Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

XIV.
Visszatérés.
Három hónapot töltvén Sirazban, ezen város annyira megnyerte tetszésemet, hogy már-már azon gondolattal foglalkozám, ahelyett hogy Teheránban telelnék, e zordonabb időszakot itt akarom eltölteni, s majd a tavasszal Jezd és Tebbeszen át, egy az európaiktól igen kevéssé látogatott úton menni Khoraszanba. Ezen tervet csakugyan követtem volna is, és pedig amint utóbb kitűnt, nem éppen előnyömre, ha annak kivitelében néhány európai utazó megérkezte nem gátol vala. Dél-persiában időztem alatt ugyanis Rochechouart gróf és Doria marquis szinte meglátogatták e vidéket. Az első, a Teheránban lévő francia követség attaché-ja, Persia kereskedelmi viszonyainak tanulmányozása céljából utazott, a másik, egyik előkelő tagja a velem egy időben Persiába érkezett ama rendkívüli olasz követségnek, növény- és állattani búvárlatokkal foglalkozott. Először is a sirázi hatóság fogadta őket nagy pompával. Minthogy a persák igen fényűzők, ezen európai két követségi egyén, bárha a frengi a vallás törvényei szerint tisztátalan, s így nem is nagyon szereti, fényes fogadtatásban részesültek. Az első hivatalos lakomák után az én derék svédem is meghívta házához az európaiakat. Asztala mindazzal kínált, amit csak Persia déli ege nyújthat. Bordeauxi és champagnei versenyeztek a khularival, s midőn a vendégszerető gazda felemelkedék, hogy felköszöntse a három nemzetiséget, melyeket asztala köré gyűjtött, arca kétszeres örömben ragyogott. Ez az ember csak akkor látsszék boldognak, ha másokat megvendégelhetett, s egy-egy odautazó nyugati, kimondhatatlan örömet szerzett neki. S vajon lehet-e ez másképp, ha az ember 15 éve száműzve van már a nyugati civilizációtól, s szellemi előhaladásunk azon gyér szikráiból táplálkozhatik csupán, melyeket egy Bombayon keresztül jövő hírlap nyújt, s valóban doktor Fagergreen a ritka tünemények közé tartozik a keleten huzamosabb időt töltött európaiak között. Anélkül, hogy lelke rugékonyságát elvesztette volna, anélkül, hogy a nyugatiaknál sajátságos elevenséget levetheté vala, jóságra és vendégszeretetre nézve minden keletit felülmúl, s azért kétszerte oly nehéz volt tőle válnom, midőn Rochechouart gróf, ki már-már visszakészült Teheránba, felszólított, mennék vele, miután olasz útitársa e város remek égalját élvezendő, még egy ideig itt maradni szándékozott.
A francia nemes ajánlata annyival kellemesebben hatott rám, minthogy most is, mint rendesen, majdnem minden nélkül voltam már, Sirazba léptemkor pedig, még szerény paripácskámat is eladtam. Ezen kívül azonban a visszatérés még egyébélvezetekkel is kecsegtetett. Ide koldus-dervisképpen jöttem, visszafelé európai utazó gyanánt megyek, részese mindazon kényelmeknek, melyek fölött a francia császár őfelségének ügyében járó férfiú rendelkezik. Hogy tehát nem haboztam sokáig, az igen természetes. A grófnak még három napi teendője volt itt, s ez idő multával gyorsított menetekben kell vala visszatértünk útjára kelni.
Közeledett már azon reggel, melyen nemes barátunktól válnom kellett. Még hálószobájában volt, háza legfensőbb emeletében. Felkerestem. Sokáig beszélgettünk egy második találkozás lehetőségéről, s szemeiben mindannyiszor könnyek csillogtak, valahányszor turkesztani tervemet említém. Ezen benső részvét meghatott. Távozni akartam, s midőn az utolsó ölelés után kezét még megragadtam és erősen megráztam, nagy bámulatomra tapasztalám, hogy e kézszorítással az egész ház is megrázkódott. Barátom arcára tekinték, az síri halavány volt. "Gyorsan, az Isten szerelméért! – kiálta fel – keltsük fel nőmet és gyermekeimet, földrengés lesz. A sirazi földrengések a maguk nemében legborzasztóbbak, és százszorta oly borzasztók, ha első lökéseik a napnak ezen részében mutatkoznak." Hogy szavait egészen komolyan érté, szemei zavart tekintetéből világosan láthatám. Nejét és gyermekeit csakhamar összeszedtük, s midőn a szűk lépcsőn a keskeny udvarba jutnánk, tompa zúgással olyan zaj közelíte felénk, mintha a földnek gyomra akarna megnyílni, a második lökés sokkal erősebb az elsőnél. A magas falak, valamint a bennünket környező épületek is, jobbra-balra hajlongtak borzasztó recsegés és ropogás közt, s míg én meghatottan az égre tekintenék, a város minden részéről borzasztó: "ja Allah, ja Allah!" hangzott felém. A siraziak igen jól ismerik ez elemi csapás rémítő következményeit, s aki az ezrek jajveszékelésébe vegyülő földdöngést hallja, látja a madarak rémült ide s tova repültét: bármily szilárd lelkű legyen, lehetetlen, hogy bátorsága meg ne csüggedjen. Néhány pillanatig csendesen állottunk. Házigazdám nem annyira magáért, háza és birtokáért aggódott, mint kedveseinek életéért. "A tér, mely bennünket be fog, igen szűk – mondá – a netalán beszakadó fal könnyen eltemethetne bennünket. Mentsd magad nőmmel és gyermekeimmel együtt az első nyílt térre. Én itt maradok, mert a csőcselék fel szokta használni a rémülés ezen perceit és dúlni, rombolni kél." Felelni akartam, de nagyon kérve sürgetett; kézen fogtam a remegő asszonyt a két gyermekkel együtt, s midőn őket a szabadba vinném ki a szűk sikátoron át, a félelemtől sápadó lakosság ide s tova futkosása által oly borzasztó képet nyújtott, minőhöz hasonlót soha életemben nem láttam. A látvány künn a nyílt téren volt a legszívrepesztőbb. Nők és gyermekek feküdtek a földön, részint ájultan, részint hajukat tépve. Mások félig öltözötten futottak oda, némelyek egészen meztelenül, úgy amint a fürdőből kiugrottak. Vallás, illem, - mind nem véteték semmi figyelembe. Néhány perc elég volt arra, hogy az egész várost megfossza eszméletétől.
S minthogy a sírás és jajgatás között egypár Mollah szavát is hallám, kik azt mondák, hogy az egész veszedelmet a városban lévő frengik hozták a lakosságra, félteni kezdém az egyedül visszamaradt barátot. Gyorsan visszasiettem hozzá, s alig értem be az udvarra, midőn a madarak új, vad röpkedése a levegőben új lökést jósolt, s úgy látszik, ez állatkák csakugyan bírnak előérzettel. Csend lett. A tompa zúgás távoli zivatar dördületeként közelített. A föld reszketése is fokozatonként látsszék növekedni, s midőn a mind jobban közeledő lökések oda jutottak azon helyig, melyen mi állottunk, a föld oly erősen megrendült alattunk, hogy minden erőmegfeszítésünk dacára meg nem állhatánk lábainkon. Karöltve rogytunk össze. Borzasztó recsegést hallottam, aztán úgy érzém, hogy víz csapott át rajtam, s már-már azt hittem, eljött életem utolsó pillanata. Ez volt a legrémitőbb lökés, de azért szerencsésen megmenekültünk. A fal egyik része beomlott, s a víz, mely bennünket elöntött, egy közeli medencéből csapott fel. Szakadatlanul körül-körül néztem, a netalán leszakadó épületeket kikerülendő, s éppen a legnagyobb zűrzavar e pillanatában már e hangok hangzának fel az épület előtt: "A frengik, a tisztátalanok!" szitok és káromlás követék nyomban e felkiáltást, s hihetőleg ostromot akartak indítani a ház ellen. A pillanat igen kétes volt. "Fegyvert!" kiáltá barátom; de vajon ki merészelte volna ezt a beszakadással fenyegető épületből elhozni? Az udvar is veszedelmes volt ugyan, de a leomláshoz közel álló belső helyiségek még veszedelmesebbek. Egy ideig egymásra néztünk, s azután együtt rohantunk a ház belsejébe, fegyvert és lőszereket hozandók. Gyorsan felkaptunk néhány puskát és pisztolyt a szükséges töltvényekkel együtt, s szerencsésen kijutván az udvarra, elejbénk helyeztük a fegyvereket, most már nemcsak az elemek dühe, hanem az emberek gonoszsága ellen is kelvén magunkat védelmeznünk.
Ezen pillanatok örökké emlékezetesek maradnak lelkem előtt.
Egy, a rögtöni ropogás közben felemelkedő porfelleg láthatóvá tette előttünk, hogy a gonosztevők a szomszédban beszakadt épületromjairól menekülve, a kaputól távoztak. Nem sokára az egész környék elcsöndesült. Újabb lökéseket nem éreztünk, bárha a város egész láthatára a legsűrűbb porfellegbe borult is, sőt a déli részen levő hegység ketté nyílt s az óriási kőszirtek legördülése messze a távolban felhangzott. Fél órai várakozás múlva, az elemek dühe meg nem újulván, bátor voltam ismét a házból távozni.
A város pusztulása sokkal borzasztóbb volt, semhogy tollam leírni képes volna; s midőn éppen az orvos házának kapuját érném újólag, Rochechouart gróf jött szemközt velem, nem kevéssé dúlt vonásokkal, s a városból való gyors távozásra sürgetett. Barátaimtól való búcsúzásom rövid, de annál bensőbb volt. Midőn a város keskeny utcáin áthaladva, s minden oldalról tágan megnyílt falakra körültekinthetnék, nem annyira saját veszedelmem, hanem a szigorúan sújtott városi lakosság végetlen nyomora fogta el szívemet, s midőn a város kapuján át a szabadba érkezném, kis utitársaságunkat már indulásra készen találtam, kik egyedül csak reánk várakoztak. Itt még nagyobb embertömeget láttam egybegyűlve, mint magában a városban, kik gyötrelmes nyugtalansággal várták családjuk bennmaradt tagjait, s tőlünk, az idegenektől, kérdezősködtek felőlük, s igazán örvendettem, mikor ismét ott voltam Tengi Allah Ekbernél, vagyis azon a ponton, honnan Persia déli fővárosának első megpillantását élvezém megérkeztemkor.
Siraz, melyet 12 évvel azelőtt hasonló földrengés látogatott meg, ezen elemi csapástól ember-emlékezet óta kimondhatatlan sokszor és sokat szenvedett már. A völgy-katlan, hihetőleg valami hajdani tófenék, igen sok vulkáni elemet rejt ölében, s az a nép-monda, hogy a kelet felé fekvő Derjai Nemek tó egykor az egész völgységet ellepte, nem éppen alaptalan. Ugyanez idézi majd elő végpusztulását is – tartja a vallásos monda – mert a feltámadás alkalmával vízözön fogja elborítani. Tiltott folyadékok élvezete által a legnagyobb bűnöket követi el, s így folyadék fogja végpusztulását is előidézni.
Tovább három óra járásnál jobbra-balra mindenütt láttuk még a szörnyű rombolás nyomait. A lökések dél felől jövének s így a vidéknek is ezen része szenvedett legtöbbet; azonban még jóval Persepolison is túl terjedt, s midőn másnap a romokhoz érkezénk, néhány nomádtól, kik az azelőtti napot esetleg épp ott tölték, azt hallottuk, hogy az oszlopok úgy tántorogtak mint a részeg emberek s mégis csodálatos, egyetlen kő ki nem mozdult helyéből, sőt nem egy oszlopfej, – mely már annak előtte is leesőfélben volt, az oszlopok ormán most is ugyanolyan állapotban volt. E romok fennmaradását most még egyszer annyira bámultam. Hány földrengést, s talán ennél még erősebbet is, kellet Persepolisnak már kiállania, s ezek természetesen még sokkal többet árthattak neki, mint az idő vasfoga s e romok mégis több mint 4000 éve állanak, s ki tudja, hány utazó fogja őket még a késő századokban is bámulhatni.
Ugyanazon úton mennénk visszafelé gyorsított menetekben, melyen néhány hónappal azelőtt hosszadalmas karaván lépésben idejöttem. Hogy az út, azon kellemesség mellett, melyet a vendégszerető francia társasága nyújtott, mily észrevétlenül reppent el, fölösleges is mondanom. Ide jöttemkor, ha talán nem is az éppen figyelemre sem méltatott, de mindenesetre az ellenségesen fenyeget szunnita voltam; visszatértem alkalmával európai öltözetben hatalmas császárság szolgálatában álló diplomatának kísérője valék. Variatio delectat, de be kell vallanom, hogy a dervis-szerep sokkal érdekesebb volt az utóbbinál. Mint európai, az ember csak felületesen lát mindent és sokszor hamis világosságban, de mint Dervis, a szem a körülmények legmélyebb mélyére tekinthet. Van ugyan szenvedés, de sok a tanúság. Kényelmet az ember csak hon találhat, de az idegen, kivált ha ázsiai országokat akar beutazni, soha se mulassza el külsejére nézve, amennyire csak lehetséges, – a bennszülöttekhez szabni magát.
Néhány hónappal ezelőtt idejöttömkor a forróság gyötört, visszatértemben a hideg évszak nehézségeivel kellett küzdenem. Ez ugyan csak a reg és est óráiban fordult elő. Nappal a leggyönyörűbb tavaszi lég uralkodik, s midőn a francia gróf, ki a híres Richelieu bíbornok családjából származott Dél-Persia rideg útjain a St. Germain negyed salonéletéről, s a régi és mégis mindig ifjú Lutetiában átélt kalandjairól kezdett beszélni, a távol nyugat képeivel a fersakhok (mértföldek) is egyre-másra tűntenek. Az utazás egyhangúságát közbe-közbe egy vadászkaland élénkíte meg egy falka gazellára. A persa előfutárok hiúz szemei hirtelen megpillanták őket s a sebes futamú ebek azonnal utolérték, s a vadászatkedvelő persák bosszúságára néhányat el is ejtettek belőlük. – Máskor ismét, egyik-másik városba jutván, ünnepélyes fogadtatásban részesültünk. Feldíszített lovakon, csörögve-csattogva vitt a menet bennünket a városba. A szerencsekívánatoknak, édességeknek, serbeteknek nem volt vége-hossza, de én már unni kezdém végre mindezeket s szerettem volna utam végcéljánál lenni.
Iszfahanban, annak okáért csak két napot töltöttem, s Franciaország által pártolt katholikus örmény kolostorba szálltam. Tréfából szerettem volna Imam Dzsumánál tiszteletemet tenni, kit néhány hónappal ezelőtt szunnita minőségben látogattam meg, a Takijje vagyis alakoskodás éppenséggel fel sem tűnt volna neki, de igen kevés kedvet éreztem magamban ujabb kalandokhoz s örömem igen nagy vala, midőn innen útra kelvén, néhány nap múlva szerencsésen megérkeztünk Teheránba.

TEHERÁNTÓL A KÁSPI-TENGERIG

A nyájas olvasó, aki követni akar utam azon részén, mely személyes kalandokat illetőleg legtöbb érdekességet nyújt, legyen oly szíves és vegye magának azon fáradságot, hogy "közép-ázsiai utazásom" második fejezetét átolvassa. Ott igen röviden, tömör szavakban írtam le északi Persián át tett lovaglásomat. E most nevezett könyv, csupán Közép-Ázsiáról szól. Persiáról, mint amelyet már oly sok remek toll ismertetett, nekem a lehető legkevesebbet kell vala mondanom, s innen van, hogy incognitom ezen első napjai, s azon benyomás, melyet rám környezetem és ama sajátságos életmód mindjárt eleinte gyakoroltak: mindez elhallgattatott. Egyébiránt a szófukarság soha sem hiba, s ha az volna is, igen könnyen jóvá tehető.
Most éppen ehhez akarunk fogni, és beleszőni északi Irán leírásába ama jeleneteket, hogy kitölthessük azon szembeszökő hiányt, mely első útleírásomban észrevehető. Azon küzdelemről, melyet kalandos elhatározásom után az első napokban önmagammal vívtam, csak igen keveset szándékozom mondani. Bárha további segélyezés dolgában, amint Budenz József barátom leveleiből megértém, sem a magyar akadémiától nem igen sokat remélhettem is: mindazáltal az 1863-ik márc. 20-ról szóló levelemben, szilárd elhatározottságom melletti állhatatos megmaradásomat jelentém az akadémiának. A levél már be volt pecsételve, a postára adásra készen, midőn a tatár-zarándokokkal ismerkedtem meg ugyanazon napon, s így alig néhány órával elutazásom előtt még egyszer feltörtem levelemet, s azon pótlékot csatoltam hozzá, melyről az akadémia ekkori titkára, a megboldogult Szalay László, mint az akadémia 1863-iki jegyzőkönyve I. köt. 1 füzetének 97-ik lapján olvasható, ezen szavakban tett jelentést: "E levél mellé továbbá egy kis szelet papír van mellékelve, mellyen irónnal a következő sorok vannak írva: "Még egyszer feltöröm a levelet. Egy kasgari khinai müszülmán társaság, mely Mekkából Khiván és Bokharán át messze hazájának tart s mellyel a követségen ismerkedtem meg, meghí, hogy vele a Káspi-tenger részéről a pusztán át tegyem meg az utat. Beleegyeztem. Már holnap a legszorosabb dervis-incognitoban elindulok, tiszta koldus minőségben. Ha ez utam, melyen semmi európai elődöm nincsen, sükerül; ha el nem árultatom.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Éljen édes hazánk. Vámbéry."
Midőn e levelet újra bepecsételtem, elhatározásom végképp meg volt állapítva. Visszatérnem lehetetlen volt, s állapotom az ittaséhoz vala hasonló. Csak egy irigy tekintetet vetettem még a levélre, mely az édes szülőföldre megy innen, míg én veszedelmes úton a messze kelet felé vonulok, csak egyetlen tekintetet – mondom – s azzal elhagytam a szobát.
Két nap múlva a már ismeretes társasággal, észak-keleti irányban haladtam Teherán felől. A most említett főváros, a dombos vidéken átkanyargó úton tett egy órai lovaglás után, csakhamar eltűnt szemeink elől. Vissza-vissza néztem még néhányszor, hogy újra megláthassam, s bárha fájt is elvesztenem a nyugati emlékek ezen utolsó székhelyét, mindazáltal új tatár útitársaim érdekes párbeszédei s társalgásai csakhamar megvigasztalt.
Csendes, mondhatnám igen lassú karavánlépésben haladtunk, először azért, minthogy sok gyalogos is volt velünk, másodszor azért, mert bérben vett állataink oly nyomorúságos állapotúak valának, hogy a gyorsabb haladás teljes lehetetlen volt. Az unalmas csigaléptekhez, s minden erőlködésem dacára, mégis csak nyomott kedélyemhez, nem sokára éghajlati kellemetlenségek is járultak. Az ég beborult s bár előbb csak permetezett, utóbb azonban szakadt az eső. Vékony, foszlányos koldusmezem csakhamar átázott, s pedig a legelső állomás, Kemerd, még jó két órányira feküdt tőlünk.
Azt mondám: "Kemerd állomás", de miből állott ez? Képzeljen a nyájas olvasó, egy a puszta közepén álló félig leomlott agyag-viskót, melynek esőverte fala minduntalan beszakadással fenyegetett, s melynek bensejében, az átlyuggatott tetőről alácsepegő eső folytán, alig lehetett egy tenyérnyi száraz helyet találni. Már alkonyodott volt, midőn megérkeztünk. Mindenki rohanva sietett a düledékeny karavánszeráj szárazabb helye felé, s magam is a tolakodó tömeg közé vegyültem. Hadzsi Bilal barátom pillavot főzött s azt – zsírnak híjával – egy felolvasztott faggyúgyertyával ízesíté meg, s melynek elköltésére engem is meghívott. Egészudvariassággal megköszöntem, s ahelyett, hogy hozzá ültem volna e koldusok és persa öszvér-hajcsárok tömkelegébe vegyültem, összezsugorodtam s míg künn a szél süvöltött s a néma éjszakában csak az eső zuhogott: mintegy önkénytelenül a következő reflexio merült fel lelkemben. Tegnap este, ugyanez órában, a követségi szállodában valék, még pedig búcsú-estélyen, melyet a török követ tartott barátaim körében. Hogy kalandos tervemet illetőleg megrémítsenek - amint mondák - még egyszer európai eledelt adtak európai módon. A követségi szálloda csinos étterme fényesen ki volt világítva, felhordva a legjobb ételek, kitöltve a legfinomabb borok, egyszóval, az európai kényelem emlékeinek jó nagy adagját akarták adni útravalómul. Volt nevetés, csipkelődés, élc jövőmet illetőleg. Ott ültem a puha bársonyszéken, s felhevülve a nemes szőlőnedvtől, a képzelet ragyogó képet varázsolt elém különös vándorutam felé. A szarkasztikus megjegyzések, a jó szándékú tanácsok, minden hatás nélkül surrantak el fülem mellett, mert álmodozásaim túl boldoggá tettenek. Íme ez történt egy huszonnégy órával ezelőtt.

Milyen ellentétet képezett a tegnapihoz képest, mostani helyzetem! Anélkül, hogy csak egy csepp étvágyat is éreztem volna, egyedüli óhajtásom az vala, bár kinyújtózhatnám kényelmesen, hogy az édes álom ölelő karjaiba vessem magamat. De még csak erre sem volt elegendő helyem. Rongyos, kellemetlen szagú s mindenféle bogarakban bővelkedő szennyes útitársaim jobbra-balra hozzám dőltek, s hogy kínom pohara csordultig teljen, egy köszvény-kínozta persa öszvér-hajcsár is éppen az én közelemben foglalt helyet a földön. Ez nyögött, jajgatott, míg útitársaim hatalmasan hortyogtak. Átázott ruhámban annyira fáztam, hogy fogaim vacogtak. Ugye, hogy ez az este nagy ellentétben állhatott a tegnapihoz? Életmódom ezen rögtöni, teljes átváltozása természetesen igen idegenszerű volt rám nézve, azonban még sem bántam meg. Hiszen önmagam voltam sorsom okozója, s amit magam szereztem magamnak, azt nyugodtan el kellett viselnem.
Az első éjen álom nem környékezte meg szempilláimat, s hogy ennek folytán másnap egészen elgyengültem, mintegy félittasan ültem lóra, azt hihetőleg felesleges is lesz említenem. Utunk mindig jobban emelkedék, a Demavend irányában, melynek lábánál kellett elhaladnunk. Az első tavaszi napok reggeli levegője igen érezhető volt ennek okáért e magaslaton, elannyira, hogy le kellett szállnom lovamról, s ülésemet egyik vagy másik fáradtabb gyalogosnak átengedvén, a karaván előtt jól magukbírón haladó szegényebb hadzsi társaim közé vegyültem. Társaságuk a lehető legnagyobb élvezetet nyújtotta, s beszélgetéseik azon távoli tájak felől, hová én annyira óhajtoztam, oly kellemesek és érdekesek voltak reám nézve, hogy kalandom terhes és veszedelmes voltát csakhamar elfelejtettem. Időről-időre társaságukba vegyülvén, egyszersmind barátságos viszonyunk is mind szorosabbá fűződék. Teheránban még mindig csak az efendit, a török követség védencét látták bennem, s csupa kényelemben élő urat, s így nem igen mertek hozzám közelíteni. De az úton lassanként eltűnt a válaszfal, bizalmasakká lettünk, tréfálóztunk, s rövid, sőt - mondhatnám - hihetetlenül rövid idő alatt sikerült útitársaim legőszintébb rokonszenvét megnyerhetnem.
A második estét már kényelmesebben töltöttük, Gilar faluhoz érkeztünk, s itt, a Szári-ból jövő kis karavánnal együtt, melyhez Teheránban csatlakozánk, meglehetősen kielégítő ellátásban részesültünk. Kisebb csoportokra oszlottunk, s én – mint a nyájas olvasó már közép-ázsiai útleírásomból tudni fogja, – Hadzsi Bilalhoz és legközelebbi atyjafiaihoz csatlakoztam. Velük együtt egy paraszt házának szobácskájába húzódtam meg, újra meghívtak vacsorájukhoz, s az éhség csakhamar feledteté velem, mind az ételnek kellemetlen szagát, mind útitársaim piszkos ökleit, kik velem együtt markolásztak a tálba. Úgy szinte a lankadtság is jól előkészített az álomra, dacára azon közeli érintkezésnek, melybe ezen lompos, piszkos, de egyébiránt jó emberekkel jutnom kellett, s midőn másnap reggel megújult erővel keltem ismét útra, jövőm képének távolról sem volt már annyi árnyoldala, mint legelső napi indulásunkkor látszott.
Utunk, Irán egyébb utainál sokkal kevésbé látogatott, igen gyéren benépesített halmos vidéken vezetett Firuz Kuh felé, magas halmokon és szakadó hegyzuhatagokon át. Csak két órajárásnyira voltunk már a Demarendtől, de ez nem vala látható, ami nekem annyival inkább rosszul esett, minthogy hólepte ormát Teheránból gyakran nagy élvezettel szemlélém, s így közelről annál jobb szerettem volna látni. A Demarend, a legújabb mérések szerint, több mint 22 ezer láb magasan emelkedik a tenger színe fölött, oly magasság, mely a puszta szemmérték szerint, majdnem hihetetlennek látszik. E hegyen eddigelé még csak igen kevés európai volt fenn, kik között újabb időben, az olasz-persa missió tudományos osztálya vala a legkitűnőbb. Ezen urak közül, ha nem csalódom, Filippi tanár volt a legelső, ki az oromra feljutott, hova igen nehéz felmenni, s az olaszok méltán nagy örömre gerjedhettek, midőn a büszke háromszint fenn lebegni látták e roppant alkotványnak már az őskorban is oly nevezetes csúcsán.
A "Viva Italia" örömkiáltás igen sajátszerűen hangozhaték azon völgyekben, hol Ó-Persia királya oly sokáig küzdött az alvilági szellemekkel s hol – a monda szerint – Zohak a vadzsarnok a magas szirtfokhoz van bilincselve.
Aruban, harmadik állomásunkon, ismét más útitárs-osztály vendégszerető meghívását kelle elfogadnom. Ezek mindnyájan Khokandiak voltak, kik húsból, rizsből, sárgarépából, babból és közbe habart lisztből álló sűrű levessel, kedvenc nemzeti eledelükkel szolgáltak. Hogy minden falatnál: "Mily pompás, mily felséges!" kiáltásokra kellett fakadnom, természetesnek fogja találni bizonnyal mindenki; a jószívűség nyújtotta, s csak a tetszésnyilatkozat lehetett az egyedüli hálaviszonzás. Theára megint más osztálytól nyertem meghívást. Mindnyájan versenyeztek, hogy társaságuk legújabb tagját a lehető legjobban ellássák. Mindent szíves örömmel fogadtam el, de szigorúan óvakodtam minden olyastól, ami csak távolról is kitüntetésnek látszhaték vala; csupán a tökéletes egyenlőség teremthet tökéletes barátságot, s minthogy e tekintetben minden eddigi törekvésem meglehetősen eredménydús volt, mindjárt a három első napon észrevettem, hogy itt igazi, hű és színlelés nélkül való barátságot sikerült nyerhetnem.
Igen mulattatók valának rám nézve a persa falusiak megjegyzései, a tatár zarándokok és köröttem levő viszonyt illetőleg. Voltak közöttük éles látásúak, akik kitalálták, hogy én nemcsak hogy tatár, sőt még ozmanli sem vagyok, hanem testestől-lelkestől frengi, ki ezen emberek társaságában az európaiak előtt máskülönben elzárt Közép-Ázsiát akarom meglátogatni. Sokan észrevették, ismétlem, de szóval egy is alig nyilatkozott, mert a síita persák gyűlölete oly nagy a szunnita közép-ázsiaiak iránt, hogy az iráni teljes szívéből örvendezik, ha látja, hogy halálos ellenségei el vannak ámítva.
Másnap reggel a jelentékeny Firuz Kuh-ba, negyedik állomásunkra kelle érkeznünk. Igen korán útra kellett kelnünk, minthogy a távolság igen nagy, s az út még e fölött járatlan, vadon hegyvidéken vezet keresztül. A metsző hideg rémítően érezhető vala e magas régiókban. Minden pillanatban le kellett szállanom, hogy nyomorult gebémet a meredekhajlatokon átvezessem, hogy a folyón való átkelése, más gyalogos útitársamnak átengedjem. Egy alkalommal azt is megkísérlém, hogy egy tenyeres talpas útitársamat magamhoz vettem a nyeregbe, de ez a teher igen nehéz volt lovamnak, ez megcsúszott, s mindkettőnket belevetett, a nem mély ugyan, de annál hidegebb vízbe. Az önkénytelen fürdő után jó egy órafolyásig gyalogolnom kellett, hogy felmelegedjem. Ma is csodálkozom rajta, hogy az úti viszontagságokhoz hozzá nem szokott testemnek, még ez a szerencsétlenség sem vált kárára. Nappal épp oly meleg lett, mint aminő hideg volt éjjel. Firuzkuh-ba, mely egy szép rommal ékeskedő hegy alján fekszik, késő délután érkezénk. Mind a táj, mind a most nevezett hely, bájos fekvésük folytán különös varázzsal hatottak rám, úgy szinte megleptek a házak is, melyek félig a persákéihoz, félig a mazendraniakhoz hasonlítnak. A kis városkát széles és mély hegyi folyó hasítja keresztül három irányban, mely előbbi az útnak éppen középpontját képezi Mazendran, Khoraszan és Irán között. Sok karavánja van, s valamennyi meglehetősen népes. A karaván leginkább naranccsal, dinnyével, cukornáddal s a káspi partvidék egyéb terményével szokott megrakodva lenni, miket Sárudba vagy Teheránba visznek, honnan ismét gabonaneműeket szoktak visszahozni magukkal, mint amelyek e hegyvidéken majdnem teljesen hiányzanak.
Minthogy idáig tartó egész utunkon oly sokat hallottam beszélni az úgynevezett Badi Firuz-Kuh szél dühöngéséről, mely az utasokra nézve különösen veszedelmes: meglehetős aggodalom szállott meg, midőn annak zúgását másnap reggel, már a fent nevezett helység völgyében észrevettük. Itt az út egészen meredeken emelkedik, s minden egyes lépéssel fölfelé, a szél is mindig erősebbé és erősebbé lőn, s midőn a magaslatra értünk, az orkán csakugyan oly irtózatos erővel dühöngött, hogy egyetlen utas sem maradhatott meg nyergében. Még a málhákat is leszórta, s igen nagy fáradságomba került, míg a magaslat kezdetétől azon karavánszerájhoz juthatánk, melyet az utasok menhelyéül Abbasz Sah építtetett. A hegyszakadékokban imitt-amott még hó volt látható, s elképzelhető, mily borzasztó lehet ezen szél a hózivatarok alkalmával, s csak úgy állítják is, hogy a rideg évszakban gyakran temet utasokat a hó alá.
Csak néhány lépést kelle tennünk a most említett oromról lefelé, s a szél azonnal megszűnt. Lég és táj egészen másnak látsszék. Eleinte apró bokrocskák valának észrevehetők; ezek alantabb fákká erősödnek, s alig haladtunk lefelé mintegy félóra járásnyira, s íme már is a legdúsabb növényzet vett körül bennünket. Mily felséges, mily bájoló tekintet ez, az Iránban utazó szemei előtt, ki csupán a falvak közelében ültetett gyér fákhoz van szokva, s napok hosszat tartó járatokon egyetlen fűszálat sem lát, melyet maga a természet hozott volna elő. Az út mindig keskenyebbé és keskenyebbé válik, míg végre egy nagy mélység partján vonul el, hol alant egy igen nagy, sőt, mondhatnám, az általam eddigelé látott legnagyobb hegyzuhatag omlik alá, messze kihangzó zúgással, óriási sziklatömegek fölött tajtékozva, s imitt-amott meglehetős magasságú vízeséseket képezve. Minden pillanat újabb meg újabb meglepetést nyújtott. A két oldalon terjedő erdőséget a leggyönyörűbb fehér és piros virágzat borítá s az aetheri tiszta levegőt ezer meg ezer különfajta növény és virág tette illatossá. S ha mindehhez, a zöld lombok közül kimagasló, sajátságos alakú hegycsúcsokat verestetejű nyaralóknak képzelém: Európa legszebb alpesi vidékén gondolám magamat. Még magunk, a természet szépségei iránt máskülönben közönyös útitársaim is, egészen fellelkesültek, s az a reggeli, melyet a hegyes szilacsúcson fekvő Divszefid romjai alatt költöttünk el, örökké felejthetetlen marad előttem. "Ez a sziklatelep – mondá persa követőim egyike – kedvenc tartózkodási helye vala azon fehér óriásnak, kit Rusztem legyőzött s a káspi-tenger partjaira űzött. Azon időben az egész paradicsomszerű Mazendrant csupa alvilági szellemek lakták, s valóban szerencse, hogy voltak hősök, akik el tudták azokat űzni, mert a mi mai persáink, erre bizony nem lennének képesek."
E magas, meredek szikla felső részén barlangnyílás látszik, melyről száz meg száz monda él a nép ajkán. Nem nagy távolra attól, más üreg is található, melyet a rémítő óriás leánya külön-szobájának mondanak. Az apa sok ezer évvel ezelőtt eltűnt ugyan, de a leány még most is ott lakik, sőt az év bizonyos szakaszaiban meg is szokott jelenni, hófehér ruhában, egész kíséretével együtt: s jaj annak az embernek, aki meglátja őket, mert bizonyára halálfia lesz.
Egy órai pihenés után tovább vonultunk. A vidéket, bárha az mindig regényesebbé válik, nem lehet éppen nem lakottnak állítani. Tulajdonképpi falvak nem léteznek ugyan, de az erdők egy-egy tisztásán egyes házcsoportok tűnnek fel a szem előtt, legföljebb félórányi távolságban egymástól. Az úton azonban, mely mindig a fentebb említett folyó partján vonul, körülbelül egy-egy órai közök után több karavánszerájra lehet akadni. A persák Mazendrant is híresnek tartják az e fajta épületek nagy sokaságáról, de ezek nem egyebek, fából készült hosszúdad színeknél, melyek egyik szögletében maga a tulajdonos is ott lakik, mindazon szegényes élelmiszerekkel együtt, miket el szokott adni az utasoknak.
Egy ilyenbe, melyet Szurkh Abad-ank neveztek, mi is betértünk estefelé s elváltunk a persa útitársaktól. A tatárok rendkívül megörültek a kitűnő jó víz és fa nagy mennyiségének, melyet e helyen oly bő mértékben találtak, mint sehol egyebütt az előttük ismeretes Ázsiában. Míg előbb 6 - 8-an is főztek egy és ugyanazon tűzhelynél, ma este mindenki külön tüzet gyújtott magának. Thea-edény Thea-edény után állíttatott a tűz mellé, sőt az elégett fának óriási parázsa is felhasználtatott. Útitársaim ugyanis, miután jól laktak volna s magukat a lehető legjobban érzenék, levetették ruháikat s egy-egy darabot ketten-ketten kifeszítve a tűz fölé tartának, s míg a harmadik egy kis pálcikával gyengén porozgatá, a tűzben különös sistergés és sziszegés hangzék. Ez a legkönnyebb módja annak, hogy az ember ama bizonyos apró kellemetlen állatkáktól megszabaduljon, s bárha az első tekintet undorral töltött is el, mindazáltal benső körülmények kényszerítének rá, hogy magam is hasonlóképpen cselekedjem.
Az álom, mely a szellős épületben pilláinkra szállt, dacára a közeli folyó vad zajgásának, s dacára a sakálok vonításának, melyek feltűnő nagy tömegekben veszik körül az emberi lakhelyeket, s még nappal is 10 - 20 darabból álló falkákban ügettek előttünk, igen édes és kellemes volt. A lég, az érzékeny hidegből, lanyha tavaszi hőmérsékletűvé változott, s hogy én mit érzettem akkor, midőn éjjel felébredve, a bűbájos vidéknek szeszélyes alakú hegyein, s beláthatatlan messzeségre terjedő erdein a kelő holdnak ezüst sugárainál széttekintettem, valóban nem vagyok képes leírni. Korán keltünk s utunkat szakadatlanul a mindig szélesbülő s mélyebbé váló folyó partján folytattuk egy irányban, mely folyó, amint hallám, Talarnak neveztetik. Az út majd a jobb, majd a bal parton vonult, majd egészen a meder közelében, majd végtelen magasságban fölötte; s ha a tegnap látott táj regényesnek mondható, úgy a mai valóban imposans volt. Az ösvény csak ritkán oly széles, hogy ketten lovagolhassanak egymás mellett. A karaván hosszú, meg nem szakasztott láncot képezett s egészen különösen érzém magamat, midőn déltájon egy hegymagaslatra érve, sűrű nedves felleg borított el bennünket, melynek folytán a csak néhány lépésnyi távolban alattunk álló útitársaink előtt már láthatatlanokká lettünk. Úgy látsszék, mintha valamely könnyed, sűrű zápor omlott volna ránk; hallottuk társaink kiáltását, feleltünk is nekik, de egymást csak akkor láttuk meg ismét kölcsönösen, mikor a nap sugarai keresztül törtek a felleg fátyolán. "Az égben voltunk" – mondá tréfásan egyik útitársam. "Az ilyen ég nem volna valami nagyon kívánatos – viszonzám én – mert ha e homályos levegőben paripánk csak egyetlen egyszer kissé félre lépne, szépen lesétálnánk a legmagasabb helyről a legmélyebb örvénybe. Ez pedig bizonyára irtózatos halál lenne. A folyó két partját itt-ott hidak kötik össze, de ezek rendesen igen nyomorúságos karban tartatnak, jobbadán fából s csak igen kevés kőből építtetve. De szükség is van reájuk, mert a vadul alárohanó folyam ragadó habjainak semmi hatalom sem volna képes ellenükbe állani. E nap déltáján már néhány hegylakóval is találkoztunk. Különös emberfaj ez, olyan, minőt sehol másutt az egész Iránban nem találtam, nem igen magas termetűek, nagyon vékony dongájúak s halavány sápadt arcúak. Ábrázatukon semmi nyoma sincsen valósággal paradicsomi szülőföldjüknek, s midőn ezen beteges kinézésükről kérdezősködtem, azt nyertem válaszul: "hogy Mazendran égalja épp oly veszélyes, mint amily elragadóan szép." Nem is csoda! Felületének legnagyobb részét erdőségek borítják, a lég igen nedves, az eső nagyon gyakori, s még ott is, ahol évek óta telepítvények léteznek, még ott is éppen úgy lep fű, fa mindent, mintha csak tegnap vándoroltak volna oda. Így az egyetlen utat is, tehát a legjártabbat, fatörzsek és kinyúló óriási ágak néha úgy elsáncolják, hogy alig lehet rajtuk áthatolni.
Általában a fejszének itt igen sok volna a teendője, s ha a tüzelő- és épületfa e roppant bőségét látva, eszébe jut az embernek, hogy Irán egyéb tájai mily szegények fa dolgában, még csak akkor fogható fel igazán, milyen áldás egy országra nézve a jó közlekedés.
Az az állomás, mely most következék, igen kicsiny volt; a helyet, hova megérkezénk, Zirabnak nevezik. Malom sok volt, de karaván csak egyetlen egy. Én lovagoltam előre, hogy a helyet elfoglaljam, s a persák által igen udvariasan fogadtatám, de alig jöttek nyomomban szunnita útitársaim, s a síita vendéglős szabad folyást engedett fanatizmusának és a szegény szunnitákat egész átok-záporral űzte vissza. Nekem kellett pártjukat fognom. A persa, ki még néhány pillanat előtt oly nyájas volt hozzám, meglehetősen durvává lőn irányomban is, s a kemény szavakat kemény ütések is követék, s csak miután a tatárok zarándok-botjaikkal, melyek Arábiából szent ereklyék gyanánt jönnek, elegendőképp megfélemlíték őt, csak akkor változott meg magaviseletében s lett barátságosabbá. S midőn egy csésze theára is meghívtuk, még néhány történelmi adomát is elmondott szülőföldje hegyeiről a mi mulattatásunkra. Egy hegy-oromra mutatott a többi között, hová Rusztem az egyik lábát megveté, a másikat pedig egy két órai távolságban fekvő másikra, s így vagdalózott kardja hatalmas csapásaival, hogy a Diveket Amul felé űzze. Estefelé, mikor már étkezésünket elvégeztük, mindkét nemű utazókból álló csapat érkezék Mazendranból, mind valamennyi térdig érő selyem bugyogót viselve, egyéb öltözetük is szürkés pirosas selyem szövetből állott, mely a nap sugaraiban szivárványszint játszott. Soknak csípejét széles öv borítá, melyről egy vagy több zacskó csüggött alá. Ez az ő tarisznyájuk, mert Mazendranban a kenyér valóságos ritkaság. Az itteni lakosság majdnem csupán rizsből él, melyből reggel egy-egy jó adagot megfőznek, ebbe a zacskóba beleteszik, s magukkal viszik élelmiszer gyanánt. Ők is rátámadtak pajzánul szunnita útitársaimra s megint nekem kellett közbenjáróul fellépnem, s bárha persa beszédem világosan megbizonyíthatá előttük, hogy én nem vagyok közép-ázsiai, mégis ízetlenkedéseik közepette az egyik olyan csapást mér reám botjával, hogy azonnal vérzeni kezdettem. Ez tűzbe hozta az én útitársaimat is, csoportosan védelmemre keltek, s ha őket le nem csillapíthatom, kitudja mi történhetik itt velünk. Egyébiránt azon szívesség, mellyel irántuk viseltetém, igen nagy hasznomra vált, látták, hogy bennem őszinte barátot nyertek, s égtek a vágytól, hogy előforduló alkalommal viszonozhassák jóságomat, s valóban meg is tették, mert én Közép-Ázsiában aránylag sokkal nagyobb veszedelemben forogtam mint ők itt s minthogy ők gazdagon lefizették tartozásukat, egyedül csak is annak köszönhetem, hogy incognitom oly szerencsés véget ért.
E mindig bensőbbé váló barátság, kivált eleinte, sok kellemetlenséget is okozott nehéz szerepemben. Minél jobban elenyészett az efendi cím, annál inkább kellett koldussá és közép-ázsiaivá lennem. Nem egyszer történt, hogy a communismus szabályaihoz híven, most ez, majd amaz öltötte fel ruháimat, vagy alvás közben azokkal takaródzott; sőt egy fiatal Hadzsi néhány nap múlva tisztálkodási toiletteje alkalmával ingét is odavetette hozzám, hogy szabadítanám meg ezt azon hívatlan vendégektől, melyek pusztítására ő most nem ér rá, minthogy kenyérsütéshez kell látnia. Rá kellett állanom, de hogy milyen érzelmekkel fogtam munkámhoz, ezt a nyájas olvasó elképzelheti, anélkül, hogy hosszas magyarázatra lenne szükségem. Ma, midőn Közép-Ázsiáról szóló könyvem, Európában úgy, mint Amerikában érdeme fölötti méltánylásban részesül, és sok ezer olvasó olvasta azt át, mégis csak azoknak lehet igazi fogalmuk nélkülözéseimről és nyomoromról, akik maguk is huzamosabb időt töltöttek keleten. A nyugati, Kis-Ázsia bensejében, minden lépten-nyomon szidja a keletit piszkosságáért. Persiában még jobban felingerül; azonban mit fog a világ mondani, ha én azt állítom, hogy mind a törökök, mind a persák valóságos fashionable gentleman-ok a közép-ázsiaihoz képest. A következő napon, bárha az állomás igen rövid, mégis nagyon korán kellett útra kelnünk. Ez egész Persiában híres rossz útjáról, s pedig ha valamely ösvényt még a persák is rossznak tartanak, képzelhető, hogy az csakugyan milyen lehet! A szűk völgy itt mindig tágabbá lőn, s estére a közel látszó mélységbe kell vala jutnunk, mely őserdőktől fedetten, egész a Kaspi-tenger partjáig terjed. Utunk jobbára hegynek le ment, óriási sziklatömegek között, melyek oda a magasságból gördültek alá; a talaj maga lágy és agyagos, s minthogy a nap csak alig képes itt-ott keresztül hatni sugáraival az erdők sűrű lombjain, a sár majdnem örökösnek mondható. Ha azt állítom, hogy ezen utat minden lépten-nyomon, mintegy három lábnyi szélességű árkok szakasztják meg, melyekből egyes hegyes sziklacsúcsok magaslanak ki, vagy óriási fatörzsek által van korlátozva, akkor még mindig szépítve szóltam róla. Nyeregben maradni teljes lehetetlenség, mert bárha sokan azt állítják is, hogy a paripa lába a legjobb vezető: alig tettünk néhány lépést s nem egy hasonlóképpen gondolkozó persát láttam a sárban egészen alámerülni. Nem volt tehát mit tennünk, mint a kimagasló sziklacsúcsokra ugrálni, vagy a sikamlós gyalog úton négykézláb mászni tovább, valóságos pokoli kín volt ez, s az olvasó legkönnyebben fogalmat szerezhet magának minderről, ha azt mondom, hogy egy Ferszakh távolságot, mint egy hat óra alatt valánk csak képesek megtenni. Midőn a síkságra érkeztünk, ember és állat úgy el voltak fáradva, hogy négy órai pihenést kellett tartanunk, s utunkat csupán délután folytathatók. Itt az út két ágra oszlik. Balra Balfurus felé vezet, jobbra pedig Száriba; mi is ez utóbbira tértünk, s nem kevéssé valók meglepetve, midőn a mind sűrűbbé váló erdőségbe lépve, négyszögletes, szabályosan kivágott kövekkel kirakott remek országútra léptünk, melynek mindkét oldala mellett árok vonul. Persiában a készített országút valóban a ritkaságok közé tartozik; s ez nem is a mostani kor munkája, hanem amint mondják, Abbasz sah építteté, hogy a Káspi-tenger partján fekvő kedvenc mulató helyét, Esref-et annál könnyebben érhesse. Egyébiránt e műnek megpillantása, a két oldalról környező erdőséggel együtt, képzelmemben Európába varázsolt át engemet. Maga az erdőség oly sűrűs oly áthatatlan vala, hogy ama mesék, melyeket egykor az eltévedtekről hallottam, valóságnak látszottak előttem. Hemzseg e táj madarak és állatok legtarkább vegyülékétől, és az indiai Dzsenjelek után, a lehető legvonzóbb hely volna európai sportsman-jaink számára. Útitársaim alig bírtak örömükben hová lenni, azon roppant mennyiségű puszpangfát megpillantva, mely itt egészen gazdátlanul növekszik, s melynek mind az ő hazájukban, mind általában egész Ázsiában igen nagy ára van. Ugyanis puszpangfából készülnek azon félkerek fésűk, melyek egy-egy darabját minden muzulmánnak szüntelenül magánál kell hordania a korán egyik rendelete szerint, a szakállnak előírt toilettejét ezzel végezendő. Az ifjabbak nem állhattak ellen azon vágynak, hogy egy pár hatalmas ágat le ne vágjanak, miket aztán majd a távol Khokandba magukkal vinnének, azonban csakhamar belátták szándékuk kivihetetlenségét, s még az este, az állomáson, valamennyit a tűzre vetették.
Minthogy a reggeli órák nehéz vándorlása jóformán kimerített mindnyájunkat, az est szürkület beálltával valamennyien hely után néztünk, ahol megpihenhetnénk. Le is telepedtünk volna a legelső kínálkozó helyen, de a velünk jövő néhány persa figyelmeztetett bennünket, hogy ezen erdőségben, kivált ez évszakban igen sok ragadozó állat van, melyek rablási vágyuktól ösztönöztetve, éjszakánként még az erősen épült hajlékokat is megtámadják, s így a szabad mezőn tanyázóra nézve még sokkal veszedelmesebbekké válhatnak. Kivált a tigrisek voltak azok, melyek bárha nem oly vérengzők is mint a bengaliak, óvatosságra intettek bennünket. Minden fáradtságunk dacára, egész késő éjszakáig haladnunk kellett tehát az erdőségben, míg néhány különálló házcsoporthoz jutottunk, melyeket Heften-nek neveznek, s melyek közelében az erdő szélen megtelepedtünk. Elhatároztuk, hogy egész éjen át a lehető legnagyobb tüzet fogjuk lobogtatni s mellette felváltva virrasztani; mert a persák tudósítását éppenséggel nem tartám pusztán megfélemlítés végett mondottnak. Már az egész tájat bevilágította éjjeli tüzünk lángja, s mégis a közeli sűrűségből szűnni nem akaró recsegés és röfögés hangzott felénk. Éhes vadkan falka volt, mely zsákmány után tört, s csak is egy-egy fegyver elsütése által sikerült őket némileg sakkban tartanunk. A sakálok még oly szemtelenek is voltak, hogy úgy körülszaladgáltak bennünket, mintha házi állatok volnának, s még a botütések sem használtak ellenük; s merüljön csak az ember valami mélyen a beszélgetésbe, s ne vigyázzon élelmiszerére vagy ruhájára, ezek bizonyára ott teremnek macskaügyességgel és elragadják. Mindazáltal az egész éjen át semmi veszedelem sem ért bennünket, sőt ez éji táborozás, az óriási rengeteg közepette, igen kellemes emléket hagyott hátra én nálam; egy penabad-ért (körülbelül fél frank) 10 fácánt vettem, nagyot, kövéret s kitűnően jó ízűt. Tatár útitársaim is bőségesen bevásároltak ez árucikkből, mely itt oly roppant tömegben található, hogy az erdőség sűrűjében, hol a felrepülés lehetetlen, százat meg százat lehet bottal leverni, s még harmadnap múlva is fácánpecsenye pótlá az itt különben nagyon drága kenyeret.
Míg úgy éjfél táján, mikor a virrasztás sora rám került, itt ültem volna a vígan pattogó tűz mellett, khinai tatár barátaimmal, itt e regényes erdőségnek közepette, meg nem állhatám, hogy ezen, még az éji ruhába öltözötten is oly elragadó természet végig tekintésénél gondolatban a távol nyugat felé ne repüljek. Hadzsi Bilal barátomat is meghatotta a jelenet fensége, ő is odagondolt a khinai tatárságban fekvő háza tájára, közlékennyé lett, nejéről, gyermekeiről kezdett beszélni, amit a muzulmán igen ritkán cselekszik, s mélyen felsóhajtott, mikor legfiatalabb leányának nevét említék ajkai. "Hihetőleg az legkedvesebb gyermeked" – kérdezém. "Igen, efendi – viszonzá a tatár – negyedik kedvenc feleségem leánya, akit nem pénzért vettem, hanem aki tiszta ragaszkodásból jött hozzám, bárha kétszer oly idős vagyok mint ő." Elbeszélte aztán, hogy a leányok, az egész világ kerekségén az ő hazájában a legolcsóbbak; "Törökországban, Persiában, sőt még Közép-Ázsiában is drága pénzen kell megvenni az embernek jegesét, de minálunk hat Tillan (arany) mindig lehet feleséget kapni. Nálunk az élet is olcsó, s minthogy te, amint mondád, még nőtlen vagy, jőjj velem Akszuba, települj meg ott és bizony boldog lehetsz!"
Egy másik, Namengan közelében fekvő birtokának szépségeit kezdé vázolni előttem. Ő is meghítt. Mind valamennyi saját otthonáról beszélt, s én most érzém talán legnehezebben, hogy incognitom szigorúan tiltja, azon földnek nevét ajkaimra venni, ahol én születtem, s melyet a világkerekségén a legfőbbnek és legszebbnek tartok. Így váltakozott beszéd, beszéd után, míg végre a hajnal fénye tört keresztül az erdőség lombjain. Mikor egészen megvirradt, mi is nyergeltünk, hogy Heftenből Szári felé, Mazendran fővárosa felé vonuljunk. Nagy szomorúságunkra itt végeszakadt a pompás országútnak, s amily jó ez volt eddig, épp oly kimondhatatlan rossz lett az, melyen ezután haladtunk. Majd holmi nyomorúságos töltéseken vonultunk végig, melyek beláthatatlan mocsárok közepette, vékony szalagocskák gyanánt kanyarognak, majd csak félig kiszáradt mocsárokon keltünk át, hol mind az ember, mind az állat csak lejtve-szökve juthat keresztül, s az a gondolat, hogy egyetlen hibás lépés a kevésbé szilárd helyre intézve, az embert feneketlen sárba ejtheti, minden inkább volt, csak kellemes nem.
Két órai haladás után megint erdőségbe jutottunk, melybe alig léptünk be, s már is erős citrom- és narancsillat ütött meg bennünket, s csakugyan sok helyütt e déli-gyümölcsöket termő egész kertekre akadtunk. A sárga gyümölcs gyönyörűen vette ki magát a tündöklő zöld lombozat között, s a fák oly dúsak valának, mint még semmi egyéb gyümölcsnél nem láttam eddigelé, s majdnem minden ágat egy-egy támasznak kellett tartania. Közel az ilyen kertekhez négy erős oszlopon álló négyszögletes házacskák emelkedtek, az ültetvényesnek és tulajdonosnak házai, ki csak is jó magas létrán juthat házába. Midőn e különös építészet okát kérdezém, azt nyertem feleletül, hogy részint a talaj nedvessége, részint a rovarok roppant száma lehetetlenné teszik a földön lakást; s csak egy pár lábnyi magasságban legyen is az ember a föld fölött, az álom már is sokkal könnyebb, s a levegő sokkal egészségesebb. "Semmi sem tökéletes a világon – monda társaságunk egy kegyes zarándoka – minden rózsának meg van a maga tövise, s ha e paradicsomszerű tájéknak sem rovarai, sem nedvessége nem volnának, ezek az eretnek síiták még azt képzelnék, hogy ők már e földi életben elnyerték a paradicsomot."
Egyébiránt itt is úgy találtam, hogy Mazendran lakójának beteges külszíne, igen nagy ellentétben áll szülőföldjének gazdag természetével. S ha azt kérdém ezen emberektől, ha ugyan itt művelik is kertjeiket, de lakhelyeiket mért nem teszik át máshová; nagy csodálkozásomra mindenütt azt hallottam válaszul: hogy az erdő, bárha egészségtelen is, mindazáltal jó erősség gyanánt szolgál az ember-rabló turkomanok ellen, kiktől e vidéken, a sík, szabad tájon, senki sem tudná magát megvédelmezni.
Ali Abbad falunál, falunál – mondom, – bárha alig áll többől néhány háznál, megállapodtunk és reggeliztünk. Útitársaim neki mentek a narancsfáknak s néhány fillérért szabad volt annyit enniük, amennyit csak bírtak; s mégis oly mohón fogtak hozzá, hogy az első darabokat héjastól együtt nyelték le. Az ő hazájukban ennek a gyümölcsnek csupán nevét ismerik, s az ali-abbadi reggelire, bizonyára holtuk napjáig meg fognak emlékezni. Én ezen közben, mint rendesen szoktam, most is a persák közé vegyültem, s figyelemmel hallgatám a kormányzóról, sahról, vagy a turkomanokról szóló beszélgetéseiket, s mint hogy a többi között az is értésemre esett, hogy Seh Taberszi, a Bábik hírneves erődje - vagyis azon vallási rajongóké, kik egy időben az egész vidék rémei valának, ugyancsak e tájon áll; különös örömmel hallgattam néhány szemtanúnak ezen híres fanatikusok harcairól szóló előadását. A Bábik felekezete csakugyan nevezetes tünemény Persia művelődés-történelmében, s minthogy e hírhedt próféta fel és letűnése érdekelni fogja a hazai olvasót, itt egy kis kitérést akarunk tenni, s míg a karaván nagy csendesen vonul Szári felé, elmondjuk, ki volt az a Báb, hogyan jutott oly nagy hírre s hogyan kellett elvesznie.

 

Báb és Bábik

Sirazban 1843 táján egy fiatal mollah élt, kinek neve: Mirza Ali Mohamed, ki éles elméje, a szent könyvekben való jártassága, kellemes külsője, csengő hangja és szép szónoki tehetsége által igen korán kitűnt ismerősei körében. Mindezen tulajdonokhoz még az is járult, hogy ő mint szeid, származását egyenes ágon vezeté le a próféta családjától, s azon kettős tisztelet, melyben személye és tehetségei folytán részesült, az ifjú mollahnak már természettől is felhevülésre hajlandó kedélyét, önbálványozással és maga túlbecsülésével tölté el. Nem elégedvén meg a tanulmányok szokásos folyamatával, miket a persa hittanulóknak végezniük kell, már korán Rumuzat-tal, azaz: titkos tanulmányokkal foglalkozott, sokat érintkezett Gebrekkel, hindukkal és örményekkel, s minthogy a dolgok régi állásával nem volt megelégedve, mindig újabb és rendkivülibb dolgok kutatásába mélyedt, s minthogy nagyságának képzeletében tehetségei valami rendkívüli terményeivel akart előlépni, a hevesvérű délszülöttet az az eszme foglalkoztatá kezdettől fogva, hogy ő az Iszlam vallásos épületét halomra dönti, annak helyébe új hitet állít, s ezen új tannak ő lesz a prófétája világ előtt. Hogy az ilyen tervvel nem könnyűség az iszlamita keleten fellépni, azt mindenki előre is sejtheti, s ezt Szeid Ali Mohamed is igen jól tudta. Hogy bekövetkezendő hatalmát meglapíthassa, nem volt szabad kegyes és lelkes síita hírét már előre elvesztenie. Sok ideig szigorú asceta-életet élt, Mohammedet és az Imamokat legmélyebb tisztelete tárgyaiul tartá, s hogy még inkább olyanul tündököljön, mint akit Isten lelke különösen ihletett, még Mekkába is elzarándokolt. Onnan Bagdadba ment, hogy az ottani környéken levő, s a síiták által szenteknek tartott helyeket meglátogassa. Útközben, volt gondja rá, hogy földijei közül mindig egy-egy kíváncsi csoportot gyűjtsön maga köré. Mondják, hogy lelkes szónoklatának csodás hatása volt, s hogy sokan, akik a végett mentek hozzá, hogy általa az Iszlamra taníttassanak, szavainak hatalma által annyira félre vezettettek, hogy lelkesedésük hevében alig vették észre miszerint a mollah, ahelyett, hogy vallásukban megszilárdítaná, még inkább el is térítette őket attól. Midőn a Tigris partjairól visszatért szülővárosába, útitársai, kik egyszersmind első követői is valának, nagyszámú proselytát szerzettek tanainak. Új vallás alapításáról még szó sem volt nyilvánosan. Még csak az járt ajakról, ajakra, hogy Hadzsi Ali Mohamed igen gyönyörűséges dolgokat beszél. Házát a hallgatók szünet nélkül ostromolták, az utcákon mindig úgy jelent meg, hogy a lakosság különböző osztályainak egész tömege kísérte, mollahk, kézművesek, parasztok stb. s amint Sirazban hallottam, ez időben nem is az általa alapítandó valamely új vallás eszméje, – mint inkább találó logikája, mellyel egyéb mollahk visszaéléseit ostorozá, s a szentírás némely kétes helyeinek merész magyarázata volt az, mi az egész világot foglalkoztatá. Hogy ezen mollahk nem sokára legveszedelmesebb ellenségeivé váltak, ezt előre nagyon könnyen el lehet gondolni, általuk ámítónak neveztetett, mint eretnek megvettetett, ami azonban őt, a maga felekezete előtt annyival is inkább tisztelet tárgyává tette, minthogy az uralkodó Mollahkat Persiában nem nagyon szeretik, s midőn több nyilvános disputatióban Sirazban, az ulema-világ legelőkelőbb tagjait páratlan ékesszólásával legyőzte, s ezen diadal neki a győzhetetlenség pálmaágának fensőbbségét megszerzé: a mi rajongónk csakhamar nyilván színt kezdett vallani igazi célja és szándékai felől. Kimondá, hogy nemcsak a sirazi mollahk, nemcsak az iráni mollahk, hanem az Iszlam minden mollahja tévedésben él, s hogy az igaz hit gyémántja az ő birtokában lévén, ő azt nem sokára úgy fogja ragyogtatni, hogy annak tündöklése az igaz hívőket a legtávolabb országokból is hozzá vezetendi, s az ellenkezőket vaksággal fogja megverni. Sőt még annyira is ment, hogy egy alkalommal a mindenható s közte lévő viszonyt vázolván, lángra gyúlt tanítványai előtt, arab nyelven felkiáltott: "Hu el ilm, ve ena babi hi!" "Ő a tudomány és én az ő kapuja!" azaz: ha ti ő hozzája akartok jutni, csak én általam tehetitek. S minthogy ő magát a Báb (kapu) melléknéven nevezé, ez lett nemsokára bevett nevévé mások ajkain is, s most már tanainak követői is Bábi-nak hivattak.
Valóban különös, hogy a persák, kik külsőleg oly lelkesült mohammedánoknak látszanak, s kik különösen a maguk felekezetéhez oly rendkívüli fanatismussal ragaszkodnak: az új prófétának, az ő előbbi hitelveikkel oly merőben ellenkező tudományát oly vakon elsajátíthaták; s úgy hiszem, ez is megbizonyítja oly sokszor kimondott nézetemet, hogy a persák minden külső bigottságuk dacára, a kelet leggyengébb hitű mohammedánjai. Könnyen izgatható kedélyük mind abban ami új és rendkívüli, a legnagyobb élvet találja, s habár csak igen kevesen érték is a bábi-tudomány lényegét, s talán abba bele sem akartak mélyedni: mindamellett mégis buzgó követőivé lettek, őt földöntúli lénynek tekinték, s Hazzreti Ala (Legfőbb magasság) címmel tisztelték meg.
A sirazi hatóság, mely Báb fellépését sokáig ártatlan tréfának tekinté: csak akkor ébredt eszméletre, midőn amannak már tekintélyes hatalma volt. Mirza Huszein Khan, a kormányzó, az egyházi tekintélyekkel együtt elhatározá, hogy az ügyek állásáról jelentést teend a teheráni udvarnál, hol, természetesen a legfeketébb színekkel rajzolák mindazon veszedelmeket, melyek az eretnek Szeid fellépése által, az igazi vallást fenyegetik. Azonban Báb, ki erről csakhamar tudósítva lőn, cseppet sem jött zavarba. Ő is írt egy levelet a királynak és minisztereinek, s keserű panaszokra fakadt az ulemák romlottsága felől, s azt mondá, hogy ő isteni küldetés által van arra felhíva, ezen a bajon segíteni. Jól tudja ő, hogy ellenei sok küzdelmet fognak támasztani ellene, de ő bízik ügye igaz voltában, melyért mind ő, mind követői, ha kell, életüket szívesen feláldozzák. Az időben a gyenge Mehemed sah uralkodott, vagyis jobban mondva minisztere Hadzsi Mirza Agaszi, kinek bizarr vallásos eszméire, a szofi-sághoz való ragaszkodása s a Gebrek iránt viseltetett barátságra az igazi müszülman világ anélkül is ferde szemmel nézett. Amint előre látható vala, ezen miniszter a mollahk minden vádaskodása dacára a sirazi Szeidet nemcsak hogy szigorúan meg nem fedette, hanem – amint sokan állítják – titokban még pártfogása alá is vette. Ahelyett, hogy eltették volna láb alól, csak házi fogsággal büntették, amely engedékeny bánásmód követőit a legnagyobb örömre gerjeszté, s azok száma napról napra tetemesen növekedék. Maga Báb is sokkal világosabban és nyíltabban szólt ezután missiója felől, s tanait nem csak a maga körében hírdeté, hanem szétküldött apostolai által az ország minden részében terjeszteté. Ez utóbbiak közül, kivált egy bizonyos Huszein Busrevie nevű mollah tűnt ki, mint akinek jeles képességeit, ellenségei maguk is elismerték. Sirazba Khoraszanból jött, hol ifjúsága éveit vallástudománnyal és casuistikával tölté, a "legfőbb magassággal" megismerkedett és csakhamar legtevékenyebb és legbuzgóbb segédévé vált. Visszautaztában nyilvánosan is fellépett Iszfahanban, s mind ott, mind Kasanban, úgy szinte Teheranban is annyi lelket térített magához, s oly annyira felgerjeszté mindenek figyelmét, hogy az utóbbi helyen maga a király is szólni kívánt vele. Mind ezt, mind pedig minisztereit hasonlóképp meg akarta téríteni, főnökének vallástanát elébük terjesztvén. Gobineau gróf beszéli, hogy a többi között arra is célzott, miszerint Irán és Európa között mindig szorosabbá és szorosabbá fűződvén már az egymást összekapcsoló viszonyok, szükség van e vallásra, minthogy a nyugattól elszakasztó olyas eszmékről, minők például a frengik megvetése, mint tisztátalanoké, a soknejűség stb. illendő immár lemondani, s hogy ugyanezen gondolatok Közép-Ázsiának már három nagy uralkodóját, u. m. Sah Akhbar nagy mogult, Sah Iszmaelt és Nadir Sahot is foglalkoztaták. Báb nem akar egyebet, mint ezt a fusiot, s ha a király őt pártfogása alá veszi, önmagát halhatatlan hírrel fogja koronázni. Mehemed Sah, mint telivér keleti ember, ki előtt a "laisser aller" elve volt a legkedvesebb, egészen más dolgokért epedt, mint amikre őt a mollah serkentgeté. Legnagyobb gondja az volt, hogy az őt gonoszul gyötrő köszvény fájdalmaitól megszabaduljon, aztán nyugalmat élvezhessen, s így anélkül, hogy Báb felléptéért valami nagy haragot mutatott volna, Mollah Huszein nyugtalanító szavai elengendők valának arra nézve, hogy ennek kijelentessék, miszerint ha abban a nyomban minden követőivel együtt el nem tisztul Teheránból, bizonyára pórul jár. Távozott tehát, de a tapasztalt ellenzés csak növelte még buzgalmát, s bárhol jelent legyen meg az országban, szavainak hatalma mindig sokat hódított meg az új tudomány számára. Báb után őt tekintették második főszemélynek, s csakugyan nem sokára a "legfőbb magasság helytartójának" neveztették el.
Ezen kívül még más két főmunkatárs is volt. Az egyiknek neve Hadzsi Mohamed Ali Balfurusi (azaz: Mazenderanból, Balfurusból való), a másik pedig egy kazvini nő, kinek eredeti neve Zerin Tadzs, Báb által Gurretül Ain (szemkápráztató)-ra változtatott. Ez utóbbinak szépségéről és szellemi tehetségéről csodákat beszélnek. Egy mollah leánya volt, s már korán foglalkozott theologiával, ki midőn az új próféta tanait megismeré, legbuzgóbb követői egyikévé lőn. Dacára atyja, nagybátyja és férje minden esdeklésének, magát az új vallás hívének vallotta, nyilvános helyeken fátyol nélkül jelent meg mindenütt, s amerre csak járt, mindenütt azon tanokat hirdeté, melyek őt át meg át hatották. Az iráni iszlam-világban ez szokatlan tünemény volt. A szép fiatal asszony, ki nemcsak művelt, hanem valósággal tudós, ki fátyol nélkül jár szerte, de amellett ritka erényes, tiszta jellemű: mindez oly feltűnő volt, miszerint nem csoda, ha apostolkodásának rendkívüli eredménye lőn.
Ők hárman egész Irán megtérítését feloszták maguk között, s valóban bámulatra méltó, hogy a kormány mind Mehemed Sah utolsó éveiben, mind Naszr eddin trónralépte kezdetén, oly nyugodt szemmel nézte, hogyan aknázza alá Báb egész Persiát agitátorai által; hogyan veti a meghasonlás üszkét nemcsak a nép és hatóság közé, hanem egy és ugyanazon család különböző tagjai közé is, sőt hogyan készíti elő, mily kényelmesen, egész Iránt egy nagyszerű forradalomra. Az első nyilvános zavargás Khoraszanban tört ki. Ott Mollah Huszein állt az áttéríttettek élén, s bizonyára igen sok dolgot adott a hatóságnak, mely különben is a fellázadt Szalar leküzdésével vala elfoglalva. Mesedben és Nisaburban utcai harcra is került a dolog. A bábik, azon pillanattól kezdve, melyben az új tant felvették, annak egyszersmind legelkeseredettebb védelmezőivé is váltak; s nem egy mollah vagy kereskedő, ki eddigelé fegyvert jóformán sohasem fogott kezébe, az új vallás iránti lelkesedése folytán, egészen bátor harcossá változott. Azonban Korasszanban Mollah Huszein Busrevinek még sem lehetett nagy kilátása, valami igazán tetemes pártot szerezhetni. Mazendran hegyvidékére vonult tehát híveivel együtt, hol törekvéseit fényes siker koronázta. Ugyanis alig töltött ott néhány hetet, s oly roppant néptömeg sereglett körébe, hogy a kormányzó Khanler Mirza, a tartomány további védelmére képtelen levén: Teheránból kényszerült segedelmet esdeni. Az új vallás követői ellen egészen rendes háború lépett folyamatba. S bárha a hadi szerencse mindig a vallásos rajongók részén volt is, mindamellett a túl hatalom visszavonulásra kényszeríté őket; de Mazendran, mint erdős, hegyes tartomány, nagy bőségében lévén a rejtekhelyeknek, az üldözöttek a Szari és Balfurus közt vezető út menti Seikh-Taberszi nevű búcsújárási helyet választák ki erősségük gyanánt. Árkokat vontak körülötte s rövid idő alatt annyi élelmiszerrel ellátták a bábik magukat, hogy a leghevesebb ostromot is jó ideig kiállhatónak ítélték. Innen szakadatlanul űzték a tartományban térítéseiket. Mollah Huszein Busrevi és Mohamed Ali Balfurusi, a két fővezér, fáradhatatlan volt a maga buzgalmában, s csudákat beszélnek azon vak engedelmességről, mellyel alattvalóik minden parancsokat teljesíték. S midőn utóbb körülvétettek és a heves ostrom alatt sokat kellett szenvedniük, a határozottságnak és halálmegvetésnek oly fényes példáit mutaták közülük sokan, minőkre a keletieket csakis a lelkesültség teszi képesekké.
Emir Nizam erélye folytán, ki Naszr ed din Sah trónralépte alkalmával a nagyvezíri tisztet tölté be, nagyobb számú hadsereg vonult Seikh Taberszi megvételére. – Eleinte a bábik néhány szerencsés kicsapást tettek a várból, melyek alkalmával rémítő pusztítást vittek véghez a persák között. Mazendrandban még mai napig a legrémítőbb színekkel festik azon kegyetlenségeket, mellyel az ilyes küzdelmek alkalmával, a felek egymással bántak. Végre a félőrült Bábik száma mind jobban fogyott, maga Mollah Huszein Busrevi is elesett a csatában, a megmaradottak pedig, éhségtől gyötretve, még egy kétségbeesett csatát kísérlettek meg, így sikerült aztán a királyi hadseregnek e fészket bevenni, mely az egész vidéknek réme volt, – de az út csak a fanatikus védelmezők holttestein keresztül vezetett az erődbe.
Amíg a mazendrani küzdelem egész Iránt a legnagyobb feszültségben és kíváncsiságban tartá, maga Báb sirazi házában élt, a kormány rendeletéből, elvonultan; nem társaloghatott jóformán senkivel, ha csak földöntúli szellemekkel nem, mint övéi állíták, s most már valóban ő maga is igaznak hitte missióját, mert vajon nem eléggé csodálatos-e, hogy amíg ő csendben elvonultan él, tanai az egész országban, a lakosság minden osztályánál napról napra jobban terjedeznek. Nemcsak pórok, hanem Mollahk is, kiváltképpen pedig nagyszámú Szeid csatlakozott az új tudományhoz, sőt a Persiában lakó zsidókat is nagyban érdeklé. Szerencsés fejlődésére nézve igen sokat tett, hogy mindjárt kezdetben olyan erélyes férfiak álltak az ügynek élén, mint Mollah Huszein Busrevi, ki magával a királlyal is szembe mert szállni, s a királyi csapatok gyakori megveretése, az új tannak legbeszédesebb csodatette volt.
Alig fojtatott el Mazendranban a lázadás lángja vérpatakokkal, midőn a küzdelem, még pedig nem kevesebb elkeseredéssel, az ország más helyén is megkezdetett. Ezen hely pedig Zendsán vala, a népes Khamsza kerület fővárosa, hol Mollah Mohamed Ali Zendsani a lakosságot épp oly bámulatra méltó eréllyel izgatá fel előbb az ottani kormányzó, utóbb a Teheránból jövő nagy sereg ellen, mint Mazendránban másik hitsorsosa. Még mai nap is láthatók a pusztulás nyomai, melyet ezen küzdelem Zendsanban minden irányban terjesztett.
A Bábik a most nevezett város citadellájába vonultak, s bárha jobbára békés polgárokból lettek katonákká, hihetetlen elkeseredéssel harcoltak, bátorságuk valóságos csodákat tett, míg végre a királyi sereg túlszáma által nyomottan, a kétségbeesés utolsó küzdelmeit vívták. Egy ilyennek alkalmával Mollah Mehemed Ali veszélyesen megsebesült, s midőn több napi súlyos szenvedés után végét közelíteni érzené, ügyfelei főbbjeit halálos ágya körül gyűjté még, s ágyúdörgés között adta ki nekik utolsó parancsait. "Felhívta őket – beszéli Gobineau gróf – hogy az ő veszte el ne csüggessze őket, mindvégig maradjanak meg híven az ügy mellett, s álljanak ellen minden támadásnak. Bebizonyítá nekik még azt is, hogy ez nem leend valami nagyon drága árú hőstett, mert ő maga negyven nap múlva ismét fel fog támadni, s a halál nekik sem lesz sokkal keserűbb. Mosolyogva inté a körülállókat, legyenek vidámak, mert – amint mondá – ilyes ideiglenesen tartó balsorsban, semmit sem szabad olyannak tekinteni, ami az embert valóban elszomoríthatná. Ilyen szavak között adta ki lelkét." Öltönyöstől, oldalára kötött karddal temettetett el. De a hadsorokon csakhamar észre lehetett venni az ő hiányzását. A királyi hadsereg mindig több és több tért nyert, s a Bábik fanatikus követői végre is fegyverletételre kényszerültek, s bárha nekik kegyelem igértetett, kegyetlenül levagdalták valamennyit.
Egyéb helyeken is voltak holmi kisebb jelentőségű kitörések, de Persia akkori erélyes főminisztere elérkezettnek látta az időt, hogy a baj gyökeresen megorvosoltassék. A sirazi prófétát saját házában elfogták, s előbb a gilani Csejrek erődbe vitték, honnan azonban két legbuzgóbb hívével együtt Tebriz várába záratott. Itt eleinte a város legelőkelőbb s legtudósabb Mollahknak gyülekezete elé idézteték, kiknek az volt feladata, hogy tanait cáfolják meg, tekintélyét ezáltal semmisítendők meg a nép előtt. Báb a lángész és lélekjelenlét fényes bizonyságát adta a heves vitatkozásban, azonban minthogy őt kiáltó tévedéséről meg kellett győzni, nem használt semmit minden igyekezete, s mint eretneket, ámítót, s a király és vallás ellen lázítót, halálra ítélték. Hogy a világ meggyőződjék a próféta halandósága felől, kivégeztetését a lehető legnyilvánosabban akarták végrehajtani. Két hű tanítványa kísérte utolsó útján. Az egyik, Aga Szeid Szerveizi a kínok gyötrelmétől kimerülten földre rogyott és keservesen sírt. Kegyelmet ígértek neki, ha megtagadja hitét és Bábot gyalázó bántalommal illeti. Ő, fájdalmai által meggyőzetve, megfeledkezék magáról, s urának szemei közé köpött, – mire aztán szabadon bocsáttaték. Teheránba menekült, de utóbb megbánván ekkori gyengeségét, még sokkal dühösebb bábivá lett, s a legborzasztóbb kínhalállal kellett elvérzenie. A másik tanítvány egészen állhatatosan megmaradt mellette s ura mellé állíttatott egy falhoz, hol mind a kettőnek golyó által kell vala meghalniok. Mindketten kötelekkel voltak odakötözve, de ki írja mindenek bámulatát, midőn egy egész századnak, a két halálra ítélt ellen irányzott tüzelésére, a füstgomolyból maga Báb, a próféta egészen sértetlenül előlépett. A golyók, majdnem hihetetlen módon mindazon köteleket szétszaggaták, melyekkel ő oda volt kötve, s még pedig olyan módon, hogy őt magát egyetlen egy sem érte, s minthogy a távolban egy őrházat látott, nagy gyorsasággal abba menekült.
Ha Bábnak ebben a pillanatban elegendő jelenléte van, s midőn az egész tömeget – melyben bizonyára követői is valának – a legnagyobb csodálkozás fogta el, ha ekkor szabadulását valamely isteni csodának tulajdonítja s a körülállókhoz beszédet intéz: semmi kétség, hogy sem a katonaság, sem a király, sőt a világ semmi hatalma sem merte volna őt újra a halál elé állítani. Azonban az utolsó órának kínjai minden lelki éberségétől megfoszták; elfogatott, újra megkötözteték s bárha alig lehetett embert találni, aki másodszor is rá lőjön, mindazáltal a második tüzelés, mégis azonnal véget vetett életének. Összeroskadt, s hogy a nép csakugyan meggyőződjék az egyén azonossága felől, holttestét három napig hurcolták szerte a városban.
Báb meghalt ugyan, de követőinek tüze nem lohadt le az ő elestével, sőt inkább újabb s még hevesebb lángra gerjedett, az elesett vértanú iránti szeretettől és a gyilkosok elleni bosszúvágytól.
A fiatal király, Naszr ed din Sah, kit minden oldalról ösztönöztek a Bábik erélyes üldözésére, csakugyan minden kigondolható kegyetlenséget is alkalmaztatott ellenük, ami amazok bosszúvágyát is még inkább felizgatá, elannyira, hogy a király alig szabadulhatott meg egy veszélyes merényletből, melyet néhány elhatározott Bábi személye ellen megkísérlett. Időről időre még most is merülnek fel hírek egyes összeesküvésekről és merényletekről, melyeket ezen rejtett felekezet tagjai intéznek, s csak a legkisebb gyanú is elegendő arra, hogy egész családok kiirtassanak. Egy bizonyos Szuleman Khan kivégeztetését még maguk a persák is hallatlan kínzatásnak nevezik. Ez, kire rábizonyosodott, hogy az összeseküvésnek feje: halálra ítéltetett. Jó testes ember volt, s előbb négy vágást tettek mellébe, melyekbe egy-egy égő gyertyát helyeztek, s addig vezették körül a Bazáron, míg a gyertyák viasza leégvén, azok kanócai a halálraítéltnek testéből szivárgó kövérséget kezdék égetni. Tüzes patkókat vertek aztán meztelen lábára s ekkor ismét vezetni kezdék; végre egyenként kihúzkodták fogait, s félhold alakban megint beleverték koponyájába, s csak ekkor halt meg. Nemcsak férfiak és aggastyánok, hanem még nők és gyermekek is voltak, kik a bábi-tanért, rendkívüli stoicismussal szenvedték el a halált. Sokat meg akartak menteni, őket a vallott elvek megtagadására serkentvén, de csak igen ritkán, vagy éppen nem sikerült egyetlen tagot is megtántorítani. A halált, mely az ő fogalmaik szerint az életnek kívánatra méltó örvendetes vége, csak egy múlékony álom, melyből nemsokára felébrednek: minden kitelhető módon keresték, s túlboldogoknak mondák azokat, "kik szellemi főnökük által oly eszközökül választattak, hogy áldozatuk által a vértanúság koronáját nyerheték."
Miután oly sokat beszéltünk magukról a bábikról, az olvasó méltán követelheti, hogy említsünk némelyeket azon törvénykönyvről, vagyis azon tudomány szelleméről, mely oly rövid idő alatt annyi hívet számlált, s melyhez titokban – minden kiirtási kísérlet dacára - még ma is oly sokan ragaszkodnak Persiában. Ottlétemkor sokat hallottam ezen új szekta kanonáról (törvénykönyvéről), melyet Báb maga szerzett, s melynek egy hiteles másolata a teheráni királyi könyvtárban őriztetik. Újabb időben – mondják – Pétervárra is vittek egy lemásolt példányt. Egyes magánosoknál nem igen lehet szó az ilyes példányok létezéséről, mert annak bírása elegendő lenne, hogy az illető tulajdonos bábinak tartassék, ami rá nézve a legnagyobb veszedelmet hozhatná, s így nem is dicsekszik senki annak birtokával. S így, valamint maguk a könyvek titokban tartatnak, az egész új tudomány fölött is a bizonytalan ismeret köde borong. Némelyek azt állítják, hogy Báb, kommunismust vallott, a koránt tagadá és az Iszlam minden institutióját rakásra döntötte. Mások még tovább mennek s azt beszélik, hogy ő az ó-persa és a keresztény vallás közötti álláspontot foglalta volna el, előttem azonban az a versio látszik leghitelesebbnek, mely szerint Báb a Mohammed által felállított prófétai sorozatot helyben hagyván, tőle csak annyiban tért el, hogy az arab vallás-szerzőt nem tartja a legutolsó prófétának, hanem a meg-megújuló isteni küldetéseket szükségeseknek ítéli, s minthogy az emberiség Mohammed óta ismét alásülyedt a bűnök nagy tengerébe: Isten szükségesnek látta éppen őt bízni meg a tanítás és javítás küldetésével.
Mint próféta, az isteni személyiség tulajdonait kezdi részletezni, mely értekezése arról tesz tanúságot, hogy keresztényekkel és Gebrekkel sokat érintkezett. Azután átmegy a mai társadalom institutióira, melyek vezetését bizonyos számú papokra kívánja bízni. Templomai nincsenek, kivéve a bábi-tanért elhalt vértanúk sírjait. Kihagyja a Kible-t is, vagyis azon pontot, melynek parancsolata szerint az imádkozónak Mekka vagy Jerusálem felé kell fordulnia. A bábiknak nem szükség a szeszes italokról vagy más az Iszlam által tiltott eledelekről lemondaniuk, egyszóval menttek mindazon külsőségektől, melyeket Mohammed szigorúan megtartandó parancsokképpen írt követői elé. Igen szigorú a nem-bábik ellen. Azoknak mit sem szabad bírniuk, s azért tőlük mindenüket el kell venni, ami bizonyára egy legfőbb mágnes volt a kincs-szomjas irániak előtt. A zsákmányban csak a nép és a papság osztozik, a király és a hatóság igen alárendelt szerepet játszanak. Adót vagy más egyéb contributiót nem kell fizetni. Nem érdektelenek a házasságról szóló parancsolatai, melyet mindenkinek szigorú kötelességévé tesz, s habár megengedi is a férfiúnak, hogy második nőt is vehet magának, azt senkinek sem tanácsolja s a többnejűséget általában igen veszedelmesnek tartja. (Állítólag ezen törvényekben kell annak okát keresnünk, hogy oly sok nő vált követőjévé), ezeknek azt is megengedé, hogy fátyol nélkül járjanak. Szabad nekik a férfiakhoz hasonlóan bárhol is nyilvánosan megjelenniük s általában mindazon előjoggal bírnak, mint amaz előbbiek.
A jónak és rossznak, a bizarrnak és bámulatra méltónak tarka keveréke tehát, mit a Bábik szent könyve magában tartalmaz. Az úgynevezett Kanont (törvénykönyvet) közelebbről nem láthatám s így e hiányos jegyzetek, melyeket most adtunk, részint az egyes persák tudósításaiból merítettek, részint pedig Gobineau "Les religions et les philosophie dans L'Asie centrale" című könyvében is feltalálhatók, azon a helyen, ahol Bábról emlékezik. Reám legalább az egész Báb és tudománya, bármely egyéb hatást tett, csak a komoly szándékú reformatióét, csak a valóságos lelkesülés eszméjét nem. Évek során át érintkezvén a keletiekkel, úgy találtam, s ezen lapokban már többször ki is fejeztem, hogy náluk igen nagy hajlam mutatkozik egyik túlságból a másikba esni. Amíg Konstantinápolyban időztem, ott is két ilyenféle próféta lépett fel. A körültekintőbb török kormány haladéktalanul elfogatta őket s eltetette láb alól. Azon egész földrészben, mely az Iszlamhoz tartozik, időről, időre lépnek fel felhevült elmék, kiknek fellengző képzelmi tehetsége a közérdekeltséget egy ideig foglalkoztatni szokta. A fejetlenség korszakában sokkal könnyebb nekik híveket gyűjteni, de ahol a kormányzásnak csak árnya is található, ott, mint a fennálló rend megbontóit, haladéktalanul megsemmisítik. S minthogy az olyan szerencsés véletlenek, melyek egyik-másik próféta vagy reformátor nevének megörökítését előmozdíthatják, nem igen gyakoriak, s minthogy a keleti, minden pillanatnyi felindulása dacára, mégis szívósan ragaszkodik a régi institutiókhoz: igen könnyen elgondolható, hogy az újonnan felmerülő próféták műve, ritkán éli túl önmagukat. "Oh a sors, a szeszélyes sors, hány bolondot tett az már bölcs Salamonná, s hány Salamont a világ nevetségének és gúnyjának tárgyává!" – mondja a keleti példabeszéd.

Szári, mely a mocsáros vidék közepette emelkedik, már három órányi távolságban látható vala, mindazáltal az az út, melyet egész odáig tennünk kellett, nehézségeire nézve épp oly feledhetetlen marad előttem, mint az előbbi mazendrani.
Egy nappal előbb itt eső esett, s így az agyagos talaj majd egy lábnyira fel volt ázva, emellett az út szünet nélkül mélyedések vagy ásott csatorna partján vezetett, de mindig olyan földön, hogy annak tapadós agyagja lovak és gyalogosok lábához úgy odaragadt, miszerint minden lépten-nyomon meg kellett állanunk, patkót és sarut tisztítani. Kimondhatatlan gyötrelem volt az. A szegény állatok nem egyszer térdre rogytak a sikamlós ösvényen. Alig egy-kettő jutott közülünk szárazon Száriba, egyik is, másik is belehempelygett egy párszor a sárba, s midőn így tetőtől talpig sárosan bevonultunk a városba, éppen sem csodálkoztam fölötte, hogy a síita persák hangosan felkacagtak a sárral bemázolt kis szunnita karaván láttára, s derültségük teljes mértékét érezteték velünk. Ez akkor nyilvánult legjobban, mikor a karavánszerájba bevonultunk. Egy csoport utca-gyerek kelt nyomunkba s minden kigondolható gúnyszavakkal és kiabálásokkal kísért egész a kapuig, melyen át eltűntünk. Azonban, bárha nyilvánosan gúnyoltattunk is, mégis észrevettem, hogy a bazárban néhány veres-csíkos öltözetű s különös fejdíszű férfiú állt meg, s felemelt kezekkel, tiszteletteljesen tekintett ránk. Ezek esetlegesen éppen itt időző turkománok valának, kik a szent földről épp most érkező szunnita hitsorsosaiktól mindjárt első kézből Fatihát (áldást) akartak nyerni. Alig töltöttünk egy órát a karavánszerájban, midőn közülök többen személyesen megjelentek s magunk számára élelmiszerekből, paripáink számára abrakból álló gazdag ajándékokat hoztak. Közülük egyik előttem is tisztelgett, s midőn ott láttam magam előtt a legelső turkománt, egész Persiának ezen ijesztő rémét, őszintén be kell vallanom, hogy vendégem, minden kegyes töredelmessége dacára, lehetetlen volt a meglepetés és elfogultság egy bizonyos fokát nem tapasztalnom önmagamon. Egyéb társaim példája nyomán indulva, áldást mondtam reá, amit néhány frankot érő adománnyal jutalmazott. Csodálkozásomat Hadsi Bilallal is közlém, ki örömtől csillogó szemekkel mondá: "Igen, efendi, nemsokára megszabadulunk, odajutunk nemsokára hitsorsosaink, a turkomanok földére, s amennyi szégyen, becsmérlés és megvetés ért bennünket a persák között, ott ugyanannyi tisztelet és kitüntetés vár reánk!" Nem csodálatra méltó-e, hogy a vigasztalás ezen szavai igen kellemes benyomást gyakoroltak rám? A rövid incognitó e benső viszony által, mely engem barátaimhoz csatolt, magamat is tatárrá és szunnitává változtatott, s egészen megfelejtkezvén a sivatag lakóinak oly sokszor hallott kegyetlenségéről és vadságáról, már is forró vágyat éreztem magamban, minél előtt turkomanok és szunniták közé juthatni.
Száriban két napot töltöttünk. Útitársaim szamaraik eladásával voltak elfoglalva, minthogy a következő állomáson már hajóra kellett szállnunk, s így az állatok átszállítása igen sok bajjal járt volna. Ezen idő alatt én szerte jártam a városban, hogy a néhány európai utazó által már megemlített azon emlékeket megtekinteném, melyek állítólag még az iszlam előtti korszak maradványai volnának. Nem találtam semmi egyebet, mint nehány jelentéktelen dombot, s egyetlen kupolát, melyet Kumbezi Kaosznak hívnak, mely azonban sem szépségére, sem régészeti nevezetességére nem is hasonlítható a göklen turkomanok ugyanezen nevet viselő kupolájához. Hogy Szári már a régi világban is bizonyára virágzó hely lehetett, ez a történelemből, kivált pedig Firduszi Sahnamejából látható. Így például, Mazendran lakosai Kekaoszt sokáig fogva itt tartották, míg vitéz tábornoka Rusztem őt utóbb megszabadítá. Így, az ország nagyjait Efrasziab szinte Száriba hozatá, sőt ez még a középkor elején is jelentékeny helyet képezett. A földleíró Ibni Haukal mondja, hogy már akkor kormányzói székhely volt. A mai várost sem terjedelmére, sem lakosai számára nézve nem lehet nagynak nevezni. Bazárja egész Persiában a legrosszabbak egyike, s kereskedelme sem oly jelentékeny, mint aminő lehetne, ha a mazendrai föld gazdag termékenységét elgondoljuk. Mert bárha e most nevezett tartomány látja is el déli gyümölcsökkel Észak-Persiának, Tatár- és Oroszországnak nagy részét, s bárha a cukornád itt igen jól tenyészik, melynek vékony szálait az egész Iszlam-világ írótoll képpen használja, s bárha a rizs túlságos gazdagon terem is: Szári lakóit mégis igen szegényeknek kell mondanunk. A természet pazar bőségben osztja ugyan áldásait, de mi haszna, ha utak hiányzanak, melyek a kivitelt elősegíthetnék.
A síita Persiából a szunnita Turkesztanba való átmenetelre nézve, igen alkalmas szolgálatot tett a Szári- és Karatepeben lévő afghan-telepítvény, melyet Nadir Sah hozott ide, s mely ha nyelvét meg nem tartotta is, szunnita hitét egész hűséggel megőrzötte. Ezen község néhány legelőkelőbb tagja, mindjárt a megérkezésünket követő napon vacsorára meghítt bennünket, s minthogy az előbb nevezett faluból éppen egy pár kereskedő volt esetlegesen Száriban, egész kis karavánunk azok gondviselésére bízatott. Visszatértükben magukkal vettek bennünket, s mintegy két óra hosszat igen jól kövezett országúton haladtunk, maradványán Sah Abbasz azon fennebb említett útjának, mely Asztrabadba vezet. Onnan aztán balra letérvén, mezőkön és réteken mentünk át, egy mocsárokkal s ingoványokkal lepett úttalan vidéken, azon fekete halom felé, mely a síkságon már jó távolról feltűnt szemeink előtt, de jó késő éjszaka volt már, midőn oda egészen kifáradtan megérkeztünk. Ha az afghan-telepítvény nyomorúságos külseje már elegendőképpen meglepett, lakhelyeik szennyes és rideg belseje még kellemetlenebbül hatott reám. Nem, mintha talán a persáknál sokkal szegényebbek volnának: hanem az egész afghan nemzetnek jellemző sajátsága s a tatárelemekhez való nagy vonzódása okozza csupán, hogy a kényelem és tisztaság dolgában a persáknak oly sokkal mögöttük állanak. Száriból idáig nyolc óra hosszat tart a lovaglás, s bárha e két helyet szakadatlan közlekedés köti is össze, társadalmi viszonyaik között oly roppant különbséget találtam, mintha legalábbis száz mértföldnyi távolság választaná el őket egymástól: s ezt a tapasztalatot igen sokszor lehet tenni a keleten. Valamint a nappal, hosszabban tartó estszürkület nélkül, hirtelen éjszakává lesz: éppen így különböznek e socialis viszonyok egymástól, minden fokozatosság nélkül. Az ember alig veszi észre, hogy az egyik vagy másiknak határára érkezett, oly csekélyek az átmenet nyomai.
Míg a turkoman partok mentén teendő hajózásnak – melyet Közép-Ázsiáról szóló könyvem olvasója már ismer – szükséges előkészületei megejtettek volna, mintegy önkéntelenül vágyam támadt, a síkságon egy sétát tenni, honnan még egyszer visszanézhettem a persa falvakra, s honnan a magaslaton fekvő Esrefi nyaraló szemembe tűnt még. Ezen épület, melyet Sah Abbasz nyárilak gyanánt építtetett a maga számára, az európai utazók által olyannak íratik le, mint amely annak idejében ragyogott a fénytől és pompától. Persia azon nagy királya a meleg nyári időben rendesen ide szokott elvonulni, képzelem is, milyen jól eshetik az embernek, ha Közép-Irán égető hősége ellen, a Káspi-tenger partjaira menekülhet. A várból jobbra és balra gyönyörű kilátás nyílik Mazendrannak őserdők koszorúzta hegyeire és halmaira, az előtérben pedig a Káspi-tenger kék hullámai, melyek az asuradai keskeny földnyelvvel gyönyörködtetik a szemet. A palota utóbb leégett s Nadir Sah építteté fel újból, s bárha a persák az itteni szokás szerint most is Csil-Szutun-nak (negyven oszlopúnak) nevezik: Ouseley, felét is alig találta. A kastély maga egy egészen közönséges, egyszerű épület, mely két sor faoszlopon nyugszik. Csak a nagy kiterjedésű kertek méltók különösen említésre. E hajdan oly pazar fényű királyilak egyébrészei egészen pusztulásnak indultak, s Iránnak egyetlen fejedelme sem választaná többé ezen helyet szórakozásáúl, mert a szemnek legszebb gyönyörűsége, a tenger gyönyörű tükre, nem persáé többé! A hajókon csak orosz lobogó lengedezik, csak ezek szelik át a habokat, s a napot és oroszlánt viselő persa zászlónak el kellett tűnnie, s talán úgy, hogy soha többé ott meg nem fog jelenhetni.(18)
18) Amint már alkalmilag a turkmancsaji békeszerződésnél említők: Persiának nem áll jogában a Kaspi-tengerre hajókat bocsátani.
Eközben a persa szárazföldről való elutazásomnak emlékezetes reggele is bekövetkezett. Hideg, komor reggel volt ez, a felhőbe burkolt ég, s a nem sokára megeredt eső összhangzása hozta a kopár partvidék nyújtotta szomorú képet a még sivárabb bensőmmel. Egy a tengerbe ömlő kis patak partján ülék, melyen egy kivájt fatörzsben a nem kevésbé kezdetleges turkoman járműre valánk szállandók. Tatár útitársaim szótlan levertséggel guggoltak körülöttem, türelmetlenül várva a kis csónakot, mely egymás után hordá őket a hajóra. Én maradtam utolsónak. – Minden pillanatot, mellyel Persiától való végleges elválásomat halaszthatám, nyereségnek tarték én, és midőn a hajóslegény legutószor jött, hogy engemet vegyen föl, úgy tetszett nekem, mintha valamely legkedvesebb tárgy végső öleléseitől akarna fölragadni. Még egy pillantást, egy mély fájdalmas, egy könytelt pillantást veték az ég könnyeitől áztatott tájra, mialatt kimondhatatlan, leírhatatlan érzelmek hatották át bensőmet.
Félelem vagy öröm, megbánás vagy remény, a siker vagy szerencsétlen vég előérzete volt-e az, mi megindulásomat okozta, bajosan tudnám megmondani ma. Kitűzött célom Rubiconát átléptem volt, és a pillanatban, midőn a csónak a tengerbe siklék, oly útra keltem, ahol senki sem mondhatá meg, vajon sorsom a csalfa hullámokon át biztos kikötőbe vagy a bizonyos rom felé vezet.

KHORASZÁN-ON ÁT NYUGAT FELÉ
VISSZAUTAMBAN KÖZÉP-ÁZSIÁBÓL

I.
Azon érzelmek, melyek akkor hatottak át, midőn Khoraszan fővárosának, Meshednek közelébe jutottam, olyanok valának, minőket a hajótörést szenvedett érezhet, ki deszkaszálra kapaszkodva, napok hosszat hányatik ide s tova a vadul zajongó tengeren, mígnem végre odajut a mentőhajó fedélzetére. Meshed volt azon hely, hol a kellemetlen incognitó álarcával együtt, egyszersmind az elrongyollott ruhát, a nyomasztó szegénységet s a több hónapig tartó veszedelmes kaland ezernyi gyötrelmét levethetém. Itt, egy felvilágosult herceget kell vala találnom, a tartomány kormányzójának személyében, ki egyszersmind a Persiát látszólagosan Európásító királynak nagybátyja. S mi több, reményem vala, e távol keleten tartózkodó egyetlen európait, régi ismerősömet ölelhetni. Csoda-e hát, ha az arany kupola tündöklése, mely alatt Imam Riza(19) pihen, mértföldekre szétáradó sugaraival kimondhatatlan örömérzeteket gerjesztett szívemben; csoda-e hát, ha én is osztám a búcsújárók boldogságát, kik zarándokolva ezrivel vonulnak Turkesztan, Afghanisztán és Indiából szentjük sírjához, hol fáradalmas és küzdelmes utazásuk végeztével, forró vágyunk végcélját elérve látják. Bárha Közép-Ázsiában is a legkülönbözőbb szenvedések poharát kelle gyakran ürítenem, szenvedéseket, minőkről európai embernek alig lehet fogalma, mégis, a legutolsó út, Herad-tól Meshedig olyan vala, melyre most is csodálkozással gondolok, hogy dacolhatott meg az európai élethez szokott testem ezekkel a fáradalmakkal.
19) Imam Riza, Imam Musza fia, mint magas származású Alevita, az akkor még rejtőző schíita nagy ragaszkodása folytán, Harun al Rasid fiának Meemun Khalifának féltékenységét és irigységét vonta magára, ki őt Tuszba a mai Meshedhez közel feküdt városba száműzte. De minthogy amaz itt is az általános tisztelet tárgya volt mondják, hogy a Khalifa megmérgezte volna. Halálát vértanúságnak tekintik, s a város épp ezen okon nyerte Meshed, azaz. vértanúság helye nevezetét.
Fillér nélkül zsebemben, a napi szükségleteket az Afghanokból, Hezares- és Tandickból álló karavántól kelle összekoldulnom. Ezen utóbbiak, kiválólag szegény zarándokok, maguk is igen kevéssel bírtak, ami pedig az elsőket illeti, azok szennyes lelke sokkal ismeretesebb, semhogy említeni is kellene, mennyi nehézséggel járt szánalmukat felgerjeszteni. Még az csak megjárta, ha valami emberlakta falu határán sátoroztunk. A falut, tatárommal rendesen két részre osztottam. Míg én az egyik irányban fáért vagy égető anyagért jártam koldulni, ő a másik oldalon kért kenyeret vagy lisztet, s ha találkoztunk, szerepet cseréltünk.
A lakosság általában szegény, de a hidegtől és éhségből elsanyart testi külsőnk sokkal szánalomra gerjesztőbb vala, semhogy esdeklésünket vissza lehetett volna utasítani. Táplálékban annak okáért, bármily szegényes volt is, nem igen szenvedtünk hiányt, de ami a legborzasztóbb szenvedéseket okozá, ez az ősz felé itt uralkodó rideg időjárás vala, s kivált az a metsző hideg szél, mely az észak-keleti sivatagok felől zúgott, s mely még a legjobb mezbe burkolt embert és állatot is megdermeszti. Sebestől fogva, két állomásnyira egész Meshed-ig az éjet a szabadban kelle töltenem, kőkemény, fagyos földön, sem fölöttem sem alattam semmi egyébbel, csupán azon rongyfoszlányokkal, mikkel nappalon át rendelkezém, s mik – akárhogyan összezsugorodtam legyen – igen gyéren óvtak a hidegtől. Sokszor a megfagyástól féltemben nem mertem elaludni. Kértem a kőszívű Afghanokat, hogy a lovaikat oly gazdagon borító pokrócokból kölcsönözzenek egy feleslegest. Vacogó fogakkal, rimánkodó hangon könyörögve, órák hosszat álltam a kabuli jó bundákba burkolózott barbárok előtt. Kinevettek s azt mondák: "Táncolj, Hadzsi, megmelegszel!" Bizonyára, amily felejthetetlen előttem a közép-ázsiai sivatagok homokja, épp oly feledhetetlenek lesznek keleti Persia fennsíkjai. Mi természetesebb tehát, mint hogy Meshed megpillantása, a legédesebb reményekre gerjesztett.
A hírneves Meshedet először megpillantván, szokásuk a kegyes síitáknak, apró kőhalmokat rakni, a bokrokra tarka rongyokat aggatni, s elszorult szívük érzelmeinek hymnusokban és dalokban utat nyitni. Imam Riza, ki a távoli hazából idevonta őket, a tizenkét Imam nyolcadika. Díszneve: Szultan él Gureba (idegenes fejedelme) s ő az utazók védura; minthogy maga is számkivetésben halt meg, könnyű vala megértenem híveinek lelkesültségét, melyre akkor gerjedtek, midőn a turkoman csoportoktól szerencsésen megszabadulva, az ő városának közelébe jutának.
Egyike volt azon szép őszi reggeleknek, melyek oly gyakoriak Kelet-Persiában. A tájban, kevés halmú kopár síkság, kevés a regényesség; de annál szebb az oázképpen emelkedő város, kertek által körözötten, s tarka tündöklő kupolákkal pompázó. Mi történt körülöttem a karavánban – arra nem figyeltem, minthogy tekintetemet a háztömegek örvendetes szemlélése foglalá el egészen. Nem az Imám koporsója, nem az itt nyugvó nagy Harun el Rasid porai foglalák el lelkemet, sem nem a bölcs csillagász Nasreddin Tusz, agy Gazali, vagy Nizam ül Mulk és mások sírjai – tulajdon sorsom vala az, mely e históriai nevezetességeket ez egyszer háttérbe szorítá; az az édes tudat, hogy a hosszú kínnak vége van valahára, s hogy amidőn e város küszöbét átlépem, új élet kezdődik számomra.
Álmodozásomból csak akkor ébredék föl, midőn a karaván, a Dervaze Herat-on (herati kapu-n) át, a hosszú és széles Pajin Khiaban-on (alsó fasor) végig, a Szahni serif (szent előcsarnok) felé vonult. A széles árok, melynek partjaira árnyas fák ültetvék, igen barátságos tekintetet nyújt, s nagyon sokat tesz arra nézve, hogy ezen utcát Persia egyik legszebbikének tartsuk. Különösen meglepő a hullámzó néptömeg, mely szakadatlanul ide s tova áradoz. Képviselve van itt egész Persiának, sőt mondhatnám, egész Kelet-Ázsiának minden viselete. Itt van, a síita világnak gyülhelye.
Az indus, a hezare, a herati és a bukhariota, kik ön hazájukban a szunnita uralkodás következtében mindig görbült háttal járnak, itt büszkén felemelik fejüket, és különös ellentétet képeznek a Turkomannal vagy az Özbéggel, ki félénken lopózik odább a fal mellett ki suníta, így tehát idegen, s még azon fölül gyűlölt vendég. Iránban nem igen lehet ugyan bántódása, de itt kétszerte oly mélyen érzi kegyetlensége súlyát, mellyel ön hazájában Ali követői ellen viseltetik, – s a szerényet játssza.
Meshed utcái ritkán néptelenek: azonban valamennyi kiváltképpen népes, sőt mondhatnám túlzsúfolt a derült őszi napokon, s ki az ilyen alkalommal 10- 12 óra között mind ez utcák tarka sürgés-forgására egy tekintetet vet, itt az őt környező ezer meg ezer tárgy bizonyára annyira elkábítja, hogy az egyeseket, aligha vésheti híven lelkébe. Az Imám díszépületétől mintegy 200 lépésnyire alább, a két oldalt felállított bódékon kívül, még az árok partjain is zsibárusok és kiskereskedők foglalnak helyet, kik árucikkeiket kezükön, vállaikon és fejükön hordozzák, s éneklő kiáltozásaikkal és taglejtésükkel sajátságos zajt keltenek. Adó és vevő tarka vegyülékben kevereg itt, s ezen emberbolyon át gyakran alig lehet utat törni. Még is útelzárás igen ritkán szokott előfordulni. Gyalogszerrel járók, lovagok, megrakott evék, sőt egymás után láncolt öszvérek, árucsomagokkal terhelve, vagy kedsevek-kel (utazó kosarak), melyekből a félig fátyolozott kegyes persa úrhölgyek kacérkodnak alá, egymás után vonulnak vagy a szent hely kapui felé, – vagy onnan vissza. A távozót mindenünnen egy: Ziaret Kabul (búcsújárásod üdvös legyen) az érkezőt, egy Iltimaszi dua (imádkozzál érettem) köszönti. Ezen zajnak, e hang-chaosnak, e kábító zavarnak dacára a koldusok még is képesek mindent túlkiáltó rimánkodásukkal a kegyes zarándokok részéről a kegyadományokban részesülni. A nagyszámú szeid (a próféta utódai) nagy, zöld turbánokkal, még ezen tömkelegben is felkutatja eleven kém tekintetével az idegent; körülfogják aztán, szolgálatukat a szent helyen körülhordozó ciceróneül felajánlva. Van itt ének, kiáltás, ordítás; a heves vérű sirazi öszvérhajcsár szitkozódik és vadul csapdos maga körül, asszony, gyermek ijedten kiáltoz, elannyira, hogy európai szemünk előtt e látvány mindig szörnyűbb, mindig rettentőbb lesz, azt hisszük már-már itt a veszedelem, – s íme – még is, a nagy tömeg kifejlik ismét egész rendben, ki-ki csendesen folytatja útját rendeltetési helye irányába, anélkül, hogy valamit vesztett volna, vagy bármi szerencsétlenségről oka lenne panaszkodni. Valamint kelet minden búcsújárási helye, épp úgy Meshed is igen jelentékeny kereskedelmi város, hová nemcsak a síita világ, hanem maga a szunnita is elhozza eladás végett honi földének terményeit. A keleti igen örömest összeköti a szent célokat a földies érdekekkel, annyival is inkább, minthogy amaz elsőbbek a hatóságok zsarnoksága ellenében oltalmául szolgálnak. Khoraszan fővárosát évenként meglátogató 100.000 zarándok között, talán felénél több kereskedelmet űz egyszersmind. A sirazi rendesen tumbaku-t (dohányt) szokott magával hozni, a szeistani opiumot, a herati és az afghan indiai terményeket, a mazendrani nádvesszőt, mézet, narancsot s hegyvidéke más egyéb terményét, míg az azarbaidsani egy pár vég kartont, pamut- vagy vászonszövetet, s más egyéb európai készítményeket. Egyik másik igen jövedelmező üzletet űz, némelyiknek azonban csak annyi haszna van, hogy ebből az útiköltséget fedezheti, melyen Imam Riza sírjához vándorolt, haszna gyanánt pedig, a meshedi dísz melléknevet tekinti. Engem, ki a turkesztani városok nehéz, nyomasztó hangulatához valék szokva, ez a kép csaknem elkábított. Egy Kervan-Szerajba mentem, megmosakodtam s rongymezemet annyira amennyire rendbe szedtem, hogy mindeneknek előtte a föntebb említett európai barátot Dolmage ezredest felkeressem. Meshed szent városában egy frengi neve után tudakozódni, általában igen kellemetlen valami, s még inkább azzá lesz, ha a kérdezősködő egyszersmind hadzsi (zarándok) is, mint aminőnek külső jelvényei rajtam szemlélhetők valának. Sok ide s tova járás-kelés után végre ráakadtam a kapura, s vajon ki írhatná le lelkem állapotát, mellyel a vaskilincset kopogtatás végett megragadtam. Egy szolga jelent meg, de alig vetett rám egy tekintetet s aztán egy pár szitok és káromlás közben bevágta az ajtót orrom előtt s eltávozott. Zörgettem másodszor is. Ugyanazon alak jelent meg újólag. Most azonban be sem vártam kérdését, hanem erőszakosan berohantam az udvarra. "Ki vagy te, hadzsi? mit akarsz? – dörgé amaz felém. "Mi kereseted neked az én uramnál? Nem tudod-e hogy ő hitetlen?" "Akár hívő, akár hitetlen! – kiáltám haraggal – "lódulj gyorsan, hívd ide uradat és mondd neki, vendége érkezett Bokharából!"
A szolga távozott. E közben én egy szobába léptem, s mily nagy volt örömem, hogy újólag széket és asztalt, európai életmódra mutató eszközöket láthaték. Úgy álltam meg ott, mint valami szent ereklyék előtt, sokáig nedves szemekkel néztem, úgy hogy ama hírlap mely az asztalon feküdt, majdnem elkerülte figyelmemet. A stambuli "Levant Herald" egy száma volt. Mily roppant tömeg újdonságra akadtak benn szemeim!
Mélyen olvasásába valék merülve, midőn egyszerre az ifjú brit állott előttem európai katonai egyenruhában. Bámulva nézet rám s nem tudott felismerni. Sokáig némán és mozdulatlanul álltunk szemben egymással. S mikor aztán láttam, hogy semmiképpen sem emlékszik reám ami fölött külsőm rettenetes eltorzítása folytán egy cseppet sem csodálkozhatám, egy "What, you don't recognize me?" (Hogyan! S ön nem ismer rám?) felkiáltással szakítám félbe a hallgatást. Hangom újra felidézte lelke előtt személyemet s kalandjaimat, melyeket némely részben ismert. Minden felelet nélkül felém rohant, átölelt, s úgy sírt mint a gyermek, midőn nyomorult külsőmre tekintett.
Maga ez az első ölelés azon apró állatocskák egész csoportjával lepte őt el, melyek az én ruházatomon hemzsegtenek. Keveset ügyelt rá, hanem azon kérései: "Az Isten szent szerelmére, mit cselekedett ön, mi lett önből?" csakhamar meggyőzhettek afelől, mily nyomokat hagyott, e veszedelmes tréfa, külsőmön. Egész késő estig folyt beszélgetésem. Könnyű lesz megérteni, hogy a szenvedések ezen képe, mily rokonszenves szánalomra gerjeszté az európai érző szívét. Nyugaton a nemzetiség és az állás árnyalatai elválasztanak egymástól bennünket; de a távol keleten, ahány európai, úgyszólván mind megannyi vérrokon. Dolmage ezredes kitünőleg megbizonyítá ezt. Négy heti ott tartózkodásom alatt nem egy alkalmatlanságot okoztam neki, s mindamellett oly szíves volt hozzám, jótéteményeivel úgy elhalmozott s képessé tett arra, hogy további utamat, újult erővel folytathassam.
A megpihenés első napjai után, Meshed, Kelet-Persia ezen oly sok tekintetben érdekes városa, más szempontokból is magára kezdé vonni figyelmemet.
Ami a különféle nevezetességeket illeti, alig tudtam elhatározni magamat, hogy szemlémet, vajon a történelmi, vagy a vallásos, avagy az irodalmi emlékekkel kezdjem-e? A Szahni Serifbe való első beléptemkor bámész tekintetem által több éhes Szeid-et vontam körömbe, kik a legélénkebben ajánlkoztak a szent sír minden látványosságát megmutogatni. Különös, gondolám magamban, Conolly, Fraser, Burnes, Chanikoff, sőt maga a hivatalosan járó Eastwick távolról is csak alig-alig vethettek egy pillantást e szentélybe. Azok százakat elfizettek volna örömest ha beléphetnek vala - engem pedig úgyszólván majdnem kényszerítnek a belépésre. Azonban ezen iszlam szentségeken, tíz hónapi pseudo-zarándokságomon keresztül valami fárasztó volt; a tolakodással felajánlott szolgálatkészséget visszautasítván tehát, egyedül látogattam meg a Szahn mellett balra fekvő sírt és a fenséges Govher Sah-mecsetét.

II.
A sír,(20) melyet kívülről úgy mint belülről arany borít, az iszlam-világnak kétségkívül leggazdagabbika, s melynek maga Medina, Nedsef (hol Ali nyugszik) Kerbela (hol Imam Husszein szendereg) és Kum is (hol Fatimanak, Imam Riza nővérének hamvai porladoznak) mögötte állanak pompa és gazdagság tekintetében. S bárha építtetése óta több ízben kirabolták is,(21) mindamellett a kupola, a tornyok, s a belső tömör rácsozat mind e napiglan töméntelen kincset rejtenek. Azon kívül a falakra a legritkább drágaságok aggatvák, melyeket a buzgó síiták ezen szentjük iránti szeretetből hoztak ide áldozatul.
20)Imam Risa sírja fölé az épületet, mai alakjában Sahrukh Mirza, Emir Timur fia emelteté. Fénykorát a Szefevi-k alatt érte el, kik Meshed fontosságát mind jobban és jobban emelni akarták, hogy a zarándokokat a mekkai sokba kerülő vándorúttól elhajlítsák.)
21) Mind e pusztítások között az Özbégektől szenvedett Meshed legtöbbet 1587-ben, Abdul Mumin a bokharai Khan vezérlete alatt ütöttek a városra, s a lakosság nagy részét foglyul vivék; kivülök még az Afghanoktól és azon polgári háborúktól, melyek Meshed falain belül dulongtak. Mondják, hogy Nadir fiai a sír fölötti domnak 520 font nehéz arany golyóját rabolták el; újabb időben a lázadó Szalar is sok drágaságot eltulajdonított.)

Itt egy gyémánt-forgó, gyémánt-tollbokréta (dzsikka), amott rubintokkal és smaragdokkal kivert kard és paizs, drága antik karperecek, nagy, tömör gyertyatartók, igen nagy értékű nyakékek; – ez, – és a hasonló ékességek, oly vakító hatással vannak a belépőre, hogy az azt sem tudja, vajon a domnak mesterséges építészetét nézze-e, vagy a tarka színű ablakokat, a gazdag arabeszkeket, a gyémánttal kivarrt drága szőnyegeket, a vastag, tömör ezüst rácsozatot-e, vagy a nyüzsgő áhítatos tömeget? S pedig még is e legutóbbi a legérdekesebb. Milyen töredelmességgel, milyen áhítattal s alázattal, s milyen lelkesültséggel és örömmel áll meg itt a síita. A rostélyrudakról imatáblák függnek alá, melyeken a szokásos imaformulák láthatók; mindegyik előtt az áhítatoskodók egy-egy kis csoportja gyülekezett össze kik részint maguk imádkoznak, részint a mondolónak utána mondják az imádságot, s úgy megzokognak és jajgatnak mintha a paradicsom kapujánál az örök üdvösségért esdeklenének. A vad Bakhtiari és Kurd, – az alattomos iszfahani és sirazi, az egyszerű török Azerbaidsanból, az elfogódott közép-ázsiai, magas rangú khanok és mirzák, szegény pórok és szolgák, mindez, tarka vegyülékben van itt együtt s valóban rendkívüli és lélekemelő tekintet látni, hogy Ázsia e durva népei mily magukra erőszakolt gyengédséggel csókolják meg a rácsozatot, a padlót, s kivált pedig a rostélyajtóról aláfüggő nagy lakatot. Csak a papok és Szeidek józanok a közlelkesültség között. Ezeket csak a fillérek érdeklik. Odatolakosznak az áhítatoskodókhoz, s nem távoznak addig, míg üdvkivánataik, s más egyéb szolgálattételeik után az óhajtott kis pénzt meg nem nyerték. Ha a zarándok háttal menve, a fehér márvány lépcsőt mély áhítattal megcsókolá, és a sírnak bensejét odahagyta, ekkor szerzé meg a meshedi nevet, azon címet, melyet pecsétjén és sírján visel, melyet praedicatum gyanánt mindig neve elé tűz, s mely nevének ugyanannyi kenetet, személyének ugyan oly fényt kölcsönöz, mint a hadzsi-cím (Mekkai zarándok). A szabadba érve, a zarándok rendesen fellélegzik; szeme örömtől csillog, s most már túlboldog, mert nem csak minden bűnének terhétől szabadult meg, hanem teljes egész jövendő életét, nyugodtan és biztosan folytathatja ezentúl.
A Govher-Sah mecsetét, mely ugyanazon udvarban áll Imam Riza sírjával szemközt, inkább a művészet, semmint gazdagsága teszi nevezetessé. A magas portale, tarka Kasi-műben (mázos téglákból) ha a napsugarak rá esnek, pompás színeivel valóságos varázstekintetet nyújt, s valóban jó darabig vitában voltam magammal, vajon a szamarkandi vagy a herati hasonló műemléknek adjam-e az elsőséget? Bizonyos hogy a mecset, Sahrukh Mirza idejében, ha nem is ugyanazon mester által, de mindenesetre hasonló stylben építtetett. Medresz-Hanim romjai Szamarkandban, s úgy szinte Heratban a Muszellan lévők, talán fényesebbek s pompásabbak valának, de szebbek aligha lehettek. Bensejében is a Kasi-mű a túlnyomó. Arany és ezüst szinte láthatók ugyan, de valóban igaza van a Persának ha azt mondja, hogy Imam Riza sírja fejedelmi, emez pedig művészi.
E pompás épületekből kilépvén, a többi koldusok és zarándokok áradata által Imam Riza refektoriuma felé vonattam, vagy amint a bennszülöttek mondják: Asbazkhane Hazret (ő fensége, magassága konyhája) felé. A hazret, mint őszentségét par excellence nevezik, rendkívül gazdagnak tartatik. Vannak fürdői, Karavánseraj-i, bazárjai, éttermei, szappanfőződéi, s egy szóval bír mindazzal, mit a hozzátóduló vendégek kényelme igényel. Minden jövevény vendégévé lehet, de csak hét napon által. A gazdagabbak, természetesen megköszönik, de a szegényebbek ritkán utasítják el maguktól, ő magassága pilowjából, a szokásos hat napon át lakmározni. Bárha Dolmage barátom konyhája semmi kívánni valót nem hagyott, meg nem állhatám kíváncsiságból, hogy hadzsi szerepemet még ez egyszer igénybe ne vegyem. Minthogy még mindig bokharai öltönyömbe valék öltözve, senki előtt sem lehetett feltűnő, hogy a többi síita és szunnita dervisek sorába kucorodtam. A nagy teremben várakoztunk egy ideig, míg végre a szolgák csoportja, párolgó rizzsel tölt tálakkal megjelent. Csodákat szokás beszélni a magasságos eledel hatása, ízletessége és áldása felől: az avas zsír és romlott rizs azonban, engem legalább egészen az ellenkezőről győztek meg.
Több társamhoz hasonlóan belenyulódoztam ugyan én is öklömmel a tálba, de tartalmának élvezetétől volt gondom rá megóvni magamat, s szívem egész teljességéből örültem, midőn asztal bontatván s a szokásos adományok megadatván, távozhattam.
Egyébiránt azt hiszem, hogy a pénzsóvár persa előtt, inkább az Imam Rizanak tulajdonított mesés gazdagságban fekszik fő oka az iránta megbizonyított tiszteletnek, semmint fennen híresztelt szentségében, vagy a sérthetetlen asyljogban. A szent helyre csupán igazhívők léphetnek. Hinduk, örmények, zsidók még puszta tekintetükkel sem közelíthetnek szemük hatása még ötszáz lépésnyi távolból is megszeplősítő, megszentségtelenítő. Éppen a zsidókról szólván, meg kell említenem milyenmeglepetésben részesített engem Meshedben Izraelnek egyik maradéka, kit bokharai útitársamul ismertem. Midőn az utcán odakiáltottam rá: "Jahudi! Jahudi!" reszketve közelített s így szólott: "Az Istenre kérlek, hadzsi, ne hivj itt Jahudi-nak engemet. Mesheden kívül törzsemhez tartozom ugyan, hanem itt a mohamedánt kell játszanom!" A zsidók ezen félelmének és alakoskodásának e következő történet szolgál alapul: Egy zsidónő, kinek több évvel ezelőtt valami kiüteg volt a kezén, tanácskérés végett persa orvoshoz folyamodott; s minthogy az azt ajánlá neki, dugja kezét valami éppen akkor leölt kutyának beleibe, amaz végre is minden vonakodása dacára kénytelen volt e szegény utcai állatok egyikét elcsípetni és feláldozni. Szerencsétlensége ez a gyógykísérlet éppen azon napra esett, melyen a mohamedánok, az Eidi Kurbant (áldozat ünnepet) ülötték.
A történet híre csakhamar elterjedt, s könnyű volt a rossz akarat és irigységnek a kutya ezen megöletését, az igazhívők szertartása kigúnyolására és gyalázására magyarázni. A csupán adandó alkalomra leső tömeg dühödten rohant most a zsidó-városrészre, s kénye-kedve szerint gyilkolt, rabolt és fosztogatott. Akik puszta életüket megmentheték, kénytelenek valának az iszlam karjaiba vetni magukat, hogy megélhessenek. Amint könnyen gondolható, ezen kényszerült áttérés csak Meshed faluin belül volt érvényes, azokon túl, a zsidó ezentúl is hű maradt vallásához, s bárha idők folytán s az európai befolyás következtében a türelmetlenség némileg csökkent is, a szent város falain belül a zsidó még is csak mohamedannak akar látszani.
Igen komikusnak tűnt föl előttem, hogy ruházatom és beszédem után - hosszas gyakorlat folytán mintegy természetemmé vált a közép-ázsiai tájszólás – a többi zarándoktársak által, valóságos bukhariotának tartatám. Hiába mentegetőztem, hogy én a szép Stambul fia vagyok; furfangosan viszonzák mindig: "Ismerjük már a bukhariotákat; itt minálunk szint akartok változtatni, minthogy kegyetlenségeitekért visszatorlástól tartatok. De hiába való minden törekvéstek! még is tudjuk mi kik vagyok." Meshedben tehát bukhariota, Bucharaban meshedi, az úton orosz, európai, vagy más egyéb mysticus jellem! Mivé nem tesznek még az emberek? Azonban ezen sejtelmek és gyanítások, szerencsémre itt, hol legalább a kormányrendszernek még is némi árnyalata van, nem lényegesen veszélyesek. A távol Ázsiában incognito minden, – kiváltképpen pedig az utazó.
Hat hétig utaztam egyikkel s másikkal, ki majd kereskedőnek, majd mollahnak, majd zarándoknak mondta magát. Emberekkel, kik a legbensőbb viszonyban éltek egymással, kik apa és fiúnak, vagy testvérekül mutatták be magukat, s mikor Persiába jutottunk, oda hol a közép-ázsiai terrorismus megszűnik, az egész világ egyszerre átváltozott. Akit koldusnak ismertem, gazdag kalmárrá alakult, a kereskedő viszont szegény kalandorrá. Az előbbi látszólagos urává tette útja közben az utóbbit, hogy a sóvár tekinteteket elfordítsa magáról. Kemény földön aludt, míg képviselője gazdag nyugágyon pihent. Azok kiknek nyelvéből, arcából, öltözetéből a közép-ázsiait véltem kivehetni, egyszerre telivér persákká váltak, s ezen átalakulások emellett oly tökéletesek, oly csalékonyak, hogy az ember előbbeni legjobb ismerősét is alig mert újból megszólítani, szakadatlan csalódások képe környez bennünket, s így magasan dobogott fel szívem azon gondolatnál, elhagyom nemsokára a csalódások és alakoskodások ezen világát, s nyugat felé vonulok, mely minden bűne és minden visszaélései dacára oly végtelen magasan fölötte áll az őskeletnek; nyugat felé, hol az én hazám, vágyaimnak forrón óhajtott célja feküszik.
A kormányzó helytartó által jól fogadtatva, megtiszteltetésekkel és ajándékokkal elhalmozva nyugodtan foghattam hozzá, Teherán felé folytatandó utamra felkészülni. S bárha ez utóbbi város, Meshedtől harminc napi járásra fekszik, s a tél e hosszas úton való lovaglást jóformán kellemetlenné teszi, mégis túl boldog valék abban a pillanatban, mikor a városkapun át kilovagoltam.
Mielőtt a szent városnak végbúcsút mondék, kirándulást tettem Firduszinak, a legnagyobb iráni bardnak sírjához, melynek helyét a várostól nyugatra fekvő Tusznak romjai közt mutatják. A sír igen igénytelen s pedig alatta a világ egyik legnagyobb nemzeti költője fekszik, ki népének történetét 60.000 versben énekelte meg, anélkül, hogy nyelvezetébe kettőnél több idegen – arab – szót vegyített volna, s pedig azon idők persa – szólama, mint a jelenkori is, – tíz szó között bizonyára legalább is négy arabot tartalmaz. Ő hív iráni akart maradni, s gyalázatnak tekinté, népe elnyomóinak nyelvét használni. Firduszi jellemére nézve is valóságos ritkaság Ázsiában. Szultán Mahmud a Ghaznevita, a megígért nagy összeg helyett csupán 30 drachmát küldött neki. A költő sértve érzé magát, s aminthogy éppen fürdött szolgái közt osztá szét azonnal az egész küldeményt. Utóbb mondják, a fejedelem megbánta volna tettét; s mikor aztán egy kincsekkel megrakott karavánt küldene hozzája ez éppen a költő temetési gyászmenetével találkozott. Leánya is visszautasítá a hálátlan fejedelem adományát. A kincset visszavitték; a költő becsületben halt meg; de a fejedelem nevét örök gyalázat bélyegzi, mert az a satira:
"Oh Sah Mahmud, ha te senkit
nem félsz, féld az Istent!"
még soká, soká élni fog a nép ajkain. Mily roppant különbség a nagy költő és a mai persák között!

III.
Teherán felé.
Persiában, valamint minden az uralkodó személyétől függ, éppen úgy az utak biztonsága és kényelme is a tartományt kormányzó tiszteknek tulajdonítandó. Meshedből Teheránba utazni, mindig vakmerő vállalatnak szokott tekintetni; de kiváltképpen Khorazan az, hol a Turkomanok, Beludzsok és Kurdoktól való félelem, főleg a félénk persának, nem csekély aggodalmat okoz. Azon időben mikor én tettem meg ez utat, e vidéken Murad Mirza parancsnokoskodott, ki az ország kardjának nevezteték. Erélyes és tehetséges férfiú volt, s egyéb magasztalásokon kívül, mikkel őt méltán illeték, szokott mondás vala: "hogy valami kis gyermek is nyugodtan haladhatna az úton, arannyal telt tányérral fején;" – egyrészről legméltóbb elismerés, az ország biztonsága érdekében elkövetett fáradozásait illetőleg, más részről a legnagyobb felbátorítás az általános közlekedésre.
Jókedvűen keltem útra, tatárom társaságában. Nisapurba két út vezet: az egyik hegyes tájon, a másik valamivel síkabb dombvidéken. Az utóbbit választám. Jó paripámon haladva, tatárom kíséretében, kinek lova a szükséges utazási készletekkel megrakva gazdagon, a szerencsés visszatérés érzelmei, s a jól felszerelt utazás kellemei ritka vidámságra gerjesztének. Az ember rendesen találkozik zarándokok vagy árucikkek karavánjaival, s ilyen alkalommal rendesen kölcsönös köszöntés szokott történni. Mily nagy volt bámulásom, midőn az egyik Karavánnak, mely déli Persiából a szent város felé vonult, vezetőjében ugyanazt a sirazit ismertem fel, kinek társaságában két évvel azelőtt, Persepolis, Naksi Rusztem, s a felséges Hafiz szép szülővárosának romjait szemlélgetém. Ha az ember Ázsiában valakivel huzamosabb ideig utazik együtt, azokat már fél rokonoknak szokás tekinteni. A becsületes sirazi kimondhatatlanul örvendezett, amikor felismert; a Karavánnak bele kellett nyugodnia egy kis óranegyednyi megállapodásba, s míg mi a homokos földön a barátságos Kaliant (a persa pipát) szippantgattuk, a szép múltnak sok kedves képe elevenült meg lelkem előtt. Felséges emlékei az ó-persa civilisatiónak! Mennyire áthatott; mennyire fellelkesített a reátok való visszaemlékezés! Valerian láncaival, Sapur büszke alakjával, a jótékony Ormuzd, mind e művészi domborművek délibábként látszottak előttem lebegni a levegőégben; de most ezerszerte nagyobb volt varázsuk, hiszen a mesés Baktria és Sogdia – e rémhelyek még a nagysándori csapatokra nézve is – hátam mögött valának.
Meg kellett ígérnem a jó sirazinak, hogy szülőföldét nemsokára újra meglátogatom; s miután az ígéret őt megnyugtatta volna, elváltunk. Ily vidám haladás közben töltvén az első napot, – ez éppenséggel sem fárasztott ki engemet; éjszakára a Serif Abad állomásra érkeztem. Ez az első est volt, melyet jól felszerelt utasképpen töltheték. Eddigelé a fát és lisztet össze kellett elébb koldulnom, s a nyughelyért áldást és imákat mondanom; félnem kellett, hogy a házból étlen fognak elutasítani. Most azonban úr voltam; büszkén lovagoltam be a postaházba s nyers hangon foglaltam el a szállást; mert bárha külsőmre nézve egészen keletinek látszám is, a postamester csakhamar észrevette, hogy olyan utazóval van dolga, ki szabadon rendelkezik az élet hatalmas varázsitalával. S mit meg nem tenne a persa pénzért! Tatárom ízletes estebédet készített; rizs, cukor, zsír, hús – volt minden bőven; a szegény jó özbég szemei örömtől csillogtak, midőn, a múltak emléke mellett, az őt körülvevő gazdagságra tekintett; s vacsoránk is, bárha nem is lukullusi, mindamellett elég jó volt, legalább egy persa állomáshoz aránylag.
A jövő reggel, a 9 mértföldre fekvő Kademgiah-ba kell vala eljutnunk. Khoraszanban kilenc ferszakh igen sok, amint a példabeszéd tartja: abban a tartományban oly végtelen hosszú a mértföld mint az asszony-csacsogás, és aki mérte, annak elszakadt a lánca. Az európai utazók általában sokat panaszkodnak a hosszadalmas utakról. De mi volt nekem mind ez apró-cseprő nehézség, aki a gyötrelmes Turkesztanból érkezém. Egészen egyedül tatárommal, fölfegyverkezve és lóval ellátva, még csak most élvezém igazán a valódi utazás örömeit s oh, ti, akik a zárt waggonban, a legforróbb júliusi melegben a kormos, poros conducteur arcában vagytok kénytelenek gyönyörködni, tudjátok-é ti mi az igazi utazás? Jobb a ti kitömött támlányszékeiteknél a jó nyereg. Az ember szabadon mozog, minden akadály nélkül; "Bädekerje" – a kantárszár, törvénye a kard, s hatósága – amely védi – puskája; szabad vele mindenki, de ő is szabad mindenkivel; s ha még az ország nyelvét és szokásait is ismeri, ha tolmácsot, ajánló iratokat és védőrséget nélkülözhet, – akkor – utazása, valóban felséges! Egész nap a szabadlégen lévén, déli nyugalma kétszerte oly édes, s ki írhatná le az estnek boldogságát, mikor az utas a pihenőhelyen ott ül közel legelésző lovához, nyerge és utikészleteitől környezve, szemben a vígan lobogó tűzzel, mely estebédét készíti! A leáldozó nap búcsúsugarai hiába versenyeznek, az örömnek azon fényével, mely szemiből tündököl! A napi járat után oly mondhatatlanul jól esik az estebéd! A szabad égboltozat csillaghímes mennyezete alatt százszorta üdítőbb az álom, mint a hercegileg berendezett hálószobák pazar fénnyel elhalmozott nyugágyain!
Kademgiah, második állomásom neve, lábnyomot jelent, és szent búcsújárási hely, hol a vallásos meggyőződés a kemény márványkövön az egykor ott állott Ali lábnyomait véli felfedezetteknek. Az ilyen szent lábnyomok Keleten nem tartoznak a ritkaságok közé. Keresztények, mohammedánok és budhaimádók egyaránt szenteknek tartanak ilyeket, számtalan ilyen találkozik s én csak mindig azon csodálkoztam, hogyan lehetnek e csoda emlékjelek oly tágas terjedelműek, hogy az ember hajlandó lenne inkább valami óriás elefánt lábnyomainak tartani. De a vallásos rajongásnak kevés gondja van a logikára és az alaki szépségre. Sirázban például, van egy három lábnyi hosszú ilyen lábnyom; a heráti szinte akkora; így a Sinai hegyen is, – a távoli Khotenben s a khinai tatárságban hasonlóképen mutatnak ilyen lábnyomokat, mely utóbbit a hagyomány szerint a szent Dzsafer Bin Szadik hagyta volna. Ezzel a szőrszálhasogatással azonban keveset gondol a jámbor. Mundus vult decipi, ergo decipiatur.
Ezen szent helyek véduralma alatt sok és számos tanya áll a kegyes zarándokok számára. Ezek egyikét én is elfoglalám egész kényelemmel, s a nyárfák árnyékában már-már thea iváshoz fogtam, midőn egy pap jelent meg, engemet fontos – kegyes arccal a szent hely megszemlélésére serkentgető. Minthogy a papnak ez idő szerint egy csésze theára volt szüksége, ezen óhajtását teljesítém. További tolakodása azonban azt bizonyítá meg előttem, hogy bizonyos pénzbeli kívánságai is volnának, s miután a hideg márványkő, mely a szent nyomokat viseli, annyival kevésbé érdekelt, minthogy utam közben sok ilyent volt alkalmam megismerni, mit tehettem egyebet, mint néhány kran (frank) odavetése által a vendégtől és a szent kötelesség teljesítésétől megmenekülnöm.
A harmadik napijárat alacsony dombvidéken vezet át, az egész Persiában sőt mondhatnám az egész Ázsiában oly híres Nisapur síkon. Dzsölgei Nisapur (Nisapur síkja) a persa szemében a szépség és gazdagság netovábbja. Neki ott tisztább a levegő és illatosabb, mint bárhol máshol, ennek vize legédesebb a világon, ennek terményei páratlanok az egész teremtésben, s ha még büszke örömmel odamutat az észak-keletre fekvő hegységre, mely türkisbányákban és nemes ércekben bővelkedik: - könnyen érthető, hogyan tündökölhet szeme amikor szülőföldjének e tájékáról beszél. Reám, mind a sík, mind a közepén fekvő város kellemes benyomást gyakorolt ugyan; de éppenséggel sem valami elvarázslót. A történelmi nevezetességek eszembe sem jutottak volna, ha útközben egy persára nem akadok, ki az idegent csakhamar felfedezvén bennem, közelebb jött lovával, s minden felkérés nélkül túlságos áradozással eldicsérte szülővárosát. "Mit használnak szavaid! – kiálték – Nézzed e szétszórt romokat! Mered-e ezt virágzó állapotnak mondani? Nézd e védbástyákat, miket a földműves a turkomanok rablásai ellen emelt, ezt mondod-e te virágzó műveltségnek?" De a persa nem hagyta magát zavarni és megjegyzéseimre süket maradt. Hogy a műveltség képe teljes legyen, az iráni szemeiben, a romoknak nem szabad hiányozniok, s minden gunyoros megjegyzésem dacára ezernyi faluról és vízvezetékről szólt, mik e síkságon találhatók.
Nem sokkal jelentékenyebbnek találtam magát Nisapur városát is. A bazár meglehetősen tele van európai és persa árucikkekkel, s még is hiába keresi itt az utazó a gazdagság és építészeti emlékek azon nyomait, miket a keleti történészek oly annyira magasztalnak. A város egyedüli nevezetességét a türkiz köszörüsdék képezik, minő több van itt. Természetes állapotában ez ékkő szürkés színű, s azon annyira magasztalt égszín kék színezetét, csak is gyakori köszörülés után nyeri. Minél setétebb kékje, minél magasabb az alakja, minél simább a felülete, becse annál nagyobb. Az ereket már hibákul tekintik; különös tünemény, hogy némely kő, egy pár nappal a köszörülés után színét elveszti. A tapasztalatlan vevő, ki előtt e körülmény ismeretlen, a persa csalárdságnak igen könnyen áldozatává lesz, s nem egy zarándokkal történik meg, hogy Nisapurban a legszebb azúrkék türkiszeket veszik, s mire hazaérnek, azokat, mint bágyadtakat és szinükhagyottakat akár elvethetik. E bányák ma már távolról sem oly jövedelmezők mint annak előtte, miután mind valamennyi együttesen, kétezer arany csekély árért van bérbe adva; s maga a türkisz-kereskedés is, mely hajdan Európával, kiváltképpen pedig Oroszországgal nagyban üzetett, igen nagyon csökkent.
Mielőtt Nisapurt elhagynók, még két hírneves költőről kell megemlékeznünk, kiknek sírjai által Irán ezen városa nem kevéssé érzi magát megtiszteltetetnek. Az egyik Ferid ed din Attar a nagy mystikus és bölcsész, ki a Mantik et tejr (madarak logikája) című érdekes munkát írta. Ebben a tollas világ minden faja fel van sorolva, melyek lételük oka megtudásának kíváncsiságától gyötretve, epedő ajakkal keresik az igazság forrását. Ez a fontos kérdés, – sast, keselyűt, sólymot, hollót, galambot, gerlicét és csalogányt, – s mind valamennyit egyaránt érdekel. Hudhudot, Salamon varázsló madarát mint tanítót, keresik fel, amely mindentudó, s a legcsudálatosabb párbeszédekben tőle kérnek tudósítást a kívánt dolgok felől. Ő a szerény szerepét játssza, bölcs tanácsokat ád, s arra az ösvényre vezeti a tömeget, amely Szimurghoz, a keletiek phönixéhez visz, mely egyszersmind a legmagasabb világosság jelképe is. Hogy a madarak az emberiséget jelentik, Hudhud a prófétát, és Szimurg a legfőbb istenséget, az magától értetik. A mű, pompás keleti képdússága és számos szép egyes részlete által igen jelentékeny és nagyon érdekes.
A másik költő, kinek tetemei Nisapurban pihennek, Khijam, az előbbinek merev ellentéte. Valóságos atheista, amint a mi kegyeseink mondanák, Mohammed és az Iszlam gonoszajkú gúnyolója, ki a legnagyobbat és legszebbet lábbal tapodja, s gúnnyal és szégyennel tetézi a legszentebb törvényeket és rendeleteket. Mindamellett Khijam ép annyira olvastatik, mint a másik; s éppen Persia azon országa Ázsiának, mely minden szélsőséget képviselvén, a keleti jelleget legvilágosabban feltünteti. Itt az istentagadó, – és a meggörnyedt kegyeskedő, nem is valami szerfölötti szenvedélyességgel, érintkezik egymással. Igen, Persia, leghívebb képe a keleti életnek.

IV.
Az út, Nisapurból három napi járatig tart Szebzevárig. A közbeeső állomásokat sokan leírták már, nem is valami különösen érdekesek, úgy maga a város sem, mely erős kőfallal körülvéve, meglehetősen termékeny síkságon fekszik. Szebzevártól négy nap kell Mezinanig, melyet nevezetes állomásnak tartanak, minthogy itt kezdődik Khorazan négy rém-statiója, Abbaszabad(22), Mijandeschd, Mejame és Sahrud. Ez Persia négy rémállomása, - ki ne hallott volna felőlük?
22) Ezen állomásokat éppen nem mondhatjuk szabadon választott lakóhelyeknek, minthogy a falaik közé zárkózott lakosok, földműveléssel nem mernek foglalkozni, s a kormány csak az utak fenntartása végett lakatja őket e négy helységben. Abbaszabad, például, éppen oly gyarmat, mely kiválólag e célból telepítették; a lakosság georgiai származású, és sok van még arcában a kaukasi faj sajátságaiból, bárha mint nekem egyikük mondá, a nép szépsége folytonosan csökken, minthogy itt a híres Kakhiti-bor, a Kaukazus tokaija, egészen hiányzik.

Oly gazdagok a veszedelmekben, s a tarka, regényes történetekben, hogy méltán az iráni nép Scyllája és Charybdiszének mondhatók; aki nagy bátorságról akar szólani, nem szabad naplójából e négy nevet kihagynia. "De miért?" – Kérdi talán valaki. A felelet igen egyszerű. Ezen állomások ott vannak, azon nagy lapácnak végén, mely északra a Turkomán sivatag felé nyúlik. Persiától sem hegy, sem folyó nem választja el azokat, s minthogy a sivatag ez orv fiai igen kevés figyelemre méltatják a politikai határokat, becsapásaik igen gyakoriak, s éppen ez a négy hely az, melyen majdnem legtöbb bajt okoznak. Itt ritkán van gyér aratásuk, mert épp e főút visz Khoraszanba, mely úton a gazdagon megterhelt karavánok s a jól felszerelt zarándokok igen gyakoriak. A persa soha sem fárad bele, ha a Turkomanokkal való kalandok elbeszélésébe kezd. Ezen állomások egyikén, a többi között ez az eset fordult elő: Egy persa tábornok előre küldé hatezer főből álló csapatát, s maga csak néhány pillanatra maradt el, hogy Kalianját kiszívhassa: mikor aztán kedvtöltése végeztével, egy pár szolgától kísérve, emberei után indulna, futamos lovaikon rajta ütöttek a Turkománok. Egy pár perc alatt kirabolták, elfogták, s néhány hét múlva Khivában 25 aranyért rabszolgául eladták. Itt történt az is, hogy Imám Riza sírjához vándorló egy zarándok megtámadtatott; a rohamot messziről látta már, s csak annyi ideje volt még, hogy csekély vagyonkáját egy kő mögé rejthette; mikor Khivába vitték eladatás végett, ezt írta gyengédszívű hitvesének: "Kedves lelkem! Itt s itt, ilyen és ilyen kő alá negyven aranyat rejtettem: Küldj ide váltság díjul harmincat belőle, a tizet pedig tedd el, míg a turkoman földről visszatérek, hol most rabszolga munkát kell cselekednem."
A félelemre és óvatosságra mindenesetre elegendő ok van itt, de az irániak szerencsétlenségének fő oka mégis kiváltképp nevetséges gyávaságukban rejlik. A Karavánok itt nagy tömegben szoktak összegyűlni; égő kanócos ágyúk, s kivont fegyverű katonaság kíséri őket. Gyakran igen tetemes számmal vannak együtt; s mégis, mutatkozzék bár csak egy-két vakmerő rabló, azonnal elvesztik minden bátorságukat és lélekéberségüket, eldobálják fegyvereiket, odaadják mindenüket, s végül még kezüket is odanyújtják azon békók alá, melyekben nehéz és gyakran életfogytig tartó rabságra hurcoltatnak. Én ez állomásokon egészen egyedül vonultam át, csupán tatárom kíséretében, amit európai soha még nem tett meg én előttem. Persze intettek mindenfelől, hagyjak fel vele, de mit törődtem én turkesztani öltözetemben a turkomán rablócsordákkal! Kivált képpen tatárom tekingetett epedve körül, ha talán földieit megpillanthatná; s ha a puszta néhány fiával, a síita földön találkoztunk volna is, azt hiszem, hogy az ő hitükön lévő mollaht, nem csak hogy nem bántalmazzák, hanem a rájuk mondott fatihaért (áldás) - még gazdagon meg is ajándékozák vala. Négy napig bolyongtam a sivatagon, az esthomályban egyszer utamat is eltévesztém, de turkomant nem láttam; nem találkoztam mással, csak egy pár reszkető persa útitársasággal. A turkomanoktól való félelemnél sokkal inkább gyötört az állomások rettenetes hosszúsága, s kiváltképp az utolsó Mejame és Sahrud között, melyen tizenhat óra folyásáig ültem nyeregben. Ez egész Persiában, sőt mondhatnám egész Ázsiában a leghosszabb állomás, s lovat – embert rettenetesen kifáraszt.
Könnyen elgondolható annak okáért, mily fürkész tekintettel keresi az utazó a Sahrud városát körülvevő kerteket. Minthogy ez hegyen épült, már mértföldnyi távolságban látható. A fáradt lovag azt hiszi, hogy már közel jutott hozzá: de mily rettenetes a csalódás, melynek folytán az első megpillantás után még öt mértföldet kell áthaladni, míg az ember kapuinál bevonulhat. Az út a legegyhangúbb, s a szemet semmi sem vonja magára; nyaranta, a teljes vízhiány mellett, kész gyötrelem lehet. Szerencsétlenségemre egy – Sahrud közelébe eső falut néztem amannak, mely egy völgy mélyedésben rejtezik; képzelhető tehát milyen ingerült voltam, midőn tévedésemről kellett meggyőződnöm, s midőn az óriási állomást, még egy jó félórával kénytelen valék megtoldani. Éjfél előtt ültem nyeregbe, s már több volt esti hat óránál, mikor átvonulván Sahrud gonosz kövezetén, a legjobb Karavánszeráj-ok egyikébe szállottam. Lovam, a szegény pára egészen ki volt merülve, nem kevésbé önmagam is, de amint a karavánszeraj négyszögében bágyadt tekintettel körül néznék, legnagyobb bámulatomra Britannia egyik fiát pillantottam meg, egy valóságos angolt, aki igazi manchester-arccal ült az egyik cella ajtajában. Magános brit, Sahrudban, ez bizonyára ritkaság, több mint fél csoda. Én őrá bámultam, ő meg én rám, csodálkozó tekintettel méregetve engemet. Bukharai öltönyöm, rendkívüli bágyadtságom, megzavarták phlegmájában, s ki tudja milyen véleményt táplált magában felőlem, én azonban, minden kimerültségem dacára, ellene nem állhatván e rendkívüli találkozásnak, lankadt léptekkel közelíték hozzá s egy: "How are you, sir?" (Hogy van ön, uram?) megszólítám. Úgy látszik nem értett meg, s én újra ismétlém kérdésemet. Akkor meglepetten szökött fel ültéből, s amint mondani szokás, arca minden színt mutatott, s egy "Well J" (Én ugyan) – mondással fejezvén ki bámulatát, hebegő nyelvvel kérdé: "Hol tanult ön angolul? Tán csak nem Indiában?" Kíváncsiságát fokozni akartam, s remek tréfám is lett volna vele, de a hosszú uti-statio, tökéletesen elvette minden kedvemet. Megmondtam neki ki vagyok. Öröme kimondhatatlan volt. Tatárom nagy bámulatára, ki engem még mindig igazhívőnek tartott, az angol megölelt és hajlékába vezetett. Kedves estet töltöttünk együtt, – s a következő napot, az ő kedvéért nyugnappá tettem; s kimondhatatlanul jól esett a jó embernek, hogy hat hónapi távollét után, messze az európai világtól, akadt valakire itt Persia mélyén, akivel az ő kedves nyugatáról beszélhetett. Neve szegénynek, kit néhány hónappal e találkozás után megöltek s megraboltak az úton: Longfield. Ő egy birminghami nagy kereskedőház ügyében járt itt pamut vétel végett, sok pénzt vitt magával rendesen, s elfelejté, mint fájdalom igen sokan, hogy Persia nem az a polgárosult ország, minőnek ezt az európaiak charlatán képviselői hazudozásai nyomán tartják, s hogy az útlevelekbe és a király ajánló irataiban igen kevéssé lehet bizakodni.
Sahrud igen jelentékeny kereskedelmi város Mazendran és Irak tartományok között; az előbbihez igen regényes, de igen rossz út vezet, egész a Kaspi-tengerig. A környék vízdús, s kivált a Rudi sah (királypatak) igen szép, melynek tiszta és édes vize élénk morajjal hömpölyög át a városon. Karavánszeraji több található, s ezek egyikében van a "Kavkaz" című orosz nagy kereskedelmi társaság egy faktoriája, mely újabb időben Astrakhan, Baku, Astrabadon át űzött beviteli kereskedelmével az angol kereskedelmet Khorasanból majdnem teljesen kiszorította. Az orosznak igen nagy befolyása van a kamcsatkai öböltől kezdve, mind egész Konstantinápolyig, s ez senkire nézve sem oly veszedelmes, mint a brit oroszlányra, melynek már is nagyon a sarkában van, s eljő az idő, mikor éles körmeit testébe is bele fogja vágni.
Innen, Teherán még tizenegy napi távolban van. Az egész út biztos. Állomásra állomás jő, s alig van valami figyelemre méltó, hacsak az a különbség nem, mely Irak és Khorasan lakossága között észrevehető. Az utóbbi tartomány, szomszédja levén Közép-Ázsiának, több durva szokást is átvett attól, míg ellenben Irakban, a finom iráni műveltség mindig szembeötlő. Itt az utazót – természetesen csak akkor, ha nála pénz-szagot éreznek – mindig a legnagyobb előzékenységgel fogadják; s mindent adnak, de úgy, mintha a világért sem pénzért cselekednék. A vendéget kellemes tüneménynek szokás tekinteni, meg is ajándékozzák, a legudvariasabb hódolatok quintessenciájának kíséretében – de jaj a tapasztalatlan erszényének! Én, kinek dél-persiai utazásaim alkalmával volt módom az iráni illemet elegendőképp tanulmányozni, ilyen esetekben magam is adtam az iránit. A komplimentumokat, komplimentumokkal viszonzám, sőt még magasabb hangúakkal. Elfogadám ugyan az ajándékokat, de virágnyelven kértem az adományozót, vegyen ő is részt adományaiban, s ez bombasztikus phrasisaimnak a Szaadi és más kedvenc költőiből idézett számos citatioimnak csak alig tudott ellenállni. Megfeledkezett magáról, mohón nyúlt az ételek és gyümölcsök után, miket a Khondzsán (fatál) maga hozott elém, s gyakran jelentékeny fejcsóválás által adta tudtomra: "efendi, te iránibb vagy magánál az iráninál, sokkal simább, semhogy megcsíphetnélek." S valóban, Persiában az óvatosság nagyon is szükséges! Évszázados, sőt mondhatnám évezredes megrögzött szokások, annyira megtaníták Persia lakosait a ravaszság és külső finomság gyakorlatára, hogy a gondatlan európait, sokszor a legegyszerűbb paraszt, sokszor még a legkisebb gyermek is kijátssza. Nyelv, mozdulat, izgés-mozgás együtt működik mind, hogy a helyi viszonyokba be nem avattak félrevezettessenek. Kiváltképpen az európai az, aki elbizakodván civilizációja fölényében, a keletit lenézi, megveti, – s így, amint igen könnyen gondolható, éppen ő az, akit legtöbbször jégre visznek s rútul megcsalnak.
Minél közelebb jutottam Teheránhoz, az évszak annál zordonabbá változott; különben is december vége felé jártunk már, s bárha a mélyedésekben hideg és fagy keveset alkalmatlankodott is, annyival inkább tette a magaslatokon, minthogy az égalji különbségek, Persiában 3-4 óra járásnyi távolokban már is nagyon észrevehetők. A zord idő kiváltképpen igen nagy aggodalmat okozott Gose és Ahuan állomások között, mind a kettő hegyen fekvő magános postaház, melyek az utazók nagy számához képest, alig adnak mindig elégséges menedéket. Goseben oly szerencsés voltam, hogy a csaparkhanet (postaház) egészen üresnek találtam; meleg falai közt tehát egészen átadtam magamat a kényelemnek, minthogy odakinn már valóban szigorú, mérges hideg volt. Ahuan felé már több helyütt hóra is akadtam, s a hideg északi szél gyakran leszállított lovamról, hogy lábaimat menéssel melengessem. Mikor magába Ahuanba érkezém, a hó már néhány lábnyi magas volt, s oly keményen megfagyott, hogy az út sok helyütt, valóságos hótelepek között vezetett. Fedél és tüzelő fa, – ezek valának legfőbb vágyaim, melyek a magánosan álló ház megpillantásakor keblemben támadának, s bármily messze csapongott is tekintetem a hólepte halmos vidéken, sem hajlékot sőt csak egyetlen romot is fel nem fedezheték. Mint rendesen szokás, a csaparkhanebe figyelemgerjesztő zörejjel csörtettünk be. A postamester igen udvarias volt – jó előjele a szállásnak, s mikor a nagyon kormos, de jól fedező szobába vezetett, egészen boldognak érzém magamat, s csak fél füllel hallgattam szavaira, melyekben áradozva széltiben és hosszában elmondá, hogy Szipeh Szalarnak, a persa generalissimus és hadügyminiszternek hitvesét várja minden pillanatban, kinek Meshedből való visszatértében, még ma, legfölebb holnap kell ezen mennie. Szipeh-Szalar asszonyság, amint gondolható, legalább is 40 - 50 szolga kíséretében utazott; általa e szűk hajlékban meglepetni, éppen sem volt valami nagy öröm; én azonban igen keveset törődtem most e fatalis eshetőséggel, hanem lovammal egyetemben egészen kényelmemnek éltem. Mikor a kandallóban vidoran lobogott a tűz, s a meleg thea a csészében párolgott, elfeledém akkor a kiállott hideget, nem gondoltam többé rá, hogy valaki meglepjen, s jókedvűen hallgatám a vad Boreas süvöltését, mely úgy látszik, meleg menhelyemen serkentgetni szándékozik engemet. A thea után jótékony meleget érzék magam körül és magamban, s azért levetém ruházatomat; egész élvezettel fogtam estebédemhez, a pilav és a csirkesült már majdnem készen volt, azonban, mikor éjféltájban már-már lukullusi vacsorámhoz kezdenék, a szélzúgás közepette lódobogás és hangok nesze üté meg füleimet.

V.
Alig volt annyi időm, hogy felugorjam, s a csoport fegyverzörej, szitkolózás, tombolás és kiabálás közben már is leszállott – természetesen elreteszelt – ajtóm előtt. "Holla, ho! Fel! Ki innen! Ki van itt! Szipeh Szalar neje, a fejedelmi vérből származó hercegasszony érkezett meg! Rögtön távozzék mindenki!" Ki-ki tudni fogja, hogy ajtómat nem nyitottam meg azonnal. A lovagok megkérdék a postamestert ki volna odabenn, s mikor tudomásukra esett, hogy ez hadzsi, s még hozzá szunita, akkor valamennyi karddal és puskatussal dörömbölt ajtómon, s azt kiabálták: "Hej, hadzsi! Elhord magad, ha azt nem akarod hogy lisztté őröljük csontjaidat."
Kritikus, – de nagyon kritikus pillanatvolt ez. Azt az egyetlen menhelyet elhagyni, hol az ember oly jól érezi magát, s a zordon hidegben az éjet szabadban tölteni, az mindenesetre igen kellemetlen tréfa, s talán nem is a rossz következmények félelme, mint a meglepetés és a hirtelen történt megzavartatás indított arra a vakmerő gondolatra, hogy ne engedjek, hanem viadalra keljek. Tatárom, ki együtt volt a szobában velem, elhalványodott. Felugrottam ülőhelyemből, puskát s kardot ragadtam, tatáromnak a pisztolyt nyomtam kezébe, azzal a meghagyással, hogy az első adott jelre tüzet adjon; így közelíték az ajtóhoz, azon szilárd elhatározással, hogy az első betörőt haladéktalanul lelövöm. Úgy látszik odakinn megsejtették szándékomat, mert alkudozni kezdének, sőt észrevettem azt is, hogy az ostromlókat elegáns perzsa-beszédem csakhamar meggyőzte a párbeszédek közben afelől, hogy tévedtek, midőn engem bukhariotának tartának. "De hát ki vagy te igazán? Beszélj! Úgy látszik te nem vagy hadzsi." – hangzék kívülről. "Mit, hadzsi! Ki a hadzsi?! – Kiáltám, – félre a gúnynevekkel! Nem vagyok én sem bukhariota, sem persa, hanem szerencsés vagyok európai lehetni! Nevem Vámbéry Szahib!" Ezen szavakra odakünn csend állott be egy pillanatra. Ez úgy látsszék meglepte amazokat, de még jobban tatáromat, ki az ő hadzsitársától most hallá e nevet legelőször, a kegyes muszulman tulajdon ajkairól azt a vallomást, hogy ő nem igaz hívő. Halálsápadtan, nagyra meredt szemekkel bámult reám. Két tűz közé jutottam. Egy jelentékeny kacsintás azonban megnyugtatá útitársamat, a persák is alantabb hangon kezdték aztán; az európai név, a keletiek e nagy rémszava, villanyos hatású mindenütt. A piszkolódást udvariasság, a fenyegetéseket kérelem váltá fel, s midőn végre könyörögve kértek, hogy legalább csak a főlovagok kettejét fogadjam szobámba, a többiek szívesen megelégesznek istállóval és kamrával, megnyitottam az ajtót a remegő persák előtt. Arcvonásom illustratioul szolgált előbbi állításomnak. Az egy másközt váltott szavak mindig élénkebbek de barátságosabbak is lettek, s valami félóra múlva az én persáim araktól (pálinka) mámorosan egy sarokba vonultak, s úgy horkoltak mint lovaim. Tatárom megnyugtatására is kellett néhány felvilágosítással szolgálnom; a jó fiú szívesen hajolt. S mikor a jövő reggel a jeges halomtájat elhagytam, s Damgan barátságosabb síklapályán folytatám utamat, elszörnyedve gondolék a múlt éji kalandra – s az Ahuan-i éji szállást, bizony nem egyhamar fogom elfelejteni.
Damgant sokan a régi Hekatompylenek (száz kapus város) tartják, ami olyan állítás, mit régiség-búváraink minden áron érvényre akarnak juttatni, bárha az egész környéken semmi nyoma sincs olyan város romjainak, melybe száz kapu vezetett volna. Görögnek és persának, kik a fillentésben jóformán megegyeznek egymással, csak kötve kell hinni.
A száz kapuból nyolcvanat bízvást elengedek, de a mai igénytelen Damganban, csak egy húsz kapus hajdani várost is aligha lehet felfedezni. Az egész helység nem igen számít többet ezer háznál, s a puszta bazár közepén álló szegényes két karavánszeráj eléggé megbizonyítja, hogy kereskedelmi szempontból e hely távolról sem oly fontos, mint sokan hiszik.
Fraser, az angol utazó sajnálja, hogy a Csihl dukh-teran (negyven szűz) vagy a csihl szeran (40 fő) talányát, kik egy sírba temetve pihennek, senki sem tudja neki megfejteni. A muszulman előtt szent szám a negyven, de szent kiváltképpen a persa előtt, és a csihlten, a 40 ember, kiket a mohamedan monda szerint Mozes levert s azután újra feltámasztott, számtalan helyen feltalálható. Nevezetes a dologban azonban az, hogy itt Damganban, éppen a hölgyvilágot emelék a vértanúi méltóságra, mely körülmény Damganban sokkal feltűnőbb lehet, mint talán Kölnben, minthogy amannak hölgy világa, nem nagyon szigorú erkölcsössége folytán, az egész környékben meglehetősen rossz hírben áll.
Damgantól két állomásnyira van Szimnan, mely pamutjáról, de még inkább fehér theasüteményeiről híres. Persiában minden városnak meg van a maga sajátsága, melynél fogva azt nem csak Persia hanem az egész világ legelső helyének szokás tartani. Sirázban a legjobb juhhús, Iszfahanban a legszebb őszibarack, Kathenzben a legjobb körték, sat. s ami a dologban a legkülönösebb az, hogy a fennen magasztalt cikkeket, az illető helyeken vagy igen silányokul, vagy ami egészen nevetséges, éppenséggel sem lehet feltalálni. Szimnan theasüteményeinek hírét már Meshedben, sőt már Heratban is hallottam. Azonban e tekintetben igen sok tapasztalatot szereztem már magamnak, s ennek következtében nem sokat vártam ettől sem. Mikor a bazárban kérdezősködtem a sütemény felől, sok időig kellett fel s alá járnom, míg végre egy pár penészes példányhoz jutottam. "Szimnan" - mondá valaki "csakugyan hírneves ezen cikk folytán, de a kivitel oly roppant nagy, hogy a süteményből mi magunknak mi sem marad." A másik így szólott: "Igaz, Szimnan, hajdan nagyon híres volt e cikkről, de a mostoha idők ezt is megváltoztatták." Itt legalább még is volt mentegetőzés és kifogás, azonban más egyebütt, a hazugság a maga teljes meztelenségében szokott előtűnni.
Innen az út Lazgird, Dehnemek, és Kislakon át megy Teherán felé a híres Khavar-szoroson keresztül. Ezen hegyi utat a híres Caspiae Pylae-nek tartják, s a maga nemében igazán páratlan. Az út, magas, fekete sziklatömegek között, vadregényes és számos éles kanyarulata igen alkalmas rejtekhelyet szolgáltat a rablócsapatok számára. Valamint hajdan, úgy ma is igen sok útonálló van itt; némely sziklát lélekégetőnek, apagyilkosnak sat. neveznek. Az erős visszhang még rémítőbbé teszi az utat, s ennek benyomását igen világosan láthatám tatáromnak arcain. Én, kezem a fegyveren, egészen egyedül vonultam át ezen úton, s igaz, hogy nem egy gyanús külsejű emberrel találkoztam; annak okáért mindjárt jobb kedvem lett, mihelyt a mélyedés másik torkolatánál a tágas, termékeny Veramin lapályra kijutottam. Ezen síkon, melynek északi szélén a régi időkben s a mesevilágban oly híres Ragesz városa emelkedék, hajdan, – úgy mondják – sok város és falu állott; sok nép kavargott itt már, görögök, arábok, tatárok, mongolok és afganok. Maga Ragesz városa a középkorban valóságos kincs volt, mert ez szolgált nyughelyül a Szeldsukidák, a Gaznevidák sőt maguknak a Timuridáknak is. Ma puszta rom. Az európai régiség-búvár feliratokat keres a kőhalmok között, a persa vadászhelyül becsüli a gazdag síkságot, s ha a földalatti számos vízvezeték nem léteznék, melyek a régi műveltségről tanúskodnak, a Veraminról hallható mondákat, puszta költeményeknek kellene tartanunk.
A melyek Meshedbe érkeztemkor, ugyanazon érzelmek, s talán még hatalmasabban, hatottak át most is, azon gondolatnál, hogy nemsokára újra meglátom Teheránt; azt a Teheránt, honnan kalandos utamra kiindultam, s hol oly sok jó barátom él, kik bizonyára réges régen a boldog öröklét ölében gondoltak. Hogy utamat siettessem, a két utolsó állomást eggyé akartam kötni. A tizenhárom órányi lovaglás mindenesetre igen fárasztó, gondolám magamban, azonban most olyan állomásra jutok, ahol legalább is két hónapig megpihenek. Ezen édes reményekben ringatám lelkemet, s kora reggeltől, késő estig szakadatlanul odább lovagoltam. Mikor a nap utolsó sugáraival tekintett alá, a távolban Teheránt és Sah Abdul Azim kupolájának ragyogását pillantottam meg. Máig sem tudom, a túlságos öröm tette-e, vagy a hirtelen beállott éjszaka, – mert ez évszakban az alkony igen rövid a tájakon – vagy a lankadtságé, mely elbágyasztott, elég az hozzá, a persa főváros tőszomszédságában eltévedtem, s még pedig közel azon nevezetes romokhoz, melyek azon sziklák aljánál fekszenek, hová a Gebr'ek (tűzimádók) a holttesteket szokták kitenni a madarak zsákmányául. Két óra hosszat kelle bolyonganom, árkon-bokron, vízen-sáron keresztül gázolnom, mely alkalommal lovam egyszer hasig merült a hideg vízbe; cserjén, bokron keresztül kellett törtetnem, míg végre késő éjjel az útra akadtam.
S nem különös-e még is, hogy az egész úton semmi bajom sem történt, oly távoli országokat bejártam bántatlanul, átéltem oly veszedelmes kalandokat, mindenem megmaradt; kézirataim, utazásom drága zsákmánya, mit sem szenvedtek, s íme itt, a biztos kikötő küszöbén, benyílóján, oly veszteséget kelle szenvednem, melyet soha elfeledni nem tudok, ugyanis az átnedvesülés következtében legbecsesebb irományaim egyikét elvesztettem. A sorsnak szeszélyei vannak, mondja a keleti, gyermekes az, aki ezeknek ellen akar szegülni!
Midőn Teherán kapujához értem, – az már zárva volt. Az éjet egy újabb Karavánszerájban töltém, s mikor másnap a rendesen eltorlaszolt bazárokon ütések és szitkozódások közben átlovagoltam, nem egy persa mondá bosszús csodálkozással: "Még is csak vakmerő egy bukhariota!" Néhány európaival is találkoztam, kik álöltözetemben nem ismertek rám, de azután édes öleléssel köszöntének. Nem sokára a török követség kapujához jutottam, s ki írhatná le örömömet, mikor újra megláttam azon helyiségeket, s azon barátokat, kiktől s melyektől tíz hónappal előbb oly rajongó és kalandos tervek között távoztam, s kik akkor bennem a bizonyos veszélybe rohanót látták, s engem e napiglan a közép-ázsiai barbárság és ármányosság áldozatának tartottak.

VI.
A persa főváros, mindjárt az első tekintetre a civilisatio és műveltség székéül látszott, oly helynek, hol az európai élet egész teljességében feltalálható. Ha az ember nyugatról jő keletre s bevonul a városba, igaz nem talál elegendő szavakat a nyomorult agyagviskók és girbe-görbe szűk utcák által gerjesztett undor kifejezésére.
De egészen másnak tűnik fel e város az utazó szemében, ha Bokharából jön. Bokhara csak hatvan napi járóföld távolságra fekszik ugyan Teherántól, de a két város szocialis viszonyai között, századoknak elválasztó mélysége tátong. Mikor megérkeztem után először lovagoltam a bazáron végit, gyermekes örömmel, sőt mondhatnám némi csodálkozással – mely igen kevésbé különbözött tatárom bámészkodásától – tekinték az európai gyártmányú számos fényűzési cikkre, a szövetekre, kendőkre, játékszerekre, – kiváltképpen a festett cseh üvegneműek valának azonban azok, amik figyelmemet a legnagyobb mértékben magukra vonták; az európai művészet iránt olyan tiszteletre gerjedtem akkor, mely fölött ma csak mosolyoghatok. Akkor azonban ez nem lehetett másképpen. Ha az ember úgy utazik, mint ahogy én utaztam, ha úgy beleéli magát a tatáréletbe, mint ahogy én kényszerültem, – nem lehet csodálni, ha az ember jóformán maga is tatárrá lesz. Az az igazi incognito, mikor az embernek az idegen alakban is teljes öntudata van még hajdani lényéről, az csak igen rövid ideig tart: az elszakadottság, s idegen elemek szünet nélküli környezete akarva, nem akarva átalakítják az embert. Az utazó hiába dacol ez átváltozással, – a jelennek friss benyomási háttérbe szorítják a multat, s ezen állét, akaratunk ellenére, valóságossá változik.
Barátaim azonnal észrevették e változást lényemben és modoromban, s ez nem kevés mulatságot szolgáltatott nekik. Nevették köszöntéseimet, beszédközben alkalmazott taglejtésemet, járásomat s kiváltképpen felfogásomat; sokan még azt is állították, hogy arckifejezésem is tatár-jelleget öltött, s szemeim egy pár vonallal ferdébben állanak mint annak előtte. E megjegyzések néha a legkedélyesebbek valának, s magamat is mulattattak; de lehetetlen egyszersmind be nem vallanom, mily különös érzelmet gerjesztett bennem az a gondolat, hogy ezután újra az európai életmódhoz kell hozzászoknom. Eltekintve attól, hogy a hetek hosszat egy helyben való nyugton maradás egészen különösnek tetszett, sok olyan európai szokás volt, mibe nem egykönnyen tudtam beletalálni magamat.
Kiváltképp a ruhák valának azok, melyeket igen szűknek és szorosaknak találtam, s a hajazat, melyet mostantól fogva növelni kezdettem, valóságos tehernek látsszék fejemen, s ha egy szobában több európai volt jelen egyszerre, kik élénk vitatkozásokat hasonló taglejtésekkel kísérték, mindig azt hittem, már-már hajba kapnak egymással. S hát még a persa szolgálatban álló franciatisztek feszes maguk-tartása és szilárd lépése, milyen furcsának látszott az én nekem! Bárha igen örültem európai földieim büszke, feszes maguk viseletének, ez sokkal nagyobb ellentétet képezett a közép-ázsiaiak vontatott görbedt járásával, melyhez szemem annyira hozzászokott s melyet én magam is elsajátítottam, sem hogy a legnagyobb mértékben fel ne tűnt volna. Messze vezetne leírnom mindazon benyomásoknak egész sorát, melyeket Irán fővárosa reám gyakorolt. Aki nyugat és kelet különbségét ismeri, annak alig szükséges mondanom, hogy Teherán, Bokharához képest, valóságos Párisnak látsszék előttem. A teheráni persa világ bámulása igen nagy volt, midőn kalandom szerencsés végződéséről értesült. A ketman(az Iszlam által engedményezett alakoskodás) igen jól ismert és begyakorolt tudomány bár a keletieknél, de még is megfoghatatlannak látsszék előttük, hogy ebben egy frengi is oly kitűnő legyen. S bizonyára az általam elért sikert nem is irigylették volna annyira, ha különösen jó tréfának nem látsszék vala előttük, mit én, halálos ellenségeiket, a szunnita tatárokon elkövettem.
Bárha Persia a turkesztani sivatagok legközelebbi szomszédja is, mindazáltal igen zavart és mesés fogalmakkal bírnak felőlük. A fél világ hozzám tódult tudomást szerezni magának mindenekről. Több miniszterhez meghívtak, sőt végre még azon magas szerencsében is részesültem, hogy őfelségének a királynak, a világ forduló pontjának, az egész világegyetem legmagasságosabb uralkodójának is – mint őt a persák nevezik – bemutattattam. Hosszadalmas ceremoniákat kellett végig játszanom, míg végre a palota kertjében ott állottam az ifjonti Naszer eddin Sah előtt, s azon bizalmas felszólítást nyertem, vázolnám előtte utazásom élményeit. Nagy tűzzel feleltem meg kötelességemnek, s a körülálló miniszterek nagy szemeket meresztettek, – nem győzvén eléggé csodálkozni a fölött, mint utóbb megértém, hogy én minden remegés nélkül megállani mertem a király előtt, kinek fenséges tekintete, máskülönben, még a legbátrabbat is meg szokta rendíteni. A királynak egyéb iránt úgy látsszék megtetszett előadásom, minthogy egy rendjelnek, s ami még becsesebb, egy persa shawl nékem adatását rendelé el. Az elsőt, egy egyszerű ezüst darabot megkaptam ugyan, azonban az utóbbit, melynek legalább is 50 arany az értéke, a miniszter úgy hiszem, jobbnak látta magának megtartani, ami a teheráni udvarnál egyáltalában nem tartozik a ritkaságok közé. A király őfelsége lehazudja és megcsalja minisztereit, mit őexcellentiáik azután, fájdalom nem a maga helyén, hasonló módon viszonoznak. Alárendelt hivatalnokok megcsalják a népet – ez viszont azokat. Ebben az országban minden hazudik, csal és ámít, s ez a világ legtermészetesebb cselekvési módjának tartatik, a becsületesen cselekedőt ellenben, nagy bolondnak vagy eszelősnek nézik.
Hogy a most mondottakra világosító példával szolgáljak, csinos kis történetecskét akarok közleni, mely teheráni tartózkodásom alatt fordult elő. A király – amint tudva van – igen kedveli a vadászatot, s maga is igen jó lövő, aki az évnek legalább is kétharmadát ilyes kirándulásokon tölti, nem csekély bosszúságára udvari tisztségének, kik a hárem puha párnáit, az ízletes konyhát, s más egyéb élvezeteket, ily alkalommal sátorozással, órák hosszat tartó lovaglással s szegény parasztkonyhával kénytelenek felváltani. Visszatérte után a király rendesen az európai követségeket is meg szokta ajándékozni a vadászati zsákmány egy részével, amit általában igen nagy szerencsének tartanak. De a jó követeknek, a királyi kéz ejtette nyulakért, foglyok s más egyéb vadért tetemes enamval (borravaló) kell az átadót megajándékozniok. Eleinte még csak szívesen tűrték e kellemetlenséget, de amidőn e királyi küldemények már-már igen gyakorikká kezdének válni, azon meggyőződésre jutottak az illetők, hogy a királyi szolgák, uruknak híre és tudta nélkül, a piacról hozzák ezeket az ajándékokat, csupán csak a gazdag borravalóért. Megkérték tehát a külügyminisztert, lenne szíves ennek utána, ezen küldeményeket, hitelesség okáért, néhány sor írással kísérni. Ez ugyan használt egy ideig, de az ajándékok nem sokára még gyakoribbakká váltak. Szorgosan utána láttak aztán, s íme kiderült, hogy a miniszter őexellentiája egy gyékényen árul a királyi cselédséggel, ő írja a piacon vett ajándékok mellé a hivatalos cédulákat, s a nyereségben aztán velük együtt osztozik. Mindezt pedig pompás tréfának tartották, hogy ők most hogyan rászedték a frengiket, s mikor a királynak tudomására esett, maga is igen jóízűt nevetett rajta.
A közeledő tavaszt bevárandó, Teheránban két hónapot kelle töltenem. Az idő a lehető legkellemesebben múlt e kis európai gyarmatban. – Visszatértem őszinte örömet gerjesztett, s egyik a másikkal versenyzett hogy szerencsét kívánjanak, s ott tartózkodásomat különféle előzékenységgel megédesítsék. Az illető követségek nem mulaszták el kormányaikat sajátságos kalandjaimról tudósítani. Nekem ugyan igen furcsának látszott az egész; egyáltalában nem tudtam felfogni, mi rendkívüli van a keresztül játszott dervis-szerepben, s csodálkozással tapasztaltam, hogy távozásomkor el valék látva Francia és Angolország legtekintélyesebb kormány férfiainak szóló ajánló levelekkel. Kiváltképpen meghatott azonban magyarországi földimnek, Szántó úrnak részvéte, ki a persa fővárosban a szerény szabómesterséget űzi. E sajátságos ember, ki egy tiszamenti faluban született, a katonai sorozás elől menekvendő, megszökött, minthogy kényelmesebbnek tartá a könnyű tűvel tartani fegyvergyakorlatokat, mintsem a nehéz puskával. Eleinte Konstantinápolyba ment, onnan Kis-Ázsián át Arábiában, onnan ismét Dél-persián keresztül Indiába, s még pedig nagyobb részint gyalog. Már Khina fővárosa felé akart indulni, midőn értésére estek a hazájában 1848-ban történt forradalmi események. Ezen hírek annyira fellelkesíték a hazafias lelkű szabómestert, hogy a hazatérésre határozá el magát, a szabadság zászlaja alatt küzdendő. Azonban Indiától Európa igen messze van, kivált ha az ember csak vitorlás hajón teheti meg az utat, s így Stambulban már a világosi kataszrófának hírét kellett hallania. Megcsalatkozva reményeiben, újra megragadta tehát a vándorbotot és a varrótűt, s Tebriszen keresztül Teheránba utazott, hol véle én is találkoztam. Különösen csodálatos volt beszéde, mely mindazon szólamokat egyesíté, miket a különböző országokban sajátjává tett. A beszélgetés elején még csak ment a dolog úgy ahogy, de mihelyt tűzbe jött, német, magyar vagy francia szavakat kevert a török, arab, persa, kurd és hindosztaniak közé, úgy hogy az ember feje egészen belekábult, és össze kellett szedni annak minden nyelvtudományát, aki őt meg akarta érteni. Becsületes szíve túl boldog volt, midőn földiének szerencsés menekvéséről értesült s igénytelen vagyoni állapota dacára, minden áron egy nadrággal akart megajándékozni, s minthogy ezt én egyáltalában el nem fogadhatám, rábeszélte tatáromat, hogy legalább az vegye el ajándékát. A közép-Ázsiai hangosan felkacagott a neki oly nevetségesnek látszó ruhanemű fölött, s mikor csupa kíváncsiságból magára vette, a jó Szántó magán kívül volt örömében és büszkeségében, hogy ő a legelső a világon, aki egy tatárt nadrágba bujtatott.

VII.
Azon európaiak között, kikkel Teheránban találkozám, Bloqueville urat meg kell még említenem, e minden fényképészek legdrágábbikát, ki a Sah szolgálatában részt vett egy a Turkomanok ellen intézett hadjáratban, ott azonban fogságba esett, és 10.000 arany roppant összegen kellett kiváltatnia. Bloqueville úr, tetőtől talpig francia nemes ember, emellett becsületes, derék fiú, kalandvágyát kielégítendő, egy varga-betűt tett a belle Perse felé. Az orvosi pálya, az európaiaknak majdnem egyetlen foglalkozása keleten, igen profan vilaminek látsszék előtte. S végre is a photographiát találta olyannak, mi e tájakon még kevésbé kiaknázott művészet. A király haladéktalanul szerződteté s harcfestész minőségében a khoraszani hadsereghez csatlakozott. Hogyan örülhetett a király előre, arra a gondolatra, hogy diadalmas hadseregének hőstettei immár megörökítetnek, mely seregminden tagja egy-egy Rusztem gyanánt íratott le előtte.
Fájdalom, hogy a sors könyvében egészen másképpen volt feljegyezve. A huszonötezer Rusztemet, 5000 turkomán rabló támadá meg és tönkre verte. Nagy részük elfogatott, s minthogy a foglyok roppant száma nagyon lecsapta árukat, közülük 5-6 arany váltságdíjért sokat vissza lehetett váltani. Bloqueville úr is majdnem megszabadult már ezen az áron, azonban a turkomanok kieszelték, hogy a szőke fürtös ifjúban bizonyára valami külföldi növény lappang. Többet követeltek tehát érette, s minthogy a turkoman követelés minden persa vonakodás után növekedék, a teheráni udvarnak végre be kellett nyugodnia 10.000 aranyat tenni le a francia alattvalóért, amire bizonnyal rá nem állottak vala, ha a szajnaparti nagy sah, követe Bellaunay úr által azt nem üzeni: "Ha aranyotok nincsen, majd én szuronyokat kölcsönzök. A másfél évig tartó alkudozás alatt, Bloqueville úrnak, a hajdani testőrtisztnek igen súlyos állapota volt, és elég módja kitanulni azt, mennyi különbség van egy a Champs Elyseén élő gentilhomme, és a nyakán, kezén nehéz láncot hordozó turkoman rabszolga sorsa között. Hányszor gondolhatott a szegény francia a szép Párisra, midőn rongyokba burkolva, s hidegtől reszketve, valami szegényes turkoman sátorban költé el lóhúsból készült cotelettejét. Igazán sokat szenvedett, s mikor engem, bajtársát újra meglátott, sírt örömében. Ő tökéletesen ismerte, mi a közép-ázsiai élet, s ő tudta legjobban felfogni azokat a gyötrelmeket, melyeket nékem kell vala kiállanom.
Minthogy éppen turkomanokról beszélünk, nem hagyhatom említés nélkül, hogy néhányan a puszták e fiai közül, megérkeztemről értesülvén, Astrabadból, hol üzleti ügyek miatt tartózkodtak, hozzám jöttek s ami igazán különös - tőlem a fatihát (áldást) kérték.
Amint állíták, minden fatihámnak igen szerencsés hatása volt, és Gömustepeben égnek a vágytól engem újra láthatni. S bárha európai öltözetben voltam, a puszta fiai mély alázattal borultak le előttem; én áldást mondtam rájuk, egy pár koránverset idéztem; s ők egészen épülten távozának. Ez volt az utolsó formaszerűség, melyet alkalmaztam, s vallásos nevezetességem gondolata újra phantasztikus rajongásokra vezetett. Kevéssé több kalandorsággal és vakmerőséggel mit ki nem lehetne vinni e babonás nomádok között! A keleti hősök pályafutásának rendesen ez a kezdete. Az ember rejtélyes, varázshomályba burkolózik, százan és százan követik aztán, s csak akarni kell és mindenható parancsnokukká válhatunk.
A tavasz első szellőlegyenésével búcsút mondtam Persia fővárosának, az igazi keleti műveltség ezen székhelyének s a szokott postaúton Tebriz, Erzerum és Trebizondon át a Fekete-tenger felé haladtam. Ha Meshedtől Teheránig elég jól fel valék szerelve mindennel, keleti utazó állásához képest, innen tovább az európai touristák minden kényelmével rendelkezhetém. Jobb lovaim és fegyvereim voltak, több pénzem, s amit könnyű elgondolni, személyem iránt több tisztelet és megkülönböztetés. Úgyszólván játszva értem el Persia határára. Azon rendkívül barátságos fogadtatás a tebrizi európai koloniában, s kiváltképpen az angol consul barátságos asztalánál felhangzó champagnei pohárcsengés, amaz örömek előjelei valának, melyek reám nyugaton várakoztak. A képzelem, boldog reménység legszebb színeivel a legvonzóbb képeket varázsolá elém, melyek a Kaleidoskop tarka idomzatai képen kápráztak ittasult szemeim előtt, s bármennyivel többet adott is utóbb a valóság, várakozásom fölött, még is boldogabb voltam akkor, midőn jövendőmet rózsás varázs színekben sejtelemszerűen a phantasia festette elejbem.
Mikor Azerbajdsan keleti határán átléptem azt a halmos tájat, mely a török Kurdisztanba vezet, meg nem állhatám, hogy vissza ne forduljak s a végbúcsú még egy tekintetét ne vessem Irán földére. Irán, a keleti civilizatio minden hibáival és kinövéseivel, még is csak mindig érdekes ország leend az európai utazóra nézve. A képmutatás és kétszínűség, miket itt a hosszas és régi zsarnokság teremtett, bárha megvetésre méltók is szemeinkben, s bárha az iráni nép udvarias modorát és kitűnő szellemi képességeit háttérbe szorítják is, mind amellett egész keleten csak az egy Irán az, hol e tehetségek s a magasabb műveltségre való törekvés, királynál úgy mint a pórnál, feltalálhatók. A keleten határos tartományok nyers és vad szokásai – bárha némi különbséggel – a nyugati határokon is észrevehetők. Kis-Ázsia kurdjai és ozmanjai, annyira mögöttük állanak a persáknak, mintha egészen más anyagból volnának faragva. Bizonyos igazság, hogy az ázsiai műveltségnek Irán a kútforrása, s mind e mai napiglan majd nem egyedüli székhelye.
Mikor Trebizondhoz közel, az Erzerumba vezető nyári úton, a pontusi hegység azon meredek lejtőjére értem, honnan a Fekete-tenger már látható, azon helyre, melyről Xenophon a 10.000-nek visszavonulásáról szóló leírásában oly lelkesülten emlékezik, ott az Euxinus setét kék árjaiba utolsó ábrándos álmaimat eltemettem. Mily elfogódott szívvel vettem búcsút két évvel ezelőtt e helytől, mily nehezen tudtam megállni a Lloyd társaság hajójától, melynek lobogója még sokáig hívogatólag lebegett felém. S ma újra megláttam ezen lobogót, ugyanazon kikötőben, s mi több, ugyanazon hónapban. Mennyivel más érzelmek ostromolták most, ennél a tekintetnél szívemet! Azon partra jutni, hol a már-már útra kész gőzhajó horgonyoz, majd annyit jelent, mint Európa közepén lenni. S kivált ha még oly szerencsés az ember, hogy a pompával és kényelemmel berendezett Lloyd gőzösön külön cabinban kelhet útra, semmi sem oly könnyű mint az európai életbe teljesen beleképzelni magunkat, bárha talán kitűzött célunktól még néhány napi távolságban volnánk is. Mithridatesz ősi székvárosában csak két napot töltöttem, s miután, néhány kevésnek kivételével, miket kedves ereklyék gyanánt megtartottam, majdnem minden úti poggyászomat eladtam volna, Május közepe táján, az "Il Progresso" gőzösre keltem. A hajó, gyorsan szegve a habokat, a délnek eső Bosporusnak tartott; mindig nagyobbá és nagyobbá lőn a távolság, mely a Pontus partvidékétől elválasztott s tekintetem sokáig fájdalmasan csüggött azon. Itt kezdtem meg egykor egész a Timur távol eső fővárosáig terjedő vándor-utamat, s itt is végződék az. Lelkem előtt még egyszer átvonultak a múltak képei, mosolygók és komolyak, mint aminők a valóban is valának. De csakhamar felserkentem álmodozásaimból, tekintetemet elfordítám a múltról és Ázsiáról, s arra szegtem irányát, hol jövőmnek kell virulnia – Európa felé.