Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

V.
Iszfahan nevezetességei

Az első, ami Iszfahanban az idegent meglepi, ezek a még mindig imposansoknak látszó bazárok. Órák hosszat lehet bolyongani e magas, fedett utcákon, melyek a város minden részében tömkelegszerűn nyomulnak s melyekben, nehogy az ember eltévedjen, ügyes vezetőre van szüksége. A város fénykorában ez valóban a legnagyszerűbb látványok egyike lehetett. Iszfahan akkor fél Ázsiának központja volt. E boltok zsúfolva valának kelet és nyugat mindenféle árucikkével, s körülöttük annyi külön nemzet tarka vegyüléke hemzsegett. Iszfahan, a nagy birodalom középpontja nem csak persáknak és araboknak, hanem indok, afghanok, közép-ázsiaiak, georgiaiaknak, örmény és néha európai kereskedőknek is gyűlhelyül szolgált. Milyen pompa és fényűzés tárulhatott fel itt egy Abbasz idejében a szemlélő előtt! Ma, amint már említém, a bázár nagy része jóformán puszta. Az igazi persa bazár-élet csak egy igen kis darabon terjed, más felé sok pompás, tágas áruhelyen csak egy-egy dinnyeárus lézeng, ki óriási gyümölcseit mindenütt szétteríti, hogy raktára belterét valamiképpen betöltse. Más helyiségekben szegényes kis kereskedők találhatók, kik túlságos nagy térben minden portékástul majdnem egészen elvesznek. A bazár nagy része, jóformán, azt mondhatnám, egész utcák részint romba dőltek, részint teljesen elhagyatvák, vagy a használhatóbbak istállókká alakíttattak át, - másfelé ismét az egyhangú síri csendet legfeljebb egy a falak mellett félénken elsompolygó eb zavarja meg. Roppant ellentét a hajdan oly nagy Iszfahanhoz képest, s az európai utazónak, ki ezen ellentétet szemléli, mintegy önkénytelenül azon versek jutnak eszébe, melyet a hódító Mohammed mondott volna, midőn a pótháló-lepte konstantinápolyi Caesar-palotába lépett:

"A Caesarok büszke trónján íme hálót sző a pók,
S Efrasziab kupoláján a zordon bagoly huhog."

Nem szándékom az olvasót Iszfahannak már oly sokszor adott leírásával untatni. A pompás maradványokról én részemről már semmi újat, semmi ismeretlent nem mondhatok, s csakis futó tekintet vetésére hívom meg a nyájas olvasót. A bazárból egy út vezet a híres Mejdani Sahra (a Sah főtere). E körülbelül 700 öl hosszú 200 öl széles Hippodrom szabályos négyszöget képez, melyek minden oldalán két sor boltozott fülke áll, mikben hajdan a legdrágább fényűzési cikkek árultattak, ma azonban részint pusztuló-félben vannak, részint egy pár szegényes Szerbaznak szolgálnak tartózkodási helyül. Azon részén léptem be, mely fölött hajdan Abbasz sah óriási zenekara állott, melyet a persák Nakara Khanenak neveznek, s mely annak idejében 500 trombitásból állott (relata refero), hogy ős-persa szokás szerint mind a kelő nap első, mind a lenyugvónak utolsó sugarait üdvözöljék, vagy ünnepélyes menetek alkalmával a tömeg örömét zengő harsogásban repítsék a levegőégbe. Ezen résszel szemközt áll a Meszdzsidi Sah (Sah mecsetje), mely bárha pusztulásnak indult is, még mindig fenséges épület, s nyílásánál most is ott van még egypár azon büszke fák közül, melyek hajdan az egész tért díszítették. Közel a meglepően pompás benyílóhoz szegényes kis kunyhó látható. Úgy hallám, hogy ez már régóta ott van, s egy dervis építteté, kinek a mecset annyira megtetszett, hogy engedelmet kért szegényes házikóját annak tőszomszédságában emelhetni fel. Az engedelmet megnyerte, a a szegénységet ily közel látni a gazdagsághoz, éppen nem szúrt szemet, hisz a keletiek annyira szeretik a szélsőségeket. Meglátogatám Lutf Ali balra fekvő mecsetét is, s nem maradt már egyéb hátra, csupán a meglehetősen központilag fekvő Ali Kapi (magas kapu) még, mely a palotába vezet. Ezen épületek ajtószárnyai ezüsttel valának bevonva, s midőn az e fölött álló erkélyre léptem, honnan az egész Mejdani Sahon elláthattam: bár minden oldalról csak romok meredeztek felém, lehetetlen volt mégis mély bámulatra nem gerjednem. Ezen tér, mely bizonyára a legnagyobb, melyet valaha város a maga bensejében zárt, virágzása idejében hihetőleg igen tarka, sajátságos és fölötte érdekes képet nyújthatott. A képzelet majd azon mozzanatokat idézi fel gondolatban, melyekben a szerencsés tömeg zsibongó tolongásban járt élvezetei után. A persák élénk, vidor véralkata ismeretes, úgy szinte az is, mennyire szereti a keleti a világos színeket s a tündöklő pompát, miért is kristályokat, drágaköveket és piperecikkeket egészen Velencéből s Franciaországból hozattak maguknak. Valóban, ez a persa Belvedere igazán nagyszerű lehetett! Azután ismét azon időkbe képzeljük oda magunkat, midőn a nagy Sah ezen erkélyről tartott szemlét harcosainak ezrei fölött, kik Ázsia más meg más részeiről gyülöngtek ide, hogy a királynak magukat bemutathassák. A persák, kik a parthus lovaglási művészetet öröklék, a turkomanok s az arabok szellőparipáikon, az afghanok, georgiaiak, indok, örmények, mind valamennyien összejöttek itt, s az európai utazóra, még azon puszta visszaemlékezés is varázshatást gyakorol, mely gondolatban lelke elé idézi az ázsiai hajdankor e marcona alakjait. Mai napság minden örömtelen, elhagyott pusztaság, a nap legnagyobb részén át síri csend uralkodik e helyeken s a mélabús hangulatot csak az töri meg, ha a főtér egyik sarkában hetenként kétszer a szamár-kereskedők tartanak piacot, vagy valamely ünnepnapon a város főpapja, óriási zöld turbánokkal fedett kísérettel vonul át e tájon. Minő gúny a fénykor emlékére!
Az Ali Kapin belépvén, különféle palotákat s épületeket látogathat meg az utazó, melyek közül a Csihil Szutun (40 oszlopos), Talari Tevile (istállók előcsarnokai) Hest bihist (8 paradicsom), Gül deszte (rózsa-csokor) a legnevezetesebbek és említésre legméltóbbak. Én a Csihil Szutunon kezdettem. a 40 oszlop közül, melyek az egész épület falaihoz hasonlóan tükörrel vannak bevonva, s arany díszítéssel ékesítve , én már csak 20-at láttam, – a többi húszról azt mondják, elégtek. Mindazáltal ez a palota kristályszerű oszlopaival s vakító bensejével mégis a legpompásabb minden egyebek között. Bensejében egy 75 láb hosszú s 36 láb széles terem létezik, melynek falain e következő hat nagy festvény látható, s még pedig mind a hat igen jó rajzzal s meglepő színélénkséggel:
1. Abbasz Sah, a nagy, trónján ülve fogadja az özbeg fejedelmet Abdul Mumin bey-t, a persa fényes udvari környezet jelenlétében, melyben az udvari bohóc különösen az által válik ki, hogy egy másik udvaronc hátán lovagol. Ezen képpel szemközt
2. A "kis" Abbasz Sahot ábrázoló kép alá, amint az India követét fogadja, ki hazája legkülönfélébb terményeit teríté a persa király lábai elé.
3. Egy csatakép, mégpedig a híres Csaldirani ütközet, első Szelim és Iszmail Sah között. A persákra nézve egyébiránt szerencsétlenül végződött csata itt ellenkezőleg van feltüntetve. Több csoportozat meglepő szép. Ezzel szemközt:
4. Nadir Sah, Ázsia e legutolsó világverője, amint indiai ellenségével küzd, mely utóbbit elefántja földre dobja.
5. Sah Tamaszp, midőn Humajun, északi India büszke uralkodóját fogadja. Ennek átellenében
6. A "kis" Sah Iszmail, ki előtt Abdul Aziz, a bokharai sejbani fejedelem mutat be hódolatot.
Csihil Szutunból a Hest bihist palotába mentem. Ez is gazdagon fel van ékesítve arannyal, tükrökkel és arabeszk-díszítésekkel. Hajdan varázs-szép kert környezé, de ma csupa pusztaság az egész környék s a palota csak is az előkelő hivatalnokok s az európai követségek nyaralójául szolgál, kik Dél-persiából a mai főváros felé közelítenek. Lehetetlen volt persa kísérőimnek ellenállanom, s hogy nemzeti büszkeségüknek hódoljak, az annyira magasztalt Eden egyéb részeit is meglátogatám s az út valósággal meg is érdemelte e fáradságot.
E pompás, részint félig, részint egészen elpusztult paloták környékéből egy nagy fasoron át a Zinde Rud, vagy amint mondani szokás, Zaiende Rud folyóhoz érkezik az ember. Hajdanmind a két partját lakták, ma csupán az innensőt. Úgyszinte a hidak száma is megkevesbült s mamár csak három vagy négy áll fenn belőlük, melyek egyike a kőből épült s háromemeletes, még mindig méltó a csodálatos épület nevére. Huszonnégy íve van, melyek úgy épitvék, hogy a víz keresztül-kasul kígyózik el alattuk, s hogy az iszfahaniak ezen hidat a világ nyolcadik csodájának tartják, azt mondanom is felesleges, egyébiránt be kell vallanom, hogy amennyire én Ázsiát ismerem, ilyen épületre csakugyan sehol sem akadtam. A túlparton mai napság már csak az egy Dzsulfa falu nevezetes, melyet tisztán örmények laknak, kiket az Araxes partján lévő hasonnevű városból Abbasz Sah hozott ide, amikor számuk 30000-et tett s huszonegy templomuk és nagyszámú papságuk volt. A jelen évszázad elején ezen oly szép és virágzó telepítvény 500 családra olvadt le s ma már alig számlál mindössze 1000 lelket, kik a Teheránban székelő orosz követség fennhatósága alatt tengődnek. Zsarnokság és önkény végre tönkre tette a sokat nyomorgatottakat; egy része Indiába menekült, vagy Java és Szumatrába, – a másik Orosz- vagy Törökországba, s igen találó vala püspökük válasza, midőn tőle a mostani király nyájának hogylétéről kérdezősködött. "Felség – viszonzá a főpap – a nagy Abbasz Sah idejében Transkaukáziából Iránba 50000, Törökországba pedig csak 400 család vándorolt be; s íme, amaz előbbiben a roppant szám egypár nyomorult gunyhóra olvadt, az utóbbiban 100.000 gazdag s jóllétben élő hozzá szaporodott." Taddeus úr – mint a püspököt nevezék – ezen nyilatkozatával a törökök igazságszeretetére s a persák zsarnokságára akart utalni; szíve mélyében azonban egyaránt gyűlöli mind a kettőt; mert ha az orosz cár őfelségétől számára ideküldött gazdag gyémánt rendjelre tekint mosolyogva, melynek évenként legalább is egypár ezer rubelt köszönhet, már e mosoly egy maga kifejezi, milyen hódolattal viseltetik a minden oroszok uralkodója iránt. Mind ő, mind valamennyi örmény, kik keleten messze szerteszét szórva élnek, nem egyebek, mint amaz óriás láncnak szakadatlan szemei, melyek által a szentpétervári udvar befolyásának villanyfolyamát a Jeges-tenger partjaitól messze, egész az indiai tengeröbölig árasztja. Ezen örmény gyarmatnak azonban még a persák zsarnokságánál is többet árt a görög-nem-egyesült (keleti) és katholikus örmények között lévő vak felekezetességi gyűlölet. Amaz előbbiek, nagyobb számmal is lévén, nagyobb gyűlölettel és megvetéssel tekintenek a nyugati szertartáshoz hajló testvéreikre, mint magukra a persákra és tűzimádókra. A katholikusok, mintegy 120 család, francia védurság alatt állanak s egy Erzerumban lakozó Monseigneur kormányozza őket. Ezek épp oly francia vagy jobban mondva római érzelműek, mint ahogy amazok oroszok, s valóban érdekes látni, hogy az északi nagy kolosznak a nyugati hatalmak elleni küzdelme hány helyen s mennyi minden viszony által van képviselve.
Hogy még egyszer visszatérjek az imént említett épületekre, meg kell még jegyeznem, hogy találkoznak még egyes persa nagyok, kik hazafias buzgóságból nagy áldozatok árán is készek elkövetni sokat, az idő vasfogától megóvandók Új Irán fénykorának amaz emlékeit. A Sah is megteszi néha, hogy egyiket vagy másikat kijavíttatja, őrök vannak felállítva, de mindez nem használ semmit. Ami keleten egyszer pusztulásnak indul, az óriási léptekkel siet végromlásához. Semmi sem állíthatja meg rohantában, s ha Teherán még sokáig fővárosa lesz az országnak a sokkal alkalmasabb Iszfahan helyett, úgy a Nagy Abbasz ezen egykori fővárosa is ugyanazon sorsra jut, minőre a hajdani Ragesz, Ekbatana, Nisabur s a középkor nem egy más nevezetes városa.

VI.
Az iszfahaniak

Minthogy az iszfahaniak éleselműségét, csintalanságát és féktelen pajzánságát hírből már Konstantinápolyban ismervén, amíg csak ott voltam, mindig azon törekedtem, hogy amennyire csak lehetséges, a nép minden rétegébe bevegyülhessek. Igen hamar szert tettem ismeretségekre, elfogadtam a meghívásokat s úgy találtam, hogy az iszfahaniak, bárha a most említett hír igaz is, mindazáltal tagadhatatlanul igen érdekes népet képeznek. Minthogy a bár gyér kereskedelmi közlekedés folytán, mely Bagdad és Iszfahan között létezik, a szunniták megjelenése itt nem valami ritkaság, úgy az én fellépésem sem szúrt annyira szemet, mint Persia más részeiben. Az efendi név – igaz – egypár hajhászt oda csalt ugyan hozzám. Pénzekkel és régiségekkel kínáltak meg, melyek felét azonban – mellesleg mondva – ők maguk szokták gyártani, ezeket aztán eladják az európai utazóknak s a mi nagy tudományú régiségbúváraink nagy csodálattal cipelik utóbb magukkal Európába. De midőn látták, hogy én a hozzám hozott árukat csak a bámulat és tetszés felkiáltásaival illetem, de azokért semmi árt nem ajánlok, s midőn látták, hogy én csak névleg vagyok efendi, de valóságban nem: a nyereségvágyó kalmárcsoporttól nem sokára megszabadultam. Más iszfahaniak, kik a szépművészeti s irodalmi osztályhoz tartozának, több bensőséget tanusítának irántam, de ezeknél az volt a fő törekvés, részint hogy vallásos vitatkozásba bocsátkozzanak, részint hogy azon előnyöket emeljék ki, melyekben a persa nép az oszmanlikat felülmúlja. A keszafeti turki (török durvaság) kifejezést, a maga száraz merevségében nem veték ugyan egyenesen szememre, de oly örömest beszéltek az egész keleten elterjedt persa költészetről, felhozták Abbasz Sah fénykorát, kérdezték, láttam-e már Iszfahan nevezetességeit, s minden feleletemből csak azt akarták megtudni, vajon Stambul, a szultán székvárosa dicsekhetik-e hasonló díszépületekkel, s anélkül, hogy egyenesen rá kényszerítenének, mindig oda céloztak, hogy a persák dicséretét s a törökök feletti fölényét hallják tőlem, mint ez utóbbi nemzet egyik tagjától.
E nemben a legérdekesebb kört Iszfahanban Imam Dzsüma házában találtam, ki egész Persia legbefolyásosabb papja, kit a fővárosban Aga Buzurg (nagy úr) néven neveznek, hogy megkülönböztessék fiától, kit Aga Kucsuk-nak (kis uracská-nak) hívnak. Hogy léphettem be, ezen - majdnem azt mondhatnám, síita pápa házába, – az igen könnyen megérthető. Azon ajánlólevél, melyet Teheránból a külügyminisztertől hoztam magammal, elegendő volt arra nézve, hogy a főpapot efendi méltóságomról meggyőzze. Igen barátságosan fogadott, azt mondá, hogy Feth Ali Sah óta egyetlen tekintélyes oszmanli sem látogatá még meg Iszfahant, s kegyének zálogául meghítt magához másnap estére. Aga Buzurg egyike azon kevés szeideknek, kiknek Ali házától való származását legkevésbé vonják kétségbe. Nem kevéssé büszke is e tulajdonára s lehetetlen volt magamat a mosolygástól megtartóztatnom, midőn estelizés közben az jutott eszembe: Mit mondana most az a fősíita, ki az európainak már csak árnyékát is bemocskolónak tartja, mit mondana, ha tudná, hogy most egy európaival egy és ugyanazon tálból étkezik? Horribile dictu! Az Incognito Persiában, hol a nyugatot tisztelik és félik, az európainak sokkal inkább hátrányára válnék, semmint előnyére. A gyanakodás ennélfogva senkinek még csak esze ágába sem jutott. Egészen úgy bántak velem, mint ahogy oszmanlival szokás, s azon barátságért, mellyel fogadtak, ama gúnynak rejtett fullánkját is el kellett viselnem, mellyel a síiták szunnita vendégeiknek rendesen szolgálnak. Maga Imam Dzsüma csak egypár megrovó megjegyzést hallatott a szultán kormánya s az európai hatalmak között lévő barátságról. Ellenben dicsérte Abdul Medzsid türelmességét a síiták irányában, kik most bántatlanul vándorolhatnak Mekkába és Medinába, ami azelőtt nem úgy történt. Hogy méltóságát megóvhassa, igen keveset beszélt s asztal után nem sokára el is távozott.
Egészen más volt fia Kucsuk Aga. Ez egy egész csomó költőt, tudóst s néhány kitűnőbb festészt gyűjtött maga köré. Engemet közrevettek s több óráig tartott az élénk társalgás, melyben a societé isfahanienne e crěme-je a törökországi és nyugati viszonyok felől tudakozódott. Igen sajátságos, hogyan beszélnek ezen emberek a nyugati civilizációról és annak vívmányairól szemben a maguk műveltségi állapotukkal, mely ugyan már a hajdankorban is híres volt, de azóta csak igen kevésé fejlődött. A társalgás első tárgyát mindig a találmányok, s a század tudományos vívmányai képezik. Leginkább a távírda az, melynek egy vonalát, India, Bagdad és Európa közvetítőjét éppen ekkor vonták, mely a gőzhajók s egypár ismert gép mellett figyelmüket magára vonja. A keleti csodálkozik, bámul, gyönyörködik a tudósításokban, melyeket a nyugati civilizáció felől nyer, körülbelül úgy, mint valami tündérmese fölött, s bárha bámulása határtalan, bárha újra meg újra szörnyülködve kiált fel: "Mit ki nem találnak még ezek az emberek?" mégis ritkán tud ellenállani bensejébe rejtett önzésének s ha már Európát összevissza dicsérte is, rendesen megint csak arra fakad: "Mily csodálatos, hogy ezek az emberek minden éles elméjük dacára a mi vallásunk igaz világosságát be nem látják, mily csodálatos, hogy muszulmanokká nem lesznek! Hiába, a serefi Iszlam (az Iszlam nemessége) hiányzik náluk!" - azt mondják, de azért bensejükben távolról sem gondolkodnak ekképpen. Persia művelt mohammedanja ritkán hódol egészen a próféta tanainak, de minthogy a mindig híresebbé váló frengi fölött, ahol csak lehetne, fölényt akarna kivívni magának, más utat nem találván, ezt egyedül üdvözítő vallásában véli feltalálni. A találmányok után nem kisebb csodálatot az európai utazók gerjesztenek a keletiben. Az Ibni Batuta-k a Khordabe-k és egyéb mohammedán utazók ideje elmúlt régen, s a tudomány-szomj, melyet én a keletiben európai tudósaink ellenkező véleménye dacára teljesen és határozottan tagadok, vagy meseszerű adatokra szolgáltat okot náluk vagy kigúnyoltatik és nevettetik. Hányszor, de hányszor lehet ajkaikról a leggúnyosabb megjegyzéseket hallani egy európai ethnograf-régiség vagy nyelvbúvárról; s bárha ezen utazók műveit a nyugat előhaladása hatalmas tényezőinek ismerik is el, még sem tudják megállani, hogy a gúny vagy szánalom megjegyzéseit ne tegyék, s azonnal szaadi ezen sorai hangzanak fel minden ajkon:
A világ hű nem marad, oh testvér, senkihez,
Csupán a teremtőben bízzál te és ez elég -
Csaló világi javakra ne bízd magad soha;
Sok olyat, mint te vagy, táplált s elveszte az.
S minthogy mindannyinak egyforma vége lesz,
Trónon vagy puszta földön meghalni, nem egy-e ez?
s boldognak mondja magát mindenki, hogy az Iszlam karjai közül nézheti a frengi világ működéseit. Így gondolkoznak a műveltek.
Az iszfahani középosztály, mely csak kevéssel áll alantabb e most említettnél, többé-kevésbbé ismeri az irodalom mesterműveit. Vannak vargák, szabók, kalmárok, akik százakra menő verseket tudnak a legelső költőkből. Emellett általában igen elmések, nagy lélekjelenléttel bírnak, mesterei az udvariasságnak, de leginkább a csattanó feleleteknek. Malcolm beszéli, hogy azon időben, midőn Hadzsi Ibrahim a Kadzsar-ház legfőbb pártfele még kegyben állott, Iszfahanban s a legtöbb persa városban az ő rokonai tölték be a legmagasabb tisztségeket. Történt ekkor, hogy egy kereskedőt, ki adóját nem bírta megfizetni, az akkori iszfahani kormányzó elé idézteték, ki a most említett Hadzsi Ibrahim testvére volt. A kormányzó haraggal így rivallt rá: "Ha fizetni nem tudsz mint a többiek, takarodjál innen!" Hova menjek? kérdezé emez. "Eredj Sirázba vagy Kasanba!" volt a válasz. "Ah, uram, egyik helyen Önnek unokatestvére, másik helyen nagybátyja uralkodik. Ha itt megmenekszem is, ott lépre kerülök." "Nos, tehát eredj a királyhoz és tégy panaszt!" "Igen, de ott önnek bátyja a miniszterelnök, mi várhat ott reám?" "Menj hát a pokolba!" kiáltá a kormányzó ingerülten. "Ah! önnek Istenben boldogult atyja, a kegyes Hadzsi csak mostanában halt meg!" rebegé a furfangos persa. A kormányzó felkacagott. "No hát gazfickó, mondá, ha már sehogy sem tudsz kibékülni vele, hogy mind itt, mind a másvilágon az én rokonaim foglalják el a helyet, az adósságot majd kifizetem én helyetted." Ezt Malcolm beszéli. S minthogy éppen az adomáknál vagyok, egy másik mulatságos történetecskét is el akarok mondani, mely itt egy amerikai hitterjesztőn esett. A kegyes Yankee nem annyira rábeszélő-tehetsége, mint inkább 25 arany ajándékkal megtérítettei közé vett be egy iszfahanit. A persa sapkát tett fejére, európai ruhába öltözött, s egész frengi lett belőle, természetesen csak addig, míg a jó missionarius Iszfahanban volt. Ez azonban egykor Sirázba utazott s midőn néhány hét múlva visszatért, az ő kereszténye megint csak a régi persa és síita volt. A hittérítő nagyon felingerült ellene, a törvényszék elé idézteté, s követelte, adja vissza legalább a 25 aranyat. A bírák már-már a legnagyobb zavarban voltak, alig tudtak volna ítéletet mondani, midőn a persa egész naivul azon megjegyzést tevé: "Kedves Szahib-om (uram), te huszonöt aranyat adtál nekem, s ezért én három hétig keresztény voltam. Én is adok neked 25 aranyat, légy te három hétig mohammedánus."
A kereskedőség, Tebriz után, itt a leggazdagabb egész Persiában. Igen nagy üzletek történnek itt a pamutszövetekkel, aszalt gyümölccsel, dohánnyal és sawlokkal, s bárha találkoznak roppant birtokú kereskedők, ezek külső háztartásukra nézve alig különböznek a legszegényebbektől; mert a pompa és fényűzés csak a kormánykörökben otthonos.
Elfeledém eddigelé megjegyezni, hogy Iszfahanban, bagdadi útitársammal, az elegia-énekessel voltam egy szálláson. Ez itt nagyon tág mezőt talált művészete gyakorlására. A bazár- és mecset-udvarokban naponta többször fellépett; kiáltozott, sírt, jajgatott testestül-lelkestül, s nem egyszer csodálkoznom kellett fölötte, honnan veszi könnyeinek roppant árját. De mikor este a nehéz munka után hazajött, egész tragödiai eleme a legjoviálisabb, majd azt mondhatnám, a legfrivolabb természetűvé változott át. Az ő közvetítése folytán bejáratot nyertem a legtarkább társaságokba. Ő ott mindenütt igen tekintélyes egyéniség vala. Eleinte vallásos dalokat énekelt, de utóbb, midőn a társaság zártkörűvé vált, a szent hangok és szavak nemcsak a legmindennapiabb, hanem azt mondhatom a legdísztelenebb dalokká fajultak. Dacára hatalmas zöld turbánjának s állítólagos őse, a próféta családja iránt nyilvánosan megbizonyított buzgalmának, este rendesen ivott mint a csap. Bort ugyan nemigen találtam e társaságokban, hanem annyival több pálinkát, mit a dsulfai örmények égetnek, s feledhetetlenek maradnak előttem azon poharazások, mikben útitársammal Iszfahan különböző köreiben részt vettem. Legélénkebben az a mulatság áll lelkem előtt, melyet egy iszfahani alsóbbrendű hivatalnok házánál csaptunk. A vendégek nagyobb részint fiatalemberekből állottak, papokból és laikusokból vegyest. Úgy látszik, igen jól ismerik már egymást; mert midőn az illem és erkölcsösség első órája elmúlt, olyan orgia fejlődött a mulatságból, minőt kicsapongásra nézve, csakis keleten, vagy jobban mondva, csakis Persiában találhatni. A pálinkától nekihevült fejek csakhamar letették a süveget, turbánt és a felöltönyt s kivált akkor vált a pajzánság egészen féktelenné, midőn az egyik vendég bőkezűsége folytán négy táncosnő is megjelent. Ezen bajaderek, kiknek legjelesebbjei kiváltképpen Sirázból származnak (hol mi is tüzetesebben fogunk róla szólani), eleinte nem annyira művészetük bája, mint gymnasztikus ügyességük által kelték fel csodálkozásomat, azonban itt, mint ilyes esetekben rendesen, Terpszichore ezen istennői Küprisz minden funkcióját elvállalák. Európai tollunk szégyenlené magát e tobzódók szemérmetlen tréfáit leírni, s nem lehete meglepő, hogy amint én undorodásomat éppen a színlelt ittasságba rejteném, két félrészeg vendég felkelt mellőlem, s szent mosdáshoz fogott s estimájukat végzék, ott, ugyanazon szobában, annyi undok bűn fészkében, s mi több, a bűnt elkövetők tőszomszédságában. Szörnyű álszenteskedés. S itt ezt vallásosságnak nevezik!
Ami az iszfahaniak általános jellemvonását illeti, a hajdani főváros lakosai különösen büszkék a metropolis egykori nagyságára. Az iszfahani, más persával szemben mindig nagyobbra tartja magát, mint a párisi, más franciával szemben. A királyt és a királyi házat itt is, mint a persául beszélő lakosok általában mindenütt, török katonáival együtt gyűlölik és félik, s bárha a mostani király meglehetősen megtörte is már Imam Dzsümaa hatalmát, mégis jóformán bizonyosképpen lehet állítani, hogy az iszfahaniak mindig szívesebben hajtanának ez utóbbinak szavára, semmint törvényes királyuk parancsolatára. Meseszerű az, amit e főpap gazdagságáról beszélnek, annyi azonban bizonyos, hogy ő 1000-nél is több Lutit (kóborlókat) tart a maga zsoldjában, kiket tervei kivitelénél aztán vak eszközök gyanánt felhasznál. A Lutik azok, kik őszentségének csodatevő erejét a nép közé szertehordják, a Lutik, kik a Sah és családja ellen a leggonoszabb rágalmakat terjesztik; mert az Imam Dzsümaa mind e napiglan nem áll a legjobb lábon az ifjú királlyal, ki számadásra vonhat ugyan bárkit is, őt azonban nem meri megilletni. Ezt egyébiránt mindenki tudja. S mi több, még a mai európai követségeink is elkövetnek mindent, hogy e főpap protektióját és barátságát megnyerjék, s ezen anomália, Persia vad-despotikus kormányzata mellett, valóban csodálatra méltó tünemény.

VII.
Két hetet töltvén Iszfahanban, mind a város nevezetességeit, mind a lakosság különböző osztályait meglehetősen tanulmányozhatám. Elutazásunkat ugyanazon karavánvezetővel, de egész társaságban határoztuk meg. Iszfahan túlsó oldalán álló egyik karavánszerájban szállottunk meg, s minthogy várakozásomon felül még itt is három napig időztünk, volt alkalmam rá, még néhány látnivaló nevezetességet megszemlélni, melyek közül a híres Takhta Pulad temetőt, s a Munare Dzsomdzsom megingatható tornyokat akarom említeni. Ez utóbbiak az Iszfahantól körülbelül egy óra távolságú Khaledan falu mecsetjének két csonka tornya, mintegy két ölnyi magasak s egymástól valami húsz lábnyi távolság választja el őket. Vezetőmmel a terraszra léptem, s mikor ez az egyik toronyba belekapaszkodott s azt egész erővel mozgatni kezdé, nem csak a másik tornyon, hanem az egész épület előrészén olyan mozgást vettem észre, minőt a földrengés okozhat. E nevezetes épület, melynek titka építészével együtt sírba szállt, a kíváncsi utazók szakadatlan bolygatása által több helyen sokat szenvedett. S az újra meg újra ismétlődő kísérletek hihetőleg azzal fognak végződni, hogy a rengetők az épület romjai alatt találandják sírjukat. De mind e napiglan a tünemény igen feltűnő, s bárha a persák a csodát az alant nyugvó szentnek tulajdonítják is, meg nem állhatám, hogy a rejtélyes problémát teljes mértékben ne csodáljam. Ami a Takhta Pulad temetőt illeti, ez oly terjedelmű, melyhez hasonlót egész Ázsiában sehol sem találtam. Takhta Pulad egyszersmind mulatóhelye az iszfahaniaknak, kik a csütörtök estét, ennek árnyas fái alatt szokták eltölteni. Ilyenkor roppant tömeg hemzseg itt, mely a szent sírok látogatásának örve alatt dínom-dánomban tölti a fél éjszakát. A legnevezetesebb sírok közé tartoznak: Pilau Babaé, melyről az a monda szárnyal, hogy minden szegény, ki hetenként legalább egyszer imádkozik e sírnál, a következő héten ízletes, zsíros pilauban részesül. Továbbá Mir Damad-é, egy híres varázslóé, ki a Sah Abbasz udvaránál lévő egykori frengi követ ördöngősségét meghiusítá, s azon pokolgépet, melyet a frengi követ gonosz szándékkal ajándékképpen nyújtott, ennek tulajdon romlására fordította. Végül itt van Mir Fenderiszki sírja, kora leghíresebb szépírójáé, ki saját maga írta fel sírkövének feliratát, mely még mind e napiglan a kalligraphia példányképének tartatik, s a fiatalság előtt szépírászati minta gyanánt szolgál. Én magam is nem egy ifjút láttam, kik a taalik-írás mesteri vonásait másolák nagy gonddal a márványról, mert Ázsiában a kalligraphiát igen nagyra becsülik, s a tökéletes nevelés nélkülözhetetlen kellékének tartják.
A pompás Medresze Maderi Sah-ot is másodszor látogatám meg innen, melynek külső kapuit mai napiglan ezüst-lemezek borítják. A ritka kéziratokról szóló hír, mik e kollégium könyvtárában találhatók volnának, különös vonzerővel bírt reám; azonban ez is, mint annyi sok más egyéb, csupán persa túlzás. Abbasz Sah idejében – meglehet – érdekes keleti művek gyűjteménye volt itt látható, de ma nagy részét széthurcolák, másik része pedig, mint az ottani mollahk mondják, az afghanok hódítása alkalmával pusztult el.
Minden csalódásom dacára, e régi városban igen kellemes volt az időzés. Nehezen tudtam megválni onnan, s midőn karavánunk a délre fekvő hegységet átlépte, s én a magaslatról még egy tekintetet vetheték a házak, kertek és nevezetes romok beláthatatlan tömegére, nem fojthatám el mély meghatottságomat, s még most is azt kell mondanom Iszfahan felől, mit a keletiek az olyan agg úrhölgy megpillantásánál mondanak, ki fiatal korában feltűnőleg szép vala: "A mecset-romokba dőlt ugyan, de oltára még fennáll", azaz: szépsége elmúlt, de hajdani fényének nyomai, mely egykor, mint valami oltár, imádásra buzdítá a világot, még mindig észrevehetők.
Karavánunk, mely most három részből állott, melyek ketteje a sirazi útra Iszfahanban csatlakozott hozzánk, 150-nél több állatot s mintegy 60 utast számlált. Ez, még e különben igen látogatott úton is meglehetősen tekintélyes karavánnak tartaték. A nagyobb csoportosulásnak egyes egyedüli oka azonban a bakhtiáriktól való félelem volt, mely névvel azon persa nomád néptörzset jelölik, kik a jobb kéz felőli hegységben tanyáznak s néha birtokvágyból, néha csupa kedvtelésből megtámadják a kisebb karavánokat s ki is rabolják. Amint mondák, csak egypár nappal azelőtt e nomádok rútul elbántak egy arra vonuló karavánnal. Ilyes híreket keleten igen gyakran szoktak költeni az emberek, hogy a félelem annál nagyobb legyen. Nem egyszer hallottam: Tegnap itt tíz embert öltek meg; tegnapelőtt amott ezt meg azt a kereskedőt kirabolták; azonban az utazó bizonyos lehet afelől, hogy az ilyes események vagy évekkel azelőtt történtek, vagy éppenséggel a légből kapottak. Egyébiránt a mi utazó-társaságunknak, mely az indulás előtti estén csupa rémtörténeteket beszélt, szüksége sem volt az ilyes hírekre. A persát, egész Ázsia leggyávább népét egy puszta árnyék is félholttá rémítheti, s még inkább azon utitársaságot, mely, mint a mienk, két-harmadában zarándokokból, s egy-harmadában kereskedőkből és mollahkból állott.
Nevetséges volt látni útközben, hogyan tolongott egyik a másikhoz mind közelebbé és közelebbé, bárha a várostól alig voltunk két órányira. Halkan susogott mindenki, mintha a fennhangon kiejtett szó a legveszedelmesebb ellenséget ébresztené fel, s az volt a legmulatságosabb jelenet, midőn egy buzgó mollah, egyik útitársunkat, kinek boroshordókkal megrakott négy öszvére volt, sorainkból kiutasítá, nehogy ez bűnös portékája által az igazhívők egész seregét veszedelembe döntse. Hiába rimánkodott a szegény öszvérhajcsár, hogy ő soha életében egy korty bort sem ivott, hogy e gonosz ital rendeltetési helye Bombay, hol azt a frengik pokoltorka fogja felemészteni. Megesküdött az ég minden szentjére, hogy azt sem tudja, fehér-e vagy piros; de mindez nem használt semmit. El kellett tisztulnia a karavánból, s valami száz lépésnyi távolságban követett bennünket. Mielőtt a hegyi mély útról kiérkezheténk vala, szerencsétlenségünkre egy szemközt jövő karavánnal találkozánk. A keskeny út sokszor egyetlen szélesen megrakott teherhordó baromnak sem elegendő széles, annál kevésbé két egymást elkerülőnek. Átok-szitok, kiabálás, civakodás, nem egyszer ütlegezés is szokott ilyenkor történni, a szamarak ordítása a lovak nyerítésével vegyül a közös zajba, s ami legnevezetesebb, alig van rá eset, hogy valami nagyobb szerencsétlenség történjék. A hegység túloldalán nagy, homoksíkságra jutottunk, s több mint tizenhárom órai lovaglás után másnap reggel 9 órakor Majarba érkezénk. E faluban, bárha ez közvetlen szomszédságában áll is Persia egykor legnagyobb városának, sem karavánszeráj, sem más egyéb menhely nem létezik az utazók számára. Mindenki valami árnyékot keresett, s valamennyien igen boldogok valának, midőn még aznap este Kumiseh állomás felé útra kelénk. Úgy hallám, hogy ezen állomással léptünk a bakhtiarok területére, s ha persa útitársaim már egy nappal előbb is annyira féltek, képzelhető, hogy most csupa aggodalomtól valamennyi úgy reszketett, mint a nyárfalevél.
A sok szóbeszéd, s a különben legbátrabbaknak aggodalmai még magamat is körültekintővé tettek minden közönyösségem dacára; de éberségemet nem sokára egy éghajlati tünemény nyomta el, tudniillik azon szél, mely valami öt percig jéghidegen zúg keletről nyugatra, s épp oly rövid idő múlva, érezhető melegséggel ismét ellenkező irányban. Kumiseh-et, mely hajdanában jelentékeny helyiség volt, most azonban nyomorult falu, hamarább értük, mint az előbbi állomást. Innen kell vala az est beálltával azon veszedelmes helyen átvonulnunk, hol az állítólagos rablás történt, s habár a karavánban nappal eléggé bátornak akart is látszani mindenki, a homály növekedtével félelem és aggódás tetőfokra jutottak minden kebelben. Valami egy órával az indulás előtt arab útitársam a Rauzekham, alkalmasnak vélte a pillanatot, hogy a társaságot maga köré gyűjtse, s mesteri torkának néhány elégiájával a próféta védelmét kérje e veszedelmes útra, bensőleg pedig azért, hogy a meghatott kegyesek zsebéből néhány fillér az övébe vándoroljon. A Rauzekham terve abban a nyomban elfogadtatott. A persa mindig kész kedvenc prófétájának, kivált pedig e vértanú Huszeinnak halálát megkeseregni, s legyen bármily hangulatban, semmi fáradságába sem kerül, hatalmas könnyzáporral és felhangzó zokogással kísérni az előéneklő szavait. Itt is csakhamar körülvette az egész karaván az én arabomat, ki alig énekelt el négy versszakot egy panaszos dallamból, s az asszonyok már is több helyen hozzá fogtak a síráshoz és zokogáshoz, mely crescendo terjedezett mindenfelé s csakhamar a sírás-rívás óriás karává változott. Ilyen pillanatokban az énekes rendesen fel szokott emelkedni, felfedi mellét, összeszorítja öklét és felkiált: "Óh igazhívők, ím nézzétek, így akarom verni mellemet bűnbánattal, s részvétből szegény Huszeinért, igen, Huszeinért!" Az ő "igen Huszeinért"-je után azonnal utánozza őt az egész férfi-társaság, óriási öklök döngetik az erős melleket, s olyan dongás-kongás hangozik, néha egészen szabályos ütemben, mintha valamely lovas csapat közelednék, s ha ez még e fölött holdvilágos este történik, mint ahogy ez éppen minálunk volt, úgy a jelenet magában véve igazán eléggé érdekes. Igen, érdekes lett volna rám nézve is, ha valami kellemetlenség nem ér vala, melynek ez alkalommal már-már kitétetém. Egy buzgó síita, ki a távolból azt látsszék észrevenni, hogy én csupa szunnitai konokságból nem ütöm mellemet elég erősen, eleinte fülelt ütéseim hangzására s nem találván ezeket kellőképpen súlyosaknak, fennszóval kiálta: "Nézzétek csak ezt a szunnita kutyát, ki a mi Huszeinünket nem tartja méltónak arra, hogy mellét erősebb ütésekkel verje. Várjatok csak, majd megtanítom, hogy kell a mellett verni!" Valóban, aggódtam, már ökölre szorítá kezét, s ha csak egyet üt is vala reám, e gyengéd leckéből örökös emléket hoztam volna el magammal. Azonban, hála a szeiddel kötött barátságnak, a dolog nem ment egész a végletekig. Mikor amaz éppen karját emelné, hátulról egy barátom ragadá meg, ki őt ezen szavakkal csitítá aztán: "Hagyd el azt a szunnit! Ha e világon nem üti is a mellét, Ezrail (a halál angyala) majd annál súlyosabban veri a másvilágon."
S így sírt, jajgatott és jajveszékelt mindenki szakadatlanul teljes egy óra folyásáig, míg végre az indulás ideje elérkezék, s a karaván óvatos léptekkel kelt annyira félt útjára. Ezen egész úton sem beszéltünk egyébről, mint a bakhtiarok kegyetlenségéről, hogyan kötik be áldozataik szemeit, s hozzáférhetlen hegységükbe vivén magukkal, ott kirabolják, aztán megint visszaviszik az útra, hogyan vágják le néha az emberek kezét, lábát vagy egyéb tagjait csupa megátalkodottságból stb. s az ilyes beszédnek nem volt vége-hossza, úgy hogy szívem mélyéből örültem, midőn Makszud Bey állomásra érkezénk, a veszedelmes út utolsó előtti nyughelyére. Innen késő éjszaka indultunk útnak, s mire a meghatározott helyhez érkezénk, már hajnalodott. Volt itt keresés, kutatás, körülnézés, aggodalmas egymásra való tekintgetés, mintha mind valamennyien a legveszedelmesebb örvény szélén állanánk. S pedig sem itt, sem az egész tájon nem láttunk semmit. Egyszerre azonban valaki két mozgó fekete pontot vett észre a távolban. Két pontot, ismétlem, s ez elegendő volt arra nézve, hogy az egész karaván egy szempillantás alatt egy csoportba fusson össze, s a legbátrabbak közül néhány arra kéressék fel, hogy előőrsükül mennének egy kevéssé előre. A két hős, az egyik egy Mollah, a másik egy szabó, igen hasonló volt Don Quixote-hoz és Sancho Pansahoz. Nekem az egész esemény igen jó tréfának látsszék, s szamárkámmal harmadik hős gyanánt csatlakoztam az előőrsökhöz, természetesen az egész csoport gúny és nevetség tárgyául. Alig tettünk valami húsz lépést előre, s már is észrevevém, hogy a két fekete pont semmi egyéb, mint két asszony, kik száraz bogácskórót, az itteni tüzelő anyagot szedegetnek; de persáimat nem egyhamar lehetett meggyőznöm. Az egyik nemcsak hogy délceg lovagokat látott bennük, hanem - amint folytonosan állítá - kivette már a lovagok éles kopjáit, dupla puskáit, s a rablók marcona tekintetét is. Mégis, ami ugyan eléggé csodálatos, volt benne annyi bátorság, hogy azért előbbre nyomult, s mikor valami egy puskalövésnyire világossá lett előtte csalódása, egész valója lángolt az örömtől, odaordított a karavánra, mint valami eszeveszett, hogy közelítsenek, s az csakugyan gyors léptekkel meg is indult. A két asszonyt hihetőleg megrettenté a karaván különös magatartása, s elsiettek bogácskóró-kötegükkel, s ez a vonás elég volt arra nézve, miszerint az egész társaság meggyőződjék afelől, hogy most egyedül a persák hősiségének és elhatározottságának köszönhető, hogy a bakhtiarik megszaladtak. De hogy azok asszonyok voltak, azt nem akarta senki is elhinni.
Egyébiránt legnevetségesebbnek útitársaim azon állítása hangzott előttem, hogy ezen pont évek, sőt évszázadok óta egyike a legveszedelmesebbeknek Persiában. Ahogy hallgatom vala őket, készek lettek volna állításukat, akár még a szassanidak idejéből merített történelmi adatokkal is bizonyítani. A keleti mindenben stereotyp. Valamint nézetei dacolnak a századok változásaival, épp úgy azt hiszi, hogy bizonyos helyiségek sem veszthetik el sajátságaikat, s ha azután az ilyes veszedelmes pontokon csakugyan mutatkozik egy-két gonosztevő, az általános páni rettegés közepett csakugyan könnyű dolog a legnagyobb karavánt is megrabolni és elkergetni.
Nagy fellélegzés után folytatta most már útját a társaság Jezdekhaszt, következő állomás felé. A táj itt mindig lapályosabbá válik, mert kelet felé terjed azon nagy pusztaság, melynek közepén a híres Jezd városa fekszik. A nap igen magasan fenn vala már, midőn a száraz fű borította puszta síkságon áthaladánk. Csak imitt-amott látható egypár hullám alakú magaslat, s ezen táj oly gazdag a vadakban, kivált a gazellákban, hogy elegendő a szemet egy ideig a távoli láthatáron nyugtatni, s kivált a kora reggeli órákban már is látható a puszta e félénk vadainak egy vagy több csoportja, melyek a karavánok érkeztét már távolról megneszelik, s azonnal a leghirtelenebb gyorsasággal elsuhannak. Eleinte igen nehezen tudám megkülönböztetni ezen állatokat, melyek szőre igen hasonló a napsütötte száraz fűhöz! s az Ahuan! Ahuan! (a gazellák, a gazellák!) kiáltásra sokáig kellett körültekingetnem, míg hófehér hátulsó részük által, mely különvál a fű színétől, szemembe tűntek. Igazuk volt a keleti költőknek, midőn ezen különben igen csinos külsejű állatot választák a félénkség jelképéül. Valamely madár hirtelen felreppenése, több százakból álló egész falka gazellát a legrémítőbb félelemmel tölt el, s ha a vadász veszedelmes fegyverével közelítvén hozzájuk, a futamós agarat utána hajtja, ez utóbbinak elég csak szájával megérinteni az állatocskát, s az már is hanyatt fekszik, s négy lábacskáját feltartja, tündöklő, mélyen melancholikus szemeinek pedig oly fájdalmas nézése van, hogy valóban elkeseredett vadásznak kell annak lennie, ki ez ártatlan lénynek valami bajt képes okozni.
Midőn gyors futásukat merő tekintettel kísérném kelet felé, figyelmemet délkeleten az éppen akkor emelkedő délibáb vonta magára. E légi képek éppen nem ritkák Persia síkságain, s bárha távolról sem oly nagyszerűek, mint a turkesztáni nagy sivatagok e fajta tüneményei, mégis varázshatással lesznek mindig az utazó kedélyére. Mikor így a lebegő alakokat és épületeket nézném, éppen úgy látsszék előttem, mintha ugyanazon alakok volnának, melyek szemeimet évekkel azelőtt a kedves hazában M. pusztán gyönyörködteték, hol a dél óráiban a kúthoz támaszkodva, ki a messzeségbe bámultam. Hihetőleg csupa képzelődés volt, de az alakok hasonlatossága kétszeresen gyönyörködtetett s majdnem nehezemre esett, midőn e szép látvány elé elzáró függöny gyanánt a felkelő szél porfelleget támasztott.
Déltájban érkezénk Jezdekhasztba. Ennél nevezetesebb falut nem láttam egész Persiában. A síkság közepén emelkedő, háromszögletes dombocskán áll s a házak, némelyik 4-5 emeletes, oly közel állanak egymáshoz, s a magaslat széléhez oly közel, hogy az egész távolról nézve, egy várdához hasonlít. Ezen özönvíz előtti földből alakult halomra csak egy feljárás vezet, s minthogy ez felvonó híddal van ellátva, könnyen érthető, hogy e hely, mely már a hajdankorban is híres volt, a legvakmerőbb megtámadásokkal is könnyen dacolhatott. Amint egyéb európai utazóktól hallám, ezen halom igen érdekes tárgy lehetne a geológusok számára; azonban úgy tudom, eddigelé egyetlen szakférfiú figyelmét sem vonta magára. Jezdekhaszt mai napság, mint a hajdankorban is, fehér kenyeréről híres, s nehogy a vers szégyenben maradjon, mely azt mondja: "Siraz bora, Jezdekhaszt kenyere, Jezd asszonyai", a kenyérből én is két napra való adaggal láttam el magamat, mely bárha jobb is, mint Persia egyéb helyein - igen távol áll még attól, hogy az európai utazónak csakugyan ízletes legyen.
A Sirázba vivő út itt ketté szakad. Egyik az, mely a Szerhadon, mint a persa nép e hegyes tájat nevezi, vezet át, s ez a rövidebb, azonban számos meredek magaslata, de úgy látszik, még inkább a bakhtiariktól való félelem miatt csak igen kevéssé látogatott. Különösen egy rom az út mellett, a Gumbezilaal (Rubincsúcs) mint rablófészek, hírhedt nevezetességű. A másik út, mely Germszir-en (déli égalj) vezet át, hosszabb, de lakottabb, s így a karavánok által is leggyakrabban ez szokott választatni.

VIII.

Jezdekhaszton túl, Farsz tartománya kezdődik. Irakban mind a nyelv, mind a szokások és a népesség arckifejezése tarka vegyülékét képezi a török és persa elemnek, azonban itt, a tulajdonképpeni Farszban, a török nyelvet csak igen kevesen értik. A lakosság jellemének hőmérséklete is sok olyast tanúsít, mi a délibb haza forró éghajlatára mutat, s bárha a persa általában igen élénk a maga mozdulataiban, igen izgékony és képzelemdús, mindazáltal olyan viszonyban áll déli földieihez, mint az északi, piemonti, vagy legalább a florenci a nápolyiakhoz. Nemcsak az arcszín viseli magán a forró nap nyomait, hanem melegebbek az érzelmek is, pezsdülőbb a vér, s valamint nyelve költőibb és fellengzőbb, beszéde épp oly gazdag a bizonygatásokban, az exaltatiókban, kivált pedig az esküdözésekben. Minden harmadik szót, még a gyermekeknél is, egy-egy "hazreti Abbasz" (Abbasz fensége), Murteza Ali, Szeid e Suheda (vértanúk ura), Iszmeti Fatima (Fatima ártatlansága) szokta követni, éppen úgy, mint az olaszok és spanyoloknál a San Jacobo, Sagriemento, Corpo di Christo, s ha az ember Farsz lakosát látja, amint ez tündöklő szemeivel és erősen fel s alá hordozott kezeivel valamit elbeszél: minden mozzanatában az igazi déllakót fogja szemlélhetni. Bizonyára a nap és az éghajlat az, s nem annyira a társadalmi és történelmi viszonyok, melyek az embert átalakítják. Tagadhatatlan, hogy ez utóbbiak is igen nagy befolyást gyakorolnak, de amaz előbbiek azon mégis, melyek a főformákat és a kiváló színeket alkotják. S akár keresztények, mohamedánok vagy Visnuimádók, s akár latinok, persák vagy hinduk, mint egy ugyanazon égalj szülöttei, némely közös vonásokban mindig meg fognak egyezni egymással.
Minél jobban befelé mentünk az őszbe, a reggeli órák annál hidegebbekké lettek. A Jezdekhaszt után következő legközelebbi állomást, Sulgisztant, meglehetős gyorsan értük el. Mind itt, mind a többi helyeken, a lakosság, úgy látszik, egyedül az átvonuló karavánokból él. A földmívelés igen kevéssé van gyakorlatban, s midőn bámulatomat fejezém ki a fölött, mily gyérek volnának a falvak e vidéken, persa kísérőm azon választ adta, hogy az utak mentén Persiában általában igen kevés falu található. A kormány gyakori csapatküldései s átvonuló hivatalnokok lelkiismeretlensége által sokkal jobban elrémíté a népet, semhogy ennek kedve lenne az országutak közelében letelepülni. Távol akarják tartani maguktól az örökös repressaliákat, s így szívesebben a rejtettebb helyekre vonulnak. Sulgisztan, mai nyughelyünk, egy Imam Zade sírjáról híres, s még pedig egy igen előkelőéről, ki Imam Zein ul Abedin fiának tartatik. Mind a sir maga mind a körötte épült hajlékok meglehetős jó karban állanak, s csodaképpen mondják, hogy egy csomó bakhtiari, kik nem sokkal azelőtt (amit egyébiránt mind valamennyiről mondanak) egy támadást merészeltek tenni, amint a szentélybe léptek, abban a pillanatban megvakultak. Ez utóbbi kapujánál nekem is mutattak egy vak koldust, ki az "azt mondják" szerint maga is ama gonosz csoporthoz tartozott volna, s most bűnbánatból egész életét itt akarja eltölteni. A koldus, mint a legelső beszélgetésnél azonnal észrevettem, éppenséggel sem volt bakhtiari, s megvakulásának is egészen más oka vala; azonban hogy a kegyesek alamizsnájában részesülhessen, a kitanult gazember kész vala az Isten által megbüntetett gonosztevő címét venni magára.
Midőn Sulgisztanból a legközelebbi Abadeh felé útra keltünk, két szolgától kísért délceg lovag csatlakozék karavánunkhoz. Sokáig nézelődött valami méltó útitárs után. Nagy csodálkozásomra nem sokára a legbarátságosabb köszöntések közben hozzám közeledett. Ő khan volt s még pedig a Sah Piskhidméd-e (személye körüli szolga), ki ura megbízásából küldeték Farsz kormányzójához, amannak nagybátyjához, hogy a múlt évről hátralékban maradt 50.000 aranyat behajtsa. A khan, igen élesen írt királyi kézjegy átvivője vala, minthogy ő már ez ügyben a negyedik küldött volt s hogy küldetését kellő siker koronázza, királyi tejhatalommal ruháztatott fel a kormányzó személyét illetőleg. Amint mondá, fel volt hatalmazva, a király nagybátyját nem fizetés esetében néhány napi házi börtönnel büntetni, sőt egypár napig még Kallianját (vízipipa) is megvonhatá tőle. Az országos jövedelmek e különös behajtási módja éppenséggel nem ritka Persiában, mert itt pénzt beadni épp oly nehéz, mint azt bevenni s minthogy egyik-másik tartomány kormányzósága gyakran túlságos áron árvereztetik el a királyi ház valamelyik tagjának, nem csoda, ha az évi adóilleték behajtása néha a legnagyobb nehézségekkel jár s a király és kormányzója közötti viszony körülbelül ugyanolyan, mint a hitelező és a szorongatott adós, vagy a birtoktulajdonos és a haszonbérlő közötti. Az ilyes transactiók alkalmával az illető tartomány lakosai szoktak legrosszabbul járni rendesen; mert a kormányzó a legfőbb szükség esetében neki megy a leggazdagabbaknak, s ezek minden alapos ok nélkül kényszerülnek összeadni azt az összeget, mit a király helytartójától követel. Ezt nevezik Persiában uralkodásnak.
Egyébiránt a Khan, mint udvaronc, finom műveltségű férfiú volt. Szunnita-e vagy síita, az neki mindegy volt. Bennem ő a karaván legtöbbet utazott és tapasztalt tagját szemlélé, hozzám csatlakozék tehát, s viszont én is igen kellemes útitársat találtam benne. Abade állomásra érkezvén, mind szállást, mind konyhát közösen tartottam ővele. A többi persák igen csodálkoztak e rögtöni viszonyon, s azt mondák, természetesen titokban, hogy útitársam sem síita, sem szunnita, hanem Ali Ullah volna. Ez is egy vallásfelekezet, mely Alit imádó buzgalmában, ezt nemcsak a próféta fölé, hanem maga az Isten fölé is helyezi, s mely felekezet már igen régi Persiában, s annak titkos tagjai jobbára néhány török törzshöz tartoznak.
Abadeból Szürme felé mentünk. Éji utunk közben egyes kisebb karavánokkal találkoztunk, melyek jobbára zarándokokból állottak, kik a nyugati Kerbelába vagy a keleti Mésedbe mentek. Persiában, kivált tavasszal és ősszel, meseszerűleg nagy a búcsújárók száma. Ez egyik legvakabb szenvedélye e népnek s még a legszegényebbek is ezen célra szokták fordítani megtakarított filléreiket. Az a karaván, mellyel ma találkoztunk, Bender Busir környékéről kelt útra Kerbela felé. Hatvan napig tart csupán az odamenetel, másik hatvanig a visszajövés, s ha még a szent helyen való tartózkodási időt is odaszámítjuk, úgy egy-egy ily kirándulás tartama négy hónapon is túlterjed. A zarándokok jobbára szegény emberek, kik azonban a szükséges útravalókkal mégis meglehetősen el vannak látva, s nincs benne semmi túlzás, ha azt mondjuk, hogy Persia minden útján, leginkább ezen kegyes vándorlásoktól függ az élénk közlekedés. 10-15 éves gyermekek mellett nyolcvan éves és a körüli matrónák sem tartoznak a ritkaságok közé. Ha az ily karavánok találkoznak egymással, az odamenő zarándokoknak rendesen egy Iltimaszi dua-t (imádkozzál érettem-et), a visszajövőknek egy Ziaret Kabul-t (legyen üdvös búcsújárásod) szokás mondani. Mind a két felekezet meg van hatva, nem egyszer egymás nyakába borulnak s ha az ember a csendes éjszakán egy-egy ily karaván Illahié-t (szent dalait) a távolból felhangzani hallja, ugyanazon érzelmek hatják át szívét, minőkre nálunk Európában a csodatevő Mária-képeket látogató nem egy processio gerjeszt. A nép mindenütt egyforma, keleten úgy mint nyugaton.
A szent Szürme-állomásról, mindig szűkebbé és szűkebbé váló völgyön át Khane Khurre felé vonultunk, mely egészen magános állomás egy pusztaságnak közepette s híres a fürjek azon roppant tömegéről, mely e környéken található, s melyeket itt igen jutányos áron vehet az utazó. Én is engedtem a rábeszélésnek, s vettem egypár ilyen madarat, s minthogy a persa, kinél szállva voltam, eléggé ízletesen el is készíté, valóságos lukullusi étkezésem volt. Étel után házi gazdám látogatott meg, néhány más persa kíséretében, kik a szokásos félkörbe leguggolva, feltűnő finom magukviseletével s olyan illedelmességgel kezdték szőni a társalgást, hogy az a legműveltebb szalon-férfiúnak is becsületére vált volna, s végette szívesen feláldoztam egy-két óra óhajtott nyugodalmát. Bárha a társaság egészen parasztemberekből állott, mégis a válogatott kifejezések, s a tetőtől talpig gentleman modor, valóban nagyon megleptek. A dél-persák e tekintetben nagyon különböznek északi földieiktől, mert minden parasztember világos jeleit hordja magán mind e mai napig az ősrégi civilizációnak, mely először az ő szülőföldjén ütötte fel tanyáját s onnan terjedt aztán egész Persiára, sőt utóbb az egész iszlam keletre.
A szakadatlan éji utazás azonban már-már jóformán kimerített. A nappali pihenés sohasem pótolhatja teljesen az éji álmatlanságot, s midőn ezen állomásról Khane Kergum felé nyomulnánk a fárasztó sziklás szoros úton, csak alig tudtam a nyeregben tartani magamat. Dacára a megszokásnak, minket európaiakat igen elbágyaszt az éji utazás, mert bármily ügyes lovasok legyünk is, nem tudunk a nyeregben ülve oly nyugodtan aludni, mint a persák. A mi nappali nyugalmunk sem oly édes, mint ez utóbbiaké, s midőn ma, a Khane Kergum karavánszerájba bevonulnék, az álom annyira erőt vett rajtam, hogy még szamárkámnak is elfelejtettem abrakot adni s a nyerget levenni róla. Néhány óra múlva, mely csak pillanatoknak látszék, felébredtem, s kimondhatatlanul örültem, hallván, hogy közelebbi állomásunk Maderi Szulejman leszen, hol útitársaim állítása szerint a hajdankor sok nevezetes romja volna még található, s közöttük, kivált Salamon anyjának sírja, mint a persák hiszik.
Hogy e név a már oly gyakran leírt paszargadai síkot s a Cyrusénak gondolt sírt jelenté, csakhamar világossá lőn előttem, de még sem fojthatám el örömömet, mert Rhagesz után itt láthatám meg a persa hajdankornak előttem még ismeretlen második nevezetes emlékét, s midőn az alacsony hegyláncon alá a nyílt völgybe lovaglánk, kimondhatatlan örvendeztem, utam mellett balra néhány szobrot - a délen mutatkozó emlékjelet - pillanthatni meg, amint azokat a felkelő nap első sugára megaranyozá. Bárha ezen romoknak a hajdani Pasargadával való azonosságát régiségbúvárainkra bízom is meghatározni, meg nem állhatom, miszerint meg ne említsem e völgység nyájas tekintetét, gazdag növényzetét s víz-dússágát, mely a szomszéd hegségről ömölvén alá, a mezőket több irányban keresztülvágja, s mely hajdan magára vonta Ó-Irán lakosainak figyelmét is, s e vidék Ó-Persia fénykorában bizonyára népesebb volt mint jelenleg.
A karaván lassú lépése türelmetlenné tevén, árkon-bokron keresztül magam siettem előre a mindig magasabbá és magasabbá váló mauzoleum felé, s már én régen ott ültem egy óriási márvány lépcsőn, midőn a karaván lassú ballagással közelíte az állomáshoz.

IX.
Maderi Szulejman romjai

Az utazónak e nevezetes síkságon először azon mausoleum tűnik szemeibe, melyet a persák Salamon anyjának síremléke gyanánt tartanak, a mi régiség-búváraink azonban mindez ideig vitatkoznak a fölött, vajon Cyrus sírja-e, vagy a hajdankor más valamely nevezetes egyéniségéé. Az a kérdés, melyet Ouseley, Morier s más régibb és újabb utazók gyakran megvitattak, az én igénytelen véleményem szerint annyi bizonyossággal mégis bír, hogy ezen épület nem az Iszlam utáni korból, hanem Dél-persia egyéb monumentumaihoz hasonlóan, Irán fénykorából származik. Ezt legjobban azon óriási márványkövek bizonyítják meg, melyekből épület s amely építkezési módnak, az iszlam korszakból egyetlen egy példánya sincsen. Hat, piedestalszerüleg egymásra fektetett óriási márvány-táblákon nyugszik, melyek legalsója majdnem egy ölnyi magas, a többiek sem vékonyabbak négy lábnyinál s amellett oly nagyok, hogy minden emelkedés, mely egyszersmind lépcső gyanánt szolgál, legföljebb két, három vagy négy darabból áll. A négyszögletes házikó maga, egyes szobát képez, melynek hossza 20 láb, széle pedig 16, – kívülről. Padló, tető és padlás egyes óriási darabokból illesztvék össze s a keskeny, alacsony bejárás, melyet hajdan ajtó zárt, ma azonban nyitva van, a hideg és komor bensőbe vezet, hol is, az a mohammedánok imádkozási helye lévén, egypár korán fekszik, mai napság az egész épületet alacsony fakerítés környezi, melynek közelében mesterségesen faragott márványdarabok, hajdan büszke szobrok darabjai hevernek.
Midőn nagy nehezen felvetém magam az első lépcsőre s a sima márványkövön felkúsztam az épülethez, tiszteletteljes borzalom hatotta át egész valómat. Akármennyit olvassunk is a hajdankor ilyes emlékeiről, mégis a tulajdon szemünkkel látás benyomása valóban igen csodálatos. Sokáig bámulva néztem a massiv márványtömegeket, mert majdnem lehetetlenségnek látszik, hogy azok helyükről még csak megmozdítassanak is, annál kevésbé, hogy mint építészeti anyag, egyik helyről a másikra vitessenek. Az ötödik lépcsőn Rich, Told és Hyde neveit pillantám meg, kik 1821-ben járván itt, nevüket akkor vésték a kemény márványba. A falat azonkívül sok arab és persa felirat is borítja, s én éppen ezek olvasásához fogtam, midőn egy persa, hihetőleg az ezen tájon sátorozó nomádokhoz tartozó, azon célból, hogy cicerone-szolgálata egy kis enam-ot (ajándék) fog neki szerezni, nyájas, barátságos hangon így szólított meg: "Hadzsi, ugye Bagdadban nincsenek ilyen nagy kövek? de jöszte, mutatok én neked még másokat is, nézd meg csak a régi Guzin városának romjait." Az ő társaságában a hajdani palota s más egyéb ezzel összeköttetésben álló oszlopok és portalék balkéz felől terjedő romjaihoz mentem. Maga a palota, melyet Tachti Szulejmannak (Salamon trónja) is neveznek, alacsony hegyfok végén épült s hajdani fényét 10 - 12 öl magas, 5 öl széles portál mutatja, melynek kövei majdnem oly nagyok, mint a mauzoleuméi, s minden ragacs vagy bármely egyéb összekötő anyag nélkül csak úgy vannak pusztán egymásra fektetve. Nem nagyon távolra innen egy másik portale is látható, mely fekete márvány-kövekből épült, s ma már csak egy grifláb legalsó óriási alakját mutatja. Körülbelül öt lábnyira ettől, fekete piedestalon (talapzaton) négy darabból egybeillesztett igen magas szobor áll, melynek legalsó része a legnagyobb, legfelső a legkisebb s amely oly vastag, hogy a szobrot két ember alig foghatja át. Hajdan négy ilyen szobornak kellett itt emelkednie, legalább erre mutatnak a még meglévő talapzatok. Egy órajárásnyinál tovább, egyes romok láthatók, melyek a nép mesés véleménye szerint hajdan a Takhti Szulejmannal összeköttetésben állottak volna, s ha az ember az építmények természetfölötti nagyságán csodálkozik, a persa rendesen azonnal azzal szokta az embert rendre utasítani: "Nem tudod-e, hogy Salamon szabadon rendelkezett a divekkel s az alvilág minden szellemeivel? Csak egy fejbiccentésébe került, s ezek a legnagyobb köveket s a legdrágább tárgyakat hozták át neki a levegőn keresztül Indiából Csin-u Macsin (Khina) és Kuhi Kaffból." Nemcsak a mai romok két vége, hanem a néphagyomány szerint az egész völgység egyetlen várost képezett volna s ez az, mit ők Guzin néven neveznek.
Igen hihető, hogy a Takhti Szulejman palota, amint Ouseley helyesen megjegyzi, a maga terrasseával igen alkalmas pontot képezett, honnan a király a nagy síkságon összegyűlt hadserege fölött átnézetet gyakorolhatott, vagy azt maga előtt sorban defiliroztathatta. Ez annyival is inkább hihető, minthogy a király, magas ülése által az alant álló tömegnek egészen szemébe tűnhetett, aminek kiváltképpen a noruzi ünnepélyek alkalmával, midőn az egész világ az uralkodó körébe igyekszik, igen nagy hasznát veheték.
Igen sajnálom, hogy kénytelen vagyok megjegyezni, miszerint a Maderi Szulejman, vagy amint egy közeli falu nevéről is nevezik, a Meshedi Murgab romjai óriási léptekkel sietnek végpusztulásuk felé. Ouseley már csak felét találta azon emlékeknek, melyeket elődje megírt, én pedig azon romnak csak felét láthatám, melyről a most felhozottnak utazási műve 2-ik kötete 425-dik lapján Zindani Szulejman név alatt tetetik említés. S ez nem is csoda. Igen feltűnő, hogy Irán romjai közelében majdnem mindenütt nomád néptörzsek tanyáznak. A kincs és más egyéb babonás gondolatok hajhászása sokkal többet árt ezen régiségeknek, mint maguk az ott megtelepült persák, kiket hazájuk múltja mindig eléggé érdekel, s annak emlékeit tiszteletben is tartják.
Bárha az egészen át feltűnő volt előttem, hogy karavánunk mintegy készakarva kerüli a romokat s engem e kellemes foglalkozásban egészen magamra hagy, mindazáltal e tünemény oka felől senkitől sem kérdezősködtem. Midőn beesteledett, a mauzoleum közelében szerény vacsorát főztem magamnak, s különös hiúságtól ösztönöztetve, a bográcsot és kenyeret felcipeltem magammal a sír bensejébe. Az a gondolat, estebédemet egy legalább ezredéves épületben tölthetni el, túl boldoggá tett, s pihenő helyemet bizonyára fel nem cseréltem volna bármely európai főváros legpompásabb vendéglőjével. Sokáig ültem a csodálatos épület lépcsőzetén, hogy - az ég csillagfényébe merülve - ifjúkorom azon napjaira gondoljak vissza, melyekben a Persia név már is varázshatást gyakorolt reám s midőn mostani élvezetem előérzetét még legvakmerőbb álmaimban sem mertem táplálni. Soká, soká ültem ott. Az álom már-már erőt vett rajtam, s bizonyára alá is hajtom vala fejemet, ha eszembe nem jut, hogy a hideg kő azon vékony szőnyeg mellett, mely tulajdonom vala, káros lehet egészségemre. Leszálltam azért, s valami húsz lépésnyi távolban puha gyeppázsitot találván, ott lefeküdtem. De nem pihentem még tíz percig, s minden oldalról oly rémítő tömeg bolha borított el, hogy mérges csípésüket lehetetlen levén kiállanom, haladéktalanul fel kelle kelnem. Másutt terítém le aztán szőnyegemet, de itt sem lőn egyébként. Mint valami eszeveszett, futkostam fel s alá a romok körül valami egy negyedóráig, lefeküdtem itt is, ott is, de mind nem használt semmit. Most jutott már eszembe, miért volt a mi karavánunk oly tartózkodó! Az egyik közeli sátorhoz mentem, hogy a nomádoktól tanácsot kérjek a támadó rovarok ellen; de ezek azt válaszolák, hogy számomra, mint idegen számára, nincsen semmi mentő eszköz. Az odavalókat megkímélik, de a vándornak drága áron kell fizetnie az álmot, e történelmileg oly nevezetes térségen. Szerencsémre már csak két óra kellett a karaván indulásához. Ezen egész időt talpon kelle töltenem, s a legunalmasabb régiség-búvárnak sem kívánnám, hogy e könnyelmű, barnaruhás állatocskáktól annyira kínoztassák, mint amennyire, fájdalom, én gyötrettem.
Innen Szivend felé folytatók utunkat, egy több óráig tartó hegyszakadékon át, melynek phantasztikus kőszirtjei, s az azok lábainál vadul alárohanó patak a csendes éjben igen szép regényes képet mutattak. Magát Szivendet, a falut nem látogattuk meg, hanem ahelyett a lakosok nyárilakához mentünk, mely egy magaslaton két sorban sűrűn egymás mellé helyezett mintegy 120 nádkunyhóból áll. Az egész valamely Bazárhoz hasonlít, s minthogy minden kunyhó csak három oldalról van zárva, a negyedikről pedig sem ajtó, sem függöny nem csukja, a bennük levő holmikhoz oly szabadon hozzájuk férhet mindenki, mintha az egész gyarmat egyetlen egy házat képezne. 120 család él itt ilyen viszonyban egymással, vannak közöttük szegények és gazdagok s mégis igen ritkán fordul elő valami tolvajlás. Egyéb iránt azt mondják, hogy ezen emberek egyetlen egy férfiúi ivadékai a legszorosabb rokonságban élnek egymással s a család mostani fejének is, egy fehér sátra vala felvonva a sornak élén. Ő az egész község bírája, papja és családfője.
Október másodika volt, midőn innen útra keltem, hogy Persiában tett minden állomásaim legérdekesebbikére induljak. A karaván ugyanis Kenare felé tartott, mely ide négy ferszakh távolságra van. Kenare felé, melynek közelében Persepolis híres romjai fekszenek. Azt gondolám magamban, minek menjek én ezekkel az emberekkel, hiszen az út eléggé biztos, s így megkérvén néhányat útitársaim közül, mutatnák meg azon pontot utunkon, honnan a romokat leghamarább érhetem, elhatározám magamban minden kíséret nélkül látogatni e nevezetes régiségeket, melyek kíváncsiságomat oly régtől fogva ingerlék. A karaván éjfél előtt indult útnak Szivendből, s midőn azon hegyfokot elértük volna, hol a mardesti nagy síkság kezdődik, néhány persa útitársam jelenté, hogy csak balra a hegynek mentén haladjak mindenütt, s rövid félóra múlva vágyaim célját érendem.
A karaván, dél-irányban szelve át a síkságot, tovavonult. A csengők egyhangú szólása a csendes éjben sokáig felém hangzott még a távolból, s ki írhatná le azon érzelmeket, melyeket ekkor éreztem, midőn alázatos állatkámon csendesen ügetve a kelet felé terjedő alacsony hegység aljában, vizsgaszemekkel körültekintgetve, tova haladtam. Nem félelem volt ez, hogy netalán kiraboltatom, hiszen összes birtokom legfölebb négy aranyat tett, útikészleteim és paripácskám alig két annyit; amit én kerestem, azok Persepolis oly sokat emlegetett romjai valának; az ős hajdankor e nevezetes műemlékei. Nevezetes, hogy a sziklák, nekem legalább úgy látszott, itt oly imposans külalaknak s úgy körvonalzottak, hogy az ember, anélkül hogy valami rendkívülit keresne, nagyszerű látványok előérzetére buzdul. Alig haladtam egy óranegyedet, s ím a legelső regkorányban, magas, igen magas alakok merültek fel egyszerre szemeim előtt, melyek mindannyi kísértet gyanánt, az első pillanatban borzalomra gerjesztettek. Egészen egyesegyedül lévén, állatocskám pici patkója messze, messze visszhangzott a vidéken. Már jó közel valék s bárha tökéletes jól tudám, hol járok, nem tagadhatom, hogy a híres lépcsőfeljáratnál leírhatatlan meghatottsággal állottam meg néhány percig, mielőtt tovább haladni merészeltem volna.
Leírhatatlan a tiszteletnek, a határtalan tiszteletnek azon érzete, mellyel a lépcsőn fel, az óriási kapun át az oszlopzatos részhez jutottam. Itt az imposans tünemény kifejezése annyira meghatott, hogy egy kődarabra leülvén, mind az oszlopokat, mind a körülfekvő romokat néma csodálattal szemlélve, egy óranegyednél tovább oly nyugodtan, oly mozdulatlanul ültem, mintha e homályos alakok megpillantása engem magamat is szoborrá változtatott volna. Akár a délről, akár az északról jőjön is az utazó, ki Persepolis romjait nappal látja is meg először, nem kevésbé lesz meglepetve e régi emlékek fenséges benyomása által. Elképzelhető, mennyivel inkább az, ki ezeket túl-kifeszített érzelmekkel, a homályosság kísérteties világában egészen hirtelen látja maga előtt felmerülni. Amint így ültömben, a magas oszlopokra bámulnék, valóban olyanokul látszának előttem, mintha óriási alakok volnának, melyek 4000 éves múltnak sírlakából a végett keltek ki, hogy a távoli nyugat utazója előtt kelet múltjának csodáit bárha néma, de mégis oly beszédes szavakban tárják fel. Azt mondám: egy óranegyedig ültem ott, de őszintén megvallva, csendes bámulásom idejére igen kevéssé emlékezem. Azt tudom azonban mégis, hogy a hideg levegő dacára, mely a hajnal keltével északkeletről áramlott, csak akkor ébredtem föl álmodozásaimból, midőn a setét árnyak lassanként tünedezni kezdének a romok közül és Phoebus felemelkedvén a hegyek fölé, a nagy oszlopok mesterileg készült fejezeteit első sugaraival megvilágosítá. Úgy látszott, mintha a csodálatos színmű függönye egyszerre felemelkedett volna, új jelenet tárult fel előttem: Persepolis, a fénytengerben fürödve. Más színe lőn mindennek. Ott, hol előbb komor tekintetű márványkövek, magas oszlopok vagy falak bámultak le reám, most bájoló, művészileg faragott idomokat láttam, melyek 1 vagy 1,5 hüvelyk magas domborműve vésve, oly híveknek, oly frisseknek és oly élénkeknek látszának, mintha a véső-hangok csak tegnap némultak volna el. Itt egy hosszú ünnepi menet látható, melynek egyes tagjai kimért léptekben haladnak, amott egy csoport fogoly, kik nyakukon egymáshoz láncolva, a kevély győző előtt lépdelnek, másutt megint egy szörnyeteggel athletai bajvívás, a magasságban pedig több helyen valamely királyi alak foglal helyet a trónon, előtte a szent tűz lobog, mögötte két szolga áll, kiknek egyike hosszú botot, másika ernyőt tart. Nemcsak a ruházat, a tagok, hanem az arcvonások is oly művészileg vésettek, a képek ajkai körül oly báj ömlik el, hogy az ember azt hiszi, hogy a hideg márvány azonnal meg fog szólalni. Különös! ezen emlékek 4000 évesek, s mégis az idő ott, hol az emberek vandalismusa nem dulongott, mindent oly híven megőrizett, mint másutt sehol a világon.
Nyájas olvasóm bizonyára mosolyogni fog elragadtatásom és ábrándozásom fölött. Igaz, nehéz az embernek magát kimentenie, s nehéz még csak távolról is képét adni azon benyomásnak, melyet ezen hideg márványkövek reánk gyakorolnak. Nem költői ábránd, nem túlheves véralkat szükséges, hogy Persepolis elragadjon bennünket. Láttam egyszerű keletieket, kik előtt a történelem merőben ismeretlen s mégis e romok alatt nem kevésbé valának meghatottak. Hát még a nyugati mit mondjon, ki a múlt század egy-egy érmét is csodálja, mit mondjon akkor, midőn a művészet és pompa ily páratlanul szép emlékeit látja maga előtt.
Valóban, Persepolis igazán nagyszerű, s éppen azért igen vakmerőnek nevezhető azon tervünk, hogy annyi utazó kimerítő és alapos tudósítása után, kik Persepolist előttünk látták, mégis leírni szándékozunk. Nem, ezen munka fölötte áll a mi képességünkön, s hogy csak halavány vázlatot adhassak is, a hazai olvasót azon vezérfonalon akarom e nevezetes helyen átvezetni, melyet egyik itten járt elődöm (15) nyújtott.
15)Bárha a Dél-Persiáról szóló művek nagy része szolgálatomra állt, mégis, az aránylag legrövidebb leírást, James B. Fraser művét használtam. Tudományosabb tárgyalás nem is illenék e könnyű tourista-mű keretébe.

X.
Persepolis romjai

Azon térségnek, melyen ez építészeti maradványok nyugosznak, szabálytalan alakja van, mint ez a mellékelt illustratióból világosan látható. A nyugati oldal, honnan a síkra beláthatni, 1425 láb széles, az északi 926 és a déli 802. Magassága, az alap egyenetlensége folytán, úgy látszik 25-50 láb között változott. Felszínét a futóhomok és a leomlott romok igen egyenetlenné tették. Ezen sík-magaslathoz csupán egy feljárás vezet, még pedig pompás lépcsőzeten, mely két szakaszból áll, s oly széles, hogy hat lovas egy sorjában igen könnyen fellovagolhat rajta. A legalsó, mely 55 lépcsőből áll, melyek 22 láb hosszúak s mindegyik 3,5 hüvelyk magas, egy fenlapon végződik, melynek mindegyik oldala 37, a másik kettő 44 láb. Ezen pontnál kezdődik a második, kettős lépcsőzet, hasonló terjedelmű 48 lépcsővel, melyek a magaslat tetején ugyanolyan 64 láb hosszú négyszögben végződnek. Az emelkedés oly csekély, hogy az utasok rendesen úgy szoktak fellovagolni, s a márványdarabok oly nagyok, hogy egyből 10 -14 lépcsőfok van kivágva. Csodálatos, mily kevéssé viselik magukon e lépcsők a használat nyomait; alig vannak egy kicsit is elkoptatva, holott kétségtelenül egészen másképp kellene lennie, ha valamely templomhoz vezettek volna, vagy a királyhoz közelítő seregek használják vala.
A második emelvényre érkezvén, óriás portalét lát az ember maga előtt, amely két massív falból áll, s ezek kül- és beloldala két kolossalis állat képét viseli faragványban. A portale hossza 21 láb, magassága 30, a falak pedig 12 lábnyira állanak távol egymástól, padlózatát pedig simított márvány képezi. Az állatok olyan talapzaton állanak, mely szobraikat öt lábnyival magasabbra emeli. Fejük annyira meg van csonkítva, hogy nem lehet kitalálni, mit ábrázolhattak. Nyakukat rózsakoszorú köríti; kurta, bodor haj, de amelyet páncél-pikkelyeknek is lehetne mondani - fedi mellüket, hátukat és oldalaikat, s maga rendkívül correct és jól kidolgozott. Ezen portale, mint első tárgy, legjobban is ki van téve a látogatók véső-kedvének. Amily magasan csak emberi kar felnyúlhat, minden tele van a látogató persák, arabok, franciák, angolok németek nevével; itt mindenki megörökíti magát. A többi között még Malcolm neve is kétszer látható. Egyszer, mint Cap. Malcolm Envoy 1800., s a másik helyen mint Gen. Malcolm, 1810.
E portaletól 20 lábnyi távolságban kelet felé négy rovátkolt oszlop állott, szép koronázatú, körülbelül 45 láb magas, s mintegy 22 lábnyi közel egymás között, de mai napság már csak kettő áll belőlük, a többiekből még csak rom sem maradt. Ezen oszlopokat más térköz választja el egy másik portaletól, mely az elsőhöz hasonlít ugyan, csakhogy falai nem magasabb 18 lábnál, míg a keleti oldalon kivésett alakok emberi ábrázatoknak látszanak, diademekkel; szakálluk még kivehető, s vállaikról magas szárnyak emelkednek, melyek tollazata kitűnő szépen van vésve.
Ezen portalék jobb oldala, s azon terrasse között, melyen az oszlopcsoport áll, 162 lábnyi térköz van. E térségen, a sziklába vésett csatorna szemlélhető. A terassehoz kettős lépcső vezet, melynek egész hossza 212, s mind két fokozat magasan túlhaladja északi homlokzatát. Mind a két végén, a keletin úgy mint a nyugat felé, lépcsősor emelkedik, valamint a középen is, 18 lábnyira elényomuló két kisebb lépcsőzet; ez egész terjedelem 86 lábnyi, beleszámítva a 20 lábnyi fordulót is. Valamint a nagy bejárásnál, úgy itt is igen csekély a feljárat, mert minden lépcső 14 hüvelyk széles, 16 hosszú és 4 magas. A homlokzat annyira túl van halmozva alakokkal, hogy a szemet szinte kápráztatja. Ezen alakok, melyek akként vannak csoportosítva, hogy a lépcsőzet falaihoz illjenek, különböző ruházatot hordanak s mással és mással vannak elfoglalva. Némelyek királyi testőröknek s kíséretnek látszanak, hosszú öltönyt viselnek, facipő alakú bakanccsal s rovátkolt sima alapú süvegekkel, tegzekkel, nyilakkal, dárdákkal és pajzsokkal; mások ismét hosszú sort képeznek s úgy látszik, több nemzetek egy felvonulását ábrázolják, különböző ruhában és különbözőleg felszereltetve. Ajándékokat és áldozatokat hoznak különféle fajú állatok számára. Harc is van itt ábrázolva egy oroszlán és bika között, vagy amint némelyek vélik, egyszarvú ellenében: de mindenesetre olyan állattal, mely a portale megcsonkított alakjához hasonlít. Mind e domborműveket csak nem rég szabadították meg az azokat környező földsánc alól s bárha az utolsó kiásás, mely egy angol által 1854-ben eredményeztetett, tetemes volt is, én látogatásom alkalmával úgy találtam, hogy a legalsó alakokat, már ismét három újnyi homokréteg borítja.
Sir. Robert Ker Porter azt hiszi, hogy e művészeti remekműveknek az volt rendeltetésük, megörökíteni Cyrus vallásos nagy processioinak emlékét, mint ahogy ezekről Xenophon szól, vagy talán Dariuséit, ki a Noruzt, vagyis a tavaszi nap-éj egyenlőséget ünnepli, mely alkalommal országa szám nélküli nemzeteinek ajándékait fogadja.
Azonban siessünk e romok legrendkivülibb részéhez, a bámulatra méltó oszlopcsoportozathoz, mely a terrasseot foglalja el. A képzelem, bizonyára, semmi nagyobbszerűt nem képzelhet, mint e magánosan álló, óriási, megcsonkított oszlopok, melyek olyan időkből valók, mik még a mondánál is régebbiek, mely számtalan nemzedék fel és letűntének valának tanúi, láttak dynastiákat és országokat támadni, virágzani és hanyatlani, míg ők maguk, szürke fejeiket mind ez ideig változatlanul fennhordozzák.
A terrasse-on, mely keletről nyugat felé 380, északról dél felé 350 lábnyi tért foglal el, hajdan négy oszlopcsoport állott, melyek mindegyike 36 darabot számító közép-csoportozatot képezett, melyek mindkét oldalon, valamint szembeeső részükön is, hatával, kétsorosan valának kerítve s összesen 72-őt képezének. Az előtérben álltak közül, mely a lépcsőzethez 20 lábnyi távolságban létezik, ma már csak egyetlen egy áll. E között és a közép-oszlopok első sora között nagy szírtdarabok vannak, melyek valami portale falainak romjai. Valami 38 lábnyira a terrasse nyugati szélétől (mely ugyancsak azonos a főtérsíkéval) két oszlopsor emelkedék, melyből ma már csak öt áll fenn. Az ennek megfelelő keleti sorokból csupán négy. A keleti és nyugati sortól 60 lábnyi távolságban emelkedett a központi 36 oszlop, s ezen közben vízvezetékek nyomai is láthatók, melyek imitt-amott a szilába valának vésve. Ezen oszlopok közül ez idő szerint már csak 13 van épségben, mik még mindig régi helyükön állanak. Minthogy a keletiek e romokat Tsil-Szutunnak (40 oszlop) nevezik, igen hihető, hogy habár nem ez volt is az eredeti szám, mindamellett igen régi száma az egykor létezett oszlopzatnak, melyet azonban ily terjedelműnek már egyetlen európai utazó sem talált. Így azt találjuk, hogy Del la Valle 1621-ben 25 oszlopot látott még; Herbert 1627, 19; Orlarius 1638, 19; Kämpfer 1696 és Niebuhr 1765, 17; Franklin s egész Sir R. K. Porterig minden utazó 15; Lieutenant Alexander 1826. 13 oszlopot, melyeket én magam is láttam. A többiek ott porlanak az évszázadok összehalmozódott porhüvelye alatt, s a talapzatok közül is nem egy össze van rombolva és halomba döntve.
Ezen fenséges oszlopcsoportozat két külön sorból áll; azok, melyek a három külső kettős sorozatot képezik, építészetükre nézve egyen modorúak, míg a központi csoportulat, melynek minden oszlopa hasonló egymáshoz, az őt környezőktől különbözik.
Sir. R. K. Porter mind a két sort leírja, s azt mondja az elsőről: Minden oszlop egész magassága 60 lábat tesz, a törzsnek kerülete 16 láb s a talap tetejétől egész az oromzatig 44 láb. A törzs, öt szakaszban igen szépen van rovatolva, alján egy öv s egy Torus, amaz két hüvelyknyi, emez egy lábnyi mély. Innen a talapzat képződik alább, csüggű levelű lótusvirág-kelyhének alakjában. Nyolc hüvelyknyi talplapon nyugszik, s kerülete 24 láb, 6 hüvelyk. Az oromzatok, bármennyire megcsonkítottak legyenek is, elegendőképp megmutatják, hogy rajtuk egykor a kettős félbika állott.
Közvetlenül délre ezen csoportozat mellett s valami 6-7 lábnyi a terrasse fölött, melyen áll, különféle fajú romcsoport található, melyek között bő mértékben vehetők észre azon alakok másai, mik a lépcsőzetet díszítik. E romok, úgy látszik, legalább is három helyiséget foglaltak magukban, melyek finoman csiszolt, fekete márvány kapualjai és ablakpárkányai számos fülkét és különféle domborművet mutatnak; a többi között egy fejedelmet, ki hosszú, uszály-ruhába van öltözve, s ki fölött két szolga napernyőt és legyezőt tart, míg ismét más domborművek emberek és különféle csoda-állatok viaskodását tüntetik elő. Ezen épület nyugati homlokzata s a nagy terrasse ugyanazon homlokzata között, kettős oszlopsor romjai látszanak.
Még távolabbra dél felé ismét más romhalmaz látható, melyben finoman vésett szoborművek és oszlopok nyomára találhatni. Sir Robert Ker Porter tíz oszlop állványát találta, melyek mindegyike 3 láb és 3 hüvelyk átmérőjű volt, s azt véli róluk, hogy közülük a legnagyobbak, magának a fejedelemnek lakához tartoztak. A fő kapunyílások és ablakpárkányok, mind megannyian óriási mérvűek s kiváló művészettel készültek, helyükön állnak még ugyan, azonban a körülöttük romokban heverő szobordarabok és oszloptalplapok nyilván mutatják, mily hatalma van a kornak és időjárásnak még a legerősebb épületek fölött is. A királyi alak, két szolgájával, gyakran előfordul a bejáratok domborművein, s a romok egyéb részében is vannak amazokhoz hasonló alakok; úgy szinte feliratok ékjegyekben. E romok alatt földalatti vízvezeték vonul át, mely az egész épületet vízzel láthatá el azon tóból, mely a sziklák aljánál máiglan látható; Chardin sokat barangolt e setét tömkelegben, Morier is szinte eltévedt benne. Második látogatásom alkalmával engem is bevitt oda a kíváncsiság, azonban meg nem foghatám, hogyan tévedhetett el benne Chardin; mert alig tettem körülbelül 20 lépést, a mindig keskenyebbé váló utat már is oly szűknek találtam, hogy a tovább menetel, úgy szólván, lehetetlen volt.
A térsíkon más két épület romjainak nyoma is létezik: egyik észak felé, a most említett romé, a másik dél-keleten. Itt is ugyanoly-nemű domborművek találhatók, mint aminőkről már szólottunk. De az épület legtetemesebb részét egy 210 lábnyi négyszög képezi, mely a szobroktól észak felé fekszik. Két kapu vezet hozzá minden oldalról, de a nagy portalék északi felén vannak. Ezek tizenhárom láb szélesek, a többiek csak hét lábnyiak, azonban mind valamennyi gazdagon ékítve, a már leírt vésművekkel, s Brun e romok ember és állat alakjait - beleszámítva a síremlékeken levőket is, 1300-ra teszi, mit Niebuhr sem tart túlzásnak.
Most a sírokra szándékozunk átmenni, e pompás nyughelyekre, melyeket jogosan Persia hajdani királyai sírjainak tarthatunk. A hegyek homlokzatában, körülbelül ötszáz ölnyire a szoborcsarnoktól 72 láb széles és 130 láb magas lap látható, mely Chardin szerint magába a hegybe van belevésve, s melynek homlokzata két szakaszra oszlik, s ezek mindegyike ismét nagy mértékben vésművekkel ékesítve. Az alsó osztályban négy kőoszlopnak kétfejű egyszarvúkat ábrázoló fejezetein nyugszik gerendákon a párkányhordó, a képszék és a párkánykoszorú. A főoszlopok közötti térséget a sziklába vésett vakajtó foglalja el, melynek alján valami nyílást ütöttek, hihetőleg a kincskeresők. A felső osztály domborműve valami szekrényfélét mutat (majdnem olyat, mint a zsidó frigyláda) s mely végein csodaformájú állatokban végződik, melyek griffszerű lábai tartják az egészet. E szekrény alá két sor alak van vésve, tizennégyével mindegyik. Az egyik csúcson tűzoltár látható, míg ezzel szemközt, három lépcsőnyi magas emelvényen királyi alak áll, jobbját mintegy imára emelve, baljában pedig ívet tartva; a király és az oltár fölött jelvényes alak lebeg, melyet a király várakozó védangyalának tartanak.
Ha az ember a betört kapunak nyílásán átmegy, szobaszerű helyiségre akad, mely 30 láb széles, 15 - 16 mély, 10 - 12 magas, s hátterében három mélyedés van, mintegy a holttestek számára. Minthogy mind üresek, a kutatni vágyók előtt régtől fogva tárva-nyitva vannak, sőt nemegyszer szalma- és gabonatár gyanánt is szolgálnak, midőn egy-egy csoport Iliat (nomádok) éppen itt sátorozik.
E sírokat illetőleg egyik legámítóbb körülmény, azon nagy gond, mellyel az építők bejáratukat a szemlélők elől el akarták rejteni; mert a kapu tulajdonképp csak látszólagos bejárás lévén, azt hiszi az ember, hogy más nyílásnak is kellett lennie, már csak a benső kivéshetésére nézve is.
Három napiglan időztem e nevezetes romokban, melyek nemcsak ifjonti utazók heves képzelmét, hanem még mélyen gondolkozó, tapasztalás és tudomány-gazdag régiségbúvárainkat is fellelkesítették. Az ember nem tudja, a roppant mechanikus ügyességet, vagy a válogatott ízlést bámulja-e, mely ez épületekben nyilvánul, vagy az a gondolat ragadja-e el az embert, hogy a régi hajdankorban is létezett oly műveltség, mely ily tekintélyes, tudományos ismereteket vala képes megbizonyítani. - Valamint Egyiptomban, úgy itt is 40 - 50 láb hosszú kőtömegeket látunk egymásra helyezve, melyek képzelhetlen súlyok dacára oly pontosan egybeillesztvék, hogy az összekötési pont észre sem vehető.
Három napot mondtam, de alig látszott az többnek néhány óránál. Annyival is könnyebb volt ott maradásom, minthogy Persepolis közvetlen szomszédságában néhány ott nomadizaló török-sátort találtam. Törökök voltak, tehát incognito szerepem törzsrokonai, s bárha szunnitaságomat el nem titkolám is, mégis a legbarátságosabban fogadtak. Farszban nem nagyon otthonos a török nyelv, s ezen jó embereknek valóságos élvezet volt a velem való társalgás, gondját viselték szamárkámnak, s egész ott létem alatt, engem magamat is elegendő kenyérrel és sajttal láttak el. Voltak ugyan közöttük, akik azt tanácsolták, ne maradjak éjjelen át a tiszteletre gerjesztő romok borzalmas helyiségeiben, minthogy állításuk szerint ott száz meg száz alvilági szellem tanyáz éjjelen át, s valóban borzasztók azon mondák, melyek a Divek és Dzsinek pokoli lármájáról szólanak. Takhti Dzsemsid (Dzsemsid trónja) – mint ahogy a bennszülöttek Persepolist nevezik – állítólag a hasonnevű regekirály munkája volna. Dzsemsidnek – ahogy a monda beszéli – híres kehely volt birtokában – a Dzsami Dzsemsid – melyet csak ajkaihoz kellett emelnie s nem volt szívének olyan vágya, amely azonnal ne teljesült volna. Nem csoda tehát, ha e remek palotát annyi fénnyel és pompával halmozhatá el; mert a kehely egyetlen érintésére, szintúgy repültek a kövek keletről; a művészek nyugatról (hihetőleg assyriai vagy egyptomi építészek, mint akiknek ezen művek felállítása tulajdoníttatik.) Hogy a mai persák is mily nagy tiszteletben tartják Persepolist, elegendőképp megbizonyítja azon számos vers és felírás a falak minden oldalán. Soká, soká illetetlenül a háborítlanul álltak ezen épületek – szól a monda. Persia boldog volt akkor, semmi szerencsétlenség sem látogatá meg, míg végre az arabok, ezek a szunnita ebek, kik a síitáktól irigyelték e remek épületeket, eljöttek, az alakokat megcsonkíták, a szobrokat, oszlopokat ledöntögették s a pusztulás nyomait hagyták hátra mindenütt. Az arabok után – folytatja a monda – a frengik valának azok, kik hogy kincs-szomjukat kielégíthessék, Bender Busir felől idejöttek, mindent átkutattak, s találtak is még roppant mennyiségű aranyat és gyémántot. A frengik ezen kívül még nagy köveket is vittek magukkal, mind megannyi talizmánt, miután a megvesztegethető kadzsarok beleegyezését megvásárolták volna. Azon idők óta azután Persiát egyre-másra látogatja a nyomorúság, Sirázra jött a nagy földrengés, a cholera, a múlt évi éhség stb., egyszóval a persa nagyság ezen büszke maradványainak dúlóiban csak halálos ellenséget lát mindenki, s valamint a frengiket méltán kelet elnyomóinak lehet tekinteni, épp úgy az arabokat a hajdani nemzeti nagyság legveszedelmesebb pusztítóinak állítják, s a síiták és szunniták közti gyűlöletnek talán ez is egyik lényeges fő oka.
Ezek leginkább a persa lakosság mondái, a török nomádok, hajdani szeldzsuk seregek maradványai egészen másképpen gondolkoznak. Rájuk nézve a szobrászat és építészet művei egészen közönyös tárgyak, s egy-két lat ólom végett, mellyel az óriási oszlopot egyes darabjai összeragasztvák, sokszor ledöntetik a legbüszkébb monumentum is, sőt a gyermekek még annak is örülnek, ha valamely oszlop magától összedől, mert akkor nyomban mindenki ott terem, a kő csak egy ujjnyi mélyedéséből is kivájni az óhajtott fémet. Egy-egy ilyenzsákmány csak két, három golyót szolgáltathat, de a törökök vandáldühe mitsem gondol azért a kárral, melyet okozott.
Felettébb érdekesek, az újabb és régibb utazók már többször említett felírásai. Amint mondók, mindenféle nyelvű és írású jegyzések vannak itt a falakba vésve. Ezek nemcsak az újabb idők emlékei, hanem vannak még Pehlevi és régi héber feliratok is, és ezen utóbbiakról, melyek – ha jól tudom – még eddigelé le nem másoltattak, azt állítják, hogy azok az első héber-fogság rabjaitól származtak.
A múlt századok hírneves utazói közül itt találjuk Kempfner, De la Valle, Niebuhr 1765. – neveit, az újabbak közül kiemelendők: Jones, Morier, Texier, Ferguson, Loftus, Kinnier, Minutoli és Gobineau, kik mindnyájan leírták mind e romokat, mind Persiát. A legnagyobb rész angol. Németet aránylag igen keveset találtam, s alig fojthatám el lehangoltságomat, midőn két napi kutatás után egyetlen magyar nevet sem találtam itt. Én volnék tehát a legelső nemzetem fiai közül, ki e romokat s e nevezetes vidéket meglátogattam, – gondolám magamban; – de amidőn harmadnapon, éppen azon rész alatt őgyelegnék, mely fekete márványból van, nagy örömemre egy ablakmélyedésben ezen szavakra akadtam: "Maróthi István 1839." Gyermekded örömmel vizsgáltam földimnek írását, s bárha ő elrabolta is tőlem azon jogot, hogy magamat azon első magyarnak nevezhessem, ki Persepolist meglátogatta: meg nem állhatám, hogy neve alá egy "éljen"-t ne véssek, s hogy a jövendőben ne állana oly egészen egyedül, az én nevemet is társul jegyzém oda. Az egészet vastag vonallal vettem körül s fölibe e szavakat véstem: "éljen a magyar!"
Mi volt e büszke épületek eredeti célja; mit akartak alapítói általa elérni? – olyan kérdés, mely minden eddigi utazónkat foglalkoztatá ugyan eddigelé, azonban mind ez ideig, minden alapos kutatások és értekezések dacára, eldönthetetlen maradt. Persepolis egy hegynek lábánál, mely alatt a nagy mardest-i síkság nyúlik el, hihetőleg hajdani fejedelmek palotája volt, kik innen tartottak szemlét ama büszke síkságon egybegyűlt seregeik, de Ázsia minden népeiből egybegyűlt seregeik fölött. Mardest-et ma kietlen, mocsáros térséget, dél-irányban a Kur folyó szegi, mely annak idejében, amint mondják, egy maga 100 vízvezetéket látott volna el nedvességgel. Hogy e vidék annak okáért igen nagyon virágzó lehetett, alig kétséges, s hogy északi ormán e pompás fejedelmi szék felséges fekvésénél és helyzeténél fogva messzire tündöklő korona gyanánt ragyogott, az igen könnyen képzelhető. A hely fekvésében Chardin legalább Arrian, Strabo és Sziciliai Diodor tudósításai nyomán azon palotát véli feltalálhatónak, melyben Indiából való visszatérte után egy ideig Nagy Sándor lakott s a Makkabeusok I. könyve 6-ik részében azt olvassuk, hogy Antiochus Epiphanes 160 évvel azután, ezen helyet meg akarta rabolni.
Mindazáltal sokak nézete - kik a mai napra fennmaradt romokban a hajdani lakóhelynek nyomát is alig találják – oda megy ki, hogy Persepolis a nap ünnepélyes temploma volt, melyben a Noruz-ünnep első napján (új év)) valamint ez ma is szokás Persiában, a királyok különböző alattvalóik ajándékait és hódolatát fogadták. Ezen hypothesis védelmére azon nézetek hozatnak fel, melyekben csakugyan vagy ünnepélyes menetek, vagy más egyéb vallásos mythoszokból vett képletek ábrázolvák. Ilyes alkalmakkal a király, hihetőleg ott foglalt helyet trónján a nagy oszlop csoportozat alatt, melyen hajdan tetőzet állt, s a feldíszített lovagcsapatok a kényelmes lépcsőfeljáraton ott vonulhattak el előtte, az észak-keleti másik lépcsőn pedig viszatérhetének a síkságra.
Épp oly bizonytalan az a kérdés is, mikor épülhetett Persepolis. Mind az európai, mind a keleti történet-búvárok nagy része a nép véleményét vette alapul e fényes monumentumok keletkezési idejére nézve, s ezek építését még a Dzsemzsidek korára teszik. Persepolis hihetőleg nem egy pisdadi-nak vagy kejjanida fejedelemnek szolgált tartózkodási helyéül, úgy hogy a 4000 esztendő semmi esetre sincs túlozva. A nagysándori hadjárat történészei ezen nevezetes romokat Cyrus tartózkodási helyének nevezik, hol kincseit tartotta volna, de az ő buktával, őseinek büszke palotája is romba dőlt. Ugyanis Nagy Sándor, ittassági mámorában, némelyek szerint feldúlatta, mások szerint felgyújtatta Persepolist; azonban kijózanodván, nagyon megbánta cselekedetét, s a még megmaradt emlékek ezen érzelemnek köszönhetik fennállásukat. Az Arsacidák ritkán időztek itt, azonban annyival kedvesebb volt e hely az utánuk következő saszanidák előtt, kiknek szemiben Persepolis, mint vallásos szertartásuk magasztos temploma, igen nagy tiszteletben állott. E romok azonban az utolsó, valóságos haláldöfést, kétségtelenül az arabok kezeitől vették, kik az utolsó persa király Jezdedzsird bukása előtt, a persa öbölnél kelvén partra, 639-ben Kr. u. megverettek ugyan, de öt év múlva Isztakhr, mint ahogy az arabok Persepolist és környékét nevezék, az ő hatalmukba került. Isztakhr nevén mai napság már csak azon citadellaszerű szikla-orom értetik, mely a romok mellett balra emelkedik, melynek igen meredek feljárata van s rendkívül mély kútjáról nevezetes. Az arabok idejében nemcsak ezen várda, hanem az egész környék is Isztakhr néven volt ismeretes s a pusztítás bizonyára minden, a környéken található emlékekre kiterjedt. Az utazó el nem fojthatja magában a megvetés harag-érzetét amidőn látnia kell, hogy a szunnita arabok, kiknek sem festeni, sem kivésni nem szabad az emberi ábrázatot, Persepolis fenséges domborműveinek, leginkább fejeiket csonkíták meg. Ezt sokszor a különösen magasan álló alakoknál lehet kiváltképpen észrevenni, s alig van benne valami kétség, hogy a vad barbárok állványokat készítettek maguknak, a szép műmaradványokat, fanatikus vadságukban, annál jobban roncsolandók. Nemcsak az emberi, hanem az állat-alakok is hasonló pusztításnak voltak kitéve, s valóban csodálni lehet, hogy Persepolis számtalan alakja közül volt mégis egy-kettő, mely dühüket elkerülte. Az arabok után Persepolis a szomszédos Sirazban igen gyakran előforduló földrengésektől szenvedett legtöbbet, s ezen utóbbiak nagymérvűségéből következtetve, valóban csodálatra méltó, hogy az elemek pusztítása nem oly kártékony, mint az emberi kezeké. Ezen büszke épületek maradványai igen sokat köszönhetnek Dél-Persia száraz éghajlatának. Mert ha ez nem ilyen, bizonyára Takhti Dzsemsid sem kerülte volna el Khorszubad és Nimrud omladványainak sorsát.

XI.
Siraz

A nyájas olvasó talán bele is fáradt már az ó-persa civilizáció emlékeinek tüzetes leírásába, s azért, anélkül hogy e tárgyat merőben félbeszakasztanók, némi változatosság kedvéért vessünk egy pillanatot a mai Farsz viszonyaira. A távozásom előtti estét, a legközelebbi faluban, Kenareban töltöttem. Egy paraszt embernek nyugalmas kis hajlékában vettem szállást, s minden fáradságom dacára álmatlanul töltém az éjszakát, annyira elfoglalá képzelőtehetségemet a fenséges romokra való visszaemlékezés. Éjfél tájban, midőn már elszunnyadtam, csakhamar lövések ébresztének fel nyugalmamból. Nagy meglepetéssel kérdezém a zajnak okát, s azt nyertem válaszul, hogy a gazdaasszony néhány óra óta vajúdik már, s hogy itt ilyes esetekben szokás a szenvedőt puska és pisztoly-lövésekkel meg-megriongatni, hogy aztán lelke izgalmában annyival könnyebben szabaduljon meg drága terhétől. E különös babona hallatára a nyugágyhoz közelíték, mely a heves évszak melege folytán a szabadban volt felállítva, s még egypár asszony kézzel-lábbal foglalatoskodék a beteg körül, feje mellett a férfiak erősen megtöltött fegyvereket sütögettek el. A szegény asszony minden lövésnél fájdalmasan felrettent, szenvedései bizonyára kétszerezettek valának, de a balhit enyhülést vélt adni s a cáfolgatás nem használt legkisebbet sem.
Szerencsémre kevéssel éjfél után, egy a falu végén tanyázott karaván indult útnak, mely csupa zarándokokból állott, kik Kerbelaból tértek haza. Hozzájuk csatlakozám, s már másnap reggel tapasztalám, hogy nem volt okom megbánni lépésemet; mindnyájan Zerkum-ba valók voltak, ami legközelebbi állomás Sirazhoz, s a végett tölték itt az éjszakát, hogy rokonaik és barátaiknak az ünnepélyes fogadáshoz alkalmat szolgáltassanak. Midőn a faluhoz közelednénk, az elébünk érkező üdvözlők csoportjának nem volt vége-hossza. Az ölelés, csókolózás, sírás, kézszorítás, mellre-borulás szűnni nem akartak. Minden új kerbelait egy csomó falusi lakos vett körül, s nem csak őt magát, hanem még szamarát is diadalmenettel vitték a faluba, s midőn ennek utcáin bevonulnánk, bámultam a zarándokok türelmét, mellyel azok az itt még fokozódó tisztelgéseket fogadták. Némelyek, kivált a testesebbek, izzadtak a csupa ölelésektől, mint valami kopó, szalmavázakképpen omlottak egyik karból a másikba, kimerültek teljesen, de azért hiába tiltakoztak volna ellene, mert azok, akik a kedvenc vértanú Huszein sírját meglátogatták, a közönséges emberek sphaerajából egy lépéssel magasabbra léptek s őket megölelni, felér félzarándoklással Kerbelaba.
Ezen falu, mint Siraz utolsó állomása, nevezetessége gyanánt fel lehet hoznunk lakosainak feltűnő szépségét. Továbbá azon nagyszámú zsidó gyarmatot, mely régtől fogva itt lakik és több szabadalmat élvez, mint magában Sirazban. Ez utóbbiak egyikének tudósításai szerint, zsinagógájuk egy az ősidőkből származó Thorának volna birtokában, mely egészen másképpen van írva, mint a közönséges thorák, s csak egy család tudja olvasni. Személyes tapasztalat hiányában semmi közelebbit sem tudok mondani a régi irományról, de hihetőleg csakugyan van valami a dologban, mert ugyanezen állítást, több más zsidótól is hallám utóbb bizonyítatni.
Bárha az utak itt egészen biztosok valának, s a magános lovag kényelmesen folytathatá útját, mégis célszerűbbnek véltem, nehogy valamiképp eltévedjek, egy karavánhoz csatlakozni. Első nap nem találtam ilyenre, de másnap este megrakott öszvérek hosszú sora, néhány utazó vezetése alatt, indult útnak, s ezekhez csatlakozám Sirázt, utolsó állomásomat annál biztosabban érendő. Minthogy a csarvadar (a teherhordó állatok tulajdonosa) valamint segédei is e most említett városból valók voltak, éji vándorlásunk a legvidámabb képet ölté. Mind megannyian égtek a vágytól, a rég nélkülözött szülővárost viszontláthatni. Minden persa kitűnik abban, hogy tulajdon szülőföldjét sokkal jobban magasztalja, mint Irán bármely más egyéb helyét. Azonban azon magasztalások és exaltalt leírások, melyeket ez utamon Farsz fővárosa felől hallék, oly túlcsapongó természetűek valának, oly költőileg fellengzők, hogy a persák megszokott nyeglesége dacára, csakugyan valami rendkívülit vártam. Hafiz és hasonló nemű költészete jutottak eszembe, s kivált azon verspár, melyben "Ruknabad partjait" és "Muszalla virághímes" tereit említi. Mind a kettőről kérdezősködtem is azonnal, s nagy öröm volt hallanom; hogy Ruknabadot félóra múlva elérjük. Félóra múlva – gondolám magamban elragadtatással – megláthatom ama megénekelt folyó partjait! Tovább haladtunk. Egyszerre több hang kiálta fel: Ruknabad, Ruknabad! s minthogy azt hivém, miszerint bizonyára hídon kell majd áthaladnunk, leszálltam a Bileam-páráról, hogy kantáron fogva vezessem át a folyón. Valami három arasznyi széles, egy arasznyi mély patakocskán keltünk át, melynek vize vidoran lejt le kavicsos medrében, s midőn mind kíváncsiabban s mindig feszültebben újra Ruknabadról tudakozódnám, nagy bámulatomra azt kelle hallanom, hogy Ruknabadnak, melyet én s velem együtt Hafiz több európai olvasója is, valami büszke folyónak tartottam, ezen patakocskát nevezik. Ezt azután igazán gazdag képzelőtehetségnek lehet nevezni, ez valóban keleti phantásia. Az Istenben boldogult Hafiz, természetesen soha életében sem látott valami büszke folyót, és Siraz forró égalja alatt, ez ízes vizű, alig néhány vonalnyi széles patakocska annyira el tudá ragadni, s hány ilyen kiábrándulásnak vagyunk kitéve, ha a keleti költők pusztán theoretikus szemléletéből, valósággal is oda lépünk kelet földjére.
A Ruknabad-ról szóló Hafiz-féle vers keserves csalódása elszomorított. Kedvetlenül néztem széjjel a kopár szirtes vidéken; mert Siraz legközelebbi környékén minden oldalról csak hideg, puszta kősziklák meredeztek felém, a növényélet legkisebb nyoma nélkül. Az út egyik völgytorokból a másik felé egyhangúlag vonult odább, midőn végre azon nyíláshoz érkezénk, melyet a persák: Tengi Allah Ekber-nek (Alla Ekber szorosa) neveznek. Az utazó innen vetheti az első tekintetet a tágas völgykatlanra szét, s magára az ennek közepén emelkedő Siraz városára, mely ciprusfáktól környezetten, valóban elbájolja a sivatag táj által a fáradttá untatott tekintetet. A bennszülöttek azt tartják, hogy minden utazó, ki ezen helyről pillantja meg a déli fővárost, kénytelen bámulatában a szokásos Allah Ekber (Isten a legnagyobb) felkiáltásra fakadni, s innen vette a hely is nevezetét. Bárha én távolról sem valék annyira elragadtatva, mint hevesvérű persa útitársaim, mindamellett ezen első megpillantás alkalmával, Siraztól, a "bájos" elnevezést meg nem tagadhatám. Ameddig csak a szem beláthatja a völgységet, mindenütt a leggyönyörűbb sötétzölddel találkozik. A várost egész cipruskertek koszorúja fonja körül, melyek között széles patak kígyózik. Mind a falukon kívül, mind belül rajtok büszke épületek emelkednek, s kiváltképpen a Sah Csirag mecset kupolája az, mely távolról különösen imposant. Túl, messze a síkság szélén emelkedik a magas hegylánc, mely Kazerunon át egész a persa öböl partjáig nyomul. Így tehát a völgységet mind északról, mind délről természetes kőfal védi, s hogy mind éghajlatára, mind gazdag termékenységére és levegője tisztaságára nézve mennyire különbözők hasonló fekvésű helyektől, azt lehetetlen azonnal észre nem venni.
A meglehetősen meredek ereszkedőn alászállván, nem sokára széles fasor alatt s a félig rombadőlt kapun át a nagyhírű Siraz bensejébe jutottunk, Sirazéba, melyet a persák virágdús nyelvük minden gazdagsága dacára elég bájolónak nem képesek festeni, s mely más persa városokkal egybehasonlítva, csakugyan sok előnnyel is ékeskedik. Számot akarok adni az olvasónak szavaimról, s ezek annyival is inkább meghihetők, minthogy én, a keleti szépségeket illetőleg oly gyakran csalódott és kiábrándult, ezeket nem a hajdani theoretikus lelkesedéssel, hanem az élő tapasztalat ecsetével festem. Sirazt, először is, már említett fekvésénél fogva szépnek mondhatjuk. Siraznak, továbbá vízbősége folytán oly buja növényzete van, hogy ott a rózsák és egyéb virágok, hónaponként mindig újabban és újabban nyílnak. A mezőséget szerte mindenfelé zöld gyep fedi, s amíg a persák más tájakon évenként csak egyszer legföljebb kétszer élvezhetik az annyira kedvelt bárányhúst, ez itt egész éven át található. Ami azonban a nyugati utazót méltó bámulatra gerjesztheti, ez a legtisztább theri levegő, a legszebb kék ég, nemcsak Persiában, nemcsak Ázsiában, hanem a kerek egész világon. A láthatár e sötét azúr-kékje oly varázshatást gyakorol a kedélyre, hogy az ember órák hosszat bámulhatja az eget, a szemet órák hosszat legeltethetjük a mély kéken, anélkül, hogy az belefáradna szemléletébe. Emellett a levegő, dacára a hely déli fekvésének igen enyhének mondható, s éppen sem csodálkozom, ha a siraziak, elragadtatva szülőföldjük szépségeitől, egészen neki adják magukat az örökös élvezeteknek, mulatságoknak, dínom-dánomnak, hogy a példabeszéd méltán elmondhatja:

Iszfahanban tudós, művész sok lehet,
De táncost, dalnokot és ivót csak Sirazban lelhetsz.

S valóban nem is tudom Persiában Siraznak párját, melynek oly életvidor lakossága volna, mint Farsz tartomány ezen fővárosának. Századok múltak el azóta, mikor Hafiz, a bor és szerelem e mesterdalnoka, ódáit itt zengedezte, de elég Sirazban egy-két napot is tölteni, s az emberkénytelen lesz bevallani, hogy az erkölcsök azóta igen kevéssé változtak, mert a bort, szerelmet és dalt itt ma is csak úgy szeretik, mint 600 évvel ezelőtt. A mohammedán törvények minden szigorúsága dacára, itt mindenki hódol Bachus atyának. A szegény napszámos, a kézműves, a hivatalnok, sőt maga a kegyes papság is, mihelyt az est beáll, poharat ragad s tart az ivás éjfélig, s csakugyan nehéz az olyan lakomának ellenállani, mely Siraz csillagmennyezete alatt, az enyhe szabad levegőn tartatik.
(16) 16) A kellemes égalj-on kívül a híres "khulari" nevű sirazi bor is egyik fő oka ezen általános mulatási kedvnek. A khulari ízére és erejére nézve a mi tokajinkhoz hasonlítható. Csak abban különbözik ez utóbbitól, hogy két-három évnél tovább nem igen tartható, s ahelyett, hogy megsavanyodni hagyjuk, inkább minden termést egyszerre elfogyasztunk, mondák nekem a persák. Mert itt nem örmények foglalkoznak a bortermesztéssel – mint ez rendesen szokás – hanem mohammedan persák.
Minthogy itt, jelen utam végcéljára értem, s hosszasabban szándékoztam időzni, tágas mecset-udvarban vettem szállást magamnak. Szamárkámat eladtam, s bárha a magammal hozott pénzmag igen kevés volt, mindazáltal az élelmiszerek nagy tömegét és a feltűnő olcsóságot látva, cseppet sem aggódtam jövendőm felől. Híven a felvett Dervis-szerephez, már az első napokon össze-vissza barangoltam az utcákat, szerezvén ismeretséget-ismeretségre. Mint szunnita, ezen vad síita városban aligha részesülheték vala kitűnő bánásmódban, de minthogy a felekezeti dolgokban nem valék nagyon szőrszálhasogató, mindazon szitkokat, melyekkel Omer és társai, Abdulkader Gilani s más egyéb kortársak illettetének nyugton tűrtem. Ez igen tetszett a jó siraziaknak s a nép minden rétegében annyi barátom és ismerősöm volt nem sokára, hogy ott tartózkodásom nemcsak kényelmes, hanem valóban kellemes is volt.
Meghallván, hogy itt a többi között egy európai orvos is lakik, kalandvágyam csakhamar látogatására ösztönzött. Már Teheránban hallám, amint homályosan emlékezém, hogy ős svéd születés volna, s hogy évek óta a kormány szolgálatában állana. Nem fog ártani, ha meglátogatom - gondolám magamban - annyival is inkább, minthogy e látogatással azt a tréfát akartam összekötni, magamat nem európai, hanem keleti jellemben mutatni be előtte. Bagdadi öltönyömben léptem házába, s midőn a szokott köszöntési formulát egy Ja hu! Ja hakk-al (dervis-köszöntés) dörögném feléje, a jó európai azt hitte, hogy most is csak olyan dervis áll előtte, mint aminő akárhány van e vidéken, s azért egészen közönyösen nyúlt zsebébe, hogy valami odavetett fillérrel megszabaduljon tőlem.
"Mit, aranyat? – kiáltám – nekem bizalmadra van szükségem! Távoli vidékről jöttem, küldetve lelki főnökömtől, hogy téged azon tév vallásról, melyet követsz, az igazi hit ösvényére térítselek, a bagdadi seikh megbízásából jöttem, hogy téged muzulmánná tegyelek. Az orvos – ki előtt az ilyes térítési szándék, úgy látszik, nem volt új, félig mosolyogva, mondá: "Igen ám, Dervisem, de az embert nem parancsszóval, hanem meggyőző beszéddel szokták felhívni valamely vallás felvételére. Mivel tudod te megbizonyítani küldetésedet és főnököd csodatevő erejét?"
– Kétkedel? Pir-em egy lehellete elegendő, hogy a világ minden tudományába, minden nyelvébe beavasson. Te frengi vagy, kísérts meg ellenem bármely nyelvet! Az orvos nagyobb szemeket meresztett, s nekem nem csekély megerőltetésembe került, komoly arcomat megtartanom s mélyen a földre szögezve szemeit, hallám hogyan szólít meg svédül, anyanyelvén.
– Svédül? – kiálték fel – ezt én jobban értem mint te magad", s bizonyságára a kimondottaknak Tegnér "Frithiofs Saga"-jából idéztem neki néhány verset, mely mint ifjúkorom kedvenc olvasmánya, még egészen élénken élt elmémben. Az orvos bámulata a legmagasabb fokra hágott. Arca színe egyre változott, s anélkül, hogy tovább kérdezne, németül kezdett beszélni. Nagy csodálkozására erre is megfeleltem. Éppen így járt a franciával is. S miután sok nyelven váltottam volna néhány szót vele, megint a persára tértem, egy koránverset idéztem előtte lelke üdvéért, s mikor a szegény skandináv csupa bámulatában majdnem egészen magán kívül volna s vendége talányszerű jellemét találgatná, felemelkedtem ülhelyemről, ezt mondám neki: "Holnap reggel nyolc óráig ráérsz gondolkozni, vagy muzulmanná lész, vagy tapasztalni fogod szellemi főnököm hatalmát."
Szállásomra tértem. Azonban másnap reggel alig keltem fel ágyamból, s a derék svéd már ott állt előttem. Hosszadalmas volt már bevárnia látogatásomat, a kíváncsiság annyira gyötrötte. Eleinte ismétlém tegnapi szerepemet, de végre is nyájas jósága, mely arcaiból előmosolygott, annyira hatott rám, hogy a tréfát bevégeztem s rövid magyarázattal lökvén el magamtól az álarcot, a derék észak-szülöttnek karjaiba borultam. Öröme határtalan volt, s újra meg újra felkiáltott: "Sejtettem én, de persa beszédje mindig megingatott sejtelmemben." Kérdezősködött Teheránról, ismerőseiről, s miután egy darabig beszélgettünk volna egymással, végre is össze kellett szednem holmimat, őt szállására követnem s vendégszeretetét igénybe vennem, ameddig csak tetszett. A persa világ előtt az volt a híre, hogy az orvos jelenlétemet felhasználva, az Alchymiában akar tőlem leckéket venni, mint amely tárggyal ő már annakelőtte is foglalkozott, s ott tartózkodásom annál kevésbé lehete feltűnő, minthogy az európainak háztartása itt egészen persiai volt. – Zavartalanul, teljes megelégedésben, teljes hat hetet tölték barátságos hajlékában.

XII.
Minthogy Dr. Fagergreen, mint gyakorló orvos nemcsak az előkelő világ házaiba, hanem még a háremekbe is bírt bejárással, igen jó alkalmam nyílt nála e déli város szokásait és erkölcseit tanulmányozni. Siraz, amint már említők, egyike a legfeslettebb városoknak, nemcsak egész Persiában, hanem egész Ázsiában is. A legnagyobb erkölcsi romlottság egyébiránt a nők között uralkodik, kik nemcsak minden illem- és hárem-szabályok szigora alól szabadítják fel magukat, hanem még az esti tivornyákban is jobban részt vesznek, mint maguk a férfiak. Persiából való visszatértem óta hallám, hogy a király minden francia tisztet elbocsátott szolgálatából, minthogy Gobineau gróf, az egykori követ, Persiáról szóló könyvében, még a király nejeit is iszákossággal vádolja. Ami engem illet, én azt hiszem, őfelségének nincs oka ezáltal sértve érezni magát, mert nemcsak az ő hitvesei hanem Persia minden előkelő hölgye az év több estéjét tölti bizonyára ittasan, semmint józanul. Kiváltképpen Sirazban ezt egészen fesztelenül cselekszik. Svéd barátom bizonyítá, hogy vannak igen előkelő hölgyek, akiknek – amint mondani szokás – egypár icce erős sirázi veres bor csak meg se kottyan. Az ilyes tobzódások, valóságos bachanaliak, minden kigondolható dévajsággal és kicsapongással vannak összekötve. Első helyen szerepel a tánc, melynél nem kecses állások a főkellék, hanem tisztán érzéki mozdulatok. A táncosok néha igen ügyesek s nemcsak nők, hanem férfiak is, s ami feltűnő, kivált zsidó ifiak szokták a táncművészetet gyakorolni. Leszámítva az undorító mozdulatokat és csavarodásokat némi gimnastikai ügyességet nem lehet megtagadni ezen táncosoktól. Lehet látni e bajaderek között olyat, ki két ujjával támaszkodván a földre, a kinyújtott test vállcsontjai alá poharakat állíttat, melyekkel, visszahajtott lábszáraival ütemesen csenget. A másik egy lábára támaszkodva, úgy hajlik le a földre, hogy a néző térdére vagy más egyébüvé szúrt tűt, szempilláival elveszi. Ez a veszedelmes darab sokszor iszonnyal töltött el engemet; de a persák annál inkább tapsolnak s a táncosnő a szempilla redőkben tartott tűt, anélkül, hogy kezeit használná, megint visszatűzi előbbi helyére. Kellemdúsnak csak azon táncot nevezném, melyet itt herati-nak neveznek. A táncosnő, ki egészen be van burkolva valami fehér lepelbe, magas emelvényre helyeztetik fel, s a zene ütemei szerint ejtett mozdulatai, melyek közben a borító leplet fátyolszerűleg lebbentve, abból majd kacéran előmosolyog, majd abba újra beburkolózik, jól vennék ki magukat még a mi színpadunkon is. Ami a zenét illeti, mindenütt azok a méla bús dallamok hangzanak, melyek eleinte panaszos hangokon kezdődvén, közbe-közbe vad kiáltásban törnek ki, amivel a szerelem által gyötört bensőnek fájdalma akar kifejeztetni. Az európai ezeket inkább fájdalmas felkiáltásoknak, semmint zenének gondolná, s éppen úgy undorodnék tőlük, mint a keleti, ami maestróink bármely operájától vagy symphoniájától. Egyébiránt kelet minden mohamedánjai a persáktól kölcsönzék zenéjüket. Már Konstantinápolyban hallám azon kifejezéseket: huszeini, sirazi, makamii stb., s nincs benne semmi kétség, hogy amaz efendik, akik a boszporusz-parti zeneestélyeiken oly csendes lelkesedéssel verik térdükön az ütemet, itt a keleti zene kútforrásánál csakugyan sokkal jobban mulatták volna magukat, mint én az ő pseudoföldijük. Valamint minden délhoni, úgy a siraziak is kitűnő hanggal dicsekedhetnek, s habár a zene nem nyerte is meg különös tetszésemet, nem kevés élvezetet nyújtott, Hafiz dalait saját szülővárosában tulajdon földijeinek ajkairól hallhatnom.
Valamint az élvezetnek és az édes semmit nem tevésnek rabjai, a siraziak épp oly indulatosak és ingerlékenyek. Ifja-örege nem igen szokott házán kívül a görbe, két élű tőr nélkül övében jelentkezni. A legkisebb szóvitánál azonnal döfik, szúrják egymást, s nem ismerek Iránban még egy várost, melyben annyi gyilkosság történnék, oly könnyelmű módon, mint éppen Sirazban. Így láttam egykor a bazáron, hogy díszesen öltözött persa a keskeny járdán egy másikkal találkozván, csak néhány pillanatig várakozék, hogy ez őt kikerülje. A szemközt jövő, meglehet, ki is akarta kerülni; hajlott jobbra-balra, de mozdulatait, úgy látsszék, amaz megunta; felbőszült, tőrét tagadta, s a másiknak annyi ideje sem volt már, hogy engedelmet kérjen, s már is földön hevert két halálos döféstől leterítve. Képzelhető, milyen iszonyú dolgok történhetnek egy ilyen részeges városban éjjel! Hajmeresztők a rémtörténetek, de a törvényszabta büntetések sem csekélyebbek. A hasat felhasítani, tagokat megcsonkítani, lovak által széttépetni, mindez nem tartozik a ritkaságok közé, még azt is hallottam, hogy volt rá eset, midőn a kormányzó négy gonosztevőt egy verembe ásatott s több dézsa forró meszet öntetett rájuk. A törvény szigora teljesen megegyez a lakosság vadságával, csakhogy, fájdalom, nem egy olyan eset fordul elő, midőn a bűntettesek a vesztegetés által megszabadulnak az érdemlett büntetéstől, vagy éppen más ártatlanoknak kell helyettük szenvedni. Így tehát inkább a város lakosainak nevezetességei azok s nem annyira a városéi, melyek az utazó figyelmét lebilincselik.
Nevezetes épületek közül, a már felhozott Sah-Csirag mecseten kívül, említésre méltó még azon mecset és Bazár, melyet a híres Vekil, a. m. Helytartó, emeltetett, mint amely néven Kerim Khan Zend magát szerénységből nevezteté, ki is bárha tényleg fél Persia uralkodója, mégis csak a törvényes király képviselőjének kívánt mondatni. Ezen Kerim Khan, ki igazságszeretete által vált híressé, igen sokat tett Persia déli részeiért, s neve még igen élénken fenn van a lakosság ajkain. A városon kívül figyelemre méltók: az északi hegység aljában lévő Bagi Takht (trón-kert), mely e század elején épült, francia mulató-kastély mintájára. Bensejében nincs ugyan valami különös fényűzés, azonban a több mint nyolc emeletű mesterséges víz-zuhatagok, s alant a kertben felemelkedő vízsugarak igen élvezetes tekintetet nyújtanak. Az újabb utazók nélkülözni fogják hihetőleg Sirazban az annyira magasztalt rózsaligeteket; de ez csupán egy nyelvtani hibából származik; mert Gulistan, amint a persák virágágyaikat nevezik, nem rózsa-ligetnek, hanem virág-ágynak fordítandó, s egyáltalában nincs okom az itteni virág-ágyak dús növése, pompája és illatárja ellen panaszkodni. Természetesen ott, hol emberi kezek nem ápolják, ritkán fogunk ilyenekre találni, de a kevés gond is gazdag jutalommal fizet, s néhány hónap alatt nemegy sivár hely változhatik könnyűszerrel a legpompásabb virágos kertté.
Bagi Takht-tól jobbra az út mellett a Dilkusa (szív-nyitó) mulató kastély fekszik, mely a híres Hadzsi Ibrahimé, a mostani dynastia hatalmas pártfeléé volt, s jelenleg is fiának, a dúsgazdag Hadzsi Kavamnak birtoka. Valóban rendkívüli, amit amaz a Kadzsar-ház megalapítása alkalmával cselekedett, de ugyanolyan lőn vége is. A fejedelem, kit uralkodásra segített, csupa hálából egy nagy katlanban főzeté meg s az ebek elé vetteté. Utódai mindazáltal igen nagy tiszteletnek örvendenek Sirazban. Házuknál engem is bemutattak, s Dilkusában nem egy felséges estét töltöttem.
E kerttől mélyebben befelé, rejtett völgytorkolatban ott van a híres költő és moralista síremléke, Szaadié. Egy épületből s kertecskéből áll, melyeket Kerim Khan emeltetett. Néhány lépcsőn felhaladva, egy alacsony ajtón át több kisebbszerű helyiségbe jut az ember, innen pedig nyílt csarnokba, melynek közepén márvány sarkophag áll, remek arab feliratokkal. A kert vízmedencéjében hajdan halak is voltak, melyek nyakukon aranygyűrűket hordának, amint a rege mondja, miket rájuk a Szaadiért lelkesülő látogatók helyeztek s melyeket megsérteni egy volt a legvétkesebb templomrablással. Ma ezen sír közelében szegényes falucska látható, mely Szaadi nevet viseli. A város egyik kapuját is, mely e tájra nyílik, Dervazi Szaadi-nak (Szaadi-kapujának) nevezik, úgyszinte egy hidat Pul-Szaadinak. Egyébiránt a híres moralista, tudós és költő méltán tisztelet tárgya nemcsak Persia népének, hanem minden ázsiai mohamedánnak is. Igazán jóslatszerűek valának azon szavai, melyeket "Gulistan"-ja előszavában mondott:

A közönséges rózsaágy, vajh mit használ neked?
Az én rózsaberkemből végy egy kis levelet,
A közönséges rózsa csak négy-öt nap illatoz,
Ámde az én rózsaberkem, örökké nyíló s illatos leszen.

S valóban Gulisztan, azaz: Rózsa-liget, mint ahogy könyvét nevezi, a mohamedánok által mindenütt csodálattal vegyes élvezettel olvastatik, Afrika véghatárain úgy, mint Khina közepén. Mindenütt ott, hol az iskolákat mohamedán ifjúság látogatja, ezen könyv képezi a nevelés alapját. A mi európai tudósaink már régóta bámulatukra méltatják, de igazán ez még mind kevés, hogy Szaadi irályának örökké friss virágát, tündöklő nyelvezetét, találó hasonlatait vázolhassuk. A mausoleum egyik helyiségében tiszteletre-gerjesztő aggastyánnal találkoztam, kinek tiszta öltözete és szelíd arca nagy ellentétet képeztek a Dervis-süveggel, mely állását jelenté. Úgy látsszék, neki is feltűnt az én egyéniségem, s nyájas vidorsággal közelíte hozzám, s rövid társalgás után megtudtam, hogy ő születésére nézve indiai, s Szaadi iránti tiszteletéből, azon magas állása dacára, melyet honában elfoglalt, ide jött, hogy élte utolsó napjait itt töltse e nevezetes férfiú sírjánál. Tudvalévő dolog, hogy Szaadi maga is Dervis volt, ki azonban nem vala olyan, mint a többiek, akik Khirka-juk (Dervis-ruha) alatt csak világi célokat rejtenek. Szaadi az akkori keleti országokban harminc évig barangolt. Vándorlásai közben számos kalandja volt; egyszer cseléd, másszor rabszolga, majd ismét úr és ünnepelt tudós, és hogy minderről pontos tudomást szerezhessen magának, kész vala hosszabb időre még a Visnu imádók vallását is felvenni. Tarka életpályáján a jellemek, emberiség, világ-forgás felől sok tapasztalatot gyűjtött magának. A fejedelmi kegyet és gazdagságokat megvetve, abban találta legfőbb boldogságát, hogy amint a keletiek mondják: a tapasztalatok drága köveit a lélek gyémántjával átfúrja, s a beszéd-művészet zsinórjára felfűzvén, talizmán gyanánt akassza az utóvilág nyakára.
Nem messze Szaaditól, egy nagyobb temetőben Hafiz sírja is látható. Kerim Khan költségén fehér márványból épült s felirata tulajdon Divánjából vétetett. Sírját gyakran felkerestem, s bámulva kellett tapasztalnom, hogy néha vidám borozó társaság ülte körül, másszor ismét bűnbánó, vezeklő búcsújárók járultak hozzá. Amazok vidor, gondtalan életük mesterének tekintik őt, emezek szentnek nézik és pártfogásáért esedeznek. S mi több, Hafiz könyvét, dacára annak, hogy csupán borról és szerelemről szól ihlett szavakban, sokan a legépületesebb vallásos munkának tartják.(17)
17) Mert, amíg némelyek dalait vidám poharazások közben éneklik, mások szentírás gyanánt szokták tekinteni e könyvet, melyből a jövendő mintegy jóslatképpen megtudakozható. Ez utóbbiak a koránon kívül Hafiz könyvét ismerik a legnagyobbnak, kinyitják találomra, e szavakat ejtvén közbe:
"Ej Hafizi sirazi
Ber men nazr endazi
Men talibi jek falem
Tu kasifi her razi."
(Oh Hafiz, sirazi, vess reám egy tekintetet, tőled akarom megtanulni jövendőmet, mert te vagy minden titkok felleplezője); s a kinyílt lapról akarják megtudni aztán jó vagy balsorsukat.
A szerelem és bor, mondják, csupán képei Hafiz isteni ihlettségének s az ittasság csak olyan elragadtatás, melybe a legfensőbb lénynek szemlélete hozta. Így gondolkoznak verseinek álszent magyarázói; Hafiz kortársai azonban azt állítják, hogy ő valóban iszákos ember volt, s csak utóbb javult meg bűnbánatból, ami egyébiránt épen nem gátol bennünket, hogy tolla ömlengéseit ne bámuljuk, mert Hafiz óta nincs a keletnek egyetlen olyan költője, ki a bort és szerelmet oly lángolón tudta volna megénekelni.

 

XIII.
Naksi Ruszten romjai

Barátom, Fagergreen orvos, ki a példás vendégszeretet minden jóságával elhalmozott, nála laktomban azon gondolatra jött, tennénk egy kirándulást ezen nevezetes romokhoz "en famille." Hiába mentegetőztem, miszerint jóságát nem akarom túlságosan igénybe venni, annyival kevésbé, minthogy idejöttömben Persepolis romjait, amennyire a touristának lehetséges, elegendőképp megszemléltem. De mindez nem ért semmit s bárha ő maga e nevezetes régiségeket már számtalanszor látta is, tervétől sehogy sem akart elállani. "Valahány európai csak vendégem volt eddigelé, Ó-Persia romjait az én társaságomban mind meglátogatá; vezettem én oda már angolokat, franciákat, olaszokat, németeket, de magyart még eddigelé nem hozott ide a sors, és ön valóban fájdalmat okoz nekem, ha régi kedvenc foglalkozásom gyakorlatában gátolni akar." Előre küldetvén annak okáért a cselédséggel az élelmiszerek gazdag készlete, Fagergreenné asszonyság, Szemenoff egykori tábornok leánya, kíséretében először Bendemirbe mentünk, mely a hasonnevű folyónál fekszik, s amely itt, mintegy 18 lábnyi töltésről vad morajjal rohan alá a síkságra. Közel a gáthoz kőhíd áll, de ma már olyan romlatag, hogy nagy fáradságunkba került, minden veszedelem nélkül gyalogszerrel átmenni rajta. Ezen töltést Emir Aszad ed Daule emelteté a 10-ik században, azon célból, hogy a mindig széjjelebb ágazó folyó majdan egy ágyba szorítva, jobban megnedvesíti a szomszéd környéket. Valóban igen hasznos munka, s az utódok mai napiglan a legnagyobb hálával említik alapítója nevét. Innen észak-nyugati irányba keltünk át a nagy síkságon Persepolis felé. Társaságunk hölgyei, kik egy izmos öszvér által vitt kedzserében ülének, mintegy két óra járásnyira előre mentek, míg az orvos és én, tüzes arab paripákon, jobbra-balra száguldozva kalandoztunk a síkságon. Útra, ösvényre nem volt semmi gondunk, az északi hegylánc, kivált pedig a távolban mutatkozó romok képezék egyetlen vezető pontunkat. Este felé odaértünk a romokhoz, s igen kellemes meglepetést okozott, midőn megpillantám, hogy az oszlopcsarnokban már készen a lakás számunkra, közel oda pedig a konyha is el van készítve. Amíg egyik oldalon javában állt a sütés-főzés, az oszlopcsarnok felől zene és dal hangozának. Persepolis, úgy látsszék, megelevenült, s azokat az ízletes étkezéseket, azon boldog perceket, melyeket ott tölténk, soká, soká nem fogom elfeledni. Persepolistól a derék svéd Naksi Rusztem romjaihoz vezetett, Persia régibb királyainak fejedelmi nyughelyéhez, mely egy függőlegesen álló szikla homlokzatába van vágva, s ha nem is külső pompája, de annál inkább bámulatra gerjeszt benső művészete és munkájának óriási volta által. Négy sír van itt, melyek egyike a meredek szikla egyik sarkán áll, a másik három a másik oldalon, s minthogy körülbelül 40 lábnyira vannak a föld felett, s még távolabbra a sziklaoromtól, az utazók rendesen igen nehezen tudnak hozzá jutni kíváncsiságuk kielégítéséhez. A szomszéd faluból parasztokat szokás fogadni, kik kötelekkel ellátva, az utazóval együtt a meredek hegyszakadékig mennek a hegygerincen. Itt a kötelet rákötik az utazó csípőjére, s függőlegesen addig bocsátják le a sír szájáig, mígnem ideérkezik. Így a menny és föld között lebegni egyáltalában nem valami nagyon kellemes, annyival is inkább, minthogy a használt kötelek, a sziklákon történt gyakori súrlódások folytán, nem igen biztosak, s ha az ember ezek elszakadása esetében a sziklatalpra le találna cuppanni, semmi kétség, soha sem tenné meg másodszor is e kísérletet. A csalfa persák, amint mondák, néha részint azért, hogy az európaiakat félemlítsék, részint hogy annál busásabb borravalót csikarjanak ki tőlük, azzal fenyegetik, hogy mindjárt eleresztik, s bárha már e módon többet megijesztettek, még eddigelé soha senkinek semmi baja sem történt. A sírok nyílása négyszögletes, de alig 1,5 öl széles és magas. A túlsó részhez két lépcső vezet, s nem csekély lesz a bámulás, ha az ember a fáklyafénytől megvilágított helyiségben körültekintvén észreveszi, hogy ez alacsony nyíláson át, tágas, magas, művészileg kivágott csarnokba jutott, melynek közepén három üres sarkophag látható. A legnagyobb csarnok maga több mint 70 láb széles és 120 láb magas s lehetetlen, hogy azon eszme, hogyan vágatá a mester e kis nyílástól kezdve a vésővel ezen egész óriási munkát, hány kéznek kellett itt évek hosszú során át dolgoznia, lehetetlen, hogy a legmélyebb bámulatra ne ragadja a szemlélőt. Valamint a persepolisi síroknál, úgy az itteniek nyílásánál is ott látható domborműben a király alakja, ki a lobogó lángú oltár előtt ül, míg körötte valamely symbolikus alak lebeg, mely az őrző védszellemnek tartatik.
Alant, a második és harmadik síremlék között, gyönyörű dombormű van a sziklába vésve életnagyságú alakokkal. A győztes Sapurt ábrázolja, ki büszke paripáján ül teljes díszöltözetben, míg Valerian súlyos láncokkal terhelten fél térdre bocsátkozik előtte és kegyelméért eseng. Ezek a főalakok, azonban mind Valerian, mind pedig Sapur mögött más egyéb alakok is állnak még s ha már magában véve figyelemreméltó az egésznek kivitele, lehetetlen nem bámulattal tekinteni az illető arcvonások különféleségét. Sapurnak oly tiszta iráni vonásai vannak, mint bármely mai dél-persának, míg Valerian római sasorrával, római arcvonásaival azonnal felismerhető. Hosszú ruhát visel, puszta fedetlen fejjel, s a kép oly hű, hogy a szerencsétlen római császárnak arcán még az esdeklő kifejezés is felismerhető. Tudvalévő dolog, hogy Sapur, a szaszanida dynasztia második királya sok diadalmas harcot folytatott a római birodalom ellen; elpusztítá egész Mesopotamiát, sőt az egyik csatában még magát Valeriant is elfogta, hogy általa diadalmeneteit ékesítse, soká harcolt magával fogolyképpen. Ezen kép másutt is látható, s ha a régi kor persái büszke szívvel tekintének fejedelmük hőstetteire, úgy a mai persák is dicsekvésük kiapadhatatlan forrását látják e domborművekben.
A másik sír alatt két lovag áll, dárdájával egymás felé fordulva, másutt szinte van még néhány alak és igen hihető, hogy ezen sírok már igen-igen sokáig állottak, midőn mind e domborművek bennük vésetének.
Szemben e meredek sziklával négyszögletes épület áll, 24 négyszög lábnyi széles és 30 láb magas, nagy négyszögletes márványkövekből összeállítva, s oldalain négy vakablakkal. A tető két nagy márványlapból áll, s az északi homlok oromzatát egyetlen, 22 lábnyi hosszú kő képezi. A mintegy 5 láb és 6 hüvelyk magas s a földszíne fölött körülbelül 11 lábnyira emelkedő portale 5 láb és 3 hüvelyknyi széles falon át vezet egy tágas, mintegy 20 lábnyi, füst barnította helyiségbe, melynek ablakai sűrűen be vannak rakva kövekkel. Ezen épületeken nincsenek szoborművek, hanem a külfalakon annál több apró fülke található. A persák Kaaba Zertust-nak hívják, ami Zoroaszter Kaabát jelenti. Morier tűzimádó templomnak tartja, azonban semmi bizonyosat sem lehet tudni róla.
Még ugyan e napon a magas Isztakhr sziklavárát is meglátogattuk, honnan gyönyörű kilátás nyílik az egész mardesdi sík fölé. A felmenetel igen meredek s néhol oly annyira szűk, hogy a magános ember is csak nagy nehezen juthat rajta keresztül. A hajdani erődítvényekből, kivéve a természet által emelt hatalmas védfalakat, semmi sincs meg már. Az utolsó szaszanida királyok alatt a birodalom kincstára volt, s legnagyobb nevezetessége egy, néhány száz ölnyi mély kút, mélyen a sziklákba vágva, melynek egykori rendeltetése felől, a legtarkább regék szállongnak. Isztakhrból visszatértünk Sirazba. Azon sok kellemes óra, melyeket e három napi kirándulás folytán élveztem, sokáig feledhetetlen lesz előttem.

Folytatás