből elkerülni igyekvénk. Borzasztó látvány volt az, midőn e lovagok egyikét megpillantottam, kinek orra és szája be volt kötve, s kinek halvány, sápadt arcát a holdvilág még jobban eltorzítá, de minden kiállhatatlan bűznek dacára meg nem állhatám, hogy egypár kérdést ne intézzek hozzá. Az arab elmondá, hogy ő e holtakat már tized napja viszi, de még legalább is húsz napig kell mennie, míg Kerbelába jut, azon helyre, hová e kegyesek, Huszein iránti szeretetükből, magukat eltemettetni óhajták. Egyébiránt ez a szokás megvan egész Persiában, s akinek csak módjában áll, ha a távol Khoraszanban lakott is, Kerbelaba viteti magát, hogy ugyanazon földben tétessék örök nyugalomra, melyben a szeretett Imam Huszein pihen. A halottat néha két egész hónapig is viszik, míg rendeltetése helyére jut, s mint gazdálkodási szempontból, három-négy koporsót is szokás egy öszvérre felrakni, a kegyes persákat oly szorosan odaszorítják a négy deszka közé, amennyire csak lehetséges, - s hogy testesebbek voltak-e vagy sem, arra nem szokás tekinteni. Laposra nyomnak mindent, s Kerbelába megérkezvén, nem egy potrohos, sovány fickó gyanánt sétálhat az örökéletre. Télen még csak megjárná mindez, de elgondolható, milyen kigőzölgésük van e holttesteknek a persiai júliusi melegekben! S emellett az igaz hívőnek nem szabad elkiáltania magát.: "Huh, de büdös!" mert a kegyes zarándokok halottszaga, rózsa és ambraillatnak tartatik. Azonban mégis azt is hallottam, hogy azon arab holttest-gyűjtők, akik ezen szomorú foglalkozást űzik, legfölebb egy-két esztendeig tartják ki, s ami elég csodálatos, még a teherhordó barmokat sem lehet egy könnyen hozzászoktatni e portéka hordására.
Már jó távolra magunk mögött hagytuk a halottas-karavánt öldöklő szagával, mikor én még egyszer vissza fordultam, hogy egy tekintetet vessek az átvonuló halottakra. A hosszú koporsókkal megrakott barmok, mélyen szügyükbe vágván fejüket, s a lovagok jól távol a szomorú menettől, puszta kiáltozással nógatták amazokat a haladásra, s bárha ezen látvány akármely vidéken is igen komor lenne, de kivált itt, a puszta kellő közepén, valami kimondhatatlanul szomorú volt az. A holttesteket gyakran borzasztón megcsonkítva teszik le örökös nyughelyükre. De mindez nem gátolja a persákat, hogy e szokásnak évszázadok óta hódoljanak. Mert aki Kerbelaba juthat, annak az az édes reménysége van, hogy a szent vértanú közvetlen szomszédságában lévén, annak vezetése alatt fog a paradicsom örök zöld virányaira átvándorolhatni.

III.

A gyorsított haladás folytán, Hauz-i-Szultant, még a hajnalcsillag feltűnte előtt értük el. S ez annyiban vala előnyös a karavánra, hogy a négy udvarból álló nagy épület legjobb helyét keresheté ki a maga számára. S bárha csak néhány óra folyásáig haladtunk is víztelen tájakon, mégis megérkezvén, a karaván minden tagja abban a nyomban a medencéknek rohant, ivott, mosdott, imádkozott, s alig telt egy fél órába, s az egész társaság Morpheus karjaiba mélyedett. Mikor déltájban kisétáltam a karavánszerájból, körülnézni a vidéken, a halottas karaván újra ott állt szemeim előtt, de meglehetős távolságban a karavánszerájtól. Soha sem települhet meg az ilyen a lakott helyek közeletén, s mindig úgy kell helyet foglalnia, hogy a szél a rossz szagot a lakatlan táj felé vigye. Mikor síita társaim előtt csodálkozásom fejezém ki e fanatizmus fölött, ezek sarkasztikus megjegyzések kíséretében, engem illetőleg pedig a szunnitákat, Imam Huszein tragikus végével kezdének vádolni. Különösen egy, Meshedből éppen most jövő dél-persiai, mint újdonsült meshedi, kelt ki legdühösebben, aki a szó szoros értelmében kész lett volna hajba kapni. Azonban az én szeidem s a több higgadtabb útitárs is közbe veté magát, s azzal igyekeztek lecsendesíteni, felemlítvén, mily hűséggel őrizteti a szultán e szent vértanú sírhelyét. S valóban csodálatos. A szultánról Persiában épp úgy beszélnek, mint valami európai keresztény királyról. A síiták és szunniták közötti évszázados versengés oly válaszfalat emelt, hogy ez utóbbiakat, bárha törvényesen Muszulmánoknak hivatnak is, a persák olyanokul tartják, kiknek Mohamed koránjával és az Iszlammal általában semmi közük.
Minthogy elegendő kilátásom volt immár a vallásos vitatkozás újból való megkezdésére és folytatására, egyelőre kezdetül elégnek tartottam ennyit s távoztam, a pompás karavánszerájt megszemlélendő, melyet – amint mondák – a mostani király anyja építtetett saját költségén, a híres Hadzsi Mirza Agaszi ösztönzésére. Persiában igen sok e fajta épület található. Nincs az egész keleten egyetlen ország, mely a kereskedelem a nyilvános közlekedés javára többet áldozott volna, mint Persia. Sokszor a legnéptelenebb pusztaságon is a legbámulatosabb építmények lepik meg az utazót, miket az uralkodók buzgósága és egyes vagyonosok kegyessége emeltetett, s valóban kimondhatatlan jótétemény, a hosszú útnak fáradalmától meggyötört utas számára enyh-adó fedélről gondoskodni.
Minthogy a következő állomás tíz ferszakh távolságot tett, még naplemente előtt kapattunk és indulánk. Az állomást meglehetne ugyan rövidíteni, ha az ember innen Pul dellakba megy előbb s onnan aztán tovább Kumnak, de a szegényebb utazók örömest megtakarítják egy-egy állomás abrakját, s így az utat, bárha nagyon fárasztó is, egy huzamban szokás megejteni. Három napig utazott ugyan még csak együtt a társaság, azonban már is teljes bizalmasság és barátság kapott lábra közöttünk. Hogy én született európai volnék, kinek már puszta illetése is tisztátalanná teszi a síitát, s kivel egy tálból enni a legrémítőbb véteknek tartatnék, senkinek ez még csak esze ágába sem jutott. A konstantinápolyi efendit látta bennem mindenki, a török követség vendégét, ki Arzui Szejahat (utazásvágy) által ösztönöztetve, a királyi Iszfahant s a paradicsomszerű Sirázt – mint a persák nevezik – akarja meglátogatni. Összebarátkoztunk; de azért egypár makacs síita meg nem állhatá, hogy egyszer-másszor szememre ne lobbantsa a szunniták igazságtalanságát, különösen egy varga volt az, kinek nagy, zöld turbánja Alitól vett származását jelenté, ki újra, meg újra a három khalifa bűnös bitorlását kezdé felhordogatni, mit állítólagos őse ellen elkövettek. "Mit, hát Omeri Hattab (Omer, a fakereskedő) s e nevet egy sereg szitok követé - mit, hát az eszeveszett Oszman akartok-e szembeszállni Alival, Istennek ezen oroszlánjával, a leghatalmasabb hőssel, ki a prófétától csak egyetlenegy hajszálnyira különbözött? Istenemre, efendi, csodálom, hogy olyan tulajdonaid mellett be nem látod e kiáltó igazságtalanságot s a mi vallásunkat fel nem veszed." Hogy a heveskedések kikerültessenek, sokszor félbeszakaszták őt, s más tárgyra vitték át a beszédet, de az én vargám megint neki melegedett s akárhányszor csak azon vettem észre magamat, hogy megragadja paripám kantárát s ezen örökösödési kérdésről oly lelkesülten beszél, mintha az egész esemény, mely 1200 évnél is régibb, talán csak tegnap történt volna.
Az éj igen szép volt, hasonló az előbbi kettőhöz, s az idő gyorsan múlt vidám beszélgetések és vitatkozások között, s még távol vala a hajnal, midőn a kis pusztaság utolsó részén is átkeltünk s a Pul dellak (a fürdőszolga hídja) karavánszerájhoz érkezénk. Ez a nyugati hegységből eredő s elegendő széles folyón visz át. E híd, mely imitt-amott már pusztulásnak indul, egy fürdőszolga költségén épület, s azt beszélik róla a többi között, hogy egy e vidéken járó arisztokratikus khan, méltóságán alulinak ítélé, oly alacsony származású ember építményét venni igénybe, amiért is minden cselédestül inkább a folyón akart átgázolni, de a rohanó ár magával ragadta s büszkesége büntetéséül a habok között lelte sírját. "A folyó fenekéről pokolba jutott – tevé hozzá útitársam – hol arisztokratikus érzelmei gyötrelmére egy katlanban föl majd a legalábbvaló gonosztevőkkel."
A karavánszeráj egészen a híd mellett áll. Megálltunk, s mikor itt a hideg, puszta kőre egy kis pihenés végett lefeküdtem, oly hatalmas álom környékezett meg, hogy a világ minden kincséért nem adám vala, ha legalább egy félóráig alhatom. Nem maradhattunk tovább egy igen kurta negyednél, minthogy a társaság kora reggel akart Kumba, a szent városba érkezni, hol búcsú, vásárlás és sok egyéb foglalkozás várakozott a kis karavánra. Kum, mely a távolban csakhamar feltűnt számos zöld kupoláival, s kivált pedig a sírboltnak a kelő nap által megvilágított, s gazdagon aranyozott nagy kupolájával, a persa hölgyvilág szent városa. Itt nyugszik Fatima, Imam Riza nővére, ki az akkor Meshedben tartózkodó bátyja iránti gyengédség által vonzatva, Bagdadból hozzá akart utazni. A magasságos asszony nem juthatott el vágyai céljához, mert Kumban megbetegedett, meg is halt, s most 444 szent társaságában itt fekszik eltemetve. Ezen szent sírokon kívül, valamint Kerbela, úgy ezen város is kedvenc temetkezési helye a persa nőknek, kik az ország minden tájáról ide hozatják magukat. Meddő anyák, férjeiktől elűzött asszonyok s a Hymenért mind hiába epedő leányok járulnak ide e sírhoz, a szent úrnő kegyteljes pártfogásáért esedezni. Ez azonban egyáltalában nem szolgál azért akadályul, hogy e város tolvajok, rablók, gyilkosok s más egyéb gonosztevők gyűlhelye legyen; mert Kum, Beszt (asylum) a törvény által üldözöttek számára, s ki a bakó kezéből kisiklék és szerencsésen ide menekült e szent falak közé, biztos lehet róla, hogy bántalom nem éri.
Azon ponton kezdve, honnan a város már láthatóvá lesz, itt is, mint egyéb búcsújáró helyek közelében, apró kőhalmocskákat találni, melyeket kegyes zarándokok emelnek, szent zsolosmák éneklése közben. Imitt-amott egy-egy bokor is áll, beaggatva a legtarkább rongyokkal. Mindenki itt akarja hagyni tiszteletének zálogát, s egyik a kövekhez, másik a rongyokhoz folyamodik. Mondják, hajdanában szokás volt az is, hogy az ilyen szent fákba minden arra menő egy szöget ütött, ami ősrégi szokás s hihetőleg ugyanebben keresendő a nálunk oly sokak előtt talányszerű "vastuskó" eredete is. Én is leszálltam szamárkámról és piros selyem keffiemnek egy rojtját szinte odaakasztám az egyik bokorra. Milyen csodás vegyülék van itt egybe halmozva, a világ minden részének szöveteiből! India és Kasmir szövetei, Anglia és Amerika gyártmányai, a kurd, arab és turkoman nomád törzsek durva ruhaneműi tarkán vegyülnek egymással. Imitt-amott egy-egy gyönyörű sawl-darab is található, mely persze nagyon szemébe ötlik az érte epedő utazónak, de azért senki sem mer hozzá nyúlni, mert az eltulajdonítás a legnagyobb szentségtörésnek tartatik.
Még mielőtt a városba jutottunk volna, egy igen nagy temető maradt el mellettünk. Ez lehet legalább is félmérföld terjedelmű, sokkal nagyobb, mint a meshedi, de azt mondják, hogy nagyságra nézve a kerbelaihoz nem is hasonlítható. Maga a város a lehető legszomorúbb tekintetű. A bazár közepén álló karavánszerájban szálltunk meg, s nem mondhatom ki, mennyire örültem, meghallván, hogy a karaván itt két napi pihenést tart. Egy pár órával felüdülésünk után, incognitomhoz híven, mindenekelőtt a szent sírt kellett meglátogatnom, s ruháimat megtisztítván, s a szokásos mosdásokat végezvén, a többi búcsújárókhoz csatlakoztam, kik a távolról pompásan ragyogó kápolna felé indulának. Ha nem csalódom, csakugyan én voltam a legelső európai, ki azon szerencsében részesült, hogy a persa hölgyvilág ezen szentélyét meglátogathassa. Chardin azt írta le, amit szolgája mondott el neki, Ouseley a maga sovány tudósítását egy persától nyerte, ki a követségi személyzet tagja volt, s bárha Carlian úr, a mostani udvari fényképész s a vegytan tanára Teheránban, az előcsarnokot lephotografirozta is, s a képet: "un tableau reussi du saint sépulcre"-nek camezte is, egész bizonyossággal állíthatom, hogy műtétele közben, a belső udvar ajtai zárvák valának, mert a világ minden befolyása sem lenne elég hatalmas azt kieszközölni, hogy a tisztátalan frenginek megengedtessék a szentélybe csak egy pillanatra is betekinteni.
Az ember először egy küludvarba jut, mely szép fákkal van beültetve, s azon számos szeidnek szolgál tartózkodási helyül, kikre az állítólagos ősanya őrzése van bízva. Már innen vezet egy út, magas portalén át a benső udvarba, melynek közepén a pompás kupolával koronázott kápolnácska emelkedik. A "nagy" Abbasz Sah és az "igazságos" Kerim Khan voltak azok, kik ez épület felékesítésére legtöbbet tettek. Mesés azon aranyak száma, melyeket a meglehetősen nagy kupola megaranyozására fordítottak, s ha jól tudom, a kupolát három köröm-vastagságú aranylemez borítja. A bejárást egy portale díszíti, melynek remek kasi-művei, a legfrissebb színekkel tarkálló s részarányosan elrakott arabeszkei, melyek között a mély azúrkék a túlnyomó, varázs hatást gyakorolnak azon utazókra, ki ilyes keleti díszépületet most lát legelőször. Tizenhat márványlépcső vezet az ajtóhoz, mely vastag ezüstlappal van borítva, de rendesen nehéz szőnyeggel van fedve. Már a legalsó lépcsőn le szokták venni a zarándok saruját, el fegyverét vagy botját, s ha az ember azután meglehetősen meggörbült állásban felmegy, mindenek előtt meg kell csókolnia a küszöb hideg márványát s csak azután lehet belépnie. Az épület benseje még sokkal meglepőbb, mint a most említett rész. Itt az arabeszkek és kasi-művek közé tükrök s gazdagon megaranyozott virágok vegyülnek, s bárha egészen gömb is, mind a kupola mélyedése, mind a fal annyira túl van halmozva száz meg száz prismával, domborművekkel, fülkékkel s más egyéb építészeti cifraságokkal, hogy pompásnak igen, de csinosnak és ízlésteljesnek bizonyára nem mondható. A koporsó, melyet massív ezüst-rácsozat kerít, s mely mindig drága szőnyeggel van borítva, éppen középen áll a nagy csillár alatt, a borítékot évenként csak egyszer veszik le a szent hulláról s a kegyes zarándokoknak rendesen csak egy kis részecskéjét szokták megmutatni. Mint másutt mindenütt, úgy itt is imatáblák függenek alá a kerítés rácsairól, némelyek maguk olvassák ezeket, mások úgy olvastatják, mások ismét az itt nyüzsgő szeideknek fizetnek, hogy a korán egy némely mondatát ezek recitálják el helyettük. Van itt kiáltás, ének, sírás-rívás, szeidek szemtelen hangú ajándék-követelése, – de mindez az áhitatoskodókat nem zavarja, mert a kiállhatatlan lármának közepette nem egyet lehet látni, ki homlokát a kerítés hideg ércéhez nyomva, ott ül órák hosszat, merően bámulja a koporsót, magát semmi által sem zavartatva. Beléptünkkor engem a falakra s a rácsokra aggatott drágaságoknak nem annyira tarka vegyülete, mint inkább roppant tömege lepett meg kivált képpen. A persa igen szereti a drága köveket és nemes érceket. Azt hiszik annálfogva, hogy ezekben a szenteknek is nagy kedvük telik, s innen van, hogy ez utóbbiak nyughelyét igen meglepő nagyszámú ékszer díszesíti. Minden gyémántnak, minden arannyal vert fegyvernek meg van a maga története, vagyis azon oka, mely az adományozót arra ösztönzé, hogy ide hozza. Előttem egy igen szembeötlő ezüst-tű vala különösen feltűnő, s midőn e felől tudakozódnám, azt nyertem válaszul, hogy ezt egy férj hozá ide ajándékul. Ez ugyanis hűtlenné lett nejéhez s utóbb azt el is adta a Turkomannoknak. A nő évek hosszat epedt a turkesztani rabságban, s midőn onnan a szentnek sírjához ajándékot küldene, – férjét annyira előfogta a lelkiismeret mardosása, hogy hét egész esztendeig mind szünet nélkül kereste aztán, s midőn végre feltalálta, kiváltotta s hazavitte, akkor adá a most említett hála-áldozatot a szent Fatimának. Bárha bagdadi öltözetem a síiták fanatikus gyülekezetében nem egy előtt szemet szúrt is, hála útitársaimnak, nem ért semmi kellemetlenség. Ha az ember meglátogatta már ezen szentnek koporsóját, szokás a közelében nyugvó földi nagyokról is megemlékezni. Ezen oknál fogva én is velük mentem azon útitársakkal, kik Feth Ali Sah és két fia sírját keresék fel, s kik gyönyörű alabástrom koporsókban fekszenek, melyek külsején, az egyszerű feliraton kívül, meglehetősen hűn talált képük is oda van vésve. Feth Ali Sah, bárha Kadzsar, ha egyébért nem is, de legalább személyiségéért nagy kedvességben állott a persák előtt. Az egész országban neki volt leghosszabb szakálla, mindig ő öltözött legszebben, korának legnagyobb hölgykedvelője, s a legügyesebb és legdélcegebb lovasok egyike. Uralkodása méltatlankodásait csakhamar elfeledték, de ezen tulajdonai sokáig fennmaradtak még a hiú persák emlékezetében.

IV.

A kegyes kötelességeknek eleget tévén, neki indultam a városnak, nevezetességeit megszemlélendő. S mint rendesen, itt is a bazáron kezdém, mely éppen most a gyümölcsérés ideje alkalmával, telve volt az egész Persiában oly híres görög-dinnyével. Ezen gyümölcs jóformán egész Persiában otthonos, s az őszi hónapokban a népség nagy részének kizárólagos eledele, nedvét pedig (Abi Hinduvana) – ami elég különös - számos betegségnél orvosság gyanánt szokás használni. S mi több, még héját is felhasználják. Előbb megszárítják, aztán megfőzik s ha már most ennek forró levébe valami vászondarabot áztatnak, ezt a növény phosphortartalma használható taplóvá változtatja. A dinnyén kívül itt igen jó őszibarack és gránátalma is található. Leghíresebbek azonban az itteni cserép-neműek, kivált egy bizonyos fajtahosszú nyakú korsók, miket a szent város földéből gyártanak. Mikor így a bazárban andalognék, a többi között egy karton-festő egyszerű bódéja tűnt fel előttem kiváltképpen. Az iparos persa hatalmasan nyomkodá kék festékbe mártogatott nyomómintáival az előtte fekvő durva vászondarabot, s mikor hosszasan nézném munkáját, felkacagott s engem frenginek tartván, odakiálta hozzám nyeggetve: "Megszabadulunk nem sokára a ti drága és furfangos kartonszöveteitektől, eltanulunk tőletek nem sokára mindent, s ha a persáknak nem lesz már szükségük frengisztan mesterségére, bizonyosan tudom, idejöttök koldulni valamennyien.
Épületek dolgában Kum, bárha már az ős hajdankorban is híres város, ma igen szegény. Környékét páratlan zöld virányúnak szokás emlegetni, ami természetesen csakis a sivár Persiára nézve állhat, s mi egyedül azon gazdag vízvezetéknek köszönhető, mely e becses nedvességet a szomszéd hegyekről idehozza. Mindamellett a szabadon merített víz némileg sós ízű, de ami a kutakból jön, az ment ettől, okát kérdezvén, azt nyertem egy persától válaszul, hogy a szent Fatime kíséretében egy arab jött ide hajdan, ki a várost bizonyos agyagvegyülék készítésére tanítá meg, mellyel ha a kutakat és vízmedencéket kisározzák, a víz lassanként minden sós ízétől megszabadul. S bárha itt ezen hatást tisztán természetfeletti erőknek tulajdonítják is, meg nem állhatom, hogy a netalán itt megforduló európai szakértőnek a most említett agyag vegybontását ne ajánljam.
Jó darabig időzvén a városban és környékén, visszatértem a karavánszerájba s itt egy sarokban szegényesen öltözött, félénk tekintetű persákat láttam gubbasztani. Feléjük mentem, s éppen meg akarom őket szólítani, midőn egyik útitársam odakiált: "Efendi, mit cselekszel? Csak imént jártál búcsút s már is be akarod szennyezni magadat ezekkel a tisztátalan zsidókkal?" Zsidók, gondolám magamban, akkor ugyan kiáltozhatsz, persa barátom! S midőn Izrael e szegény fiai észrevették nyájasságomat, kijöttek többen celláikból, a szó szoros értelmében körbefogtak, s mindig félénken körültekintgetve, elmondák, hogy ma (pénteken) készítik el a holnapi szombatra való eledelüket, minthogy akkor semmi olyassal sem szabad foglalkozniuk, ami netalán a dolog színét viselné magán. Az idősebbek egyike meg nem állhatá, hogy könnyezve ne szóljon azon sanyargattatásokról, miket az ő hitsorsosai itt szenvednek, s mily öröm ragyogott szemében, midőn előttem, a vélt ozmanli előtt a szultán szelíd kormányát magasztalá. A szultánt nem tudta eléggé áldani; de az Izraelitának sejtelme sem volt arról, hogy az ottani nemes cselekedetek rugója egyedül a mi felvilágosodott nyugatunkban keresendő.
Kumot harmadnap múlva hagytuk el, s a mintegy négy óra hosszat tartó kietlen, sivár út után Lenkiran faluba érkezénk. A karaván benn a faluban települt le, de én kellemesebbnek tartám a napot egy közeli kertben tölteni, melynek közepén egy Imamzade (Imam utód) kápolnácskája áll. Ezen Imamzadek sírjai nagy számmal vannak Persiában, s bizonyára nem élt hajdan egy tizedrésze sem e szenteknek, kiket mai napság tisztelnek. Nem csoda; minden falu, legyen az bármily kicsiny, külön szentet akar bírni. Kapják magukat, hevenyésznek egyet, kigondolnak róla valami mesét, a költött hős csontjai fölé kápolnát emelnek, melyet nyomban zöld cserép alá fognak. Zöld vala azon szín, melyet a szent sarjadék élete folytán fején hordott, zöldnek kell lenni sírjuk fedelének is. Amint a fák árnyékában ott pihennék nyugalmasan, oda settenkedett nem sokára a sírnak őre is. Csodadolgokat beszélt az üdvözült szentnek hatalmáról, s csak éppen tegnap történt, mondá, hogy egy persa khan, ki ugyanazon helyen pihent, melyen most én ülök, midőn utóbb ittas állapotban akarna a kápolna belsejébe menni, a guta abban a nyomban megütötte. "Igen, efendi – mondá – a szentekkel nem lehet tréfálni." Arca a beszéd folyama alatt a lehető legkomolyabb vala, de csakhamar úgy sejtém, hogy egypár fillér volt tulajdonképpen szíve igaz óhajtása, s mikor ezt átadtam neki, el is tisztult onnan azonnal.
A magányosság sokszor igen jól esik az embernek, a különben mindig pezsgő karaván-életnek közepette, kiváltképpen állt ez az eset rám nézve, kinek a fanatikus síiták társaságában örökké csak a legfurcsább felekezeti vallásos kérdésekre kellett felelgetnem. Magányomban képzeletem a legcsodálatosabb képeket festette oda maga elé. Gondolataim Persiából el a messze nyugatra repültek, s visszagondoltam mindazon alakokra, melyekben a keletet, kivált pedig a régi persiát, egykor képzelém. Igaz, sok másként állt azokban, sokkal költőiebben, mint amit a valóság nyújtott, s még sem fojthatám el magamban a mély meghatottságot, midőn tekintetem egyik-másik falusi lakosra esett, kiben a med typusz itt különösen észrevehető. Arcélük körvonalai azon illustratiókat juttaták eszembe, melyeket syr és méd domborművek nyomán Layard, Rawlinson s más utazók műveiben láttam, s hogyan dobogott szívem, midőn az előbbi másolatok helyett, most maguk az eredetiek állottak előttem.
A nap rég leáldozott már, midőn Szengszeng, úgymint a legközelebbi állomás felé útra keltünk. Rendesen Surab és Paszingan felé szokás járni, de a jelen esetben a táj egészen víztelen levén, ezt az irányt mellőztük. Az út a legborzasztóbb sivatagok egyike. Az egész környéken nincs egyetlen egy vízcsepp, nincs a földmívelésnek semmi nyoma sem, s pedig e hely Persia szívében fekszik. Miután elfeledtem vízzel ellátnom magamat, sokat kelle a szomjúságtól szenvednem, s Szeng-szengbe érvén, a csatorna kellemetlen szagú vize nem sok enyhülést adott, miért is nagyon örültem, mikor a jövő éjjel utunknak a pusztán átvezető legutolsó darabját is megtettük, s szemeink előtt Kasannak, Persia másodrangú városának kúpjai tűntek fel a távolban. A persák társaságában utazó európait mindig a kíváncsiság egy bizonyos foka tölti el, valahányszor egy-egy városhoz közelít, mert útitársai igen sokat beszélnek annak fényéről, pompájáról s ritka érdekességéről. Kasan szépségeit három órával a kapun való bementünk előtt, már a legdagályosabb kifejezésekben hallám magasztaltatni. De ezek puszta szavak jobbára, melyek egyébiránt egy keleti tudós földirati munkájában is találhatók, ki Kasant kertjeire, szántóföldjei- és vízére nézve páratlannak mondja az egész világban. De mind e magasztalt tárgyak közül, engem csak egy lepett meg igazán, s ez a rézművesek bazárja, kik a híres kasani üstöket készítik. A Miskaran bazárban valami 180 műhely áll egymás tőszomszédságában, melyekben izmos kezek kolompolnak egész napon át, s holott a zaj már jó messziről is hallható, el lehet képzelni, hogy veszi ki magát ez a pokoli lárma, a bazárnak kellő közepén.
Feltűnő volt előttem, hogy e pokoli zajban hogyan értik meg egymást ezen emberek; azonban nem hangjai a szájnak, hanem csupán mozgása közli a gondolatokat, s az idegen csak úgy vehet ki valamit, ha fülét egész közel tartja oda a kiáltóhoz. Bárha a nyers ércet a távoli Oroszországból hozzák is ide, a gyártás mégis a kasaniaké kizárólagosan, kiknek művei szilárdságra és csinra nézve páratlanoknak tartatnak. Mondják, hogy a híres fényezett téglákat, melyek világos színeik tündöklő fényét évszázadokon keresztül megtartják, - ezen városban találták volna fel. Hajdan kasani-nak neveztettek, ma azonban csak kasi-nak hívják s egész Közép-Ázsia építészeti emlékeinél, fődíszítmény gyanánt találhatók. Gyakran egész homlokzatok, kivált portalék, a legszebb arabeszk-alakban ilyen fényezett téglákkal rakvák ki, másutt ismét, mint például Szamarkandban és Heratban ilyes téglamozaikból a legszebb virágok láthatók. Minden egyes levélke más és más földdarab, mely úgy van mesterségesen egymásba illesztve, zománca oly erős és tartós, hogy a tégla maga hamarább eltörik, semmint borítékja megsérülne.
Ezen művészet állítólag Timur korában volt Kasanban a legvirágzóbb állapotban, űzetik ugyan még ma is, de az elsőség hajdani dicsőségét, ma már egyéb városok is kétségessé teszik.
Kasan ezen kívül nem csak selyem- és bársonygyártmányairól, hanem skorpióiról is híres, melyek a bennszülöttek állítása szerint az idegen utazót csupa vendégszeretetből nem bántják. Azonban ez is épp oly költöttnek látszik előttem, mint a mianei poloskákról szóló ellenkező tudósítás, s bizonyára mind e rovaroknál sokkal gyötrelmesebb az a tömérdek Luti (csavargó komédiások), kik Kasanban minden idegent megrohannak, s nem mennek addig nyakáról, míg nyugodalmát valami adománnyal meg nem vásárolja. Mikor a karavánszerájban megérkeztem, már valami tíz darab várakozott reám, kik síppal, dobbal, trombitával éktelen lármát ütöttek, s míg az egyik medvét táncoltatott, egy másik szemközt állt velem s magasztaló költeményeket szavalt, melyekbe nagy csodálkozásomra az én nevemet is beleszőtte, melyet előlegesen, természetesen az útitársaságtól tudakolt ki. Valami félóráig eléggé nyugtalan hallgatója voltam e fülsértő zajnak, mit a persák mulatságnak neveznek, s mihelyt visszavonultam, azonnal megjelent a banda feje, ki minden tiltakozásom dacára, mellyel bizonyítani igyekvém, hogy én magam is koldus volnék, s hogy egészen közönyösen hallgattam előadásukat, nem tágított mindaddig, míg valamit nem fizettem neki.
Kasanból az út jobbra egy falu romjai mellett visz el, melyet Gebrabadnak (Tűzimádók helyének) neveznek, s átvezet a hegyen, melytől a sík és pusztaság balkéz felé maradnak el. Ha a holdvilágos éj a Desti-Kuvir már elhagyott részeit is regényes színbe öltözteté, még inkább cselekvé ezt most, mikor a keskeny hegyi úton haladánk, óriási sziklaszírtek s a legbizarabb alakú hegyek között. Minden tíz lépésnyire mássá lett a táj, többé-kevésbé regényes, a szépség főfokát azonban akkor érte el, midőn azon nagy Bend vagyis vízmedence alá érkezénk, melyet Sah Abbasz a sziklákba vágatott, hogy a hegyi hólevet, a nem messze fekvő kopár síkságra vezesse. Bár az idő késő őszre járt, a hosszú, tojásdad medence, melyet az elzárt völgy képez, színig telve volt vízzel s az ötven láb magas sziklafalról alá ömlő vízzuhatag a holdvilágított éjjelen - mint a persák mondák - gyémánt vagy drágakő folyóhoz hasonlított, s bizonyára nem hiányzott szépsége. A zuhatag tompa moraja messze elhangzik a néma éjszakában a hegyek között, s aki ide a sivatag puszta felől érkezik s szomját egy enyhítő itallal csillapíthatja, ezt a vizet nem adná a legfelségesebb tokajiért.
Nekem igen tetszett a vidék, s midőn útitársaim csodálkozásomat hallanák, azt mondák: "Ez még mind semmi Kuhrudhoz, jövő reggeli állomásunkhoz képest; az valóságos paradicsom. Olyan tágas kerteket, oly gazdag gyümölcsáldást, s olyan jó levegőt, bizonyára sehol a világon nem találsz." S ahhoz képest, amit utam eddigelé nyújtott, Kuhrud a maga kerteinek tömegével, messzeterjedő, gondosan művelt szántóföldjeivel csakugyan igen kellemes tekintetet nyújtott, s valóban méltó Persia egyik legszebb helyének nevére. Ezen nyájas völgyben esett volna el, mondják, Darius orgyilkos kezektől, a Nagy Sándorral küzdött szerencsétlen kimenetelű csata végeztével, legalább Chardin s utána más európai utazók ezt állítják.
A mintegy 300 házból álló Kuhrud falucskában igen vidáman töltők a pihenés idejét. A karaván a Csapar-khane-val (postaház) szemközt települt le, mely itt is, mint Persiában mindenütt, emeletes épületből állott, melynek emelete azonban (Balakhane) (14) csak egy szobát foglalt magában előkelő utasok számára.
14) A balakhane-től származik, az olasz balcone s a német balkon.
Miután derült útitársaimmal együtt theámat elköltöttem volna, körülnéztem kissé a faluban, s végül a most említett postaházat is meglátogattam, melynek fenső vendégszobájában egy csomó, európai nyelven s irónnal írt karcolás vonta magára figyelmemet. Az egyik sarokban kettős francia pársor áll. Gallia valami heves vérű fia, ki a fárasztó lovaglás után itt néhány pillanatig enyhet akart találni, az első két sorban epedő szavakban fejezi ki honvágyát, mely a "belle France" után sóvárog, a másik kettőben pedig keserű évődését azon csalódás felett, mit az oly költőileg rajzolt Persia költe benne. Közel ehhez, heges hosszúlábú betűket fedeztem fel a falon, mikkel itt egy derék Teuton akarta nevét megörökíteni. S mit hisz a nyájas olvasó, mit írt ez a falra? Kritikát a franciának négy sora fölött, kritikát mondom, s még pedig ugyancsak éleset. Szegény, becsületes német! A persa postalovak, ezek a valóságos gebék összetörték minden csontját! Ki akarja magát pihenni, de azért van mégis annyi ideje, hogy a távol Iránban nyomát hagyja nemzete híres alapos tudásvágyának. A fal egyéb részén hieroglyph-szerű vonásokban különböző neveket láttam felírva, közel az ajtóhoz pedig angol nyelven e következő különös felírást: "Sokkal fáradtabb vagyok, semhogy valamit írhatnék, tehát nem is írok semmit. J. L." Egyébiránt e kezdőbetűk viselőjét személyesen is ismerem, s emléke kivált egy felelete folytán nyomódott lelkembe. Egyszer ugyanis azt a kérdést intézém hozzá, miért alszik ő tíz óra folyásáig, holott más ember hattal vagy héttel is megelégszik, britt stoicismussal azt felelé: "Igen uram, ön és a többi szárazföldiek heves vérűek és gyorsan alusznak; de én lassan alszom át álmomat."
Majd el is feledém felhozni azon kölcsönös szerződést, melyet itt a karaván néhány tagjával kötöttem. Amint tudva lévő dolog, Teherántól egész idáig sokat kelle kiállanom síita útitársaimtól pseudoszunnita voltomért; mert minden kínálkozó alkalmat megragadtak, hogy az oly kedvelt, előttem azonban annyira gyűlöletes diskusiókba bocsátkozzanak, s ha visszavonultam, a legkeserűebb sarkasmusok nyílzápora kísért mindenüvé. Egyik Omert kezdé szidni, másik Oszman és Abu-Bekr khalifák ellen fakadt ki, a harmadik, a legilletlenebb kifejezésekben nyilatkozott Ajesa, a próféta neje, mint a síiták legfőbb ellensége ellen, s bárha ezen urak és úrhölgyek gyalázása, in petto nem okozott is nekem valami nagy keserűséget, nem volt szabad hivatalos haragomat valami mormogással ki nem fejeznem, vagy ami természetesen még veszedelmesebb volt, egyik vagy másik megjegyzést nem tennem. Minthogy ezen szóvita nem egyszer igen szenvedélyessé fajult, s száműzött minden nyájasabb társalgást, Kuhrudban azt határoztuk és állapítottuk meg, hogy ezután a síitismusról és szunnitismusról naponként csak egyszer fogunk beszélni, s ekkor is a reggeli imádság után. Aki ezen tárgyat a nap egyéb részén szőnyegre hozza, egy görög-dinnyét fizet büntetésül. Mind beleegyeztek, csupán egy agg Sirazi, ki a bitorló Omar elleni gyűlöletből ennek nevét saru-talpa bensejére írá, hogy egész napon azon tapodjon, csak ennek volt kifogása ellene s azt mondá: "Ha 100 hold dinnyét kell is fizetnem, még sem szűnöm meg Omart, azt a rühes kutyát szidalmazni!"
Kuhrudtól az út még egy darabig hegynek fel vezet, s azután meglehetős meredeken hajlik alá a túloldali síkságra, melyen Szof falu, következő állomásunk fekvék. Minthogy utunk legnagyobb része hegyes vidékeken vezetett át, a kora reggel nem csak hűvös, hanem meglehetősen dermesztő és hideg volt. Az utazók imitt-amott leszállottak s egy köteg Bute-t szedtek, egy fajta mézgás cserjét, mely nyers korán is ég, száraz állapotban azonban hangos ropogással lángol. Rendesen egy nagy rakást szokás meggyújtani, melyhez mindenki egy-két darabot szolgáltat, a láng vidoran lobog, s ha az ember felmelegült, tovább folytatja útját újólag. Midőn e reggel körülbelül mintegy másodízben álltunk az ilyen tűz előtt, élénk civódás hangzott fel mögöttünk, melybe néha-néha vad kiáltás vegyült, s mikor mind figyelni kezdénk, két lövés dördült el, szörnyű jajkiáltással nyomában, mi a karavánt egészen megrémítette. Mindazon irányban szaladtunk, honnan a lövés hangzott, s egyik útitársunkat ott találtuk zúzott karral a földre terülve. Az egész esetnek ez volt az oka: Néhány lovas, kik Sirazból a kormányzó által évenként küldetni szokott adót vitték volt Teheránba, észrevették azon zsidó-kalmárokat, kik Kuhrudban hozzánk csatlakozának, s elébb gúnyolni, utóbb pedig tettleg bántalmazni is kezdék őket. Egy persa, ki a bántalmazottak iránti rokonszenvből védelmezni akará útitársait, keményen feddőzve dorgálá a hetyke siraziakat. Ez utóbbiak egyik heves ifjú tagját az még jobban felingerlé. Fenyegetőzött, s midőn a mieink néhány lépést tettek feléje, ő – mint mondá – ártatlan tréfából, golyót akart keresztül röpíteni az egyik zsidó magas prémes süvegén. Lőtt. De Allah pártfogása alá vette Ábrahám fiait, s a golyó, a zsidónak süvege helyett, a persának karját találá. A földön, vérében fekvőnek megpillantása felbőszíté egész karavánunkat, s bárha a gonosztevő megiramlott is, amint csak lova bírta, mégis utoléretett, s mindjárt abban a nyomban irtózatosan elverték, s előbb leköpdösvén és szidalmazván, megkötözték irgalmatlanul s odahozták karavánunkba. Minthogy sem a félholtra vert sirazi, sem a megsebzett iszfahani sem gyalog, sem lóháton nem mehettek, egy öszvérre tették őket kosarakba, s már fél óra múlva a legbizalmasabban beszélgettek egymással. Egymás sebeit kötözgették, vígasztalák egymást és összecsókolództak, mert keleti felfogás szerint egyik sem volt oka semminek. A sors akarta így s ennek végzetébe bele kell nyugodnia mindenkinek.
Ott, hol a hegység végződik, a vidék egész Iszfahanig, bárha a mi fogalmaink szerint távolról sincs még jól kiművelve, mégis sokkal nagyobb gond van a földekre fordítva, mint bárhol egyebütt. Szof felé, a szefevik egykori fővárosa előtt, utolsó állomásunk Murcsekhar nevű falu vala. Itt a falusi bíró, a sirazi kormányzóhoz való ragaszkodásából meg akarta szabadítani a foglyot; de a karaván határozottan ellene szegült s másnap reggel tovább folytatta útját, hogy a gonosztevőt az iszfahani törvényszék kezébe szolgáltassa.
Midőn szeptember 13-án reggel azon az úton voltam, mely nem sokára a nagy Abbasz hajdani fővárosába vezet vala, minden azelőtti olvasmányom dacára Iszfahan pusztulása, szegénysége és romhalmaza felől, nem fojthatám el növekvő kíváncsiságomat. Valami három órányira a régi fővárostól már észrevehetők egykori nagyságának nyomai, melyek között a Maderi Sah karavánszeráj (a sah anyjának karavánszerája) a legnevezetesebb. A maga idejében kétségtelenül ez volt a legpompásabb e fajta épület, mely oly pazar fénnyel vala építve, mi nem egy királyi palotának méltán díszére válhatnék. Minthogy a várost a kora őszi reggelen ködszerű homály borítá, csak a jobbra s balra álló egypár minaretet vehettem ki, s azon magas, gömbölyű tornyokat, melyek galambfészkekül szolgálnak. Feltűnő, hogy ezek Herat, Nisabur és egyéb városok környékén is mutatkoznak, mi arra látszik utalni, hogy egész Közép-Ázsiában szokás volt a keletiek ezen kedvenc madarainak a városokon kívül ilyen díszes galambdúcokat emelni.
Végre a köd felemelkedett s szemeim előtt ott terült a valóban óriási terjedelmű Iszfahan. A persa, kiváltképpen az iszfahani, mindig felszokott kiáltani, ha szülővárosáról beszél:

"Iszfahan niszf dzsihan
Ger Lahur nebased."
"Iszfahan a fél világ, ha Lahur nem volna." Azaz:
"Lahora utrán Iszfahan a legnagyobb város a világon."

Hogy terjedelméről fogalmat nyújtson, azzal a kifejezéssel szokott élni: hogy a legderekabb lovasnak is két nap kellene, amíg a várost körüllovagolja. Ez körülbelül 16-20 farsakh lenne. Azonban a város körfala, midőn Chardin látta, virágzása idejében sem tett többet hat német mértföld kerületnél, s ha a városon kívül létező, terjedelmes kertekkel környezett lakházakat hozzá vesszük is, a persák mondása mégis csak keleti, azaz túlzott marad, Iszfahan, amint így először merül fel az utazó szemei előtt, csakugyan imposans. Kelettől nyugatig lakások és kertek végtelen láncolata vonul a szemlélő előtt, melyek között imitt-amott egypár kupola, torony vagy egyéb magas épület emelkedik. A szem semerre sem találhat valami véghatárt. "Iszfahan környékének szépségét és termékenységét semmi sem múlhatja felül – mondja Malcolm – s a város első megpillantása meglepő. Amit a szem lát, az mind elragadó, a ligetek, a fasorok, a terjedelmes kertek, melyek száma ki nem mondható, s melyek, az egykor oly nevezetes város romjait eltakarják. De a közelebbi megszemlélés eloszlatja a csalódást, azonban mindamellett, ha tán fénynek nem is, de gazdagságnak nem egy maradványa található még e helyeken."
Keleten minden csak kívülről szép, minden csak a távolban csillog; s éppen ez oknál fogva egy cseppet sem voltam meglepetve, midőn a városba lépvén, ugyanazon görbe utcákat, nyomorult viskókat, szennyet és mocskot, s az utcákon ugyanazon gödröket találtam, mint Teheránban s Persia minden eddig látott városában. Minthogy Iszfahanon szélességében kell vala áthatolnunk, majdnem egy órába telt, midőn a tágas, hosszú bazárokon, mik most jobbadán elhagyatvák, a város azon részébe jutottunk, mely a mai tulajdonképi központot képezi, s aránylag meglehetősen sok lakost számlál. A legközpontibb karavánszerájok egyikében szerény szállást fogadtam, egy napi nyugovással kedveztem magamnak s aztán másnap reggel azonnal neki indultam a pusztulása dacára is még mindig nagyon nevezetes várost megtekinteni.

Folytatás