Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Mikes Kelemen
TÖRÖKORSZÁGI LEVELEK
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalom
1-45. levél
46-81. levél
82-135. levél
136-207. levél

1
CONSTANTINÁPOLYBAN GRÓF P…. E.…. ÍROTT LEVELI M… K…..
Gallipoliból, Anno 1717. 10. octobris.
Édes néném! Hálá légyen az Istennek, mi ideérkeztünk ma szerencsésen, Franciaországból pedig 15. septembris indultunk meg. A fejdelmünknek Istennek hálá jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tőlle venni, de reméljük, hogy itt a török áer elűzi. Édes néném, mi jó a földön járni! Látja kéd, még Szent Péter is megijedett volt, mikor a vízben sipadoztak a lábai. Hát mi bűnösök, hogyne félnénk, amidőn a hajónk olyan nagy habok között fordult egyik oldaláról a másikára, mint az erdélyi nagy hegyek. Némelykor azoknak a tetején mentünk el, némelykor pedig olyan nagy völgyben estünk, hogy már csak azt vártuk, hogy reánk omoljanak azok a vízhegyek. De mégis olyan emberségesek voltanak, hogy többet nem adtak innunk, mintsem kellett volna. Elég a', hogy itt vagyunk egészségben. Mert a tengeren is megbetegszik az ember, nemcsak a földön, és ott ha a hintó megrázza, elfárad, és jobb egyepegyéje vagyon az ételre. De a hajóban az a szüntelen való rengetés, hánkodás a főt elbódítja, a gyomrot felkeveri, és úgy kell tenni, valamint a részeg embereknek, aki a bort meg nem emésztheti. A szegény gyomromnak is olyan nyavalyában kelletett lenni vagy két első nap, de azután úgy kellett ennem, mint a farkasnak. A fejdelmünk a hajóból még nem szállott vala le, hogy a tatár hám, aki itt exiliumban vagyon, holmi ajándékot külde és a többi között egy szép lovat, nyergelve. Itt a fejdelemnek jó szállást adtak, de mi ebül vagyunk szállva. De mégis jobban szeretem itt lenni, mintsem a hajóban. Édes néném, a kéd kedves levelit vagyon már két esztendeje hogy vettem; igazat mondok, hogyha az esztendő egy holnapból állana. Reménlem, édes néném, hogy már ezután, minthogy egy áerrel élünk, gyakrabban veszem kedves levelét. De minthogy egynehány száz mélyfölddel közelebb vagyunk egymáshoz, úgy tetszik, hogy már inkább is kell kédnek engemet szeretni. Én pedig ha igen szeretem is kédet, de többet nem írhatok, mert úgy tetszik, mintha a ház keringene velem, mintha most is a hajóban volnék.

2
Gallipoli, 21. octobris 1717.
Édes néném, még kédnek semmi levelét nem vettem, amely nem igen jól esik nekem. De az igen jól esett, látván a köszvény, hogy nem becsüllik, a fejdelmet elhagyá, aki is ma a tatár hám látogatására mene, ugyan a tatár hám lován. Igen nagy barátsággal fogadta. Azt gondoltam elsőben, hogy majd elrabolnak bennünket; már csak azt néztem, hogy melyik kötöz meg. De ezek igen emberséges emberek; jó szívvel beszélgettek volna velünk, de oly kevés idő alatt nem leheténk tatárokká. A fejdelem elbúcsúzván a hámtól, mi is megköszönvén csak főintéssel őtatárságoknak jó akaratjokot, a szállásra menénk, és az urunknál egy szép paripát hagyának. Gondolom, hogy holnap ide hagyjuk ezt a puszta kies szomorú lakóhelyet, mivel a császár veres hintója elérkezett, amelyet urunk után küldöttek. Veresnek azért hívom, mert kívül veres posztóval vagyon béborítva, de a hintó nevet nem érdemli, mert csak kocsi. Aztot pedig négy fejér szokta húzni vagy vonni. Azokot pedig az ügettetéssel nem terhelik, mivel már azt el is felejtették, annyira megöregedtek; nyolcvan esztendőt csak adhatni a négynek. Lehetetlen, hogy már ne szóljak a kocsisról. Azt gondolná kéd, hogy valamely polgármester igazgatja azt a négy lovat. Annak az ő tiszteletre méltó fejér szakállát nagy csendesen mozgatja a nyerges ló. Az egyik keziben a gyeplőt tartja mégis régi szokásból, mondom régi szokásból, mivel a lovai gyeplő nélkül is tudják a leckét; a másik keziben pedig a pipát, gyakorta füstölvén öreg lovait, hogy meg ne náthásodjanak. E' mind jó, édes néném, de Belgrádnál megverték a törököt; a nép itt már szalad Ázsiában. Úgy tetszik, mintha már a német Drinápolynál volna, noha vagyon onnét másfélszáz mélyföldnire. Eleget mondjuk, hogy mi azért jöttünk, hogy vélek hadakozzunk, de ők csak szaladnak, ki ide, ki amoda. Jaj! édes néném, hogy lehet ilyen néppel hadakozni. Elég a', hogy holnap megindulunk Drinápoly felé, hogy ott meglássuk azt a hatalmas és sok feleségű császárt és a fényes tündöklő portát. De édes néném, a restséget el kell űzni, a tőt le kell tenni, azokban a kis kezecskékben a pennát kell venni, és énnekem gyakran kell írni, legalább minden héten hét levelet. De az egészségre igen kell vigyázni, és engemet szeretni kell, mert ki szerethetné az édes nénémet jobban, mint én.

3
Drinápoly, 29. octobris 1717.
Ideje már, édes néném, egy levelét venni kédnek, amelyet itt adták meg. Megérdemli már kéd is, hogy megírjam, miképpen érkeztünk ebben a császári városban. Gallipoliból 22. indultunk vala meg. Az úton semmi olyan dolog nem történt, amely méltó volna, hogy megírjam, mivel jöttünk, amint jöhettünk, ki jó, ki kacsiba lovakon. Hanem Üzönküpri nevű városban az urunk szállásának az udvarán olyan nagy szőllőtőt láttunk vala, mint egy nagy szilvafa. Abban sem hazudok, ha azt mondom, hogy a szőllőszem is volt rajta olyan nagy, mint egy nagy szilva. De a' csudálatos, hogy egyfelől az ágain ért szőllők voltanak, másfelől még csak tiszta egres volt; másfelől pedig még csak akkor kezdett virágozni. A három része az esztendőnek, hogy mint munkálkodik a szőllőtőn, itt egyszersmind meg lehetett volna látni. 28-dik pedig másfél mélyföldnire érkezvén Drinápolytól, a kajmakán tihája, azaz udvari kapitánya, vagy kétszázig való tisztekkel jöve urunk eleiben, hogy köszöntse a császár és az ura nevével. De ami legjobb volt, fél mélyföldnire a várostól sátorok alatt megvendégele bennünket az ura nevével. De ki gondolhatná, hogy a töröknek olyan jó étele volna. A' való, hogy mindenikünk éhezett. De az is való, édes néném, hogy étlen költem fel asztaltól, noha ettem legalább nyolcvan tál étekből. Ezt kéd el nem hinné, ha a szokást nem tudná. Eb szokás, kutya szokás! Jaj! édes néném, elig mártottunk egyszer a tálban, hogy azt elvitték előllünk, a másodikát, a harmadikát, egyszóval hetven vagy nyolcvan tál így repült el előllünk; némelyikben még nem is mártottunk, már vitték. Úgy tetszik, hogy csak az orrunkot akarták megvendégelni, és így koplalva költünk fel a gazdag ebédtől. Úgy voltunk, valamint Tantalus a vízzel való kádban, de mégis nem ihatik belőlle. Felfogadtam akkor haragos koplalásomban, hogy soha éhen török vendégségben nem megyek. De az italról szó sem volt. A' való, hogy amennyit ettünk, semmi szomjúságot nem okozott. Ennek a száraz ebédnek vége lévén, azután igen könnyen lóra ülénk. Az urunk a császár paripáján nagy pompával mene a városon végig a szállására. Estve pedig jó vacsorát küldött nekünk a kajmakán, amely jobb volt az ebédnél, mert nem törökök szolgáltak az asztalnál, hanem a mi cselédink, és akkor vették ki a tálot, amikor mondottuk. Ez a kajmakán pedig igen kedves embere a császárnak. Hogyne volna, mikor a leányával hál. Minthogy a vezér táboron vagyon, most ő viszi végben hivatalját. Ibrahimnak híják, az urunknak igen jóakarója. Ez is jovallotta egyik a császárnak, hogy utána küldjön Franciaországban. Még nem láttam őkalmakánságát, de ha soha nem látom is, szeretem kédet. Hát kéd engemet?

4
Drinápoly, 7. novembris 1717.
Így szeretem, édes néném, hogy elűzze kéd azt a veszett restséget, és énnekem írjon. Éppen akkor vettem a kéd kedves levelét, amikor lóra kellett ülnöm. Megmondjam kédnek, hogy hová mentünk? Ahhoz a világiképpen való szerencsés és boldog kalmakányhoz, aki a császár leányával hál, amikor lehet. De annyiban nem irigylem szerencséjit, mert azt mondják, hogy nem szép. Azt elhiheti kéd, hogy nem láttam. Azt is elhiheti kéd, hogy nem kívánom úgy látni, valamint azok a kappan formában herélt emberek látják. Édes néném, nagy becsület, de nem nagy gyönyörűség a császár leányát elvenni. Micsoda keserűséggel kelletett megválni a gyönyörűséges szép feleségitől ennek a kalmakánynak, amidőn neki adták a császári leányt. A szívbéli szeretet nagyobb a gazdagságnál; nemcsak a gazdag házaknál lakik a jó házasság. Édes néném, tudom, hogy megcsúfol kéd, és azt mondja kéd nekem, hogy úgy beszéllek a házasságról, valamint a vak a világosságról, aki tudja, hogy vagyon világosság, de nem tudja, hogy micsodás a világosság. De ha szinte a kéd kis szája megnevet is érte, de énnekem minden tüdőm, vesém, májam azt tartja, hogy nem kell a kedves szegény feleséget a kedvetlen, de gazdag feleségért elhadni. Hát nem jól mondom? Nem beszéllek hát a házasságról, úgyis itt attól kétszáz mélyföldnire vagyok. Azt kell hát kédnek megírni, hogy minket a kalmakán jó szívvel látott, nagy pompával fogadott. Majd két óráig beszélgetett az urunkkal, egy szép paripával meg is ajándékozta, mikor pedig el akart tőlle búcsúzni, a felesége egynehány keszkenőt küldött. Ezeknek igen hasznos a barátságok, mert ha olyan közél volnék Zágonhoz, mint ez a vezérséghez, úgy a határjában volnék. Még semmit nem tudunk abban, amiért idejöttünk, de félek attól, hogy a mi hadakozásunk füstben ne menjen, mert a török örömest megbékéllik, ha megverik. Édes néném, annál tovább nem mehetünk, hanem az Isten akaratjára kell hadni magunkot, ő hozott ide, hadd vezérelje ő is dolgunkot.
De azt elhiszi-é kéd, hogy nehezen szokhatom ehhez az országhoz. Való, a törökök bennünket szeretnek; semmi fogyatkozásunk nincsen, senkinek semmi bántódása nincsen. De az idegen nemzetnek nehéz itt, mert semmi üsmeretséget, barátságot nem tehet. Ez a nemzet a keresztényt nem utálja, de megveti. Azt nem kell várni, hogy valaki a házához híjjon bennünket; bizony nincsen is az a nagyra vágyodásom, hogy valaki magához híjjon. Mert ugyanis miért? Ott ád egy pipa dohányt, egy fincsa kávét, azután egy-két szó után a hosszú hallgatás. Mikor pedig a füstölőt előhozák, már az arra való, hogy el kell vakarodni a háztól. Azt ugyan talám meg lehetne kérdezni a gazdától, hogy mint vannak a kéd gyermekei, de azt kérdezni, hogy mint vagyon a kéd felesége, azt nem jovallom senkinek, mert botokkal kísérnék ki a háztól. Itt a gazdasszonyról nem is kell emlékezni, mintha asszony sem volna a világon. Micsoda nyájasságért kívánhatja hát valaki a török barátságot, hanem csak éppen valamily haszonért. A' való, hogy a nyelvnek nem tudása is okozhatja a hozzánk való idegenséget, mert csak nem lehetünk olyan jó szívvel ahhoz, akivel nem tudunk beszélni, mint akivel kimondhatjuk magunk gondolatját. Még eddig, édes néném, igen-igen keveset tudok törökül. Nem tudom, ezután mint lesz, de nékem úgy tetszik, hogy ezután is annál a két vagy három szónál, akit tudok, talám tudósabb nem leszek. Mert nem lévén semmi társalkodásunk a törökökkel, a töröknékkel pedig még annál kevesebb, így nem látom semmi módját, hogy tudósabb legyek abban a nyelvben, amint vagyok. Ítélje el már kéd, hogy ha kell-é ész három szót megtanulni és megtartani? Itt még igen új vendégek vagyunk, amikor pedig jobban megüsmerem a dolgokot és a várost, akkor többet írok. És arra kérem kédet, hogy szeresse kéd ezt az új vendéget. A restséget félre kell tenni, és a papirosat nem kell kímélleni.

5
Drinápoly, 29. novembris 1717.
Édes néném, micsoda szerencsés asszony kéd, hogy közél nem vagyunk egymáshoz, mert mindjárt megölelném kédet, és mentől szebben és jobban lehetne tőllem, megköszönném kédnek azt, hogy kedvesen vette levelemet, és örömmel olvasta. Annyi levelet írok kédnek és olyan hosszú leveleket, hogy még esszeteszi kéd a két kezit, és úgy fog kérni, hogy ne írjak annyit. Mert énnekem nincsen nagyobb gyönyörűségem, mint mikor kédnek írok. Jaj! hazuttam, édes néném, mert a kéd leveleit olvasni még nagyobb gyönyörűség nekem. Nem is lehet olyan gyönyörű leveleket másnak úgy írni csak kednek. Úgy tetszik, hogy a' meg vagyon tiltva másoknak. Ugyanis, édes néném, ne kíméljük egymást, hanem szüntelen írjunk egymásnak, ha az idő annyira elhánt-vetett egymástól, amennyiben tőllünk lehet, álljunk bosszút rajta, és ha másképpen nem lehet, az írással beszélgessünk egymással. Talám végtire megunja, és egymás mellé teszen minket. De minthogy az soha olyan hamar meg nem lesz, mint én kívánnám, azért addig is csak írjunk, és ismét írjunk.
Azt pedig méltó megírni kednek, hogy a hatalmas fővezér ma ideérkezett a táborról, és nagy pompával jött bé a városban. A kalmakány és az itt lévő nagy urak eleiben mentenek ki-ki maga udvarával. Elmondhatni, édes néném, hogy a vezérek a földi istenek, mert más országokban a királyokot sem fogadják olyan nagy pompával és ceremoniával, mint ezt a vezért fogadták. De jaj! nem olyan-é ezeknek az ő nagy dicsőségek és fényességek, mint a komédiákban lévő királyságok? Két-három óráig tart a komédia, a királyság sem megyen tovább. Ez a vezér is nagy pompával jött bé, talám holnap egy szekérre teszik, hat ember kiviszi a városból. Ezt pedig igen könnyen megérheti. Talám maga is tudja ő azt, mert a kalmakány veje lévén a császárnak, a felesége kétség nélkül jobban szereti vézérné lenni, mintsem kalmakányné. Ezt úgy hiszem, mintha a szájából hallottam volna. Amég pedig azt a szerencsétlen napot eléri, addig azt írhatom kédnek a vezér felől, hogy ha távul láttam is, de szép ember, és azt nem kell csudálni, ha erős, izmos, mert az apja házánál az ökrökkel kelletett néki küszködni, és egy mészáros fiának erősnek kell lenni. Ebből elítélheti kéd, hogy mészáros familia, és hogy legközelebb az apja is a' volt, és maga is azon tudományt követte egy darabig. Hogy folyna jól dolga ennek az imperiumnak, amidőn egy mészárosnak adják azt keziben? De nekem úgy tetszik, hogy jobban illik egy mészároshoz, hogy jó hadi ember legyen, mivel úgyis mindennap vért ont, mintsem egy favágóhoz, akin mindenkor nevetek, mikor eszembe jut.
A császár udvarában volt egy favágó, a' törökül baldacsi. A császárnak megtetszett az az ember, hogy jól vágta a fát; az udvarában valamely tisztnek tészi, azután elébb, elébb, annyira, hogy vezérnek tészi. De szerencsétlenségire a császár olyankor tette vezérnek, amidőn okosabbra kelletett volna bízni a muszka cárral való hadakozást. Elég az, hogy a baldacsit vezérnek teszik, és a muszka cár ellen küldik, akinek is úgy megszorították volt már a táborát Prut mellett, hogy egész táborával fel kelletett volna adni magát, ha a baldacsi okos lett volna. A cár látván, hogy rabságban kell esni, a feleséginek esziben jut, hogy talám ha ajándékot küldenének a vezérnek, azzal megcsinálhatnák a vezért. Másnap nagy ajándékot küldenek neki, a békességet is megcsinálják véle, és így szabadul meg a rabságtól a muszka cár egész hadával. Azalatt érkezik a sveciai király a vezérhez, és mondja néki: ihon kezedben vagyon a cár, holnap rabbá teheted, ha akarod. Arra felelé a vezér: udde ha rabbá teszem a cárt, ki viseli gondját az országának? Ítélje el kéd, micsoda méreggel hallotta ezt a feleletet a sveciai király. De azt kérdem kédtől, nem favágóhoz illendő felelet volt-é ez? De gondolom, hogy a mi mészárosunk okosabb a baldacsinál; megválik, mint folytatja dolgunkot. Én pedig azt kívánom, hogy a kéd egészséginek dolga jól folyjon. Édes néném, ha tudná kéd, mint szeretem kédet, hosszabb leveleket írna nekem.

6
Drinápoly, 10. decembris 1717.
Édes néném, mi még itt vagyunk, itt is leszünk, de még nem tudjuk, itt is mit csinálunk. Még itt el nem untuk magunkot, de igen közél vagyunk hozzája, mert minthogy nem azért jöttünk ide, hogy itt sok időt töltsünk, és csak a drinápolyi szép sík mezőn vadásszunk, hanem azért, hogy bujdosásunknak végit szakasszuk. De a reménség igen-igen kezd fagyni bennünk. A' való, hogy nagy hidegek is járnak, hideg házakban is lakunk, de ugyan csak a bennünk való meleg megoltalmazná a fagyástól a reménséget, ha más nemzettel volna dolgunk. De mi lehet e világon hidegebb való dolog, mint a törökkel való dolog. A' való, ád biztató szót, de végit nem lehet látni a véle való végezésnek; abban a rettentő halogatás, holnap, holnap, az a holnap hat holnapra halad, és addig hat szót nem lehet belőlle kiráncigálni. Csak reménséggel kell pihegni. Őcsászársága megtudván, hogy az urunk francia köntöst visel, titkon egy öltöző köntöst csináltatott, és ma ide küldötte. A béllés többet ér a köntösnél. De itt mondhatni el, hogy nem kell az ajándékot tekinteni, hanem azt, aki küldötte. A' való, édes néném, hogy sokan vannak, akik ajándékot adnak, de kevesen vadnak, akik tudnák az ajándékozásnak módját, és akik az ajándékot helyesen tudnák adni. Mert ugyanis helyes ajándék-é egy vezértől egy fejdelemnek virágot, csuprot vagy évegkorsót küldeni? Az ilyen ajándék közönséges ebben az országban; itt ilyen szokás vagyon, de jó-é, illendő-é? Ne szóljunk már többet az ajándékról.
De édes néném, ha volna mit írnom kédnek, még el nem végezném levelemet, mert bizonyságul veszem a kéd szívecskéjit, hogy legnagyobb gyönyörűségem az, amikor kéddel beszélgethetek. Ma pedig éppen nagy egyepetyém vagyon kéddel beszélgetni. De inkább hacsak hejábanvalóságot is írok, hogysem ilyen hamar elvégezzem levelemet. De miről írjak, a botozásról? E' nem igen derék ajándék. De micsoda nagy becsület, mikor egy császár megbotoz valakit; elég a', hogy a császár megbotozta vejét. Hihető, hogy nem kereste kedvét a feleséginek. Mindazonáltal az okát nem tudjuk az ilyen fájdalmas becsületnek, mert az ilyen dolog csak a háremben, azaz az asszonyok házában megyen végben. Oda pedig egész férfinak nem szabad menni. De a botozást egy atyánkfiától tudtuk meg, amely atyánkfiának a felesége a kalmakányné szolgálatjában vagyon mosóné hivatalban. Ennek az ura magyar, és a kalmakánynak rabja; az udvarban pedig favágó tisztséget visel. Csak jó a jóakaró mindenütt. E' hazafiúságtól viseltetvén, gyakran látogat minket, és olyan titkos helyeken történt hírekkel kedveskedik nekünk. Mondja kéd, édes néném, hogy talám nincsen egyéb dolgom, hogy ilyen hejábanvalóságot írok. A' való, hogy a heverés legnagyobb dolgunk, de ha volna is, azt elhadnám a kédnek való írásért. Mert édes néném, ki szereti kédet úgy mint én? De megszaporítanám még két font szeretettel a többit, ha tudnám, hogy jó gondja vagyon az egészségire. Hát engem szeret kéd?

7
Drinápoly, 17. decembris 1717.
Ma édes néném, a vezér izené az urunknak, hogy jó szívvel látná, ha hozzája menne. De minthogy mi mind hajduk vagyunk, csak az urunknak vagyon három lova, azért mindenikünk alá egy-egy lovat hoztanak, és nagy török ceremoniával menénk a vezérhez. De ítélje el kéd, mint megijedtem volt, mert midőn a vezér házában léptünk, a sok nép teli torokkal kezde kiáltozni, mint mikor azt kiáltják: tolvaj! Csak azt néztem már, hogy melyik ragad meg. De az ijedség nem sokáig tarta, mert a vezér jó szívvel fogadá az urunkot, és maga mellé ülteté. Kérdeztem azután, hogy mire való volt az a kiáltozás? Mondották, hogy szokás kiáltani, mikor a vezér valamely idegen úrnak ád audenciát. Éljen Mahumet! Éljen a győzhetetlen császár! Éljen a hatalmas vezér! Édes néném, látja kéd, mikor az ember a szokást nem tudja. Másszor én sem ijedek meg. Elég a', hogy az urunk két óráig volt a mészárossal. Azt mondják felőle, hogy több esze vagyon, mintsem egy mészárosnak, és nemcsak a bárdot tudja forgatni, hanem az ország dolgát is. Csak elhihetjük, mikor olyan nagyeszű ember mondja azt felőlle, mint a mi urunk, aki is a vezér paripáján ment visszá, és azt ide ajándékozta: már e' szokás. Tudom, hogy mikor a császárhoz megyünk, akkor is lesz egy paripánk.
Mondottam már, hogy ezek a vezérek a földi istenek. Egy királyhoz illenék ezeknek nagy pompájok, gazdagságok, nagy udvarok. De minthogy a pompájoknak egy része abból áll, hogy mindenkor szolga álljon előttök, mikor pedig országos dolgokról beszélnek, a szolgák ott nem lehetnek, azért néma szolgákot tartanak. És azok az intést úgy értik, mintha szólnának, és ezek vannak benn a házban, amidőn a vezér titkos dolgokról beszél. E nem jó szokás-é? Talám még nálunk is jó volna az ilyen szokás, és nem volna annyi temonda a háznál. Mi jutott eszemben, ha nálunk az öregasszonyok némák volnának, a leányasszonyok nem bánnák. De én azt bánom, hogy a mi dolgunk igen-igen némán foly, és semmi elébb való mozdulását nem látom, de attól tartok, hogy még hátrább ne menjen, és itt ne telepedjünk meg. Édes néném, a fazakas akaratján kell járni a fazéknak, és azt nem mondhatja a fazakasnak, miért küldöttél engem Drinápolyban. Jobban szerettem volna káposztásfazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó fincsája a császárnak.
Azt nem okosan mondja-é a török, hogy az Isten rakás kenyereket hintett el imitt-amott az ember számára, és oda kinek-kinek el kell menni, és ott kell maradni, valamég a kenyérben tart. Itt vagyon a mi rakás kenyerünk elhintve, azért együnk belőlle, amég abban tart zugolodás nélkül, és azt ne mondjuk, hogy jobb volna Erdélyben málét enni, mint itt búzakenyeret. Édes néném, talám nem ok nélkül tartok én attól, hogy ha a jó Isten megtart ebben a bujdosó testben, talám egy kazalni rakás kenyeret kell megennem ebben az országban, mert ha egyszer megverik a törököt, ha lehet tőlle, azt békességgel keni meg. A mi mészárosunk, ha jó vezér is, de nem jó hadi ember. Ha szinte jó hadi ember volna is, de őtet a császár úgy nem szereti, mint a kalmakánt, akinek igen nagy esze vagyon, de a hadakozást úgy szereti, mint én a prokátorságot, csak annyit is tud hozzá. De a vezérségen tudni való dolog hogy kap; a császár veje lévén, el is érheti, ha azt pedig eléri, a' bizonyos, hogy a békességet megcsinálja. Ha pedig a békesség meglesz, csak üljünk a rakás kenyérünk mellé, mert innét ki nem megyünk addig, amég azt meg nem esszük. Én pedig mindaddig, valamég a rakás kenyeremben tart, szívesen szeretem kédet. Hát kéd engemet? Az egészségre jól vigyázzon kéd, semmi nincsen annál drágább.

8
Drinápoly, 1718. 4. januarii.
Kívánom Istentől, hogy ezen új esztendőt szerencsésen kezdje és végezze kéd. Legalább két fontni egészséggel többet kívánok kédnek, és azon kérem kédet, hogy legalább száz drámmal jobbítsa meg kéd a hozzám való szeretetit. Édes néném, noha az én szívemnek minden zsebje, ránca, fiókja tele a kédhez való szeretetemmel, de mégis olyan vagyok, mint egy darab jég. Hát azért ne írjak kédnek? A' való, megérdemlem, hogy igen szépen megköszönje kéd, hogy ilyen fagyoson is örömest írok, és tudtára adom kédnek, hogy ma a győzhetetlen császárnak fényes portáján voltunk, ahová nagy pompával vitték a fejdelmet. A dívánházban fogadta a fejdelmet a vezér. Azután a fejdelem eleiben tétetvén egy kis kerek asztalt és arra egy nagy ezüst medencét, az étket elhozták, de csak egyenként rakták azt bé, se kés, se villa, se abrosz, se asztalkeszkenő nem alkalmatlankodott az asztalon. Mind pedig a vezérnek, a kalmakánynak külön, külön asztal volt előtte, és mindenik asztalra egyféle étket tettek egyszersmind. Az ebédnek vége lévén, egy óra múlva azután a fejdelmet a császárhoz vitték. Senki közüllünk a fejdelmet nem kísérte, és amidőn a császár előtt volt, egy nusztos kaftánt adtak reája. Az idő alatt, hogy a császárnál volt a fejdelem, minékünk mindenikünknek egy kaftánt adtak a hátunkra. A fejdelem kijövén a császártól, a császár paripájára ült. Mi is mindnyájan lóra ültünk, és legalább harminc király kísérte visszá a szállására. Édes néném, ne nevessen kéd, mert ha minket látott volna kéd a kaftánban, olyan mintha annyi egyiptumi király kísérte volna a fejdelmet, csak éppen hogy nem vagyunk olyan feketék. Édes néném, ne csudálja kéd, ha a felséges királyoknak nagy hidegek volt, mivel ma igen kemény idő volt. Azt is tudja meg kéd, hogy őhatalmasságok éhen jöttek visszá a vendégségből. Amely paripán visszátért a fejdelem, azt a császár ide ajándékozta egész szerszámmal, egy buzogány és egy kard is volt a nyergen. Engemet úgy szeret kéd, ha az egészségire vigyáz, én pedig úgy szeretem kédet, ha egészséges.

9
Drinápoly, 15. februarii 1718.
Édes néném, kedvesen is veszem, nevettem is a kéd panaszolkodását, hogy gyakrabban nem írhat, alkalmatossága nem lévén az elküldésre. Olyan jól tudja kéd menteni magát, olyan kedvesen panaszolkodik kéd, hogy csak a' megér tíz levelet. Talám azt tudja kéd, hogy innét nincsen posta Constancinápolyig. Tudja-é kéd az okát annak? Az oka annak a', hogy azelőtt, mikor a császár itt lakott, az urak legkisebb állapotért is postán küldöttek Constancinápolyban. A többi között egy pasa ide érkezvén, egy kedves pipaszárát Constancinápolyban felejtették, azért postán küldött visszá. Azt a császár megtudván, megparancsolta, hogy többé posta ne legyen ezen két főváros között. Látja kéd, micsoda kárt tett nekem egy pipaszár. Itt mi semmit nem mulatunk el abban, hogy a dolgaink jól folyjanak. A réz effendi (cancellarius) gyakran jő hozzánk, mi is gyakran megyünk incognito a kalmakányhoz, adja Isten jó végit! De attól félek, hogy úgy járjunk, mint a hegyek, akik esszegyűlvén egereket szültek. Mert amint egyszer megírtam, százszor is csak azt írom, hogy a császár veje, akit ha sokszor megvernek is a favágó mondása szerént, de a vezérségre céloz, a hadakozásra pedig olyan alkalmatos, mint én a prokátorságra. Talám még ahhoz is többet tudok, mert hiszem nem az-é egy prokátornak a hivatalja, hogy tudja keresni a maga hasznát, hogy mindenik résztől vegyen ajándékot, és egyiknek se szolgáljon? Oh! édes néném, mely közél vagyon már ő a vezérséghez! Ha én olyan közél volnék a házassághoz, talám máris elvonták volna a menyasszony táncát. Mindazonáltal a biztatás megvagyon, csak azzal is maradunk. A törököt ha megverik, csak sír, és megbékéllik. Azonkívül is Isten tudja az okát, de Franciaországban a németnek kedveznek, és a francia itt azon munkálodik, hogy megbékéljenek a némettel, és ha a' meglesz, ne oldalt, hanem hátat fordítsunk Erdélynek. Hírt nem írhatok, mert olyan hidegek járnak, hogy a hírek is megfagytak; többet sem írhatok, mert egy vén csifut várakozik a levelem után, a' lelkemre fagy meg. Bárcsak azt tudhatnám, hogy ki nemzetségiből való, úgy tetszik a szakálláról, hogy a Zabulon nemzetségéből. Édes néném, meg ne náthásodjék kéd. Szeret-é kéd? Azt nem is kell kérdeni, ha szeretem-é kédet.

10
Drinápoly, 15. martii 1718.
Édes néném, éppen ma ha jól felszámlálom, egy holnapja hogy írtam kédnek. De szakállomra fogadom (amikor leszen), hogy ha az idő meglágyul, gyakrabban írok. Mert márványkő volna is a kéd szíve, de megszánna, ha látná kéd, mint vagyok, vagyis inkább mint vagyunk szállva. A házam négy kőfalból áll, azon egy fatáblás ablak, azon a szél mind széllyire, mind hosszára béjöhet. Ha pedig papirossal bécsinálom, az egerek és a patkányok a papirost vacsorájokon elköltik. A mobiliám egy kis faszékből áll; az ágyam a földre vagyon terítve, és a házamot egy cseréptálban való kevés szén melegíti. De azt ne gondolja kéd, hogy mindezek után én legyek legméltóbb a szánásra, mert tíznek sincsen egy faszéke, se olyan ágya, mint nekem, se csak fatábla is az ablakjokon, a hó lengedezve bémehet az ágyokra. De lehet-é ágynak híni egy leterített pokrócot a földre? Ilyen palotákban lakunk ám mi. De a reménség igen szükséges lévén az embernek, és olyan szükséges mint az eledel, a rossz házakban lakván mostanában azt reméljük, hogy még jókban lakunk. Megérjük-é még aztot valaha? De azt megértük, hogy ideérkezett a spanyol követ, akit a fejdelemhez küldött a király igen sok ígérettel, hogy mindenekben segíteni fogja. Ma reggel szemben volt urunkkal, aki is fennállva fogadta, és beszélt vele vagy fél óráig. Azt tudja kéd, hogy szeretem kédet. Azt is tudja kéd, hogy az egészségre kell vigyázni; azt is, hogy a hideg házban nem lehet sokat írni.

11
Drinápoly, 22. aprilis 1718.
Nem tudom, ha a Noé bárkájából írom-é ezt a levelet vagy Drinápolyból, mert itt mindenütt olyan nagy árvíz vagyon, hogy az egész város vízben vagyon. Csak a' jó, hogy tiszta idők járnak, másként azt gondolnók, hogy esmét özönvíz leszen. Hihető, hogy a hegyekben lévő havak szaporították meg az itt való folyóvízeket, mert amely folyóvíz megyen el a házunk előtt, úgy megáradott, hogy az utcákon csónakokon járnak. De itt olyan dolog történt, amely csak az özönvízkor történt, mert itt lóháton kelletett elhozni az étket a konyháról. Hallotta kéd azt, hogy még a római császárok is ilyen pompával küldöttek volna a konyhára? Csak éppen Habakuknak kelletett volna száraz lábbal étket hozni. Ez a pompás étekhozás talám két nap tartott. Azt ne gondolja kéd, hogy teljességgel gyalog is el nem hozhatták volna, mivel a víz csak szárközépig ért. De a szolgák inkább mentek lovon a konyhára. A' bizonyos, hogy nem volt szükségünk arra a nagy óriásra, aki felől azt tartják a zsidók, hogy az özönvízkor ha felmene a legnagyobbik hegyre, a víz csak öviig ért, és mindenütt a bárka mellett járt, valamint a csatlós a hintó mellett. Már ezután lehet híreket írni, mert mind a házam melegebb, mind pedig a hírek megolvadtak. A szeretetemet az özönvíz el nem oltja. Hát kéd szeret-é engemet? Vigyáz-é kéd az egészségire?

12
Drinápoly, 27. aprilis 1718.
Édes néném, engemet nem üsmér jól, mert ha üsmérne, nem írná azt, hogy énnekem is olyan ritkán ír, valamint én írok. Nem fél-é kéd az én rettentő bosszúállásomtól? Tudja-é kéd azt, hogy nincsen nagyobb gyönyörűségem, mint bosszút állani azon, akit szeretek. Akire haragszom, annak megbocsátok, amennyiben lehet, de akit szeretek, azon bosszút kell állanom. Ezt híják édes bosszúállásnak; bosszút állani pedig azon, akire haragszunk, a' keserű bosszúállás. Ezt sokan nem így tartják, de mi ketten így tartjuk, meg sem bánjuk. Álljunk hát bosszút egymáson, és írjunk gyakran egymásnak. Hírt akar-é kéd tudni? A kéd kívánságát bé nem tölthetem. A francia követ, Bonac, itt nem azon munkálkodik, hogy az hadakozás tovább tartson, hanem hogy csakhamar vége legyen. A német azt kívánja, a török pedig már meg is unta a hadakozást. Hát mi mit csinálunk a kettő között? Csak amint vonják, úgy kell táncolnunk. Hadakozásra híttak ide, de békességre jöttünk. Lehet-é mást kívánni, hanem csak azt, ami az Istennek tetszik, és az ő rendelése után kell járnunk, és azon nem sétálni kell, hanem futni. Mert az Isten azt szereti, hogy fussunk az ő akaratján, ne csak jó kedvvel, hanem örömmel. Ne szomorkodjunk hát azon, ha dolgok úgy nem folynak, amint nékünk tetszenének, aki a jövendőt igazgatja, azt is tudja, hogy mint kell folyni azoknak. De azon szomorkodnám, ha nem szeretne kéd. Kéd pedig örüljön, mert rettenetesen szeretem kédet. Hát az egészség jó-é, vigyáz-é kéd reája? Jó étszakát, édes néném!

13
Drinápoly, 9. maji 1718.
Némelyeket az Isten felmagasztal, némelyeket megaláz, és mindeniknek hálákot kell néki adni. Édes néném, ma ez itt megtörtént, és régen mondom kédnek, hogy mely nagy világi boldogság a császár leányával hálni, és micsoda nagy eset a mészárosnak a vezérségből kiesni. A kalmakán ma a vezérségre felhága, és a szegény mészáros abból kiesék. Ma a császár egy kapicsi pasát külde a vezérhez, hogy a pecsétet adja visszá, és mindenit a sátorban hagyván, onnét menjen ki. Szegénynek mindenit egyszersmind el kelleték hadni, csak a rajta való köntössel lóra ültették és egynehány csauz kikísérte a városból. Lehetetlen vala a szívnek rajta meg nem esni, amidőn az ablakunk alatt mene el vagy tizenkét kísérővel. A' való, hogy meg nem ölik, hanem valamely basaságot adnak neki. De micsoda nagy magosságról esett le? Ha megtekintjük, hogy mészáros volt, azt mondhatjuk, hogy nem nagyot esett. De azt kell néznünk, hogy micsoda fel ment volt, és fejdelmek rendin volt, úgy megláthatjuk, hogy mélységben esett. Az ilyen állapotban látjuk, hogy a királyoknak ura a porból, az eke mellől, a mészárszékből nagyra felemel valakit, és egy kevés idő múlva az előbbeni állapotjára hagyja esni. És az eset után való állapot sokkal nehezebb a felemeltetés előtt való állapotnál, mert a világi dicsőséget megkóstolta. Édes néném, eleget elmélkedhetnék az ember az ilyen változásokon, de azt kell meggondolnom, hogy levelet írok, nem könyvet.
Hanem már visszátérek ahhoz a világi boldogságban lévő új vezérhez, akinek is minden boldogságával csak olyan sorsa lesz még, ha nem rosszabb, mint az előttevalójának. De addig csak úsz, amég lehet. Mihent a szegény mészárostól a pecsétet elkérette a császár, és kitették minden jószágából, a kalmakánynak adta a császár a pecsétet, és azzal a hatalmas vezérségre felemelte. És a császártól kimenvén, pompával ment a letett vezérnek sátorában, ahol minden jószágát kezihez vette, és magáénak foglalta. Szép dolog, édes néném, ura lenni fél óra alatt egynehány százezer tallér érő portékának. Csaknem bizonyosnak tarthatta az a szerencsés vezér, hogy azt a dicsőséget eléri; egyik a', hogy a császár a feleségit igen szereti, a másik a', hogy magát is igen kedvelli. Hogyne mászott volna fel a kerékre?! Ez, a' való, nem volt mészáros, de egy szegény íródeákságból vette fel a császár, azután elébb-elébb vitte, a leányát is neki adta, kalmakánynak tette. Ihon már vezér, és Ibrahim pasának híják. Szeretném tudni, hogy ha gondolkodik-é a világi változásokról. De ha gondolkodik is, ha nem is, már a pócon vagyon, ott ül amég lehet. Mi is itt ülünk, amég lehet, mert a' csaknem bizonyos, hogy már hadakozást nem kell várni, és a békességet is maga mellé ülteti. A maga haszna keresése is azt hozza magával, mert ő nem hadakozó ember: elméje nagy vagyon, de nem a hadakozásra.
Még most is elég biztatást adnak, de a' mind füstben megyen, és a hazánk felé való menetelünknek sok szép vigasztalása úgy eloszlik, mint a felhő. Kétségben kell tehát esnünk? Távul legyen. Bízzunk, reméljünk, édes néném, az Istenben, ha szinte minden bizonnyal tudnók is, hogy meg nem adja azt, amit kívánunk. A' való, nehéz Zágon nélkül ellenni; nehéz minden esztendőben 12 hónappal a vállamot terhelni, és a házasságtól messze vagy teljességgel elesni. E' mind nehéz és súlyos dolog, úgy-é édes néném, de azért vagyunk keresztények, hogy bízzunk. Ismét elfelejtettem, hogy levelet írok és nem könyvet, és hogy kédnek semmi szüksége nincsen az én predikálásomra. De az asszonyt alázatosan követi predikátor uram, mert ma itt olyan nap vagyon, hogy két embert a mértékben tettek: az egyike felment, a másika le, és mi a földön maradtunk. Mégis predikátor uram az ilyenről ne gondolkodjék? A' pedig csak azért, hogy az asszonnyal nem kell félben hagyatni a játékot, és hosszú levéllel nem fárasztani. Megmondám, hogy szeretem a bosszúállást, de már megszánom kédet, és elvégezem a bosszúállást. Héj, ha tudna kéd, mint szeretem kédet! Hát kéd? Az egészségire vigyázzon kéd! De a gyertyám mindjárt elaluszik, én is alszom.

14
Drinápoly, 6. junii 1718.
Mi még itt vagyunk, de nem tudjuk, mire ítéltettünk, hadakozásra-é vagy békességre? Gondolom, hogy az utolsóval vetnek itt láncra. A réz effendit (a cancellariust) gyakran küldi a porta az urunkhoz, aki minden zsebét, kebelit, csalmáját tele hozza ide ígérettel, de csak ígérettel és nem valósággal. Nagyon biztatnak a hadakozással, de mennél inkább beszél a török a hadakozásról, annál nagyobb kedve vagyon a békességre. De ki mérne gondolkodni a békességről, holott ma a vezér tollason, fegyveresen, valamint egy Hercules a hadakkal megindula innét Sophia felé. Tudja ő azt, hogy nem lesz szüksége a sok hadra, amint is nem sok had mene el véle. Elég a', hogy mind a vezér, mind a jancsár aga igen nagy pompával indultak meg. E' csak komédia, mert ők már régen járnak a békesség után. Nem is egyebért megyen Sophia felé, hanem hogy közelebb legyen a helyhez, ahol a békesség tractájára gyülekeznek a követek. Ilyen formán, édes néném, ellene ne mondjunk, de bízvást hátat fordítsunk Erdélynek, annak a kedves Tündérországnak, és imádjuk az Istennek rajtunk való csudálatos rendelésit, nemcsak a mostanit, de még a jövendőt is.
Mert ugyan gondolja el kéd, a császár nagy ígéretekkel tele való szép levéllel küld egy kapicsi basát az urunk után Franciaországban; Pápai János uramot is elküldötte a porta a kapicsi basával. A' bizonyos, hogy olyan reménység alatt jöttünk ide, hogy hadakozás által menjünk bé hazánkban. De nem a' volt az irántunk való rendelés; az el volt végezve, hogy mi ide békességre jöjjünk, és ebben az országban töltsük el a bujdosást. De ha az Isten a hadakozásról való reménségünket meggátolta, imádjuk másfelől az ő hozzánk való jóságát. Mert amicsoda nagy szövetségben vagyon most a francia a császárral, az igaz, hogy Franciaországban maradása nem lehetett volna, és ha ide nem hítták volna is, csak kételen lett volna Franciaországból kimenni az urunknak. Aminthogy mihent ideérkezett, Orleáns herceg, a francia régens, az urunkkal semmi correspondentiát nem tartott, és leveleire választ nem adott a császárral való colligatiojára való nézve. Mit csináltunk volna tehát, hogyha az Isten nem akarván ide való jövetelünket, a török utánunk nem küldött volna oly nagy tisztességgel? Talám hívatlan is ide kelletett volna jőnünk, és nem fogadtak volna olyan nagy becsülettel. Itt pedig az urunk nagy becsületben vagyon. Pénzt elegendőt adnak, és annyit, hogy Franciaországban hat esztendeig sem adtak annyit, mint itt esztendőre adnak. Látja kéd, mely jó az Isten. Ha egyik kezivel eltakarja előttünk Erdélyt, a másikával táplál. Édes néném, hát kétségbenessünk-é? Nem, hanem bízzunk, és mindaddig reméljük, hogy meglátjuk azt a Tündérországot, valamég élünk. Ha meghalunk, azután lássa meg, akitől lehet. De a' lehet, hogy az egészségire vigyázzon kéd; az is lehet, hogy szeret kéd, de azt nem lehet elhinni, mint szeretem kédet.

15
Drinápoly, 12. julii 1718.
Micsoda sokféle nyomorúságot okozhat az embernek az Ádám vétke. A télben, édes néném, azon kelletett panaszolkodnom, hogy igen hideg vagyon, és nehéz írni, most meg azon kell panaszolkodnom, hogy meleg vagyon. Azt ne gondolja kéd, hogy kényességből cselekszem, mert valamicsoda nagy hideg volt, a meleg szintén olyan nagy. Ha télben jégverem volt a házam vagyis inkább fogházam, most pedig sütőkemence. Fogháznak pedig azért hívom, mert az ablakon ki nem nézhetnék, ha csak lajtorjára nem másznék, olyan közél vagyon a padláshoz, még azokot sem lehet kinyitani, úgy vannak csinálva. Kéd pedig jól tudja az okát, hogy miért csinálják olyan magosan az ablakokot; én nem tudom, csak gondolom: azért, hogy a szomszédasszonyt ne lehessen meglátni, mert a török azt sem akarja, hogy a feleségire nézzenek. Jól mondják azt, hogy Franciaország az asszonyok paradicsoma és a lovak purgátoriuma, Törökország pedig a lovak paradicsoma, és az asszonyok purgátoriuma. Elég a', hogy nem lehet a házamban maradnom. Még künt is elig szenvedheti az ember a nagy héséget, a falt vagy az asztalt, ha megtapasztja az ember, melegséget érez. A minap pedig a mezőn olyan meleg szél jött reánk, valamint ha az égő kemence mellett mentünk volna el, és ha sokáig tartott volna, le kelletett volna esnünk a lóról. Most ennél egyéb hírt nem írhatok; ez elég meleg hírek. De gondolom, hogy rövid idő múlva hideg híreket kell írnom, mert a békesség megcsinálását csaknem bizonyosnak tartják, és attól tartok, hogy ott ölelem meg kédet, ahol nem kívántam volna. De azért nem kell kétségbenesni, jól tudja az Isten, mi hasznos nékünk. Ha ott is nagy melegek vannak, féltem kédet a betegségtől. Arról rettegve gondolkodom. De azt tudja-é kéd, hogy lehetetlen már jobban szeretni kédet, mint én szeretem. Másszor többet.

16
Drinápoly, 15. augusti 1718.
Ihon édes néném, e' lesz az utolsó levelem ebből a császári városból. Itt már megettük a nekünk rendeltetett rakás kenyeret. Már továbbmegyünk, de nem elé, hanem hátra, és azon rakás kenyér mellé ülünk, amely Constancinápoly mellett vár minket. Mert amitől tartottunk, abban torkig estünk. Ki veszen ki abból? Csak az Isten. Ennek előtte egynehány nappal hozák meg a hírit, hogy 21. julii a vezér megcsinálta a huszonnégy esztendeig tartó békességet a némettel. Ha addig itt kell ülnöm, jó étszakát a menyasszony táncának. Jaj! édes néném, ha addig az édes lelkem marad a kövér testemben, csak török kenyeret kell enni a rakásból. A békesség meglévén, itt már semmi dolgunk nincsen. Meg is indítják holnap az urunkot a császári főváros felé. Már itt erősen rakodunk. Elég szekereket adtak számunkra, még többet, mintsem kellene, mert elítélheti kéd, hogy minden portékámot felraktam egy kis szekérnek a negyedrészire. Az én portékám pedig nem legkevesebb a többinél. Vannak itt olyanok, hogy tízen sem rakhatnak meg egy szekerecskét. De még lovakot is rendeltek alánk, mert ha ötvenen vagyunk is, de nincsen több öt lovunknál. Amint már megmondottam, holnap megindulunk. Hol lészen lakóhelyünk, még nem tudom. Elég a', hogy innét elvisznek valahová. Forgács úr is velünk jő. Micsoda örömmel látom meg kédet! De az egészség jó legyen, hogy az öröm is nagy lehessen. Többet is írnék, de mikor útra kell készülni, akkor nem lehet sokat írni. Isten kéddel, édes néném. Ihon ebédre hínak.

17
Bujukdere, 25. augusti 1718.
Hálá Istennek, ideérkezénk tegnap, Drinápolyból 16. indulánk ki. Semmi olyan állapot nem történt az úton, amelyet szükség volna megírni. Hanem azt megírom, hogy az úton eleget nevettem a velünk lévő franciákon; mert vannak olyanok közöttök, akik soha lovon nem ültenek. Az olyanok miképpen ültek a lovon, és mint várták a szállóhelyt elérni, az egész mulatságom volt. A pentelésia hadnak hallotta kéd hírit; itt egy sereg volt olyan közöttünk. Elég a', hogy tegnap ideérkezvén, azt gondoltuk, hogy mind palotákban szállítnak bennünket. De itt a városban egy ép házat sem találtunk. Azért az urunk kénszerítteték a város mellett lévő kis mezőn sátorok alatt maradni, mindaddig, valamég más rendelést tesznek és jobb helyre szállítanak. Azt nem volna szükséges megírni, hogy csak három órányira vagyok kédtől, mivel azt elgondolhatom, hogy ezt a szép kanálist már kéd feljárta. Azt sem volna szükséges megírni, hogy a kanális parton vagyunk a Fekete-tengernek a torkától egy ágyúlövésnire. De mindezeket örömömben azért írom, hogy oly közél vagyunk egymáshoz; egy kis háromlapátos hajóra felülök, ebédre abban a nagy császári városban mehetek. Már itt mindaddig sátorok alatt leszünk, még jobb helyre szállítanak. A' való, szép kis réten vagyunk, de mellettünk holmi régi elromlott épületek vannak, ahol annyi a skorpió, mint a bolha. Az olyan vendéget éppen nem szeretném az ágyamban. Most pedig éppen nem szeretnék meghalni, hát hogy ölelném meg, édes néném, kédet. A holt ember pedig olyan ízetlen, kedvetlen, hogy még a feleségit sem öleli meg. Én pedig elig várom, hogy kédet láthassam, de a' még meg nem lehet három vagy négy holnapig, vagyis inkább három vagy négy napig. Héj, micsoda szomorúság volna a' nékem, ha jó egészségben nem találnám kédet! Hetfün pedig ebédre elvárjon kéd, káposzta is legyen.

18
Bujukdere, 15. septembris 1718.
Édes néném, már kétszer volt az a szerencsém, hogy láthattam kédet, de úgy tetszik, mintha még nem láttam kédet. De azt vettem észre, hogy mikor kédnél vagyok, a nap oly sebesen repül, valamint a fecske; mikor pedig itt vagyok, akkor rák hátán jár. De én veszekedhetném kéddel, mert két naptól fogvást levelét nem vettem kédnek. Hogyha pedig letennők a restséget, mindennap vehetnék levelet kétszer is. Azt jó megtudni kédnek, hogy én telhetetlen vagyok a kéd leveleinek olvasásában. Ha azt akarja kéd, hogy jókedvű legyek, gyakran kell nekem írni. Mikor pedig a kéd leveleit olvasom, akkoron nincsen szükségem a hegedűsre, hogy táncoljak. Mert azt tudom, hogy mások is úgy tartják, hogy egy kedv szerént írott levél jobb egy táncnál. Itt mi csak várjuk, hogy szállást rendeljenek, addig sátorok alatt leszünk, mint az izraéliták. A francia követnek, Bonacnak, közél mihozzánk egy háza lévén, gyakorta jő ide feleségestől. De még minálunk nem volt; azt akarja, hogy mi menjünk elsőben hozzája. Abból pedig semmi sem lesz, mert a mi urunk tudja, mi illendő, és mi nem illenék hozzája. Még a titulus iránt is vagyon valami akadály, és az ilyen akadály megakadályozhatja, hogy az akadály elvettessék, és ilyenformán egymást meg nem látják. De minthogy nekem semmi akadályom nincsen se a precedencia, se a titulus iránt a követtel, azért gyakran járok hozzájok. Az asszony olyan, mint egy darab nádméz; azt is elmondhatni, hogy olyan az asszonyok között, mint a jóféle gyöngy a több gyöngyök között. Jaj! elfelejtettem, hogy sohasem kell egy asszonyt dicsérni más asszony előtt, mert a' nem esik jóüzün. Hát a' nekem jóüzün esék-é, hogy a levélben káposztásfazéknak neveznek. De én azt csak elszenvedem a hasznáért. Micsoda szép állapot, mikor az ember a nénjire meg nem haragszik. Az egészség mint vagyon, vigyáznak-é reája? Szeretnek-é amiolta nem láttak? Mert én úgy szeretlek édes néném, mint a káposztát.

19
Jénikő, 22. septembris 1718.
Tudja már kéd, honnét datálom a levelemet. Azt is észreveheti kéd, hogy már a bujdosó izraéliták a sátorok alól a házakban szállottanak végtire. Az urunknak rendes és alkalmatos szállása vagyon. Azt is tudja kéd, hogy éppen a tengerparton vagyunk és olyan igen a tengerparton, hogy az én házam alá vizen béjöhetni. De azt nem tudja kéd, ki házánál lakunk. Távul azt mondhatná valaki, hogy valamely főispány háza, pedig korántsem főispány a gazdánk. Mindazonáltal talám elmondhatni főispánynak a rókák között, mert szőcs, de igen gazdag. A vezér szőcse hogyne volna gazdag! Ma szállottunk bé ide, és annyi portékánk vagyon, hogy fél óra alatt ki-ki bérakoskodott a szállására. A házamban se szék, se asztal nem alkalmatlankodik. A' való, hogy vagyon egy kis szék formára csinált székecském. Ha le akarok ülni, arra ülök, de még más hasznát is veszem, mert ha írni akarok, azon kell írnom. Micsoda szép állapot, mikor el lehet lenni annyi sok házieszköz nélkül. Így kell lenni az ilyen bujdosóknak, mint mi, ma itt, holnap másutt. Úgyis, ha megesszük itt a rakás kenyerünket, elébb kell mennünk. Nám a régiek ellehettek annyi házieszköz nélkül, hát mi miért nem lehetnénk el. Nám a zsidóknak nem volt székek; a törököknek most sincsen szükségek arra. Egy régi francia királynak láttam a székit, most csak a zágoni bírónak is jobb széke vagyon annál. Mi szükségem vagyon hát nekem is a házieszközre? Úgyis még az a hajó, amely idehozott bennünket, még az Archipelágusban várakozik, az urunknak szándéka lévén Franciaországban való visszámenetelre (de abban Tamás vagyok). Bercsényi urat az asszonnyal várjuk ide, a kéd szomszédságában lesznek szállva, de nem tudom, meddig. Elég az, édes néném, hogy már mi itt a rakás kenyér mellé ültünk. Csak az Isten tudja, meddig fog tartani, és hol hintettek el még másutt kenyeret számunkra. Mert oda csak el kell menni, akármint vonogassa az ember magát, de azt csak fel kell szedni. Azt akarnám, ha kédnek is hintettek volna el legalább két kenyeret itt nálunk, mert azt reménlem, hogy eljő kéd látogatásunkra. Ugyanis micsoda gyönyörűség egy asszonynak egy szép kis festett hajóban ülni, amelyet három erős török úgy viszi a habok hátán, mint a nyíl. Keményebb volna a szív a kősziklánál, ha ide nem jőne kéd. Egynehány órára elvárlak, édes néném, úgy is szeretlek, mint a káposztát, ha idejössz. De az egészségre vigyázzunk.

20
Jénikő, 22. octobris 1718.
Csak nem lehetek addig csendességben, amég meg nem tudom, mint érkezett kéd haza. Mivel alig indult meg kéd innét, hogy nagy szél támada, gondolom, hogy a habok megrengették kédet. Elég a', hogy azolta nem vagyok nyugodalomban. Nekem úgy tetszik, hogy azolta egy levéllel kitehetett volna kéd a nyughatatlanságból. Amely nagy halak elmentek az ablakom alatt, mindeniktől kérdeztem, ha nem ették-é meg az én nénémet, de az átkozott egyik sem felelt. Csak függőben tartom elmémet mindaddig, még bizonyost nem hallok kéd felől. Reménlem, hogy nem járt kéd úgy, mint Jónás, és nem lesz szükséges, hogy valamely hal gyomrában küldjem kédnek ezt a levelemet. Mert úgy meg nem tudhatná kéd, hogy mi tegnap a constancinápolyi kapu eleiben mentünk lóháton, és ott az út mellett egy kertben az urunk csak titkon meg akarta látni a császárt, aki is Drinápolyból érkezvén, nagy pompával ment bé a városban. Nem tudom, ha leírjam-é, kik mentenek előtte és utána: ha leírom, talám azt mondja kéd, hogy miért terhelem annyi írással; ha le nem írom, azt mondhatja kéd, hogy rest vagyok. Rest nevet pedig hogy ne viseljek, inkább leírom, legyen kéd figyelmetes hallgatással. Az utcákon kétfelől jancsárok állottak sorban. Legelől jöve sokadmagával az assás basa, azután a csauzok, az émirek, az ülémák (azaz a papok, az írástudók), a kapicsi basák, a jancsár aga a mistancsi basával, a kalmakán a kapitán basával, azután a fővezér a muftival, a csauz basa, azután a Mahumet atyjafiai a zászlója mellett, a császár vezetékji, azután cifrán felöltöztetett két tevék, kik az alkoránt vitték, azután egy festett és aranyos kocsi, melyben vala a Mahomet köntöse és fegyvere. Ezután mene a császár igen kívántam paripán, mellette lévén a fia, azután menének az isóglánok ketten-ketten, mindenik tized különb-különbféle színű köntösben: az első tized köntöse sárga, a 2-diknak veres, a 3-diknak zöld, a 4-diknek kék tafota. Az isóglánok pedig inasszámban vannak az udvarnál. Látja kéd, micsoda szép dolgot láttam tegnap. De a' csak olyan, mint a füst, és azzal a nagy pompával a császár nincsen olyan csendes elmével, mint mi; úgy is illik, hogy ne legyen, legalább hadd hasonlítson valamiben a mi alacson állapotunkhoz, és tudja meg, hogy ő is ember. De az ő pompáját ne irigyeljük, édes néném, mert olyan napra jut még, hogy örökkévaló nyomorúságban esik. Akkor mit fog használni neki a pompa? A mi alacson rendünkben pedig minékünk nagyobb reménségünk vagyon. Oh! mi szép állapot a kereszténység! Mennél nagyobb pompáit látom a töröknek, annál nagyobb örömben vagyok a közönséges anyaszentegyházban való létemért; ezért őnékik nem lehet az a reménségek, amely minékünk nemcsak vagyon, de kell lenni. Ha Perában megyek, akkor többet predikállok, addig az egészség jó legyen. Édes néném, egy kevessé még a káposztánál is jobban szeretlek.

21
Jénikő, 16. decembris 1718.
Mi lelt bennünket, édes néném, és mitől vagyon a', hogy már egy holnaptól fogvást nem írtunk egymásnak? Lehet-é, hogy ilyen közel lévén egymáshoz, mégsem írunk? Talám ugyan az az oka, hogy közel vagyunk, és egymást gyakran látjuk. Jaj! miért mondám, hogy gyakran? Megbocsáss, édes nénécském, gyakorta-é négyszer látni kédet egy holnap alatt? Ha négyszer látnám is kédet napjában, nem kellene megcsömörleni a szemnek. A kéd könnyű, kurta és rövid levelét vettem. Mentől ritkábban ír az ember, annál hosszabb levelet kellene írni. Kéd ellenkezőt cselekszik. A' pedig nekem halálom, mikor rövid a kéd levele. Mikor tudom, hogy az egészség jó, akkor nem kíméllem kédet, és a hosszú levelet megvárom, valamint az úrdolgát. No már nem haragszom, hanem a rövid levelet is kedvesen vettem, amelyben látom, hogy tegnap érkezett oda Bercsényi úr minden pereputyástól. Annak igen örülök, mert tudom, hogy annál az úri asszonynál elmulatja kéd magát, és nem lesz kéd egyedül magyar asszony Pérában. A Bercsényi úr embereit mind jól üsmerem, de az asszonyokot, leányokot nem üsmerem. De ahhoz nem sok idő kívántatik. Tudom, az urunkhoz eljő az úr, azután magam is látogatásokra bémegyek; a szállás pedig csak mindenkor kédnél leszen. Magam szégyenlem, micsoda rövid levelet küldök, de ha rövid is, el kell neki menni, egy pirongatás elfér a vállamra. Édes néném, az egészség! De tudja kéd, meddig szeretem kédet? Valamég dohányozhatom.

22
Jénikő, 28. decembris 1718.
Aztot még előre általláttam, hogy Bercsényiné asszonyom meg fog kédnek tetszeni. Elmondhatni valósággal, hogy méltóságos asszony. Mert sokan viselik az asszony nevet, de nem mindenik viseli érdemesen azt a nevet, és az olyanokot csak asszonyocskáknak kellene híni, vagy asszonyállatnak. (Ne szóljunk az asszonyok ellen!) Elég a', hogy azzal az úri asszonnyal inkább eltöltheti kéd az időt, mintsem a görög kérácákkal. Az asszony maga mulatságot nem indít, mert tél felé meg kezd sárgulni a fának is a levele, de a vigasságról beszélni igen szereti, főképpen a tavaszi idejében való dolgokról. Azt írja kéd, hogy az asszony orcáján olyan idős korában is megtetszik, hogy ifiú korában szép volt, és hogy most a szép télhez hasonlíthatni. De azt ki ne nevetné, hogy azt szeretné kéd megtudni, hogy miért annak az úri asszonynak az orra fekete és orcája fejér? Ezt a mesét mindjárt megfejtem kédnek. Az attól vagyon, hogy már házos lévén meghimlődzött. Azt tudja kéd, hogy az úri asszonyokot másképpen gyógyítják, mintsem a közönségeseket. Nyernek is rajta sokszor, mint Birtók a csíkban. Mihent megbetegedett, egy sereg doktorokot gyűjtöttek essze, ki egyet, ki mást jovallott, hogy a himlő meg ne lássék, és a szépség megmaradjon. Egyik a többi között azt jovallotta, hogy meg kell aranyozni az orcáját. Ennek a voksát bévették, és levélarannyal bétapasztották, és eleven képet csináltak belőlle. E' meglévén, egy ideig annak úgy kelletett maradni, de azután csak le kelletett venni az aranyat, mert aranyas orcával, elítélheti kéd, hogy nem lehetett járni; és a piros orca csak inkább tetszik, mintsem az aranyas. De már a' volt a mesterség, hogy vegyék le. A sokféle víz le nem mosta, hanem tőheggyel kelletett lassanként lefeszegetni az aranyat. Az orcájáról mégis mind leásták, de az orrára inkább odaszáradott volt, azért nehezebb is volt a munka. Végtire onnét is lefeszegették, de feketén maradott. Azért nem jovallom senkinek, hogy megaranyaztassa az orcáját. Immár tudja kéd, hogy miért fekete annak az úri asszonynak az orra, de azt nem tudja kéd, hogy holnap a vezér szembe akar lenni a fejdelemmel, csak magánoson.
Ez a vezér még eddig jó barátsággal volt mihozzánk, és a bujdosó urak éppen nem panaszolkodhatnak ellene. Megválik, mint végzi, mert itt a változás könnyen megesik, és az ajándék a vezérekkel hátat fordíttat. Mi pedig nem vagyunk abban az állapotban, hogy adhassunk, sőt még mi is tőllök várunk. Aki pedig hatalmasabb, az erősebb, és az kötheti meg pénzzel a török urakot. Ezek pedig úgy tekintenek bennünket, mint olyanokot, akik mindenkoron készen vannak a kérésre, de az adást nec nomainetur in vobis. Itt mi elegen vagyunk, elég tahint ád a porta, eleget eszünk, de azzal ruhásabbak nem vagyunk, sem én, se más. A mi urunknak pedig természete a', hogy kéretlen nem ád. Annyi esztendőktől fogvást, hogy szolgálom, soha semmit nem kértem, édes néném, már el nem kezdem. Egy erdélyi nemesemberhez a' nem illik, aki jobban szereti szükségben lenni, mintsem kérni. Az én hivatalom a', hogy szolgáljam híven, és hagyjam az Istenre a többit. Egy erdélyi nemesember felől nem lehet nagyobb gyalázatot mondani, mint azt, hogy az adomért szolgál. Tudja-é kéd, hogy most csakhamar egy leányból asszonyt csinálnak? Nem tudom, mikor leszen az a szerencsés nap, de azt tudom, hogy igen akarnám, ha az én lakadalmom olyan közél volna, mint azé a piros leányé. Én szeretem kédet, de úgy, ha az egészségire vigyáz.

23
Jénikő, 2. januarii 1719.
Tudom, abban nem kételkedik kéd, ha papirosra nem tenném is, hogy sok újesztendő-napokot kívánok kednek. A hosszas és egy hétig tanult kívánatokot hagyjuk az idegenekre és a predikátorokra. Azért se drágábbat, se jobbat nem kívánhatok, mint azt, hogy az Isten adja szent kegyelmit kedre, és jó egészséget. Mi haszna vagyon annak a hosszas köszönetnek, amely még nem is illik a keresztényekhez. Jákob sem adott több áldást a tizenkét fiára, mint mostanában szoktak adni csak egy emberre, úgy annyira, hogy ha mindazok az áldások bételjesednének, se gabonás házat, se pincét elegendőt nem lehetne csináltatni; hát azután a sok marhának bővségit, a sok zsíros földet. Ezt pedig olyan szókkal mondják ki, hogy az embernek úgy tetszik, mintha minden szántóföldje bé volna szalonnával terítve. De még e' nem elég, mert a gyermekekre való áldás eltart egy óráig, és egy anya sincsen, aki a kívánság szerént a fiainak fiait, meg azoknak fiait meg ne lássa, a gyermekeknek pedig mindenikének addig kellene élni, mint Matuzsálemnek. Édes néném, e' mind nem keresztényi kívánságok. Az ótestamentumban jó volt, mert akkor az áldást egy izraélita a földének kövérségiben tartotta, az Isten is nékik csak földi áldásokot ígér. De a keresztényi áldás mind lelki dolgokból áll, és egy kereszténynek nem a kövér földet kell suhajtani, hanem a kegyelemmel való teljes szívet, hogy ne a földje, hanem a szíve teremtsen bőv gyümölcsöt. Én azt jól tudom, hogy az ilyen szokást el nem hagyatom; akinek tetszik, elhagyja, akinek nem tetszik, kövesse, azon nem törődöm. Mi pedig, édes néném, ne kövessük az olyan iskolabéli szokásokot, hanem a keresztényi szokást, mely megegyezik az udvari szokással. Az udvarnál pedig még a köszvény is szokást csinál. A mi fejdelmünk csak tegnap is lovon járt, gyalog járt, ma pedig csak ülni kell. Azt nem igazán mondják, hogy gazdagot keres a köszvény, mert úgy a mi urunkra reá sem nézett volna. Mi pedig ilyenformán attól sohase tartsunk, hanem csak attól tartsunk, hogy ha valaha nem szeretnők egymást. Annak pedig meg lehetne-é valaha történni? De édes néném, ha minden levelemben nem írom is, hogy szeretem kédet, már azt kédnek tudva kell tartani. Esztendőben tizenkétszer ha megújítjuk egymás között az ígeretet, elég. Mert minden levélben azt írni, szeretem kédet, szeretem kédet, a' sok volna, és végtire úgy hozzászoknánk, hogy azt sem tudnók, mit írunk. Ami ritkább, a' kedvesebb. De nem mindenben, mert ha gyakrabban írna kéd, a' kedvesebb volna. Reménlem, hogy ebben az esztendőben nem leszünk olyan restek, amelyet kívánom, hogy az Isten kegyelmiben töltse el kéd velem együtt, másokkal is. Ha hideg nem volna, többet írnék, de az én házam a tenger felett vagyon, és onnét semmi meleg nem jő fel. Az egészségre vigyázzunk!

24
Jénikő, 24. januarii 1719.
Édes néném, vévé-é kéd észre tegnap, hogy mint örült Bercsényiné asszonyom azon, hogy a fejdelem meglátogatta? Mindennel kínálta volna, örömiben nem tudta, mit csináljon, már csak azt vártam, hogy talám egy pár tánccal kínálja meg. De ne nevesse kéd, mert az idő miatt még örömest eljárná vagy ellépdegélné, de amicsoda időben és állapotban vagyunk, a tánc is savanyú. A' való, hogy az asszony mellett az a két becsületes személy elropnák az asszonyokért is. Azt kívánja kéd tőllem, hogy megmondjam, micsoda ítélettel vagyok az asszonyok és leányok iránt, kik az asszony mellett vannak? Az asszonyokot vagy dicsérni kell, vagy semmit sem kell felőllök mondani, annál is inkább rosszat mondani felőllök a nemesi vérhez nem illik. Mit csináljak hát, hogy kédnek is engedelmeskedjem? Azt cselekszem, hogy az ítélőszékemben ülvén, onnét teszek ítéletet, hallgassa kéd figyelmetességgel. Az óbesternén kezdem el. Ez egy szép asszony volt, főképpen, amidőn legelőször láttam gyermekkoromban. Akkor görgényi commendáns volt az ura. Kajdacsinét pedig soha senki nem dicsérte a szépségiért, hanem a jóságáért. Azért is mondom neki mindenkor, hogy micsoda irtóztató szép, de ez, vagy egyről vagy másról, de örökké panaszolkodik. A kis Zsuzsinak igen fösvényen osztogatták a szépséget, de rendes, tisztességes személy, és tiszta jóság. A Talaba mátkája béillik egy szép leánynak.
Már leszállok az ítélőszékemből, és kéd lássa, hogy micsoda ítéletet tettem, de az asszonyok felől ítéletet tenni azt ki nem veheti kétek a férfiak kezéből; az ilyen bíróság vélek születik, és az asszonyoknak meg kell állani a végezéseken. Meg viszontag, amicsoda ítéletet tesznek a férfiak felől az asszonyok, az ellen már nem szabad senkinek is szóllani, és azt a dolgot nem lehet más ítélőszék eleiben vinni, hanem térdet, fejet hajtván, azon meg kell nyugodni. Ha a törvénycsinálók bévetették volna őket a törvénytevésben, az ő hathatós szemekkel hathatósabb törvényt tettek volna. A zsidóknak volt egy asszonybírójok, volt-é jobb bírójok annál? Ugyanis, ha az asszonyok az ítélőszékben ülhetnének, nekem úgy tetszik, hogy abban az időben nem kívántatnék annyi prókátor, mert az ember maga menne gyönyörűséggel a baját megmondani. És ott egy szép és kegyes bírónak a szájából meghallván a törvénynek magyarázatját, nem lehetne az ellen szóllani; ha szinte perét elvesztené is, de könnyebben szenvedné. Énnekem pedig nehéz azt szenvednem, hogy kéd ritkán ír, és énnekem kell megítélni a kéd restségit. Olyan bíróval is vagyon dolga kédnek, hogy egy kis levéllel minden haragját elűzi kéd. Többet is írhatnék ilyen nagy országos dolgokról, de nem írok, azért, hogy hamarébb vehessem a kéd válaszát.

25
Jénikő, 16. aprilis 1719.
Irtóztató dolog, mely régen nem írtunk, édes néném, egymásnak. Annak pedig mi az oka? Nem más, hanem hogy csaknem minden harmadnapban látjuk egymást. Kédet látni, s kednek írni nagy különbség. Ha mindenkor olyan gyakran mehetnék kédhez, mint már egy darab időtől fogvást, az igaz, nem volnék méltó a szánásra. De nem lesz mindenkor papsajtja. Már egy hete, hogy egymással nem nevettünk, és ez az idő hosszabbnak tetszik nekem, mint egy nyúl farka. De mit tehetsz annak? (mondják a tótok). Egy részről nem bánom, mert nem alkalmatlankodom kédnek, noha kédnél mind jobb ágyam vagyon, mind többet eszem, mind többet nevetek, mint itt. De hogy a vendéget meg ne unják, keveset maradjon egy helyt. De még nagyobb okát is mondom, a' hogy az idő rossz, és olyankor járni a tengeren nem egészséges, mert ha az a kis hajó hirtelen el találna fordulni, jó étszakát az egészségnek és mindennek. Én pedig olyan bátor vagyok a tengeren, hogy ha egy kevessé a hajó egy oldalára fordul, már azt gondolom, hogy a halaknál leszek vacsorán. Erre azt fogja kéd felelni, hogy eleget jártam tengeren. Én pedig azt felelem a kéd feleletire, hogy azzal dicsérhetem magamot, hogy mindenkor olyan félénk voltam, és hogy nem tartok nyomorúságosabb dolgot, mint a néma halak országában lakni. Tegnap mi a császári mulatságon voltunk. Lehetetlen azt kédnek le nem írni, mint ment végben. De mi is csak úgy mulattuk magunkot, mint a kocsis, aki napestig ügetvén a lovon, estve azzal kérkedik, hogy mint megszánkáztunk.
Ma igen jó reggel a vezér egy csauz basát külde a fejdelemhez, kit is kéreté, hogy lenne jelen a mulatságon, amelyet fog adni a császárnak. A fejdelem lóra ülvén, a csauz a Constancinápoly mellett lévő rétnek a végin egy nagy dombon megálítta minket, ahonnét kelleték nézni a mulatságot. A réten pedig sokszámu nagy sátorok valának verve, mind a császár számára, mind a több urak számára. A mulatság pedig abból állott, hogy lovakot futtattak, flintából és apró ágyúcskákból célt lőttek, a császár előtt a birkozók birkoztanak. De mégis mindezek nem valának császári mulatságok, hanem a vége jobb volt a kezdetinél, mert a vezér ebédet adván a császárnak és az egész udvarának, meg is kell ajándékozni mind a császárt, mind az udvarát. A többinek nem tudom mit ád, de a császárnak három vagy négy válogatott virágban lévő leányt adott, azoknak igen szépeknek kelletett lenni és mindeniket gazdagon felékesíteni. Azután köves portékákot, lóra való drága szerszámokot, szép paripákot adott. (Édes néném, mely derék állapot a császárság!) Ennek pedig minden esztendőben meg kell lenni azon a napon. Mi pedig mindezeknek végit nem vártuk, mert reggeltől fogva estig egy helyben lóháton ülni étlen, és a többit csak messzünnen nézni, nem derék mulatság. Azért is csak a fejdelem fél óráig ott lévén, és semmi mulatságra valót nem látván, ebédre hazamentünk. De még azt kelleték azután izenni a vezérnek, hogy igen mulattuk magunkot, és hogy császári mulatság volt. Pedig elig vártuk, hogy eljöjjünk onnét. Édes néném, mely sokszor kell olyat mondani az embernek, amelyet maga sem hiszen. Azt elhigyje kéd, hogy a vezérnek minden ajándékáért sem adnám kédet, meg a leányokot is odateszem, de úgy, ha szeret kéd, és ha vigyáz az egészségire.

26
Jénikő, 26. maji 1719.
Abban bizonyos vagyok, hogy tegnap igen megijedtünk volt, de még nekünk is jutott benne. Ebéd felett egyszersmind a tálak is kezdenek táncolni, mi is dőlénkezünk, akkor vesszük észre, hogy földindulás. Az emberek azt mondják, hogy ennél nagyobbat nem értenek. Az én házam alá a tenger bémegyen, és mindenkor vagyon ott térdig érő víz, de mihent a földindulás volt, szárazon maradott, estve felé jött haza a víz. Akik a tengeren voltanak, jól megérzették. A földindulás előtt egy órával láttuk, hogy a vezér ment magát mulatni a Fekete-tenger felé, de mihent megérzette a földindulást, azonnal nagy sietséggel visszátért, és a császárt ment látni. Constancinápolyban sok bótok és házak estenek le. Még kéd felől semmi hírt nem hallottam, szüntelen is tartok attól, hogy valamely kelletlen hírt ne halljak. Bercsényiné asszonyomot, tudja kéd, hogy karon kell vezetni pompával, mikor egyik házból a másikában megyen. De tegnap nem várta, hogy felemeljék helyéből, mert futva ment a kerbe, és az ijedség volt a hopmestere. Tegnap ebéd után a francia követnéhez menvén, az ura Perában volt, akin igen búsult, nem tudván, hogy ha nem esett-é valamely szerencsétlenség az urán vagy a gyermekein. Azért két vagy három aranyat ígért a hajósoknak, csak vigyék el az emberit, kit az urához akart küldeni, de ahajósok úgy féltenek a tengerre menni, hogy tíz aranyért sem mentenek volna el. Az okát kérdették tőllök, azt felelték, hogy a földindulásban a víz alatt a föld lesüllyedhet, a víz leesvén, a hajójok is lesüllyedne. Lehetne-é ennél jobban okoskodni a hét bölcsek közül akármelyiknek is? Édes néném, tudósíts mentől hamarébb, mert addig nem lehet nevetni.

27
Jénikő, 18. junii 1719.
Édes néném, igen igen szükséges kédnek egy hírt megtudni, azért hogy bolhák ne csípjék kédet. Tudniillik, hogy két gyorgyiánus fejdelmet az atyjafiai az országból kiűzvén, segítséget jöttek ide kérni a császártól. Aki is segítséget adván nekik, a méltóságos fejdelmek idejöttenek, hogy innét hajón a segítséggel a Fekete-tengeren visszámenjenek. Őméltóságok pedig egy nyomorú korcsomára szállottanak. Cselédjek elég vagyon, de az udvari nép nem ruhásabb a mi cigányinknál. Azt pedig ne gondolja kéd, hogy őméltóságoknak pénzek ne volna, mert valamég a cselédekben tart, addig pénzek is lészen, mert amidőn a pénzek elfogy, kettőt vagy hármat az udvariak közül eladnak; és így a pénz elfogyván, az udvariak is fogynak. Ma tíz órakor a fejdelmünk látogatására jöttenek sok udvarival, de azok olyan rongyosok voltanak, valamint a szolgák. Nem is tudom, miért viselik a fejdelem nevet, mert a' bizonyos, hogy jobban szeretném a brassai bíróságot, mintsem az ő fejdelemségeket. Való, hogy a gyorgyiánusok azelőtt hadakozók voltanak, de mostanában nyomorultak, görög valláson vannak; nekünk is vannak ott missionáriusaink. Az fejérnép ott közönségesen igen szép.
Azt írta volt kéd a minap, hogy már ért franciául. Aztot igen jól cselekszi kéd, hogy idegen nyelvet tanul. Bár a mi földink azon volnának, hogy idegen nyelvre tanyíttatnák gyermekeket. De az olyan állapottal oly keveset gondolnak, hogy még csak az írásra és az olvasásra sem kénszerítenék a leányokot, hogyha csak azoknak nem volna arra kedvek. Azt a két dolgot pedig egy nemesleánynak nemcsak illik, de szükséges tudni. Azonkívül, hogy a valláshoz a' szükséges, hogy holmi jó könyveket olvashasson. De amicsoda nem szükséges egy nemesasszonynak, hogy az ura távullétiben az urát mindenekről tudósíthasa, és az ura levelét elolvashassa. Nem lehet mindenkor olyan ember mellette, akivel írattathasson; de ha szinte volna is, a férfi nemcsak a hagymáról és a dézmaborról kívánna írni a feleséginek, hanem más egyéb egyességből, szeretetből származó gondolatit is leírná, ha a felesége tudna írni és olvasni. De minthogy nem tud, úgy ír néki, valamint egy idegennek. Ha megvizsgálnók, hogy micsoda levelet ír az ura egy olyan asszonynak, aki nem tud olvasni, és hogy micsodást ír a tiszttartójának, meglátnók, hogy mindenik egy húron pendül, és nem sok különbség vagyon közöttök. Arról nem is szóllok, hogy mennyi külső dolog történik olyan, amelyet az ember örömest megírná a feleséginek; némelykor szükséges is volna megírni, de elhagyja, mert a felesége nem tud olvasni, és azt nem akarja, hogy más megtudja. Erre azt felelik némely csúfos és rövid eszű anyák, hogy nem jó egy leánynak, hogy írni tudjon, azért hogy a szeretőinek ne írhasson. Oh! mely okos beszédek ezek! Mintha az írás okozná a rosszat, és nem a rossz az írást. Nem akkor történik meg a tilalmas dolog, amikor egymásnak írnak, hanem akkor, amikor egymással vannak, és nincsen szükségek az írásra. Akár tudjon a kéz írni, akár ne tudjon, de a szív eljár a maga dolgában. Nekem úgy tetszik, hogy nemcsak azért írok kédnek, hogy írni tudok, hanem azért, hogy a hajlandóság viszen reá. Ha nem tudnék is írni, csak ugyan csak legelső alkalmatosságkor mindazokot megmondanám kédnek. Mindezekből azt hozom ki, hogy az ilyen anyák nem okoson gondolkodnak, a leányokot a vallásbeli dolgok iránt való tudatlanságban neveleik, és akinek adják, az el nem kerülheti, hogy tudatlanságáért ne szenvedjen. Akármely szép legyen a gyémánt, de ha rútul vagyon metszve, nem becsülik. Mindezekre, tudom, azt fogja kéd mondani, hogy még házas nem vagyok, mégis az asszonyoknak akarok leckét adni. Nem akarok, édes néném, nem akarok. Tudom, hogy kéd is velem egy gondolatban vagyon eziránt. Lássa ki-ki, szabad a magáéval, és az Isten adjon olyan feleséget, aki írni és olvasni tudjon, de ha nem tudna is, azon lennék, hogy megtanyítanám, ha több esze nem volna is, mint egy macskának. Édes néném, szeret-é kéd úgy, mint a macska az egeret? Vagyon-é kédnek jó egészsége? Mikor látjuk meg egymást? Ma talám nem, mert már tizenegy az óra, és le kell fekünni. De ha lefekszem, úgy tetszik, mintha feredném, mert a tenger habja egészen bécsapván a házam alá, sokszor azt gondolom, hogy az ágyamban locsog a víz.

28
Jénikő, 16. julii 1719.
Azt jól mondták, édes néném, hogy nincsen olyan jó társaság, aki egymástól meg ne váljék. Bercsényi uram az asszonnyal és minden pereputtyával ideérkezvén, itt lesznek mindaddig, valamég Tarabiában rendelt szállásokot elkészítethetik. Tarabia pedig hozzánk földön fél órára vagyon, vízen pedig egy fertály óra. Hogy így esett, aztot igen bánom kédre való nézve; tudom, hogy gyakorta meghántatja kéd magát a tengeren, és hozzánk kirugaszkodik a tengeri lovakon. Az asszony ott közel lévén, gyakrabban mulattathatta kéd magát, és az idő inkább tölt, de már ezután tengeren kell idejőni, mikor az asszonyhoz akar kéd menni. Édes néném, patientia, aki erősebb, a' hatalmasabb. Azt jól tudja talám kéd, hogy ki követje cselekedte aztot, hogy Bercsényi Pérából kikőtözködjék; addig amég odaérkezik, nem akarván véle egy városban lakni. Már most mind együvé szorultunk, valamennyi bujdosók vagyunk, kettőn kívül, és itt várjuk, hogy hová fog bennünket vezetni a felleg, valamint az izraelitákot a pusztában. Nagy csuda lesz, ha még bennünköt is el nem ugratnak innét. Aztot csak éppen azért bánnám, hogy kédtől messzebb lennék, de másként azt akarnók, hogy ma vinnének el innét, mert igen szoros helyt vagyunk, és ha égés volna, máshová nem szaladhatnánk, hanem a tengerben kellene ugranunk. Én nyernék rajta, mint Birtók a csíkban, úszni sem tudok.
Édes néném, minden embernek az Isten rendelése alá kell magát vetni, főképpen a bujdosóknak, de még főképpen azoknak, akik Törökországban bujdosnak. Mert sohult olyan hertelenséggel a változás meg nem esik, mint itt, mert itt semmi bizonyosabb dolgot magának nem ígérhet senki, mint azt, hogy bizonytalan az állapotja. Ihon már a békesség megvagyon, mit remélhetünk. Olyan udvarral vagyon dolgunk, ahol a ministerek mindennap változnak, ahol ha ma egy dolgot elvégez az ember, holnap az újakkal újra kell kezdeni; aztot pediglen, ha az ajándékon nem kezdik, jó kezdetit sem lehet várni. Ez a mostani vezér a magyarokhoz magát jól mutatja, de a boldogulásoknak eszköze soha sem leszen, mert a hadakozást nem tudván, attól irtózik, és kész inkább mindenre hajolni, csak a hadakozásról ne halljon szóllani. Őnéki magának vagyon oka hozzá, mert legkisebb szerencsétlenségért a hadakozásban leteszik a vezéreket. Békességes időben pedig e' jól tudja a dolgokot folytatni. De ki ígérheti azt nékünk, hogy állandó legyen a hozzánk való jó akaratja? Hogyha pedig az elméjit megváltoztatják, mit nem várhatunk tőlle. Csak máris az ő kopár szakállú tihája (udvari kapitánya) nagyobb idegenséggel vagyon hozzánk, mint azelőtt. Mindenféle dolog pedig ezáltal megyen a vezér eleiben, mindennek ehhez kell menni, és csak őáltala kell folytatni a vezérrel való dolgot; és ha ezt megcsinálják azok, akik minálunk hatalmasabbak, és rosszunkot kívánják, oda leszünk a tyúkoknak. A' dicséretes ebben a vezérben, hogy az idegen országokról való dolgokban gyakorta kér tanácsot a mi fejdelmünktől; aztot béveszi, és követi, akinek is nagy eszit megüsmérte. De mindenkor csak reá megyek arra, hogy holnap vagy holnapután találkozhatik olyan, ki megváltoztathatja elméjit. Ember-é? Igenis, ember, megváltozhatik hát, és az idevaló emberek abban inkább emberek, mintsem másutt. De édes néném, mit vizsgálom én a jövendőt, hagyjuk azt a jövendő urára. Énnekem csak azon kell tőrödnöm, hogy mikor láthatom kédet, mikor nevethetek kéddel, és mikor ehetünk káposztát? Ah! nem mérek már a káposztáról szólni, mert aminap káposztásfazéknak nevezének; csak azért is úgy szeretem kédet, mint a káposztát. Hát kéd? Hát az egészség felől semmit sem írunk?

29
Jénikő, 9. augusti 1719.
Hiszem szégyenlem én azt, édes néném, hogy nekem kell a császári városban történt dolgokot megírnom. Hacsak örökké otthon nem ülnénk, több híreket is tudnánk.A' való, hogy ritka dolog, de amikor kéd híreket ír, azokot el lehet hinni. De az hogy lehet, hogy ott helyben lévén, mégis tőllem tudakozza kéd, hogy mikor leszen audenciája a császár követének, aki nem régen érkezett. Végtire talám azt is tőllem fogja kéd megtudakozni, hogy mikor esik ott az eső? Ha szinte megnevetnek is érette, de engedelmeskedem, és megírhatom, hogy már megvolt; de talám azt sem tudja kéd, hogy mi formában volt. Azt is megírom. Aztot úgy tudja kéd, mint a miatyánkot, hogy rendszerént, amikor a császár audenciát ád valamely követnek, elsőben ebédet adnak néki, és azután viszi bé a vezér a császárhoz. De a' most nem lehetett, mert a törököknek ramazánjok vagyon, eztet tudja kéd. Azt is tudja kéd, hogy a ramazán nálok olyan, mint nálunk a nagybőjt, és egy holnapig tart. Az is tudva vagyon kédnél, hogy ők akkoron naplementig se nem esznek, se nem isznak csak egy csepp vízet is, még csak nem is dohányoznak, ami legnehezebb nekik. De sőt még nappal bizonyos olyan édesség vagyon, amelyet meg nem szabad kóstolni, ha a péterkéit elvetné is. Gondolja el kéd, mi lehet az az édesség! De étszaka szabadság. Ramazánja lévén tehát most a törököknek, ma két órakor reggel a követ a portára menvén, ott megvendégelték, és öt órakor a császár audenciájára vitték. Mindezekből megláthatja kéd, hogy az audencia ma volt. Már tudja kéd, nemcsak tőllem, de talám tíz embertől. Már azt várom, hogy holnap azt fogja kéd tőllem kérdeni, ha kéd ehetnék-é, vagy alhatnék. Én pedig tudom, hogy alhatnám, mord kedvű is vagyok. De mégis egy kevessé szeretem kédet, jó étszakát is kívánok kédnek.

30
Békós, 16. augusti 1719.
Látja kéd, hogy Ázsiából írok kédnek, ha Ámérikában volnék, Missisipiából is írnék kédnek. Minket már úgy tekintsen kéd, mint ázsiai magyarokot. Elég az, édes néném, hogy már öt naptól fogvást itt sátorok alatt vagyunk. A mellettünk való várost, mind azelőtt, mind mostanában Békosnak híják, amely város ama híres Bithiniában vagyon. Tudja kéd, micsoda híresek valának a rómaiak idejében a bithiniai királyok. De azon nem tőrödöm, hanem azon tőrödöm, hogy nem Háromszéken vagyok. De ott jobb volna-é az Isten, mint itt? Nem, mindenütt egyaránsú az ő jósága, itt akarja az Isten, hogy légy, azért itt sétálj ezen a szép réten. Az igaz, édes néném, hogy szép helyt vagyunk, a sátoraink a tengerparton rendiben. Ezt a gyönyörű kanálist végig látjuk, a Fekete-tenger zúgását jól halljuk. Azok a nagy rettentő sajkák előttünk mennek el a Fekete-tengerre. Ilyen kanális nincsen az egész világon talám: ennek a széllye mindenütt vagyon egy jó ágyúlövés, a hossza vagyon öt mélyföld, mindenik végin egy nagy tenger. Hol lehetne másutt ilyen kanálist találni? A' való, hogy ha más nemzet bírná ezt az országot, csudát csinálna ebből a kanálisból: kétfelől városokot, szép kastélyokot, házakot építenének. Való, hogy Európa széllyin elég város vagyon, de másutt csak faluknak hínák azokot. A többi között Jénikő, ahol mi lakunk, igen rút város, a többi ilyen sincsen. Ázsia felől pedig csaknem mindenütt puszta. A császár parton lévő házai éppen nem császári házak. Micsoda nagy kár olyan szép és kies helyeket pusztán hadni, de én ugyan meg nem építtetem, lássák ők. Lehetetlen, édes néném, annyi halat látni, mint ebben a kanálisban vagyon; egynehány ezeret vonnak ki egyszer a halászok. Hány ezer kél el abban a császári városban, és hány százezret száraztanak meg csak Jénikőben? Hát még a rettentő sok disznóhal mennyi benne. Nem örömest hazudnék, a szükség sem hozza magával, azért elmondhatom, hogy egyszer a többi között láttam egyszersmind legalább ezeret, mintha annyi nagy sereg sertést hajtottak volna le a vízen. Az igaz, édes néném, hogy itt mi jól vagyunk, a szép réten sétálunk, a fejdelem általhozatván a lovait, gyakorta fog vadászni menni. Aztot már észrevettem, hogy itt Ázsiában is úgy szeretem kédet, mint Európában. De gyakran kell nekem írni és egy kevessé hosszabb leveleket, és az egészségre kell vigyázni, főképpen mostanában. Mert azt mondják, hogy ott kéteknél nagy pestis vagyon.

31
Békós, 7. octobris 1719.
Édes néném, ha szivárvánt nem láttunk volna, már a hegyekre szaladtunk volna innét, mert tegnap nagy záporeső lévén, a víz csaknem egészen elboríta. Mink azt nem tudtuk, hogy mikor nagy esők vannak, éppen ott foly le a hegyekből a víz, ahol mink vagyunk táborban. De csakhamar megtudók, mert egyszersmind elborítá a víz a konyhánkot; a konyhaeszközt szaladva kelleték elragadni. Én az esőkor a sátoromban nem lévén, az eső után odamentem megnézni, ha valami kárt nem tett-é az eső. De ki ne nevette volna, amidőn a sátoromon keresztül térdig érő patak folyt el. Az a jó szerencsém, hogy mégis feljebb volt az ágyam, és csak alatta folyt el a patak. A' való, hogy az özönvíz csak estig tarta, mert a víznek más menedéket csináltanak. De az eső nem akar megállani, és ha még két napig tart, gondolom, hogy idehagyjuk Ázsiát. A' való, hogy ideje is már kvártélyban szállanunk, mert a Fekete-tenger igen fekete szelet bocsát reánk.
Édes néném, gondolja el kéd, mint járt a minapiban Forgács uram. Nem tudom micsoda innepen Bercsényi uramhoz akart innet menni kommunióra. Reggel a kommunióra készülvén áitatosan, parancsolja egyik szolgájának, hogy menjen kaikért, aki általvigye Bercsényi úrhoz. Sokáig a tengerparton sétálván, a szolgája is sokat késvén, és a sok jó gondolatokból is kifáradván, elfelejti, hogy kommunióra akar menni. És hogy az idő hamarébb teljék, egy pipa dohánt gyújtat magának, és amidőn aztot már mind kiszíná, a kaik érkezik, és a kaikban akarván ülni, akkor veszi észre magát, hogy a pipa a szájában. Nagy nevetéssel visszátér a sátorában. De mi is eleget nevettünk egész nap rajta. Tudom, hogy kéd is megneveti az ő áitatos dohányzását, mert őnéki mindenkor vannak ilyen nevetséges dolgai. A minap a fejdelem arról beszélgetett, hogy micsoda nagy buzgósággal kell bévenni a kommuniót, és hogy csak arról kell akkoron gondolkodni. Forgács elfokad nevetve, mondván, hogy neki lehetetlen, hogy holmi nevetséges dolgok ne jussanak eszében. Mert a minap kommunikálni akarván, amikor a pap hozzája közelített, az a gondolat jött az esziben, hogy mi jó volna a papon lévő kasula cafragnak. Ilyen nevetséges gondolataink nekünk is elég vagyon; a gondolat úgy leszen rosszá, hogyha annak helyt adunk. Én kédet szeretem, e' jó gondolat. Az egészségre vigyázzon kéd, ez is finum gondolat.

32
Jénikő, 10. octobris 1719.
Micsoda szép állapot az: tegnap ebédet Ázsiában ettem, vacsorát pedig Európában. Ide pedig nem a levegőégben hoztak, hanem a vízen. Mindezekből megüsmeri kéd, hogy ide visszájöttünk, és a táborozást elvégeztük. A' bizonyos, hogy nem az ellenség elől jöttünk el, hanem a sok eső elől, amelyet el nem lehetett űzni, noha két generális vagyon velünk. A mindennapi mulatság már itt abból fog állani, hogy vagy Bercsényi uram jő mihozzánk, vagy mi megyünk hozzája. A vadászat sem múlik el, de a' sem múlik el, hogy ellenünk ne vadásszanak a portán. Mert a német követi legtöbbet azon elmélkedik, hogy nekünk árthasson; mi pedig legkisebben sem ártunk néki, és nem tudom, mivégre kívánja üldözni ezeket a szegény bujdosó magyarokot, akik itt a tengerparton csak dohányoznak suhajtással. Édes néném, vajon az olyan világi üldözők olvassák-e az évangyéliumot? Gondolják-é azt, hogy még bé is kell a szemeket hunni egynehány száz esztendőkig. Akkoron nem a kamaraszék eleiben citáltatunk, sem nem annak törvényje szerént mondják ki a sentenciát, hanem aszerént a kegyes évangyelium szerént, amely azt parancsolja a császároknak is, hogy megbocsássanak az ellenségnek, és a rosszért jól tegyenek. Az olyan ítélőszék, ahol az allégációt bé nem veszik, nem is az ország törvényit, hanem az évangyeliumot teszik ott a fejdelmek eleiben. Akkoron egy fejdelem hejában fogja azt allégálni, a ministerim jovallották nékem, hogy a bujdosó magyarokot bujdosásokban is üldözzem, és a politica ratio arra vitt, hogy őket olyan állapotban vessem, amelyben jövendőben se árthassanak. Az ilyen mentségre csak azt felelik, nem kellett volna azon igyekezni, hogy elvegyed tőllök azt a kenyeret, amelyet én rendeltem nékik idegen országban, minekutána már elvetted volna az örökségeket; a politica ratioért nem kellett volna jövendőbéli bizonytalan rosszért bizonyos rosszat követni felebarátidon. Ha mások is így gondolkodnának, békességben maradnánk. Talám gondolkodnak, de az ilyen gondolat csak általmégyen rajtok, valamint a purgáció.
A' talám tudva nincsen kédnél, hogy mi most is abban a szándékban vagyunk, hogy Franciaországban visszámenjünk, és ha csak a mi akaratunkon állana, ma indulnánk meg. De csak az akarat áll mirajtunk, a tehetség pedig máson, mivel a fejdelem ezen szándéka iránt a francia udvarnak egynehány rendbéli leveleket írván, arra egyenes választ nem vehetett még eddig. Az udvar se nem tiltja, se nem jovallja az oda való menetelit világosan, amelyekből kitetszik, hogy nem kívánja oda való menetelünket. Inimicus homo hoc fecit. Akik itt miellenünk vannak, ott is ugyanazok gátolták meg utunkot. Franciaországot Orleáns herceg igazgatván, mivel a király még nem arra való, mindenkor nagy barátságot mutatott a mi urunkhoz, az anyja pediglen, aki is egy házból való a mi fejdelemasszonyunkkal, úgy szerette, mint a fiát, mindholtig. De a fejdelmek között lévő atyafiság és barátság olyan, mint a nádszál, ha jól vagyon dolgod, mind az atyafiság, mind a barátság fent vagyon, ha pedig rosszul vagyon, és reájok szorulsz, csak azt mondják: nescio vos. E' már rajtunk bételjesedett, mivel Orleáns hercegnek az urunk még egy levelét nem vette; annyi sok szép ígéreti után legkisebben dolgait ebben az országban a portán nem segítette. Ilyen a fejdelmek barátsága, ilyen reménség nélkül lehet hozzájok folyamodni mindazoknak, akikre szükségek nincsen, és csak úgy bánnak az emberrel, valamint a citrommal, amelyből a levit kifacsarván, azután elvetik; ha a forrásból jól iszunk, azután annak hátat fordíttunk. Reánk pedig most nincsen szükség, az elmúltot elfelejtették, és a hatalom kezekben lévén, jövendőre nem hajtanak. A kéd mondása szerént, derék állapot a szerencsén fekünni. A' való, hogy az olyan ágy nem igen állandó, de amég tart, addig csak jó rajta fekünni. Meg nem kell, édes néném, az ígéretet másolni. A nemesvér, amit fogad, megtartja, ha magyarországi volna kéd, tartanék valamitől, de erdélyi lévén, ott a nemesasszonyoknak a szavok olyan állandó, valamint a brassai havas. Tartsa meg hát ígéretit, és három vagy négy holnapját a télnek töltse el kéd itt a magyar asszonyokkal. Való, hogy kéd lesz egyedül erdélyi, de egy erdélyi asszony nem ér-é annyit, mint tíz magyarországi? A rózsa többet ér a kórónál, a nap fényesebb a holdnál. Mikor Magyarországon fogyatkozás vagyon a napban, csak egy erdélyi asszonyt vigyenek oda, annak szépsége elég fényességet ád. E' nem dicséret, hanem igazmondás. Ha az Isten őket szebbeknek teremtette másoknál, ki tehet arról. Arról sem tehet senki is, ha lefekszem, mert tizenegy az óra. Ha a szerencsén nem fekszem is, csak jól aludjam, jobb az egészség annál. Ezután csak azt nézem, mikor fog kéd ideérkezni, de minden pereputyástól kell idejőni.

33
Jénikő, 2. martii 1720.
No már, édes néném, vegyük elő a pennát, és tisztítsuk meg a penészes kalamárist, mert már ezután az íráshoz kell fogni, a postákot kell küldözni, a híreket fel kell ébreszteni. Ma nyolcadnapja, hogy itt a telet kitelelvén, elhagya kéd bennünket, mint Szent Pál az oláhokot, és a császári városban lévő székiben visszáhelyhezteté kéd magát. De már ott a restséget nem kell hevertetni, hanem íratni. Én pedig majd olyan hírt küldök kednek tenger habjain, amelyen mind a két füle megcsendül kédnek; jó hogy több füle nincsen kettőnél. De legelőbbször szép színű, és jó szagú hírt írok, azután írom meg a csendülő hírt.
Tegnap a jancsár aga ceremoniával külde ajándékot az urunknak; az ajándék sok szép virágokból és sokféle gyümölcsből állott. Már előre tudom, hogy erre mit mond kéd. Erre azt fogja kéd mondani, a' bizony illetlen ajándék volt. Asszonyhoz illett volna virágot küldeni ajándékban, és ha a jancsár aga azt az ajándékot asszonynak küldötte volna, azért dicsérném, de egy gyenerális virágot küldjön egy fejdelemnek, azt sohasem tartom illendőnek. Ha ezeket mondja kéd, én azt mondom, mert más országban nevetséges dolog volna. De azt tudta kéd, hogy itt nem lehet ajándékot küldeni egy asszonynak, annál is inkább halálos vétek volna itt, ha egy asszony ajándékot küldene egy férfinak, a' csak egy szál rózsából állana is. Való, hogy az ilyen ajándék nekünk visszátetszik, és mi asszonyhoz illendő ajándéknak tartjuk, de azt meg kell vizsgálnunk, hogy itt szokás. Ami pedig szokás valahol, az illendő is abban az országban. Angliában ha az asszonyok a korcsomára mennek, azért senki nem ítéli meg őket, mert szokás. Spanyolország széllyin az asszonyok egy kis malacot hordoznak az ölökben, valamint másutt hordozzák a kiskutyácskákot. Franciában vagy másutt egy úri asszony a hintójában ül, estig oda jár, ahová szereti. Itt pedig egy török úrnak a felesége esztendeig sem megyen ki a házból. Lengyelországban a papok a sekrestyében lévő szenteltvízben teszik az égett bort, hogy meghűljön, amég a misét elvégezik. Nálunk megengednék-é aztot? Nálunk szégyenlene dohányozni egy úri asszony, itt pediglen mind dohányoznak. Kínában az olyan leány megyen hamarébb férjhez, akinek leghosszabb a füle, és ha a vállát éri. Nálunk pedig az olyantól elszaladnának. Itt csak az ujjokkal esznek, nálunk pedig késsel, villával. Hát a' jó szokás-é, hogy a tatár nemesasszonyok megfúrják az orrokot, és egy nagy ezüstkarikát vonnak belé, valamint a fülbenvaló? Az országban lévő szokást kell hát megtudnunk, ha arról akarunk ítélni. Talám még kéd azt a szokást sem tudja, hogy ha egy török két csötörtököt elmulat, azért a feleséginek szabad panaszt tenni ellene a bíró előtt. Mondjuk hát, hogy a jancsár aga küldhetett virágot, mivel itt szokás.
De édes néném, készítse kéd a füleit a rossz hírre. A' való, hogy aztot előre el lehetett látni, de teljességgel nem gondolhatta volna az ember. A mi jóakaróink addig munkálkodtanak ellenünk, hogy megnyerték a pereket, és innét is ki akarnak bennünket tudni, mintha terhekre volnánk. Ma reggel hívatá a vezér Horvát Ferencet, és azt izené a fejdelemnek általa, hogy a porta jobb és alkalmatosabb helyt akar rendelni a magyaroknak Jénikőnél. A mi urunk, mint igaz keresztény fejdelem, csendes elmével vette ezt az izenetet, és abban a változtatás változást nem okozhata. Elmondhatta volna Dáviddal: usque quo exaltabitur inimicus meus super me? és piruljanak meg mindazok, akik az én nyomorúságimon örülnek. De a Krisztus tanyítását követvén, áldást kért üldözőire, nem is a portának tulajdonította ezt a változást, hanem annak a követnek, aki ártalmunkra igyekezik. Ha Isten mivelünk, kicsoda ellenünk? Még nem tudhatom, micsoda helyre akarnak bennünket repíteni. De még nem olyan hamar lészen az elmenetel, amelyet szívesen bánom azért, hogy egymástól tovább esünk. Mindezekről legelső alkalmatossággal tudósítani fogom kédet. Jó egészséget is kívánok. Amen.

34
Jénikő, 25. martii 1720.
Ma reggel a fejdelmünk a Pompeus oszlopát volt megnézni, amely oszlop a Fekete-tengernek a torkába, egy nagy kőszikla tetején vagyon. Ez a kőszikla egy kis szigetet csinál. A kaikból kiszállván, egy darabig felmentünk a kősziklán, de éppen az oszlopig nem mentünk, mert igen meredeken vagyon, és egyik kőszikláról a másikára kelletett volna ugrándozni; a káposztásfazék pedig nem ugrándozhatik oly könnyen, mint a vadkecske. Nem lehetett megtudnunk, hogy micsoda magosságú volt azelőtt az oszlop, mivel el vagyon törve két vagy három darabba. Amely darab még fent áll, nem lehet magosabb harmadfél singnél; nincsen mit nézni rajta, hanem csak a régiségiért kell becsülleni, ha igaz, hogy Pompeus tétette oda. Mert aztot csak mondják, és minden a Pompeus oszlopának híja, de arról semmit nem találni írásban. A' bizonyos, hogy az a híres római ember ezen a földön eleget járt, de a' nem bizonyos, hogy ő tétette volna oda az oszlopot. Lehet, hogy valamely görög császár munkája, vagy még a császárok előtt tették oda. Ha Pompeus tette is, nekem ahhoz mi közöm? Inkább elhiszem, hogy ő tette oda, csak hozzája ne küldjön megtudakozni. De azt tudom, hogy Pompeus meg nem fizeti nekem a keszkenőmet, amelyet ott a kősziklák között elvesztettem.
Már most tudom, hová küldenek bennünket. Azt mondják, a város rendes, nem messze vagyon ide, a neve Rodostó, de ennél többet nem tudok. Hanem azt tudom, hogy már elküldöttenek oda, kik szállásokot foglaljanak az egész bujdosó magyarok számára, és hogy a jövő holnapnak a közepe felé innét elillantunk. Azért azon legyünk, hogy azt a kis időt hejában el ne töltsük, hanem gyakran meglássuk egymást, és eleget nevessünk. Attól ne féljen kéd, hogy addig gyakorta meg ne látogassam kédet, se attól ne tartson kéd, hogy a nagy készület miatt oda nem mehetnék, mert annyi portékám vagyon, hogy fél óra alatt mindenemet elrakhatom. Mi szép dolog, mikor az embernek minden gazdagsága csak egy ágy, egy kis láda és egy asztal! Látja kéd, mindezek nem adnak nagy gondot. Mikor pedig sokja vagyon, a gond is nagyobb. Mit tehetünk rólla, hogy többem nincsen. Tizen is vannak itt olyanok, akiknek félannyi idő sem kell a készületre. Édes néném, akik bujdosó fejdelmet szolgálnak, hogy lehetne azoknak valamijek. A' való, hogy kivált minékünk a ketten hárman, kik mindenkor véle bujdosunk, többünk lehetne, de azt elhallgatom, miért nincsen. Az erdélyi vér nem az adomért szolgál, hanem a becsületért, ha egy kis háláadatlansággal fizetnek is, azt nem tekinti. A minapi levelében az ilyen dologra való nézve pöké ki kéd ezeket a deák szókot: experto crede Roberto; a' való, hogy már én is elmondhatom másoknak. De vessük végit az ilyen gondolatoknak, és örüljünk még előre annak, hogy holnapután együtt eszünk ebédet és vacsorát, és hagyjuk a törődést annak, aki azt szereti, ugyé édes néném. Ezzel maradok kéd köteles, láncos, madzagos, spárgás és zsinoros szolgája.

35
Jénikő, 16. aprilis 1720.
Üssék meg a dobot, fújják meg a készülőt, édes néném, már mi készen vagyunk. A gálya, aki urunkot fogja vinni, itt vagyon; amely hajók a portékát és a fejdelem embereit fogják vinni, azok is már rakodva vannak. Bercsényi úrnak egy nagy hajót rendeltek. Már mind az egész bagázsia elindult, csak mi maradtunk meg hátra; Forgács úr velünk lesz, és egynehány alávaló cseléden kívül hárman vagy négyen leszünk a fejdelemmel. És hét órakor reggel mi is abban a nagy vizihintóban ülünk. Tegnap pedig a fejdelem csak különösön szemben volt a vezérrel, és tőlle elbúcsúzván, nagy barátságát mutatta a fejdelemhez, és meg is ajándékozta egy szép török flintával, és nagy barátságoson váltak meg egymástól. De gondolja el kéd, hogy a török micsodaféle beszédekkel él. A fejdelem beszéd közben mondotta a vezérnek, hogy talám messze vagyon Rodostó, és hogy közelebb szeretett volna lenni a portához. Erre a vezér mondá, hogyha egy kevessé messze van is, de a hely alkalmatos, de ne gondoljad, hogy messze legyen, mert csak annyira vagyon, hogyha a rizskását itt megfőzik, odavihetik melegen. Ítélje el az ember az ő török mondását! Elég a', hogy mindjárt megindulunk, és még ezt a levelet bé kell pecsételnem. Azért most többet nem írhatok, hanem ha helyben érkezünk, mindenekről tudósítani fogom az édes nénémet, akinek Istentől jó egészséget kívánok, és láthassam meg kédet mentől hamarébb. Hanem csak arra kérem kédet, hogy írjon mentől gyakrabban, én pedig azt el nem mulatom. Polatéti, édes néném és az egészségre igen kell vigyázni. Mi ezennel megindulunk, már hét az óra.

36
Rodostó, 24. aprilis 1720.
Édes néném, ha nem mondanám is, hogy ide érkeztünk, csak arról megüsmeri kéd, hogy honnét dátálom a levelemet. Elég az, hogy az Isten szerencsésen ide hozott mindnyájunkot. És mihent ide érkezett Bercsényi úr, mindjárt anagramát csinált a város nevéből, és e' jött ki belőle: ostorod. Ez igen hozzáillik a bujdosókhoz. Elég a', hogy erről eleget lehetne elmélkedni, de azt hagyjuk másszorra. Most pedig fogadásom szerént hadd írjak meg mindeneket kédnek. Legelőször ott kezdem el, hogy Jénikőből 16-dik indulánk meg. Már a gálya készen várta a fejdelmet, amely igen nagy méltóságára esett a fejdelemnek, hogy a császár gályát küldött számára. A gálya is a nagyobbak közül való volt, mivel 26 pár lapát vonta, mindenik lapáton kin 4, kin 3 ember volt, mind egészen 220 rab vonta a gályát; azonkívül 100 fegyveres léventi (vagy hajdú) benne. Egyszóval a gályában voltunk mindnyájan 400, a gályás főtiszt basa volt. A fejdelem mellett lévő császár kapicsi basája velünk volt, azonkívül egy csorbasi. 7 órakor a fejdelem a gályában szállván, tiszteletnek okáért az ágyúval lőttenek, a vasmacskákot felvonák, és vonni kezdék a gályát. A császár kastélyát meghaladván, ellenkező szélre találánk. A szigetek felé kételeníteténk venni utunkot, amely szigeteket nevezik Insula Principum. Forgács úr azt észrevévén, hogy nem a' volna a rodostói út, és nem tudván az okát, hogy miért megyünk a szigetek felé, azonnal megijede, és kezdé a fejdelemnek mondani, hogy a porta megcsalta, és nem Rodostóra viszik, hanem Nicomediában, ahol Tökölyi volt. A fejdelemnek haszontalan vala bátorítani és mondani, hogy talám a szelet akarják megnyerni, vagy más okok lehet, és attól nem tart, hogy Nicomediában vigyék, és arra okot nem adott a portának, hogy akaratja ellen vitesse valahová. Mind e' haszontalan vala, mert minden bizonnyal elhitette vala magával, hogy Nicomediában visznek, és mindaddig tarta attól, valamég a szigeteket el nem érők. Ott megszállván 11 órakor, ebéd után Bercsényi úr is odaérkezék. Másnap is a szél ellenkező lévén estig, estve pedig hat órakor onnét elindulánk jó széllel Rodostó felé. Egész étszaka jó szelünk lévén, a vitorlákot felvonták, és nem kelleték lapátokkal vonni. A harmadik napon, 8 órakor reggel, a héracléai portusban bémentünk, és vasmacskákot veténk le. A kapucsi basa pedig előre Rodostóra mene, hogy rendelést tenne a szállások iránt, és mindaddig itt kelleték nekünk maradni. 21. a kapucsi basa a fejdelemnek tudtára adván, hogy már készen volnának a szállások, ma 5 órakor reggel megindulánk, és 11 órakor délelőtt Rodostóhoz érkezénk. A fejdelem azonnal kiszálla a gályából, és a lovak a parton lévén, pompával kísérék a városban lévő főtisztek a fejdelmet szállásáig.
Édes néném, nem egy kis uraság a gályán járni; ott a nagy rendtartás legkisebb dologban is a nagy csendesség. Amikor kétszáz ember megrándítja, csak elhiheti kéd, hogy jól meg vagyon rándítva. Aztot pedig mind egyszersmind, az ötvenkét lapátot egyszersmind teszik a vízben. Egy lapátnak a hosszasága vagyon legalább öt ölni. Igen szép mulatság azt nézni. De meg ha az ember azt meggondolja, hogy azok a szegény rabok csaknem mind keresztények, és hogy holtig ott kell maradni nekik, megesik az ember szíve rajtok. Azonkívül is a gályavonás igen nehéz munka, aki azt nem látta, nem lehet annak azt kigondolni. Azt gondolná az ember, hogy mindeniknek az egész karja kiszakad, úgy megrántja a lapát őket. A' való, hogy az ételeket megadják, de a ruházatjok csak rongyból áll. A miéink mégis ingben dolgoztanak, azért hogy a fejdelem ott volt, és ugyanezért az okért is nem bántak rosszul vélek, de másként ing nélkül dolgoznak, és a verést legkisebbért szenvedniek kell, amint magok is mondották szegények. Amidőn valamit akarnak nekik parancsolni, csak süveltenek, már ők azt tudják mire való, és egyszersmind fognak a munkához. Az ő székek úgy vannak rendben egymás után kétfelől, valamint a templomban szoktak lenni; közepette utca vagyon, ahol szüntelen járnak alá s fel a tisztek, és azt nézik, ha valamelyik nem vonja-é jól a lapátot, ha beszélnek-é egymással. Kinek-kinek a maga helyében kell maradni, oda vannak láncolva, és mihent a vonást elhagyják, le kell ülni, és ugyanazon helyben kell alunniok is. Egyébkor soha nem szabad felállani, hanem amikor a gályát vonják, és olyankor igen szomorú zörgést hall az ember, mert csak a sok lánc zörgésit lehet hallani. Mindezekre azt mondaná kéd, hogy lehetetlen ezeknek a szegény raboknak, hogy szabadságokot ne suhajtsák. Mindazonáltal vannak mégis olyanok, akik azt a nyomorú életet megszokták. Mivel én beszéltem két magyar rabbal, akik húsz esztendőtől fogvást vannak a gályán, és mondottam, hogy ha nem lehetne-é olyan módot találni abban, hogy megszabadulhassanak. Csak ezt felelék erre: miért mennénk mi már Magyarországban? feleségünk, gyermekünk talám már megholtanak, itt is mivel élnénk; itt ételt adnak, és megszoktuk már ezt a nyomorúságot. A' való, hogy nem vártam ezt a feleletet tőllök, másként is gondolkodnám, ha helyettek volnék. A mi gályánkon mindenféle nemzetekből valának: magyar, német, francia, lengyel, muszka. A Noé bárkájában nem volt ennyiféle nemzetség, kiveszem az állatokot.
Elég a', hogy az egész bujdosó magyarok itt vannak; kinek-kinek pedig bővön elegendő és tágas szállása vagyon, csak én egy szolgával egy gazdag örménynek az egész házát bírom; és mindenik háznak vagyon egy kis kertje. Amidőn meghallották az örmények, hogy közikben jövünk lakni, mert azt jó megtudni, hogy ebben a városban négyféle nemzetség vagyon: török, zsidó, görög és örmény, mi az örmények házaiban lakunk, azonnal a kadiához (vagy a török bíróhoz) mentenek, mondván néki, hogy azt hallották, hogy a magyarok olyan hamisak, hogy az asszonyokon, leányokon még az utcán is erőszakot tesznek. Pápai Gáspár éppen a kadiánál talált lenni akkor, és mondá nagy prosopopiával a kadiának: kadia, az örmények ne féltsék a feleségeket a magyaroktól, mert semmi bántások nem leszen; de ha az ő tyúkjok a mi kakasainkhoz jőnek, akkor semmiről nem felelek. A kadia nagy nevetséggel mondá Pápainak: aferim magyar, aferim (igen jól mondád). Mink ezen eleget nevettünk, hát kéd is nevessen. Elég a', hogy mi már itt helyben vagyunk. A bujdosásban is bujdosnunk kell. Az Isten fizesse meg annak, aki az oka. Mint leszünk, hogy leszünk ezután, azt hagyjuk az Isten akaratjára, ő hozott bennünket ide, ő is gondunkot viseli. Akik mivelünk rosszat akartak tenni, azoknak rossz szándékjokot az Isten jovunkra fordította, mert noha még nem üsmerem a várost, se körül való helyeit, de azt elmondhatom, hogy háláadással tartozunk Istennek ide való hozásáért. Mert sokkal tágasabban vagyunk szállva, mint abban a nyomorult Jénikőben; az egész szállásaink a város széllyin vannak, csak egyet lépem, már a mezőn vagyok. De lakóhelyünkről legelső alkalmatossággal bővebben írok, és nekem úgy tetszik, hogy most eleget írtam, és 11 órakor ideje volna lefekünni. Mert a' csudálatos dolog, hogy az embereknek és az asszonyoknak itt is úgy kell aludni, valamint másutt. De minekelőtte elvessem a pennát, arra kérem kédet, hogy a hozzám való szeretet meg ne fagyjon, és az egészségire igen vigyázzon. Innét oda mindennap mennek hajók, és akármelyik hajósnak a levelit odaadhatja kéd. Jó étszakát, édes néném.

37
Rodostó, 28. maji 1720.
Már mi itt derék házas-tüzes emberek vagyunk, és úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. De tréfa nélkül, édes néném, mi itt igen szép kies helyt vagyunk. A város elég nagy és elég szép, a tengerparton lévő kies és tágas oldalon fekszik. Az is való, hogy Európának éppen a szélyin vagyunk; lóháton innét Constancinápolyban két nap könnyen el lehet menni, tengeren pedig egy nap. A' bizonyos, hogy suhult a fejdelemnek jobb lakóhelyt nem adhattak volna. Akármely felé menjen az ember, mindenütt a szép mező, de nem puszta mező, mivel itt mindenütt a földet jól megmívelik. A faluk mellett lévő mezők nem puszták, és ennek a városnak a földje olyan mívelt, valamint egy jól megmívelt kert. Kivált mostanában gyönyörűséggel nézi az ember itt a szántóföldeket és a szőllőköt és a sok veteményes kerteket. Itt pedig annyi szőllőhegyek vannak, hogy másutt egy vármegyében elég volna; azokot pedig igen jól mívelik, és azokban a sok gyümölcsfák úgy tetszenek, mintha mind kertek volnának. Itt pedig meg nem karózzák a szőllőt, mint nálunk, azért is az ágak mind le vannak hajolva, a szőllőgerezdet a levelek béfedvén, a földet is árnyékban tartják; e' pedig szükséges ezen a meleg földön, ahol nyárban igen kevés eső jár, így a föld nedvesen marad, és a szőllő sem szárad el. Itt a' való, sok veteményes kertek vannak, az idevaló szokás szerént jól mívelik, de nem lehet a miéinkhez hasonlítani. Gyapotat pedig sohult annyit nem vetnek, mint itt, és a gyapotból való kereskedés itt igen nagy. Torda vármegyében gondolom, hogy megteremne, de a mi kokány földünkön elegendő melege nem volna. Itt az asszonyoknak egész esztendő által csak az a dolgok, hagy a gyapotat elvessék, megszedjék, eladják, vagy megfonják. Májusban vetik el, és októberben szedik meg; való, hogy sok bibelődés vagyon a gyapottal, de minthogy itt az asszonyoknak semmi más külső munkájok nincsen, azért arra reá érkeznek.
A város felől azt mondhatom, hogy ezen a földön elmondhatni egy szép városnak, amely nem olyan széllyes, mint hosszú, de akármely szép házak légyenek itt a városokon, nem tetszhetnek szépeknek, mivel az utcára nem hadnak ablakokot, kivált a törökök, azért hogy a feleségek ki ne láthassanak. Micsoda szép dolog az irigység! A piaca a városnak igen bőv, a sokféle szárnyas állat, gyümölcs, kerti vetemény itt olcsú, amég ide nem jöttünk, még minden olcsúbb volt. De ha egy kis drágaságot okoztunk is, de a' való, hogy csendességet is okoztunk. Mert a lakosok magok mondják, hogy amég ide nem jöttünk, ahol most vagyunk szállva, ott az utcákon nappal is félve jártanak az asszonyok és leányok, estvefelé pedig akit kívül találhattak, azt elragadták, és gondolja el kéd, mint bocsátották el, még gyilkosságok is estenek. Ezeket pedig a jancsárok, görögök és örmények követték. De már most legkisebbet sem hallani, estve ki-ki sétálhat az utcákon, semmitől nem tarthat. A' való, hogy mink is sokan vagyunk, de legkisebb dolog ha történnék, a kapunkon lévő harminc jancsár megtanítaná azokot, akik valamely garázdát akarnának indíttani. Nem is lehet már csendesebb hely, mint ahol mi lakunk; estve idegen jancsárt, se görögöt nem látunk, noha a szép időkben 11 óráig is kint vagyunk. Csak ilyen hamar is már micsoda hasznára vagyunk a városnak, hát még ezután. Csak azt bánom, hogy messze vagyon Bercsényi úr tőllünk; ő nem bánja, mert ritkábban megyünk hozzája, és annyival kevesebb lesz a költség. De mit tudunk tenni, ha messze is, csak oda kell menni, hát hogy töltsük az időt; még az asszonyok sem szeretik aztot, de mit tehetnek velünk együtt rólla. A' való, hogy a' nem nékik alkalmatlanabb, hanem nékünk, mert csak el kell hozzájok menni, valamint az úrdolgára. Már eleget beszéltem a városról és a földjéről, hanem már a mi házunknál lévő szokásról kell szólni, és az időtöltésről. A' való, hogy egy klastromban nincsen nagyobb rendtartás, mint a fejdelem házánál.
Ezek pedig azok a rendtartások. Reggel hatodfél órakor a dobot megütik, akkor a cselédeknek fel kell kelni, és készen kell lenni hat órára. Hat órakor dobolnak, és akkor a fejdelem felöltözik, azután a kápolnában megyen, és misét hallgat; mise után az ebédlőházban megyen, ott kávét iszunk és dohányozunk. Amikor az óra három fertály nyolcra, akkor elsőt dobolnak misére, nyolc órakor másodikát, és egy kis idő múlva harmadikot dobolnak. Akkor a fejdelem misére megyen, mise után a maga házában megyen, és ki-ki oda megyen, ahová tetszik. Tizenegyfél órakor megütik a dobot ebédre, és tizenkét órakor asztalhoz ülünk, és törvényt teszünk a gyúkokra. Harmadfél órakor a fejdelem csak magánoson a kápolnában megyen, és ott vagyon három óráig. Mikor az óra három fertály ötre, akkor elsőt dobolnak estvéli imádságra, öt órakor másodikát, és egy kevés idő múlva harmadikát. Akkor a fejdelem a kápolnában megyen, és azután ki-ki eloszlik. Vacsorára hetedfél órakor dobolnak. A vacsora nem tartván sokáig, nyolc órakor a fejdelem levetkezik, de leggyakortább le nem fekszik még akkor, és reggel, ha szinte hat órakor öltözik is fel, de éféle után két órakor felkél. Azt pedig ne gondolja kéd, hogy legkisebb változás is legyen mindezekben, ha szinte a fejdelem beteg volna is, akkor is mind egyaránt folynak rendek. Hatodfél órakor felkelni nem kicsiny dolog, de el nem mulatom, azért hogy kedvit találjam, és mindenkor jelen vagyok, mikor öltözik. A hivatalom is azt hozza magával, hogy vigyázzak a cselédekre. Ezek tehát a mi klastromunkbéli rendtartásink.
Ami pedig a mulatságot és az időtöltést illeti, a' sokféle, és ki-ki a maga hajlandóságát követi. A fejdelem minden héten lóra ül kétszer, és estig oda vadászunk, mert itt igen sok fogoly és nyúl vagyon, veres fogoly több vagyon, mint szürke. Mikor pedig vadászni nem megyen a fejdelem, akkor csak a sok írásban tölti az időt. Mink is jobban töltenők, ha lehetne, mert az ember nem mehet örökké sétálni, nem lehet mindenkor a mezőn vándorlani, az idevaló emberekkel pedig nem lehet társalkodni. Itt az idegen senki házához nem mehet, kivált az örmények inkább féltik feleségeket, mintsem a törökök. Még nem láthattam a szomszédasszonyomot, napjában tízszer is a kapuja előtt kell elmennem, és ha a kapuban talál lenni, úgy szalad tőllem, mint az ördögtől, és bézárja a kapuját. Nem törődöm rajta, mert közönségesen az örmény asszonyok olyan fejérek, mint a cigánynék. Ebből elítélheti kéd, hogy itt a lakosokkal semmi üsmeretség nem lehet, nem is vesztünk semmit, mert itt ki szőcs, ki szabó, valami főrenden lévő emberek itt nincsenek, akikhez mehetnénk. Török urak vannak, de unadalmas dolog törököt látogatni: egyik a', hogy törökül nem tudok, másik a', hogy ha az ember hozzájok megyen, elsőben no ülle, azután egy pipa dohányt ád, egy fincsa kávét, hatot vagy hetet szól az emberhez, azután tíz óráig is elhallgatna, ha az ember azt elvárná. Ők a beszélgetéshez, nyájassághoz éppen nem tudnak. Minden mulatságunk tehát abban áll, hogy Bercsényi úrhoz megyünk vagy ebédre, vagy vacsorára, ott mégis nevetünk a kis Zsuzsival, mert az asszonnyal reá kell az embernek tartani magát, valamint a kompódi nemesasszonynak; a' már csak a régi dolgokot szereti beszélni, hogy leány korában micsoda mulatsági voltanak. Azt jól tudja kéd, hogy nekem ahhoz semmi nincsen. Énnekem amicsodás természetem vagyon, elhallgathatom az embert három óráig is, hogy egyet ne szóljak, de azután kérdje meg kéd tőllem, mit beszéltek nekem, egy szót sem tudnék megmondani belőlle. Így vagyok azzal az úri asszonnyal, két óráig sem szóllok egyet, ha nevet, én is nevetek, de sokszor nem tudom mit. Azt gondolja, hogy én azokot mind nagy figyelmetességgel hallgatom, ugyanis, ha én régi dolgokkal akarom az időt tölteni, Nagy Sándor históriáját olvasom, az elég régi.
Mindezekből megláthatja kéd, hogy micsoda városban telepíttettenek le bennünket, annak micsodás lakosi vannak, micsoda környéke, itt micsodást szokást tartunk. De azt még meg nem mondottam kédnek, hogy én micsodás szokást tartok: az én szokásom a', hogy tíz órakor lefekszem, és a szemeimet bézárom, és rendszerént azokot fel nem nyitom másnap hatodfél óráig. Ezt a dicséretes szokást mind télben, mind nyárban megtartom. Azért ez a levél olyan hosszú, hogy már tíz az óra. Aludjunk hát, édes néném. De az egészségre kell vigyázni, ha azt akarja kéd, hogy gyakran írjak. Másszor többet vagy kevesebbet. Ihon azt majd elfelejtettem megírni, hogy az a veszett köszvény az urunkra jött alkalmatlankodni.

38
Rodostó, 23. augusti 1720.
Hogy a kéd kisujja meggyógyuljon, azt igen szükséges kédnek megtudni, hogy mi négy napig elhadtuk volt Rodostót, és négy mélyföldnire voltunk savanyúvizet innya. De azt elsőben meg kell kédnek írni, hogy mivégre ittuk a savanyúvizet. Ide nem messze egy tócsás hely vagyon, amelynek szélyessége és hosszasága lehet tizenöt ölni. Ebben az időben, akiknek valami nyavalyájok vagyon, abban a sárban megferednek; negyven, ötven mélyföldniről ide eljőnek az emberek szekereken feleségestől, gyermekestől. Húsz vagy harminc szekeret meg lehet látni a sár körül, és abban a sok asszony, férfi, gyermek úgy hevernek, nem különben, valamint a sertések. Mikor a sárból kimennek, ítélje el kéd, micsodások, mert nem egyéb, hanem kemény fekete sár, amelyben erővel kell lemenni. A lakosok, nem tudom, honnét vették, de azt tartják, hogy igen hasznos. Én ugyan nem láttam, hogy valakinek használt volna. Magam is bémentem abban az ocsmány sárban a többivel, nem a szükségért, hanem azért, hogy megmondhassam, hogy sárban hevertem. Nyárban pedig a bialoknak igen kedves mulató helyek az a sár. De a görög papok, azért hogy egynehány polturát nyerhessenek, azt mondják, hogy elsőben meg kell azt szentelni, mert másként nem használna. De a' még nem elég, mert ebből az utálatos sárból kikelvén, a tradició szerént és a Hypocrates parancsolatjából a savanyúvízre kell menni, abból harmadnapig kell innya amennyit lehet, hogyha azt akarja valaki, hogy úgy megtisztuljon, mint kristály.
Mi is tehát a föld népinek régi bévett szokását akarván követni, odamentünk, és ott találtunk legalább kétszáz férfit, asszonyt és gyermekeket. De minthogy a görög papok semmi alkalmatosságot sem mulatnak el, ahol egynehány polturát nyerhetnek, azért ezt a vizet is meg kelletik szentelni, mert anélkül nem volna hasznos. A víz kősziklákból foly ki, de mégis nem tiszta, és a sok nép aztot felzavarván, sáros vizet iszik. Mink is másnap, hogy odaérkeztünk, elkezdettük az italt, és egy nagy üst tele volt vízzel a tűzön, mert melegen kell innya, és sokan voltunk, akik ittuk. De micsoda savanyúvíz, édes néném, éppen a sárhoz illik, mert ha egyik utálatos, a másika fertelmes. Mi azt gondoltuk elsőben, hogy olyan savanyúvíz, mint nálunk vagyon, de amikor megkóstoltuk, lehetetlen volt egy cseppet elnyelni, mert csak tiszta sós víz, az is rossz ízű. Mindazonáltal lassanként, egymásra való nézve, mindenikünk megivutt harmadnapig tizenkét ejtelnit belőlle, némelyik többet, mert aki legtöbbet iszik, aztot legtöbbet is purgálja. A vizet ebédig kell innya, és addig szüntelen kell járni vagy futni, hogy jobban használjon. Forgács úr, minthogy egyiket sem vihette végben, azért lóra ült, és ügettette a lovát, és így rázatta magát, és mikor érzette, hogy a víz munkálodni akar, akkor leszállott a lóról. Elhiheti kéd, hogy eleget nevettünk rajta. Azt már nem tudom, mint fog nékünk használni ez a szentelt savanyúvíz, ha nem használ sem törődöm rajta, mert jó egészségem vagyon. Azt tudom, hogy két betegnek nem használt, az egyike rosszabbul vagyon utána, a másika halálán vagyon. Vagyon-é olyan orvosság, aki mindenféle betegséget meggyógyítson? De olyan vagyon, aki ártson. Halál ellen nincs fű kertben. A mi urunk pedig csak a vadászattal töltötte az időt, és azt nevette, hogy mi mind vendégeskedünk. Édes néném, Istentől jó egészséget kívánván kédnek, maradok kédnek legkisebbik szombati szolgája.

39
Rodostó, 18. novembris 1720.
A kéd szép, de igen kurta leveleit kedvesen vettem, édes néném, mért kíván kéd olyan gyönyörűségtől megfosztani, amely egy pénziben sem telik kednek. A meleg házban nem mesterség írni, a kéd leveleit pedig a hideg házban is gyönyörűség olvasni. Egy kis pirongatás nem árt némelykor, reménlem, hogy másszor megjobbítja kéd magát. Itt mi nagy csendességben élünk, Isten tudja meddig, mert innét való elmenetelünk merre és mikor lehetne, azt nem lehet kigondolni. A porta nem régen csinált a császárral húsz vagy huszonnégy esztendeig való békességet; huszonnégy kőfallal rekesztették bé tehát az utunkot Erdély felé, már afelé nem is kell gondolkodni. Úgy tetszik, hogy még másfelé is bévágták az utat, és amint mostanában folynak Európában a dolgok, legkisebb sugárát sem láthatjuk megszabadulásunknak, és még csak a reménséget is ládában kell zárni.

Szegény bujdosóknak, hogy adsz könnyebbséget,
ha tőllök elveszed, még a reménséget.

De ezzel, édes néném, csak vigasztalhatjuk magunkot, hogy -

A nyomorúságban lévők nem félhetnek
semmitől, de sőt még mindent remélhetnek.

A' való, hogy az Istenben reménség ellen is kell reménleni, mert ő igazgatja a szíveket. Amely ellenkező dolgokot látunk Európában a mi megszabadulásunkkal, azokot is ő vezeti, és nemcsak reánk kell gondjának lenni, hanem másokra is. Mi azt akarnók, hogy csak a mi kívánságaink szerént folynának a dolgok, és hogy holnap ugordhatnók által a feljebb említett kőfalakot. De nem oda Buda! Mert se a portához, se a franciához bíznunk nem lehet, a német megbékélvén törökkel, a spanyolban kapa. Orleáns herceg, a francia régens, akinek természet szerént kelletett volna a spanyollal tartani, mivel oly közélről való atyafiak, ellenkezőt cselekszik, és a császárral álliáncát csinál, és a spanyol ellen hadakozni kezd. A császárral elvéteti a spanyoltól a két Siciliát, és ezzel az esztendővel a hadakozás is elvégződik. Orleáns herceg a békességben azt teszi fel, hogy a spanyol király egy leányát a francia királynak adja, aki nem több hat vagy hét esztendősnél. Eztet Franciaországban fogják küldeni most minden órán, hogy ott neveljék fel, és hogy a spanyol királynak az első és a második fia az Orleáns leányi közül vegyenek feleséget, ezt a két lányt is Spanyolországban fogják küldeni. A császár, a francia, a spanyol és az anglus allianciát csinálván egymással, ki merné ezek ellen emelni a kezét? És kitől lehetne reméleni valamely vigasztalást a szegény bujdosó magyaroknak? Mástól nem látok, hanem a franciától. De azt is elmondhatni, hogy háláadatlanul bánik az urunkkal, aki még most is kéredzik, hogy bocsássák bé Franciaországban. Orleáns herceg pedig, nemhogy azt megengedné, vagy még választ adna a leveleire, de még azt sem akarja, hogy nevezzék előtte, okul adván a császárral való állianciáját. Ilyen a fejdelmek barátsága és atyafisága. Az a herceg Franciában való létünkkor a fejdelemhez mindenkor nagy barátságát mutatta; az atyafiság is megvagyon közöttök, mivel az ő anyja és a mi fejdelemasszonyunk egy familiából valók. De a fejdelmek azt tartják, hogy úgy vagy barátom és atyámfia, ha szükségem vagyon rád, vagy ha reám nincsen szükséged.
Erre azt mondhatná kéd: hát a kereszténység hol vagyon? hát az évangyéliumot csak a köznépnek adták-é ki? Való, hogy azt mindennek meg kellene tartani, de úgy tetszik, mintha, a fejdelmeknek szégyen volna ahhoz szabni magokot. Mindezekből azt látjuk, hogy csak az Istenben kell bíznunk, és békességes tűréssel vegyük, és várjuk irántunk való rendelésit. Aki a hideget adja, a' mentét is ád melléje; aki bennünket idehozott, gondunkot is viseli. Bízzunk tehát és bízzunk, és úgy nem hagyatunk el. A mi fejdelmünk a' bizonyos, hogy bízik, és amellett minden héten kétszer vadászni megyen. Aztot ha szinte varrótő-eső volna sem mulatnók el. Nem elég azt megírni kédnek, hogy Bercsényi úrfi ideérkezett még septemberben, mert azt már régen tudja kéd, hanem azt kell megírni, hogy miért jött ide. A francia király megengedvén, hogy egy magyar regyimentet álíttson fel, azért idejött, hogy magyar katonákot gyűthessen Molduában és Havasalföldiben. Az egészségre vigyázzunk, édes néném, és úgy leszek mindenkor a kéd (nem lófejű), hanem lófő székelye.

40
Rodostó, 1. januarii 1721.
Polatéti! Látod, édes néném, hogy már jó napot is tudok mondani görögül. De tudja-é kéd, hogy ma micsoda nap vagyon? Tudja-é kéd, hogy ma nekem köszöntő levelet kell írni. Én pedig meghajtván mind a két térdemet, kívánom, édes néném, szívesen, hogy az Isten lelki és testi áldását adja kédre, azaz hogy bétöltse a kéd szívit malasztjával, és egészséget adjon kédnek. Ugyan jók vagyunk mi, édes néném, mi egymást csak két szóval köszöntjük, azt a két szót mindenkor elkíséri a mi szívünk. Mi azzal béérjük, s többet nem kívánunk, nem úgy mint Bercsényiné, aki azt szeretné, hogy két óráig tartana a sok mindenféle kívánság; már azt megszokta, én pedig el nem hagyatom véle, noha tíz szóból állott a mai köszöntésem. Hát még mennyit nevettünk a Kajdacsiné köszöntésin: az urat nagy térdhajtással köszönti, hogy sok újesztendő-napokot kívánok nagyságodnak, ezt a mostani újesztendőt pedig az Isten meg ne engedje nagyságodnak eltölteni itt, hanem maga hazájában, és így Bercsényi uram el nem töltheti ezt az esztendőt, hogyha csak hazájában nem megyen. Annak pedig nem látom módját. Nem tudom, ha nálunk szokás-é ma egymást megajándékozni, mert Franciában az igen szokás. Ott a királyt, urat, szegényt, asszonyt, leányt, egyszóval minden ajándékot ád egymásnak, ha egyebet nem adhat is, de csak egy gombostőt is ád. Kédtől pedig egyéb ajándékot nem kívánok, hanem hogy ebben az esztendőben is úgy szeressen kéd, mint az elmúltban. Aztot pedig ne kívánja kéd, hogy jobban szeressem kédet, mert ha csak fél lottal többet nyomna a szeretet, több volna az atyafiszeretetnél. Látja hát kéd, mint szeretem kédet. Úgy szeretlek, édes néném, mint a káposztát. De ebben az esztendőben igen-igen kell vigyázni az egészségre.

41
Rodostó, 9. septembris 1721.
Szép dolog a háláadatlanság, már egynehány levelemre nem vehetek választ, mégis kéd panaszolkodik, a' rendes dolog. Énnekem kellene kigyót, békát kiáltanom kédre, mégis kéd ír olyan haragos és tüzes levelet nekem, hogy ugyan szikrádzott, amidőn olvastam. Megharagutt Hérmán, kövér ludat kíván. Ne haragudjunk, édes néném, kéd is felejtse el, én is elfelejtem. De lehetetlen, hogy meg ne írjam, amit gondolok, ha szinte újontában fellobbasztom is azt az édes haragot, mert egész gyönyörűség nékem a kéd haragos levelit olvasnom. És olyan formában tud kéd panaszolkodni és pirongatni engemet, hogy még annál inkább kellene kédet szeretni, ha lehetne. Édes néném, azt már régen tudja kéd, hogy Bercsényi úrfi innet elrepült hajón még juliusban. Viszen magával mintegy háromszáz katonát, annak a fele magyar, de a más fele Isten tudja hányféle nemzet; talám magok sem tudnák megmondani. Elég a', hogy már néki régyimentje vagyon, akinek pedig ott regyimentje vagyon, a' már az előmenelteknek az első grádicsára lépett, főképpen az idegenek közül.
A kis Esterházi is elment, akinek is az atyja már egynehány holnapja, hogy itt vagyon; én azt mondom, feleségestől, mások azt mondják, hogy nem feleségestől. A mi papjaink azt mondják, hogy az Esterházi úrnak úgy vagyon a házassága, valamint a samaritána asszonynak, akinek azt mondá a Krisztus: hídd ide az uradot. Az asszony megvallá, hogy nem volna ura, mert akivel akkor lakott, nem vala valóságos ura. Azért a papok is azt mondják, hogy Eszterházi úrnak nem valóságos felesége az, akivel lakik. Csak egy-két szóval megmondom kédnek, hogy miben vagyon a dolog. Eszterházi úr ebben az országban jövén a több urakkal Lengyelországból, a felesége mellett volt egy lengyel leány, akit egy tót nemesember szolgájának férhez adta. A felesége meghalván, és a lengyel asszonyra igen vágyván, erővel-é vagy jó kedviből, nem tudom, de az urától elválasztatta, és azután papok előtt megesküdvén véle, magának elvette, és azolta, mint házasok, úgy élnek. A mi papjaink mind az elválasztást, mind az elvételt az egyházi törvénnyel ellenkezőnek tartják. Azt a papok lássák, ők ahhoz többet tudnak nálamnál. Én azt nem vizsgálom, jó-é, nem jó-é a házasságok, elég a', hogy az időt eltöltöm nálok, ők lássák a többit. Az asszony elegendő szép, igen szép termetű, ifiú, és a mulatságot szereti; nekünk ilyen kell az unadalmas Rodostóra. A lengyel táncot eljártam már egynehányszor véle, magyarul is tud keveset. Azt elmondhatni felőlle, hogy emberségtudó asszony, és el nem unom magamot, amikor véle vagyok.
Azt tudja meg kéd, hogy Forgács úr elhagya bennünket: nem tudom, ha az idevaló lakást unta-é meg, vagy Bercsényi úrral nem lakhatott egy városban. Lehet, hogy mindenik okozta az elmenetelét. Lengyelországban akar lakni. Nekem úgy tetszik, hogy illendőbb lett volna a többivel itt szenvedni, mivel semmi rövidsége nem volt. De ki-ki a maga kádjáról dézmál. Az elmúlt holnapban mi ismét a savanyúvíznél voltunk; úgy látom, hogy mindenkor elmegyünk oda annak idejében, én ugyan nem bánom, mert mégis telik az idő. Ugyan időtöltésért is ment volt a fejdelem egy török úrhoz, aki kérte vala a fejdelmet, hogy menne hozzája, mivel ott igen szép vadászóhelyek vannak, a jószága öt mérföld ide. De csak két nap maradhattunk ott, addig is a sátorok alól ki nem búhatott az ember a sok eső miatt. Sohasem láttam volt bialokkal halászni, csak ott. A ház mellett egy tó lévén, abban vagy húszig való bialokot hajtottak, és azokkal egészen felkevertették a tót, és a sárból a kezekkel vonták ki az emberek a sok halat, nem lehetett úszni a szegény halnak a sáros vízben, török halászat. Én valami itt történik, mindenekről számot adok kédnek, csak ne haragudjék kéd, és csak az egészségre vigyázzon. Többet is írnék, de ebédre dobolnak, és a hajós megindul ebéd után. Azért maradok és leszek a kéd legkedvesebb és drágább atyjafia.

42
Rodostó, 20. novembris 1721.
Úgy tetszik, hogy már ennyi lakásunk után ebben a városban bővebben írhatok kédnek a lakosiról és a szokásiról, úgyis nincsen egyebet mit írnom. Azt már egyszer megírtam, hogy négyféle nemzetség lakja a várost: görög, örmény, török, zsidó, és hogy nagy kereskedés vagyon itt, mind földön, mind tengeren; némelykor háromszáz szekér béjő a városban, e' pedig gyakorta történik, főképpen ősszel és csaknem mindennap. Itt amit a szekereken hoznak, hajókra teszik, és Constancinápolyban viszik. Tengeren is ide sok hajók jőnek, akik mindent hoznak. A lakosokról azt mondhatom, hogy a török lakos itt felesen vagyon, és csendességben élnek, legjobb eledellel is élnek, és külön laknak a keresztényektől, mert itt mindenik nemzetség külön-külön résziben lakik a városnak. A város csak egy, de négy részben vagyon, és nem elegyednek essze, és amidőn pestis vagyon, ritka, hogy mind a négy nemzetség között volna; némelykor csak a törökök között vagyon és másutt nincsen, némelykor csak a zsidók között, a görögök vagy csak az örmények között.
Mind a négy nemzetségnek egy bírájok vagyon, aki török; e' csak három esztendeig lehet bíró, némelykor addig is leteszik. De mindenik nemzetségnek vagyon különös bírájok, akik folytatják a dolgokat a kadia előtt (azaz a török bíró előtt). Itt a kadia csakhamar felépül, noha ő is sok pénzen veszi meg a bíróságot, és amint ő ítél, annak úgy kell lenni, ha igazságtalan is az ítéleti. Példának okáért, ha városi tolvajt fognak meg, arra olyan ítéletet teszen, hogy fel nem akasztják ha fizethet néki, de ha nem, abban bizonyos lehet, hogy meghosszabbítják a nyakát. Itt pedig akasztófa, se hóhér nincsen, hanem akármely bolt eleiben felakasztják egy szegre a piacon, és a jancsár, akit megkaphat az utcán örményt, zsidót, görögöt, annak fel kell akasztani. A kadiának itt mindenért kell fizetni, ha valaki építeni akar, a szabadságért fizetni, a temetésért, házasságért mind fizetni kell, hogy a gyapotat és a szőllőt megszedhessék, fizess, hogy ki-ki a maga borát árulhassa, azért fizetni kell, ha csak tele hordót akar is megkezdeni, fizetni kell, az új bort nem szabad addig árulni, amég nem fizetnek. A kadia meggondolja magát, egy órában a korcsomákot mind bézáratja, akkor fizetni kell, hogy kinyithassák, egyszóval csaknem mindenért kell fizetni. Azt mondhatná kéd, hogy az ezrekre megyen. Való, hogy sokra megyen, de nem megyen olyan sokra, mert a temetésért, házasságért ki öt polturát, ki tizet, ki egy tallért ád, amint már bírja magát, aki szabadságot kér a szedésért, borárulásért is ahhoz képeset fizet, amint már sok vagy kevés szőlleje vagy bora leszen. De mindezekre nem kell azt mondani, hogy a lakosokot nyomorgatja a török, mert ha a magáét megadja, azután csendességben marad, és csendesebben, mint nálunk. És amicsoda kevély nép a görög, ha úgy nem bánnának véle, idegen nem lakhatnék közöttök, mi itt meg nem maradhatnánk, ha a törököktől nem félnének. De a botozástól félnek, mert legkisebb panaszért is a kadia száz pálcát veret a talpán, ha ezrekkel bír is, és meg azonfelyül fizetni kell, azért hogy kétszázat nem csaptak rajta.
A görögök sokkal jobban élnek, mintsem a mi örményink, akik között lakunk, de nem is olyan munkások, mint ezek, se nem olyan gazdagok. Nem is csuda, mert az örmények igen rossz ételekkel élnek. Már ebben az holnapban bialokot ölnek meg, és azoknak a húsából kolbászt csinálnak, és mindenütt csak a sok kopácsolást halljuk egész étszaka, hogy nem is lehet alunni. Aztot megszárasztják, és egész esztendő által azzal élnek. Az örmény asszonyok, mikor a városra mennek, mind fekete bélletlen mentét vesznek magokra, és igen munkások. Egy rendbéli köntösnél a leányokkal többet nem adnak, se pénzt, se mást egyebet. Egy örmény a lakadalma után egy hétig vagy kettőig a feleségivel együtt nem eszik; ennek nem tudom az okát, de együtt alusznak. A lakadalmoknak pedig már nálok bizonyos idejek vagyon, leginkább ebben a holnapban házasodnak, amidőn már az új bor megforrott, és a kolbászcsinálást elvégezték.
Mind a városról, mind a lakadalmokról verset csináltam, nem tudom, elküldjem-é vagy sem, mindazonáltal kédnek elküldhetem, idegennek el nem küldeném, mert nem mondhatni szép verseknek. Itt mind görög, mind örmény érsek vagyon, a zsidó népről mint mondják, itt is csak olyan a zsidó, valamint másutt. Ezek tehát azok a szép versek, olvassa kéd figyelmetességgel.

Lakunk partján a tengernek,
töltjük napját életünknek.
Annak gyakran nagy zúgását
látjuk s halljuk hánkodását.
Abban nagy halak játszanak,
örömökben ugrándoznak.
De a parton akik laknak,
szomorúan suhajtoznak.
Régen napot jőni látjuk
a tengerből, s azt suhajtjuk.
Város kies helyen fekszik,
mely a szemnek szépnek tetszik.
Constancinápolyban ha mégy,
húsz mélyföldhöz még ötöt tégy.
Szép oldalra van építve,
szőllőheggyel körülvéve.
Szépnek várost nem mondhatni,
se azt rútnak nem tarthatni.
Ez országban akárhol jársz,
de szép várost itt nem találsz.
Az élethez mi szükséges,
az itt mondhatom bővséges.
Sok százféle árut hoznak,
mellyel boltokat itt raknak.
Itt hajóra azt mind tészik,
császár városában viszik.
Itt az áer oly változó,
amint a nép hazudozó.
Télben délig tüzet gyúthatsz,
délután ablakot nyithatsz.
Nyárban délig nagy meleg van,
estve felvedd, ha mentéd van.
Beszélj földe jó voltáról,
hallgass kedves lakásáról.
A tél hideg, igen szellős,
és amellett igen esős.
Lakni városban kedvesen,
arra okod éppen nincsen.
Mert a tavaszt másutt várják,
nagy örömmel azt suhajtják.
Itt pediglen tőlle félünk,
ahhoz tartva közelíttünk.
Okát annak kitalálnád,
ha ez várost sokat laknád.
Mert gyakran az mirigy halál
tavasszal itt sokat sétál.
Tavasz kezdete igen rút,
és a vége a széptől fut.
A nyár meleg, minden kiég,
alig marad egy kis zöldség.
Az ősz tehát legkedvesebb,
azzal gyümölcs nem édesebb.
Mit mondhatni tehát jónak,
ha az íze sem jó bornak.
Itt asszonyokot ha látnál,
magadra keresztet hánnál.
Mert mindenik egy ijesztő,
nem különb mint egy kísértő.
Fekete vagy zöld mentéjek,
fedezve van orrok, fejek.
A fejek van bépólálva,
csak a szemek van kinyitva.
Azt nem mondom, hogy szaladnál
tőllök, ha vannak házoknál.
Mert ott más köntösben vannak,
mint mikor az utcán járnak.

Örmény, görög lakadalmon
ne kapj ott az vigasságon.
A hegedűt ott rángatják,
a füledet csikorgatják.
Annak nincs több csak két húrja,
melynek ízetlen a hangja.
Soha többet egy nótánál
azon vonni nem hallanál.
Örmény menyasszonyt pompával
viszik estve sok gyertyával.
Ki templomban vőlegénnyel
megesküszik nagy örömmel.
Másnap menyasszonyt utcákra
viszik házakról házakra.
Annak fejét bétakarják,
hogy ne lásson, azt akarják.
Órrára könnyen leesne,
ha segítsége nem lenne.
Őtet kétfelől vezetik,
öregasszonyok segíttik.
Menyasszony nagy büszkén megáll
minden háznak kapujánál.
Ott keszkenőt a nyakára
tésznek, s elég ajándékra.
Onnét elébb megindítják,
meg más háznál megálítják.
A vőlegény pillangoson
megyen előtte kardoson.
Az utcákot mind béjárván,
s elég ajándékot kapván,
viszik vőlegény házához,
hol kezdenek vigassághoz.
Egy hétig tart lakadalom,
három napig az unalom.
Mert addig a vőlegénynek,
láncon kell lenni kedvének,
csak száraz kortyot kell nyelni,
mert nem szabad megkóstolni.
Lakadalma vőlegénynek
hasznára van erszényének,
mert ki-ki ád néki annyit,
hogy elteszi annak felit.

Lakja várost négy nemzetség,
görög, török, zsidó, örménység.
Ez mindenik tart más vallást,
külön-különféle szokást.
Hogy lehetne ott egyesség,
ahol hitben van különbség.
Ne kívánjad ott a lakást,
se sok ideig mulatást,
ahol három napján hétnek
három vasárnapot ülnek.
Talám e föld azért tetszik,
olyan rossznak azért látszik,
hogy itt töltünk esztendőket,
sok unadalmas időket.
Minden tetszik bujdosónak
hazáján kívül soványnak.
De ha Istennek szolgálunk,
úgy szent városában lakunk.
Ott nem fognak üldözhetni,
se bennünk onnét kitudni.
Ott öröke a koldusnak
olyan nagy, mint a királynak.
Uram! legyünk mi bujdosók
azon városban lakosók.

Édes néném, ezeket csak kéd számára csináltam, mert tudom, hogy a kéd ítélőszéke előtt meg nem ítélik őket, de ha más kezéhez akadnak is, nem törődöm rajta. Ha nem szereti, csináljon szebbeket. Én sohasem voltam a Parnassus hegyén. Hanem csak azon törődöm, hogy ez a levél találja kédet friss jó egészségben. Édes néném, szeret-é még kéd? Polatéti!

43
Rodostó, 16. aprilis 1722.
Szép dolog a háláadatlanság és a restség, már egynehány levelemre nem vettem választ. Mi az oka, beteg-é kéd, haragszik-é kéd? Nekünk nem kell úgy tennünk, mint a rossz házasoknak, akik háttal fordulnak egymáshoz, amikor nem jól vannak egymással. De édes néném, most nem kell haragudni reám, mert mi most keserűségben és sírásban vagyunk, és az olyanokra nem kell haragudni, hanem még az olyanokkal sírni kell; azt nem kívánom kédtől, inkább sírok kéd helyett. A mi szomorúságunknak pedig az az oka, hogy tegnap vettük hírit a fejdelemasszonyunk halálának, aki is Párizsban 18. februarii holt meg 43 esztendős korában. A' való, hogy a fejdelem szívesen bánja, de már egy nagy bútól megmenekedett, mert a fejdelemasszony állapotján mindenkor kelletett búsulni. A' való, hogy igen keveset laktanak együtt, de a kötelesség mindenkor fent volt, és a gondviselésnek meg kelletett lenni, noha a' héjával. A szegény fejdelemasszonynak nagy nyomorúsággal és szegénységgel kelletett életét tölteni. Édes néném, nem vigasztalására vagyon-é az egy szegénynek, amidőn azt látja, hogy a fejdelmi nagy házból valók is szükséget szenvednek, és hogy ezekkel is úgy bánhatik az Isten, valamint ővéle, és ha ezek kételenek szenvedni, ő is könnyebben szenvedhet. Vajon, ha a szegények mindenkor boldogságban látnák a fejdelmeket és más nagy urakot, nem gondolhatnák-é azt felőllök, hogy talám az Istennek rendelése nem bír vélek, és alább nem teheti őket?
Solon, a hét bölcsek közül való, a Cresus udvarában menvén, Cresus nagy becsülettel fogadá, és megmutatá néki a kincsét, és mondá néki a király: látod-é micsoda gazdag és boldog vagyok. De a filozófustól semmi dicséretet nem véve, amely nehezen esék a királynak, gondolván, hogy majd fel fogja őtet magasztalni, és még több kincset is mutata néki. De Solon mindezekre csak azt mondá a királynak: nemo ante mortem beatus, senki holtáig nem boldog. E' ha nem tetszék is a királynak, el kelleték hallgatni. Esziben is juta idővel, mert Cyrus felprédáltatván kincsét és országát, és maga is rabságban esvén és halálra ítéltetvén, akkoron esziben juta a Solon mondása. Minthogy históriából beszéltem kédnek, még eziránt két rövid példát hozok elő, hogy meglássa kéd, hogy mi is tudjuk az abécét. Osiris, az egyiptumi leghíresebb király meggyőzvén öt vagy hat királyokot, és rabságban tartván, amidőn valahová ment, a szekerét ezekkel vonatta vala, és az asztala alatt étette őket. Egyszer a többi között amidőn vonták a szekeret, egyik a hat közül csak a kerekeket nézte. Osiris a szekérben lévén, aztot észrevévé, és kérdé tőlle, hogy miért néze mindenkor a kerékre. A rab király felelé néki: azt nézem, hogy amely része a keréknek fent vagyon, a' lefordul, és amely alatt vagyon, a' felmegyen. Az egyiptumi király elmélkedvén erről a feleletről, azonnal felszabadítá a királyokot, és mindenikét nagy becsülettel a maga országában visszabocsáttá. Ha szinte megunná is kéd, de hozok még egy példát elé, mert nem mindenkor vagyon olyan jó kedvem, hogy históriából beszéljek. Egy számosi király, a neve nem jut eszemben, soha legkisebb szomorúságot vagy szerencsétlenséget meg nem kóstolván, egyszer maga magának akart szomorúságot okozni, hogy hadd búsúlhasson ő is valaha valamin, valamint mások. Azért egy igen kedves gyűrűit kihúzván az ujjából, a tengerben veti. Már őnéki is búja volt gyűrűn, de másnap egy nagy halat visznek asztalára, akinek a torkában megtalálja gyűrűit. De idővel ez a király nagy szomorúságokban esék, és akkoron észrevévé, hogy a jó idő után eső szokott lenni, és hogy azt a szomorúságot kell minekünk jó néven venni, amelyet onnét fellyül küldenek reánk, és nem azt, amelyet mi csinálunk magunknak. Édes néném, többet nem beszéllek históriából, hanem csak azt mondom, hogy ne essünk kétségben. Az Isten megvigasztalhat bennünket, mivel nyomorúságban vetheti a nagy fejdelmeket.
De itt még más rossz hírek is vannak, mert a pestis itt igen kezd sétálni, azt mondják, hogy kéteknél bővséggel vagyon. Az egészségre, édes néném, az egészségre kell most igen vigyázni, sohasem volt nagyobb szükségünk reá, mint most. Szüntelen való félelemben leszek kédért, mert a' nem tréfa. Bercsényinek két vagy három cselédje már megholt, a jezsuitájok is utánok ment, aki méltó pap volt. Maga is az asszonnyal hozzánk jőnek lakni, mintha már közöttünk bátorságosabb volna, de én nem bánom, mert a kis Zsuzsi közelebb lesz. Erre azt fogja kéd mondani: jaj! hogy gondolkodik ilyen pestises időben az olyanról. Édes néném, amég élünk, addig csak magunkban hordozzuk a természetet, és az oldalcsontunkot csak kell szeretnünk, vagy akarjuk, vagy sem. Édes oldalcsontból való néném, arra vigyázzon kéd, hogy a csont egészséges legyen, és cinteremben ne vigyék. Azért nem kell a házból kimenni, otthon kell ülni, és reméljük, hogy a jó Isten megtart bennünket. Amen.

44
Bujukálli, 24. junii 1722.
Édes néném, éppen nem kell nevetnünk. Nézze kéd, honnét írok, meglátja kéd abból, hogy vagyon abban valami. Abban a' vagyon, hogy ide három mélyföldnire kelletett jőnünk, és a várost elhadnunk a pestis miatt. Vagyon immár két napja, hogy itt vagyunk sátorok alatt egy nyomorú falu mellett. Bercsényi úr minden pereputyostól a faluban egy nyomorult udvarházban, vagyis majorban vagyon szállva. A városban a pestis egészen elhatott, vagyon olyan nap, hogy másfélszáz embert is eltemetnek. Közöttünk még senkit nem temettek, noha a cselédek közül kettőn is volt pestis, de kigyógyultak belőlle. Mindazonáltal már tovább nem maradhatván a városban, már két naptól fogvást itt táborozunk egész háznépestől. A' való, hogy szép helyt vagyunk szállva, de az a rút nyavalya elvette minden kedvünket, és csak idétlenül nevetünk. Ugyanis ocsmány nyavalya ez: reggel jól vagyon az ember, estvefelé megbetegszik, és harmadnapjára eltemetik. Kéd iránt is nagy félelemben vagyok, mert tudom, hogy kéteknél is nagy a pestis. De már ebben benne vagyunk, úszni kell, amint lehet, és mindenekfelett bízzunk az Úrban, mert el nem hágy bennünket. Így kell a keresztnek útján járni. A bujdosó magyaroknak a bujdosásban is bujdosni kell, hogy valamiben hasonlók lehessenek az Istennek bujdosó fiához. Ezután hogy lészen dolgunk, Isten tudja. Eszterházi úr nincsen velünk, Rodostóhoz közél egy rétre ment szállani sátorok alá a feleségivel. Többet nem írhatok, mert az írás is ízetlen, amicsoda állapotban vagyunk. Az Isten tartson meg bennünket, az életére és az egészségire vigyázzon kéd. Nem lehet, hogy mégis ilyen szomorúságunkban meg ne nevettessem kédet, mert mi is azon eleget nevettünk. Megírtam vala kédnek, hogy Bercsényi úr az asszonnyal hozzánk jöttek vala lakni a pestis előtt. Amikor már nálunk laktanak, annak az öreg úri asszonynak az ágyékán valami kis dagadás volt, mindjárt azt gondolta, hogy talám pestis. Senkinek nem szóllott, még csak az asszonyoknak sem mondotta meg. Valamely orvosságot sem mért kérni, hanem a jó buzgó asszony estve, mikor lefekütt, az ágya mellett való szentelt vízzel kente meg a dagadást, mindaddig, valamég el nem oszlott, és mindenkor nagy titkon. És csak akkor mondotta meg az úrnak, amikor elmúlt a dagadás. Elhitette magával, hogy pestis volt. Az ő áitatos orvosságán mind a fejdelem, mind mi eleget nevettünk. Egy keveset nevessen ked is. Isten hozzád, édes néném.
Majd elfelejtettem volna kédnek megírni, hogy mi a szomorú állapotunkhoz való színű köntöst felvettük, mert mindnyájan feketében vagyunk, a fejdelemasszonyt gyászoljuk. Amicsoda állapotban vagyunk, a' bizonyos, hogy hozzánk illik a gyász, ha szinte senki haláláért nem viselnők is.

45
Bujukálli, 12. augusti 1722.
Ne csudálja kéd, ha az elmúlt holnapban nem írtam, mert olyan szomorú állapotban vagyunk, hogy azt sem tudom, ha tudok-é írni. Az elmúlt holnapban, aki confectumokot csinált, és aki kávét szokott főzni a fejdelemnek, reggel megfőzvén a kávét, ebéd után megbetegedett, és harmadnap múlva a pestisben megholt. Hozzám pedig harminc lépésnire volt szállva. Ezenkívül a konyhamesterünknek két fia csakhamar utána menének. Ítélje el kéd ezekből, hogy micsoda szomorú napokot töltünk itten. A félelem sokkal nehezebb talám még annál a nyavalyánál is, mivel az ember nem tudhatja a szempillantást, amelyben abban eshetik. Estve egészségesen fekszik le, reggel betegen találja magát. Istennek hálá, egészségem jó vagyon, de minthogy csak a pestisről vagyon itt a beszéd, a' már úgy felzavarta az elménket, hogy én mindenkor csak azt képzelem magamban, hogy beteg vagyok. És az ilyen képzelés félelmet okozván az elmében, szüntelen való unadalomban és nyughatatlanságban vagyon az ember. Hányszor feküdtem már úgy le, hogy nem gondoltam viradtát érni! Nem azért, hogy valósággal érzettem volna valamely változást az egészségben, hanem azért, hogy az elmének nyughatatlansága okozta bennem az olyan gondolatokot. Azt ne gondolja kéd, hogy csak én vagyok így, mivel mindnyájan ilyen állapotban vagyunk, és ilyen állapotban lévén, elítélheti kéd, micsoda vigassággal töltjük az időt. Nem is lehet fél órát a sátoromban tölteni, hanem a mezőn való sok járással töltöm az időt, hogy mégis valamivel mulassam magamot. A nevetés pedig olyan ritka nálunk, hogy ha még így leszünk sokáig, a természet azt is elfelejteti velünk, és csudálni fogjuk, ha másokat látunk nevetni. Hátha még olyan városban mennénk, ahol mindenkor nevettek. Aminthogy azt olvastam egy régi városról, hogy a lakosoknak mindenkor nevetni kelletett, semmit nem mondhattak nevetés nélkül. Ha a tanácsban valamely országos dologról végeztek is a tanácsurak, de ki-ki nevetéssel mondotta ki a voksát. Egyszóval, sohasem beszélhettek olyan nagy dologról, hogy nevetés nélkül beszélhettek volna. Az apjok, anyjok, feleségek és gyermekek halálát egymásnak nevetéssel adták tudtára. A' való, hogy nem szeretném az olyan városban való lakást, de legalább innét egy olyan városban kellene mennünk, hacsak egy holnapig is. De azt gondolom, hogy talám még ott sem nevettethetnének meg minket, mert csak a mosolygás is nehéz nekünk.
És amicsoda processiót láttunk itt aminapiban, bizony nem lehetett látni könnyhullatás nélkül. Aztot pedig ezen szomorú halál okozta. Eszterházi úr idejárván misére mind innepekben, legutólszor Úr színeváltozása napján itt misét hallgatván és ebédet évén, estvefelé lóra ült, és visszáment, ahol a feleségivel volt szállva egy réten. Itt ebéd után nagy főfájást érzett, de mi nem is gondoltuk, hogy még a' veszedelmes legyen; a' pedig már a pestisnek jele volt, és harmadnap múlva csak halljuk, hogy pestisben megholt. Azt a hírt a felesége hozta meg nekünk, aki is mihent halva látta az urát, nem tudván, mitévő légyen, abban az elbódult állapotjában kapja magát egy szolgával és egy kis leánnyal, odahagyja az ura testit és mindenit, gyalog két mélyföldnire jő hozzánk. Amidőn megláttuk ezt a keserves processiót, nem lehetett nem könyvezni szomorú voltán annak a szegény asszonynak. A fejdelem visszáküldötte az asszonyt, és tett rendelést az úr temetése felől. Mindezek után hogy lehetne legkisebb jó kedvünk is, de nem hogy jó kedvünk, de tartozunk holtig megemlékezni erről a szomorú állapotunkban való létünkről, aminthogy soha el sem felejtem, és mindenkoron eszemben fog jutni, hogy micsoda napokot töltöttünk itt el.
De minekelőtte elvégezem levelemet, lehetetlen hogy meg ne írjam kédnek az égést, amely bennünket megijesztett volt, ha szinte sátorok alatt lakunk is, mert a minap a cselédek egy vászonból való palotát gyújtottak itt meg. Nem tudom mi formában, a gyertyát melléje tették volt, egy szempillantás alatt egészen meggyúlt. Sibrik lakott benne, és alig szaladhatott ki alólla, a portékáját is kikaphatták, de nem lehetett szebb égést látni, mint a' volt, mert a sátor sokféle színű matériával lévén felcifrázva, a láng is mind annyiféle színt mutatott. Az égés nem tartott fél fertály óráig, de olyan kevés idő alatt elég drága palota égett el, mert egy olyan sátor legalább kétezer tallérban kerül. Édes néném, adjuk a kőházra a pénzünket, és ne a vászonpalotára. Kívánom, hogy az Isten tartsa meg kédet.

Folytatás