Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

82
Rodostó, 17. junii 1727.
Továbbra nem halaszthatom, mert bánnám, ha mástól tudnád meg, édes néném, hogy a fejdelem második fia elosontván Bécsből, Franciában ment, és onnét tegnapelőtt ide érkezett. El lehet ítélni, hogy egy olyan atya, mint a mi urunk, huszonhat esztendős fiát, akit soha ennek előtte nem látott volt, hogy micsoda örömmel fogadta. Másnak nem lehet azt megfogni, hogy micsoda szeretetet éreznek az atyák a fiokhoz, azért atyának kell lenni. Azt pedig vettem észre, hogy a fiú nem azzal a szívbéli indulatú örömmel köszöntötte az atyát, mint az atya a fiát. Talám természet szerént, nem érzik a fiak azt a nagy szeretetet, mint az atyák, vagy pediglen a fiakban is némelyekben a szeretet bővebb, mint másokban. A' szép példa a Cresus király fiában, aki is néma lévén, és látván, hogy az ellenség hátul le akarja vágni, olyan nagy erőszakot tett magában, hogy a szava megnyílt, és kiálthatta a királynak, hogy vigyázzon magára. A mi hercegünk felől elmondhatjuk, hogy szép ifiú, eszes és értelmes, de természet szerént, mert a tudomány azokot fel nem ékesítette, se a jó neveltetés fel nem cifrázta. Valamint egy szép leány, akinek paraszt neveltetése lévén, annak se szójában, se magaviselésiben kellemetesség nem lehet, és a szépség nem lesz annyira becses. A szép gyenge munka tészi az aranyat is becsesebbé. Akármely szép legyen az elme, de aztot fel kell ékesíteni a jó neveltetéssel és tanulással. A pallérozatlan gyémánt szintén olyan, mint az olyan kő, amelyet békasónak hínak. A mi hercegünknek semmi neveltetése nem volt, és azon igyekeztek, hogy semmit ne tanuljon; azt véghez is vitték, és azt csudálom, hogy írni tud, ha rosszul is. Az atyja, aki általlát mindjárt mindeneket, keservesen tapasztalja mindezeket, de mit tehet rólla, már a nádszál kezd vastagodni, és nehezebben hajol. A bátyja még Bécsben sétál; elég sok jót mondanak felőlle, meglássuk még valaha, erről is eleget mondottak. Amint észrevettem természetit, csendes és nem haragos, de a fiat nem üsmérhetni addig meg, még az apja szárnya alatt vagyon, hanem mikor onnét kirepül. Nem tudom, hogy fog szokni a mi baráti életünkhöz, mert itt a néki való mulatságtól kopik az álla. Azt tudom, az apja kedvit keresi, vadászni elküldi, maga is kimegyen véle, noha már esztendőtől fogvást ritkán jár, de azelőtt minden héten kétszer. Azért itt vadászhat, amennyi neki kell, csak egyebet felejtsen el. Én azt gondolom pedig, hogy ugyan azt az egyebet jobban szeretné a vadászatnál, de itt csak a baráttáncot kell járni, más nótát nem fúnak. Én pedig úgy tudom már azt a táncot, hogy bízvást lehetnék táncmester. Egészséggel, édes néném! A vendég még igen új, hogy többet írjak felőlle.

83
Rodostó, 19. julii 1727.
Nénékám, az évangyeliumbeli Siméonnak ma adott a fejdelem audenciát, de ha szinte maga nem volt is, legalább az öccse. Mivel ma egy tiszteletes örmény patriarcha volt a fejdelemnél, akivel a fejdelem elvégezvén a beszélgetést, és látván, hogy az emberkort elérte volna, kérdé, hogy hány esztendős lehetne. A patriarcha felelé, hogy csak százhét; de azonban még erős és jó egészséges. Édes néném, mi szép dolog sokáig élni, főként egészségesen, mert betegesen nem kívánhatni. Ha az emberek közönségesen a szüleapjokkal élhetnének, mi szép dolog volna a'. A szüleanya közönségesebb az asszonyok között, mert hamarébb lehetnek házasok. Ha tizenhárom esztendős korában a leány férhez megyen, amint a' nem ritka, tizennégyben egy leánya lehet; tizenhárom esztendő múlva férnek adja, annak tizennégyben egy leánya lesz. Mind így számlálva, egy asszonyt negyvenkét esztendős korában szüleanyának nevezhetik. Nem gondolom, hogy kéd helybenhagyja mindezeket, de nem tehetek rólla. Azt magad is reá hagyod, hogy keveset él az ember. Vannak olyan állatok, akik tovább élnek, úgy mint a sas, a holló, a szarvas és más több állatok is, noha nem tudjuk. Azt olvastam a minap, hogy Raul, burgundiai király, gyakorta felült százesztendős lovára. De a' csuda, hogy főként a munkásemberek annyit élnek, mert az bizonyos, hogy az állatok között legtöbbet szenved és dolgozik az ember. Mégis mennyi öreg munkásembereket látunk.
Tudom, hogy nem hagyjuk a porban esni, mikor valamit olyat írok, mert azt írod, hogy a herceg nem olyan mint…, és hogy azt az egyebet öcsémuram szereti jobban a vadászatnál. Én erre azt felelem, hogy öcsémuramot üsmérjük, azért beszéllünk úgy, de ha az herceget is üsmérnők, másképpen beszélnénk. De édes néném, máris meguntuk mi az itt való lakást, és szokatlan dolog előttünk mindennap misére menni, és böjti napokon húst nem enni, és reggeltől fogva estig csak a könyvet simogatni. Elmegyünk ugyan vadászni, de csak azért, hogy otthon ne legyünk, és fél óráig ha keresünk valamit, a többi unadalom. Volnának csak itt valamely bóbitás foglyok vagy verdigályos nyulak, oh! úgy derék vadászok volnánk, akár ne is ennénk estig. Itt tilalmas dolog az asszonyokra nézni, az olyan gyümölcs közöttünk, amelyet sohasem viszik az asztalhoz. Még végtire olyan szokás lesz közöttünk, valamint a Monté Átos hegyén lakó görög barátoknál, ahová nemhogy szabad volna menni az asszonyoknak, de sőt még semminémű nőstényállatot nem szabad tartani, még csak tyúkot is. Ott bé nem bocsátanák még Évát is, a mi nagyanyánkot. Itt ugyan még olyan szoros rendre nem jutottunk, de nem sok héja. A' való pedig, hogy senki Origyénest nem fogja követni közüllünk. Kérdje meg kéd másoktól, ki volt az az Origyénes, én meg nem mondom. Azonkívül is eleget pirongatsz, jó néném, de már én ahhoz úgy hozzászoktam, valamint a muszkaasszonyok a veréshez, akik azon panaszolkodnak, hogy az urok nem szereti, ha egy kevés ideig veretlen hagyják őket. Minden országban más szokás. A mi székely asszonyaink eztet bé nem veszik, és másféle jelit kívánják a szeretetnek. Én pediglen főleg azt kívánom, hogy az egészségre vigyázz, és híreket írj. Maradok édes nénémnek holtig és nem tovább való szolgája.

84
Rodostó, 20-dik augusti 1727.
Ma nénékám visszáérkeztünk a nagy vizes vendégségből, mert azt jó megtudni, hogy öt mélyföldnire vagyon innét egy orvosságos forrás, a mi hercegünk pedig mindenkor beteges lévén az unadalom miatt, mert én egyéb nyavalyáját nem látom, az apja oda kivitte, hogy abból a forrásból igyék, és meggyógyuljon. Mint a szomjú szarvas a hideg forrásra, de amint észrevettem, inkább szomjúhozza a meleg forrást, de az apja hírével nem fog olyan orvossággal élni. Elég a', hogy minekelőtte abból a vízből isznak, a sárban meg kell feredni. Talám írtam már valaha kédnek arról, ha hasznos? A' való, hogy a természet igen közönséges orvosságot adott, gondolom, hogy a jeruzsálemi piscina tisztább volt, még akkor is, mikor az angyal felzavarta, mert a' nem egyéb valóságos sárnál. Énnekem is bé kelletett mennem a herceggel, nem tudom belől, de azt tudom, hogy úgy jöttünk ki, mint az olyan állatok, kik makkot esznek. Kell lenni valami hasznának, mivel a föld népe három- vagy négynapi járóföldről jő ide. Ott a sok asszony, leány, kik felkendőzik sárral magokot, és akik olyanok, mint az ijesztők sároson, de nem másként. Elég a', hogy ott meg lehet látni húsz sárosit és annyi sárosinét egyszersmind. Abból a fekete apotikából a vízre kell menni; mi ott voltunk, jól megitattuk a hercegünket. De azt nem poháronként kell innya, hanem sellegenként, úgyannyira, hogy aki harmadnapig vagy negyven ejtel vizet a hasában tölthet, annak már nincsen szüksége Hipocrátes orvosságira. A' való, hogy a mi hercegünk annyit nem ivutt, de az olyan orvosságra nincsen szüksége, és a nyavalyáját a baráttánccal kell orvosolni. Nincsen is jobb orvosság annál, mert a' mind a testnek, mind a léleknek használ; se szebb tánc annál nincsen. Némely histórikusok ugyan azt mondják, hogy a menyasszony tánca vígabb. Kéd tudja jobban, mint én.
Azt írod hírűl, nénékám, hogy a francia királynénak még eddig nem volt gyermeke, hanem most lett két leánya egyszersmind. A kezdet elég bővséges, de inkább akarták volna, ha fiún kezdette volna. De az a jó áitatos királyné a fiúra is kiszerzi az engedelmet. Úgyis a királyok leányinál nincsen boldogtalanabb, ha hat közül egyet eladnak, a többinek valamely klastromban kell megkóródzani. De a' rendes, hogy amely klastromban szokták a királyi leányokot tenni, ahhoz a klastromhoz nem messze két nagy klastroma vagyon a barátoknak, és mindenik klastromban a fejdelemasszony parancsol; ő visel reájok gondot, őtőlle függenek egészen. Aki ezeket a klastromokat fundálta, a' kedvezett az asszonyoknak. De mit mondjak, mert azt tartják sokan, hogy amikor asszony uralkodik valamely országban, az az ország abban az időben mindenkor szerencsés. Micsoda okát adják ennek? Azt az okát, hogy rendszerént az asszonyok a férfiak tanácsokot követik, a királyok, fejdelmek pedig az asszonyokét. Azt látjuk, hogy az Isten megengedte azt, hogy a népit asszony igazgassa, a hadakozásra ő adott parancsolatot, törvényt ő tett a nép között. Egy fejdelemnek ez a két dolog a legnagyobb hivatalja. Nézzük Ángliában: mindenkor jól igazgattak a királynék. Erzsébet királyné igen nagy királynéjok volt; még nagyobb lett volna, ha két dologgal meg nem homályosította volna uralkodását. Ha a nénjit vagy öccseasszonyát olyan ártatlanul meg nem ölette volna, akinek a legnagyobb vétke a szépsége volt, a királyné azért gyűlölte. Ez az Erzsébet adott talám tíz fejdelemnek szót, hogy hozzájok megyen; soha egyhez sem ment, ugyan óleányul holt meg. De ami nevetésre való, még a pápának is izent, hogy hozzája megyen, ha elveszi. A második dolog pedig a', hogy igen a vallás dolgában ártotta magát, és magát főnek tette, és minthogy a pompát és a ceremoniát igen szerette, azért a papi öltözeteket megtartatta. Azért is szokta volt mondani, hogy a kalvénista vallás igen mezítelen vallás. Minden időbéli példákból látjuk, hogy az asszonyok alkalmatosok az ország igazgatására, de a füstölő éppen nem a kezekben való.
Azt a kérdést teszi kéd tőllem, hogy hol kezdették megvakarni a lovakot? Azt édes néném, Rómában kezdették. Én azt kérdem, hogy mikor akasztották fel a legelső asszonyt Párizsban? De hogy akasztáson ne végezzem a levelemet, azt írom hírűl, hogy mi ismét felszedjük a sátorfát egynehány nap múlva, és innét három mélyföldnire táborban szállunk. A' pedig mind arra való, hogy a hercegünk mulassa magát, de neki másféle mulatság kellene. Bizony nekem is. Jó egészséget, édes néném. Nem tudom, mikor írhatok, se azt nem tudom, mikor vehetem a kéd levelét. E' mind sok nem tudom, de azt tudom, hogy senki úgy nem szereti kédet, mint ego.

85
Rodostó, 8. novembris 1727.
Polatéti! édes néném. Azt igen szükséges kédnek tudni, hogy a kéd kedvesen írt levelét igen kedvesen vettem. Egy kevessé a levél igen kurta volt, de mit tehetünk rólla. A' való, hogy én ahhoz nem szokhatom, de az olyant némelykor láttatlanná kell tenni, és megbocsátani a vétket és reménleni, hogy olyan szokásban nem mégyen. Mi egynehány naptól fogvást a táborból visszájöttünk, ahol is sok veres foglyoknak kellete meghalni, a portázó nyulakot pedig mind rabul ejtettük. De minthogy az ellenség már kvártélyban kezd szállani, azért mi is bészállottunk a magunkéban. De ha igazat kell mondani, nem egyéb volt az oka, hanem az eső hajtott bé bennünket, akinek is már egynehányszor megköszöntem jó akaratját, mert az ő vizes ereje nélkül talám az egész telet sátor alatt töltöttük volna.
Aztot meg kell vallani, édes néném, ha suhajtással is, hogy a mi életünk, úgy minden kereszténynek is az élete csak szarándokság, de a miénk duplán. Mert ha annak, aki jószágában lakik, úgy kell magát tekinteni, mint szarándoknak e földön, és mint örökös hazáján kívül valónak, hát mi, akiknek egy lábni földünk nincsen, se megmaradandó helyünk, csak a sok vándorlásban töltjük azt a drága időnket, amelyet most a hejábanvalóságra tékozolunk el. Az eltöltött idő pedig soha visszá nem jő, és csak haszontalan és ízetlen suhajtásokot hágy maga után, amelyet mi mindennap kóstolunk és próbálunk, mint szomorú példák. De mégis szerencsések volnánk, hogy ha másoknak például lehetnénk, de nem leszünk. Mert hány ezer ember veszett és vész mindennap a tengeren, afelől elegen mennek a tengerre. Hát minékünk nem volt-é példa előttünk? Volt, de tanoltunk-é rajta? Mások is csak úgy cselekesznek: megtanulják, de el nem kerülik. De mi lehet ennek az oka? Nem egyéb, hanem a nyughatatlanság és a nagyravágyódás. Felinek sincsen esziben az ország jova, de mindenik tele torokkal kiáltja a szabadságot. Mert nagyobb része csak az újság és a változás után fut, a jövendőt meg nem gondolja, se a jelenvaló jóval nem tud élni, se meg nem tudja becsülni, hanem a jövendőbéli bizontalan jó után suhajt, amelyet vagy lehetetlen elérni, vagy pediglen az a jó azért tetszik jónak, hogy nincsen hatalmunkban, és hogy csak a nyughatatlan elmétől származik. Ettől vagyon, hogy soha az ember nem lehet boldoggá, mert soha sem becsüli a maga állapotját, se azt, amit bír, hanem aztot amit nem bírhat; a bizontalanért a bizonyost semminek tartja, és a nyughatatlan nagyravágyódó elme mindenkor arra ingerli, hogy jobban volna ott, ahol nincsen. És így soha a jelenvaló bizonyos sorsával, amelyben az Isten tette, meg nem elégszik, hanem a bizonytalanra vágy, és a jelenvalóval nem élni tud, hanem visszáélni. Nem kellene soha egy jó hazafiának zűrzavart csinálni, se kívánni semmiféle szín alatt. Az Isten adja a fejdelmeket, mind a jót, mind a rosszat egyaránt kell az ő kezeiből venni. A jó áldás, a rossz büntetés. Ő tudja egyedül, meddig kell tartani a nyomorúságnak, és mikor kell annak végit szakasztani; hogy meddig tartson a rossz idő, és mikor legyen jó idő. Egy szántóvető ember azt fogadta volt az isteneknek, hogy több ajándékot fog nekik adni, csak ők is hallgassák meg kérésit, és akkor adjanak esőt vagy tiszta időt, amikor ő kívánja, és az ő kívánsága szerént járjon az idő az ő földén. Az istenek az ő kívánságát neki megengedték, amikor esőt kért a búzájára, eső lett, amidőn jó időt, jó idő lett. De úgy történt, hogy aratáskor sokkal kevesebb gabonája volt, mint másoknak. Azért panaszolkodni kezdett, de az istenek azt felelték neki, hogy maga a vétkes, mert nem hadta a természetre dolgát, valamint mások, és miért kívánt bölcsebb lenni az isteneknél, akik is tudják mind az esőnek, mind a jó időnek idejét. A vallás arra tanyít minket, hogy az Isten vezérli az országokot: ő emeli fel egyikét, és ő veti rabság alá a másikot, ő keneti fel mind a jó, mind a rossz fejdelmeket; ilyen példával tele a Szentírás. Nem szabad tehát egy embernek, nem is lehet abban változást tenni.
Édes néném, gyakorta írok predikációt, nincsen egyéb dolgom, le kell írnom a már haszontalan gondolatimot, mivel mi olyanok vagyunk, mint a vízben esett ember, akinek mindaddig kell vergődni, és minden ághoz kapni, még ki nem szabadul, vagy el nem vész, mert arról gondolkodni, hogy esett oda, a' bolondság volna. A' való, hogy még eddig minden ág a kezünkben szakadott, mert nem az Isten segítségihez kaptunk. De azt is elmondhatni talám, hogy az Isten egynehány ember kedviért az ő közönségesen való rendelésit meg nem változtatja, csak ússzunk hát, édes néném, amég lehet. Csak azt bánom, hogy a virágból most minden órán kóró leszen, és a kórót nem szokták a fűző mellé tenni. De én, aki egész életemben bujdostam, és végtire 16 esztendős koromban a házamot elhadtam, a' bizonyos, hogy a szabadságkeresés az elmémben akkor nem volt, és ha eddig tart bujdosásom, az igaz, hogy az uramhoz való vak szeretetem okozta. Így mondhatni természet szerént, de keresztényi módon szólván, Isten rendelése, és meg kell csókolni a vesszőt, amellyel ostoroz. Többet már nem tudok írni, itt semmi újság nincsen, hanem csak a nagy unadalmas óság, főképpen télben. Mindazonáltal arra kérem kédet, vigyázzon kéd az egészségére, én pedig maradok, aki ma reggel voltam.
P.S. A legelső asszonyt Franciaországban 1449-ben akasztották fel, de ha ugyancsak az akasztáson kell végeznem írásomot, egy kis históriát írok le. Párizsban egy embert akasztani vitték. Mikor fel akarták akasztani, csak ott közel talált elmenni egy herceg, aki is a királyhoz ment volna, és az a herceg igen-igen tréfás úr volt. Az akasztani való ember kérdi, micsoda úr megyen ott? Megmondják neki a nevét. Arra mondja, hogy hadd híjják, mert nagy dolgot mondana neki. A herceget odahíják, és nagy titkon mondja az úrnak: látod-é mindezeket, akik itt állnak, úgy megijesztettek ezek engem, hogy a nadrágban kelletett bocsátanom féltemben. A herceg nevethetett volna, de eltitkolván, mondá a tiszteknek: ez az ember nekem nagy titkot mondott, hanem mindjárt megjelentem a királynak, addig legyen kegyelmetek várakozásban. A király már tudta, hogy vagyon néki mindenkor valami nevetésre való históriája, kérdi tőlle, mihent meglátja, no mi újságod vagyon? A herceg elébeszéli egészen a királynak a dolgot. A király azt igen nevetvén, gráciát ád néki, és a herceg azt megizeni a tiszteknek.

86
Rodostó, 12. januarii 1728.
Édes nénékámnak kívánok szívesen egy csinos és takarékos újesztendőt, és abban férfiúi állhatatos, hű és állandó egészséget. E' kettőnk között elég kívánság, hagyjuk másokra a litániacsinálást, amely mind haszontalan, mind pedig a mértéken felyül való. Nem a leghosszabb kívánság leghasznosabb, hanem a rövid és szíves kívánat. Nénékám, hát ne haragudjam? Mindennap papokkal, barátokkal vagyon kéd, akik megfelelhetnének a kérdésire, de nem, hanem jobb, ha én tőllem kérdi meg. Felülök hát az ítélőszékemben, és onnét felelek kédnek.
Azt kérded, édes néném, hogy miért térdepelnek le az anglusok, mikor az úrvacsoráját osztogatják. Erre azt felelem, hogy ők ezt a szokást így vették volt az atyjoktól, akik is pápisták voltanak, mivel őnálok tartott ezer esztendeig virágjában a pápista vallás. És Henricus octavus, aki haragjában bévivé az országban a kalvénista vallást, eleget írt volt ellenek, de a harag és a szeretet megfordíttatá véle a palástot. 1552. kiűzé a papokot és a püspökököt az országból, a barátokot elszélyeszté, a klastromokot felnyittatá és pusztán hagyatá, és amely apácák a szüzességet megunták volt, azokot férhez adá, a papi jószágokot az urak közt elosztá, a püspökségeket meghagyván, kálvénista püspököt tén. Hogy pedig a közönséges nép fel ne támadjon, és észre ne vegye a vallásának teljességgel való megváltoztatását, a templombéli papi ruhákot szokásban meghagyák, úgy a külső ceremoniákot is, a templomban a képeket és más egyéb állapotokot, úgy mint az oltárokot és a bérmálást ugyanazon imádságokkal és ceremoniával, valamint szokás az anyaszentegyházban, és valamint a nálok lévő sok szent püspökök szoktak volt cselekedni. Mindezekre pedig a vak szeretet vivé a királyt, aki is megszeretvén egy úrnak leányát, Bulena Annát, azért örömest megvált volna a királynétól, de csak oly könnyen nem lehetne, mert még akkor az anyaszentegyházzal tartott. Hanem a pápától kelletett arra szabadságot nyerni, a pápa pedig arra helyes okot nem látván, halogatta az elválasztást. A királyt pedig mind a szeretet, mind Anna igen sürgeték az elválásra. A leánynak pedig az apja már titkon megváltoztatta vala vallását, úgy a leány is. Ez így lévén, mind az apa, mind a leánya foganatoson kezdének predikálani a királynak és jovallani, hogy álljon bosszút a pápán, mivel nem akar szabadságot adni; azért megváltoztatván a vallást, vigye bé a kálvenista vallást, és tegye magát fejének a bévett vallásnak. A leány prédikátornak ilyen gyakorta való predikációjára a király enged, és a leányt elveszi, a királynét magától elküldi, és a kalvénista vallást béviszi. A pápa ezeket a változásokot meghallván, hogy a nagy rosszat elkerülhesse, adott volna szabadságot, de már késő volt, mert a régit kiűzvén, az új vallás uralkodott az országban. Édes néném, csak rövideden így lett Angliában a vallásnak megváltoztatása, és így tartottak meg holmit a régi szokásokban. De az isteni rendelés nem hadta büntetlen, aki oka volt az ilyen változásnak, mert idővel Annát bizonyos állapotért a király megölette, és minthogy asszonyért kezdé az elszakadást, ugyan asszonyok által is lett büntetése. Mivel Anna után még két vagy három asszonyt vett el, de egymás után mindenikét megöleté.
Az ilyen nagy példa után lehetne, nénékám, írni az asszonyokhoz való szeretetről, hogy a' micsoda nagy veszedelmeket okoz. De a héjával, egy auctornak, tanácsát kevesen veszik bé - aki is azt írja, hogy az asszonyokot csak a boldogságban lesz szabad szeretni -, mivel azokot a szép oldalcsontokot minden időben szerették, szeretjük és szeretni is fogják. És ebben a példa igen keveset használ. Sokan írják, hogy a legelső gyilkosság a két egytestvér-atyafi között asszonyért esett. Micsoda hadakozások nem voltanak, micsoda birodalmak nem fordultanak fel fenékkel egy asszonyért?! Egy francia királynak a' való, hogy a példáját nem kellene követni, aki is egy dániai királynak a leányát elvévén feleségül, amikor elérkezett, úgy megszerette a leányt, hogy enni sem akart addig, amég meg nem eskütt véle. De mihent az esküvés megvolt, abban az órában úgy megutálta, hogy soha véle nem lakhatott. Talám még egy más királynak sem sokan követik példáját, aki szeretvén az asszonyokot, azon is igyekezett, hogy tíz parancsolatot megtartsa. A többi között egy asszonyt szeretvén, hogy mind a parancsolatot megtarthassa, mind a szeretetnek kedvezhessen, valamikor az asszonnyal akart fekünni, az urát is az ágyban hálátta. E' nevetséges példa, noha azt tartják, hogy a szeretetben egy harmadik mindenkor alkalmatlan. Látod-é, néném, ha a pásztor ott nem lett volna, a farkas megette volna a bárányt. Azt elmondhatni, hogy a szeretet nem rossz, csak arra a végre igyekezzék, amerre az Isten rendelte. Azért, hogy a részegesek mennyországban nem mennek, a szőllőtőköt ki nem kell ásni. Minden jó, édes néném, mind az asszony, a férfiú, bor, ezüst, arany, csak arra a végre éljünk ezekkel, amelyre teremtettek. Az Isten semmi rosszat nem teremtett, de mi visszáélvén az ő teremtésével, rosszra fordítjuk, és rosszunkra válik; a bor betegeseknek, a bort kell-é okozni vagy a szőllőmunkást? Egyikét sem, hanem csak magokot. Ihon édes néném, vége vagyon már a predikációnak, feküdjünk le, és kivánok jó étszakát, és amellé kevés bolhát, édes kedves álomlátást és holnapra felviradást. Amen.

87
Rodostó, 19. februarii 1728.
Édes néném, egy keveset nevettünk a kéd panaszolkodó levelén, mert kédnek a panasza is kedves. Azt írod, édes néném, hogy a constancinápolyi szél hamarébb megfejéríti a hajat, mint az erdélyi. A' bizonyos, hogy ott természet szerént csak az idő fejéríti meg, de itt mind az idő, mind a sok suhajtásnak szele. Egy nagy király azt szokta volt mondani, hogy a szakállát a nyomorúságnak szele fejérítette volt meg. A' bizonyos, hogy öt vagy hat esztendő a hajat úgy meg nem fejérítti, mint csak egy holnapi bú vagy gond. Valamint történt egy ifiúval, akit hogy halálra ítélték, a haláltól való félelem és rettegés egy étszaka olyan változást tett az ifiúban, hogy másnap, mikor a halálra akarták vinni, minden elcsudálkozott rajta, hogy egy öreg ember lett belőlle, úgy megfejéredett volt az egész haja. Ugyanazért grátiát is adtanak néki. A bujdosásnak hosszú voltáról panaszolkodni haszontalan, és nem jó, mert azzal meg nem rövidítjük, hanem még nehezebbé és hosszabbá tésszük. A nyughatatlansággal való szenvedés sokkal súlyosabb, és a panaszolkodással való szenvedést az Isten meghosszabítja, mert olyankor mintegy rugodozunk akaratja ellen. Ha elhitetnők magunkkal, hogy a bujdosást az Isten jovunkra adta, könnyen szenvednők, a' pedig nincsen másképpen, mert az Isten mindenben csak a mi jovunkot tekinti. De az ő bölcs ítélete másképpen tekinti a mi jovunkot, mint mi magunk, mert mi csak azt tartjuk jónak, amivel kívánságunkot bétölthetjük. A vallásunk szerént azt kell tartanunk, hogy bujdosásunk mind hasznos, mind szükséges. De azon kívül is, ha az Isten valakit hazavinne közülünk, jobban megtudná becsülni hazáját és örökit. Nám a tékozló fiú, amég a háza rakva volt kaláccsal, bélessel, addig esziben sem jutott a fekete kenyér, de mihent a makkra szorult, akkor elfelejtvén a kalácsot, csak a fekete kenyeret suhajtá. Ne panaszolkodjunk hát a bujdosásról, vegyünk mindent jó szívvel az Isten keziből, és úgy a bujdosásunk igen könnyebb leszen. Vagyok és leszek, ami voltam.

88
Rodostó, 24. martti 1728.
Kedves néném, tegnap egy kevés sírás, könyveknek forrási voltanak itt nálunk. A' pedig azért volt, hogy György herceg tegnap elmene innét egy francia hajón Franciaország felé. Legnagyobb fogyatkozást azt találom benne, hogy magyarul nem tud. De a' nem az ő vétke, németek nevelték, akik csak a miatyánkot sem engedték volna, hogy magyarul megtanulja. Vagyon ugyan egy kis anyai természet benne, de idővel talám elhagyja. De másként jószívű, és ahová megyen, az az ország még nagy hasznára lehet, mert jó iskola. A szegény urunk, aki is igen szereti a gyermekeit, nehezen válék meg tőlle, de ebben az országban mit lehet tanulni, azt tudjuk. Sohult pedig úgy el nem unja az ember magát, mint itt, mert semmi üsmeretséget nem vehet, senkihez nem mehet, és hacsak valamiben nem szereti magát foglalni, mindenkor a nagy unadalomban forog. Hogy pediglen minden úgy töltse az időt, mint a mi urunk, arra az Isten ajándéka kévántatik. Mert ebédig az olvasásban és az írásban tölté az időt, ebéd után pedig, aki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember, vagy fúr, vagy farag, vagy az esztergában dolgozik, és az ő gyönyörű szakálla sokszor tele forgáccsal, hogy maga is neveti magát, és úgy izzad, mintha munkája után kellene enni kenyerét. Őtet minden csudálja, ő pedig neveti az olyat, aki azon panaszolkodik, hogy elunja magát. Ritka, édes néném, aki így tudja az az időhöz alkalmaztatni magát, mind pedig, hogy úgy mondjam, az időt magához alkalmaztatni. A fia azt úgy végben nem vihetvén, jól tette, hogy elment. Kívánjunk neki szerencsés utat, és hogy hazáját még láthassa meg. Hát mi? Mi is. Azért éljünk egészségben, még Istennek tetszik.

89
Rodostó, 3. octobris 1728.
Kedves néném, hogy e világon lévő szarándokságunkot el ne felejtsük, az elmúlt holnapnak 9-dik napján táborozni mentünk volt csak három mélyföldnire, egy kis török falu mellé. Nincsen e világon semmi szomorúabb, mint amely várost vagy falut csak török lakja, mert olyan helyt sem embert, se asszont nem láthatni az utcákon, még gyermekeket sem. Azt tudná az ember, hogy mind kiholtak a faluból, mert itt ki-ki csak a maga házánál ül, kivált az asszonyok, nem úgy mint nálunk. Elég a', hogy ott úgy töltöttük az időt, amint lehetett, de az urunknak a lábai hogy dagadozni kezdének, tegnap visszájövénk az édes keserű laktunk helyére. Azt tudom, nem fog kéd panaszolkodni a hosszú levélre. Édes néném, az egészségedre vigyázz.

90
Rodostó, 18. aprilis 1729.
Azt már nem kell csudálni, ha azt mondom, hogy igen kedvesen vettem a kéd levelét, hanem a' volna csuda, ha kedvesen nem venném. De hogy vagyon a', hogy mi még egyszer sem haragudtunk meg egymásra? Mert azt mondják, hogy a barátságban egy kis veszekedés olyan jó, mint az étekben a bors. Mindazonáltal, édes néném, hagyjuk el az olyan borsolást, és éljünk egyezségben, mert én a csendes barátságot szeretem, a macskákhoz illik a morgolódó barátság. Az égi jelekből nem tud-é kéd valamit jövendölni? Mert hetedik napján a holnapnak itt mi délután egy órakor egy csillagot láttunk, 3 óráig jól látták. Azt nem mondhatjuk, hogy talám a mi csillagunk jött már fel egyszer, mert a csillagok is elfelejtkeztek már miróllunk. Hogy kédnek a kisujja ne fájjon, azt igen szükséges megtudni, hogy az idevaló görög érsek nagy pompával jött az urunk látogatására négy alatta való püspökkel. De ha gyalog járnak is, azt ne gondolja kéd, hogy a szegénységtől vagyon, mert a mi érsekünk kettőt is tarthatna, a püspökök is, de a török birodalma alatt hintón nem járhatnak. Sőt még úgy kell magokot viselni, mintha szegények volnának, mivel azonkívül is gyakran megvonják őket mind a török, mind a görög pátriarcha. Mert ez azt tészi érseknek, aki neki legtöbbet fizet; az érsekek pedig olyan püspököket választnak magoknak, akik legtöbbet adnak. A püspökök pedig, hogy az érseknek megfizethessenek, olyan papokot tesznek a falukban, akik legtöbbet ígérnek. Ítélje el már kéd, hogy a püspökök és a papok micsoda sokféle úton-módon húzzák ki a pénzt a szegényember erszényiből. Itt a sok innep, a sok böjt mind hasznos a plébánusnak, hát ezenkívül esztendő által a sok haszonhajtó bévett szokások. Vasárnap valamely rongyos öltözetben a misét elmondja, amint lehet tőlle, de hogy predikáljon, azt nem lehet az ő tudatlanságától kívánni. De miből tanulna valami kis predikációt csinálni, és mikor? Mivel egynehány plébánusnak voltam házánál, egy könyvet nem láttam nálok, hanem valamely szakadozott misemondó könyvet tartanak, és abból áll minden könyvök. De mikor tanulhatna valamit, mivel egész héten mezei munkát kell neki dolgozni, hogy a papádiáját táplálhassa egynehány gyermekeivel, és cifrán jártathassa. Egyszóval, itt a pásztorok nemcsak őrzik a juhokot, hanem megárendálják őket, és ha meg nem nyúzzák is, de jól megnyírik. Erről éppen egy rendes históriát olvastam, nevesse meg kéd is.
A rabinusok ilyen nevetséges okát írják a Koré Aaron ellen való feltámadásának, hogy egy szegény özvegyasszonynak csak juha lévén, aztot megnyírván, Aaron elvette tőlle a gyapját, mondván, hogy őtet illeti a törvény szerént, dabunt sacerdoti lanarum partem, ex ovium tonsione, deut. 18, 4. Az asszony Koréhoz folyamodék, és kéré, hogy szóllana Aaronnak, adná visszá a gyapját. De semmit nem nyerhete. Koré, hogy megvigasztalja, 4 ezüstpénzt ada neki, hogy venne azon annyi gyapjút, amennyit lenyírt a juhról. Idővel azután a juh megbárányozván, Aaron azt is vevé, mondván, hogy a törvény parancsolja, az Úrnak kell szentelni minden elsőszülöttet, kiválaszd az Úrnak mind, ami az anyaméhet megnyitja, és ami első fajzás a te barmaidban, exod. 19, 2. 12. A szegény özvegyaszony látván, hogy semmi hasznát nem veheti az egy juhocskájának, és hogy csak a papok hasznokra tartja, elvégzé magában, hogy megöleti a juhát. De Aaron azt megtudván, odamene, és kérni kezdé tőlle azt a részt a juhból, mellyel néki tartoznak törvény szerént, aki is azt hagyja, ez legyen a papok igazsága a néptől, akár ökröt, akár juhot öljenek, adják a papnak a lapockáját és a gyomrát, deut. 18, 3. A szegény asszony ezen igen elkeseredvén, haragjában mondá, hogy az én juhom husa anathéma legyen az Úr előtt. Aaron erre a szóra az egész juhot elvévé, mondván, hogy minden anathéma az Izraelben a papokot illeti. Csak a szegény asszony vesztett mindenképpen. Édes néném, jó étszakát!

91
Rodostó, 5. octobris 1730.
Hol jársz, édes néném, miért mentél Paphlagoniában? Olyan nagy dolgok történnek Constancinápolyban, s kéd ott nincsen. Hogy lehet a'? Hogy merték letenni a császárt, és mást tenni helyében kéd híre nélkül? Ezek pedig mind megtörténtenek. Hihető, hogy másképpen lett volna a dolog, ha kéd jelen lett volna. A' pedig csak rövideden így ment végben.
Aztot hallotta kéd, hogy már egy darab időtől fogvást, a vezér általszállott volt Scutariban táborban, olyan szándékkal, hogy a perzsák ellen menjen. A császárnak ott sok szép mulatóházai lévén, gyakran ment maga is által Scutáriban. Aztot tudja kéd, hogy a császár kastélya és Scutari között a tenger egy jó stuclövésnyi szélyességű. Úgy történék, hogy két közjancsár, ki mindenik a hajókon szolgáltanak, rebelliót indíttának; az egyikének a neve Muszli basa, a másikának Pátrona. A császár nem lévén a kastélyában, se a vezér a városban, 28. septembris ez a két jancsár a több társait esszegyűtvén egy piacra, mintegy ötvenre ha telének. Pátrona négyfelé osztván ezeket, mindenik résznek egy zászlót ada, és mindenik kezdé a város utcáit járni és kiáltani, hogy aki igaz török, az álljon melléjek, mert ők csak a vezér letételit kívánják. A tömlöcököt felnyitták, a várost feljárák, a boltokot bézáraták, és estig felesen megszaporodának. De a' csudálatos volt, hogy senki a városban ellenek nem álla, holott vagyon legalább a városban negyvenezer jancsár, lovashad is vagyon, de senki a császár mellett fel nem kele. 29. ma már csaknem az egész jancsárság melléjek álla, és annyira elszaporodának, hogy lehetetlen lett volna ellenek állani, noha még tegnap száz emberrel el lehetett volna széllyeszteni őket. Ma új jancsár agát is tevének, és sok főtisztek állának közikben.
30-dik pedig a császár a maga kastélyában lévén a vezérrel, a kapitán pasával, a vezér tihájával, az ulémákkal (a főpapi rendekkel), mindezeket magához hivatván, kérdé tőllök, hogy mi okát gondolnák ennek a rébelliónak. Akik is ki egynek, ki másnak tulajdonítván, hívatá a cancelláriust, és két személyt is választván a papi rendek közül, követségben küldé őket a rébellisekhez, kérdeztetvén tőllök szándékokot. Ők azt felelék, hogy a császárral megelégesznek, de nem a vezérrel, tihájával és a muftival, mert ezek a birodalmat húzásokkal elrontották, és noha ők elégségesek a császárral, de úgy mindazonáltal, hogy azon három személyt kezekben adja elevenen. Mindezeket és egyebeket írásban tévén, a császárnak küldék. A császár újontában kénszerítte mindent arra, hogy mondaná meg okát a rébelliónak. Egy uléma a vezért és a tiháját adá okul. A vezér pedig már észrevette vala veszedelmét, a tiháját és a kapitán pasát megfogatá, és ezt az utolsót meg is fojtatá. A császár meglátván a rebellisek írásban tett kívánságait, igen igyekezék azon, hogy megszabadíthassa a vezért, de nem lehete, mivel már a kenyér és a víz is szűk volt a kastélyában a rébellisek miatt. Az ulémák is kénszeríteni kezdék, mondván, ha életedet szereted, engedj kívánságoknak, úgyis kételen lévén a vezért és a tiháját kezekben adni. De a muftit kezekben nem adjuk, mert az egész világ előtt gyalázatos volna kezekben adni a főpapi fejdelmet - ennek előtte 27 esztendővel egynek haláláért ma is büntet Isten bennünket -, hanem inkább küldessék holtig való exiliumban. Végtire addig kénszerítték a császárt az ulémák és a gyermekei, hogy a vezért és a tiháját kételenítteték megfogatni. Azután megizenék a rébelliseknek, hogy ezek már fogságban vannak, és kezekben küldik. De a muftit se kezekben nem adják, se meg nem öletik. Ha a kettővel megelégesznek, azokot nékik küldik; hogyha pedig meg nem elégesznek, válasszanak magoknak egy gyaur muftit (a török a keresztént csúfságból gyaurnak híja, azaz hitetlennek), mert ők kezekben nem adják a muftit. Ezzel a rebellisekhez bocsáták a követeket, de amég oda járnának, azalatt megfojták a szegény vezért; az a veszett, undok, fajtalan tihája pedig látván, hogy meg akarják fojtani, ijedtiben megholt. Ezeket megölék azért, hogy elevenen ne kénszerítessenek kiadni őket. A követek visszáérkezvén, a vezér, kapitán pasa és a tihája testeket egy szekérre tévék, és a rébelliseknek küldik. A kapitány pasán szánakodának, és a testét az anyjának küldék, hogy temettetné el, a tihája testét pedig a kutyáknak veték. A vezér testét pedig visszáküldék oly szín alatt, hogy ők a vezért elevenen kívánják. A nép mindezeket látván, egészen hozzájok hajola.
A császár látván, hogy a vezér testét visszáküldötték volna, magában szálla, és hívatván az ulémákot, mondá: Ezen rebellisek engemet is császároknak, uroknak üsmérni nem akarnak, azért azt akarom, hogy senkinek is miattam veszedelme ne légyen, magam szabad akaratjából tehát a bátyám fiának, szultán Mahmudnak engedem a császári széket. Hívassátok ide előmben. Jó szívvel minnyájotok előtt magamot őalája vetem, csak hadd szűnjék meg ezen rebellió, és ne legyen oka senki veszedelmének. Ez meglévén, odavivék szultán Mahmudot, szultán Achmet székiből leszállván, eleibe mene, megölelé, és maga helyében felemelvén, császári székiben ülteté, és legelsőben is maga megcsókolá a kezét az új császárnak, és az ulémákkal is megcsókoltatá. Azután mondá nékik: mind nekem, mind néktek uratok és császárotok ez a személy, Istenre és a ti lelketek isméretire bízom. Legyetek azon, hogy igazság ellen semmit ne cselekedjék, ha pedig a rossz dologban meg nem intitek, Isten előtt számot adtok az ítélet napján, melyről nékem is tartoztok felelni mind ezen, mind a másvilágon. Azután szultán Mahmudhoz fordulván, sok szép tanácsokot ada néki, és oly hathatós beszédekkel szólla hozzája, hogy az egész hallgatók sírának. Végtire mondá: távoztasd el, hogy a vezérid kezekben ne engedjed egészen szakálladot; a gyermekeimet Istenre és reád bízom, neveljed, tápláljad, mint atyádfiait, viselvén gondot reájok istenesen, el ne feledkezzél pedig arról, hogy ez az uraság senkinek nem állandó.
Ezek mind így lévén, ezen holnapnak második napjára viradólag szultán Mahmud császárrá lőn, és az Achmet uralkodása megszünék. Mely nagy változás!
Édes néném, mikor az Isten akar valamit, micsoda alávaló eszközzel munkálodik, azért, hogy az alávaló eszközből kitessék az ő mindenhatósága. Egy ilyen nagy birodalomban kik tevék le a császárt? Csak két közönséges jancsár. Az egyikét Pátronának hítták, arnót volt, és nem török, ez ennek előtte egynehány nappal dinnyét szokott volt árulni. A másikát hítták Muszlinak, ez a ferédőházban tellák volt, azaz feredős legény.
Hát még a szegény vezérről ne szóljunk, akik is itt olyanok, mint a királyok, mind kéncsekre, mind hatalmokra való nézve. Kivált ez 12 esztendeig bírá azt a nagy tisztséget, de még azonkívül a császár veje volt, a kutyák ették meg a testét, holott ő egynehány ezer tallér érő temetőt csináltatott volt magának.
Azt megvallom kédnek, hogy mi itt tartottunk, és gondolhattuk, hogy itt is lehet zenebona és prédálás, vigyáztunk is étszakákon, de itt minden oly csendességben volt, mintha csak álom lett volna a rebellió. Nem hinné azt el, aki nem tudná, hogy a rébellióban is micsoda rendet tartanak, és hogy ahhoz képest micsoda kevés károk vannak. Mert ugyanis ki gondolhatná, hogy olyankor nagy prédálás ne legyen. A sok boltokot felverhetnék, a császár kincstartójára reá mehetnének. De nem, mert a tárház, ahol szoktak mindeneknek fizetni, nekünk is úgy nyitva állott, mint azelőtt.
Minekelőtte elvégezem ezt a levelet, jó kédnek azt is megtudni, hogy a birodalomban az szokás, hogy a császárok változásakor mindenik jancsárnak hópénzit napjában egy pénzzel megszaporítják, és azon kívül mindenik jancsárnak 15 tallér (baxis) azaz áldomás adatik; mostanában hogy kiadták, ment 5000 erszény pénzre. Tudja kéd, egy erszény ötszáz tallér; nekünk fele elég volna. Jó étszakát, édes néném. A császárral álmodjék kéd.

92
Rodostó, 27. novembris 1730.
Édes néném, a komédiának még vége nincsen, meg is kell fizetni a komédiásokot. Ma hozák hírit, hogy Constancinápolyban 25. napján ennek a holnapnak a császár a rébelliseket megölette, amely ilyen formában ment végben, hallgassa kéd rébellisné félelemmel, mert semmit el nem veszek belőlle, se hozzá nem teszek.
Az utolsó levelemnek utolsó résziben való utolsó végin megláthatta a füleivel, hogy micsoda formán lőn vége a rébelliónak, és hogy mint akará az új császár eloltani a tüzet, amelyet Pátrona gerjesztett vala fel, és amelyet ha külsőképpen mintegy eloltotta volna is, de belsőképpen mind ez mái napig Pátrona szüntelen gerjeszté. Mivel az ő kívánsági mindennap sokféleképpen szaporodának, úgyannyira, hogy mind a császár, mind a fővezér mintegy kételenek valának kívánságinak eleget tenni, tartván attól, hogy újabb rébelliót ne kezdjen, mivel sokan tartottanak hozzája. A város főbírája (stámbol effendi), Deli Ibrahim minden úton-módon azon igyekezék, hogy meggazdagodhassék. Mindenekre igyekezék venni Pátronát, úgyannyira, hogy akik valamely tisztségekre vágytanak, ezeknek sok pénzt kelletett adniok elsőben, hogy elnyerhessék. Pátrona a minap a szerdengestiek agájával (ez olyan sereg, amely a harcon elől szokott menni, mind az ostromokon; ezek olyan vitézek, akiknek nem is kell a halálról gondolkodni) a vezérhez kísérteté magát. A vezértől mindeneket megnyervén, azzal annyira elbízá magát, hogy egy mészárost akara moldovai vajdának tenni a Deli Ibrahim kérésére, aki is sok pénzt vett vala fel a mészárostól. De a vezér azt felelé néki, hogy nem volna szabadságában fejdelemséget adni valakinek a császár híre nélkül. Ezzel megmenté magát, de hogy teljességgel eziránt való szándékát megváltoztathatnák Pátronának, azt tanálák fel, hogy az ő társát, Muszli agát vennék arra eszközül, aki is tihája vala a jancsár agának. Ez értelmes lévén, eleiben adák, hogy micsoda illetlen dolog volna egy mészárost tenni vajdának, hanem vállalja magára, hogy végben ne menjen ez a dolog. Muszli tehát eképpen cselekedék. Pátronához menvén, úgy téteté magát, mintha néki is nagy kedve volna arra, hogy a nem okos mészáros vajdává lenne, azért mondák Pátronának, hogy ebben a dologban nagy vigyázással kell járni, és hogy jó volna elmenni a kaszáp basihoz (azaz a mészárosok fejéhez), aki is itt nagy tekintetben vagyon, és kell néki minden mészárosról felelni. Oda érkezvén, Muszli kérdé tőlle, mivel a moldovai vajdaságért ezer erszény pénzt ígérnek, azt akarjuk tudni tőlled, ha akarsz-é kezes lenni azért a mészárosért, hogy nekik azt a pénzt leteszi, ha a vajdaságot megnyerik néki. A főmészáros felelé, hogy ő nem lenne kezes azért a mészárosért csak ötven polturáért is. Pátrona erre igen elszégyenedék, és a nem okos nagyravágyó mészárost nem Molduvában, hanem a tömlöcben küldé. Deli Ibrahim pedig semmivel meg nem elégedvén, mindennap nagyobb-nagyobb állapotokra vévé Pátronát, úgyannyira, hogy ez az utolsó mindennap újabb állapotokot kére a ministerektől, amely nagy tisztségeket akarának pedig néki magának adni, egyikét sem vevé el.
A császár nem tűrhetvén tovább kevélységit, Constancinápolyban hívatá Csánum Kosát, hogy kaptán pasának tennék (a kaptán pasa a tengeren lévő erőnek főgyenerálisa), és a nissai pasát, hogy ez kísérné a Mekkában menő szarándokokot. Mindenik csaknem egyszersmind Constancinápolyban érkezének. Pátrona megsejdítvén, hogy az utolsót másvégre hívatták volna (amint is úgy volt), tanácsot tarta híveivel, hogy miképpen lehetne megelőzni és meggátolni a császár szándékát. Erre való nézve az egész főtisztségeket magok között eloszták. Muszlit arra kénszerítték, hogy venné fel a kultihája tisztségit; a jancsár agát vezérré akarák tenni, Pátronát kaptán pasának. A muftit le akarák tenni, hasonlóképpen az európai kadileszkert (főbírót). Egyszóval Pátrona mind az egész tiszteket a maga híveiből akará tenni, ha pedig ezt véghezvihette volna, felfordította volna az egész birodalmat. A császár ezeket megtudván, úgy téteté, mintha posta érkezett volna a babiloniai pasától, aki azt írta volna, hogy a perzsa és a szerecsenek nagy károkat tesznek, azért aki igaz musulmánnak tartja magát, menjen segítségire. Erre való nézve a vezér nagy dívánt hirdete, hogy tartana tanácsot az egész ulémákkal és haditisztekkel. A nem okos Pátrona is a dívánban mene Muszlival és a szerdengesti agákkal. Azután a dívánban béhívaták a postát a levéllel, amely csinált levél vala, és sokféle veszedelmes híreket mondatának véle. Ez így lévén, a vezér mindjárt három boncsokos pasaságot ígére Pátronának, és más főtisztségeket a szerdengesti agáknak, csak menjenek Babilonia segítségire. De egyik sem esék a tőrben, mivel egyik sem akara elmenni. A vezér látván, hogy semmit nem végezhetne aznap, mondá, hogy másnap a császár előtt kellene más dívánnak lenni, azért arra int mindeneket, hogy ki-ki jelen légyen jó reggel. Ez mind arra való volt, hogy a lesre vihessék a rébelliseket.
Másnap, tehát 25. napján a holnapnak mindnyájan a császár kastélyában gyűlének. A kastélynak három udvara lévén, mindenik udvarban egy dívánházat készítének, hogy a gyűlés háromféle helyt tartatnék. A legbelsőbb udvarban lévő házban a fővezér tarta dívánt a tatár hámmal, a muftival, jancsár agával, Pátronával és más egyéb főtiszteivel a rébelliseknek. A második udvarban Csanum Kocsa tart dívánt a szerdengestiek agáival és mindazokkal, kik Pátronához tartottanak. A harmadikban vala a nissai pasa más sokféle rendben lévő tisztekkel. A császár szolgái penig a boztansiakkal mindenik udvarban fegyveresen elrejtett helyeken valának. Tanálkozék pedig valamely csorbasi, ki Pátronára haragudott, mivel az ortáját (azaz a régyimentét) elvette vala tőlle. Ez ajánlá magát a császárnak, hogy ő végbenvinné szándékát, és sok olyan jancsárokkal, kik Pátronára haragudtanak, a császár kastélyában titkon bémene. Midőn pedig már az egész gyülekezet a tanácsházakban ki-ki helyére ült volna, a császár hívatá a tatár hámot és a muftit magához; azalatt egy puskát kilőttenek, hogy a kapukot bézárják. Azonnal a csorbasi bémene a dívánházban, amelyben vala a vezér, a köntösit letévé, és csak a páncélingben maradván, Pátronát kezdé vagdalni, és akik véle valának, azok a Pátrona híveit, akik is magával együtt esszekoncolák. Hasonlóképpen a más két udvarban is a Pátrona híveit mind megölék, és mindenik udvarban nagy vérontás vala; a testeket szekerekre rakák, és a tengerben veték. Ez napon délig az egész rébelliseket kiirták, és csak ugyan ettől a naptól fogvást mondhatja Mahmud valóságos császárnak magát. Én is valóságos atyafia, szolgája maradok kegyelmednek, édes néném.

93
Rodostó, 25. martii 1731.
Édes néném, fillentenék, ha azt mondanám, hogy a minapi levelét kedvesen nem vettem kednek. Hát kéd kedvesen vette-é az enyimet? Kedvesen. Már én csak rébellióról fogok kednek írni, tavaly is írtam egy nagyról, most is írhatnék, ha akarnék. Azoknak pedig csak az az oka, hogy kéd most nem lakik Pérában. Elég a', hogy a minap ismét támadás lőn Constancinápolyban, eztet az arnótok kezdék, akik is esszevervén magokot jancsárokkal elegyesleg, két- vagy háromezeren a városon elszéllyedének, és olyan nemesi szándékban valának, hogy felverjék a császár udvarát, akit végben vittek volna, ha egynehány órával eleit nem vették volna. A császár úgy maga is veszedelemben lett volna, de eleit vévén a dolognak, és a főtisztei keményen viselvén magokot, a rebellisek közül sokat megölének, és elszéllyedének a többi. Ezt a rebelliót a császár leányának tulajdonítták, a szegény Ibrahim vezér feleséginek, aki is bátor asszony lévén, a birodalmat is szerette volna igazgatni, aminthogy igazgatta is a vezér éltiben. Elég a', hogy igazán vagy hamisan néki tulajdonítták ezt a rébelliót, és büntétésül a tenger halai közé veték. Egy ilyen fejdelemasszonyt úgy tetszik, hogy másképpen is gyomlálhatták volna a világból. De minthogy így esett, mit tehetünk rólla. Az egészség jól van-é, édes néném?

94
Rodostó, 15. aprilis 1731.
Eddig is úgy kellett volna, és Drinápolyt régen el kellett volna hadni. Már majd olyan gondolatok jöttek az oldalaimban, hogy valami mágneskő tartóztatja ott kédet. Ezért a szóért megfizetnek nekem, de semmi. Elég a', hogy a kéd levelit vettem, és leborulva köszönöm. Eddig való mulatásának helyes okát látván, absolutiót adok kédnek. De édes néném, hadd ne írjak már többé olyan véres és kegyetlen levelet, mint a minap. Úgy tetszett már, hogy a pennámban is nem ténta, hanem vér volt. De lehetetlen, hogy még egy véres históriát ne írjak kédnek, és többet nem. Ez is arról jut eszemben, hogy azt írja kéd, micsoda bosszúállók az oloszok.
Oloszországban volt egy úrnak valamely vadaskertje, sok őz, sok szarvas volt benne. Az úr megmondotta volt a cselédinek, hogy ha valamelyike egy vadat meg találna ölni a vadaskertjiben, hogy annak meg nem kegyelmezne. Úgy történék egyszer, hogy egyik a cselédi közül a vadaskertben ment puskával madarakot lőni. Amint egy madárhoz akart lőni a földön, szerencsétlenségire egy szarvast lő meg, aki is ott egy bokorban fekütt, de nem láthatta. A szolga mihent azt észreveszi, azonnal elszökik. Az ura nem tudván okát elszökésinek, csak úgy hagyja. Hanem egynehány napok múlva, a vadaskertben hogy ment volna sétálni, reá akad a döglött szarvasra. Azt is meglátja, hogy lövés vagyon rajta. Arról mindjárt észreveszi, hogy a szolgája lőtte volna meg. Ő arra ír mindenféle levelet, hogyha nem láttak-é valahol ilyen-ilyen legényt. Sok idő múlva hírré adják néki, hogy valamiképpen az ő szolgájaféle rabbá esett, és a tengeri tolvajok Afrikában vitték. Az olosz úr jó summa pénzt ígér a papoknak, kik odajárnak rabok váltására, csak váltsák ki a szolgáját, és hogy mindent megfizet érette. A papok kiváltják, és örömmel az urának küldik. A szegény rab legény is nem tartott már semmitől; egynehány esztendő már eltölt volt. Az olosz pedig, hogy meglátja a legént, firtatni kezdi, hogy miért lőtte volna meg a szarvasát. A legény menteni kezdi magát, de az olosz azon meg nem elégedvén, egy étszaka megöleté a szegény legényt. E' valóságos olosz természet.
Azt igen nevettem, édes néném, mert hiszem nevetni is kell, nemcsak olyan szomorú dolgokról írni, hogy azok a kalmárnék, úgy reá tartják magokot, mintha mindenik erdélyi gubernátorné volna. A' bizonyos, hogy a gubernátornék úgy reá nem tudják magokot tartani, mint azok a görög asszonyok, mert a görög természet szerént kevély, az asszonyok annál inkább. Távul legyen, hogy egyike a másikánál alábbvalónak tartsa magát. Mikor az utcán előltalálja az ember, azt gondolhatná, hogy mindenik egy grófné, olyan cifra, és olyan kényesen lépik, mikor pedig hazamegyen, jó ha három polturás ebédhez ülhet. Erről jut eszemben, Karolus quintus Bruxelában lévén, ott nagy vendégséget készíttetett. A vendégségre pedig két nagyúri asszony nem akara elmenni, azért, hogy egyikét a másikánál feljebb ne ültessék. A császár azt megtudván, gondolá, hogy a' valamely zenebonát indíthatna a vendégség közben, azért bíró akara lenni ebben a dologban. Evégre az udvarát esszegyűjté, és nagy ceremoniával a székiben üle. Azután a két asszonynak prokátori eleiben menének, és ott kezdének erősen perelni egymással, ki-ki a maga asszonyának elsősége mellett. A császár azt látván, hogy mindeniknek egyaránsú oka vagyon, és egyaránt kívánhatják az elsőséget, de nem akarván egyikét is magára haragíttani, ilyen ítéletet monda reájok, hogy a kettő közül, amelyik legszerelmesebb, az az elsőséget is kívánhatja. És a gyűlésnek vége lőn, minden helyesnek találá ítéletit. Az asszonyok is azután nem hadakozának az elsőségért, nem akarván szerelmesnek tartatni a világ előtt. A kéd ítélőszékinél nem tudom, ha ilyen ítéletet tesznek-é. De nem volna-é jó, valamely mesterséget keresni arra, hogy meg lehetne üsmérni a szerelmes asszonyokot. De minthogy a szerelemről vagyon a szó, amely jó magában, és aztot a természet oltotta belénk, vagyis inkább a természetnek ura, akinek jó minden munkája, hanem mi élünk rosszul véle; azt a kérdést teszem, hogy egy kisasszony egy erdőben elaluván, egy valaki el akará ragadni, de amint oltalmazta magát, halálos sebben esék. A kisasszonynak három szereteje ott közel vadászván, a kisasszonyra találának abban a keserves állapotjában. Az első szereteje mindjárt azután mene, aki el akará ragadni; a másodika keserűségében elájula; a harmadika mindjárt segíteni kezdé és kötözi sebeit. Azt kérdik, a három közül melyik szerette leginkább a kisasszonyt? Amég erről is ítéletet teszen kéd, addig elvégezem levelemet. Jó egészséget, édes néném.

95
Rodostó, 1731. 20. septembris.
A minapi leveledben, édes néném, azt írád, hogy a vezért letették. Én pedig a hírért hírrel fizetek, mert tegnap ment itt el nagy ceremoniával az új vezér, akit vezérségre visznek. Azt mondják, jó ember, egy kevéssé kemény, amint jelit is adta útjában, mert egy falusi kadiát felakasztatott az ajtajára; hihető, hogy nem tett jól igazságot. Eztet Topál Osmán pasának híják, azaz Sánta Oszmánnak, mert sánta, valamely harcon sántult volt meg, de az esze nem sánta, mert nagyeszűnek mondják, noha keveset olvasott és írt életében, mert egyikét sem tudja. E' már harmadik vezér, amiolta a császárt letették. Micsoda rövid uraság, de nagy. Amint látom, az új császár megfogadja a letettnek tanácsát, hogy sokáig ne hagyja uralkodni a vezéreket. De a' jó tanács-é vagy rossz, a kéd ítélőszéke eleiben terjesztem. Mert ha a vezér jó, nem nagyobb hasznára volna-é a birodalomnak, ha meghadnák. Mentől tovább uralkodnék, annál inkább megtanulná az igazgatást, mind belső, mind külső dolgait az oszágnak, az idegen ministerekkel jobban tudna a külső dolgokról végezni. De ezekre időt neki nem adnak, mert olyankor teszik le, amidőn már egy kevessé kezdi üsmérni a dolgokot. Némelyikét pedig olyan hamar kivetik, mintha csak álmában lett volna vezér. Mindez a birodalomnak nagy romlására volna, ha eleit nem vennék, mert noha gyakrabban minden főtiszteket letegyenek is a vezérrel, de az alattok való tisztek megmaradnak. Ha a főcancellariust leteszik, az egész cancellariakon lévő tisztek, secretarusok, irók mind megmaradnak, és az új cancellarius azoktól mindjárt megtudja, hogy micsoda dolgok folynak, és azokot követi. Az új kincstartó hasonlóképpen megtudja az alatta valóitól, hogy micsoda rendet tartanak a tárházakban. Eszerént az újak hamar ókká lesznek, és a tisztek változásival a dolgok és rendtartások nem változnak. A birodalom dolga ilyenformán csak foly, de nekem úgy tetszik, hogy ha egy jó vezért sokáig meghadnának, hogy még jobban folyna. De mit mondjak, Ibrahim pasa sokáig vala vezér, ugyanazért is lőn az utolsó támadás, mert minthogy amég vezérek, addig igen nagy hatalmok vagyon; csaknem mintegy lehetetlen, hogy visszá ne éljenek hatalmokkal. E' pedig soha egyik a másikáról nem tanul, csak mind egy pórázon futnak. Valami mesterséget kellene nekik kigondolni, hogy olyan hamar ki ne tegyék őket. Ők aszerént cselekedhetnek, mint Pilátus cselekedett volt.
Éppen most jutott eszemben, a híres Pilátus ellen valamely panasz hogy ment Rómában, Jeruzsálemből Rómában kelleték menni, hogy ott mentené meg magát a császár előtt. Pilátus pedig a Krisztus varrás nélkül való köntösét a vitézektől elvette volt, úgy történék, hogy mikor a császár eleiben mene parancsolatjára, az a köntös éppen rajta talála lenni. Mihent a császár meglátta Pilátust, mindjárt felkele székiből, és szépen fogadá, azután elbocsátá magától. A császár csudálkozék cselekedetin; hogy vagyon a', hogy én azért hívattam ide Pilátust, hogy számkivetésben küldjem; de nem, hanem még felkelek előtte, és szépen fogadom. Mi lehet annak az oka? De Pilátus annál inkább csudálkozott a császáron, mert ő sem gondolhatta ki az okát. A császár ismét hívatja Pilátust. Pilátus ismét azon köntösben megyen a császár eleiben, aki is az előbbeni ceremoniával fogadja. A császár annál inkább csudálkozik dolgán, Pilátus hasonlóképpen. Egyik sem tudja minek tulajdoníttani. A császár egynehány nap múlva ismét hívatja Pilátust, de Pilátus uram, szerencsétlenségire hirtelenkedvén, mind más újabb köntöst vett magára, és a varrás nélkül való köntös elmarada, aki is megoltalmazta kétszer. Azért mihent a császár eleiben ment, nem hogy felkölt volna előtte, de keményen szólván hozzája, számkivetésre küldé Galliában. Eztet úgy higgyje kéd, amint tetszik. És maradok, aki vagyok.

96
Rodostó, 24. decembris 1731.
A szokás szerént már én nem merek szerencsés karácson innepeket kívánni kédnek, mert már kéd idegen szokást vett fel. Idegen országban pedig, főképpen Franciaországban, csak újesztendőben köszöntik egymást, nálunk pedig mind a három sátoros innepeken is. Melyik már jobb szokás, azt az írástudókra hagyom. Mindenik ország tartsa meg a maga szokását, a' legjobb. Én is megtartanám a magamét, ha lehetne, és írnék valami hírt, ha volna, de mi itt oly csendes nyugodalomban élünk, hogy úgy tetszik, mintha másutt mind megholtak volna, csak mi élnénk. Pedig ha jól meggondoljuk, mások élnek, és mi csak aluszunk. De van-é egyéb dolga a bujdosóknak? Édes nénékám, a kéd bölcs és okos levelire hogy lehetne megfelelnem? Nekem oly okos levelet nem kell írni, az én eszem nem hasogatja az áert, mint a kédé, hanem csak a földön jár. Azért a többit nagy tisztelettel félretévén, csak egyre felelek meg.
Azt írod, néném, hogy a hihetetlenség, kételkedés és az a fekete irigység csak velünk bujdosik, mintha ők sem maradhattak volna az országban. E' mind igaz, és úgy vagyon. De az is való, hogy a török császár nem rendelt nékik tahint, mégiscsak elélnek. Mennyi sokat temettünk el már közülünk, de az a veszett irigység csak megmarad, és az egyenetlenség csak egészséges, és semmit nem vénül, talám ugyanezek is temetnek el minket, hacsak a jó Isten el nem veszti közüllünk őket. Úgy tetszik, hogy a bujdosóknak jobban kellene élni, mintsem az otthon lakó testvératyafiaknak, de még eddig mind ellenkezőt tapasztaltam. Sőt még mentől inkább fogyunk, annál inkább szaporodik az irigység és az egyenetlenség. E' mindenkor így volt, szomorúan látom, hogy így is lesz mindörökkön örökké (de nem mondok reá ament). Azt el lehet mondani, hogy a mi aitatos urunk mindenkor igyekezett azon, hogy azokot elűzze közülünk, de még eddig végben nem vihette. De amit a halál végben nem vihet, hogy vinné ő azt végben. Ha rajtam állott volna, régen megégettettem volna őket, mert ugyanis mit keresnek közöttünk, egy állapotban vagyunk, egyik úgy hadta el jószágát, mint a másik. Itt tisztségeket, jószágokot nem osztogatnak, az északi szelet és a déli szelet mindeniknek egyaránt osztogatják, hanem csak az a különbség lehet, hogy egyikének jobb egészsége vagyon, a másika többet ehetik, ihatik, a harmadikának jobb lába lévén, többet sétálhat a tengerparton. Ha már ezek méltók az egyenetlenségre és az irigységre, vigyük a János pap ítélőszéke eleiben, hadd ítélje meg. De amég odaérkezünk, én azt gondoltam, hogy e' mind csak attól vagyon, hogy a bujdosóknak semmiben sem telik, és könnyen megunják a bujdosást. Foglalatosságok kevés lévén, az időt elunják, és ha együtt laknak, magokot is elunják, és csak mindenkor egymás ábrázatját látni, azt is elunják, és így végtire csak az unadalomból származnak a feljebb említett beste kurafiak.
A históriákban olvasunk erről példát, hogy nem jó a másban való kételkedés. Aztot pediglen egy pogány, de szép fejdelemasszony adja, tudniillik a nevezetes Cleopátra asszonyom őnagysága. Aztot tudja kéd, mint szerették ezek egymást Marcus Antoniussal. Az actiumi harc után ezek Egyiptumban szaladának. Marcus Antonius gondolta, hogy már szerencsétlen lévén, nem fogják őtet úgy szeretni, mert a szerencsétlennek a szeretete is szerencsétlen. Azért mindenkor tartott attól, hogy Cleopátra egy kis itallal a másvilágra ne küldje, hogy azután szerencsésebbet végyen magának. Aztot Cleopátra észrevévé, és olyan vendégséget csinála, hogy midennek, akik asztalnál ültenek, virágból kötött koszorú volt fejeken. Elítélheti kéd, hogy micsoda szép koszorút csinált Cleopátra Marcus Antoniusnak, de azt talám el nem ítélheti kéd, hogy ő azt meghinté mérges porral. A vendégségkor tehát mindennek a szokás szerént koszorú lévén fejében, a királynénak jó kedve lévén, nagy kedvkereséssel vala Marcus Antoniushoz, akit is látván, hogy nemcsak a bortól, de még a szeretettől is kezdene részegülni, és hogy már abban az állapotban volna, amint kívánná, mondá néki, hogy a koszorújában való virágot tenné a poharában, és hogy ő is hasonlóképpen cselekednék. Marcus Antonius ezt hallván, és mindenekben csak a királyné akaratján járván, azonnal leszaggatá koszorújából a virágot és a pohárában veté, és meg akará innya Cleopátra egészségiért. De a királyné a kezit a szájára tevé, és megtartóztatá, mondván: Meg ne igyad Marcus Antonius, és lásd meg, hogy mit nem lehet végbenvinni, mikor valaki valamit akar. Én azokot a virágokot méreggel meghintettem. Ítéld el abból, hogy ha az a gyanóság, amelyet mutatsz hozzám, megmenthetne a veszedelemtől, hogyha lehetne arra adni magamot, hogy elveszesselek, és ha lehetne nálad nélkül élnem. De látván a királyné, hogy Marcus Antonius kételkednék beszédiben, azonnal egy halálra való rabot hozata fel a tömlöcből, és megitatván véle a pohárban lévő bort, mindjárt meghala előttök. Így meggyógyítani valakit a gyanakodásból és a hihetetlenségből, az orvosság igen durva volna.
De hadd hozzak még egy példát elő az irigységről is. Egy francia királynak, aki még új vala királyságában, hízelkedésből az udvariak mindenkor csak azt hozák elő, hogy az előbbeni királynak idejében mennyi sok szomorúságot és bántódást vett volna azon király tiszteitől; azért meglehetne most rajtok kimutatni bosszúját. Erre addig sürgeték, hogy végtire parancsolá a király, hogy vinnék írásban eleiben az előbbeni király udvarában lévő tiszteknek neveket. Azt csakhamar béadák nagy örömmel. A király kezében vévén a laistromot, sokaknak a neveket megjedzé egy kereszttel, és azután elzárá a laistromot. Az udvariak azt látván, nagy vigassággal gondolák, hogy azok, akiknek nevek meg vagyon jegyezve kereszttel, hogy már azok elveszett emberek. Nagy örömökben azt sem várhaták, hogy mit fog végezni irántok a király, hanem még előre kihirdeték, hogy a király mint tett volna keresztet a nevekre. E hírre való nézve sokan, akiknek nevek meg volt jegyezve kereszttel, megijedének, és csak titkon más országokban szaladának, vagy az országban elrejték magokot. A király megtudván okát az udvartól való elszaladásoknak, mindenek hallottára és csudájára, ezeket a megtartásra méltó szókot mondá: Miért szaladtanak el udvaromtól, nem tudták-é azt, hogy a kereszt bizonysága a jutalomnak, és hogy a kereszt érdeme által a vétkek eltöröltettek. Azután megparancsolá, hogy mindeneket hínának visszá, és midőn mindenek visszájöttek volna, mindenikét meghagyá tisztségiben. Ez olyan szép dolog volt, amicsodás rút az irigység. Azért nem is beszélek már többet felőlle.
Hanem azt mondom, hogy itt meleg idők járnak, ebben a holnapban csak kétszer, ha tüzet csináltattam. Azt kérdik kédtől, melyik szeret jobban, az-é aki egy jóakarójától el nem búcsúzik, vagy az, aki búcsúzva megyen el? Isten áldásával érjed s töltsd el édes néném az újesztendőt. Hát új szívet ne kívánjunk-é egymásnak, mert amint szeretjük egymást, a miénk már egészen megperzselődött. De miért vettük mi azt szokásban a pogányoktól? Szerencsés újesztendőt, szerencsés utat kivánok, az Isten áldását vagy segítségit elő sem hozzuk, csak a sok szerencsét. Minthogy Isten előtt nincsen szerencse, a keresztényeknek sem kellene aztot üsméni. No már elvégezem levelemet és adjunk hálát az Úrnak, hogy ez esztendőben megtartott. Maradok.

97
Rodostó, 14. martii 1732.
Kedvesen és gyönyörűséggel vettem, édes néném, nádmézzel írott szép leveledet. Valljuk meg a világ előtt, hogy mi ketten jók vagyunk, és hogy jól tudjuk egymást szeretni. De a', hogy mi sohasem veszekedünk, mikor veszekedünk is, a' mintegy megenyvezi köztünk a barátságot. Éppen nem vártam volna a kéd hírét, azért már méltó haragudni. Ki hitte volna, hogy Topált ilyen hamar kitegyék a vezérségből? Minden szerette, és minden félt tőlle. A' való, a németek elhiszem, hogy akarják, mert gyűlölte őket. Mivelünk pedig, az Isten áldja meg, olyan kevés idő alatt is elég jót tett. Ha mind így, két-három esztendő alatt egy török sem lesz, aki a vezérséget meg ne kóstolja. Kiveszem gróf Bonnevált, ha török is, mert az Isten meg nem engedi, hogy egy olyan hittőlszakadt itt is előmenjen. Ha még az a pasa Babiloniában vagyon, akit vezérnek mondják, hogy tesznek, mikor jő a' még el, de a' mégis becsületesebb, hogy doktor fia és nem borbély vagy favágónak, amint a' már megtörtént. Itt a porból veszik ki a vezéreket, és azután a porban vetik. Erről egy kis históriát hozok elő.
Itt mikor olyan szegény árva gyermekek találkoznak, akik jóformák, az adóban elveszik, és török vallásban nevelik, és a legszebbeket a császár udvarában nevelik fel. Egyet a többi között, hogy még igen gyengének láták, nem adák a császár udvarában, hanem egy basának adák, aki is kedvében vévén a gyermeket, amicsoda tudományt itt lehet tanulni, arra mind megtanyíttatá, és nagy gondviseléssel nevelé. Az ifiú, akit már Ibrahimnak fogunk híni, mind igen jól tanula, mind jól viselé magát, úgyannyira, hogy a basa gondolá, hogy talám kedvet nyerne véle, ha a császár fiának adná, Szulimánnak, aki is olyan híres vala az atyja halála után. Szulimán igen kedvesen vévé az ajándékot, és mivelhogy egy idősű volt véle, minden mulatságában Ibrahim ott volt, és oly igen megszereté, hogy csak Ibrahimmal kíváná szolgáltatni magát. Aki is azt észrevévén, kívánt élni a jó alkalmatossággal, de nem rosszra fordíttá, hanem arra, hogy jóakarókot csinálna, és a szegényeknek szolgálna. Szolimán, akiben valóságos fejdelmi természet volt, örömmel látá benne azt a nemes szívet, és annál inkább becsülé és szereté. És mindeniknek nagy jelit adá, mihent császárrá lőn, mert Ibrahimot kapicsi pasává tevé, és egy kevés idő múlva a jancsárok főagájává.
Ibrahim látván sebességgel való előmenetelét, tarta szerencséjinek állhatatlanságától. Gyakran jut vala eszében a portán lévő nagy uraknak szerencsétlenségek és azoknak keserves halálok. Elméjében szomorú gondolatokot okozának, annyira, hogy szomorú gondolatok szállák meg elméjit, és egyszersmind elhagyá azt a jó kedvit, amely sokszor tetszett Szulimánnak. Aztot észrevévén, és szeretvén valósággal, kérdezni kezdé annak okát. Ibrahim azt megvallá igazán, mondván, hogy az ő szomorúságának az oka nem egyéb volna, hanem meggondolván hozzája való nagy kegyelmességit, ő attól tart, hogy az a kegyesség irigyeket és ellenségeket fog támasztani ellene, akik őellene árulkodván, abban a keserves állapotban ejtik, amelyben már estenek sok nagy urak. És hogy végtire ő is olyan utálatos halállal vész el, valamint azok. Ez a félelem szüntelen elméjiben lévén néki, azon kéri, hogy csak módjával való jóval legyen hozzája, amellyel közönségesen való rendben tölthesse csendességben és békességben életét, mivel az alábbvaló rendben is megmutathatja hozzája való kegyességit, szintén úgy, mint abban a nagy rendben, amelyben tette őtet. Szulimán hallván ezeket az okos beszédeket, megesék szíve rajta, és megdicséré jó természetit, nem is akarván elmulatni semmit is, ami megvigasztalhatná. Erős esküvéssel fogadá néki, hogy soha életihez nem nyúlna, mindaddig, valamég ő élni fog, akármely ok vihetné is arra.
Ibrahim ilyen nagy ígéretre való nézve megvigasztalódván, annál is nagyobb buzgósággal kezdé szolgálni. Szolimán pedig, hogy még nagyobb jelit adhassa neki benne való hitelének, fővezérré tévé. Azután Szolimán mind Magyarországban, mind Perzsiában nagy szerencsés hadakozásokat vitt végben. Ibrahimnak mindazokban nagy része vala. Olyan hatalmassá és gazdaggá lőn, és oly nagy kedvességben vala, hogy mindenek rettegtek tőlle.
A szultánnék, úgymint az anyja és Roxelán, a felesége Szolimánnak, mindezeket látván, igen kezdék irigyleni, vévén észre, hogy már a dolgok nem forognak annyira a kezek között, és hogy minden csak a vezér kezében forog. Erre való nézve okot is keresének az elvesztésére. Ibrahim azt megsejdítté, és tartván attól, hogy a henyéllés okot s alkalmatosságot adhat Szolimánnak, hogy meggyőzettessék az anyjának szeretetiből és a feleséginek ölelgetésitől, arra való nézve újabb hadakozásra indíttá Szolimánt a perzsák ellen, akinek is az ilyen ösztön igen tetszék, mivel soha egy fejdelem sem szerette úgy a hadakozást, és egy sem volt olyan szerencsés. Mindazonáltal nem hajola mindjárt az Ibrahim tanácsára azért, mert csak akkor csinált vala kötést a perzsiai királlyal. De Ibrahim csak arra akarván hajtani, talála abban módot, hogy Damaskus városából egy híres astronómust hívata, akinek neve volt Muley, akiről azt tartották, hogy a jövendő dolgokot jól tudta. A fejdelmekben is megvannak a gyengeségek, valamint másokban, hanem azok boldogabbak, akikben legkevesebb találtatik. Szolimán kíváná látni az astrológust, Ibrahim hozzája vivé, de elsőben beszélle a fejivel. Az astrológus azt jövendölé, hogy ha a hadakozást elkezdi, perzsiai királynak fog még tétetni. Szolimánt megvakítván a nagyravágyás, esziben sem juta a kötés, melyet tett a perzsiai királlyal, hanem csak megindula ellene hatszázezer emberrel. Ott egynéhány esztendőket tölte, de szerencsétlen lévén hadakozása, visszátére Constancinápolyban a hadának negyedrészével, és igen nagy haraggal mind astronómus, mind a vezérje ellen. A szultánnék megsajdítván a császár haragját, mindjárt a vezér árulásának tulajdonítták a hadakozásnak szerencsétlenségit, és feltámasztván ellene másokot is, azt kezdék Szolimánnal elhitetni, hogy a vezér a perzsiai királlyal egyetértvén, sokszámú pénzt venne fel tőlle, és a portára hívatván a babiloniai pasát, titkon Szolimánhoz vivék, aki is sokat monda neki a vezér csalárdságáról. Ugyanabban az időben a szultánnék valami formában kitudák, hogy a vezérnek Károlus quintussal és Ferdinándussal levél által sok correspondenciája lett volna, abban módot is találának, hogy azok közül a levelek közül kaphatának, és azokot a szultánnak adák. Aki is látván mindezekből főministerinek vétkit és háláadatlanságát, eltökéllé magában halálát.
De megemlékezvén hittel tett fogadásáról, esszegyűjteté predikátorjait és papjait, a mufti is jelen lévén, elejekben tévé a dolgokot és fogadását. Ezekről sokáig vetekedének, de semmit nem végezének; hanem egyik a papok közül mondá Szolimánnak, minthogy azt fogadtad a vezérnek, hogy életedben meg nem öleted a vezért, fojtasd meg őtet, amidőn aluszol, mivel az álom mintegy halál, azért így eleget tész ígéretednek. A többi is ezt jónak találák. Szolimán hívatá a vezért, magával vacsoráltatá, azután a leveleit keziben adó, hogy olvasná el. A' meglévén, a szemire hányá árulását és háláadatlanságát, és megfogatván, parancsolá, hogy mihent ő elaluszik, a vezért fojtsák meg, amelyet végben is vivék. Jó étszakát hát, édes néném, én is alunni megyek, és megparancsoltam, hogy mihent elaluszom, minden bolháimot megöljék. Mert máris elég vagyon.

98
Rodostó, 4. martii 1733.
Édes néném, a királyok is csak úgy béhunyják a szemeket, valamint mi, mert éppen most hozák hírül, hogy első februárii a lengyelországi király, Augustus, csak úgy holt volna meg, valamint egy közönséges ember: a lélek kiment belőlle, s a halál benne maradott. Az Isten nyugossa, mert jó király volt. Ha sokáig uralkodott, meg is érdemlette, mert talám soha király úgy nem tudott élni a királysággal, mint ő. Soha a lengyeleknek olyan királyok nem volt, aki nékik a sok vendégséget, sok százféle mulatságot adott volna, mint ő. Az asszonyokról nem is szóllok, mert azok száz esztendeig gyászolhatják. Éltében a paradicsomról sem gondolkodtak, úgy tudta őket mulatni és kedveket keresni. Egyszóval, elmondhatni, hogy méltó volt a királyságra, és tudta annak mind hasznát venni, mind e világi gyönyörűségre fordítani. Eleinte, a' való, hogy igen tövises volt királysága, mindaddig, amég a sveciai királyt meg nem verék, de azután tudta a sok rózsát leszedni. Micsoda kimondhatatlan sok jó nem következett az ő vallásunkra való megtérésével. Luter Mártontól fogva Saxoniában volt a gyükere és fészke a luteránus vallásnak. Kétszáz esztendeig tartott, azolta a saxonai electorok palotáiban nem mondották a szentmisét; de most mind ott, mind másutt az országban azt mondják. Micsoda nagy dicsőségire az Istennek és nagy hasznára lett az anyaszentegyháznak az ő megtérése. Már a fia pápista, annak a gyermekei pápisták, kevés idővel ezután az egész országa is a' lesz. A mi urunknak igen jóakarója volt. Lehetetlen, hogy már hadakozást ne lássunk Európában annyi sok ideig tartó békesség után, mert a lengyelországi királyválasztás nem szokott csendesen végbenmenni. Ahhoz most kettő tart számot: a megholt király fia és Stanislaus. Az elsőnek pártfogója lesz a császár és a muszka cárné, a másodikának pedig a francia király, mert minthogy a leányával hál, tartozik is segíteni. Már ezek hadd pereljenek egymással. Tudom, hogy ezeknek rézprokátorok leszen, valamint mikor a francia király a feleségit illető tartományért hadakozást kezde a császár ellen, azt kérdé Leopoldus a francia követtől, hogy micsoda igazsága vagyon az urának, hogy hadakozást akar indíttani. Azt felelé a követ, hogy azt nem tudja, hanem azt tudja, hogy az urának már készen vagyon kétszázezer prokátora, azok meg fognak felelni. Meg is nyeré perit. Édes néném, micsoda szép állapot annyi prokátorral perelni. De az is szép dolog, ha kéd egészséges, főképpen a böjtben.

99
Rodostó, 15. septembris 1733.
Mi itt csak fülelünk, és várjuk, mely felől zavarják a vizet, hogy mi is valamit foghatnánk. De a szegénynek a szerencséje is szegény. Én innét holmi ajándékot küldök, még abban néném, gáncsot találsz. Szép dolog a háláadatlanság! Nem hejában, aki görögökkel lakik, göröggé kell lenni. A görög asszonyoknál pedig nincsen se háláadatlanabb, se kevélyebb, és csak egyedül magokot szeretik, de azt is görög, nem nemesi szeretettel. A magához való szeretetről a minap két asszonynak a beszélgetéseket olvastam. Nem tudom, ha leírjam-é vagy sem? De leírom, mert nincsen egyebet mást írnom.

Szilvia - Juliánna

Juliánna. Honnét vagyon a' kedves Szilviám, hogy ilyen idején sétálsz kertedben, és csak egyedül, holott rendszerént sokadmagaddal szeretsz sétálni.
Szilvia. Mindennek ideje vagyon; vagyon olyan idő, melyben sokadmagammal szeretek lenni, vagyon olyan, melyben a magánoson való létel kedves. Ugyanebben az utolsó állapotban is voltam ma reggel, azért is küldöttem éretted.
Juliánna. Ez a magános sétáláshoz való hajlandóság nem valamely szokáson kívül való dologtól jö-é, és a te szívednek nincsen-é valamely része az ilyen sétálásban?
Szilvia. Nem azért hívattalak ide, hogy valamit eltitkoljak előtted. Azt megvallom, hogy egy kis indulat cselekedteti velem. Elhitethetnéd-é magaddal, szép Juliánna, hogy egy kis féltő irigység van bennem.
Juliánna. Noha az ilyen féltő irigység olyan nyavalya legyen, amelyért szánni kell aztot, aki abban vagyon, de mégis nem lehet, hogy ne örüljek annak, hogy aztot te üsmered. Mert amidőn azt mondod, hogy a féltő irigység van benned, mintha azt mondanád, hogy szeretsz valakit. Én mindenkor azt óhajtottam, hogy okossággal és értelemmel valakihez köteledzed magadot.
Szilvia. Kedves Juliánnám, a te kívánságid azzal bé nem telnek. Való, hogy az a féltő irigység van bennem, de a' héjával senkit nem szeretek, és a szeretetre semmi hajlandóságom nincsen.
Juliánna. Hogyhogy, a féltő irigységet érzed, és senkit nem szeretsz?
Szilvia. Bizonyára nem. Aztot irigylem, hogy Télámon Diánnának oly igen kedvit keresi, és azt nem szenvedhetem, hogy csak hozzája járjon, és hozzám nem, ámbár a' nekem szomorúságot okozzon is, de én Télámont nem szeretem, és soha nem is fogom szeretni.
Juliánna. Hogyne csudálnám beszédedet. Eddig én mindenkor azt gondoltam, hogy a féltés a szeretettől jő, és ha a' nekünk nehéz, hogy valaki másnak adja magát, attól vagyon, mert őtet szeretjük.
Szilvia. Igen megcsalod magadot, szép Juliánna. Azt pedig tudd meg, hogy a magunkhoz való szeretet elegendő arra, hogy bennünk féltést és irigységet gerjesszen szerelem nélkül is.
Juliánna. Hogyha csak a magadhoz való szeretetet érzed, tehát az irigységed csak Diánnát tekinti és nem Télámont, mivel nem szeretvén őtet, az ő cselekedeteire is nem kell vigyáznod.
Szilvia. Én irigy legyek Diánna ellen? Olyan gyengeségnek lenni bennem lehetetlen. Ő szép, esze vagyon, azt tudom, és azt megvallom, de az a magamhoz való szeretet, amely megbosszontott azért, hogy Télámon őtet nálamnál inkább becsüli, ugyanaz is elhiteti velem, hogy nem vagyok alábbvaló nála se szépségben, se észben. Nem is tekintem őtet úgy, mint velem egy személyt szeretőt, és az a bosszonkodás, amelyben vagyok, azért hogy Télámon csak őtet látogatja, és nem engemet, nem egyébtől vagyon, hanem a magamhoz való szeretettől, amelyért azt allíttom magam felől, hogy senkit nem kell nálamnál feljebb becsülni, és hogy legalább megérdemlem az egyenlőséget.
Juliánna. Megvallom, hogy soha a magunkhoz való szeretetet annyira nem terjesztettem, azt tartottam, hogy az olyan belső indulat, mely igen becsülteti mivélünk magunkot, és igen keveset tartat mások felől. Ilyen formában úgy tekintettem őtet, mint olyan vétket, amely ellen minden erővel ellene kell állanunk. De azt sohasem gondolhattam volna, hogy az olyan belső indulat lett volna, amely nékünk mind nyughatatlanságot, mind féltést okozhatott volna olyan állapotért, amelyhez semmi közt nem tartunk.
Szilvia. Ah! szép Juliánna, mely kevésre terjeszted az olyan érzékenységet, amelynek nincsen határja. Azt megvallom, hogy a magához való szeretet olyan magunkhoz való jóakaratnak indulatja, amely elsőben mivelünk magunkot szeretteti. De azt is meg kell vallani, hogy annak köszönjük a kívánságot, amellyel kívánjuk szerettetni magunkot másoktól, és hogy mindent csak azért cselekeszünk. A magunkhoz való szeretet igazgatja minden cselekedetinket. Ugyanaz által is szeretünk, utálunk, azáltal adunk, vagy nem adunk, bosszút állunk, vagy megbocsátunk. Egyszóval, olyan indulat, amely minden cselekedetinkben csak mi magunkot tekinteti.
Juliánna. Hogyhogy? Hát az én kegyes barátságom, amellyel hozzád kapcsolom magamot, nem magadért vagyon tehát, hanem csak magamért.
Szilvia. Nincsen különben. Ha valamely kedvességet nem találnál a velem való társalkodásban, ha beszédim néked nem tetszenének, vagy ha szokásim ellenkeznének a tiéiddel, se engem nem szeretnél, se hozzám nem jönnél. Hasonlót mondhatok magamról irántad. Ha nekem alkalmatlan, haszontalan vagy unadalmas volnál, nem volnék barátságban veled. Gondolod-é azt, hogy amidőn valaki hozzánk köti magát, hogy a' miérettünk vagyon? Nem, Juliánna, nem, hanem csak magáért és azért a gyönyörűségért, amelyet talál a minket való szeretetben. Az emberekben még nagyobb a magokhoz való szeretet, mint mibennünk, mivel ők azt kívánják, hogy mi hűséggel legyünk hozzájok, és csak őket szeressük, azonban ők szépről szépre ugrándoznak, és minden asszonynak akarnának tetszeni.
Juliánna. De ezáltal eltörlöd a szép hajlandóságokot, az igaz barátságokot; semmivé tészed a szimpátiát, azt a titkos hajlandóságot, mely oly csudálatosan tudja megegyeztetni a szíveket. A legszebb cselekedeteket megkisebbíted, és ha minden csak a magához való szeretetért megyen végben, a háláadóság semmivé lészen. A kötelesség csak bolondság, és a jó erkölcsöknek olyan kezdetet adsz, mely azoknak nemességeket és fényességeket meghomályosítja.
Szilvia. Én ezeket nem cselekszem, sőt még azt tartom, hogy a magához való szeretet nemzi a szép hajlandóságokot, erősíti a barátságokot, és nagy dolgokot vitet végben. Két személy, kinek természetek, szokások, akaratjok megegyeznek, egymáshoz hajlandóságot éreznek, felindíttatván a magokhoz való szeretettől, egyenlő akarattal fogják keresni, hogy egymást megérdemeljék. A magunkhoz való szeretet csak azt cselekedteti mivelünk, amely dicséretes és dicsőséges. Azok az országokot nyerő híresek, mit tekintettek mást, ha nem csak magokot a hadakozásokban, és nem a magokhoz való szeretet gerjesztette-é fel őket? Egyszóval, csak találunk mivel megelégítteni a magunkhoz való szeretetet a dicsőségben, állhatatosságban, hűségben, háláadóságban. E' mindenikben feltaláltatik.
Juliánna. Arra reá állok magam is, hogy ami azokot a nevezetes cselekedeteket illeti, hogy a magához való szeretetnek azokban része lehetett. De a' lehet-é, hogy amidőn én valamely nagy dologgal kedvit akarván keresni egy jóakarómnak, amelyet senki meg nem tudhatja, hogy én nem azért cselekedtem aztot, hogy őtet köteledzem, hanem hogy eleget tegyek a magamhoz való szeretetnek.
Szilvia. Kedves Juliánnám, ha szinte a te jóakaratod el legyen is rejtve a világ előtt, de el vagyon-é a' rejtve teelőtted, aki azt cselekedted? Nem érzesz-é magadban olyan belső örömet, amellyel vagy a te nemesi cselekedetedhez. Ez olyan indulat, mely közönséges az emberi nemzetnél, tégedet sem vesznek onnét ki. És az az indulat nem a magához való szeretet-é, mely némelyekkel eltitkoltatja az adományt, némelyekkel pedig kihírdetteti?
Juliánna. Akivel én valamiben jót tettem, semmi kötelességgel nem kell tehát lenni hozzám, mivel én azt csak magamért cselekedtem?
Szilvia. Amely gyönyörűséget érzettél az adásban, meggátolja-é a másikának gyönyörűségit a vételben? A te jóakaratodnak nincsen-é magához való szeretete, valamint tenéked? Az őtet nem ingerli-é a háláadásra? Nem mondja-é azt magában, hogy legháláadatlanabb lenne e világon, ha kötelességgel nem volna hozzád azért, amit cselekedtél őérette? A magához való szeretet feltámad a háláadatlanság ellen, ugyanő is tészen háláadókká.
Juliánna. Minthogy már pártfogója lettél a magához való szeretetnek, és hogy oly okoson oltalmazod, ne sajnáljad meghallgatni kérdésimet és azokra megfelelni. Neked, aki mind ifiú, mind szép és eszes vagy, megengedem, hogy legyen egy kevés magadhoz való szeretet. De hogy bizonyítod azt meg nekem, hogy a' megegyezzék az öregséggel és azzal, ami rút?
Szilvia. Sohasem erősebb, mint az ilyen állapotokban, mert a magához való szeretet minket arra viszen, hogy azt a kárt, amelyet tett nekünk a természet formáltatásunkkor, vagy amelyet okoz öregülésünkkor, helyrehozzuk, vagy eszünk által, vagy magunk szép viselése által, okosságunk által, vagy valamely jó erkölcs által. Ifjúság és szépség nélkült is nem dicsekednek-é a tudománnyal, az okossággal, adakozósággal és bővkezűséggel, és amit dicsőségesnek neveznek, nem lehetne-é azt magához való szeretetnek hívni? Ez a szeretet nemcsak arra kötelez, hogy eltakargassuk fogyatkozásinkot, hanem hogy mások előtt tökélletesek lehessünk. De még többet mondok, mert azt nem hihetem, hogy egy rossz emberben magához való szeretet legyen, mivel ez a magunkhoz való jóakarat csak attól jöhet, hogyha érezünk magunkban valamely jót. Akiben pedig semmi jó nincsen, hogy lehetne abban a magához való szeretet?
Juliánna. Csak erre vártalak. Hogy bizonyíthatod meg, amit mondasz, holott mindennap látunk olyan férfiakot és asszonyokot, akikben azok jó erkölcsök, melyeket te kívánsz, fel nem találtatnak? Akik jó ítélettel vannak magok felől, nem az-é a magához való szeretet?
Szilvia. Igenis nem, mert a' mintegy szemfényvesztés az emberek között és esztelenség az asszonyok között. Becsüld meg a magához való szeretetet, és ne keverjed együvé ezekkel a fogyatkozásokkal. Az okosság anyja a magához való szeretetnek, és te olyanokot hozsz elő, akinél okosság nincsen. Az okosságnak világánál üsmérhetjük meg jó vagy rossz természetünket; és ugyan a magához való szeretettel terjesszük mindenek eleiben az egyikét, és takargatjuk el a másikát. Egyszóval, kedves Juliánnám, még egyszer azt mondom, hogy mindazok, melyekből lehet dicséretet, becsületet és gyönyörűséget venni, csak a magához való szeretetből származnak.
Juliánna. Ez így lévén, szép Szilvia, tehát a te tartásod szerént a magához való szeretet eredete minden jó erkölcsöknek.
Szilvia. Legalább ő az oszlopja, és ő is terjeszti ki annyira.
Juliánna. Kedves Szilviám, már egészen eláltattál, és a magához való szeretet részére tértem, de hová lesz a magadhoz való szereteted, ha Télámon Diánnához kapcsolja magát.
Szilvia. Amely magamhoz való szeretetért nehezen esett az ő változása, ugyan a' meg is vigasztal engem, és azt is el fogja velem hitetni, hogy nem érdemli jóságomot.
Édes néném, ezekre mit mondasz, vagyon-é benned magadhoz való szeretet? Azt nem lehet mondani, hogy ne legyen az erdélyi leányokban, asszonyokban, de azt is elmondhatni felőlök, hogy ők bízvást elmondhatják: úgy szeretlek, mint magamat. Mert ha magokot szeretik, másokot is tudnak szeretni, mert mind jó vér, mind jó szív vagyon bennek. De egy görög asszony talám káromkodásnak tartaná, ha azt mondaná: úgy szeretlek, mint magamot. De ha szinte azt mondaná is, el nem kellene hinni, mert Szent Pál azt mondja, hogy a görögök hazugok. Édes néném, én kédet úgy szeretvén, mint magamot, és magamot úgy, mint az aluvást, azért jó étszakát is kívánok.

100
Rodostó, 4. decembris 1733.
Tudod már azt a hírt, néném, hogy most minden órán nagy hadakozás lesz. De tudod-é annak az okát? Octobernek a vége felé a francia a német császárnak nagy barátságoson megizené, hogy hadakozást hirdet neki. Ennek pedig az oka nem más, hanem mihent Augustus, a lengyel király, a szemét béhunyá, a francia udvar azon igyekezék, hogy Stanislaust válasszák a lengyelek királynak. Amidőn azt megtudá, hogy csaknem mindnyájan reá állottak volna arra a palatinusok, Stanislaust Lengyelországban küldé a választásra, aminthogy csaknem az egész ország a gyűlésben királynak választá, és annak felkiáltá. De ugyanabban az időben egynehány palatinus és egynehány püspök esszegyűlvén, az Augustus fiát választák királynak. Ez a kis gyűlés pedig a császár és a muszka cárné segítségivel mene végben. Eleinte mindjárt e' nem tetszék állandónak lenni, de kevés idő múlva a muszka had, hogy Lengyelországban kezde bémenni, a főrenden lévők is megváltoztaták az elméjeket, és erre a részre állának, és mentől több had kezde Lengyelországban menni, annál többen hajolának Augustus mellé. És eztet mind a császár alattomban való munkája cselekedé. A francia udvar azért megharaguvék, és hadakozást hirdete mind a kettő ellen. De minthogy Stanislausnak se oly könnyen, se oly hamar hadat nem küldhetne, amint kívántatott volna, azért Varsováról ki kelleték menni és helyt adni Augustusnak. Mindezért hadakozást nagyot várjunk. Mihasznunk lesz benne, Isten tudja. Mi csak reménlünk, csak reménlünk, mindaddig, még meg nem halunk. Az olosz példabeszéd azt mondja, hogy aki csak reménséggel él, az ispotályban hal meg. Ha ispotályban nem is, talám Rodostón. Akárhol legyen a', csak bé kell a szemünket hunni egyszer. De addig csak jó az egészségre vigyázni, édes néném, és a bút el kell űzni, és ne engedjük, hogy a gondolat és a meláncolia elfogja elménket. Ne legyünk olyanok, mint egy francia úr volt, aki eltemetvén a feleségit, ugyanazon estve a vacsorát hogy felvitték az asztalra, le nem akart ülni asztalhoz, mert nem volt jelen a felesége. A várakozást elunván, mondja a konyhamesterinek, hogy jelentse meg az asszonynak, hogy az asztalon az étek. A konyhamester mondja neki, hogy nem jöhet, mert eltemették. Akkor tér eszire az úr. Sokféle bú van e világon.

101
Rodostó, 15. februarii 1734.
Ideje már egy leveledet vennem, édes néném! Én hármat is írtam ebben az esztendőben. Azt írják, hogy Stanislaus Danckán tölti a telet, meglássuk, mint lesz dolga a tavasszal. A francia és a spanyol had erősen takarodik Oloszország felé, a sardiniai király is készül. Nem tudom mit gondol a császár, de én azt gondolom helyette, hogy ha Stanislaussal elveszteti is a lengyelországi királyságot, attól tarthat, hogy maga is Oloszországból ki ne kőtöződjék. A spanyol király fia meg nem elégszik az ő két hercegségivel, az apja még királlyá is teheti, most van ideje. Hát nekünk vagyon-é most ideje, hogy várjunk valamit? A szegény urunk amit a pennájával tehet, el nem mulatja, eleget ír mindenfelé. Mert mi olyanok vagyunk, mint az evangyeliumbéli beteg, aki harminc esztendeig volt a tó mellett, várván, hogy valaki vesse belé, amidőn az angyal felzavarta. Mi is azt várjuk, hogy valaki valamely zűrzavart csináljon, mert mi magunkkal jó tehetetlenek vagyunk. Az Isten elhozza még a mi óránkot is, ha most nem, másszor.
Ki ne nevetné, édes néném, micsoda rendesen tudod leírni, hogy a franciák micsoda állhatatlanok minden cselekedetekben, és hogy egy francia két-három leányt, meg annyi asszonyt is akar egyszersmind szeretni. Az úgy vagyon. Két asszony rendesen reá vett volt egy franciát, aki is mindenikhez járván, mindenikkel el akará hitetni, hogy szereti. Ez a két asszony barátosok lévén egymással, egymásnak titkokot megvallák, és egymástól megtudák, hogy a francia mint hitegetné őket. Egybebeszélvén, a franciához mennek, és sok szép szín alatt, mintha csak tréfálódnának véle, úgy békötözik és pokálják, valamint a kisgyermeket, hogy csak a fejit mozgathatta. A' meglévén, a falhoz támasztják, valamint egy faképet, és ott mindenféle szép szókot mondanak neki. Annak vége lévén, az asszonyok egyikének a szállására mennek és két legénnyel a bépolált szeretőjököt is odavitetik. Ott enni adnak neki, valamint egy gyermeknek, azután az asszonyok lefeküsznek, és közikben teszik az eleven bábot, és ott valamit el tudnak rajta tenni, el nem mulatják: szidják, pirongatják és csúfolják, és egész étszaka nem hagyják alunni. Reggel felé megígérik neki, hogy elbocsátják, csak tisztességesen viselje magát. A legény mindent felfogad, az asszonyok felkelnek, felöltöznek, és kimennek a házból. Sok idő múlva egy vénasszony bémegyen a házban, és elódja. A legény kérdi, hogy hol vannak az asszonyok. Mondja a vénasszony, hogy vagyon már két órája, hogy hintóban ültek, és ki-ki a maga jószágában ment. Másszor többet, jobbat, de most nincsen egyebet mit írnom, azért maradok az asszonynak nemcsak spárgás, de köteles szolgája.

102
Rodostó, 18. februarii 1734.
Soha édes néném nagyobb kedvem nem volt egy igen szép, csinos és takarékos levelet írni, mint ma, se soha olyan nagy egyepetyém nem volt, mint ma a hosszú levél írásra. De minthogy attól tartok, hogy egyikét sem viszem úgy végben, hogy a kéd szép szemeinek tessék, azért elvégezem levelemet, és ebből megtudhatja kéd, hogy még élek, és hogy vagyok és maradok az asszonynak, jó nénémnek jó atyjafia.
P.s. Édes néném, hová lehet annál szebb levél, ha rövid is, mint amelyet egy híres gyenerális írt volt a feleséginek a harc után, mondván: az ellenséget megvertük, egy kevéssé elfáradtam, jó étszakát édes feleségem.

103
Rodostó 15. martii 1734.
Midenünnen csak az a hír, hogy mindenütt készülnek a hadakozásra, a sok német, francia, spanyol takarodik Oloszország felé. Azt gondolná az ember, hogy talám ott valamely nagy vendégség leszen, és arra gyűlnek oda. Eugyénius pedig a Rénus vize felé igyekezik, azt mondják, hogy a francia is elküld oda vagy százezer embert. Hát ezek, édes néném, miért gyűlnek oda? Talám halászni akarnak. Stanislaus király pedig Danckán vagyon, a muszkák és a saxok készülnek, hogy Stanislaust oda szorítsák. Ott meg másféle muzsika lészen. Mindezekből mi lészen, Isten tudja. Úgy tetszik, mintha Stanislaus király vesztene legtöbbet, ha el találja veszteni a lengyelországi királyságot, aminthogy a' megtörténhetik, amint folynak máris dolgai. De ha azt elveszti is, francia királyné az ő leánya. Oloszországban pedig hogy állhat a császár három király ellen, aki is mindenik azon igyekezik, hogy elvesztesse véle Siciliát és Neápolist, és oda új királyt tegyenek. De mindezekből nekünk mi hasznunk lesz? Talám csak semmi, még a mi óránk nem jött el, addig csak baráttáncot kell járni. Hogy valamely szomorú gondolatokon ne végezzem levelemet, egy jóakarómnak levelit leírom kédnek, a levelet küldöttem volna el, de franciául vagyon.
Aztot jól tudod, kedves jóakaróm, hogy micsoda szeretettel voltam Juliánnához, és hogy micsoda sokféle utakon és ösvényeken hordozott engemet. Nem voltam több húsz esztendősnél, midőn szolgálatjára állottam, harmincnál pedig többet vesztettem el, amiolta perlekedtem véle. Mindaddig szerettem, amég úgy megőszült, mint egy ősz macska, de mégis olyan amicsodás, igen nehezen juthaték hozzája. Mindazonáltal az én szemeimnek szép vénnek látszik. A' való, hogy sok haszontalan suhajtásokot bocsátottunk együtt, azért hogy hamarébb meg nem házasodtunk. De ő a vétkes, nem én. Aztot is tudod, hogy soha addig végképpen nem álla házasságunkra, mindaddig, még egy fog marada a szájában. A jegygyűrűmre is ezeket a szókot metszettem: szeretetemnek harmincegyedik esztendejében. Édes néném, mit mondasz az ilyen emberről? Én pedig azt mondom, hogy az ilyen példát csudálni kell, és nem követni. Néném, az egészségre!
Amidőn bé akarám a levelemet pecsételni, eszemben jutott a Károlus Magnus leánya. Ez a császár úgy szerette a leányait, hogy férhez nem akarta adni, azért hogy el ne távozzanak tőlle. Nyert is benne, mint Birtók a csíkban. Az egyik leánya az apja secretáriusával jó barátságban lévén, a többi között egy este a secretárius a fejdelemasszony látogatására menvén, ott addig mulata, hogy azalatt nagy hó esett. A secretarius elbúcsúzván a fejdelemasszonytól, és látván, hogy hó esett volna, attól kezde tartani, hogy a nyomát meg fogják látni az udvaron. A fejdelemasszony vévé észre, hogy mitől tartana a secretárius, mondá neki: majd általviszlek az udvaron, hogy ne lássák, hogy férfiú ment volna ott el. Azonnal nemcsak mondá, mert meg is cselekedé, és a hátára vévé a secretáriust, és általvivé az udvaron. Szerencsétlenségekre vagy jó szerencséjekre a császár azon étszaka nem alhatott, hanem az ablakhoz ment idő tölteni. De ítéld el, néném, mint elbámula azon, hogy meglátá a leányát, mint vinné terhit. De semmit nem szólla, hanem másnap a tanácsuraknak megmondá, és elvégezék, hogy a fejdelemasszonynak adják örökösön a kedves terhit.

104
Rodostó, 12. aprilis 1734.
Igen szépen és alázatosan köszönöm, édes néném, a halat, amely duplán érdemli a köszönetet. Egyszer azért, hogy nénékám küldötte, másodszor azért, mert böjtben vagyunk, mert szükségünk vagyon reá. Mert itt ritka a jó hal, azért-é, hogy a tájékát a hal nem szereti, vagy pedig a mi halászaink szamárok. Itt igen mértékletességgel lehet böjtölni a hallal, de a tojásban van részünk, mert azzal böjtölünk. Úgy tetszik némelykor, mintha pislenek járnának a gyomromban. Talám nem is hazudok, ha mondom, hogy több kél száz tojásnál napjában. Szokotálja fel kéd egész böjtön, és a négy után tegyen kéd három cifrát, meglátja kéd, hogy négyezerre megyen, mégpedig el is engedek egynehány napot. Ha a Vitellius császár asztalához járhatnánk, nem kellene rántottát enni, mert azt írják felőlle, hogy egyszer az asztalán kétezerféle hal volt, ki sütve, ki főve, és meg másszor hétezerféle madár. Mind e' soknak tetszik, főképpen olyanoknak, mint mi, akik csak egyféle halat is kegyes szemmel tekintjük az asztalon. De ha meggondoljuk, egy olyan császártól, aki minden nagyságát csak az asztalában tartotta, és aki a világot bírta, talám kitelhetett. De azt kérdhetné valaki, ha vagyon-é hétezerféle madár? Erre Noé megfelelhetne. De addig mi csak esszük a rántottát. Nem is volna jó annyi sokféle halban bujálkodni, főképpen ilyen ritka böjtön, mint a mostani, mert talám sohasem érte kéd, hogy a nagyböjtben esett volna Szent György. A bort is köszönöm néném, de nem annyira, mint a halat, mert borunk elég vagyon, de nemcsak elég, de jó is, asztali bornak bévehetni. Nem kényes italra való borok, se nem konty alá valók, amint szokták mondani, de elég jók a szükségre és a táplálásra. Mi kell egyéb? A mértékletes ital segíti a mi édes egészségünket. Azt tartják, hogy egy ebéd felett négyszer innya elég: az elsőt mi magunkért, a másodikát jóakaróinkért, a harmadikát a vigasságért és a negyedikét az ellenséginkért. Eztet nem tartják a mi édes tündérhazánkban.
Azt mondod, néném, hogy a minapi levelemben fogyatkozást találtál. A' bizonyos, hogy a fogyatkozást mind meg tudod üsmérni, mind aztot megigazítani. De talám nem főbenjáró dolog, talám csak abban vétettem, hogy elfelejtettem egy i felében punctumot tenni. Éppen most jut eszemben, hogy egynehány ifiú képíróknak ajándékot tettek fel, hogy a' nyerje el, amelyik közüllök legszebb képet ír. Az egyike legszebbet írt, annak is kelletett volna az ajándékot elnyerni. Aki is a Krisztus utolsó vacsoráját leírván, szerencsétlenségire meg találta igen szépen spékelni a húsvéti bárányt, mely az apostolok előtt volt, a zsidók pedig nem ették meg a szalonnát, és így másnak adták az ajándékot. Ha kéd is ilyenforma fogyatkozást talált, talám halált nem érdemel. Ami felől írt kéd, bánadalommal bánom, hogy meg nem cselekedhetem, de mit tehetünk rólla, megbocsátom a kéd kérésit, bocsássa meg kéd is, ha meg nem cselekszem. De jó egészséget kivánván, maradok.

105
Rodostó, 16. junii 1734.
Most hozák hírit, hogy a muszka és a saxo obsideálta Danckát, minden ösvényt, lyukat bedugott, hogy Stanislaus király ki ne repülhessen. A várost mind lőni, mind megvenni könnyű, de azt igen nehéz megoltalmazni, hogy a király onnét el ne mehessen, akinek és még arra kell szánni magát, mivel a francia hajók nem igen nyargalnak segítségire. Amely várat pedig meg nem segíttenek, megveszik, annál is inkább, hogy soha a danckai praesidium olyan játékban magát nem gyakorlotta. De hagyjuk el Danckát, úgyis ott most sok álgyúdörgések vannak, és sétáljunk Oloszországban, és nézzük meg, hogy ott mint vendégeskednek az odagyűlt sokféle hadak. Azt mondják, hogy ott már két vagy három várat megvett a francia, de ami legnagyobb, még Médiolánumban sem kiáltanak már berdót. Ilyen formában nem igen jól folynak a császár dolgai Oloszországban. Hogyha pedig a Spanyol Ház egyszer gyükeret kezd vetni Oloszországban, amint már elkezdette, félő, hogy a vendég ki ne vesse a gazdát házából. A spanyol király fia az anyjára maradott három hercegséget ment volt bírni Oloszországban, de ha szerencsés lehet, talám még felállítja a siciliai királyságot. De akármit csinálnak ők, csak nekünk is valami cseppenne hasznunkra. De szememmel nem hallok, se fülemmel nem látok olyat, ami arra fordulhatna, az is meglesz annak idejében. Édes néném, mi szép dolog sokáig élni. Ebben a saeculumban 33 esztendő tölt el, de azon kevés idő alatt igen nagy dolgok mentenek végben. Hát még ha élünk, mit nem érünk! Azt is megértem, hogy mikor valamit küld kéd nekem, megpanaszolja, de a panaszostól az ember hízik. Noha azt szokták mondani:

Nincs keservesb kenyér, kit adnak panasszal
bővön elegyítve van mérges kovásszal,
áztatni kell gyakran sok könnyhullatással,
és annak étele van nagy suhajtással.

De édes néném, ha panaszolod is, de nem háláadatlannal van dolgod, és azt ne tartsad, azonban:

Te nagy ajándékot ne adj barátodnak,
mert őtet csinálod háláadatlannak.

De én is utána teszem, ha el kellene egyik fülemet is vesztenem:

Ki ajándékjinak a számát felírja,
már azoknak többé érdemit ne várja.

Tudom, azt fogod mondani, hogy jól aluttam az étszaka, mert a jó aluvás után könnyebb verseket gyalulni. Elrakván hát a verscsináló szerszámimot, maradok édes néném, mindenkor etc.

106
Rodostó, 27. julii 1734.
Néném, irtóztató nagy dolgok mennek végben ezen a mi keserves lakóhelyünkön. Mi csendesen aluszunk, másutt meg erővel fektetik le arra a hosszú álomra az embereket. Ha szinte azok a nagy dolgok minket kirekesztenek is magok közül, de imádjuk az Istennek munkáit másokon is. És azután léptessünk Danckára, ahol is megszüntek már az álgyúlövések, mert a város feladta magát a muszkáknak, akiknek is kell fizetni egynehány százezer forintot, hasonképpen a saxoknak is, hogy a várost fel nem prédálták. Igen drágán fizették meg a vendégfogadást. Hihető, hogy másszor nem kívánnak szállást adni olyan vendégnek, akiért úgy elrontották a városokot és annak hostátjit, hogy húsz esztendeig sem állítják helyre. A várost pedig azután adták fel, minekutána onnét Stanislaus király kirepült volna csak harmadmagával, aki is nagy veszedelemre adta magát, és akit minden rejtékben megkeresték a muszkák. De már késő volt, mert a kalickából kiszaladott volt a madár, és prussiai király földére ment Kénispergában, ott már ne féltsük a muszkáktól. A' való, hogy elhagyván Lengyelországot, a királyságát is elhadta. De aki legelső indíttója volt az akadálynak, hogy lengyel király ne lehessen, drágán fizeti meg, mert ez a példabeszéd, aki másnak vermet ás, maga esik belé, nemcsak az olyanoknak szól, mint mi, hanem a császároknak is, amint aztot meglátjuk, mihent Danckáról Oloszországban érkezünk. Iromtassunk oda tehát, és nézzük meg, hogy ott mint vendégeskednek, mert sok császár-madarát öltek ott meg, mivel azt bizonyoson írják, hogy a spanyol, francia és a sabaudus megverték volna a németet, és a harc Párma mellett lett volna az elmúlt holnap végin. Mindezen örvendetes dolgok a spanyol király fiának, aki csak huszonkét esztendős korában is igen közelít a korona elnyerésihez. Mi jól lovagol az, akit Isten kegyelme hordoz, mi könnyen végbenmegyen dolga az olyannak, akit az Isten segít. A Rhenus mellett pedig a francia megvette Philisburgot, Eugénius minden hadával ott volt, hogy nagyobb bizonyságot tehessen a vár megvételéről. Amely francia generális megszállotta volt, azt kevés idő múlva egy álgyúgolyóbis homlokban ütötte. Ítélje el kéd, ki volt erősebb! Magunk felől is írnék kédnek, ha volna mit, de mi még mindezeket távul nézzük, mert a szegénynek a szerencséje is szegény. De az a vigasztalásunk vagyon, hogy aki ezeket a nagy dolgokot míveli, minket is lát, és megemlékezik róllunk annak idejében. Szeress néném, és légy jó egészségben. Amen.

107
Rodostó, 12. octobris 1734.
Az urunk béküldötte Pápai sógort a portára, tudom már eleget nevetett kétek együtt. Ha végbenmehetne, amiért ment, csakhamar Franciaországban mennénk innét. Vagyon immár két vagy három hete, hogy a francia követ megizené az urunknak, hogy a nagyobbik fia senkitől el nem búcsúzván, minden ceremonia nélkül Bécset elhadta, és Velencében érkezett. Már egy Rákóczi sincsen a császár keze alatt. Azt is hallottuk, hogy még nem jő ide, hanem Rómában megyen, az apja pedig igen várja. Nekem úgy tetszik, hogy ide kellett volna jőni elsőben. De csak nehezebb és hosszabb az atyai szeretet a fiúi szeretetnél. Eztet még az oktalan állatokban is látjuk. Az oktalan állat mennél kisebb, annál inkább szereti az anyját, és a nevekedéssel a szeretet fogy benne; mindenik a természet munkája. Az anyai szeretet szükséges mind a szaporításra, mind a gondviselésre. Micsoda nagy gonddal táplálja és őrzi egy tyúk a fiait mindaddig, még magok is kereshessenek ételt, és módjok szerént magokra vigyázhassanak. A fecske csak addig hord enni fiainak, amég nem járhatnak az áerben, azután koplalni hagyja őket, hogy hadd hagyják el az apjok házát, és szerezzenek magoknak más konyhát. Ezek is azután se visszá nem térnek, se az anyjokkal többé nem gondolnak. Mindenikében a természet munkálodik. Ezt látjuk közönségesen az emberekben is, noha mind más formában. Amely fiú látja, hogy semmit nem várhat a szüléitől, olyan könnyen elhagyja a házat, valamint egy fecskefiú. De a szüléihez való szeretetnek meg kell benne maradni, mindazért, hogy okos teremtett állat, mind pedig azért, hogy azt parancsolják néki. Hogyne kellene a spanyol király fiának szeretni szüléit, amidőn egy szép takarékos királyságot szereznek nekie, mivel az elmúlt holnapban az apja hada ismét megverte a németeket. A harc Guastálla nevű város mellett ment végben. Már elmondhatni, hogy elvesztette a császár Oloszországban a két Siciliát. A spanyol király elvévé tőlle Spanyolországot, annak a fia most elveszi tőlle a neápolisi koronát, aki is, ha jól jut eszemben, harmadfélszáz esztendő múlva felálítja ismét a Francia Házból való neápolisi királyságot. Meg kell vallani, hogy a császár drágán fizeti meg a Stanislaustól elvett koronát, de a példabeszédnek bé kell teljesedni. De a levelemet elvégezem, mert ha a levél kicsid, a hír elég nagy, és a hajós utánam várakozik. Jó egészséget!

108
Rodostó, 14. decembris 1734.
Édes néném, itt elég hó vagyon, amely itt nem igen közönséges. Azt mondhatnák, hogy itt némelykor csak azért havaz, hogy az örmények vendégeskedhessenek. Ezt neveti kéd talám, de ez úgy van, mert ők elmennek, egy nagy tálat megtöltenek hóval, de annak harmad- vagy negyednapi hónak kell lenni, mert úgy mind jobb izű, mind pedig keményebb és porcogósabb. Azt a tál havat azután nyakon öntik peszmeggel. De tudja-é kéd, mi légyen a'? A szőllőt nagy üstökben megfőzik mindaddig, amég olyan sűrű nem lesz, mint a serélesztő. Azután leszűrik, hordókban töltik, olyan színű és olyan édes, mint a méser. Így elkészítvén tehát azt a levegőégből lehullott étket, a ház közepire teszik. Akkor a gazda az egész cselédivel körülveszi, kinek-kinek egy kalán lévén kezében, és azt csakhamar felkalánozzák, valamint a téjfelt. Abból pedig kell enni még a szopógyermeknek is. Azt pedig ne gondolja kéd, hogy a gazdaasszony így vendégelje mindennap a gyermekeit. A' már sok volna, és nem mindennap papsajtja, hanem csak akkor, amikor kedvit akarja keresni a gyermekinek, és hogy ki-ki jókedvű legyen a háznál. Mikor a tél olyan fösvény, hogy nem esik a városon, olyankor a cselédes gazda egy mélyföldnire is elmegyen hóért, és azután abból kedveskedik az atyjafiainak. De most ki vannak, mert mind hó elég van, mind pedig e' lakadalmas holnap lévén, a kéthúrú hegedűt eleget rángatják nekik. De a' csúfos szokás nálok, hogy mihent az egy gazdaasszonynak a fia a feleségit a házhoz viszi, a szegény menyecskének a száját bézárják, valamint a pápa a cardinálisoknak, és mindaddig nem szabad neki szólni, valamég az urának az anyja arra szabadságot nem ád. Addig olyan a háznál, mint a néma, csak az urával beszélhet, de mással senkivel sem, mikor a gazdaasszony hozzá szól, vagy valamit parancsol neki, a menyecskének csak inteni. Az ilyen némaság pedig eltart némelykor hat, hét esztendeig, ha a gazdaasszony szereti a fia feleségit, hamarébb felszabadítja a némaságból, de ha nem szereti, tíz esztendeig is némán kell maradni, noha egy házban laknak. Ennek a szokásnak pedig az az oka, hogy a menyecske ne perelhessen a háznál, hanem nagy csendességgel függjön az ura anyjától. Vajon nálunk nem volna-é jó ez a szokás? Elég már az örményekről írni, de nem lehet nem írni, minthogy közöttök lakunk.
Mindenfelől csak azt hozák hírűl, hogy a spanyolok mennyi várat, várost vettek meg Oloszországban; talám semmit nem hadnak a jövő esztendőre. Erről jut eszemben, hogy Carolus quintus nem tudom micsoda várat szállott meg az impériumban. De minthogy későre adták fel a várat, azért megharagudott az egész lakosokra, és megizente nekik, hogy csak az asszonyoknak kegyelmez meg, az embereket mind levágatja. Azért másnap valamennyi asszony vagy leány vagyon, takarodjék ki a várból. Hanem azt megengedi nekik, hogy amit a hátakon elbírnak, azt elvihetik magokkal. Másnap a császár elhűl belé az egész táborával, amidőn látja, hogy az asszonyoknak akik a várból mennek, mindenikének egy férfiú a hátán: az asszonyoknak a férjek, a leányoknak az atyjafiok. A táborra érkezvén így megterhelve, mondák a császárnak, hogy az engedelme szerént ők drágább portékával nem terhelhették meg magokot, mint a férjekkel. Erre megkegyelmezett a császár az egész városnak. Nám az asszonyok is cselekesznek valaha valami jót. Jó egészséget, édes néném, engedje meg az Úr, hogy megérhessük az újesztendőt nemcsak ebben a bőrünkben, hanem még az egészségünkben is.

109
Rodostó, 16. januarii 1735.
Ha minden dolgunk úgy fog folyni ebben az esztendőben, valamint a Pápai sógor munkája a portán, úgy minden dolgunk hátramász, nem elő. A porta nem adta teljességgel válaszul, hogy az urunkot el nem bocsátja Franciaországban, hanem hogy most nem jovallja, és hogy még annak nincsen ideje. De a császárok nemjovallása parancsolat, és a mi elmenetelünkből semmi nem telik. Ki volt annak meggátolója, Isten tudja. De azt hinnünk kell, hogy ő mindent a mi jovunkra cselekeszik, ez is jovunkra fordul, hogy el nem bocsátnak. Eztet most lelki szemmel nézzük, de még jövendőben testi szemmel is meg fogjuk látni, mert ugyanis hátha a békességet oly hamar meg akarják csinálni, mint amely hamar elkezdék a hadakozást. Akkor ott mit csinálnánk? Visszáfogadnának-é a fészkünkben vagy sem? Nyugodjunk meg tehát azon, hogy jobban tudja a mi atyánk nálunknál, hogy mi jó nékünk, háláljuk meg néki, amidőn kérésünket meghallgatja, és áldjuk őtet, amidőn akaratunkot meggátolja. Ide az Isten olyan nép köziben hozott, aki a másokkal való jótéteményt követi, és az ő kezek által bővséggel táplál minket, akiért háláadással kell lenni a kézhez is. Micsoda szép dolog, édes néném, a jótétemény. Soha senki azért meg nem szegényedett, de sok gazdag ház pusztult el azért, hogy abban az adakozást nem követték. Az adakozásnak megbecsülhetetlen hasznát veszik, de ha szinte nem vennék is (amely nem lehet), micsoda belső örömet nem érez egy nemes szív, amidőn valakivel jót teszen, amidőn szükségiben valakit megsegít. Vizsgáljuk meg eztet magunkban, és meglátjuk, hogy inkább vigad akkor a szívünk, mint az estig való táncolásban. Ne szégyeneljük-é, hogy erről egy pogány császár mi szép példát ád, akinek is estve esziben jutván, hogy azon a napon semmi kegyelmességit nem mutatta, mondá: a mái napot elvesztettem, mert senkivel jót nem tettem. A minap olvastam, hogy egy adakozó embernek ezeket a szókot írták a koporsójára: Amit elköltöttem, azt elvesztettem. Amit bírtam, azt másnak hadtam, és amit másoknak adtam, azt maradandó helyre eltettem. De attól nem tartok, néném, hogy az egerek megegyenek a fösvénységért, mint egy lengyel királlyal bántak. Hát az egészség mint van, mert régen nem vettem leveledet, vagyon harmadnapja. Polatéti!

110
Rodostó, 12. martii 1735.
Talám májusnak nevezhetném ezt a holnapot, olyan szép idők járnak, és az idő sokkal vidámabb az elmémnél, mert már egynehány napoktól fogvást nem látom az urunkot olyan állapotban, mint azelőtt. Mert ha igen titkolja is, de észre lehet venni, hogy vagyon valamely belső baja. Az ő természet szerént való mindenkori jó kedve most nem olyan gyakorta való, és mintha erőszakkal volna. Azt is hozzáteszem, hogy már egy kevés időtől fogvást igen kezd apadni az ő kövér teste, és ábrázatja igen vékonyodik. Mindezek, édés néném, egy kevés nyughatatlanságban vetettek engemet, mert ha ezek a belső szomorúságtól vagy valamely belső nyavalyától, vagy egyszersmind mind a kettőtől jőnek, a meggyújtott gyertyát nem kell csudálni, ha fogy. A jezsuiták superiorja itt vagyon, aki is olyan papi ember, hogy az időt nem vesztik el véle; az urunk véle tölti az időt és a munkásival, mivel kertet és házat építtet. Isten után csak azzal vigasztalom magamot, hogy az urunk igen erős természetű, és hogy ötvenkilenc esztendőt könnyen elbírhat. Tudom, hogy az ilyen vigasztalás csak fövenyre van építve, és boldog, akinek nem kell küszködni a betegséggel, mert akármely erősnek is le kell esni alatta. De a mi állapotunk olyan, hogy csak kell valami vigasztalást keresnünk szomorúságunkban, noha nem kellene, ha jó keresztény volnék, mert mindent az Isten akaratjára kell hadni. De amikor erősen szeretünk valakit, akkor a látható elfelejteti velünk a láthatatlant. Hogy teljességgel predikáción ne végezzem levelemet, azt írom, hogy Abdulla, akit most tettek jancsár agának, és aki sok esztendőkig mellettünk volt úgy mint csorbasi, olyan nagy tisztségiben is megtartván az urunkhoz való kötelességit, tegnap egy szép paripát küldött több egyéb perzsiai ajándékokkal. Édes néném, ha jobb hírt írhatnék egynehány nap múlva, mint nevetném, mert most nem nevetek.

111
Rodostó, 25. martii 1735.
Édes néném, ha nyughatatlan elmével írtam az előbbeni levelemet, ezt szomorúsággal írom, mert az urunkot éppen nem jó állapotban látom. Ki is nyilatkoztatta már magát a betegsége. Tegnapelőtt a szokás szerént nyolc órakor estve le akarván vetkeződni, a hideg borzogatta; én jelen lévén, kérdé tőllem, ha nem fázom-é? Felelém, hogy az idő elég meleg, és nem fázom. Erre felelé, hogy igen fázik. Ezen mindjárt megijedék, de meg azután gondolám, hogy tavasz felé valami változás esik az egészségben. Az urunk levetkezik és lefekszik, én is a szállásomra megyek. Egy kevés idő múlva hozzám jőnek, és mondják, hogy hánt volna. Én arra mondám, hogy talám valami olyat ett, amit a gyomor nem szenvedhetett. Másnap, hat órakor, amikor fel szokott öltözni, a házban megyek, de micsoda ijedségben nem esém, mihent meglátám az ábrázatját, aki is természet szerént mindenkor piros lévén, úgy elsárgult, valamint ha sáfránnyal megkenték volna. Már két naptól fogvást nagy gyengeséget érez, szüntelen való hideglelés van rajta, és mintha az egész vére sárré változott volna, úgy elsárgult az egész teste. Ma innep lévén, felöltözött, és a nagymisét meghallgatta, de nem kell csudálni, ha igen keveset ehetett. Legkisebb fájdalmat nem érez, de nagy bágyadtságot. Édes néném, kérjük az Istent, hogy tartsa meg ezt a nagy embert, akit az ellenségi is nagynak tartanak.

112
Rodostó, 8. aprilis 1735.
Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni. Az Isten mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották nékie: ma velem lész a paradicsomban. Hullassuk bővséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek pohárából itatja, hanem mi magunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk még csak a legalábbvalón is. Ítéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet, de mivel tudom, hogy örömest kívánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind téntával, mind könyhullatásimmal leírom, ha szinte azáltal megszaporítom is keserűségemet.
Úgy tetszik, hogy az utolsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-dik napján írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokot érzett, igen keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben, abban a gyengeségiben is az esztergájában dolgozott első aprilisig. Aznap pedig a hideg erősen jött reá, és annál inkább meggyengíttette. Másnap jobbacskán volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a közel való házból hallgatta a misét. A mise után amely pap odavitte neki a szentelt ágat, térden állva vette el kezéből, mondván, hogy talám több ágat nem fog venni. Hetfün jobbacskán volt, kedden hasonlóképpen, még a dohánt is megkívánta, és dohányzott. De azt csudálta mindenikünk benne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem mulatott, se meg nem engedte, hogy őérette valamit elmulassanak. Mindennap szokott órában felöltözött, ebédelt, és lefekütt, noha alig volt el, de mégis úgy megtartotta a rendet, mint egészséges korában. Szeredán délután nagyobb gyengeségben esett, és csak mindenkor alutt. Egynehányszor kérdeztem, hogy mint vagyon, csak azt felelte: én jól vagyok, semmi fájdalmat nem érzek. Csötörtökön igen közel lévén utolsó végihez, elnehezedék, és az urat magához vette nagy buzgósággal. Estve a lefekvésnek ideje lévén, kétfelől a karját tartották, de maga ment a hálóházában. A szovát igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét óra felé étszaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdette tőle, ha akarja-é felvenni az utolsó kenetet? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége lévén, a pap szép intéseket és vigasztalásokot mondván neki, nem felelhetett reája, noha vettük észre, hogy eszin van. Azt is láttuk, hogy az intéskor a szemeiből könnyhullatások folytanak. Végtire szegény, ma három óra után reggel, az Istennek adván lelkét, elaluvék, mivel úgy holt meg, mint egy gyermek. Szüntelen reá néztünk, de mégiscsak azon vettük észre általmenetelit, amidőn a szemei felnyíltak. Ő szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sírás, rívás vagyon közöttünk. Az Isten vigasztaljon meg minket.

113
Rodostó, 16. aprilis 1735.
Itt édes néném, könnyhullatással esszük kenyerünket, és olyanok vagyunk, mint a nyáj pásztor nélkül. Másnap szegénynek a testámentumát felnyitottuk, és elolvastattuk. Mindenik cselédinek hagyott, énnekem ötezer német forintot, Sibrik uramnak is annyit, de mindenikünknek azt a pénzt Franciaországban kellene felvennünk. Mikor vesszük fel, Isten tudja. A vezérnek szólló levelit is elküldöttük, amelyben kéri szegény, hogy bennünket el ne hagyjon. A testet másnap felbontattuk, és az aprólékját egy ládában tévén, a görög templomban eltemették. A testet pedig a borbélyok füvekkel bécsinálták, mert még nem tudjuk, mikor vihetjük Constancinápolyban. A borbélyok szerént nem kell csudálni halálát, mert a gyomra és vére tele volt sárral, az egész testit elborította volt a sár. Az agyaveleje egészséges volt, de annyi volt, mint két embernek szokott lenni, esze is volt annyi, mint 12-nek. A szívét Franciaországban hadta, hogy küldjük. A testet húsvét után egy nagy palotán kinyujtoztattuk, ahol isteni szolgálat volt harmadnapig. Mindenféle embernek szabad volt a testet meglátni, harminc török is volt egyszersmind, aki látta, és akik jól üsmerték szegényt, de mégis nem hiszik, hogy megholt, hanem azt hirdetik, hogy titkon elment, és mi mást öltöztettünk fel valakit helyében. Bár igazat mondanának! Tegnap az istenszolgálat után a testet koporsóban zártuk, és egy kis házban tettük, ahol leszen mindaddig, még szabadság nem lesz, hogy Constancinápolyban vihessük.

114
Rodostó, 17. maji 1735.
Rendszerént, édes néném, mennél inkább távodzik az ember a keserűséget okozó októl, a keserűségnek súlya annyival inkább könnyebbedik, és az idő lassanként mindent elfelejtet velünk, és mennél távulabb legyen az ember valamitől, annál kisebbnek tetszik. De itt nem úgy van, mert úgy tetszik, hogy nevekedik és nem kisebbedik az urunk után való keserűségünk. Mert hovatovább jobban észrevesszük, hogy micsoda atyánkot vesztettük el, és hogy micsoda pásztorunk hagyott el. De a mi jó Istenünknek, ha egyik kezében a vessző, a másikában a vigasztalás. A porta ideküldötte Ibrahim effendit, hogy itt nézze meg, miben van dolgunk, és végezzen Csáki úrral és a több magyarokkal, kik itt vagyunk, ha akarjuk-é, hogy a szegény üdvezült urunk nagyobbik fiát idehozassa. Erre mindenikünk reá állott. Azután, hogy beszéljen Sibrik urammal, az urunk hofmesterével, akire szállott az egész háznak gondja, a tahin iránt, amilyet rendelt nekünk a porta, tíz tallért minden napra, hogy aztot felosszák a magyarokra, kik a fejdelmet szolgáltuk. De erre se Sibrik uram, se én reá nem állottunk, hogy csak mireánk osszák, mivel sok régi idegen szolgái maradván az urunknak, nekik semmi nem jutott volna, hanem úgy végeztük el, hogy mindazok, akik meg akarnak maradni, abból éljünk mindnyájan mindaddig, még az ifiú fejdelem elérkezik. Édes néném, eddig csak belsőképpen voltam magyar vagy székely, de már külsőképpen is, mert huszonkét esztendő múlván, ma tettem le a francia köntöst.

115
Rodostó, 18. julii 1735.
A porta megengedvén, hogy titkon a szegény urunk testét Constancinápolyban vihessük, egy nagy ládát csináltatván, a koporsót belézárattam, hajóra tétettem, és egynehánymagammal 4-dik megindultam. 6-dik Constancinápolyban érkezvén, a ládát, akiben a koporsó volt, a jezsuitákhoz küldöttem. A koporsót kivévén belőlle, felnyitották, hogy a testet meglássák. Sírt pedig azon a helyen ástak, ahová temették volt az urunk anyját, akinek is csak a koponyáját találták meg, és aztot a fia koporsójában bézárták, és együtt eltemették. Mely csudálatos az Isten rendelése! Amég abban a nagy városban mulaték, a vezért letévék. Én is onnét megindulék, és tegnap ide visszáérkezém a szomorúságnak helyére, ahol is minden szomorúságra gerjeszt. Akárhová forduljak, mindenütt azon a' helyeket látom, ahol az urunk lakott, járt s beszéllett velünk. Most pedig azokot a helyeket csak pusztán látom, és azok a puszta helyek keserűséggel töltik bé szíveinket. Elhagyattattunk jó atyánktól, és könnyhullatással vigasztaljuk árvaságban való maradásunkot! Mintha ez a szomorúság nem elég volna rajtam, mert még attól is kell félnem, hogy az egész háznak gondja reám ne szálljon, mivel Sibrik uram betegsége nehezebbedik mindennap, és mikor meggondolom, hogy ha megtalál halni, micsoda bajra jutok mindaddig, amég az ifiú fejdelem el nem érkezik, az énvelem szomorú órákot töltet. Elvégezem ezt a levelet, mert magamot kesergetvén, kédet is keserítem. A szomorúan írt levelek úgy jobbak, ha mentől rövidebbek.

116
Rodostó, 15. septembris 1735.
Amicsoda állapotban vagyunk, ha lehetne vigasztalást venni a leveleidben, néném, eleget találhatnék. Az is e' valóságos vigasztalás, melyet az igaz szív ád, mert itt egynehányan vigasztalnak olyanok engem, akik belsőképpen örülnek szomorúságomon, és annak még megszaporodását is akarnák. De az Isten, akiben kell bíznunk, kívánságokot bé nem tölti, erőt és értelmet ád annak a keresztnek hordozására, melyet reám adott. Noha szabadságot adtak kinek-kinek arra, hogy innét elmehet, ahová tetszik, de kevesen akartak még eddig azzal a szabadsággal élni, és meg akarják várni a fejdelem eljövetelét. Isten tudja mikor lészen a'! Vagyon már egy holnapja, hogy elküldöttünk utána. Addig pedig itt senkinek fizetése nem jár, hanem kinek-kinek asztala megleszen, mint azelőtt, a' kitelik a tíz tallérból, melyet adnak napjára. De senki nem várhat többet. Harminc vagy negyven személyt el lehet tartani a tíz tallérból, de nem lehet se fizetést, se ruházatot abból adni. A szegény urunknak hatvan tallérja volt napjára, jól fizethetett. Jól is fizetett, mert kinek 6száz, kinek 4száz és sokaknak 2száz tallérjok volt. Most pedig a kevésből keveset sem adnak, először azért, mert a rendelt pénz esztendő által az ételre elmegyen, másodszor, mert abból kell fizetni az alacson cselédnek, kik a konyhán szolgálnak, harmadszor azért, mert ha egynek adnának, a többi is kérne és zúgolodnék. De hogy senkinek semmit nem adnak, a zúgolodásra sem adnak okot. Jó egészséget kívánok, édes néném.

117
Rodostó, 8. octobris 1735.
Amely keresztet még előre ellátjuk, hogy viselni fogjuk, úgy tetszik, hogy aztot könnyebben kellene viselni. A szegénységet is könnyebben tűrik, ha csak lassan, lassan esnek abban, mert hozzászokik. Édes néném, a jó Isten újabb keresztet adott reám, amelyet még előre általláttam volt, hogy reám fog szállani, de azzal könnyebbnek nem találom, de reménlem, hogy aki reám adta, erőt is ád a hordozásra. Ítéld el néném, ha nem nagy kereszt-é rajtam, hogy a mi jó Sibrik apánkot el kelle tegnap temetnünk, annyi nagy és hosszas betegsége után az Isten magához vévé. Egyrészint halálán nem kellene szomorkodnunk, mert az Isten végit vetette sok szenvedésinek, de másrészint lehet szomorkodnom, mert az egész gond és baj reám szállott, amely nem kevés olyan állapotban, mint melyben vagyunk. Kétféle nemzettel van bajom, akik egymást nem szeretik. Vannak olyanok, akik nem voltak kezem alatt, és akik nem szoktak a tőllem való függéshez, akik azt tartják, hogy már most felszabadultak minden más alatt való lételtől, akik azt gondolják, hogy a fejdelem csakhamar elérkezik, azért addig nem szükséges függeni valakitől. Azt is tekintik, hogy éntőllem, akitől kell függeniek igazság szerént, én magam sem üsmerem a fejdelmet, azt sem tudom, mint leszek elméjiben, mivel az gyakorta történik, hogy akit az atya szeretett, azt a fia nem kedvelli. Azt is hozzáteszem, hogy akitől se adományt, se büntetést nem várnak, ott az engedelmesség sem egész, mert az embereket vagy a haszonkeresés, vagy a félelem vezéreli, ritkán a szeretet vagy a becsület. Egy feljebbvalónak pedig nem lehet magának azzal hízelkedni, hogy szeressék mindenek csak ajándékon, hogyha tőlle valamit nem várhatnak, mint éntőllem, hogy nem várhatnak. A' való, hogy mindenkor csak azon kell igyekezni, hogy az alattunk valók inkább szeressenek, mint féljenek, de azzal nem kell magunknak hízelkedni, hanem azt kell egy feljebbvalónak magában feltenni, hogy kinek-kinek a maga rendihez való becsületit megadja. A maga hivatalját ne az emberekért való nézve kívánja jól végbenvinni, hanem az Istenért, és igen szeresse az igazságot. De ámbár mindeneket jól végbenvigyen is, hagyják-é szó nélkül? Nem. A tisztségben lévőkre mindenkor balítéletet szoktak tenni, de aki az igaz úton jár, van mivel vigasztalni magát. Vigasztalj, édes néném, mert van szükségem reá, de egyik vigasztalásom a', ha az egészségedre vigyázsz.
A vezérnek írott búcsúzó levelét urunknak, most jut eszemben, hogy eddig el kelletett volna kednek küldenem. Soha keresztény fejdelemhez a porta olyan hitellel nem volt, mint őhozzája szegényhez, az ő tanácsát mind becsülte, mind követte. Hidd el, néném, hogy tudott is jó tanácsot adni.

A fényes porta fővezérjének, Ali passának,
halála előtt írott búcsúzó levelének párja.

Ezen dicsőséges birodalom első méltóságában tündöklő, nagy bölcsességgel felékesített fővezér, kedves szívbéli barátom, kit Isten mindenható jókkal megáldjon.
Kétségkívül csudálkozni fog a vezér, kedves barátom, amidőn halálom hírével ezen levelemet fogja venni. De mivel az emberi természetnek halandósága a halált elkerülhetetlennek lenni mutatta, az Istenhez való szeretet hívott, hogy hozzá készüljek, és a győzhetetlen császárhoz való háláadóságom ösztönzött, hogy búcsúvétlen világból ki ne menjek. Melyre nézve, még egészséges voltomban mindenekről rendelést tévén, az udvarom főtiszteinek megparancsoltam, hogy halálom történvén, amidőn a vezért tudósítani fogják, kedves barátomnak ezen levelemet megküldjék. Hassanak azért szívére igaz barátjának utolsó szavai, és mutassa bé a császárnak kegyelmes uramnak igaz háláadósággal teljes szívemnek utolsó beszédit. Mindenkor az Isten megfoghatatlan bölcsessége rendelésének tulajdonítottam ezen fényes birodalomban való jövetelemet, de kiváltképpen azon indulatomot, amelytől viseltetvén oly időben jöttem, amidőn a hadakozás szerencsétlen sorsa által legnagyobb változások között forgottak a birodalom dolgai. Meggyőzte vala elmémet az Istenben vetett bizodalom, és fényes portában helyheztetett reménségem, hogy engemet el nem hágy, és ímé életemnek utolsó órájában is mondhatom, hogy meg nem csalattam, mert személyemet becsületben tartván, a velem lévő kevés számú híveimmel táplált, és az ellenségim szándékitól megoltalmazott. Én is mind ezeket szemem előtt viselvén életemben, orcám pirulása nélkül múlok ki ezen halandó világból, mert nem vádol lelkem üsmereti, hogy a birodalomban valakit megbántottam volna, és hogy a fényes porta valóságos jovát minden tőllem lehető módok szerént nem kerestem volna. Vigasztalásomra volt életemben sokszor, hogy ezen egyenes szándékomot a porta ministeri megüsmérvén, hozzám jó szívvel voltanak, és így csendes nyugodalomban élvén, ezen utolsó órámhoz készültem, amelytől egyedül várhattam minden nyomorúságimtól való felszabadulásimot. Mivel pedig törvényem azt parancsolta, hogy az Istent mindenekfelett és barátomot őérette, mint önnönmagamot szeressem, mondhatom, hogy mindazokot, akiket Isten ezen a világon gondviselésem alá bízott, ámbár szolgálatomra rendeltettek, fiaim gyanánt tartván szerettem, és ezen indulattól viseltetvén, irásban tett rendelésim szerént, amim volt, közikben osztottam. De nem szégyenlem megvallani oly megszűkült állapotomot, hogy a császár mellém rendelt és engemet jó szívvel, szorgalmatos hívséggel szolgáló tiszteinek illendő megjutalmazásokra semmit sem hagyhattam. Melyre nézve, ha a győzhetetlen császár előtt valamely érdemet tulajdoníthattam volna magamnak, azon kértem volna, hogy mindazokhoz, akik mellém rendeltettek vala, énérettem mutassa kegyelmességét. De minthogy magam is annyi esztendőktől fogvást inkább terhére voltam a portának, mintsem hasznára, egyedül csak a császár kegyelmességében ajánlom egyenként őket, de kiváltképpen Ibrahim hív tolmácsomot a mindenható Isten jutalmaztassa meg legdrágább áldásival velem tett jótéteményjit. És azon Isten nevében kérem, engedje meg, hogy kevés számú híveim, mintegy pásztor nélkül hagyatott juhok írásban tett rendelésimet véghezvivén, testemet az édesanyám mellé, minden világi pompa nélkül nyugosztatván, minden háborgatás nélkül bátorságosan követhessék más országokra útjokot, vagy akinek tetszeni fog, a birodalomba megmaradhassanak. Mindezek után pedig azon Istentől minden testi és lelki áldást kívánván a vezérnek és az egész birodalomnak, végzi szavait holtig hűséges barátja, már porrá és hamuvá leendő.
R. F.

118
Rodostó, 15. novembris 1735.
Egynehány levelidet vévén, néném, a sok vigasztalásid között annak leginkább örülök, hogy egészségben vagy. Az ifiú fejdelemtől is vettem egy vigasztaló levelet, amelyben szép ajánlásokot teszen. E' mind jó, csak füstben ne menjenek. Ha üsmerném, tudnék ítélet tenni felőlle, és tudnám mit várhatok tőlle. De ki tudja, micsoda természetű? Az atyja ugyan nagy reménséggel volt felőlle, csak meg ne csalta volna magát. Én semmi ítéletet nem teszek felőlle, meglássuk, mikor eljő. Az Isten segítségivel azt feltettem, hogy úgy adom keziben minden jószágát, amint az apja hadta, és ha lehet, az igazságot előttem viselem, hogy mindenekről számot adhassak. Nem azért, hogy kedvit találjam, hanem azért, hogy Isten áldása legyen rajtam. Hogyha máris sok balítéleteket tettek és tesznek felőllem a velem valók, hát még ezután mit fognak irántam mondani magának a fejdelemnek. De én azt csak nevetem, mert nem igazat mondanak, és az Isten pártfogója azoknak, kik az egyenes úton járnak, ha őtet káromlották, hát engemet miért nem. Talám kéd még maga is azt gondolja, hogy a szegény urunknak sok jószága maradott. Sokan megcsalják eziránt magokot; ami legdrágább a portékái között, az asztalhoz való ezüstmívek, a' sem sok, mostani állapotjához elegendő volt, de másutt egy kalmárnak több ezüstmíve vagyon. Ládabéli portékája igen kevés, köves portékája éppen nem volt. Két gyémántos gyűrűje volt, annak is az egyikét nekem hadta. Két lóra való szerszám, de házieszköz elég, mert ő azt örökké csináltatta. Ládabéli vagy köves portékát ő sohasem vette, mert azon éppen nem kapott, hanem csak éppen, ami nélkül nem lehetett, olyat vett. Két zsebbe való órája maradott, egyikét a szegény Sibriknek hadta, a másikát nekem.
Ezekből észreveheted néném, hogy nem sok drága jószága maradott, mert ő szegény egy asztalt vagy egy széket, amelyet ő maga talált ki, nem adta volna a köves portékáért. Olyan pedig sok volt, mert az olyanért a pénzt nem kímélte, és az olyanoknak se a fia, se más hasznát nem tudja úgy venni, mint ő vette, mert neki semmi házieszköze olyan formában nem volt csinálva, mint másoknak szokott lenni. Azok mind más formájúak voltak, a székek, asztalok úgy elbomlottak egymástól, hogy kis ládákban lehetett elrakni. Elítélheti már kéd, hogy az asztalos és a lakatos többet nyertek rajta, mintsem az ötvesek. Egyszóval, néném, a francia példabeszéd bé nem tölt rajta, amely azt mondja, hogy boldog fiú az, akinek az apja elkárhozott, értvén az olyan apát, aki sok hamis keresettel való jószágot hagy a fiára, mert ő szegény az igazán való keresetből is igen keveset hagyott. Hat vagy hét aranyát találtam a kalamáris ládájában, és minden kincse, mikor megholt, ötszáz tallérból állott. Azt kérdhetné kéd, hogy hová tette a pénzit, mivel hol hetven, hol hatvan tallérja járt egy napra. Két szóval csak azt felelem kédnek, hogy sok embert tartott, azoknak sok fizetést adott, és meg annyit költött az építésre. A harmadik és leghasznosabb költsége az isteni szolgálatért és a kápolnájáért volt, de ő annak hasznát is vette szegény. Nem is lehetett volna neki azt mondani, amit mondottak egy francia királynak, aki is egy spanyol követet a visszámenetelekor meg akarván ajándékozni, mondá az urak előtt: Ezt a követet meg akarnám ajándékozni, de olyan portékát szeretnék neki adni, amely nekem sokban tölt, de amelynek nem veszem hasznát. Egyik az urak közül, aki tréfás volt, mondá a királynak: Add oda a kápolnádot, mert arra sokat költöttél, de semmi hasznát annak nem veszed. A' bizonyos, hogy tudta szegény hasznát venni a kápolnájának. De sok más olyan költségeket tett, melyek haszontalanok voltak. Talám az is haszontalan volna, ha többet ilyeneket írnék, azért elvégezvén, maradok kedves néném, bajban, szomorúságban úszkáló szolgád.

119
Rodostó, 18. januarii 1736.
A mindeneknek teremptője meg adta érnünk ezt az esztendőt, hálá legyen az ő szent nevének. Én elég bajban és szomorúságban értem meg, de aki a keresztet adja, a vigasztalást is attól kell várni. A fejdelem levelét vettem, gróf Bonválnak elküldötte a procurátioját, hogy amég ideérkezik, addig minden dolgát folytassa, és minden jószágát kezéhez vegye. A' nekem nagy könnyebbségemre lesz, mert aki panaszolkodik, lesz kire igazítanom. De szegény urunk, ha ezt láthatná, keserves szemekkel nézné a fiának ezen cselekedetét, hogy inkább bízza egy idegenre dolgát és jószágát, mintsem olyanokra, kik gyermekségektől fogvást szolgálták az apját. De abban menthetem a fiat, hogy az atyja szolgáit nem üsméri, Bonvált pedig Bécsben, minekelőtte a hitet megtagadta volna, még gyenerálisságában üsmérte, akinek is a portán, hálá Istennek, igen kevés hitele vagyon. Isten ezt úgy rendelte azért, hogy mások, kik őtet akarnák követni, tanuljanak rajta. Azt írod néném, hogy a vezér helyett, kit az elmúlt holnapban letettek vala, a Sziliktár agát tették helyében. Ilyen a világ! Hihető, hogy alkalmatosabb a hadakozásra, mivel nincsen több negyed napjánál, hogy itt a városon kihírdették a muszkával való hadakozást. Hadakozzanak, nem bánom, nékünk abban semmi kárunk, se hasznunk. Csak az Isten az elménkben való békességit adja meg. Amen.

120
Rodostó, 15. maji 1736.
Azt ne gondold, néném, hogy megholtunk volna, még élek, mert eszem és írok. A halottak, pedig úgy reá tartják magokot, hogy egyiket sem cselekszik. A testünk mindennap jóllakik, de az elménk igen koplal a vigasságtól. A többi is érzi a maga bibéjét, de én duplán érzem. Mind a magamét érzem, mind a másét kell néznem, ha szinte nem tehetek is rólla. És soha ilyen állapotban nem voltam, ne is adja Isten, hogy többször legyek. Legkisebb vigasztalásom nem lehet, a jó Isten valóságoson magamra hagyott engemet. Mindennap a sok bosszút látom, de az Isten kegyelme nem engedi, hogy érezzem. Akikkel legtöbbet vagyok, és akik legtöbb jó szót adnak, és nagyobb barátságot mutatnak, ugyanazok akarják meghomályosítani becsületemet. Egy kis jó kedvem nékik méreg, és kedvetlenségem előttök kedves. Mindennap újítják ellenem való beszédeket. Mindezeknek pedig néném, nem más az oka, hanem hogy ki nem osztogatom nékik a fejdelem jószágát. Hogy pedig ki nem osztogatom, azt gondolják, hogy magamnak tartom. Hadd beszéljenek, csak én az igaz úton járjak. Másutt megcsillapodott a hadakozás. Augustus lengyel király, Dom Carlos neápolisi király, a loteringus hercegnek Loteringyiáért a toscanumi hercegséget adták, és Loteringyiát a francia Stanislaus királynak adta, hogy bírja holtig, és így ki-ki megelégszik a részivel. Itt pedig más hadakozás kezd gyulladni a töröknek a muszkával, már a boncsokokot kitették Constancinápolyban, ez a jele a hadakozásnak, és hogy egy holnap múlva a vezér megindul a hadakkal. Az Isten aki minden dolgokot vezérel, adja vigasztalását nékünk.

121
Rodostó, 15. augusti 1736.
Egynehány leveleimre csak nem vehetek választ. Már elkezdettem volt magammal hitetni, édes néném, hogy a vezérrel elmentél volt táborban. De hiszem onnét is lehetett volna már választ adni leveleimre. Itt az a híre, hogy a vezér a Duna mellé szállott táborban, a muszkák pedig Tatárországban igen vadásszák a tatárokot. Ha mind megeszik sem bánom, de azt bánom, hogy itt olyan szomorú életet kell élnünk. Ellankadott szívünk és kedvünk, csak a sok suhajtást kell hallanom. Egynehány rendbéli leveleit vettem a fejdelemnek, amelyekkel mégis megvigasztaltam a több kenyeres társaimot. De a vigasztalás csak harmadnapig tart, azután ismét a suhajtást kezdik el. Énnekem mindenikét kell vigasztalnom, és biztatnom; énnekem pedig nagyobb szükségem volna a vigasztalásra, mint másoknak, de engemet csak az egy Isten vigasztal, és ő ád erőt a kereszthordozásra. Magamban kell megfojtanom szomorúságimot, haszontalan volna sok bajomot mások eleiben terjesztenem. De sőt még ami legnehezebb, meg kell magamot türköztetnem, és úgy tétetnem magamot, mintha legjobb kedvű volnék, holott belsőképpen mind mást érez a szívem. Minden leveleiben a fejdelem írja, hogy eljő, de még itt nincsen. Azonban a szükség szaporodik, a baj és a panasz nagyobbodik, és minthogy nem tudnak kit okozni, engemet szüntelen látván, reám fordítják panaszokot. Azt sem bánnám, csak nekik használna. Amely állapotban teszen Isten, ahhoz kell magunkot alkalmaztatni.
Sokszor jut eszemben a szegény urunk jövendölése. Mert egyszer a többi között a vásárlásról való számadást, hogy odaadtam volna (mert én vásároltattam, ami a köntösihez és a házbeli eszközökhöz kívántatott, a fizetőmester, aki vásárolta parancsolatomból, nekem számot adott, én pedig azt a számadást megmutattam a fejdelemnek), de azt jó megtudni előre, hogy szegénynek olyan természete volt, hogy a számadásban nem nézte, hogy miért adtanak harminc vagy negyven tallért, hanem ha tíz vagy tizenkét poltura égő portékát olcsón vették-é vagy drágán; az olyan apró állapotban mindenkor gáncsot talált -, a számadásban tehát egynehány poltura érő portékán megakad a szeme, és kezdi mondani mintegy nehezteléssel, hogy drágán fizették, nem kellett volna úgy venni. Én azon szokásom ellen felindultam, mert nekem úgy tetszett, mintha bennem kételkedett volna, és mondám mint goromba: ha bennem kételkedik, parancsolja másnak, aki vásároltasson. Erre szegény semmit nem felel, csak a kezemben adja a számadást, és elfordul tőllem érdemem szerént. Én is kimegyek. Másnap semmit nem szól hozzám, én pedig csak várom, hogy szóljon, meg másnap, akkor sem szól semmit is. A' már nekem nehéz volt, mert megüsmértem volt ostoba cselekedetemet. Harmad napján már nem tűrhettem, bémegyek utána az íróházában, ott eleiben borulok, és könyves szemmel csókoltam kezét, és kértem bocsánatát. Erre az a ritka és nagy ember megölel és mondja: megbocsátok, sokszor eszedben jutok én neked, ha meghalok, sokszor megemlegetsz engemet, de akkor késő lesz. Ha akkor sírva hallottam ezeket a szókot, most könyves szemmel jutnak eszemben. Bé is teljesedtek. Isten így akarta, mindenben dicsértessék szent neve. Megmondottam, hogy a szomorú levélnek rövidnek kell lenni, azért el is végzem.

122
Rodostó, 2. decembris 1736.
Hálá légyen Istennek, ha sokára is, de elérkezék Rákóczi József. Azt gondoltuk, hogy mind a kettő eljő, de csak a nagyobbik jött el. A hajó Gallipolinál maradott, maga egynehányadmagával idejött szárazon. Tegnap estve nem akarván közinkben jőni, csak a vendégfogadóban szállott. Elérkezésit tudtomra adatván, odamentem hozzája. Ma is voltam egynehány órát véle, mivel Constancinápolyban ment. Még nem tudhatok ítéletet tenni felőlle. Isten tudja, micsodás lesz? Csak azt vettem észre, hogy haragos. Éppen jókor érkezett, nekem azon örülni kell, a sok bajtól megmenekedem, nem volt több tíz tallérnál az egész ház költségire. De aki a fogat adta, ennünk is ád.
Rákóczi József fejdelemnek
ebben az országban érkezéséről való levelek

123
Rodostó, 2. januarii 1737.
Adja Isten, hogy az ő áldásával és vigasztalásával kezdhessük és végezhessük ezen esztendőt. A fejdelem egynehány napot mulatván Constancinápolyban, a bujdosó felekezeti közi az elmúlt holnapnak 17. napján ide viszátére. Ennek a hirtelen való visszátérésnek pedig oka az, hogy mihent a porta megtudta, hogy Constancinápolyban érkezett, mindjárt megizente, hogy ide visszátérjen. Nem is kelletett volna odamenni, de Bonneval volt az oka. Mert minthogy a portának a császárral való békessége még tart, de sőt még, minthogy a császár a porta és a muszka között való közbenjáró, a porta nem akart okot adni a császárnak a panaszra, hogy miért hozatta maga mellé a fejdelmet. Mert itt igen tartanak attól, hogy a császárt valamiben megbosszontsák, mert nem akarnak két ellenséget csinálni, az egy is elég most nekik. Ezen okból küldék oly hamar ide visszá a fejdelmet, aki is mint fogja magát hozzánk alkalmaztatni, nem tudhatom. De amint észre kezdem venni, igen messze esett alma fájától. Légyen Isten akaratja. Másszor többet.

124
Rodostó, 8. martii 1737.
Bezzeg néném, nyertünk mi a változásban, mint Bertók a csíkban, vigasztalásunkra vártuk ezt az ifiú fejdelmet, de szomorúságunkra jött. A szép rendtartást, amelyet az atyja szabott volt közöttünk, és amelyet oly igen igyekezett annyi esztendők alatt megtartani, és megtartatni velünk mind holtig, azt a fia harmadnap alatt felfordíttá, és annak elrontásán kezdé el az itt való életét. Úgyannyira, hogy olyan kevés idő alatt abban a keresztényi és fejdelemhez illendő rendtartásban csak egy kis fótocska sem marada meg, minden eltöröltetett, és csak a nagy rendeletlenségnek ködje szállotta meg a házunkot. Csak ebből elítélheti akárki, hogy mit remélhetünk, kivált mi, akik oly nagy fejdelmet szolgáltunk volt, akinek minden dolga okosságból, rendből és kegyességből állott. Most pedig mind ellenkezőt látunk, mert a rendet nagy rendeletlenség követte, az okosságot a hebehurgyaság, a kegyességet a harag és az idegenség, úgyannyira, hogy harminc esztendőtől fogva való bujdosásunk oly súlyosnak nem tetszett, mint már ez a három holnap. Most suhajtják leginkább mi megholt urunkot, mert szomorúan kell néznünk az atyja és a fia között való nagy különbséget, de már ebben benne vagyunk. Mihent ideérkezett, az atyjának minden jószágát híven kezében adtam. Való, hogy káromlás nélül nem maradtam, mert a hamis atyafiak sokkal vádoltanak, és a hamis vádolásra a fejdelem sokat vizsgálódott utánam alattomban. De becsületem megsértésére valót semmit nem talált, ezt nékem maga is megvallotta. Nincsen semmi jobb, mint az igaz úton járni. A' volna kívánatos dolog, hogy az atyja nyomdokát követné, meg, mert a' bizonyos, hogy a porta vizsgálódik utána, hogy micsoda természetű. Azt kérdhetnéd, néném, hogy én mint vagyok az elméjiben. Csak úgy, mint a többi. Nékem csak egy istenfizessét sem mondott azért, hogy jószágára, cselédire viseltem gondot. Itt tegnap nagy földindulás volt, a föld sem nyughatik alattunk. Jó egészséget, néném.

125
Rodostó, 20. julii 1737.
Itt néném, minden dolgaink rendeletlenül és zűrzavar módjára folynak, és minden felfordulva; csudálom, hogy mi is a lábunkon és nem a fejünkön járunk. A' bizonyos pedig, hogy az Isten ebben a fejdelemben sok szép tálentumot adott, eszet szépet adott. És ha ezt úgy oktatták, nevelték volna, amint kívántatik, dicséretre méltó dolog lett volna. De a természetit kellett volna megzabolázni és rendben venni még igen ifiú korában, de mindenben szabaddá hagyták, és a természet rendeletlenné, változóvá és állhatatlanná lett, azért is oly haragos és változó. Arra sohasem tanították, a természet sem vitte reá, hogy azon inkább igyekezzék, hogy szeressék, mintsem féljenek tőlle. Minthogy bőségben nem neveltetett volt, hanem csak nagy szabadosan, azért se azt nem tudja, hogy mi a fösvénység, se a helyes megtartás, se azt, hogy mi légyen a helyes adás, se azt, hogy mi légyen a nemzetihez való szeretet, mert soha a nemzetivel nem társalkodhatott. A' már bizonyos, hogy ebben a holnapban a császár a passorovicai békességet a törökkel felbontotta, és letévén a mediátorságát, a muszka mellé állott. Ha lehet-é olyanformán a békességet felbontani vagy sem, azt a teológusok végezzék el, mert azt elvégezték, hogy nem keresztyéni tartás a hitetleneknek a hitet meg nem tartani, mivel a töröknek az Isten szintén olyan igazságos és örökös Istene lévén, mint nekünk, őhozzája is olyan igazsággal vagyon, mint hozzánk. Azt nem tudom, mikor bontotta volna fel a török a békességet, de azt tudom, hogy egy keresztyén császár felbontotta, meg is büntetődött érette. Az olyan példán most is lehetne tanulni. A törökök, ha azt nem reménlenék, hogy az Isten most is igazságot teszen nekik, kétségbenesnének, amint hogy igen tartanak, méltán is, mert két nagy és hatalmas császár ellen kell hadakozniok, akik ketten Európából kiűzhetik (de tegyük utána, ha Isten úgy rendelte). Talám már erre való nézve a portán is inkább néznek reánk, mert még most is igen rossz renden vannak dolgaink. Érdemlünk-é egyebet?

126
Rodostó, 13. septembris 1737.
A békesség fel lévén bontva azért a portának sem lévén szükséges, hogy arra vigyázzon, amire eddig kelletett vigyázni: erre való nézve a kalmakán egy levelet külde ide egy vezéragától, amelyben tudtára adja a fejdelemnek, hogy a porta kívánja Constancinápolyban való menetelét. A porta meg akarván ezzel mutatni, hogy teljességgel való ellensége a német császárnak, és belőllünk ijesztőt akar csinálni. Szegény fejdelem, ha most élne, mit gondolna és mit csinálna? Mert azt sokszor hallottam szegénytől, hogy nem kívánja a portának a némettel való hadakozását, mert irtózik a törökkel való hadakozástól, és hogy inkább szereti itt halálát, mintsem azt látni, hogy érette rablásokot tegyenek Erdélyben. Elég a', hogy mi bémegyünk, Isten tudja mire. Azt is jó megtudni, hogy új vezért tettek a táboron. Többet nem írok, mert készülni kell, amely helyben pedig sok esztendőket töltött valaki, onnét nehezen mozdul ki. Jó egészséget, néném.

127
Constancinápoly, 21. septembris 1737.
Elhagyók, néném, Rodostót, annyi esztendők múlva kibontakozánk onnét. De hogy? Csak herdiburdi módjára. A fejdelem csak kevesedmagával indula meg, de úgy, mintha az ellenség lett volna a hátunkon. Még csak annyi időt sem adott magának se nekünk, hogy a portékáit elrakják. E' talám csak arra való volt, hogy elmondhassa, amit nékem mondott: nem halok én itt meg, mint az apám. Nem felelék reá, de gondolám, hogy talám még Erdélyben sem. Elég a', hogy tegnap ebéd tájban a város mellé érkezvén, egy udvarházhoz vivének, ott a császár tisztei a fejdelmet megvendéglék. Ebéd után mind a fejdelem, mind mialánk paripákot adának. Onnét megindulván, pompával kísérék a császár tisztei a szállására, amely csak egy szőcs háza, de kényesen ellakhatik egy fejdelem benne. A házak mind fel voltak ékesítve az idevaló mód szerént a császár parancsolatjából.
Minthogy még itt igen újak vagyunk, azért semmi új dolgot nem írhatok többet, hanem csak azt írom idő töltésért, hogy olyan nagy állatot láttam, aki felől gyermekségemtől fogvást hallok beszélleni, és kívántam látni. Már ebből észreveszi kegyelmed, hogy az egy éléfánt. Ez a nagy állat egérszőrű, a feje olyan, valamint írják, a fülei, valamint az asszonyok legyezője; a szájából kétfelől két vastag fog nő ki, mint a karom. Azok pedig hosszak, az ételre azok néki nem használhatnak, de az is bizonyos, hogy a természet azokot néki hasznára adta. Az is bizonyos, hogy az esztergárosok sok szép drága munkára fordítják azokot. De amit leginkább csudáltam abban az állatban, az orrát, de orrnak nem mondhatom, mert az orra végiből jő ki egy olyan fityelék, valamint a pulykának, a' pedig hosszabb fél ölnél, és vastag mint a karom, az úgy hajlik, mint egy korbács. Annak a vége olyan, mint a disznónak az orra, két lyuk megyen fel rajta mindvégig, valamint két szivárványon. Azon szíja fel a vizet, mikor iszik, vagy mikor magát mossa, azzal fecskendezi, azzal ád magának enni. A' neki olyan, mint nékünk a kezünk, ő azzal egy polturát felveszen, ő azzal egy csomó szalmát felveszen, és magát mindenütt legyezi, mert a farkának azt a hasznát nem veheti, akit pedig azzal megüt, meg vagyon ütve. Egyszóval, nem lehet kigondolni, azki azt nem látja, hogy mennyiféle hasznát veszi ő annak. A lábai mindenütt egyaránsú vastagságúak, mint az oszlop, vannak olyan vastagok, mint egy embernek a combja. A magossága 13 arasz volt, de e' még csak a kisdedek közül való. Csudálatos az Isten az ő munkáiban. Elég már arról a nagy állatról beszélleni.

128
Constancinápoly, 11. octobris 1737.
A fejdelem 7-dik a kalmakánynál volt audencián, aki is egy paripát küldött a fejdelem számára, hasonlóképpen mindenikünk alá is szépen felöltöztetett lovakot. A csauz pasa jött a fejdelem után, és nagy pompával vitte a kalmakányhoz. Ott csak kevés ideig lévén, egy nusztos mentét adata a fejdelemre, mireánk pedig mindenikünkre egy kaftánt, és azután mindnyájan megcsókolók az ő kalmakányi kezét, és visszátérénk hasonló pompával. Elkezdők a komédiát, mert itt azt gondolják, hogy mentől nagyobb becsületet tesznek nekünk, a német annál inkább megijed. Én már másodszor látok ilyen komédiát ebben az országban. A theatrumról hogy szállunk le, meglássuk. Gratiánus azt mondja, hogy mihent a citromból a levit kifacsarják, elvetik, és mikor az ember a csorgóból akar innya, meghajol előtte, de azután hátat fordít neki. Ilyen a világ! A tegnapi napot nem mondhatom, hogy elvesztettük volna, mert a moldovai és havasalföldi vajdánékot volt a fejdelem látogatni csak kevesedmagával. Mindenik reá tudta magát tartani, a fejdelmet megajándékozták, bennünköt is egy-egy keszkenővel, mindenik cifrán volt, mindenikének pedig a szépségével a férje megelégedhetik. Férfiú cselédjeket igen keveset láttam, de szolgálót mindenikénél nagy sereggel, valamint egy majorháznál a sok tyúk. A' való, hogy a mi fejdelmünk igen hideg szemekkel nézte ezeket a görög fejdelmeknéket, se a szép tyúkoknak balfelől való gondolatot nem adott, mert még abban az órában is a hideg volt rajta, amely már egy darab időtől fogvást csaknem mindennap vagyon rajta, és amiolta ebben az országban érkezett, az egészsége teljességgel megromlott. Talám az is okozza a minden kicsidért való haragját, való, hogy egy szempillantás alatt elmúlik, de minden szempillantásban megújul. Jó egészséget, néném.

129
Constantinápoly, 2. decembris 1737.
Már ezután néném, csak a pompáról kell írnom. Ma egy nagyon menénk által, amelyet leírom, ha unadalmas lesz is.
Tegnap a porta tudtára adatván a fejdelemnek, hogy ma audenciája lenne a császárnál, azért ma jó hajnalban a fejdelem hajóra üle az egész udvarával, és a constancinápolyi kapu előtt kiszálla, ahol már várt bennünket a csauz pasa sok csauzokkal és lovakkal. A fejdelem a császár paripájára ülvén, mi is más paripákra, 8 órakor a csácsár második kapujához érénk. A fejdelem a lóról leszállván, egy kevessé a kapu között leülteték; e' pedig csak azért volt, hogy megmutassák, hogy a császár kapujánál várakozni kell, akárki légyen a'. Egy kevés idő múlva a csauz pasa megjelenté, hogy már bé lehetne menni. A második kapun bémenvén, csaknem olyan udvarra találánk, mint az első. Ebben az udvarban pedig jobbkéz felől valának egy csuportban mintegy ezerig való jancsárok, az udvaron pedig vala lerakva, messze egyik a másikától, ötszáz tál étek. Amidőn az udvar közepin valának, egy kiáltásra a jancsárok nagy zúgással a tálakra rohanának, valamint az ellenségre, hogy ki kaphat el hamarább egyet belőlle. Egy szempillantás alatt egy tál sem marada a földön. A' pedig szokás, hogy a császár így megvendégelje a jancsárokot azon a napon, amelyen fizet nekik. A' pedig igen rossz jel a császárnak, amidőn a jancsárok nem akarnak futni az ételre. Balkéz felől pedig az út mellett tizenkét paripa volt sorjában, mindenikét két ember tartotta ezüstláncokon, és mindenik gazdagon fel volt ékesítve, kivált a négy utolsó, mindenikének rubintos szerszáma volt, a fejeken toll és gyönggyel varrott cafrag rajtok. Ezeknél se szebb lovakot, se cifrábbakot nem lehet másutt látni.
A fejdelem előtt két csauz pasa menvén, a dívánházba bémene, a kalmakán és a több főrenden lévők felkelének és köszönték, és a szokott helyre leülteték. A dívánház pedig négyszegletű nagy bolthajtásos palota; a kalmakán a vezér helyett középben a fal mellett ült, a több tisztek kétfelől. A vezér feje felett pedig egy kis ablak vagyon, ahonnét a császár mindent láthat és hallhat, de őtet nem láthatják. Azután a szokás szerént, olyan embereket hívának bé, akiknek valamely perek vagy panaszok volt. Ezek egyenként menvén a kalmakány eleiben, suplicatiót adának neki. A suplicatiót felszóval elolvasák, egy-két szóval arra, mit felelt a kalmakán, a suplicatióra felírták, és a kérőnek a kezeiben adván, a házból kiigazították. Azután más rendbélieket vivének eleiben, azokkal is úgy bántanak. Fél óra alatt húsz személynek elvégezé minden baját és perét. A vezér egy szovával minden törvénykezésnek véget vet, igazságot teszen egy szempillantás alatt akármely nagy dologról. Akit halálra ítél, azt mindjárt viszik akasztani, akinek a jószágát visszá akarja adatni, a' mindjárt végbenmegyen. Ezek a rövideden való törvényes dolgok véghezmenvén, azt szép dolog vala nézni. Azután a palota közepiben, három sorjával, kilencszáz erszény pénzt rakának, mind bőrzacskókban. Egy kevés idő múlva érkezék a csauz pasa a császár parancsolatjával. A kalmakány eleiben mene az ajtóig, elvevé tőlle a parancsolatot, a fejére tevé és megcsókolá, és helyére üle, és elolvasá, amelyben a' volt, hogy fizessen a jancsároknak. Azonnal parancsolá, hogy kezdjenek a fizetéshez. Egy óra alatt ezt a sok pénzt mind kihordák nagy renddel és csendességgel.
A' meglévén, valakik a dívánban ültenek, mindenik eleiben egy asztalt tevének, és mindenik asztalra egyaránsú étket vittek. Egyszersmind legalább mindenik asztalra vittek egymás után húsz-húsz tál étket, de azzal az ebéd nem tarta tovább fél óránál, mert a török gyakorta eszik, de keveset egyszer; egy tálból két-három falatot eszik, azt mindjárt elviszik, mást tesznek helyiben, abból is annyit, és így mindvégig, ha száz tál étek volna is. Ebéd után a dívánházban olyan szomorú hallgatás volt egy óráig, mintha senki nem lett volna a házban, noha tele volt. Azután két csauz pasa az ajtóig jövének, a két kadileszkert kiszólítták, és a császárhoz vivék. Egy fertály óra múlva ismét visszájövének a kalmakányért, aki is felkelvén a kaptán pasával, a császárhoz menének. Egy kis idő múlva a fejdelemért is eljövének, és oda vivék, akire egy nusztos kaftánt adának. Mihent a császár eleiben érkezék, akit is köszöntvén, a császár felelé néki: Az apád énhozzám sok ideig való hűséggel volt, gondolom, hogy te is fogod aztot követni. A fejdelem kijövén a császártól, mi is mindnyájan kaftánban lévén, a második kapun kívül a császár paripájára üle, akit is odaajándékozák. Mi is lóra ülvén, a szállás felé indulánk. A csauz pasa a fejdelem előtt ment, a szállásig kíséré, és vége lett a komédiának és ennek a levélnek.

130
Constancinápoly, 16. decembris 1737.
Ma megláthatók, hogy miért kap az ember e világon. Az Esopus mondása mindennap bételjesedik, mert ez a bölcs, ha pogány volt is, de igazat mondott. Mivel egyszer azt kérdették tőlle, hogy mit csinálnak az istenek az égben? Azt felelé reá, hogy minden dolgok csak a', hogy kit felmagasztaljanak, kit megalázzanak, egyiktől elvegyék, a másikának adják. E' ma megtörténék a vezéren, aki is a táborról visszátérvén, nagy pompával ment keresztül a városon, talám ugyan érzette, mert szomorú ábrázattal láttuk. A Mahomet zászlóját a császár udvarában letévén, a házhoz alig érkezék, hogy a pecsétet elvették tőlle, és a vezérségből kiiktatták, mindenit elpecsételték, és a kalmakánt tevék a kerékre, hogy ott üljön, amég lehet. Ennek a neve Mehemet Gyümrühcsi. Még eddig hozzánk jó volt, de még eddig mi sem tudjuk, miben vagyon dolgunk. Ez a vezér fővámos volt, elítélhetni, ha tud-é hadakozni. Ő lássa, csak hozzánk jó legyen. Jó egészséget, néném.

131
Constancinápoly, 25. januarii 1738.
A vezér tegnap megizené, hogy három vagy négy nap meg kellene indulnunk, és hogy ma a vezérhez kellene menni. Oda is menénk nagy vizes pompával, mivel nagy eső volt. A vezér melléje ültetvén a fejdelmet, egy kevés idő múlva kávét adata, és a fejdelemre egy nusztos mentét adának, és minket felkaftányozának. E' meglévén, a vezér és a fejdelem felkelének, és a vezér a fejdelem kezében adá az Ethnámét, amely levélben a császár erdélyi fejdelemnek üsméri lenni a fejdelmet. A fejdelem is a vezér keziben adá a portával csinált szövetségnek levelét, és elbúcsúznak egymástól. És a nagy esőben megáztatók a kaftánt. Ebéd után pedig a császár harminc lovat külde a fejdelemnek, a fele szép paripák voltak, a fele közönséges lovak, és ezek mellé bécsi hintót hat lóval. Elég a', hogy mi készülünk a már bévett szokás szerént, tudniillik igen szép rendeletlenséggel, mert holnapután el kell indulnunk, vagy akarjuk vagy sem. Azért nem írhatok többet.

132
Drinápoly, 5. februarii 1738.
Kedves néném, mi ideérkezénk úsztatva, mert azt elmondhatni, hogy mindenütt úsztattunk a sárban, de már azt is meg kell mondani, hogy mikor indulánk ki abból a császári városból. Elvégezvén tehát ott a komédiát, az elmúlt holnapnak 27. napján, elkészülvén nagy hirtelenséggel, elindulánk ebéd után ritka és fényes rendeletlenséggel. Mert hogy a portán és másutt nagyobb gondolattal legyenek irántunk, a porta 2 kapicsi pasával kísérteté ki a fejdelmet a városból; egy pediglen mindenkor mellettünk fog lenni, hogy gondja légyen az úton mindenre, és egy tefterdárt, aki fizessen. Még itt leszünk vagy két nap, előre ellátjuk, micsoda kedvetlen utozás lesz a miénk, mind az időre, útra és más okokra való nézve. Itt nagy tisztelettel és becsülettel fogadták a fejdelmet. Az útban hosszú levelet nem lehet írni, azért elvégezem, és jó egészséget kívánok kegyelmednek.

133
Csernavoda, 19. februarii 1738.
Mi Istennek hálá ideérkezénk tegnap igen nagy bajjal, de egészségesen. Tegnap húshagyókedd volt, de mi még tegnap kezdettük a böjtöt, és ha mind úgy böjtölünk, amint elkezdettük, koplalás lesz a vége, mert semmit sem találtunk. Talám jobban lesz ezután, mert itt fogunk maradni egy darabig. Utunk pedig igen havas volt, főképpen, hogy általjöttünk a hegyeken; csaknem mindenütt jó bulgár faluk vannak, ahol ennivalót lehetett találni, bort eleget. Már azokban a falukban szalonna elegendő, amely Törökországban igen ritka liktárium. De elsőben a bulgár asszony előtt keresztet kell vetni, és úgy ád szalonnát, másképpen nem adna. Oka ennek az, hogyha egy töröknek adna szalonnát, azt mások meglátnák, lakoznék érette. Csernavoda igen ocsmány helyt vagyon, de nagy falu, szép házak vannak benne, fele oláhok, fele bolgárok lakják, kevés török. De gazdag kereskedők vannak itt, mind inkább Erdélyben kereskednek. A házak mind egyformára vannak építve. Többet is írnék, ha volna mit. Én pedig maradok kegyelmednek.

134
Csernavoda, 5. martii 1738.
Talám már az írást el is felejtette kegyelmed, én még el nem felejtettem, azért azt írom, hogy tegnap érkeztem visszá Bukurestről. A fejdelem Constantinus vajdát küldött volt köszönteni, aki is nagy becsülettel fogadott, és pompával vitete magához. Amég ott voltam, a vajda tartott tisztességesen, és becsületesen is bocsátott el. A Dunán száraz lábbal mentem és jöttem által, attól igen féltem, hogy a lábam belé ne sipadjon, rosszabbul jártam volna, mint Szent Péter. A vezér levele ma érkezék, amelyben mindenféle ígéretek bővölködnek, abban a sok biztatások, hogy 30 vagy 40 ezer embert adnak melléje, de abban Tamás vagyok. Végtire azt írják, hogy innét Vidinben kell menni, mire mi végre, Isten tudja. Csak úgy bánnak velünk, mint a gyermekkel, és vázt akarnak belőllünk csinálni, mert azt gondolja a porta, hogy mihent Vidinben érkezünk, az egész Magyarország és Erdély lóra ül, és hozzánk jő. Talám úgy lehetne, ha az öreg urunk élne, de most, hogy hozzánk jöjjön valaki, Isten ne adja. Hanem kédet tartsa meg.

135
Vidin, 7. aprilis 1738.
Már azt is végbenvittük, hogy idejöttünk, de postán, mert mi egyébképpen nem tudunk járni, ha szinte tíz napig voltunk is az úton. Elég a', hogy az elmúlt holnapnak 27-dik napján szaladánk ki Csernavodáról. Azt nem kell gondolni, hogy az ellenség űzött volna ki, hanem hogy mi mindent szaladva cselekeszünk. Posta lovakot mindenütt adának alánk és a portékánk alá. Azt elmondhatjuk, hogy a portékánk több pénziben áll már a császárnak, mint magunknak, mert a sok posta lovat mind a császár fizeti. Az utunk nem volt unadalmas, mert igen szép földön jártunk, csaknem mindenütt a Duna mellett. A' való, egy kevessé pusztás, mert a falak is puszták most a hadakozásban. Ezt a szép földet mind rácok bírják, kik nem igen dolgosok. A fejérnép igen csúfos süveget visel. Tegnap, amidőn két mélyföldnire lettünk volna Vidintől, a pasa három- vagy négyszázig való lovasokot külde előnkben, akik mind cifrán, mind jó paripások valának. A Duna-parton pedig egy kis mélyföldnire a várostól a pasa sátorai fel valának verve, a tihája előnkben jövén, a pasa nevével köszönté a fejdelmet, és a sátorok alá vivé, ahol megvendégelé a fejdelmet. Ebéd után a fejdelem a pasa paripájára ülvén, nagy pompával érkezénk a városban álgyúdörgések között. Nem a várban, hanem a külső városban vagyunk szállva. Másszor másról írok, most ez elég.

Folytatás