Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

46
Rodostó, 11. octobris 1722.
A pestis, Istennek hálá, teljességgel megszünvén a városon, tegnap reggel mi is elhagyók a táborozást, és ide visszájöttünk. Nem is adhatunk elegendő hálákot az Úrnak, hogy ilyen nagy pestisben megtartott bennünket, főképpen annyi sok cseléd között, mint itt vagyon, akik magokot nem tudják úgy oltalmazni, mint az okosabbak. Elhitetheti kéd magával, hogy örömmel jöttünk visszá, és olyan örömmel, mint mikor az ember valamely veszedelemből megszabadul. Csak mi tudhatjuk aztot, hogy micsoda unadalmas napokot töltöttünk ott el, mert azt le nem lehet írni, és menél nagyobb szenvedésben volt a mi elménk, annál nagyobb háláadással tartozunk az Úrnak, aki mireánk oly nagy gondot viselt, és megszabadított az elméjű inségből, amely se nem könnyebb, se nem kisebb. De talám elmondhatni, hogy súlyosabb a testi inségnél, mivel akármely bővségben és jó állapotban legyen a test, de ha az elme nem vidám és nem csendes, a test is ahhoz alkalmaztatja magát. Ettől vagyon, hogy sokakot látunk olyanokot, akiknek külsőképpen jól vagyon állapotjok, de mégis kedvetlenek, mert az elméjeknek vagyon valamely bajok. Ellenben pedig látunk olyanokot, akik ha szűkölködnek is, ha jó renden nincsen is dolgok, de az elméjek helyben lévén, mindenkor vidámok és jókedvűek. Sokkal nagyobb tehát az elme nyughatatlansága a testi fáradtságnál, és hogy egy óráig való bú és törődés sokkal nehezebb az egynapi kapálásnál. Mindezeket csak azzal fejezem bé, hogy mindenkor csak az Isten segítségit kell kérnünk, akár az elménk legyen nyughatatlanságban, akár a testünk ínségben, de őhozzája folyamodjunk, egyedül ő adhat könnyebbséget és csendességet. Itt a pestis igen megdézmálta a városiakot, nem is emlékeznek reá, hogy ebben a városban ilyen nagy pestis lett volna, mint az idén. De Istennek hálá, megszünt, és mi itt vagyunk. Bár gyakrabban vehetném kéd levelit. Isten tartson meg, édes néném, mi még nem nevetünk.

47
Rodostó, 15. aprilis 1723.
Édes néném, micsoda feledékeny nyavalyában voltam eddig, hogy elfelejtettem kédnek megírni a szegény Horvát Ferenc halálát. Vagyon már két holnapja, hogy elhagyott bennünket örökösön. Ezt a hírt régen tudja kéd, de azt is tudja kéd, hogy egy emberséges embert vesztettünk el, aki hatvankilenc esztendős korában is igen frissen bírta magát, és mindenkor jókedvű volt; nem is volt vígabb közöttünk őnálánál. Micsoda szép dolog a jó természet! Nem kell csudálni, ha elfelejtette volna is a maga hazáját, mert aki 43 esztendőt tölt idegen országban, azt is elfelejti, hogy hová való. De attól tartok, hogy ismét itt temetés ne legyen, és hogy a szemit bé ne húnyja egy úri asszony, aki ifiú lehetett volna Ábrahám idejében, de mostanában hatvankilenc esztendő semmi ékességet nem ád, és egy olyan korban lévő asszonynak nem szükséges béfedni az orcáját, azért hogy valamely gondolatokot ne okozzon. Mindezekből észreveheti kéd, hogy Bercsényiné asszonyról szól az írás, aki is szemlátomás fogy, és mintegy olvad. Azt tudja kéd, hogy ilyen idős korban is mindenkor piros ábrázatja volt, de mostanában egészen elhalványodott, és maga is veszi észre, hogy nemsokára lekaszálják a szénát. Eddig legkedvesebb beszélgetése a visszá való menetelről volt, de már látja, hogy hamarébb meglátja mennyországot, mint Magyarországot. Bizony jobb is az első a másikánál, de mit árthatna Magyarországból mennyországban menni. Elég a', hogy amicsoda állapotban vagyon ez az úri asszony, azt gondolom, hogy az örökös hazájában megyen most minden órán. Kit adjunk azután Bercsényi úrnak? Gondolkozzék kéd addig felőlle, és írjon kéd valami híreket, mert itt semmit nem hallunk.

48
Rodostó, 26. aprilis 1723.
Édes néném, akármennyit éljen az ember, akármicsoda kedvére töltse napjait, de mindazoknak halál a vége. A szegény Bercsényiné asszonyom is azon végezé el életét, aki is már egynehány napoktól fogvást betegeskedvén, és nem annyira szenvedvén fájdalmakot, mint a természetnek magában való elfogyását, aki is mint a gyertya, úgy alutt el. Tegnap három óra felé délután már észrevettük, hogy csakhamar elaluszik. Holmi kérdéseket tettek tőlle a rendelése iránt, az urunk az ágya mellett volt, és mindenre megfelelt, és sőt még valamit akart volna mondani a fejdelemnek, már el is kezdette volt, de egy-két szó után csak csendesen kimúlék e világból. Alig vettük észre halálát. Sokat kívánkozott szegény a mulandó hazájában, de az Isten az örökös hazájában vitte. Úgy tetszik, édes néném, hogy hatvankilenc esztendő múlva csak gondolkozhatott arról a szent hazáról. Azt elmondhatni arról az úri asszonyról, hogy igen jóerkölcsű áitatos asszony volt; azt is elmondhatni, hogy mindenkor nagy méltóságban élt, és a szükségnek csak a hírit hallotta, nem is lehetett másképpen. Leginkább amikor Draskovicsné és Erdődiné volt, a harmadik urával is mindenkor bővségben volt, még mind ebben a bujdosásában is. Ma tettük koporsóban szegényt, és gondolom, hogy a jezsuitákhoz viszik bé innét Constancinápolyban; tudom, hogy ott lesz kéd a temetésin. Tudom, hogy már azt várja kéd, hogy megírjam, micsoda állapotban volt az úr az ilyen szomorú órákban. Amidőn az asszony betegeskedett, igen-igen tudta kedvit keresni, és amidőn halálán volt, akkor úgy történt, hogy alutt; nem akarták felkölteni, hogy jelen ne legyen. Amidőn felébredett, és megtudta, hogy a szegény asszony nincsen már a világon, akkor a' való, hogy egy keveset könyvezett. Mi azt gondoltuk, hogy majd nagy zokogásokot fog tenni, de sokkal csendesebb volt, mintsem gondoltuk volna, és a keserűség mellett a ládákról gondolkodott. Ilyen a világ! Vajon nem házasodik-é még meg? Itt nincsen más lány, hanem Zsuzsi és két özvegyasszony. Zsuzsihoz pedig még más is tartaná közit, de aki gazdagabb, a' hatalmasabb. Most ez elég, mert a szomorú dologról nem kell hosszú levelet írni.

49
Rodostó, 22. augusti 1723.
Az én vétkem, az én vétkem és az én nagy vétkem, hogy már egynehány levelire nem feleltem kédnek. Az utolsó leveliből látom kédnek, hogy kéd jó prófétáné. De úgy tetszik, hogy nem kellene csúfolni a keserűségben lévőket, mondván, hogy más kézre kerül a madár. Ha énnekem is annyi volna a ládámban, mint másoknak, talám a madár is megmaradott volna. De rendszerént a szegény fogja meg a madarat, és a gazdag eszi meg. Elég a', hogy a kéd jövendölése bé fog telni, és ha hatvanhoz közelítünk is, de a bárányhúst csak szeretjük. Már a' csaknem bizonyos mások előtt, de énnálam a' bizonyos, mivel a titkot meg kelletett tudnom, hogy Zsuzsi most minden órán Bercsényiné leszen. Egy részint bizony nem bánom, mert jó erkölcsiért megérdemli, és lehetetlen lett volna ebben az országban jobbat választani nálánál. De ítélje el kéd, micsodások a leányok! Aztot tudom, hogy a szívnek semmi része nem lesz ebben a házasságban; aztot maga is tudja, hogy a testnek sem lészen. De hogy a grófné titulus zengjen a fülünkben, alig várjuk, hogy elmondhassuk a segéljét. Azt kédre hagyom, hogy kéd mondja ki a sentenciát, hogy ha mind ilyenek-é a leányok. Elég a', hogy a jövendőbéli vőlegényt vagyis inkább vőembert most a köszvény nem háborgatja, és Zsuzsiért gyakrabban megmosdik, mert azt tudja kéd, hogy a szegény asszony éltében egy holnapban sem mosdottunk meg egyszer. De most egy kevessé csinosabban tartjuk magunkot. Micsoda szép dolog a szeretet, mint megiffítja az embert! Hátha még vagy húsz esztendőt lerázhatnánk magunkról.
Látta-é kéd az olyan öreg embereknek a kalendariumját, akinek ifjú felesége vagyon, hogy miképpen tarthassa meg az egészségit, és hogy micsoda időkben és napokban kell együtt hálni a feleségivel, és mikor kell különösön. Eleget nevettünk Zsuzsival, mert én egy kalendariumot csináltam neki, azt mondja, hogy nem szereti az olyan kalendariumot. Lehetetlen, hogy le ne írjam kédnek az öreg emberek kalendariumját. A' nem más jeleket mutat, hanem csak arra oktatja, hogy miképpen vigyázzanak életekre és egészségekre, valamint más kalendariumban fel vannak téve a szerencsés és a szerencsétlen napok, itt is fel vannak jegyezve az olyanok, amelyekben lehet a feleségekkel hálniok, és amelyekben különösön. Példának okáért a nagyböjtben és az innepek előtt való böjti napokon különösön; pénteken, szombaton különösön; a négy kántori napokon különösön; a három sátoros innepeket mindeniket oktávával meg kell tartani, azért különösön; az apostolok innepeken különösön; az évangyélisták napjain különösön; a magok pátronusok napjain nyolcadnapig különösön; ezenkívül télben, amidőn havaz, különösön; hanem amikor tiszta az idő, akkor meglehet, együtt; tavasz felé, ha náthások vagy hurutnak, különösön a májusnak végéig; nyárban az izzadsággal is elég nedves humor megyen ki belőllök, azért különösön; ősszel meglehet, együtt, mindaddig, még a ködös idők nem kezdődnek, mivel a ködös időkben különösön; az esős időkben különösön; amidőn sok mennydörgések járnak, különösön; ha a gyomor valamit jól meg nem emésztett, nyolc napig különösön; ezenkívül mikor a napban fogyatkozás vagyon, nyolcadnapig különösön; amikor a holdban vagyon fogyatkozás, akkor tizenkét napig különösön. Ihon édes néném, az öreg emberek kalendariumja. Nem tudom, mint találja kéd, de Zsuzsi azt mondja, hogy el kell égetni, mert gyakorta mondja, hogy különösön. Én pedig ködös, mind esős időben szeretvén kédet, maradok kéd szolgácskája. Az egészségre vigyázunk-é?

50
Rodostó, 15. octobris 1723.
Hol vannak a muzsikások, fújják el a tehénhús-nótát, és vonják el a menyasszony táncát. Mindezekből elítélheti kéd, hogy ma itt házasság lesz, de azt is jó megtudni kédnek, hogy lakadalom nem lesz, és hogy csak száraz kortyot nyelnek a mai lakadalomban. Talám a menyasszonynak sem leszen jobban dolga. Elég a', hogy ma eskütt meg Bercsényi úr Zsuzsival, két vagy három bizonyság előtt, de azt is titkon. Elítélheti kéd, micsoda örömben vagyon Zsuzsi, aki is bizony megérdemli a grófné titulust, és az Istennek iránta való rendelésit lehet csudálni, aki is micsoda úton veszi gondviselése alá az idegen országban lévő árvákot. Édes néném, azt is ehhez teszem, hogy mi jól vannak az olyanok, akiknek elég vagyon a ládájokban. Mert Bercsényi úr nem annyira a szükségért házasodott meg, mint azért, hogy vagyon módja benne, mert üsmerek én olyat, kéd is üsmeri, hogy nagyobb szüksége volna a házasságra, mint Bercsényi úrnak, de non habet pecuniam, és nemcsak a búcsút járják pénzzel, hanem a menyasszony táncát is. Nem jó törvény volt-é a Lykurgus törvénye Lacedemoniában, ahol próbaesztendőt el lehetett tölteni a leánnyal, véle laktak esztendeig, kettőig, ha egymással meg nem alkhattak, a házasság sem lett meg, ki-ki esmét más társat keresett magának. De ne keressük ezt a szokást a régieknél, itt is ezt feltaláljuk, mert a férfiú egy asszonnyal vagy leánnyal a török bíró eleiben megyen, és ott megmondja a bírónak, hogy ezt a személyt elveszem esztendőre vagy kettőre, mikor az idő eltelik, ennyi pénzt tartozom adni neki. A bíró egy cédulát ád nékik, és azután szabadon együtt lakhatnak. De a bírót meg kell ajándékozni, mert anélkül végben nem megyen a dolog. Szeretném tudni, hogy mit mondanának erre a mi erdélyi asszonyaink? Fogadom, hogy sok mondaná: placet, de talám még a férfiak sem vesztenének rajta, ha az ilyen törvény szokásban volna. Tudom, hogy a ma lett Bercsényiné fog kédnek írni, és titkosabb dologról is írhat, mint én. Hanem azt kérdem kédtől, micsoda különbség vagyon a penitenciatartásnak szentsége között és a házasságnak szentsége között? Erre feleletit elvárom kédnek, és azonban friss jó egészséget kívánván kédnek, maradok…

51
Rodostó, 19. decembris 1723.
Édes néném, már egynehány levelemre nem vettem kédnek válaszát. Kédnek is hasonló panasza lehet reám, de annak azt az okát adom, hogy egy holnaptól fogvást a mi urunk mindenkor rosszul volt, és a lábaira nem állhatott a köszvény miatt. Erre azt mondhatja kéd, hogy az én ujjaim nem voltak köszvényesek, és írhattam volna. Én meg azt felelem erre, hogy mind a szívem, mind az elmém köszvényben feküttek. Még az új házasszonyt sem láttam, amiolta házas, hanem ma. Ma sem láttam volna meg, ha kételen nem lettem volna a fejdelemmel odamenni. Mindazonáltal azt meg kell vallanom, hogy az a kételenség tetszett a köszvényes szívnek, és mikor ott voltam egy kis haragos pirongatás azért, hogy annyi ideig látni nem mentem, orvosság gyanánt esett. De édes néném, az olyan orvosság még nagyobb fájdalmat okoz. Micsoda orvosság jobb tehát? A' talám jobb volna, ha lehetne, hogy az orvosságot is kerülje el az ember, de ez a mesterség. Mindazonáltal, ha jó volnék, azt kellene mondani, hogy mindent véghezvihetek abban, aki erőt adhat.
Itt mi már úgy vagyunk, mintha mindenkor itt laktunk volna, és mintha mindenkor itt kellene laknunk. Már nem csudálom, mikor hallom másoktól, hogy a hazáját elfelejtheti az ember, mert talám magam is elfelejteném, hacsak a minapiban az édesanyám levelit nem vettem volna, aki is írja, hogy gratiát szerez, ha bé akarok menni, és hogy az uram halandó lévén, holta után mire juthatok idegen országban. E' mind bételjesedhetik, és mindenképpen csak bizonytalan voltát látom a sorsomnak. De mind itt, mind másutt, csak az Isten akaratjára kell magunkot hadni. És ne úgy gondolkodjunk, mint az olyan istentelenek, akik azt tartják, hogy az Isten a világot teremptvén, magára a világra hadta, hogy menjen amint lehet, és hogy az aprólékos dolgokra nem vigyáz. Valamint hogy az órás megcsinálván az órát, aztot feltekeri, és azután azt járni hagyja, amint neki tetszik. Eztet nem úgy kell hinni egy kereszténynek, akit is arra tanyít az évangyélium, hogy az Istennek olyan gondja vagyon egy szegényre, valamint egy királyra, és hogy minden dolgunknak az ő akaratja szerént kell folyni. Ha azt másképpen hinnők, azt is kellene tartanunk, hogy nincsen másvilág, és hogy csak a nagy urakért, a gazdagokért teremptetett ez a világ; az alacsonrendűek és a szegények csak azokért vannak e világon, valamint a vízben az apró halak a nagyokért, és valamint az oktalan állatok a terhvonásért. Ne adja Isten, hogy ilyen hiszemben legyünk, és hogy ebben csak a névvel való keresztényeket kövessük. Mert én azt hiszem, hogy az Istennek olyan gondja vagyon reám, valamint egy királyra, és az én életemre, sorsomra úgy vigyáz, valamint a leggazdagabbéra. Való, hogy világi módon azok jobban vannak, de minthogy keresztények vagyunk, csak azt kell mondanunk, legyen Isten akaratja rajtunk.
Észre sem veszem, hogy új házasaszonyon kezdem el a levelemet, és predikáción végzem. De édes néném, egy kis jó gondolat nem árt, és látja kéd, hogy az Isten akaratjára hagyom, hogy nekem még abban módom nem volt, amiben volt már háromszor Bercsényi úrnak. Csak azt mondom, valamint az Esopus rókája, aki el nem érhetné a szőllőt, azt mondotta, nem ért még meg, én is, hogy még el nem jött az idő. De arra eljött, hogy kéd írjon és az egészségire vigyázzon. Majd elfelejtettem volna kédtől egy mesét kérdeni. Mondja meg kéd, micsoda különbség vagyon a penitenciatartás szentsége és a házasság szentsége között. Ezt a mesét talám másszor is megírtam kédnek, de nem jut eszemben. De minthogy újházasokról kezdettem el a levelet, azért írom még egyszer. Még egynehány vers is jutott eszemben, az is az újházasokról, de a' bizonyos, hogy Zsuzsira nem szabhatni. Mindazonáltal csak leírom, nem lévén mit írni egyebet.

A' való jó Kata, hogy leány korodban,
ha részessé tettél volna jóságodban,
könnyen estem volna a barátságodban,
az igaz, nem volnék mostan rabságodban.
Óh, én édes uram, azt én régen tudtam,
a kása, hogy meg ne égessen, megfúttam,
mert egyszer úgy mástól nagyon megcsalódtam,
veled úgy ne járjak, attól én tartottam.


Jó étszakát, édes néném, többet nem írok, talám ebben az esztendőben sem veszi kéd több levelemet.

52
Rodostó, 18. februarii 1724.
Édes néném, már egynehány levelemre nem vehetem kédnek válaszát. Tudom, hogy kéd is ritkán és későn veheti leveleimet, mert most ritkán járnak a hajók a nagy szelek miatt. Az utolsó levelét ennek előtte húsz esztendővel írta kéd, de hogy ne fillentsek, ennek előtte húsz nappal. Nem tudom, hol sétált annyit a tengeren. Mégis azt írja kéd, hogy már ideje volna kéd látni elmennem. Azt én is szívesen kívánnám, de ha én is húsz napig maradnék a tengeren, talám halva vinnének kédhez, és káposztát főzetne kéd velem. Több napokot is töltöttem én a tengeren, de jó hajókon; az itt valókon pedig éppen nyomorúság. Azért tegye le kéd egy kevés ideig azt a kívánságát, szeressen kéd, ha nem lát is, és elégedjék meg kéd a leveleimmel. Azt írja kéd, hogy nem emlékszik reá, hogy még másszor is megírtam volna kédnek a mesét, és hogy írjam meg a magyarázatját. Eleget nevettem azon, amiképpen magyarázta kéd, mert kéd csak azt tartja, hogy jobb a házasság a penitenciatartásnál. A' való, hogy' most gyönyörűségesebb, de nem minden férfiú és asszony mondaná azt. De amég aztot valaki jobban megmagyarázza, én addig azt a különbséget találom a penitencia és a házasság szentségei között, hogy az első szentséget szánással, bánással kell elkezdeni, de annak a vége örömre válik; a második szentséget pedig örömmel kezdik, de bánással és szomorúsággal végezik. Akinek nem tetszik, magyarázza másképpen.
Édes néném, ha nem üsmerem is, de megszerettem azt a leányt, akiről írja kéd, hogy micsoda veszedelemre tette életét az anyjáért, mert a jó szívet méltó szeretni. De a pogányok között is látunk olyan jószívű leányokot. A többi között a régi rómaiak idejében a tanács Rómában egy asszonyt halálra ítélvén, nem akarta másképpen megöletni, hanem hogy éhel haljon meg. Azért a tömlöcben vetették, és semmi ételt, se italt nem adtanak nékie, senki véle nem is beszélhetett, hanem csak éppen a leányát bocsátották hozzája, de aztot is mindenkor jól megvizsgálták, hogy ha nem viszen-é enni az anyjának. A tömlectartó látván, hogy két hét múlva is az asszony csak jó egészséges a tömlöcben, a tanács eleiben megyen, és ott megjelenti, hogy annyi ideig az asszony étel nélkül is jó egészségben él. A tanács arról beszélgetvén, parancsolja a tömlectartónak, hogy nagyobb vigyázással légyen, és hogy az asszony leányát is jobban megvizsgálja. A tömlectartó ezeket végbenviszi, de az asszony ötven nap múlva sem akar meghalni éhel. A tömlectartó azon csudálkozván, gondolkozik magában, hogy miképpen lehet az. Azt végezi el magában, hogy egyszer meglesi a rab asszony leányát, hogy mit csinál, mikor az anyjával vagyon. Olyan helyt keres azért magának, ahonnét titkon mindent megláthat, hogy mit csinálnak a tömlöcben. Másnap a rab asszony leánya a szokott órában az anyjához menvén, a tömlectartó is a rejtekhelyre megyen, és akkor látta meg, hogy mivel élt annyi ideig a rab asszony, mert mindennap a leánya tejivel élt. A tömlectartó előbeszélvén a tanácsban, hogy miképpen szopta a rab asszony a leányát, és hogy mindennap úgy szoptatta az anyját. A tanács azt csudálván, és nagy dicséretet adván a leánynak, az anyját kibocsáttatja, és jótéteményiért a város jószágából megajándékozza. A jószívű asszonyt kétezer esztendő múlva is méltó szeretni. De ilyen példát a férfiak között többet találunk. Megbocsásson kéd, hogy ezt találám mondani. Azért most nem is írok többet, hanem jó egészséget kívánván, maradok kéd szolgája.

53
Rodostó, 28. junii 1724.
Annak igen örülök, hogy olyan hosszas betegség után az ágyat el kezdi kéd hadni, és az egészség meg akar kéddel békélleni. Édes néném, ha békéllik kéddel, meg nem kell többé haragíttani, hanem kedvit kell keresni, és gyakran meg kell ölelgetni, hogy legalább még vagy harminc esztendeig a kéd szolgálatjában megmaradjon. Éppen nem volt szükség bocsánatot kérni azért, hogy annyi ideig nem írhatott kéd. Mikor valami nem az akaraton múlik el, hanem valamely más alkalmatlan akadályon, akkor könnyű, és tartozunk is megbocsátani. Talám nem volna szükséges megírni, hogy micsoda örömmel olvastam a kéd régtől várt levelét. Köszönöm is most az egyszer, hogy két vagy három levelemre választ nem adott, mert az alkalmatlanságára lett volna. Annak pedig örülök, hogy oly igen fogja kéd pártját az asszonyoknak, mert abból észreveszem, hogy már jobb erőben vagyunk. Nem mondottam én azt, hogy ne legyen jószívű asszony, de ritka, és a férfiak között több jószívű találkozik. Egy neápolisi király a királyné házában menvén, a királyné zsinort csinált. A király kérdette, hogy minek csinálja a zsinort. Arra csinálom ezt a zsinort, felelé a királyné, hogy tégedet megfojtsam véle. Ezt a király tréfának vélte, de másnap a tréfa valóságra fordult, mert ugyan meg is fojtották. Édes néném, az ilyent ne tegyük a jószívű asszonyok köziben, talám inkább tegyük a vadállatok társaságában.
Nemcsak a közönséges renden lévők között találunk jószívűeket, de még a fejdelmek között is, amely ritka. Dom Antonió, egy portugalliai király, látván Ferdinandussal és Izabellával való hosszas és szerencsétlen való hadakozását, kéncsinek és hadának fogyatékját, eltökéllé magában Franciaországban való menetelét, hogy ott a királytól segítséget nyerhessen. 11. Lajos király udvarában érkezvén, királyi módon fogadák, és Lajos szép igéretekkel biztatván fogadá, hogy megsegítené. De alkalmas idő múlva látván, hogy csak a biztatással tartanák, újontában szorgalmaztatni kezdé kérését. Lajos nem akarván se megszomorítani, se valósággal megvigasztalni, azt felelé mindazokra, hogy a burgundiai herceggel való hadakozás volt az oka, hogy annyira halasztotta a segítségadást. Dom Antonió csak az ígérettel maradván, ismét kezdi sürgetni a dolgot. Lajos akkoron világoson kiadván a választ, megvallá, hogy tőlle nem kell semmit várni, és hogy amely segítséget ígért, azt meg nem adhatja. Ez a szomorú válasz kétségben ejtvén a portugalliai királyt, és nagy szégyennek tartván ilyen válasszal országában visszátérni, készebb lett volna inkább akármely veszedelemre adni magát. De minekelőtte kimenjen Franciaországból, két levelet ír: egyet a fiának, aki az országára viselt addig gondot, és meg mást a francia királynak. Amely levelet egy úrnak adja kezében, hogy a királynak adja meg, amidőn az udvartól távul leszen, és azután csak titkon Róma felé veszi útját. A portugalliai király fia a levelet vévén, a nagy urakot esszegyűjté és a levelet elolvastatá előttök, amelyben panaszolkodik Dom Antonió a dolgainak rosszul való folyásán, mondván, hogy minden segítségtől megfosztatván, másnak nem tulajdonítja, hanem bűneinek, amelyekért az Isten reá bocsátotta haragját, és ha visszámenne, az Isten a népére is terjesztené büntetését. Hogy pediglen oka ne legyen nyomorúságoknak, az országát elhagyja, Rómában megyen, és onnét Jeruzsálemben, ahol a klastromban akarja életét eltölteni, és a népére az Isten irgalmasságát kérni. Hanem arra kénszerítti az egész országot, hogy a fiát királyoknak üsmerjék, és nékie megesküdjenek.
Ez a levél az ifiú fejdelmet és az egész tanácsot megkeserítté, de engedelmeskedni akarván a királynak, az ifiú fejdelmet azonnal királyoknak koronázák. Azalatt Lajos király is megolvasván levelét, azon a szíve megesék, és mindjárt Dom Antonió után külde, hogy térítenék visszá útjáról, és megparancsolá, hogy segítséggel vinnék visszá az országában és királyi székiben. Dom Antonió szomorúsággal vévé ezt a hírt, tartván attól, hogy könnyű volt letenni a királyi pálcát, de már sokkal nehezebb lészen aztot felvenni. Mindazonáltal Portugallia felé veszi útját a Lajos kérésére, de nagy szívfájdalommal, előre általlátván, hogy talám a fia ellen lészen szükséges hadakozni, akinek is odaengedte volt koronáját, és aki talám visszá nem fogja engedni könnyen. Ilyen gondolatokban lévén az úton, és Portugalliának első városában érkezvén, micsoda álmélkodással látá, hogy az új király egész udvarával ott várta volna őtet, és aki azonnal lábaihoz borulván, néki visszáajánlotta a koronát, csak arra kérvén, hogy atyai szeretetitől őtet meg ne fossza. Ezt az ifiú királyt csak annak előtte két héttel koronázták vala meg, aki is mihent meghallotta az atyjának visszá való térését, azonnal eleiben mene. Dom Antonió csudálkozván a fia cselekedetin, hogy egy olyan ifiú fejdelem oly könnyen adná visszá a koronát, hozzája való szeretetiből, gondolá, hogy nem lehetne nagyobb háláadással fiához, mintha egészen néki hadná azt a királyi széket, amelyhez oly érdemesnek tette magát. Azonnal az atya és a fiú között kegyes vetekedés támada, amely a jelenvalókot könnyhullatásra ingerlé, mivel a fiú arra kénszerítti vala az atyját, hogy ülne a királyi székiben, az atya pedig arra kéré a fiát, hogy abból le ne szállana, és mindenik helyes és bölcs okokkal igyekszik vala egyik a másikát meggyőzni, amely viaskodás mind a meggyőzőnek, mind a meggyőzetettnek dicsőségekre fordula. Végtire az atya a fia sok kérésére és könnyhullatására meggyőzetvén, a királyi székben visszáüle, és nagy pompával mene bé Lisbonában. A nép nagy örömmel áldván mind az atyát, mind a fiát.
Édes néném, ez a história ha nem tetszik, írjon kéd szebbet, énnekem tetszik, azért írtam meg. Az is tetszik nekem, hogy nem lakom sátor alatt, mert már két naptól fogvást az urunk sátorok alatt lakik, engemet itt hadtanak a ház gondviselésire. Erre, tudom elmondja kéd a verset: bátyám itthon maradjon, mert ő nem udvaros. Ámbár úgy legyen, mert jobban töltöm itt az időt, még jobban tölteném, ha hosszabb leveleket írna kéd, mert még a nyúl farkánál is rövidebbek. Szeret-é kéd, visel-é kéd gondot az egészségre? Én többet nem írhatok, úgy alhatnám.

54
Rodostó, 19. julii 1724.
Édes néném, ha lakat volna is a számon, mégis nevetnem kellene a kéd levelén, amikor azt mondja kéd, hogy ha kéd lett volna a felesége a portugalliai király fiának, nem engedte volna meg kéd, hogy letegye a koronát. Megbocsásson a királyné, azt nem mondhatni együgyűségnek, hanem nagy jó erkölcsnek. Amely példa mentől ritkább, annál dicséretesebb. A mostani spanyol király nem tette volt-é a koronát a fia fejiben, lemondván a királyságról? Azért ki dicséri, ki nem, de azért kevesen dicsérik, hogy a fia csakhamar meghalván, ismét felvette a királyságot. Aztot olvassuk egy római császárról, hogy különös életet akarván élni, a császárságot a fiának engedte. De ott nyugodalomban nem maradhatván, a fiához megyen, hogy elvegye tőlle a császárságot. Arra a végre esszegyűtvén a nagy urakot és a hadat, előttök felmegyen a fia mellé a trónusban, gondolván, hogy mindenek örülni fognak annak, és ott hosszú beszéddel kitészi szándékát, és a fiának a császársághoz való érdemetlen voltát. Elvégezvén beszédit, a fiát letaszítja a trónusról, akit is mindenek szeretvén, mindnyájan felzendülének mellette, főképpen a hadirend, annyira, hogy öléssel fenyegeték a vén császárt. Aki is látván, hogy nem úgy ment a dolog végben, amint gondolta, és az élete is veszedelemben forogna, nagy okosan tréfára fordíttá a dolgot, és mindenek hallottára felkiáltá: csak azt akarám megtudni, ha szeretitek-é a fiamot, és minthogy szeretitek, idehagyom nektek. Nagy szégyennel leszállván a trónusról, visszátére a barlangjában. A portugalliai király sokkal dicséretesebben cselekedék ennél a császárnál. A' való, hogy egy keresztény királynak jobb erkölcsűnek kell lenni, mintsem egy pogány császárnak.
Azt jól mondja kéd, hogy sohasem kell hirtelenkedni, mikor az ember valamit akar kezdeni, s annak a végit kell megtekinteni. Jaj! édes néném, ha mi ezt követtük volna, nem volnánk most bujdosók. De vannak olyan dolgok, amelyeknek a mi elménkben a kimenetelek jobbaknak tetszenek, mintsem a kezdetek. De az okosság azt hozza magával, hogy mindenkor mindent okosan kell kezdeni, annak kimenetelét a bölcsesség urára kell hadni. De mi olyan nyomorú férgek vagyunk, hogy semmit jól el nem végezhetünk, hogyha csak az égből segítséget nem veszünk, és amit ott elrendeltek felőllünk, a' bizonyos, hogy aszerént kell iromtatnunk, és az a rendelés mindenkor az Úr dicsőségit tekinti, és a mi hasznunkra fordul, ha jól élünk véle. De ehhez is segítség kell. Ezt okozta nekünk az Ádám almája, aki is csak könnyen engedelmeskedék a feleséginek. De jaj! ki ne szeretné az olyan szép oldalcsontot! Édes néném, azt tudja kéd, hogy a mi urunk egy darab időtől fogvást a sátorok alatt lakott, ahol mégis az egészségre való nézve jobb, mintsem a városban, noha a mulatság mind egy. Hogy pediglen tegnap visszáköltözött a városban, fogadjuk fel, hogy kéd azt nem tudja. De azt könyv nélkül tudja kéd, hogy szeretem kédet, ha az egészségre vigyázunk.

55
Rodostó, 18. augusti 1724.
Édes néném, ha tudná kéd micsoda nagy búba vagyok, megesnék a kéd szíve rajtam, és elolvadna, valamint a vaj a tűznél, és rántottát főzhetnének véle. Gondold el, édes néném, már két naptól fogvást az urunk nincsen itt, kilenc mélyföldnire ment vadászni, odalészen vagy két hétig; engemet itt hagyott, hogy gondot viseljek a házra és a cselédekre. Csak bátyám itthon maradjon, mert ő nem udvaros. Szánj, édes néném, szánj, ihon vadászni nem mehettem, mindennap Zsuzsihoz kell mennem, foglyot nem lőhetek, csak Zsuzsival kell beszélgetnem. Micsoda nagy büntetés e' nekem! Bár csak egy holnapig tartana a büntetés. De akármeddig tartson, de addig úgy búsulok, hogy majd meghalok örömömben. A minap Zsuzsival beszélgettünk, hogy mint lett a házassága, és hogy ennek előtte másfél esztendővel nem gondolta volna, hogy grófné legyen belőlle (noha jó erkölcsiért megérdemlette). Elég a', hogy a beszélgetés közben elébeszéltem neki, hogy micsoda csúfos és szerencsés házassága lett egy asszonynak; kédnek is elébeszélem, hadd teljék az idő.
Franciaországban egy városi gazdag bírónak az iródeákja megszeretvén egy leányt, megkéri, és a lakadalomra napot rendelnek. Ott pediglen közönségesen az a szokás vagyon, hogy a lakadalom napján az ebéd és a tánc estig tart, és estve mennek a templomban az esketésre, és onnét az ágyban. Elég a', hogy az íródeák vígan volt ebéd felett, és ebéd után táncban viszi a mátkáját, aki is a tánc közben, örömiben vagy miképpen, egy kis szelet talált bocsátani. Az íródeák azt meghallván, elszégyenli magát, és az a kis szél úgy meghidegítti benne a szeretetet, hogy a táncot elhagyja, és megizeni a mátkájának, hogy ellene mond a véle való házasságnak, és férhez mehet, akihez neki tetszik. Elítélheti kéd, hogy micsoda szomorúsággal fogadá a leány ezt a követséget; mások pedig neveték a deák együgyűségét. Elég a', hogy a bíró másnap megtudván, hogy miben múlt el a házasság, hivatja az íródeákját, mindenképpen eleiben adja oktalan cselekedetit, hogy egy olyan csekély dologért, amelyet csak nevetni kelletett volna, a házasságot félbenhadta. A bíró látván, hogy nem akarna magában szállni és a leányt elvenni, mondá néki, hogy mivel a leánynak ellene mondottál, énnekem gondom lészen reá, hanem menj el a házamtól. Azután a bíró megmondja a leánynak, hogy ő elveszi, ha hozzája mégyen. A leány azt nagy szerencséjinek tartván, reá áll. A bíró csakhamar a lakadalmat megcsinálja, de öreg lévén csak keveset lakhaték a feleségivel, és sok pénzit, jószágát a feleséginek hagyá. Aki is azután Párizsban ment, és ott úriasszony módra kezde élni. Minthogy szép volt, egy öreg gazdag generális megszereti, és elveszi. De eztet is csakhamar kiszólítják a világból, és ez is mindenit a feleséginek hagyja. No már nagy úri és gazdag asszony lett belőle csakhamar. De még a szerencse feljebb vitte, mert Casimirus király letévén a lengyelországi királyságot, Párizsban ment lakni, és ott meglátván a mi szerencsés asszonyunkot, megszereti és elveszi, de mindazonáltal úgy, hogy csak titkos felesége legyen. Az asszony nem törődvén azzal, ha királynénak nem hítták is, mert valóságoson az volt, ha titkon is.
Mindezekből megláthatjuk, édes néném, hogy mely csudálatos úton vezettetünk, ha szinte az utat nem üsmérjük is, és hogy gyakorta a szerencsétlenség szerencsére szolgál, valamint a mi titkos királynénkkal történt. Mert ugyanis ki ne gondolta volna, hogy az a kis szél holtig való ártalmára ne legyen. De nemhogy ártalmára, de a' tette szerencséssé, és anélkül csak alacson rendben maradott volna, és az a kis szél vitte őtet a szerencsének partjára. De nem jovallom mindazonáltal a leányoknak, hogy az olyan széltől várják szerencséjeket, mert az ilyen példa talám soha meg nem történt. De mit mondjunk az íródeákról? Azt mondom, hogy csak az olyan szélre volt érdemes. Úgy tetszik, mintha az a fráter csak a szélnek csinált lakadalmat, ugyan csak azzal is maradott. Amely deákból az olyan szél kifújja a szeretetet, megérdemli, hogy a leányok sok babot és retket egyenek, és úgy megfüstöljék, valamint a sódort. Tudom, hogy kéd is erre ítéli őket. Édes néném, itt most én vagyok az úr, úgy töltöm az időt, amint lehet, hol jól, hol rosszul, hol jóban, hol rosszban, de csak telik, én is ballagok véle együtt. De azt kellene bánnom, hogy nem úgy töltöm, amint kellene, és csak akkor akarok jó lenni, amikor megházasodom; a' bizonytalan, és most kellene jó lenni, hogy akkor jobb lehetnék. Csak azt kell tehát mondani, édes néném, maradok a kéd rossz szolgája.

56
Rodostó, 15. septembris 1724.
Édes néném, ha semmit nem írt volna is kéd az utolsó levelében az egészség felől, de általláthattam, hogy jól foly az erekben a vér, mert a kéd levelén eleget nevettem. Ki ne olvasná jó szívvel a kéd okos és nyájas leveleit, főképpen mikor jó kedvünk van. De csak azért haragszom, hogy némelykor rövidek, holott soha hosszú levelet nem írhatna kéd nekem, és olyan örömmel olvasom, hogy némelykor csak azért írok rövid levelet, hogy hamarébb vehessem a kéd válaszát. Csaknem minden ember ír levelet, de nem minden tud olyat írni, hogy tessék. Vannak olyanok, akik leírják, amit akarnak mondani, de a' csak száraz, sótalan és ízetlen; némelyek pediglen legkisebb dolgot is úgy fel tudják ékesíteni, olyan ízt adnak annak, hogy tetszik. Megbocsásson a kéd veres orcája, hogy megpiríttom, de kevés asszony és férfiú tud olyan szép leveleket írni, mint kéd, amelyek úgy tetszenek az elmének, valamint a szép és jóízű étek a szájnak. A káposztát akarám mondani, de nem mérém, nehogy azt mondja kéd, hogy a káposztához hasonlíttom a kéd levelit (de meg ne haragudjunk). Ha szinte ahhoz hasonlítanám is, mit vétenék véle. Csak azért is azt mondom, hogy a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint a szemnek a kapros és téjfellel béborítatott káposzta, amely távulrul úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske, amelyről ha leveszik azt a lágy ezüst fedelet, alatta drága fűet lehet találni.
Erre, tudom, azt mondjuk, csak a káposzta neki. Azt ne csudálja kéd, mert egy nagy könyvet akarok írni a káposztáról. Legelsőben is azt teszem fel, hogy azok a híres rómaiak, nem tudom mi okból, az orvos doktorokot a városból kitiltották, és kétszáz esztendeig csak a káposztával gyógyítottak mindenféle betegeket. De elég-é, ha azt mondom, hogy erdélyi címer. Hogyha pedig a könyvem elkészül, azt akarom, hogy a többi híres auctorok közi számláltassam, mert ugyanis, ha az aranyról, ezüstről és egyéb metallumokról, drágafüvekről könyveket írnak, miért ne írhatnék a káposztáról, holott száz font réznél jobb egy tál káposzta éhgyomornak. Minthogy már a gyomros matériában elegyedtem, talám követem még egy darabig. Nem lehet mindenkor beszélleni nagy dolgokról, némelykor a kancelláriákon sem forognak szükségesebb dolgok, mint a konyhákban, azért ma amint észreveszem, csak a konyhán maradok, és onnét írok. Azért is jutott eszemben, hogy régenten Siciliában volt egy görög város, amelyet Sybaris városának nevezték. Ott a lakosok olyan torkosok valának, hogy nagy ajándékokot adtanak az olyan szakácsoknak, akik újabb-újabb ételeket tudtak kigondolni, és olyan nagy kényességben éltenek, hogy a városban nem szenvedték az olyan mesterembereket, akiknek zörgéssel kelletett dolgozni, de sőt még kakasokot nem tartottak, azért hogy fel ne ébresszék álmokból. Lehet-é, édes néném, ennél kényesebb élet? Ha ezek a lakosok a mi barátinkhoz mentenek volna ebédre, mint laktanak volna; a' való, hogy vannak olyan barátok, akik jól tarthatták volna, de meg vannak olyanok, ahol a fogok meg nem zsírosodott volna. De hiszem tudok olyan históriát, hogy egy asszony megett egy milliumot, mégsem zsírosodott meg a foga. A híres Cleopátra egyszer azon vetekedett Antoniussal, hogy melyik adhat közüllök drágább ebédet. Antonius mondotta, hogy ő adhat három vagy négyszázezer forintos ebédet. Cleopátra felelé, hogy a' mind semmi, és másnap egy millium érőt előtte megeszik. Antonius azt lehetetlennek tartván, Cleopátra másnap ebédre híja Antoniust. Az egyik fülbenvalóját leveszi, és ecetben teszi, a gyöngy ott hamar elolvadván, az ételben teszi, és egyszersmind megeszi, és mondja: Antonius, látod-é, hogy én megettem egy millium érőt. Édes néném, dicsérjük-é azért Cleopátra asszonyomot? Csudálom, de nem dicsérem, de ha azt nem cselekedte volna, nem volna mit írnom kédnek. Édes néném, meg ne egye kéd így a gyöngyeit, mert bujdosók vagyunk. Ha az a királyné úgy bujdosott volna, mint kéd, talám ő sem cselekedett volna olyan drága bolondságot. A' való, bolondság, de annak a bolondságnak tizennyolcszáz esztendőtől megmaradott a híre.
Csaknem minden bolondság ezen a világon, hát az ilyen miért volna alábbvaló a többinél. Nagy Sándor nagyobb bolondságot cselekedett, mert a világot akarta bírni; egynehány millium embereket elvesztett, és egy kevés idő múlva ő is csak úgy holt meg, valamint egy koldus. A halál előtt mindenik egyenlő volt. Hát a' nem volt-é bolondság attól a római polgármestertől, akinek a városon kívül egynehány udvarháza lévén, és mindenike külön-különféle módon volt felékesítve, mindenikében különös udvari cselédje, mindenikében gazdag ebédet és vacsorát készítettek mindennap, úgy hogy akármelyikében ment a polgármester, kész udvart és konyhát talált. Hát Vitellius római császár felől mit mond kéd, aki egy pástétomot csináltatott ebédjire, amely csak fácánnyelvvel volt tele, ötven- vagy hatvanezer tallérában került. E' nem volt-é bolondság? Hát Cájus császár, aki lova istállóját úgy felékesítette, valamint a maga házát, és annak udvari tiszteket rendelt, valamint magának, arany tálban, aranyos árpát adtanak enni, és némelykor ebédre hítta, valamint egy királyt hívutt volna ebédre. Az ilyen nem bolondság-é? Ne féljen kéd, nem írok több bolondságot, hanem valóságot, hogy szívesen szeretvén kédet, maradok.

57
Rodostó, 19. novembris 1724.
Mindenkor pirongat kéd levelében, hogy meg nem írom kédnek, mint töltjük itt az időt. A nagy vigasságban csak suhajtunk, olyan jó kedvünk van, hogy majd meghalunk búnkban. Mit kíván kéd egyebet? Ha jó volnék, jobban tölthetném, mert arra elég jó példát ád a mi urunk, de rossz vagyok, és attól tartok, hogy az is ne maradjak. De talám az idő okosabbá tészen, vagy akarom, vagy sem. A kételen való okosságnak pedig semmi érdeme nincsen; akkor volna valami kis érdemünk, amikor ehetnénk a megtiltott gyümölcsből, de nem eszünk, és nem akkor, amidőn arra nem nagy egyepetyénk vagyon. De már most hacsak egynehány napig is, okosabb leszek, mert tegnap ideérkezett a kétek érsekje, itt fog egynehány napokot tölteni, és addig reá tartjuk magunkot, valamint a kompódi nemesasszony. Édes néném, ez után hintót mit kelletett küldeni; a régi püspökök pedig azért megnehezteltek volna, mivel azelőtt, főképpen a napkeleti országokban, a püspökök közönségesen gyalog jártak, nem szóllok az öregekről, akik szamárra vagy öszvérre ültenek. A görög anyaszentegyházban ez mindenkor így volt szokásban, mert a püspökök, minthogy csak közönséges rendből valának, azért nem vágytanak aféle alkalmatosságokra.
Constancinápolyban annyi gazdag pátriárkák között talám csak egy volt, akiről azt mondják, hogy hétszáz paripát tartott. Azt nem kell csudálni, mert a császár öccse lévén, inkább szerette az úri, mintsem a püspöki szokást. Ebből is kitetszik, mert egy kedves kancája lévén, amidőn megvemhezett, akkor az officiumot mondotta a clericusival, azt megtudván a lovászmesterétől, azonnal levetkezik, elhagyja az officiumot, és az istállóban megyen. Azt látjuk, hogy Constántinus császár megparancsolta a gubernátoroknak, hogy szekereket vagy más egyéb útra való alkalmatosságokot rendeljenek a püspököknek, akik a nicéai gyűlésre mentenek, mert messze földekről kelletett odamenni, és az öregek oda el nem mehettenek volna. De ebből látjuk, hogy a püspökök közönségesen nem tartottanak magoknak semmi alkalmatosságot az utozásra. A' bizonyos, hogy egy alexandriai pátriárchától, akik gazdagok valának, kitölt volna egy hintó és egy ló, de mégis azt láttuk, hogy a híres Szent Athanásius gyalog járta fel a thébai pusztát. A napnyugoti püspökök már inkább kezdék az alkalmatosságot keresni, és lovakot tartának, a Krisztusnak és az apostoloknak hagyván a szamáron való járást. A' való, hogy Szent Márton szamárra ült, és azon kerülte meg a diécésisét, de e' még igen eleinte volt, és még akkor a nagy renden lévő familiák nem igen vágytanak a püspökségre. De mihent a nagy urak gyermekei a püspöki süveget a fejekben kezdék tenni, szégyennek tartották volna szamáron vagy öszvéren járni, hanem paripákon és nagy sereggel kísértették magokot, amidőn a diécésiseket mentek látogatni, úgyannyira, hogy a szegény plebánusok kénszerítetének panaszt tenni, hogy a püspökök sok kísérőkkel szállván reájok, azok őket mindenekből kieszik. De mindenkor nevetnem kell a Szent Gergely panaszán, mikor eszemben jut, mert amely diaconus viselt a siciliai jószágokra gondot, az ennek a pápának szép öszvéreket és szamárokot küldött; a pápa azt írja neki: énnekem szép szamárokot küldöttél, de ha szépek is, azok csak szamárok, hanem küldj egy lovat, amelyen járhassak. A' bizonyos, hogy ez a szent pápa inkább vigyázott a zsoltár szépen való éneklésire, mintsem a szép lóra. Aztot olvassuk egy más szent pápa felől, a neve nem jut eszemben, hogy Constancinápolyban akarván menni, a hajóból Thessálonika tájékán kiszállott, és ott valami alkalmatosságot kerestenek számára, amelyen elvégezhesse útját. Ott egy nemesember feleséginek igen kedves lova volt, amelyen csak az asszony járt. Az asszony a pápának odaadja a lovát, és a pápa azon Constancinápolyban megyen, és onnét visszáküldi a lovat. De a ló azután soha fel nem vette az asszonyát, aki is látván, hogy reá nem ülhet, a pápának küldi Rómában ajándékban.
Édes néném, a' való, hogy mi azt igen szép dolognak tartjuk még mostanában is, hogy a régi püspökök olyan akaratból való szegénységben éltenek, amely élet inkább hasonlított az apostoli élethez. Azt se gondoljuk felőllök, hogy szegények lettenek volna, mert valamint mostanában, úgy régenten is elég gazdag és szegény püspök volt; hanem az a különbség vagyon, hogy régenten a gazdag püspök úgy viselte magát, valamint a szegény, mostanában pedig a szegény igen megkülönböztetik a gazdagtól. Hanem azt mondjuk, hogy régenten úgy kelletett lenni, mert úgy volt a szokás, mostanában pedig más szokás lévén, egy gazdag püspök megsértené a püspöki méltóságát, ha külsőképpen is magát nem tiszteltetné, és csak szakadozott ruhában járna. Mit mondanának mostanában egy tolentinumi érsek felől Spanyolországban, akinek három- vagy négyszázezer arany jövedelme vagyon esztendőre, ha csak egy szolgálót tartana, aki babot főzne ebédjire, és egy szamáron kerülné meg a diécésisét. E' ha így volt is régenten, de mostanában ha úgy cselekednék, csudálnák, de nem követnék, és annyira nem tisztelnék, fösvénynek is tartanák. Miért rendelték a magyarországi gazdag püspökségeket? Azért, hogy régenten tartoztanak a török ellen felülni, és a királynak egyik fiát eltartani. Mit mondanának, ha mi erdélyi püspökünköt csak egy diaconus kísérvén, szamáron menne a gyűlésben; azt mi szégyenlenők. Csak a bévett szokást kell követni. Aki nem jó szándékból kezd valami szokást, megfizet érette, de aki azt a szokást mintegy kételenségből és jó szándékkal követi, az ellen semmit nem mondhatni. Aztot tudom, hogy a jó püspökök nem az uraság kedviért tartanak udvart, hanem azért, hogy szokás, és hogy a püspöki méltóság inkább tiszteltessék. Édes néném, most veszem észre, hogy levelet írok, és nem bízták reám, hogy az egyházi renden lévők szokásiról írjak. Én ezt csak kédnek írom, mégis töltsük az időt, mert innét hírt nem írhatok, hanem csak azt írom, ami eszemben jut. Mert mikor kédnek írok, úgy tetszik, mintha előttem volna kéd és kéddel beszélgetnék. Elég a', hogy a mi érsekünk mind hintóban, mind gyalog megérdemli a tiszteletet, itt is fog maradni egynehány napig. Én pedig elvégezem levelemet, mert ha még hosszabb lesz, felit sem olvassa el kéd. Kérem kédet, büntessen meg kéd egy hosszabb levéllel, és az egészségre igen vigyázzunk.

58
Rodostó, 13. decembris 1724.
Azt írod, édes néném, hogy ha gyakrabban írnék, gyakrabban venné levelemet. A' való, s igaz, de mit írjak? Írjam-é azt, hogy haragszom, de ki ne haragudnék, mikor azt írja kéd, hogy már kédből lehetne pap, úgy megtanulta kéd a levelemből az egyházi szokásokot. Lesz még olyan idő, hogy bosszút állok ezért. Micsoda szép idő volna az, amikor az asszonyokot felemelnék a papságra, bezzeg akkor volna jó idő, akkor látnánk új rendtartásokot. Oh! máris örülök annak az időnek, mintha abban volnék. Már előre ellátom, hogy a nagyböjtből igen kicsidet csinálnának, vagy talám kitörölnék a kalendáriumból, és annyi idővel meghosszabbítanák a fársángot, úgy hogy mikor most hat hét a fársáng, akkor tizenhárom lenne, oh boldog idő! A hetedik szentség akkor az első helyre tétetnék, oh szerencsés idő! Az elválasztás akkor könnyű volna, és csak egy dologra vigyáznának, nem úgy mint most, oh kedves idő! Hát mit mondjak a gyónásról, mert nem tudok ítéletet tenni felőlle, ha eltörölnék-é vagy sem. Mindazonáltal, ha jól meggondolom, hogy az asszonyok szeretnek mindent megtudni, azt ítélhetem, hogy talám meghadnák, és hogy a penitencia rövidebb volna, de oh mely hosszú volna a gyóntatás. Mert oly papné keziben akadhatnék, aki mindent meg akarván tudni, száz kérdéseket tenne, aki még a gondolatokot is meg akarná tudni, de meg ellenben könnyű penitenciát adna. Oh! édes néném, mint várom azt az időt! De talám sokáig kell várnom, és addig el is temetnek, azután asszonyomék, ha soha papok nem lesznek sem bánom.
Vajon elhinnék-é azt nálunk, hogy micsoda melegek járnak itt most, de kivált meleg esők és sok mennydörgések. Kéd legalább higgye el, mert nem hazudok, nyárban sem hallunk nagyobb, se több mennydörgéseket, mint most. De a' derék állapot, hogy igen-igen ritkán esik itt le a mennykő. Tudom, hogy sokféle és csudálatos erejét hallotta kéd a mennykőnek, de talám csudálatosabbat nem hallott kéd, mint amelyet én olvastam, mikor eszemben jut, mindenkor nevetnem kell, nevesse kéd is. Rómában egy francia követ, amikor egyszer nagy mennydörgések voltanak, asztalnál lévén a feleségivel, és az ablakok hogy nyitva voltanak, a mennykő általmegyen a házban, ki-ki megijed, de semmi kárt nem tett. Amikor pedig általment a házon, a követné melegséget érzett, találja ki kéd, hol? És minthogy asztalnál volt, nem lehetett a szoknya alá tenni a kezét, de asztal után maga is elfokad nevetve rajta, amidőn észreveszi, hogy a mennykő megperzselte. Gondold el, édes néném, hol kereskedett, és ki ne nevetné eztet?
Most jut eszemben, hogy egy kérdésire meg kell kédnek felelnem: én annak egyéb okát nem tudom, hogy miért eszünk húst pénteken, amidőn azon a napon esik karácson, hanem hogy azt a szokást az ánglusok kezdették, azért hogy az évangyeliumban a' vagyon írva, hogy az ige testté lett, és idővel azt a szokást másutt is bévették. Hát a franciák sok helyeken, karácsontól fogvást Gyertyaszentelő Boldogasszony napig, szombatokon a húst megeszik, azért hogy azon időkben a boldogságos szűz gyermekágyban fekszik. Sok ideje vagyon már annak, édes néném, hogy mi is a bujdosásban fekszünk. Ezt az esztendőt tudjuk, hogy csaknem egészen itt eltöltöttük, de azt nem tudjuk, ha nem töltjük-é itt a másikát is. Mely szép dolog, hogy az ember nem tudja a jövendőt, mert ha tudná, még előre kétségbenesnék, de nem tudván bízik, és reménli, hogy úgy fordul dolga, amint kívánja. Nincsen e világon hosszabb tánc a baráttáncnál, és csak azt kell járnunk mindaddig, amég vonják. Csak az Isten egészséget adjon, úgy legyen, amint neki tetszik, mert szép dolog az egészség. Azért arra vigyázzon kéd, és írjunk gyakrabban.

59
Rodostó, 16. januarii 1725.
Újesztendőben mi vigadjunk, és ha lehet tőllünk, meg is házasodjunk. De azt a lehetet elvették mitőllünk, és csak a gondolatot hadták szabadságunkban. De már az is unadalmas kezd lenni, mert ugyanis mi haszna itt arról gondolkodni; a bujdosók házassága igen szomorú házasság, de kivel, a kétek görög leányaival, távul legyen. A' bizonyos, hogy azok nem érdemlik a feleség nevet; csak arra valók, hogy reggeltől fogva estig a kereveten üljenek, legkisebb gondjok a házra ne legyen, de igen sok a köntösökre, annyira, hogy minden nagy innepre az új köntösnek meg kell lenni, és ha egyszer elmúlnék, az urának szemiben megmondaná, hogy ha ő nem akar csináltatni, talál olyat, aki őnéki csináltat. Ötvenezer tallér árú köves portékát adna is itt ura a feleséginek, de abból asszonyom meg nem segítené egy polturával is az urát, ha szegénységben esnék, készebb volna száraz kenyeret enni, mintsem egy gyöngyös nyakravalóját eladni. Ha kétszer vagy háromszor napjában fel nem öltözhetik, akkor elúnja magát. Amicsoda selyem matériákban és gyöngyösön látja az ember, azt gondolná, hogy mindenik egy grófné, és az asztala is hasonlít a köntöséhez, holott egy kis száraz halból vagy egy kevés rizskásából áll az ebédje és vacsorája. Francia asszony sem kell, mert annak csak a kártya és az ének az eszében. A spanyolnék szintén úgy bujálkodnak a köntösben, valamint a görögnék, és abban, hogy kis lábok legyen, készebb is volna inkább mindenét megmutatni, mintsem a lábát. Hátha meg olyan kis lábok volna, mint a kínai asszonyoknak; ott amikor valamely leányt jovallanak valakinek, hogy elvegye, legelőbbször azt kérdi, ha nagy-é a füle, mert a legnagyobbat tartják legszebbnek, és ha nagy-é a lába, mert ha nagyobb volna a kisujjomnál, már el nem vennék. Eztet pedig nem fogja kéd csudálni, mihent azt kéd megtudja, hogy abban az országban a leánygyermek mihent másfél esztendős, mind a két lábát kitekerik, és azután az úgy marad, és nem sokat ugrándozik azután. A' való, kis lábai lesznek, de holtig nyomorult lesz, és csak a házból sem mehet ki. Azt tartják, hogy a sánta asszonynak olyan forma mozgási vannak, amely tetszik. De szeretem másoknak. Nekem pedig, édes néném, erdélyi feleséget adjon kéd, mert nem tudok olyan országot, ahol az asszonyok oly érdemesen viseljék a feleség nevet, mint a mi tündérországunkban.
De amicsoda állapotban vagyunk, aztot még reménleni sem lehet: mindenütt a nagy békesség és csendesség, nekünk pedig zavaros vízben kellene halásznunk. Másutt nem tudunk hadakozást, csak a töröknek a perzsával, ez is már egynehány esztendőktől tart; minékünk azt kell kívánnunk, hogy a török legyen győzedelmes, mert kenyerit esszük. Nem is segíttik úgy a bujdosókot másutt, mint ebben az országban. Ez a nemzet nem is olyan irtóztató, valamint a híre vagyon; nem tudok olyan nemzetet, aki oly csendességben éljen, mint ez, és sohult olyan békességes maradásunk nem lehetne, mint itt. Istennek légyen hálá, legkisebb szerencsétlenség még közöttünk nem történt, akárhol találjunk törökököt, mindenütt jó szívvel látnak minket, mert a török leginkább a magyarokot szereti. Legjobbat nem kívánhatunk mindezért nékik, mint azt, hogy még valaha legyenek keresztények. Amen. Hogyha pedig ezzel a kevély görögökkel volna dolgunk, itt nem lakhattunk volna. Ezek noha keresztények, de bennünket gyűlölnek. A' pedig bizonyos, hogy legkisebb ártalmokra nem vagyunk: ők ártanának nékünk, ha lehetne, de nem merik, mert legkisebb dologért a száz pálcát megolvasnák rajtok, és így becsületben és tiszteletben tartat minket a bot. Mert itt azt nem tekintik, hogy micsoda renden vagyon, hogyha gazdag-é, vagy régi familia, mindezek meg nem mentik, hogy a húsz körmiről le ne vonják, és a száz pálcát duplán meg ne kóstolja. Ki is lakhatnék az ilyen kevély nemzetséggel, hogyha így a földig meg nem aláznák őket.
Én leginkább azon búsulok itt, hogy hol nyomtassam ki a kéd leveleit. Ha olyan könnyen meglehetne, amint aztot megérdemlenék, nem kellene törődnöm, mert azt tudom, hogy mások is gyönyörűséggel olvasnák. Senkit nem kell szemében dicsérni, de 25 mélyföldnire meglehet, azért ha megszid is kéd, azt nem hallom, de azt kívánom hallani, hogy kéd egészséges, arra is kell vigyáznunk, mert az egészségesnek étel, ital és más egyéb fent állva is jólesik. Adjon Isten jó étszakát, igen kedves álomlátást és holnapra felvirradást.

60
Rodostó, 22. aprilis 1725.
Hol vagyon, hol vagyon az a puskás, ki meglőtte azt a farkast, ki megette azt a kecskét, kit apám vett a vásáron? Hol vagyon az az ember, ki megtalálta azt a levelet, kit innét írtam kédnek? Mit tehetek, édes néném, rólla, hogy már régen nem vette kéd levelemet? Ha nem írtam, azt nem kell csudálni, ha kéd nem vette. De ha írtam, hogy veszett volna el? De mit törődünk rajta, a mi leveleinket Bécsben is elolvashatják, hogyha pedig a tengerben veszett, a' bizonyos, hogy a halaknak nem zsírozza meg a fogokot. Édes néném, ha egy-két levelünk elvész, írjunk tizenkettőt helyekben, a' nem nagy fáradság, és a restséget meg nem háborgatja. De mit írjak, mert itt semmi hír nincsen. Hanem ha azt írom meg hogy most itt az örmény asszonyok nagy munkában vannak, mert most vetik a gyapotat. Írjunk hát a gyapotról, mert az itt nem bolondság, de sőt még nagy haszon, mert sohult nem terem annyi, mint itt, és az itt nagy kereskedés. A mi földünkön nem gondolom, hogy megteremne, mert meleg földet szeret. De Magyarországban csudálom, hogy meg nem próbálják, mert ott vagyon olyan hely, ahol megteremne, és a' nagy hasznot hozna az országnak. Legalább az a pénz, akit gyapotért adnak, megmaradna az országban.
A gyapotmag olyan nagy, mint egy borsószem, de fekete, és most kezdik vetni. Nem nő nagyobbat másfél arasznyinál, de egy szálból, három vagy négy ág is jő ki, és azon, mindeniken egy-egy gömbölyű gyümölcs függ, amely olyan, mint egy kis zöld dió. És annak a virágja sárga, amég meg nem érik. Ha felnyitják, enyvforma matéria vagyon benne, de mikor érni kezd, abból az enyvből leszen a gyapot, és magában kinyílik, hogy a meleg jobban megérelhesse. Amidőn pedig septemberben egészen kinyílt, megfejéredett, és a haja megszáradott, akkor kiszedegetik a gyapotat hajából magostól. De minthogy sok magja vagyon, és a gyapot úgy jött ki szálanként abból a magból, hogy ujjal is nehéz volna a magról letépni a gyapotat, azért itt az asszonyoknak olyan kis kerekek vagyon, amelynek két tengelyje vagyon: egyik vas, a másik fa. Egyik egyfelé fordul, a más másfelé, úgyhogy amidőn a gyapotat magostól köziben bocsátják, csak a gyapot megyen által, a magról lefoszlik, és tisztán esik le másfelé, és így könnyen választják el a magjától. Az olyan kerek nélkül egy marékni gyapotat egy nap még nem lehetne talám tisztítani a magjától, de a kerékkel egy zsák gyapot kevés. Ihon már készen van a gyapot, csak fonja kéd.
De édes néném, minthogy a gyapot nálunk meg nem teremne, kéd más hasznot tehetne a mi országunknak, amelyért méltó volna a kéd nevét arannyal leírni az erdélyi históriában. Ha az Isten hazaviszi kédet, miért nem lehetne kédnek annyi selyme, hogy a szükségre valót nem kellene pénzen venni. Ha kédtől meglátnák, más úri asszonyok is követnék, és lassanként a haszonért a közönséges renden valók is felkapnák. Idővel nálunk is elbővülne, valamint más országokban, ahol ott is csak lassanként kezdették. Ebben az országban egy görög császár bővön megajándokozott két missionárius papot, azért hogy ők hozták messze országról legelsőben a selyemeresztő bogárnak a tojását. Aztot itt kiköltették, felnevelték, elszaporították, és megmutatták, miképpen kell bánni vélek és a selyemmel. Ők azt mint okos emberek mind megtanulták volt. Itt hogy elszaporodott, az oloszok is felkapták. A görögöktől, az oloszoktól a spanyolok és a franciák idővel felvették, és így terjedett el lassanként, és így jött bé a haszon a kereskedéssel az országban. Nevetném, ha kéd lenne első fundatora a selyemeresztő bogaraknak Erdélyben. Az ilyen dolgot, ha valaki elkezdené, a többi is követné. És az olyat olyannak kell elkezdeni, aki ahhoz tud, mert e' csak éppen azért tetszik nehéznek, hogy nem tudnak véle bánni. Hogy is lehetne egy úri asszonynak kedvesebb mulatsága és hasznosabb, mint mikor látná, hogy egynehányezer hernyó micsoda nagy serénységgel dolgozik számára. De minthogy azok az állatok nagy ehetők, és mihent lesznek, azonnal enni kezdenek. Az ő legkedvesebb ételek az eperjfának a levele. A fejér és a veres eperjfa pedig csaknem mindenütt megteremne nálunk csak kevés fáradsággal. Énnekem pedig úgy tetszik, hogy nem kellene sajnálni a fáradságot az olyan munkásoktól, akik egy kevés falevélért selyemmel fizetnek nekünk. Még előre megmondom, és abban nem kételkedem, hogy kéd nem tudná, mint kell bánni azokkal a selyemcsináló munkásokkal. De minthogy egyéb dolgom nincsen, leírom kédnek, hogy mit olvastam az iránt, azután úgy dolgoztassa kéd őket, amint tetszik.
Legelsőben is egy tiszta házat kell számokra elkészíteni, akin jó ablakok legyenek, ahová a verőfény bészolgálhasson, és ahova az egerek, se más egyéb kis állatok ne mehessenek, a szél se érje. A ház közepin négy cövekre egy gyékényt kell teríteni ágyformára, vagy ha gyékény nincsen, apró vesszőkből kell fonni olyan formát, valamint a szilva aszalokon vannak. A ház már megvagyon, hanem hozzuk már a világra a munkásokot. A selyemeresztő bogárnak a tojása igen-igen apró, hogy elig látja az ember, és amikor tojik, egy papirosra teszik; a papiroson hagyván egynehányszáz tojást, az odaszárad, és azt jó helyre teszik tavaszig. Azért vegyük elő azt a papirosot, és adjuk oda valamely kövér leánynak, aki aztot a kebeliben tévén, a melegtől egy kevés idő múlva ott életre kapnak. Mihent azt észreveszik, hogy mozognak, a papirosra gyenge levelecskéket tesznek, már megmondottam micsoda fának a levelit. Amidőn egy kevéssé nagyobbak lesznek, a feljebb megmondott ágyra kell őket elhelyheztetni, és csak gyengén kell őket bétakarni falevéllel, a derekaljok is falevél legyen. De legelsőben is arra kell vigyázni, hogy ezeknek olyan dajkát kell adni, aki munkás és értelmes legyen, aki a fiait szeresse. Aki azoknak mindennap bizonyos órában friss levelet adjon, elsőben megtisztítván az ágyat mindennap a tisztátalanságtól és a levéltől; e' meglévén, azután kell reájok hinteni szép lassan az új levelet, mivel semmi úgy nem árt ezeknek az állatoknak, mint a tisztátalanság és a nedvesség. Arra vigyázzon a dajka, hogy vizes levelet ne adjon nékik. Az esős időben szedett levelet meg kell száraztani, és ha látja, hogy eső leszen, még előre kell levelet gyűjteni. És nem kell, hogy böjtöltesse a fiait, mert ezek a kis állatok, minthogy kevés ideig élnek, azért az időt el nem akarják veszteni, és szüntelen esznek. Hogyha olyan nagy szükségben találnának esni, hogy falevelek nem volna, olyankor lehet saláta- vagy káposztalevelet nekik adni. Eztet ők megeszik, mert a szükség reá viszi, de ilyen eledeltől a selymek sem lészen olyan jó.
A dajka tisztán és jó eledellel tartván fiait, arra igen vigyázzon, hogy amidőn szép idő vagyon, az ablakokot estig nyitva tartsa, és a házat tisztán tartsa, mivel a tisztaság és a jó áer ezeknek igen egészséges. De egy kevessé nézzük meg, hogy micsoda változásokon mennek által.
Ez a féreg a tojásból kikelvén, igen-igen kicsid és fekete. Egynehány nap múlva fejéredni kezd, de ezt a köntöst leveti, és minthogy vastagodik, fejérebb és zöldes ruhát veszen magára. Egy kevés nap múlva az ételt teljességgel elhagyja, és elaluszik mintegy két napig. Azután hánkodni és nyughatatlankodni kezd, úgyannyira, hogy a nagy erőltetésben megveresedik; akkoron a bőre megráncosodik, és azt leveti, no már harmadik köntöst veszen magára. Hát nem elég egy holnap alatt háromszor változtatni egy köntöst? Azután enni kezd, és akkor egészen más formájú leszen, mint annak előtte. Egynehány napig jól évén, ismét mély álomban esik; abból felserkenvén, új inget veszen magára, azaz új bőrt. Azután ismét egy kevés ideig a jóllakáshoz fog, de végtire mind azt, mind az életet, mind a társaságot megunja, és mindezektől el akarván magát vonni, olyan kis remeteházacskát kezd selyemből csinálni, amelyet nem lehet eleget csudálni, se a teremtőt eléggé imádni. Édes néném, eluntam már az írást is, azért félbenszakasztom a mi remeténk munkáját; másszor leírom. Hanem most arra kérem kédet, hogy az egészségre vigyázzunk, mert én vagyok, aki voltam, és lészek, aki vagyok.

61
Rodostó, 23. maji 1725.
Édes néném, megbocsásson kéd, hogy hazudtam, vagyis inkább hogy a pennám hazudott, mert Rodostóról dátáltam, holott nem vagyok a városban, hanem mellette, mert tegnaptól fogvást sátorok alatt lakunk. Ha tanácsot kérdettek volna tőllem, másszorra hadtuk volna a táborozást, mert a vászonház csak akkor jó, amikor másképpen nem lehet. De az Úr akaratján kell ügetni. Elég a', hogy itt a sok kevés semmi dolgaimtól lévén, szabadoson elkísérhetem kédet a mi remeténk látogatására. Menjünk már most hozzája, és nézzük meg, micsoda barlangot épít magának, mert az utolsó levelemtől fogvást elég ideje volt, és ha egyszer bézárja magát, azután nem szól hozzánk.
Úgy tetszik, hogy az utolsó levelemben ott hagyók félben, hogy ez az állat végtire egy kis selyemházat épít magának. Amidőn ez az állat ahhoz akar fogni, az ételt elhagyja, és mindenütt keres magának olyan helyt, ahol építhessen. Azért seprűágakot hintenek néki, és falra is ágakot függesztenek számokra. Mihent az ágokra felmásznak, azonnal elkezdik a selyemeresztést, és köröskörül bépolálják magokot. Az első selyem nem olyan jó, mint az utána való. Amidőn magokot egészen és jól bétakarták volna, azt a kis házat belől ismét megbéllik olyan gyenge és tömött hártyával, ahová az áer nem férhet. Ezt az utolsó munkát elvégezvén, akkor elaluszik, és a változáshoz készül, valamint látjuk, hogy a hernyók pillangókká változnak. Ahhoz a változáshoz pedig két vagy három hét kívántatik. Amég ez eltelik, addig jó megtudni, hogy az a kis házacska olyan formájú és olyan nagy, mint egy galambtojás. A selymet, amelynek hasznát veszik, úgy kell gondolni, mintha a tojást selyemmel béborítanák. A hártya, amelyről szóllottam ide feljebb, olyan mint a tojásnak a haja. A három hét eltelvén, az állat halottaiból feltámad, de más formában, mert az házán egy kis ablakot fúrván, onnét szép fejér ábrázattal és szárnyakkal repül ki. Az előbbeni köntösét a házban hagyván, a házzal együtt a dajkájának hagyja fáradságáért. De minthogy a selyem egészen elromlik, amidőn a házát megfúrja, azért csak egynehányat hadnak meg magnak, és a többit a melegre kiteszik, hogy az állat bennek meghaljon, és fel ne támadhasson, úgy a selyem egy szálban megmarad. Mert az állat nem hagyván soha félben munkáját, a háza is egy szál selyemből áll, amelynek hossza kilencszáz lábni, és némelykor több. De még az a szál dupla, és egymáshoz vagyon enyvezve. Már gondolja el kéd, micsoda vékony szálnak kell annak lenni. Már visszátérek azokhoz, akiket magnak meghadnak. A házakból kifúrván magokot, ők onnét el nem távoznak. A nőstényje sokkal nagyobb a férjeknél. Egynehány napot szabadságban töltvén egymással, azután egy papirosra teszik a nőstényt, valamint a gyermekágyban, és a' papirosra tészen legalább ötszáz tojást. Ebből elítélheti kéd, hogy nem kell sokat meghadni magnak, és hogy négy vagy öt pár elég maradékot hágy. Immár a selyem megvagyon, de az erősen a házhoz vagyon tekerve és enyvezve. Azt levenni meg más mesterség, de azt is megcselekszem, csak kedvit találjam kédnek.
Legelsőben is azokot a kis tojásformákot lágy meleg vízben vetik, hogy az enyv megolvadjon. Azután egy kevés seprűszállal habarni kezdik, azért hogy a selyemszál a seprűre tekerődjék. De csak hat szálat tekernek együvé, és amég egészen letekerik, addig mind a meleg vízben maradnak a kis házacskák. Aztot tudja kéd, hogy a selyem természet szerént sárgás, és ha megmossák, szép fejér. Immár bízvást nevessen kéd, hogy olyan dologra akarom kédet tanyítani, amelyeket kéd jól tud. De minthogy kéd úgy kívánta, engedelmeskedni kell. De aztot talám nem tudja kéd, hogy voltak olyanok, akik megpróbálták, hogy a pókháló még erősebb volna a selyemnél, hogy azt úgy meg lehetne szaporítani, mint a selymet. De minthogy több költségben telnék, abbanhadták, mert egynehányezer pókot hússal kellene tartani. Hát azt írtam-é meg valaha kédnek, hogy Egyiptumban egynehányezer tojást tesznek egy meleg kemencében, és húsz nap múlva annyi ezer pislent húznak ki belőlle. De azt tartják, hogy azért a gyúkhús ott nem olyan jó. Ma látom, hogy csak a gazdasszonyságról kell kédnek írni, de félbenhagyom, mert elfelejtettem volt, hogy táborban vagyok. De a mi táborunk olyan, mint az izraéliták tábora, ahol egy puskaszót sem hallani. Azért jó étszakát is kívánok kédnek, mert itt nem kell félni az ellenségtől, csak a fülbenmászótól.
P. s. Aztot tudja kéd, micsoda rendet tartunk a városban, itt is hasonló renden és szokáson járunk. Nincsen is szebb a jó rendtartásnál. Aztot egy közönséges ember is véghezviheti házánál. De arra a mi földünken nem igen hajtanak, még az urak is. De jól cselekszik-é?

62
Rodostó, 11. junii 1725.
Eleget nevettem, édes néném, a kéd udvaros köszönetin. Mintha én azt megérdemlettem volna, és mintha valamely új dologra tanítottam volna kédet. De el kell vennem, és meg kell tudnom, hogy a kéd köszöneti csak arra való, hogy bátrabban kinyissam a tudományomnak erkélyit. Jó némelykor megbátorítani az embert, mert sokan vannak olyanok, akik szégyenlik világosságra tenni gondolatjokot, noha jobban gondolkodnak sokszor, mint azok, akik aztot csak bátran kipökik. Arról igen okosan gondolkodik kéd, hogy úgy szeretné neveltetni a fiát és leányát, valamint ott Pérában nevelik a franciák. Édes néném, ott pedig csak kereskedőket lát kéd, de az országokban kellene látni, hogy a nemesember gyermekeit mint nevelik. A' való, hogy nekik magok királyok vagyon, és ahol mindenféle tudományok és mesterségek virágoznak. Az is való, hogy egy országnak a boldogsága az ifjakot való jó neveltetésekből áll; a hadakozást, a tudományokot és a mesterségeket akkor kezdik tanulni.
A mi boldogtalan országunkban mindezekre alkalmatossága nincsen egy ifiúnak, noha mindezekre olyan alkalmatos volna, mint akármely nemzet. Mindazonáltal úgy tetszik, hogy mégis jobban lehetne nevelni az ifiakot, ha az atyák arról jobban gondolkodnának. Noha közüllök sokan tudatlanok, és egy vaknak nehéz a világtalant vezetni. De ha magok is a tanulást jobban szerették volna, a fiakot többre tanyíthatnák, mert egy jól neveltetett és oktatott ifiú a fiát aszerént neveli. Mert ugyanis nézzük el, hogy neveltetnek nálunk az ifiak. Közönségesen legalább tíz vagy tizenegy esztendős koráig a faluból ki nem megyen, hanem addig a falusi iskolában jár. Addig az ideig megtanul olvasni, de az olvasással csak paraszti szokást is tanul. Ha iskolában nincsen, otthon egyebet nem lát, hanem minden héten hétszer az apját részegen látja, aki nem törődik azzal, hogy a fiában valamely nemesi és keresztényi jó erkölcsököt oltson, és csak a cselédekkel való társaságban hagyja, akiktől mindenféle rossz szokást és rossz erkölcsöt látván, eltanulván, azok benne csaknem holtig megmaradnak. És a nagy parasztságban való neveltetése miatt azt sem tudja, ha nemesember gyermeke-e? Talám meg sem tudhatná másként, hogyha csak a jobbágyok kis uroknak nem neveznék. Tizenkét vagy tizenhárom esztendős korában valamely collégyiumban béplántálják, ahonnét huszonnégy vagy huszonöt esztendős korában szabadul ki, olyan idejében, amelyben másutt már az olyan ifiú jó deák, jó histórikus, a gyeométriát, gyeográfiát szükségihez képest tudja, és már jó haditiszt. Nemcsak hadi dolgot, de országos dolgot is bízhatnak reája.
De már vigyük haza pompával a mi huszonöt esztendős deákunkot a collégyiumból, és nézzük meg, hogy annyi tanulás után mit tud, és hogy ha használhat-é valamit tudományával az országnak vagy magának. Legelsőben is a mi deákunk azon igyekezik, hogy cifra köntöse és paripája légyen. Egynehány könyvit és filozófiáit valamely almáriumban eltemetvén, azután faluról-falura béjárja az atyjafiait. Aristotélesnek ott egynehány terminusit kipöki, de deákul már szégyenlene beszélleni, azért hogy az asszonyok tanuló deáknak ne tartsák. Az atyjafiainál mit csinál? Leghasznosabb beszélgetése a vadászatról, a lovakról vagyon. Ha asztalnál vagyon, nagy gyalázatnak tartaná, ha jól nem innék, és még deáknak tartanák, ha magát mentegetné. Ebéd után vagy az asszony vagy a leányok házában bontja ki, amit Virgiliusból vagy Ovidiusból olvasott. De hogy az iskoláról való emlékezetet is teljességgel elfelejtse, szükségesnek gondolja lenni, hogy a szolgálók közül kettőt vagy hármat szereteinek fogadja. Eszerént felróván az atyjafiait, és közöttök egynehány részegség után megmosván torkát a deák szótól és az iskolai portól, ismét hazairomtat azzal, amit az atyjafiaitól tanult. De mit tanult? Azt a tudományt előveszi, mihent az apjához vendégek érkeznek, mert legnagyobb gondja is a' lesz, hogy az apja vendégit megrészegítse, és az apjától is azért dicséretet vegyen másnap. Eszerént tölt el két vagy három esztendőt vagy a vadászatban, vagy az italban, vagy a Vénus udvarában, és amit egynehány esztendőkig tanult, azt egy kevés idő alatt csaknem mind elfelejti. Mit tanult volt annyi esztendőkig? Csak a deák nyelvet. És egyebet nem tanulván, annak házánál hasznát nem sokat vészi, és a gazdaságban olyan tudatlan, mint mások. És a fizikájából annyit nem tud, mint a molnárja vagy a kovácsa, nem tudván csak annak is okát adni, hogy miért hinti meg vízzel annyiszor az égő szenit. Annyi deáksága után csak azt is a tiszttartójától kell megkérdeni, ha a szőllője délre vagy északra fekszik-é. Kérdjük már aztot, hogy mikor fogja hasznát venni a logyikájának, ha megházasodván, a gazdaságakor annak semmi hasznát nem veszi. Az ország gyűlésiben elmenvén, az ország dolgához nem tud; nagy csendességben kell hallgatni a végezéseket, mivel ha ott úgy disputálnának, mint az iskolában, azonnal ő is felugranék székiről, és felkiáltaná: nego majorem! De azokhoz nem értvén, olyan tanácsot kell adni, hogy hányják el az emberfőt. Nemhogy azt tudná, hogy miben áll az ország haszna, de azt sem tudja, micsoda országok szomszédi Erdélynek, hogy ha a Maros a Tiszában foly-é elsőben vagy a Dunában? De hol? - a' meg más kérdés volna.
Mindezekből látjuk, hogy a nyolc vagy kilenc esztendeig való tanulásnak, se maga, se az ország hasznát nem veszi. Mert a deák nyelvnek úgy venné hasznát, ha a hadakozásról, az ország igazgatásáról és más tudományokról való könyveket olvasnának. De így a mi filozófusunk egy-két esztendő múlva olyan tudatlanná lészen, valamint a gondviselője, és ha a tiszttartójának nem kelletnék írni, talám az írást és az olvasást is elfelejtené. Nem akarom ezekből azt kihozni, hogy a deák nyelv haszontalan volna, hanem csak azt mondom, hogy egy nemesembernek idővesztés annyi esztendőkig csak azt a nyelvet tanulni, mivel amellett más egyéb hasznos tudományt is tanulhatna. Egy parasztember gyermekének még haszontalanabb, és jobb volna, mihent írni és olvasni tud, valamely mesterségeket tanulni, mivel a mesterségek és a kereskedések hajtanak hasznot egy országban. Tudom, hogy a mi országunkban egy ifiúnak más tudományt nem lehet tanulni, mert nincsenek arra való collégyiumok, mint más országokban, ahol egy huszonöt esztendős ifiú négy- vagy ötféle tudományokot tud, és egy közönséges ifiú két vagy három mesterséget. De lehetetlent nem kell kívánni a szegény erdélyiektől, nem is kívánok. De az atyák nagy számot adnak azért, hogy a fiakot nagyobb gondviseléssel nem nevelik, és a nemesi jó erkölcsre nem ingerlik még eleinte, hanem még példát adnak a részegeskedésre, a feslett és tunya életre. Ha a fiakot csak arra vennék is, hogy a deák könyveket magyarra fordítsák, úgy a tanulásokot a közönséges jóra fordítanák, mivel sokan vannak olyanok, akik arra alkalmatosok volnának. És ha csak egy könyvet fordítana is meg életében, azzal mind magának, mind másoknak használna, és látná valamely gyümölcsét annyi esztendeig való tanulásának. De a sok hejjehuja, a kopó, a virrattig való ital mindezekre időt nem ád, és nem engedi, hogy az elme valamely hasznos dologban foglalja magát; és ha megvénül, jó tanácsot sem tud adni, mert ifjúságát haszontalan töltötte el. És egy tudatlan tanácsúr olyan egy országban, mint egy üres hordó a pincében. De édes néném, most veszem észre, hogy miben töröm a fejemet. Mindazonáltal, mint hazafia azt akarnám, hogy a tudomány oly közönséges volna nálunk, valamint a tudatlanság. De akármely hosszú levelet írjak is kédnek erről a dologról, azzal a mi ifiaink szokásokot meg nem változtatják, se az atyák az asztalnál való régi bévett rendet el nem hagyják. Kédnek pedig azt jovallom, hogy a fiának olyan tudományokot adasson, amelyekkel használhasson országának.
Én eleget predikálottam a fiakról, azért leszállok a predikállószékből, és menjen fel kéd is oda predikállani a leányokról, a' kédet illeti. Mert a leányok neveltetésére úgy kell vigyázni, valamint a férfiakéra. De még többet mondok, és azt mondom, hogy jól oktatni a leányokot olyan szükséges, valamint a férfiakot, és az egyike olyan hasznos az országnak, valamint a másika. Hogy lehet a'? Nem igaz-é az, édes néném, hogy egy jól nevelt, jól oktatott eszes leány asszonnyá változván, a fiát mind jól tudja nevelni, oktatni és tanyítani, és aztot az ország szolgálatjára alkalmatossá tenni? Ergo, hasznára vagyon tehát az országnak, ha leányokot jól nevelik és oktattatják. A régi rómaiak megajándékozták az olyan anyákot, kik a haza szolgálatjára jól nevelték fiokot. Erről többet nem írok, és többet nem írhattam volna, ha szinte fiam volna is, de nincsen, és azt bánom. De azt is bánom, hogy ma ismét sátorok alá jöttünk lakni, mert a napokban visszámentünk volt a városban. Itt kell a vászon alatt pergelődni, és úgy süt a nap itt minket, valamint a kolduslábat sütik a tűznél. Édes néném, az egészségre vigyázzunk, és mondjon el kéd egy olvasót érettem, mert a sok fülbenmászóval tele a sátorom.

63
Rodostó, 7. septembris 1725.
Édes néném, csudálta kéd azt, hogy lehet írni egy kocsonyának, mert mi csaknem egészen elolvadtunk a sátorok alatt, és csak tegnaptól fogva kezdek helyrejőni. Oka pedig annak a', hogy tegnaptól fogvást visszájöttünk a mi megunt kedves városunkban, és már itt töltjük az időt, amint lehet szegény bujdosóktól, hol szomorúan, hol kedvetlenül. De mireánk is az az Isten visel gondot, aki a hazájokban lévőket élteti; azokot ott meghadta, minket idehozott: aztot mind egy kéz cselekedte. Egy régi filozófus azt kérdette egyszer a másikától, hogy mit csinál az Isten az égben. Aki is azt felelte reá, hogy egyet felmagasztal, és mást megaláz. Okosan is mondotta volt Solon Krésus királynak, hogy nemo ante mortem beatus, mert senki nem mondhatja magát boldognak halála előtt. Ha azok nem boldogok, kik hazájokban vannak, hát mi hogy volnánk, kik itt szaporítjuk a levegőeget suhajtásunkkal.
Hogy pediglen kéd a Constancinápoly megvétele históriáját olvassa, az igen szép és hasznos időtöltés. Második Mahumet császár, ki aztot megvette a tizenötödik saeculumnak a közepiben, igen nagy hadakozó fejdelem volt. Azt is írják felőlle, hogy egynehány nyelvet tudott, amely igen ritka a török császárok között. Aztot pedig én is olvastam, hogy a pérai hegyen vitette által a gályáit és nagy hajóit, amely mostanában teljes lehetetlen volna, és amely akkoron rettentő munkának kelletett lenni. Az olyan munka a régi rómaiakhoz illett, akik csaknem hihetetlen munkákot vittek végben, és amelyeket még mostanában is csudálkozással látjuk. A mostani törökök nemhogy olyan nagy munkákot vinnének végben, de eszekben sem jutna. Mahumetnek pedig szükséges volt olyan nagy munkákhoz fogni, mert olyan görög császárral volt dolga, aki keményen oltalmazta a városát, és meg is oltalmazta volna, ha a mindennapi veszedelem után újabb-újabb hada lehetett volna. De a sok ostromokban mindennap fogyott a népe, és végtire az utcákon kelletett vetekedni a törökökkel, ugyan magát is ott ölette meg. Mahumet pedig a maga népit nem kímélette, és az ostromokkor aki csak visszáfordult is, maga ölte meg. De látván, hogy az egész népének megcsökkent volna a szíve, és nem örömest menne ostromra, az egész táborán kikiáltatá, hogy a várost prédára bocsátja. Erre az egész sokaság felzúdul, és parancsolatot nem várván, ostromnak megyen. A városbéliek is hogy megoltalmazhassák feleségeket, gyermekeket, keményen viselék magokot. Ugyan ezért lőn olyan nagy vérontás a város megvételekor. Azután az egész várost feldúlák, rablák és prédálák, és irtóztató dolgokot cselekedének a törökök. Azt a várost Constantinus építette vala, ugyan Constantinus nevű görög császár is veszté el életével együtt. De ha szinte a város megvétele históriáját olvassa is kéd, de lehetetlen, hogy le ne írjam kédnek Mahumetnek egy kegyetlen cselekedetét. Talám nem teszi fel mindenik histórikus.
A város megvétele után egy igen szép görög leányt vittek egy basának, aki is a leányt szép voltáért a császárnak adja. A császár megszeretvén, harmadnapig csak a leánnyal töltötte az időt, senki feléje nem mehetett, se semmi parancsolatot nem adott. A vezér és a több basák azon megütközvén, kérték a vezért, hogy menjen a császárhoz, és jelentse meg, hogy az egész had nem tudja mire vélni cselekedetét. A vezér megjelenti a császárnak, aki is parancsolja, hogy hívassa eleiben a basákot. A basák eleiben gyűlnek. A császár nagy cifrán felöltözteti a leányt, akinek is volt neve, Erini. A basák csudálni kezdék a leány szépségét, és a császár kérdé tőllök, hogy ha nem volt-é méltó olyan szép leánnyal három napot tölteni. Mindnyájan felkiálták, hogy igenis. A császár mondá nékik: hát miért indultatok fel, és miért gondoltátok, hogy elfelejtettem volna hivatalomot? De mindjárt megmutatom néktek, hogy ha a magam gyönyörűségit szeretem is, de azt el tudom hadni, és méltó vagyok, hogy nektek parancsoljak. Erre felindulván a basák ellen, a kardját kivonja, és a szegény ártatlan leánynak a fejét elüti. És mondá azután a basáknak: aki ennek oka volt, a' megfizeti ezt nekem. Meg is fizeték, mert csakhamar a tanácsadóknak elütteté a fejeket. De ha szinte ilyen bosszút álla is a szegény leányért, de annak nem kelletett volna maga lenni hóhérjának. Édes néném, mintha üsmértem volna, úgy megesett a szívem annak a leánynak halálán. És azzal minden nagy cselekedetit megmocskolta Mahumet, mert ugyanis egy olyan ártatlan személyt, akit annak előtte egynehány órával szeretett, és akinek virágját elvette, ugyanannak egyszersmind hóhérja lenni, irtóztató kegyetlenség! Az ilyen cselekedettől irtózik a természet, mivel az oktalan állatok között is látunk háláadókot. Ha Mahumet meg nem vette volna Constancinápolyt, nem lett volna a' néki olyan nagy gyalázatjára, mint ezen cselekedete. De ne szóljunk többet arról a leányhóhérról, és ne sirassuk tovább azt a szegény lányt, hanem az egészségire vigyázzon kéd, és engemet igen-igen kell szeretni, mert én azt megérdemlem, ugy-é édes néném.
Hogy pedig azon végezzem el levelemet, amin elkezdettem, hogy ajánljuk Istennek bujdosásunkot, és ha suhajtunk is, ne törődéssel suhajtozzunk, mert igen sokan vannak olyanok, akik rosszabbul vannak nálunknál. Erre azt mondja kéd, hogy a' nem nagy vigasztalás, és hogy mi haszna vagyon egy éhelhalónak abban, hagy Kolozsvárt jó kenyeret sütnek. A' való, de az is való, hogy a nyughatatlansággal való vágyódás az Istent megbántja. A suhajtás enyhítti a szomorúságot, mert

suhajtás könnyítti a nyomorultakot,
nagyon engeszteli szomorúságokot,
azt tőllök nem tiltják, halljuk pogányokot,
kik panaszolkodni nem bánják rabokot.

De úgy a suhajtás mind könnyebb, mind hasznosabb lészen, ha aztot az Istennek ajánljuk, és ha csak az ő segítségit suhajtjuk. Nincsen könnyebb, mint jó tanácsot adni. Én olyan vagyok, mint az a pap, aki mindenről megfeddette a híveit, és mindenkor jó tanácsot adott. Egyszer azt mondották nékie, hogy másoknak mindenkor jó tanácsot ád, de maga nem követi. Azt felele reá: én csak néktek predikállok, nem magamnak. Talám én is azt mondhatom kédnek, szerencsés jó étszakával együtt.

64
Rodostó, 23. septembris 1725.
Az urunkkal Bercsényi úr látogatására jöttünk, aki is igen rosszul vagyon, és ha egy darabig elviszi is betegségit, de annyira nem viszi, hogy abból kigyógyuljon. A lábaiból igen sok víz foly ki, amelyet a borbélyok rosszra magyarázzák, és féltik attól a veszett cángrénától, aki is az árvíz után, ha kvártélyban száll, onnét egy compánia borbély sem verheti ki. Az Isten oltalmazzon meg minket attól, de ha az Isten azt reánk bocsátja, Jóbot kell követnünk. Az Isten mennyi szenvedéseket, betegségeket bocsátott a szentekre, akik őtet szerették, és szolgálták, azért hogy az ilyen rossz, mint én, megláthassa, hogy ha az olyan szentek szenvedtenek, hát én micsoda szenvedést nem érdemlek. Ők azért szenvedtenek, hogy például legyenek, és jobban megtisztíttassanak, valamint az arany a tűzben. Nekem pedig azért kell szenvednem, hogy akaratom ellen is végit szakaszthassam rosszaságomnak.
Édes néném, mely jó az egészség! Aztot pedig leggyakortább mi magunk rontjuk el. Mert miért látunk a szerzetesek és a munkásemberek között annyi egészséges öreg embereket? Ennek igen könnyű okát adni, mert se a szerzeteseknek, se a munkásoknak az elméjek annyi változást nem szenved, a nagyravágyás, fösvénység, irigység nem gyötri. Ezeknél pedig semmi inkább nem rövidítti az életet; a nyughatatlanság, a gyötrődés az elmét megrontják, és az elme az egészséget. De ne szóljunk az elméről, hanem nézzük el, micsoda mértékletes életet élnek, mert az ő ételek és italok közönséges és mértékletes. Csaknem mindenkoron egyaránsú étellel és itallal élnek, a sokféle étellel gyomrokot meg nem terhelik, és ha vasárnap vagy más innepnap egy más munkásember többet talál enni vagy innya, aztot másnap a dolog és az izzadás megorvosolja. De aztot csudáljuk, hogy látunk az urak között öregeket, és ne csudáljuk, ha látunk betegeseket. Mert mi lehet nagyobb ellensége az egészségnek, mint a torkosság, mértékletlenség és tunya élet, és mi rövidítheti úgy az életet, mint a részegség? Az a sokféle savanyú és édes, az a sokféle hidegítő és melegítő micsoda zenebonát nem csinál gyomrokban. És mindezekkel halmozva megtöltik magokot, azután nemhogy valamely járással segíttenék az emésztést, de még aztot meggátolják két óráig való déli álommal. Hát még a rettentő ital mit csinál, amidőn nem az árvízben, hanem az árborban kell úszkálni a szegény gyomornak, akinek lehetetlen megemészteni mindazt, amit belétöltenek és vetnek. Az okozza azután a sokféle rossz humorokot vagy nedvességeket és a sűrű vért, és a sok nyavalyák ezekből származnak. Ezért mondja egy példabeszéd, hogy az ember a fogával ás magának vermet.
Elég a', hogy a szegény úr nem gondolom, hogy meggyógyuljon. A szegény Zsuzsi azért igen szomorú; eléggé vigasztalnám, de csak fél fogra nevet. Nem is lehet másként, amennyi sok nyughatatlanságot kell szenvedni, mert akkor látszik meg a jó feleség, amikor az ura beteg. Édes néném, vigyázzon az egészségre kéd, mert a' derék állapot. És maradok kéd szolgája, amen.

65
Rodostó, 4. octobris 1725.
Ma csak azért írok kédnek, hogy bizonyos alkalmatosság vagyon, és eztet ha elmulatnám, tudom, hogy megpirongatnának, és bosszút állanának, mert az asszonyok bosszúállók, ki egyben, ki másban. Hogy pediglen a kéd rettenetes haragját elkerüljem, inkább írok. De mit? Mert szakállomra mondom, hogy nem tudom mit írjak, mert itt oly csendességben vagyunk (Bercsényi úron kívül), valamint az Elizéum mezején lévő lelkek, ahol még Mahumet tanyítása szerént is a lelkek nagy kiességben vannak, és a kimondhatatlan szép leányokkal való gyönyörűségben élnek. Akik is olyan édesek, hogy ha valamelyike közüllök a tengerben találna pökni, azonnal édessé lenne, és elvesztené sósságát. Mert a törökök azt tartják, hogy ott másféle asszonyok lesznek, és nem azok, akik itt a földön élnek. Hát miről írjak, édes néném. Azt megírhatom, hogy ma nálunk nagy innep vagyon, mert a mi urunkot Ferencnek keresztelték. Ha pap volnék, le kellene tehát írnom a Szent Ferenc életét. De nem akarok úgy tenni, mint egy olyan pap, akinek minden predikállása csak a gyónásról volt, annál többet meg nem tanulhatott, és minden innepekben csak azt mondotta el. Egyszer arra kérik, hogy predikáljon Szent József napján; a predikációját így kezdi el: atyámfiai, ma Szent József napja, Szent József pedig ács volt, és minthogy ács volt, gyóntatószékeket csinált, azért beszéljünk a gyónásról. Nem szükséges tehát, hogy leírjam a Szent Ferenc életét, arra mindenik franciskánus barát megtaníthatja kédet. Aztot tudjuk, hogy angyali életet élt. De aztot is tudjuk, hogy megharagudott volna arra az együgyű fráterre, aki sok idővel halála után az írásiban a Krisztushoz hasonlította, mondván, hogy mind születésiben, életében, szenvedésében és halálában hasonló volt a megváltóhoz; hogy aki franciskánus köntösben hal meg, annak nem lehet elkárhozni, és hogy Szent Ferenc minden esztendőben egyszer lemegyen a purgátoriumban, és onnét felszabadítja a franciskánusokot, akik akkor ott találnak lenni. Az ilyen írást mi sem találjuk jónak, nemhogy egy olyan alázatos szent találta volna.
Itt most szűrnek, azért beszéljünk a szüretről, és mondja meg kéd nekem annak az okát, hogy mitől vagyon a', hogy a szüret csaknem mindenütt egy tájban vagyon. Az aratásban nagy különbözések vannak, hol elébb, hol későbben aratnak. Voltam olyan tartományban, ahol a búzát májusban aratják, de a szüretet csak akkor kezdik, mint nálunk. Erre sokan azt felelik, hogy a régi római császárok megparancsolták volt, hogy az egész birodalomban a szüret egy időben légyen. Aztot megengedem, hogy a parancsolat megvolt, de a nap függött-é a parancsolattól. Azt nem gondolom. Ebben az országban a' bizonyos, hogy nagyobb melegek vannak, mint Erdélyben, mégis a szüret itt csaknem azon a napon kezdődik, mint ott. Lehet-é tehát azt mondani, hogy a napnak meg volt parancsolva, hogy a szőllőt mindenütt egy időben érelje meg. Azt nem lehet mondani, hanem azt mondhatni, hogy a természet parancsolatjából vagyon a szüret csaknem mindenütt egyaránt. Mindazonáltal nekem úgy tetszik, hogy az olyan meleg tartományokban, ahol majd tél sincsen, legalább egy holnappal elébb kellene szűrni, mint nálunk. De elébb nem szűrnek, és a szüret Európában csaknem mindenütt egy időben esik. Azt tudjuk, hogy Magyarországban a Hegyalján novemberben szűrnek, de e' nem közönséges még a Hegyalján is, annál inkább a több tartományiban. Amég pedig erre a kérdésemre megfeleljen kéd, addig azt adom kédnek tudtára, hogy Bercsényi úr igen-igen készül a másvilágra. Mindazonáltal akit az Isten meg akar gyógyítani halálos betegségiből, csak egy száraz figével is meggyógyíthatja. Most ez elég, másszor többet. Csak az egészségre vigyázzunk, édes néném, mely régen nem kérdettem, ha szeret-é kéd, mert azt el nem kell felejteni.

66
Rodostó, 29. Octobris 1725.
Ma a szegény Bercsényi úr látogatására voltunk, aki is olyan állapotban vagyon, valamint Jób volt, csak éppen abban különbözik, hogy az ágyban fekszik és nem a ganédombon. Mert nincsen olyan rész a testiben, amelyben valami kis épség volna, a lábaiból a víz kifolyván, a rothadás szállott belé. Megesik az embernek a szíve rajta, amikor látjuk, hogy metélik le a rothadt húst a szárairól, és amidőn halljuk jajgatni és ordítani a nagy fájdalomban. Úgy tetszik, mintha a régi martiromokot látnám a kínokban. A' bizonyos, hogy ki sem mondhatom kédnek, hogy micsoda irtózással kell azt látni. Hát még micsoda kínban vagyon az, aki azt szenvedi. De a test fájdalmival a lélek gyógyul. És az irgalmas Isten az ő lábaiban tette a purgátoriumot, meg akarván menteni a másvilágon lévőtől. Azért már nincsen is legkisebb reménség életéhez, hogy is lehetne, amidőn mind belől, mind kívül rothadni kezd. A testamentumát már megcsinálta. És a szegény Zsuzsit ítélje el kéd, hogy micsoda szomorúságban vagyon, de azt el lehet hinni, hogy nem marad nyomorúságra. Minthogy e' szomorú levél, azért most nem is írok többet, mert a szomorú levélnek igen rövidnek kell lenni.
De hogy teljességgel a szomorúságon ne végezzem el, egy kis históriával végzem el, amely valósággal megtörtént. Egy úri embernek ifiú és szép felesége lévén, gyanakodott reája, noha semmi bizonyost nem tudhatott felőlle. De hogy jól megtudhassa, egy pohár vizet viszen a feleséginek, mondván, hogy azt meg kell inni. A szegény asszony reszketve innya kezdi, amikor félig megitta volna, az ura elveszi a szájától, és maga megissza a többit, mondván: énnekem is utánad kell menni. Az asszony azt meghallván, mindjárt megijed azon, hogy étetőt ivutt, és az ijedség olyan nagy volt, hogy mindjárt beteggé kezd lenni és hánni. Azonnal papért küld, és az atyjafiait is esszegyűjteti. Amidőn mindezek az ágya körül volnának, az asszony mindenek hallottára a papnak gyónást tészen, és amidőn elvégezi, mondja hogy azért tette azt a gyónását, hogy halála után is az ura ne gyanakodhassék felőlle, és megtudhassa ártatlanságát. Az ura az ágyhoz megyen, és megöleli a feleségit, és felszóval mondja néki, hogy ne féljen, mert a vízben semmi étető nem volt, és hogy csak a gyanóságot akarta megtudni, ha igazán való-é vagy sem. Akik a házban voltanak, és a beteg halálán siránkoztanak, ezt meghallván a szemeket megtörlik, és örülni kezdenek. A szegény asszony is semmi valójában való betegséget nem érezvén magában, el kezdi magával hitetni, hogy nincsen megétetve, és a félelem is lassanként kimenvén az elméjiből, az ágyból felkél, és jól érzi magát. A többi ezt látván, a szomorúság örömre fordul, vacsorához ülnek, és virrattig isznak. Mit mond kéd erre? A gyanóság való, hogy nagy betegség, de aztot meggyógyítani az ilyen próbával, nem jovallom mindennek, mert hátha az asszony is legelső alkalmatosságkor az olyanért bosszút állana. Kéd ítéletire hagyom, ha a férfiú jól cselekedett-é vagy sem. De én jó étszakát kívánok kédnek.

67
Rodostó, 6. novembris 1725.
Édes néném, itt most elég sírás, rívás és zokogás vagyon. A szegény Zsuzsi özvegyen marada, és Kajdacsinéból mindenféle nedvesség a szemin foly ki, amennyit már a' sírt. Méltón is, mert a szegény Bercsényi úr a bujdosásának végit szakasztván, ma reggel két órakor elhagya bennünket. Mind holtig az elméje helyén volt, és egy keresztényhez illendő halállal múlt ki e világból. E' már elvette sok szenvedésinek jutalmát, és nem szükséges szánni, hanem azokot kell szánni, akiket árvául hagyott itt idegen országban. De azokra is gondja lészen annak a nagy cselédes gazdának, aki soha meg nem hal. A mi urunk mindenkor mellette volt, és hozzája való barátságát holtáig megmutatta. Micsodás ez a világ, és miért kapunk annyira rajta. A benne való életnek kezdete nyomorúság, a közepe nyughatatlanság, a vége fájdalom és szomorúság. Ez az úr éltiben, való, hogy szenvedett, de sok világi jókban is volt része. Való, bujdosásban holt meg, de nem szükségben. Így fogyunk el lassanként, mert már itt elég szegény bujdosókot temettünk el. Ezután még mint lesz, hagyjuk a jó atyánkra, és mondjuk azt, hogy nem érdemli ez a világ, hogy hozzája kapcsoljuk magunkot, mert akármely gyönyörűségben úszunk is, de abból ki kell kelni, és azt elhagyatják velünk.

Elmúlt gyönyörűség csak suhajtást okoz,
jelenvaló pedig hasonló árnyékhoz,
a jövendőbélin kapsz bizonytalanhoz,
ah! mért hasonlítod magadot boldoghoz.

Aztot már megmondottam, hogy a szomorú levélnek nem kell hosszúnak lenni. Ez elég szomorú, mert itt a halálról kell beszélleni, azért el is kell végezni. Tudja kéd, micsoda nagy dohányos volt a szegény úr, mindholtig is dohányzott, mert halála előtt két órával egy pipa dohányt kiszívutt, de megholt. Kédet pedig az Isten éltesse! Amen.

68
Rodostó, 12. novembris 1725.
Azt ne csudáljuk, édes néném, ha a szegény úr megholt. A' való, mindennek meg kell halni, de ennek még inkább meg kelletett halni, mintsem másoknak, mert holta után a testit felbontották, de annak legkisebb íze ép nem volt, és a belső részei el voltanak rothadva. Nem tudom valójában, ha azért nem vitték-é a testet Constancinápolyban, hogy sok költségben került volna, vagy azért, hogy nem engedték meg. De azt tudom, hogy egy kis görög kápolnában temették el. A testámentumát felnyitották: Zsuzsinak ezer aranyat hagyott és holmi portékát; a cselédinek is hagyott, még nekünk is holmi portékát, nekem a megholt felesége nádpálcáját hadta. Nem kell az ajándékot tekinteni, hanem azt kell tekinteni, hogy ki adja, és mint adja. A több ládabéli portékája, köntösök, ezüst- és aranymíves portéka a fiára szállott, amelyek mind együtt egy asszonynak kedvére lehetnek. Mindenikünk azt gondolta, hogy készpénze felesen vagyon, de holta után megcsalatkoztunk benne. Mindazonáltal ennek a gyenerálisnak többje volt, mintsem a régi római gyenerálisoknak.
A többi között egy Regulus nevű főpolgármester száznegyvenezer emberrel ment Afrikában a carthagobéliek ellen. Amidőn ott hadakozott volna, Rómából a felesége levelet ír néki, és tudtára adja, hogy miben vagyon a jószága dolga. Regulus arra egy levelet ír a római tanácsnak, és kéri, hogy küldjön helyében más polgármestert, aki a hadakozást folytatja, mivel őnéki visszá kell menni, hogy a jószágában rendelést tegyen, mert a gondviselője meghalván, az emberek, akik a földit szántották, minden ekéit és a földi munkához való eszközit elvitték, és ha nem mívelheti a földét, a feleségit, gyermekit nem tarthatja. De nézzük el, miből állott az a nagy jószág: egy majorházból és hét szántóföldből. Édes néném, mint megnevetnők most az olyan gyenerálist, aki száznegyvenezer embernek parancsolván, azon panaszolkodnék, hogy egynehány ekéit ellopták, és ha hét darab földet meg nem szántat, a cseléde meghal éhel. De inkább csudáljuk azt a boldog időt, amelyben egy olyan nagy hadiember a maga szegénysége mellett csak a hazája gazdagságát kereste, és amelyben az olyan nagy emberek, akik előtt a királyok térdet hajtottak, csak a földi munka után alacson rendben éltenek. Látunk meg más olyan főpolgármestert, akit az eke mellől vonták el, hogy százezer embert adjanak kezében, és akinek királyok mentenek udvarlására, de a hadakozást elvégezvén, ismét a szántáshoz fogott. Mert a régi rómaiaknak egyéb jövedelmek nem volt, csak a szántásból. Akit főpolgármesternek tették, az a majorkodást elhadta, hadakozni ment, és akkor a királyok és fejdelmek nagy tisztelettel állottanak előtte. Esztendő múlva a tisztséginek vége lévén, Rómában visszá kelletett menni és letenni a tisztségit, és a nagy kincset, amelyet nyert a hadakozásban, mind egy polturáig a város tárházában kelletett adni. És azután a nagy gyenerális, akitől annak előtte egynehány holnappal az országok rettegtenek, és a nagy városok, akinek egynehányszáz aranykoronákot küldöttenek, és aki nagy pompával menvén bé Róma városában, előtte gyakorta a meggyőzetett királyok láncolva mentenek, ugyanaz a gyenerális közönséges köntösben öltözvén, a majorházában visszátért, ott borsóval, lencsével élt, és kevés számú szántóföldét szántotta, vagy szántatta. És az ilyen emberek vetették idővel a római birodalom alá csaknem az egész világot. Boldognak mondjuk-é az olyan időt? Én azt tartom, hogy boldognak mondhatni azt az időt, amelyben a nagy urak csak éppen a haza hasznát keresték, és amelyben az emberek oly közönségesen éltenek, mert azt elmondhatni boldognak mind lelki- mind testiképpen, aki keveset kíván és kevéssel bééri.
De most veszem észre magamot, hogy Rodostón kezdettem el a levelemet, és azután a régi rómaiakhoz repültem. De visszá kell repülni, mert én azt a régi szokást visszá nem hozom, se a mostani gyenerálisokot az eke mellé nem tehetem. Azért visszátérek Zsuzsihoz, és azt mondom kédnek, hogy üsmerek olyat, aki Zsuzsival le akarná máris tétetni a feketét, de nem akarja. Nem tudhatom az okát, noha azt tudom, hogy még leánykorában is szerették egymást. Attól van-é, hogy a grófné titulust nem akarja letenni, vagy attól, hogy a legénynek nem igen villog ládájában az arany. De elég a', hogy nincsen kedve hozzá, noha a szeretet megvagyon. Minthogy keresztények vagyunk, mondjuk azt, hogy akit az Isten valakinek nem rendelt, aztot nem is fogja bírni. Mi hír vagyon ott kéteknél, mert innét mindenkor szomorú hírt írok. Jól vagyon-é az egészség?

69
Rodostó, 7. decembris 1725.
Ezt a levelet elkezdem írni, de bajuszomra mondom, hogy nem tudom mit kell írni, és ha írok, csak azért írom, hogy kédnek válaszát vehessem. Azt írjam-é, hogy itt könyvem forrási s áradási induljatok, és hogy még a sírás, zokogás meg nem szűnt itt az özvegyek között. De idővel az is megszűnik, mert az a kegyetlen idő mindent elront és eltöröl. Erről írni kédnek nem nagy vigasztalás, de csak kell valamit írni. Azt írom hát, hogy itt most szántanak és vetnek, nálunk pedig azt már régen elvégezték, hogyha csak valaki a havat nem akarja szántani. A minap olvastam, hogy miképpen kell a búzát megszaporítani. Amidőn a gazdasszonyságra visszátér kéd, akkor meg kell próbálni. Példának okáért egy véka búzát főzessen meg kéd jól, de sok vizet kell reá tölteni. Amég a' fő, addig tétessen kéd egy kádban négy véka búzát, amidőn pedig a búza jól megfőtt, a vizet szűresse le kéd rólla és melegen hadd töltsék a kádban lévő búzára, és azt bé kell jól fedni. Másnap vagy harmadnap, ha látja kéd, hogy a búzaszem kezd dagadni, és a vizet jól béitta, akkor küldje a mezőre kéd, és hadd vessék el valamely jó földben, de mentől ritkábban lehet, mert egy búzaszálon három vagy négy ág terem, és mindenikén egy búzafő, és így négy annyival több búzája terem kédnek, mint rendszerént. Ezt én olvastam, igaz-é vagy sem, nem tudom, de aki nem hiszi, próbálja meg, nem nehéz dolog, és ha igaz leszen, akkor nem bánja meg fáradságát.
De amicsoda hírt hallottam csak éppen ebben a szempillantásban, azt nem lehetne elhinni, hogyha csak bizonyoson nem tudnók. Kéd ott a franciák között hamarébb meghallhatta, de tudja vagy nem tudja kéd, megírom, hogy a francia király 5. septembris megeskütt, és lefekütt a Stanislaus király leányával. Ki hitte volna azt, hogy egy olyan nagy hatalmas király egy szegény bujdosó és csak névvel való királynak vegye el leányát, és hogy visszáküldje egy nagy királynak, mint a spanyol királynak a leányát, akit annak előtte akart elvenni. Ezek ám az olyan dolgok, amelyekben nyilván kitetszik az Istennek csudálatos munkája és hatalma, aki úgy bánik a királyok szívével, valamint mi a viasszal. Bízvást elmondhatja a francia királyné a boldogságos szűz után, hogy megtekintette szolgálójának alázatosságát, és hogy az alacson renden lévőket felemelte, és a fennvalókot levetette, mert lehetetlen volt csak hízelkedni is magának azzal, hogy még francia királyné lehessen. Ha az atyja Lengyelország közepiben lett volna, úgy mégis mondhatnám, de bujdosásban lévén, mindenektől elhagyattatván, és csak reménsége sem lévén, hogy Augustus székiben ülhessen, csudálni és imádni kell az Istennek az ilyen rendelésit, mert az ilyen munka fellyül haladja az emberi elmét: ludit in humanis, és hogy az Isten előtt a királyok és a fejdelmek olyanok, mint a gyermekek, akiknek hatalmok, nagyságok csak gyermeki játék. Imádjuk, édes néném, az Istennek minden rendelésit, és reméljük, hogy reánk is gondja lészen, mert irgalmas, és megsegíthet, mert hatalmas.
A szófiai pápista érsek ellen a görög püspökök és papok a portán sok hamis vádolásokot tévén, a vezér parancsolatot küldött, hogy megfogják mind az érseket, mind a papjait, és fogva vigyék Constancinápolyban. Az érsek azt megtudván, elszaladott, de a papjai közül hármat vagy négyet láncolva vitték Constancinápolyban. Az érsek ideszaladott, és titkon vagyon közöttünk. Tudom, hogy az urunk azon lészen, hogy kiszabadíthassa azokot a szegény papokot, akik még a botozást is megkóstolták. Így szenvednek a mi szegény papjaink a hitért, de nemcsak itt, hanem az egész világon, és a legkegyetlenebb nemzetek között. Ki tudná megmondani, hogy hány jezsuitát és barátot ettenek már meg Afrikában és Amérikában azok a vademberek, akik igen szeretik az emberhúst. De a barátokon nem kapnak, mert egy kapucinust megölvén, jó ebédet akartak belőlle csinálni, de hogy megsütötték, a húsát mind ösztövérnek, mind igen keménynek találták. Azolta nem kapnak a baráthúson. Hát egy szegény jezsuita, szokása szerént faluról falura járván, hogy valakit megtéríthetne, egy nagy erdőből kimenvén, egy falura talál. A vademberek látván egy nagy embert feketében, nagy kalap a fején, és hogy négy lábon jár, mind elszaladnak tőlle, mert hogy soha lovat nem láttak volt, azt gondolták, hogy a ló és az ember mind egy. A jezsuita azt látván, leszállott a lováról, és lassanként a vademberek is visszátértenek hozzája. Azt elmondhatjuk igazán, hogy csak a mi papjaink követik valóságoson az apostolokot. Bár követhetném én is mindenben őket, de csak abban követem, hogy ők aluttak, én is aluszom, azért jó étszakát, édes néném.

70
Rodostó, 16. januarii 1726.
A kéd méznél édesebb levelét igen kedvesen vettem. Édes néném, ha valamely idegen olvasná a kéd levelét, nem hinné el, hogy atyafiak vagyunk, azt gondolná, hogy még több vagyon az atyafiságnál közöttünk, mert rendszerént az atyafiak levele hidegebb téntával vagyon írva. Hogy pediglen mi egymást szeretjük, arra mind az atyafiság, mind a hajlandóság kötelez minket, de még többet mondok,

mert kevéssel kédet, ha inkább szeretném,
nénémséget néha el is felejteném.

De azt valljuk meg, édes néném, hogy mi jók vagyunk azért, hogy úgy szeretjük egymást. Annál is inkább, hogy a mi szeretetünk nekünk semmit nem alkalmatlankodik, mi azért jól alhatunk, jól ehetünk, és semmi nyughatatlanságot nem okoz a mi szívünk; mindenkor frissen és hívesen vagyon és nem peshed úgy, mint a füstölt hús a nyárson. És ne legyünk olyanok, mint akiknek a szíveket a lángon vagy a rostélyon égetik, amelynek is régen hamuvá kelletett volna lenni, ha az igaz volna, amit mondanak. Lehet-é tőllem olyat kívánni, amelyet ott helyben jobban megtudhat kéd. Az örmény lakadalomról már írtam kédnek, azt tudhatom, mert közöttök lakunk, de azt kérdeni tőllem, hogy micsoda ceremóniával adja férhez a török császár a leányát, azt méltó nevetni. Mindazonáltal megírom, nem azért, hogy kédet arra megtanítsam, hanem azért, hogy megmutassam, mint tudok kédnek engedelmeskedni.
A török császár, amidőn a leányát vagy atyjafiát egy vezérnek vagy egy pasának akarja adni, oda sem pap nem kívántatik a megesketésre, se más egyéb tiszt a contractus csinálásra, mert oda csak a császár akaratja kívántatik. Hogyha egy fővezérnek vagy más főtisztnek akarja adni a leányát, a császár azt neki megjelentvén, annak (ha házas) minden feleségeit el kell bocsátani magától, sok ajándékot és sok rableányokot kell venni a császár leánya számára. Amidőn pedig a császárnak tetszik, hogy a lakadalom meglegyen, a vőlegényt magához hívatja, és a jobb kezében egy buzogányt ád és egy levelet. A levelet pedig a kebelében teszi, és azonnal megyen a császár leányához, akit annak előtte soha nem látott volt. A leány egyedül lévén a kereveten, a vőlegény bémenvén, háromszor térdet hajt néki, és azután megjelenti néki hozzája való nagy szeretetét, és hogy micsoda nagy örömmel vészi a császár kegyelmességit. A leány nem várván, hogy elvégezze beszédit, mintha igen haragudnék, felkél a kerevetről, és a hansárhoz nyúl, hogy azzal általverje. A hansárt vagy hosszú kést nem szabad más asszonynak viselni, csak a császári nemből való asszonyoknak. A vőlegény pediglen nagy sietséggel kivészi a kebeléből a császár levelét, és a leánynak megadja, akinek is mindjárt elmúlik az örömmel való haragja, a levelet elvészi, megcsókolja és elolvassa, amelyben látván a császár akaratját, azt feleli a vőlegénynek, légyen a császár akaratja. Arra a vőlegény megcsókolja a köntösét, és kimégyen. Másnap sok ajándékot kell küldeni a leánynak, és nagy pompával viszik a férje házához. Sokszor történik úgy, hogy egy holnapig sem lakik véle, hanem más pasának adják, főképpen ha asszonyomnak valamely panasza vagyon ellene, és ha nem úgy keresik kedvit, mint kívánná.

Mert a virágszálat szükséges öntözni,
másként a melegben el kéne száradni.

Édes néném, idétlen házasságnak tartom a török házasságot, egymást annak előtte nem látják, hanem csak éppen akkor, amikor már nem lehet megmásolni. Sokszor azt gondolja a vőlegény, hogy valamely szép személy mellé fekszik, másnap ha meglátja, hát ijesztő. De az ő törvények abban kedvezett a férfiaknak, és ha így megcsalatkoznak a feleségben, megengedi nékik, hogy újra kezdjék, mert egynehány feleséget tarthatnak, ha akarják, és ha módjok vagyon benne. De meg ezenkívül annyi rableányt tarthatnak, amennyi tetszik, és az ellen semmit nem mondhat a valóságos feleségek, csak nékik is megjárjon az adó, mert ha a gazda azt elmulatja három pénteken, a gazdasszonynak lehet azért panaszt tenni a bíró előtt. És ha ugyan csak továbbra is akarják halasztani az adómegfizetést, akkor az asszony elválhat az urától. E' ritka példa, de a törvény megengedi. Hogyha pediglen a férfiú elválik a feleségitől, és azután ismét visszá akarja venni, a' meglehet, a törvény azt megengedi, de olyan formában, hogy az asszonynak szabad, ha akarja minekelőtte visszámenjen, az ura hírével egy étszakát eltölteni olyan férfival, amicsodás neki tetszik. E' csúfos törvény, és nem látom, mivégre rendelte a törvénycsináló, ő lássa, abban nem töröm a fejemet, hanem csak abban, hogy kéd egészséges legyen. De éppen most jő eszemben egy jó gondolat, hogy miért fedezik és takarják úgy bé magokot itt az asszonyok? Talám azért, hogy még inkább kapjanak rajtok, mert

mennél inkább légyen valami megtiltva,
légyen is előttünk erősen elzárva
ámbár ahhoz jutni kellessék fáradva,
annál inkább bírni, azt várjuk suhajtva.

Kérem édes néném kédet, hogy hadd ne írjak már többet, mert télben nem lehet hosszú levelet írni, azért hogy hideg vagyon, nyárban pediglen igen meleg. Itt pediglen tizenegy az óra, a pennám is alhatnék.

71
Rodostó, 13. martii 1726.
A kéd nádmézes téntával írott levelét tegnap vettem. A minap is vettem volt kettőt egyszersmind, úgy tetszik, hogyha csak nem álmodtam, hogy választ is adtam reájok. De abban bizonyos lehet kéd, hogy ha nem írtam, kéd sem vehette a választ. De oh, mely könnyen megbocsátjuk mi egymás vétkit. Mindazonáltal azzal el ne higyje kéd magát. A rossz példát nem kell követni, se bosszút nem kell állani. Vagyis talám büntetésül kíván kéd tőllem olyan dolgot, amely húsz esztendőben egyszer sem jut eszemben. Mert ugyanis, hogy jutott kédnek esziben, hogy tőllem azt kérdje, hogy kik voltanak a templaristák, és miért vesztették el őket? Jobban szeretem fél óráig Zsuzsival nevetni, mint arról tíz óráig írni. Mindazonáltal, ki ne engedelmeskednék kédnek, ha szinte írni nem tudnék is, megírnám én. Édes néném, csak azt írom meg felőllök, amit hallottam és olvastam. Ugy-é, hogy többet nem kíván kéd?
A máltai vitézeknek és a templaristáknak rendi Jeruzsálemben vettenek eredetet. A máltai vitézek régiebbek. Egy Gerardus nevű francia 1112. esztendőben Jeruzsálemben a jövevények és a szarándokok számokra egy nagy ispotályt építtete, amelyet nevezé Keresztelő Szent János ispotályának, és oda béfogadá mindazokot, akik jó akaratjokból a betegekhez és a szarándokokhoz való gondviselésre szánák magokot. De azok csaknem mind hadi emberek lévén, Gerardus úgy rendelé, hogy annak egy része az ispotályban maradván, a másika a saracénusok ellen hadakozzék, és regulát szabván nékik, az engedelmességre és a házasságon kívül való életre kötelezzék magokot, és hogy holtig hadakoznának a hitetlenek ellen. Ez a rend vagy szerzet csakhamar megszaporodék, és nevezék őket jeruzsálemi Szent János ispotálya vitézinek. Ezeknek fekete köntöst kelletett viselni, és a köntösökön nyolcszegletű fejér kereszt volt varrva. A saracenusok elvévén a Szentföldet a keresztényektől, ezeknek is ki kelleték menni, és Rodus szigetében megtelepedének. De idővel egy hatalmas török császár nem szenvedhetvén olyan vitéz szomszédokot, a szigetet megszállá, és nagy nehezen megvévé. És a vitézeknek, akik megmaradának életben, megengedé, hogy kimehessenek a szigetből; akik is elhagyván a szigetet, Málta szigetében megtelepedének, és máltaiaknak nevezék.
A templaristák szerzete Jeruzsálemben kezdődék 1118. esztendőben. Nyolc vagy kilenc francia nemesember egy társaságban lévén, a jeruzsálemi pátriárcha előtt fogadást tevének az engedelmességre, a házasság nélkül való életre, és hogy minden jószágokot, életeket, a Szentföldre menő szarándokok oltalmára és szolgálatjára fordítják. Ezek tehát egyszersmind hadi szerzetesek lének. Azután megszaporodván, Baudouinus jeruzsálemi király nékik a templom mellett lakóhelyt adott, és azért templaristáknak nevezék. Második Honorius pápa ezeknek regulát csináltata Szent Bernárddal, és akkoron fejér köntöst kelleték viselni; és harmadik Eugenius pápa 1146. esztendőben veres keresztet parancsolá, hogy viseljenek. Ezeknek mindennap misét kelletett hallgatni, csak háromszor egy hétben volt szabad húst enniek, több lovat háromnál nem tarthattak. A vadászat nékik meg volt tiltva, még a madarászat is. A köntösök a világiak köntösöktől csak éppen a színben különbözött. A templaristák sok szép nevezetes hadi dolgokot vittek végben. A jeruzsálemi királyok alatt igen elhíresedének, és a nagy hírrel igen sok jószágokot és kincseket gyűjtének Európának minden résziben. De a Szentföld elvesztése után a henyélés és a sok jószág megrontá őket, és a mindenféle mértékletlenségben elmerülének, főképpen a részegségben. Azért is mondják példabeszédben a franciák, hogy úgy iszik, mint egy templarista.
Az egész szerzetnek pedig veszedelmét két templarista okozá, akik a szerzetből kiűzettetvén, a francia király előtt hamisan vagy igazán (mert azt még nem tudhatni valóságoson) bévádolák az egész szerzetet. A vádolás pedig ebből állott, hogy minden vitéznek, akit a szerzetben bévesznek, ellene kell mondani a Krisztusnak, és a keresztre kell pökni, és ha az asszonyoktól megtartóztatják is magokot, de más utálatos közösülés közöttök megvagyon. A király másként is haragudván a szerzetre, a pápának ezeket tudtára adá, de látván, hogy a pápa csak halogatja a dolgot, parancsolatot ada ki titkon, hogy bizonyos napon az országban lévő templaristákot megfogják. A pápa azért igen megneheztele a királyra, mindazonáltal maga eleiben hívatván vagy hetven templaristát, csudálkozással hallá, hogy mivel vádolnák magokot. A pápa azonnal parancsolatot külde minden országokban lévő püspököknek, hogy vizsgálnák meg jól a dolgot, akik is megvizsgálván, mindenütt egyenlő vétkeseknek találtatának. A pápa éppen akkoron gyűlést tartván Franciaországban Bécsben, az egész atyák azt ítélék, hogy az egész szerzetet el kell szélyeszteni, és jószágokot el kell venni. Erre mindenütt a királyok reá állának, és mindenütt csaknem egy nap az egész szerzettől a jószágot elvévék, és csaknem mind megöletének. És így az a gazdag és nagy rendekből álló szerzet csaknem egy nap mind eltörölteték. Erről egynehányféle könyvet olvastam. Némelyek azt tartják, hogy igazságoson bántak vélek, némelyek pediglen, hogy nem kellett volna oly kegyetlenül bánni vélek, és a sok ártatlant nem kellett volna a vétkesekkel esszeelegyíteni, és hogy a sok jószágokért voltanak annyi ellenségi. Elég a', hogy jól vagy rosszul, de a hírek csak a könyvekben maradott meg. Még Magyarországban látni olyan romlott templomokot, amelyek övék voltak. De azt nem tudom, hogy a magyarok miért nevezik veres barátoknak, mert se a köntösökről nem nevezhetik, se barátok nem voltanak, hanem hadiszerzet volt. De ők lássák, azon nem törődöm, akárminek nevezzék. Elég a', hogy én engedelmeskedtem, és megírtam rövideden az ő históriájokot a parancsolat szerént, ennél többet ne kívánjon kéd tőllem. De azt szeretném tudni, ha volt-é lakások Erdélyben? Én azt gondolom, hogy nem volt. Már többet nem írok, mert meguntam. Hanem még azt megírom, hogy itt ma alkalmas földindulás volt, ha tót volnék, úgy mondanám, hogy a föld megrázta magának. Édes néném, jó étszakát, és az ének szerént, ha szeretsz, szeretlek én is.

72
Rodostó, 12. aprilis 1726.
Édes néném, nincsen mit írnom, és ha írok, csak azért írok, hogy megmutassam kédnek, hogy megírnám, ha volna mit, és hogy vegye el kéd a rest nevet róllam. Tegnap vettem a kéd levelét, amely tele köszönettel és dicsérettel; jó hogy nem szemben dicsér kéd, mert elájulnék szégyenletemben. Nem gondoltam volna, hogy olyan köszönetet vegyek a veres barátokért, de a' nem árt, mert másszor bátrabban írok, és egy kis bátorság megélesíti az elmét.
A régi rómaiaknál nemhogy gyalázattal illették volna az olyan gyenerálist, aki a harcot elvesztette, hanem még dicséretekkel vigasztalták, és alkalmatosságot adtak nékie, hogy bosszút állhasson az ellenségen. Mert a' nem lehet, hogy az ember mindenkor győzedelmes legyen, mindenkor okosan beszéljen; a fogyatkozásban részinek kell lenni minden embernek. Micsoda nagy fogyatkozásokot nem látunk a legnagyobb császárokban. A Nagy Theodosius császár egy csekély dologért két vagy háromezer embert ölete meg Thessálonikában. Való, hogy aztot megbánta azután, de a megholtak azzal fel nem támadának. A' való, hogy gyönyörűség ennek a nagy császárnak azon cselekedetiért való magamegalázását látni. Mert a templomban akarván menni az isteni szolgálatra, Szent Ambrus, a mediolánumi érsek, a templom ajtajában megtartóztatá, és bé nem bocsátá, mondván: még az ártatlan vérrel a kezeid véresek, mégis a szent áldozatra akarsz menni. Ha Dávid királyt követted vétkiben, kövessed penitencia tartásában is. A császár magában szállván, a templom grádicsára leborula, és kéré az érseket, hogy adna néki penitenciát, aki is hat holnapig kitiltá a templomból. E' szép példa mind egy érseknek, mind egy császárnak.
A Nagy Constantinus császár nem öleté-é meg a fiát azért, hogy ártatlanul azzal vádoltaték, hogy a mostohaanyját szereti, és csak akkor tudá meg ártatlanságát, amikor már meg nem orvosolhatá cselekedetit. És ebben nem akará Seleucus király követni, talám más atyák sem követnék. Mert ennek az öreg királynak igen szép felesége lévén, aztot igen szerette. Az előbbeni feleségitől volt egy fia, akit halálban szeretett. A fia szerelemben esvén a mostohaanyjával, és maga is általlátván szeretetinek helytelenségit és nagy akadályjait, aztot magában sokáig mintegy eltemetve tartotta. De idővel a szeretet meggyőzvén, nagy betegségben esék. A doktorok okát nyavalyájának ki nem tanulhaták, hanem egy a többi közül sok vizsgálása után észrevévé, hogy a szerelem okozná betegségit. De nem tudhatván, hogy kit szeretne, igen kezdék vizsgálódni, és az ifiú fejedelemtől kérdezkedni, de e' csak magában tartá a titkot, és a betegsége nagyobbodék. A doktor pediglen vizsgálni kezdé az ifiat, amidőn valamely asszonyok és leányok mentenek látogatására, de semmit észre nem vehete. Már nem volt több hátra, hanem a királynéról kezde gyanakodni, amelyről ingyen sem gondolkodott. A szokás szerént a király látogatására mégyen a fiának a királynéval, a doktor is jelen vagyon és minden mesterségit arra fordítja, hogy valamit kitanulhasson. Amint is hogy mihent a királyné bément a házban, a beteg hol hidegben, hol forróságban kezdett lenni, hol elsárgódott, hol elfejéredett. A doktor azt látván, csak elhiteté magával, hogy az ifiú a királynét szereti. De hogy jobban kitanulhassa, és bizonyosabb lehessen benne, elvárja, hogy a királyné háromszor vagy négyszer elmenjen látogatására és mindenkor hasonló változásokot tapasztalván az ifiúban, akkor az ifiúnak megmondja, hogy tudja okát betegséginek, és tovább ne titkolja, hogy a királynét szereti. Az ifiú meghallván a dolgot, a doktor magára vállalja, hogy szolgálni fog, amennyiben tőlle lehet. Az ifiú reá áll, noha semmit nem remelvén. A doktor a királyhoz megyen, és megmondja, hogy a fiától csak vegyen örökös búcsút, mert a fiát a szerelem csakhamar megöli, és olyat szeret, amely szeretetet a király sem orvosolhatja meg. A király azon elbúsulván, mondja a doktornak: eredj, mondd meg a fiamnak, akárkit szeressen, odaadom néki, csak az életét megtartsa. A doktor arra mondá: hátha a királynét találná szeretni. A király igen szeretvén a fiát, felelé: ha a királynét szereti is, odaadom, csak éljen. A doktor futvást megyen az ifiúhoz, és megmondja néki. Az ifiú azon betegen örömiben felkél, és az apja lábaihoz borul. A királynét hívatják, és megmondja néki a király, hogy miért beteg a fia, és hogy maga is azon kéri, hogy mentse meg életét a mostohafiának, és hogy megengedi, hogy hozzája menjen. A királyné nem sokáig mentegetvén magát, másnap a király a fiának adja mind a feleségit, mind az országát. Ez igen ritka példa. Most a keresztények a' való, nem követhetnék, de ha meg lehetne is, ritka apa követné. Példa a spanyol király, második Philep, aki megkéreti a lányt a fiának, és amikor odaviszik, maga veszi el. Édes néném, jó egészséget kívánok, a' vagyok, aki voltam, és a' leszek, aki vagyok.

73
Rodostó, 24. maji 1726.
Tegnaptól fogvást táborban szállottunk, és sátorok alatt lakunk, a szokott helyre, a város széllyire. Az ellenségtől nem gondolom, hogy sokat kellene tartanunk, mivel vagyon vagy háromszáz mélyföld közöttünk, azért csendesen alhatunk, és csak a fülbenmászótól, a szúnyogtól tarthatunk. Édes néném, szeretném tudni, hogy mint vagyon a kéd egészsége, a kéd karja és ujjai, mert egy holnaptól fogvást egy levelet írni, a' nagy fáradság, és igen bánom, hogy annyira fárassza kéd magát érettem, és annyira erőlteti. Mindazonáltal nem kellene azt az úri asszonyt követni, aki sohasem olvasott könyvet azért, hogy mikor a levelet kell fordítani, a' szelet hajt, és hogy az a szél náthát ne okozzon néki. Eztet bé lehet venni egy kényességnek, de a kéd tiszteletes kényessége, megbocsásson, és mindenkor ne tartson, mert az atyafiságot félretévén, a bosszúálláshoz fogok, és akkor mindenikünk fog suhajtani. Édes néném, mi itt csak tengődünk, lengédünk, mint szegény bujdosók, töltjük az időt, amint lehet. Az urunknak a' mégis mulatság, hogy a mezőn lakunk, mert az unadalom itt igen bő, és a szegény urunk itt csak egynehányunkkal maradott. Az özvegy Zsuzsihoz gyakorta megyek, Lengyelország felé készül, ha itt nem marad, nem énrajtam múlik el. Egy urat üsmértem, aki egy idős leányt vévén el, azt szokta volt mondani, hogy aki idős leánnyal hál, az olyan jó cselekedet, mint a szegényeknek való alamizsnálkodás. De ha itt nem marad is, azzal a barátság fel nem bomlik, és a hűség megmarad, ha lehet. Azt mondom, ha lehet, mert akármely nagy tűz elaluszik, ha annak eledelt nem adnak. De azt nem tartom, amit Forgács, hogy a hűség csak a kutyához illik. A' nem újság, ha azt mondom, hogy a házasság az Istenen áll, és ha csak reánk hagyja, a' nem jó, és a rossz házasságoknak az oka az, hogy ő lakadalmon jelen nem volt. Azzal fenyegetem Zsuzsit, hogy ha elmégyen, úgy nem keresztelünk.
Igaz néném, micsoda csúfos házasságról olvastam a minap; csak leírom, ha szinte tudja is kéd, mert egyéb dolgom nincsen. Ez igaz, Olaszországban történt. Egy úri özvegyasszonynak egy fia lévén, aztot igen szerette. Az asszonynak volt egy szolgálója, akit az ifiú megszeretvén, sokáig kénszerítette az engedelemre. Végtire a leány megjelenti az asszonyának a dolgot, aki is jó erkölcsiért megdicséri, és mondja a leánynak: eredj, mondd meg a fiamnak, hogy már engedelmeskedel kérésének, hanem jöjjön hozzád az étszaka. A leány megmondja az ifiúnak, aki is azon megörüle. Vacsora után az asszony mondja a leánynak: te az ágyamban feküdjél, én pediglen a te helyedre fekszem; a fiam majd eljő, azt gondolja, hogy te vagy, akkor jól elverem. Ez így el lévén rendelve, az asszony a szolgáló ágyában feküvén, addig várja a fiát, hogy el talál alunni. Az ifiú odamegyen, és azt nem vizsgálja ha alusznak-é vagy sem, hanem él az alkalmatossággal. Az asszony azonban felébred, de hogy zenebonát ne csináljon, és hogy a fiát is kétségben ne ejtse, magát megtartóztatja, és békességes tűréssel elvárja a dolognak végit. A' meglévén, az ifiú kimegyen, az asszony is szomorúan a maga ágyára megyen, és semmit nem szól a szolgálónak. Másnap az asszony minden tehetségivel azon lesz, hogy a fia ne szólhasson a szolgálóval, és azonnal készíteni kezdi a fiát, hogy idegen országra küldje. A' csakhamar meglévén, elindítja, és sokat szomorkodék a fia után, de még inkább szomorkodék azon, amidőn észrevévé, hogy terhben esett. De módja lévén abban, hogy azt eltitkolhassa, és a gyermekszülésnek is órája eljövén, egy gazdag parasztembernek adá a kisleánykát, hogy felnevelje. A leány már tizenhárom esztendőt meghaladván, az anyja mintegy el is feledkezett volt rólla. Az ifiú pediglen azon időben idegen országokról visszátérvén, azon faluban megszáll, ahol a leányt nevelték. Akit is meglátván, halálos szerelemben esik, és mindjárt kérni kezdi a leányt. A parasztember látván, hogy egy úr kéri, odaadja, annál is inkább, hogy régtől fogvást a leányt csak reája hadták. Az ifiú hazaviszi a feleségit, az anyja haragszik, hogy a híre nélkül egy közönséges leányt vett el. De kevés nap múlva a békesség meglesz. Az asszony látván, hogy a fia házas, a leányát szolgáló képiben haza akarta hozatni, de micsoda álmékodásban esék, amidőn megtudá, hogy a leányát a fia vette volna el. Az asszony másokkal közölvén ezt a dogot, mindenik példa nélkül való dolognak találá, és a házasságot meghagyák. Az az ifiú, édes néném, egy személyben hármat vett el: a leányát, a hugát és a feleségit. E' valójában megtörtént, de ha megtörtént is, mi szükség volt megírni. Mindazonáltal kell valamivel tölteni az időt, én hogy írjak, kéd meg, hogy olvassa, mert a dolog nélkül való létel igen nagy dolog.
A szófiai érsek, aki hozzánk szaladott volt már egynehány naptól fogvást, egynehány nap múlva innét elmégyen Raguzában, mert noha eleget munkálodtak azon, hogy visszámehessen, de végben nem vihették, és ezeknek a szőllőmíveseknek csak hazájokban kell visszátérni, és el kell hadniok az úr szőllejét. Én is elvégezem levelemet, de elsőben meg kell tudnom, hogy ha jó egészségben vagyon-é kéd, engemet szeretnek-é, énnekem írnak-é.

74
Rodostó, 16. junii 1726.
Szánj édes néném, szánj, mivel írni akarok, és nem tudom, mit. De micsoda hírt tudnék innét a sátor alól írni? Soha semmi idegent nem látunk, semmi hírt nem hallunk, egyik nap olyan, mint a másik. Hanem hogy egyik melegebb vagy szellősebb, mint a másik, mert itt az esőtől nem igen kell félni nyárban. Elég a', hogy végtire talám ellene mondunk a házaknak, és csak a sátorok alatt lakunk. Perzsia széllyin vagyon olyan nemzet, aki a pusztában sátorok alatt lakik, valamint nálunk a cigányok. Azok pedig mind tolvajok, és ezeket kürdöknek nevezik. Egyiptum széllyin is a szerecsenek mind sátorok alatt laknak minden pereputyostól. De minthogy ezeknek minden gazdagságok csak a szép lovakból áll, a pénzt a más ember erszényiből veszik ki, és mind magok, feleségek, gyermekek mezítelenek volnának, hogyha csak a más ember köntösével nem fedeznék magokot. Azért, amidőn valami útonjárót jó köntösben látnak, szépen elkérik tőlle, mondván: add ide azt a mentét, mert apádnak szüksége vagyon reá; azon magát érti. Vagy pediglen, ha valami jó portékát talál másnál, arra is azt mondja: az anyádnak arra szüksége vagyon, azért add ide; azon a feleségit érti. És így kételen meg kell a szegény útonjárónak az üsméretlen apját és kelletlen anyját ruházni. De mi, édes néném, nem követjük ezeket, ha sátorok alatt lakunk is, hanem inkább a pátriarchákot, akik megmutatták vászonpalotájokkal, hogy az ember ezen a világon csak szarándok, idegen és útonjáró. Való, hogy azok a szent szarándokok gazdagon bujdostanak, mi pedig szegényen maradunk egy helyben. És annyiban jól vagyok, hogy étszaka nem kell felkelnem, hogy enni adjak a marháknak.
Édes néném, ha volna egy pásztorném, úgy tetszik, hogy szeretném az olyan pásztori életet. Mert azok a szent juhászok csendes életet éltek. A rettentő nagy pusztaság, mezőség övék volt, ott verték fel sátorokot, ahol akarták, és ott addig maradtak, amég marhájoknak eledelek volt. A' való, hogy ital dolgából kényes életet nem éltek, mert abban az országban az eső ritka lévén, a víz is szűk, azért is emlékezik az írás annyiszor a kutakról. Azzal nem volt bajok, hogy palotákat építsenek, azokot gazdagon felékesítsék. Az unadalmas sok perlekedéstől mentek voltak, a sok udvarbíró, számtartó, kolcsár nekik nem alkalmatlankodtak. Azon nem gondolkodtak, hogy a telet ilyen jószágban kell tölteni, nyárban vagy ősszel ilyenben kell menni; a sok hintó, társzekér nem kívántatott. A sok kies mezőben válogathattak, és mindennap újabb-újabb helyre építhették vászonvárosokot. A helyhez úgy kötelesek nem voltanak, mint mi. Gyermekségektől fogvást a közönséges eledelt megszokták volt. Közönséges ruhával fedezték magokot, kivált a férfiak, mert az asszonyok akkor is csak asszonyok voltanak, valamint mostanában; azaz, hogy a cifraságot akkor is szerették, aranyperecet, fülbenvalót küldöttenek nekik jegyben. Most megnevetnők, hogyha látnánk olyan pásztornékot, akik aranyfülbenvalót viselnének. Mostani időben aztot nem jovallanám. Egyszóval, mennyi sokféle baj nélkül éltenek, amely közöttünk közönséges, és amelyet már bajnak sem tartunk, mert hozzászoktunk. A' való, hogy ezeknek a pásztoroknak életek szent és ártatlan volt, és az Isten nem akarta, hogy városokban lakván, a több nemzetekkel esszeelegyedjenek. De énnekem úgy tetszik, hogy az olyan élet igen vándorló és henyénlő élet. Példa azok, akik mostanában is sátorok alatt laknak, akik a más ember kenyerét eszik, és a más ruhájával fedezik magokot. Az ilyen nemzet mi hasznára vagyon a többi emberi nemzeteknek; az olyan élet csak tunyaság és tudatlanság, való, gond nélkül való élet, de üres, és a lakóhelye puszta. Micsoda gyönyörűség pedig egy gazdaembernek a maga ültetett gyümölcsfáit és szőllőit gyümölcsösön látni, és fáradságit a természettől megjutalmaztatni.
Mindezekből észreveheti kéd, hogy a sátoros életen nem kapok. Így mégis mind meglehet, amint vagyunk, mert a városból ide halljuk a kakasszót. De ez is unadalmas lészen ha sokáig fog tartani, mert verőfényen süttetni valakinek magát szükség nélkül, nem tarthatom gyönyörűségnek. Az egész Európa most békességben vagyon, és házokban lakik, csak mi sátorok alatt. Hátha valamely ország bennünket akarna követni? Ítélje el kéd, mint átkoznának minket a kőmívesek és az ácsok. De attól nem kell félni, mert nehezen válnék meg ki-ki a szőllőhegyétől. Kenyeret szintén olyan jót lehetne enni, mint a városokon, abban nem volna fogyatkozás. Tudja-é kéd, hogy mit csinálnak a szerecsen asszonyok? Ott kemencét nem lehet a földben csinálni, mert mind föveny, se pogácsát nem lehet sütni, fa nincsen; hanem nagy fazakakot tartanak, abban kóróból tüzet csinálnak, és kívül tésztával vékonyon béborítják, és így sütnek magoknak pogácsát. Vajon amelyet nálunk kolduslábnak hínak, nem lehetne-é így megsütni? De megbocsásson kéd, ha többet nem írhatok, mert a nap is melegen süt. Azért nagy alázatoson elvégezvén levelemet, maradok, aki tegnap voltam.

75
Rodostó, 28. julii 1726.
Semmi panaszom nem lehet, mert a kéd levelei jőnek s mennek a kezemhez, de némelyek olyan kurták, hogy alig kezdem olvasni, csak a végire jutok. Olyan leveleket veszek, hogy azt akarnám, csak két szóból állana, mert unadalmas. De a kéd levelei jóízűek, csaknem megehetném a papirost is. Tudja kéd, mitől vagyon az? Attól, hogy szeretjük egymást, és a kedves embernek a levele kedves. De még attól is vagyon, hogy kéd jól tudja a maga gondolatit leírni, és a csekély dolgot is úgy fel tudja öltöztetni, hogy nagynak látszik és tetszik. Mások pedig a nagy vagy hasznos dolgot ízetlenné teszik, és kelletlen kell olvasni. Azt megvallom, édes néném, hogy ha olyan természetű volnál, mint sokan vannak, nem sok papirosat vennék a levélírásra. Mert azt nem szenvedhetem, hogy mikor látom némely asszonyokot úgy írni az uroknak vagy atyjafioknak, mintha valamely ítélőmesternek vagy püspöknek írnának. Ha egyébképpen nyájasok is, de a levélben reá akarják magokot tartani, mintha a nyájas és tréfás levélhez nem kívántatnék az ész. Szeretném az olyanoknak megmutatni a kéd leveleit. Megtanulhatnák azokból, hogy miben áll a nyájassággal és ésszel írott levél. Az én leveleimről nem is szóllok, mert már kéd azokhoz szokott, csak jóknak találja kéd. Én sem kívánok egyebet.
Mi az utolsó levelemtől fogvást bémentünk volt a városban, mert a rút idők béhajtottak, és a vászonházainkot meglyuggatták. De tegnap ismét más ellenség hajta ide bennünket táborban, aki előtt a Dárius hada is elszaladott volna. Jaj! édes néném, micsoda rút nyavalya az a pestis: ma jól lenni, holnap meghalni, éppen nem vigasságra való állapot. Nem tudom, ki hozta közinkben azt a nyavalyát, de bár ott maradott volna, ahonnét jött. Mert más sok nyavalyák vannak olyanok, amelyek idővel hatnak el más országokra. Példának okáért azt tartják, hogy a himlőt saracénusok hozták Európában. Azt a nyavalyát Ámérikában a vademberek csak azoltától fogvást üsmerik, amiolta az európaiak hozzájok járnak, a' pedig nem régi dolog. Hát édes néném, az az ízetlen nyavalya, amelyet mi francia nyavalyának hívunk, és amelyet, hálá a mi egészséges erdélyieinknek, nem üsmerünk, aztot más messze való tartományokban nem üsmérik. Spanyolországban pedig oly közönséges az a nyavalya, hogy egy úri asszony semminek tartja mindennek megmondani, hogy rajta vagyon az a nyavalya, mint nálunk azt mondani, hogy fáj a feje. De mi szükség nyavalyáról beszélleni, másról beszéljünk.
De amit akarok mondani, énnekem az sem örvendetes dolog, mert a kis özvegy Zsuzsi csak készül, és valamennyi portékáját látom, hogy a ládában tészi, mintha annyi kést verne a szívemben. Tudom, hogy kéd azon nem törődik, a kéd kegyetlen szokása szerént, de legalább egy kevéssé szánjon kéd, ha nem bánja is. Én eleget vagyok azon, hogy megmarasszam, gondolom, hogy talám a szíve is azt tanácsolja néki, de az elméjit nem nyerhetem meg. Mert a szeme hozzászokott tele ládákot látni, az urának pedig erszényje sokkal kövérebb volt, mint az enyim. Ő ha engemet cirokál is, de jövendőre néz. Ha ezer aranyat, amelyet hadtak néki, félti, hogy idő előtt el ne keljen, tudja, hogy én ahhoz semmit sem tehetek. Látja, hogy minden szerencsém, jószágom jégre vagyon építve, azért nem a szívtől, hanem az elmétől kér tanácsot. Mit szólhatok ez ellen? Mert a' bizonyos, hogy az okosság jobb tanácsot ád nékünk, mint a szívünk, mert a szív csak a jelenvalót suhajtja, az okosság pedig a jövendőről is gondolkodik. A mi mostani állapotunkban pedig arról igen kell gondolkodnunk, és nekünk bujdosóknak inkább, mint másoknak, kik jószágokban fülelnek, amelyeket csak a halál veszi el tőllök. És így semmit nem szólhatok a Zsuzsi szándéka ellen, mert amint a francia példabeszéd mondja: kinek-kinek kell tudni, hogy mi fő a fazakában. Az én fazakamban pedig semmi hazamenetelre való reménségem nem fő, miért kívánnám én azt, hogy valaki a maga szerencsétlenségin kívül az enyimet is viselje. Még eddig ezt a mondást nem ízelítettem meg, hogy végy el engem, te szegény, ketten leszünk szegények. Akiknek tetszik, kövessék, nem bánom, de mások se bánják, ha nem követem. Édes néném, engedd meg, hadd végezzem el ezt a levelet, mert olyan meleg vagyon, hogy attól félek, a nap ma fel ne gyújtsa a sátoromot. A házban pedig hűvösebb lévén, énnekem hosszabb választ írhatunk. Édes, néném, vigyázzunk arra a drága egészségre.

76
Rodostó, 17. septembris 1726.
Édes néném, megbocsáss, hogy már tíz esztendőtől fogvást nem írtam, vagy nem írhattam, vagyis csak azért, hogy nem írtam, mert írhattam volna. Mondd meg, édes néném, hogy miért nem írtam, mert én nem tudom. Alkalmatosságom elég volt, a dolog meg nem gátolhatott, hanem a sok heverés és dohányzás. De hogy meggyónjam és valljam igazán, nem más mulattatta el velem, hanem a halogatás. A halogatást pedig a restség okozza. Mert mikor az ember csak holnapra halogatja a dolgot, a' nem jó. A holnap eljő, de a végbenvitel azzal el nem jő. Mennyi kárt vall az ember a halogatásért, és mennyi hátramaradás a dologban. Én is csak azt mondottam, holnap írok, holnap írok, azonban nem írtam, és az idő csak folyt. Mit nyertem benne? Azt, hogy irtóztató pirongató levelet kelletett vennem a restségem megjutalmaztatására. De minthogy megérdemlem, hallgatással is veszem, mert mikor megüsméri az ember magában a vétket, a büntetést könnyebben szenvedi. A' való, hogy az elmúlt holnapnak minden résziben és ráncában csak a restség nem engedte, hogy írjak. De ha menteni lehetne a kéd ítélőszéke előtt magamot, azzal menteném, hogy nagy melegek jártak. E' nem elég mentség-é? Mint egy igen kövér pap azon kérte a királyát, hogy ne mondasson véle nyárban misét, mert sokat izzad, és elrontja a misemondó ruhákot.
De édes kemény ítélőbíróném, erre a mostani holnapra jobb vagyis inkább hidegebb mentségem vagyon, mert az elein és kezdetin a holnapnak azt gondoltam, hogy hideg étek lesz belőllem; de csak háromszor vagy négyszer jött reám, az is harmadnapban egyszer. De itt ilyen nagy melegekben is minden ember reszket a hideg miatt, mert itt mindent a hideg lel. Leginkább az urunkon búsulunk, akin harmadnapi hideg vagyon. Éntőllem ma búcsúzott el. Ugyan ezekre való nézve is kelletett tegnaptól fogvást a vászonházakot elhadni és a városban költözni. A sok cseléd között sokszor alig vagyon egy, aki a fejdelemnek szolgálhasson. A jó tűz mellett a szakácsok reszketve főznek. De Istennek hálá, nem veszedelmes hideglelések és nem tartósok. A mi szegény urunkon nem annyira a hideg már, mint a nagy erőtlenség vagyon, és reméljük, hogy Isten meggyógyítja. Mindazonáltal ő keresztényebb módon gondolkodik, mint mi, mert készületiből kilátszik, hogy örömest mégyen, ha Isten kiszólítja e világból. Arra való nézve meg is csinálta a testámentumát, de az Isten éltesse. Nénékám, tudod-é mivel gyógyítottam én meg magamot? Egy erdélyi drága orvossággal. Minden nevetett véle, főképpen a fejdelem, mikor megmondottam. Az a drága orvosság pedig a káposztaleves, ha e' használ, miért kell az indiai drága orvosságok után járni.
De már most nagyobb hidegleléstől félek, amely nagyobb lesz az elsőnél, és amelyet egy hordó káposztalév sem gyógyíthatja meg, mert három vagy négy nap után Zsuzsi Lengyelország felé indul. Meglátom-é valaha vagy sem, Isten tudja. Ugyan szép állapot, mikor az ember bújában meg nem hal, mert másként négy nap múlva el kellene engemet temetni. Azt Zsuzsi sem akarná. Hát osztán ki írna neki? Hát ő kinek ír azután?
Az ilyen kérdésről jut eszemben egy vezér, aki is midőn annyira megszorította volt azt a híres muszka cárt 1711. a Prut mellett, hogy egészen oda lett volna táborostól, a sveciai király azt meghallván, a vezérhez megyen, és mondja néki: ihon kezedben vagyon a cár feleségestől és egész táborával, vagy mind levágathatod, vagy rabul viheted Constancinápolyban. A vezér erre feleli: ha a cárt rabul fogatom, hát osztán ki visel gondot az országára? A sveciai király erre a feleletire esszeszidja a vezért, s kimegyen a sátorából. Elég az, édes nénékám, hogy szívesen bánom tőlle való megválásomot. Ha akarná, itt maradhatna, vagyis inkább az Isten nem akarja, hogy ő akarja. Mindennek a rendelés szerént kell végbenmenni, és ahhoz kell magunkot alkalmaztatni.
Azt írod, édes nénékám, hogy micsoda ember az a francia, aki nem régen jött hozzánk, mert igen hazug. A' colonelus volt a muszka cárnál, de ott kiadtak rajta, mert senkivel meg nem alkudhatott. Mindennel azt akarja elhitetni, hogy mindent tud, és mindent látott; ha huszat szól, a tizenkilenc szava hazugság. Már itt némellyel elhitette, hogy ő tud aranyat csinálni. Gondolom, amint látom, hogy talám megakad itt közöttünk, mert az olyan sokbeszédű, síknyelvű sohonnain itt igen kapnak. Annak a neve Viguru. Édes néném, jó étszakát! Bona sera!

77
Rodostó, 4-dik decembris 1726.
Polatéti! Nénékám, két esztendő múlva, mert már két holnapja, hogy innét eltűntem volt. Nem lehet örökké csak egy helyben ülni, az egészségnek használ a járás, és a restség mellől el kell némelykor szökni. Meg is csalod magadot, ha azt gondolod, hogy nagy mulatságom volt a faluban, ahol voltam szüreten. Legnagyobb gyönyörűségem a' volt, hogy itt addig nem voltam, és ott baj nélkül töltöttem két holnapot. Egy holnapig néztem mint szűrnek, egy holnapig pedig eleget jártam, mert itt az ősz legszebb része az esztendőnek, a szüret pedig legszomorúabb része itt a mulatságnak. Nem úgy mint nálunk, hogy a sok szedőt, szedőnét látja az ember. Az úri asszonyok, leányok oda kimennek, ebédelnek, és mulatják magokot. A bort édesebbé teszik jelen való létekkel és szedésekkel. Itt pediglen a szőllősgazda megfogad két vagy három embert, azok szedik, és puttonokban a szőllőt hazahordják, és ki-ki a maga házánál szűr, igen nagy csendességgel. Minthogy a szőllőről vagyon a szó, Constancinápoly körül láthatott kéd olyan vastag szőllőfát, mint egy szilvafa, a szőllőszemek is rajta vannak olyan nagyok, mint egy szilvaszem. De a nagyságát nem csudáltam úgy, mint azt, hogy némely ágain érett szőllő vagyon, némelyeken a szőllőszem még nem nagyobb az egresnél, más ágakon akkor kezd virágozni. E' szép dolog, hogy egy szőllőfán ilyen háromféle jövést láthatni, és ez mind így vagyon tavasztól fogvást télig. Erről talám már írtam volt kednek, de nem jut eszemben. De arról nem írtam, hogy egy görög püspök házánál láttam olyan nagy rosmarintfát, mint egy közönséges fűzfa. Mindezek fel nem találtatnak Zágonban, de el lehetünk nálok nélkül. Itt sincsen szilvafa, se fenyőfa. Egynehány rendbéli leveleidet találtam itt, édes néném, amelyekben egy kis kegyetlen bosszontások vannak, de könnyű annak tréfálódni, akinek szíve helyén vagyon.

Nincsen kegyetlenebb dolog megválásnál,
titkos barátjától való távozásnál,
de csak az időhöz kell magunkot szabni,
és suhajtásunkot a szívünkben zárni.

Azt szokták mondani, hogy a megorvosolhatatlan dolognak nincsen jobb orvossága az elfelejtésnél. Nehéz, de az idő ád arra valami kis segítséget, azután az okosság is ád erőt a tűrésre. Nem próbáltam, de hiszi-é kéd azt, hogy a szeretet is megavasodik, valamint a szalonna. A távul való létel avassá tészi. Mindazonáltal nincsen szebb dolog az állhatatos barátságnál.
Franciaorságban egy úri ifiú jegyben lévén egy kisasszonnyal, nem tudom hogy, az ifiat a tengeri tolvajok elfogják, és Afrikában eladják. És egynehány esztendőkig semmit nem hallhattak felőle. Addig a leányt sokan kérték, de a mátkáját szeretvén, hűségit meg akarta hozzája tartani. Sok idő múlva valamely rabok arról a földről megszabadulván, hírét vitték a legénynek, hogy ilyen helyen, ilyen nevű török úrnak a rabja. A leány azt megtudván, egy leánybarátjával esszebeszél, férfiú köntösben öltöznek, és a leány annyi pénzt viszen el a háztól, amennyivel gondolja, hogy kiválthatja. Tengerre ülvén, Afrikában érkezik, felkeresi a mátkáját, aki is csak elcsudálkozik a dolgon. Azután a törökkel beszélnek a váltság felől, de a pénz nem volt elég, amelyet a leány vitt volt, tanácsot tartanak hárman, hogy mit csináljanak: vagy a leánynak, vagy a férfiúnak visszá kelletett menni több pénzért. A férfiú azt tanácsolta, hogy nincs más mód benne, hanem hogy a leány menjen visszá a pénzzel, és talám valamely atyafiak kiszabadítják. A leány arra reá nem állott, mondván: ha én visszámegyek, soha semmit nem cselekedhetem éretted, és a szülőim úgy fognak reám vigyázni, hogy soha többé visszá nem jöhetek; hanem mi a társammal itt maradunk rabságban helyetted, és te menj el, szerezz annyi pénzt, amennyi kívántatik a többihez. A férfiú erre teljességgel nem akart reá állani, mondván, hogy azt nem cselekedheti, hogy rabságban hagyja. A legnagyobb oka a', hogy ha a török meg találja sejdíteni, hogy nem férfiak, hat annyi pénzen sem fogja kiadni, és rabságban marad. A leány erre felelé: csak eredj, cselekedjél úgy, amint elvégeztük, mert ha szinte úgy lenne is, amint mondod, hogy a gazdád reánk üsmérne, az apámnak vagyon annyi, hogy kiválthat. Az ifiú a végezés szerént a gazdájának mindeneket megmonda, és a két leányt helyében hagyá. Franciaországban érkezvén, ott csakhamar megszerzé a pénzt, és a gazdájához visszátére, aki is amég ő odajárt, megtudta, hogy nem férfiú-, hanem leányrabokot hagyott helyében, mert a leány nem tehetvén másként, mindeneket megvallott volt a töröknek. Aki is szépnek találván mátkájához való hűségit, elbocsáttá őket, és mind a hárman szerencsésen visszáérkezének hazájokban és házokhoz, és a lakadalom csakhamar meglett azután. Talám, édes néném, a föld alatt lakó emberek is lakadalmaztak és táncoltak, mert tegnapelőtt nagy földmozgást érzettünk alattunk, azt gondoltuk, hogy valamely szekérre tették az egész várost, és úgy visznek valahová. Mind ennyi földindulások között is kéd szolgája, édes néném.

78
Rodostó, 8. januarii 1727.
Édes néném, azt igen bánom, hogy megelődzött kéd az újesztendőbéli atyafiságos és szíves köszöntésivel és üdvözlésivel, holott nekem kelletett volna azt a kötelességet végbenvinni elsőben. És azzal ne dicsekedjünk, hogy a megelődzés bizonyos jele a kéd felőllem gyakortább való gondolkodásának és az én lágy szeretetemnek, mert azt holtig meg nem engedem kédnek. És ha mértékben tennők a szeretetet, az igaz, hogy a mérték felőlem többet nyomna száz fontnál. Mindazonáltal kéd is jó, én is jó. Énnekem a tengeri halak a bizonyságim, hogy elébb nem írhattam, mert olyan nagy szelek jártak a tengeren, hogy csak nekik lehetett a tengeren járni és nem az embereknek. Oda is adtam volna nekik a levelemet, de kéd nagy hegyen lakik, ők pedig nem szeretik a hegyre felmászni. Ami pedig a kéd köszönetit illeti, én azokot mind visszákívánom duplán, és még azokon kívül új erőt a sok levélírásra. Éppen tegnapelőtt szedtem rendben a szokás szerént a kéd leveleit, amelyeket rendben veszem minden esztendőnek a kezdetin. Az enyimeket pedig, ha a tanácsomot béveszik, meg kell égetni, vagy akármely szükségre fordítsa kéd, nem bánom.
Édes néném, vettél-é sok ajándékot az esztendő első napján? Nem tudom a franciák honnét vették azt a szokást, gondolom, hogy a régi rómaiaktól, mert ők meg szokták volt egymást ajándékozni az esztendő kezdetin, és az a martiusnak első napján volt; pogány szokásban jó szokás, főképpen annak aki veszen. A keresztényeknél sok pogány szokás maradott meg, de sőt még az anyaszentegyházban is látunk olyanokot, amelyeket a régi pápák és püspökök meghadták. Ilyen, lámpásokot és gyertyákot gyújtani a templomokban, a' bizonyos, hogy azt szükségből kezdették, mert a pincékben és rejtett helyeken kelletett tenni az áldozatot a régi keresztényeknek. Azután azt ceremoniából megtartották, mivel a régi királyok előtt gyertyákot gyújtottak, és mikor valahová ment a régi római polgármester, égő fáklyákot és tüzet vittek előtte; a királyok és gazdagok holttestek mellett pedig lámpások égtenek. Még most is találnak olyan régi boltokra, ahol égő lámpás vagyon a koporsó mellett; hogy tarthatott annyi száz esztendőkig az olyan lámpás, annak okát már most nem tudják, de azt minden tudja, hogy találtak olyan égő lámpásra, de mihent az áer éri, elaluszik. A fársángot, amelyet mi olyan nagy áitatossággal megtartunk, a pogányoktól vettük. Hát mi honnét vettük a vízbenvető hétfüt, mondja meg kéd nekem. Hát bizonyos vármegyében Franciában micsoda szokás volt, mikor valamely úrnak egy nemesember a földit bírta, akit vasallusnak nevezték, akkor ha az olyan nemesember megházasodott, legelsőben a földesúr fekütt a menyasszony mellé, de köntösösön és csizmáson, és csak egyik lábát volt szabad feltenni az ágyra és csak egy kevés ideig. Most már elhadták azt a szokást, hanem a földesúrnak sódort adnak. Hát még micsoda szokás vagyon ott, ha egy nemesember a másnak földére megyen vadászni? Amennyi foglyot vagy nyulat lő, azt a földesúr házához kell vinni, aztot meg kell készíttetni úgy, mint a kötésben vagyon feltéve, ha szinte a gazda otthon nem volna is, másként elvesztené jószágát. Üsmértem olyan nemesembert, akinek ilyenért pere volt egynehány esztendeig. Jaj! édes néném, talám valaha írtam már az ilyenről, de nem jut eszemben. De azt tudom, még meg nem írtam, hogy tegnap egy kis hideglelés volt az urunkon. Eluntam a sok szokásról írni. Az én szokásom pedig a', hogy tíz órakor lefekszem, másnap hatodfél óráig a szememet ki nem nyittom. Már tíz az óra, mert későn fogtam az íráshoz, és a jó szokást el nem kell hadni. Azért maradok az asszonynak köteles, alázatos szolgája. Az újesztendőben írott első levelet pompával kell végezni.

79
Rodostó, 15. martii 1727.
Nénékám, a leveleidet igen kedvesen és édesen vettem, és csak kéd tud nádmézes téntával írni, de más nem. Nem is illenék mindennek követni nénékámot, mert csak a kisujjunkban több ész vagyon, mint másoknak egész csontjaiban. Itt mi csak csendességben élünk, töltjük, húzzuk, vonjuk az időt, minden mulatság előttünk fut. De ugyanis miért keresné a mulatság a bujdosókot, mivel másokot is talál. Minékünk csak suhajtás. Annyit is suhajtottam már, hogy úgy tetszik, másféle áert nem veszek bé, csak mindenkor a magam suhajtásit. Istennek így tetszik, úgy legyen. Azt írod, néném, hogy feleljek meg holmi kérdésidre, és hogy időtöltésért többeket is fogsz tenni. Micsoda bajomra vagy nekem. Ha Constancinápoly puszta volna, semmit nem szóllanék, de mindennap eszes, értelmes emberekkel vagyunk, mégis nekem tenni olyan kérdéseket. Az ilyenért ne haragudjam? De nem merek, inkább engedelmeskedem, és ha rosszul is, megfejtem kérdésidet. Azok a mély kérdések pedig ha eszemben jutnak ezek: ha mindenkor elsőbb való volt-é a római pápa a constancinápolyi pátriárchánál? Mikor kezdődött a nagyböjt, három misét mondani karácson étszakáján, és hogy mioltától fogvást hallanak orgonaszót a templomokban? Azt nem csudálom annyira, hogy nekem teszed ezeket a kérdéseket, mert a' csak arra való, hogy engemet bosszontsunk. De azt csudálom, hogy honnét vetted ezeket a kérdéseket.
Elég a', hogy az elsőre ez a feleletem csak rövideden, hogy az én ítéletem szerént az alexándriai pátriárcha régibb a constancinápolyi pátriárchánál, és őnéki kelletett a több pátriárcháknak tudtokra adni, hogy mikor kezdődik a nagyböjt, és mikor kell illeni a húsvétot. Eztet pediglen Vízkereszt napja után meg kelletett nekik írni, hogy a napkeleti tartományokban a püspökök egyszersmind kezdessék a böjtöt, és egyaránt tartsák a húsvétot. Akkor nem volt annyi kalendárium, mint most. De idővel a császárok, kivált a görögök, csak Constancinápolyban lakván, a pátriárchájokot nagyobb-nagyobb méltóságra emelték, úgyannyira, hogy azt tették alexándriai pátriárchának, akit a constancinápolyi patriárcha akart. De mindazokban a felmagasztaltatásokban is a constancinápolyi pátriárcháknak sok ideig eszekben sem volt, hogy magokot hasonlóknak tartsák a római pápákhoz, amint ezt látjuk egynehány conciliumokban, hogy a pápa követji mindenkor az első helyen ültenek. Hanem idővel a constancinápolyi pátriárchák nagy gazdagságok miatt annyira felfuvalkodának, és olyan hatalmasakká lének, hogy magokot nem a pápák után valóknak, hanem hozzájok hasonlóknak kezdék tartani, és végtire a kincs és a hatalom annyira felemelé őket, hogy egyik a többi között olyan színű papucsot kezde viselni, amelyet csak a császároknak volt szabad. Ez ellen a császár nem mére szóllani, mert másnap kiugrott volna a székiből, ha szóllott volna, hanem csak a római pápa méré arról meginteni. De a kevély patriarcha az intésnek nem engede, és jobban szereté a pápával esszeveszni, és meghasonlani a napnyugoti anyaszentegyháztól, mintsem a császári papucsot letenni. Ugyan ez a Caeruléus is kezdé az elszakadást, és az utánavalói őtet követék. Egynehányszor akarának visszátérni az unióra, de végben nem vitték, mert nem igazán kívánták. Mikor a görög császároknak szükségek volt a pápára, akkor mindeneket fogadtak, főképpen mikor a törökök kezdének közelíteni Constancinápolyhoz. Akkor maga is a császár a pápához ment a pátriarchájával, és ott mindeneket ígérének, de visszátérvén, és látván, hogy a pápától annyi segítséget nem vehet, amint gondolta volt, a pátriárchájával is meg nem tartatá ígéretit. A' bizonyos, édes néném, hogy a római püspök mind a napkeleti, mind a napnyugoti anyaszentegyházban első volt mindenkor. E' leginkább a conciliumokból tetszik ki, amidőn a pátriárchák együtt voltanak három- vagy négyszáz püspökökkel.
A második kérdésed az, hogy mikor kezdődött a nagyböjt? Közönségesen mi azt tartjuk, hogy a nagyböjt apostoli szerzés. De ha szinte százharmincadikban rendeltetett volna is, amint ezt így sokan tartják, úgy is olyan tanítványok rendelték, akik üsmérhették az apostolokot. A harmadik kérdés, hogy mikor kezdődött a szokás, három misét mondani karácson étszakáján? A' bizonyos, hogy a misemondásnak száma eleinte nem volt csak egyre határozva, mint mostanában. Olvassuk olyan szent pápákról, püspökökről, hogy a sok misemondásban úgy elfáradtak sokszor, hogy másoknak kelletett őket segíteni. A görögöknél napjában csak egy mise szokott lenni, az is innepnapokon, ha tíz püspök volna is együtt, de mind a tíz egyszersmind mond egy misét: egy celebrál, a többi mind utána mondja. Némelyek, akik azon nem tőrödnek, hogy könyvekből keressék annak okát, miért mondanak 3 három misét azon az étszakán, azt tartják nagy áitatossággal, hogy a papoknak 365 misét kell mondani esztendő által. Nagypénteken és nagyszombaton nem mindenik mondhatván, így két mise marad hátra, hanem karácson étszakáján töltik ki a számot. E' jó ok-é vagy sem, nem nekem kell elvégeznem, hanem csak azt felelem a kéd kérdésire, hogy közönségesen azt tartják, hogy azt a szokást száznegyvenedik esztendőben vették bé; ez elég régi szokás. A negyedik kérdés, hogy mikor hallottak orgonaszót a templomokban. Erre az a felelet, hogy egy görög császár küldött ajándékban egy francia királynak egy orgonát; a' volt első Európában. Mely tájban volt az, arra nem emlékezem, hanem azt írják, hogy hatszázötvennyolcban kezdettek orgonaszókot hallani a templomokban. A görög császár hogy küldhetett orgonát, nem tudom, mivel az ő templomokban semmiféle muzsika nincsen. No, édes néném, vagyon-é még több, már most, hogy beléízeledtem, azt akarnám, hogy volna vagy két fontni kérdés. Mindazonáltal a kérdéseknek szakasszuk végit, és újra ne kezdjük, hanem az egészségedre vigyázz, mert a sok kérdés annak megárthatna, és azon légy, édes nénékám, hogy Kelemen ne kelletlen, hanem kellemetes legyen nálad. Isten hozzád, mind holtig.

80
Rodostó, 7. maji 1727.
Nénékám, a mézespogácsánál édesebb leveleidet vettem szívbéli zokogással. Éppen nem volt szükséges megköszönni a kérdésekre való feleletimet, mert amit kéd jó szívvel veszen tőllem, a' nekem köszönet gyanánt esik. De a köszönet csak arra való, látom, hogy ismét megfeleljek kérdésidre, amelyet jó és ép szívvel megcselekszem, de úgy, amennyiben a rongyos elmém megengedi. Mert ha rongyosleves vagyon, miért ne volna rongyos elme; elég vagyon. Tudom, édes nénékám, hogy a szokás szerént ezt a holnapot a kanális partján töltjük el. Bár én is ott lehetnék, mert nem lehet annál szebb lakóhely, nincsen is Európában annak mása. Aki azt nem látta csak gondoljon el egy széllyes és hosszú tót, vagyon öt mélyföld a hossza, annak egyik vége a Fekete-tengerben megyen, a másika a Fejér-tengerben. De annak kétfelől a partján micsoda szép városokot lehetne építeni. Most is vannak, de ha másféle nemzet lakná, mind másformában volnának. Mint szerettem nézni, hogy a nagy roppant hajók az ablakom előtt mentenek el, és a sok szép kis hajócskák. Itt pedig csak a fekete ijesztő örményasszonyokot látom. Minékünk pedig mindegy a mulatságra való nézve, akár május, akár december: mi csak itthon ülünk, s télben, nyárban egy szokást tartunk. Nem üsmerek olyan klastromot, amelyben a rendet úgy megtartsák, mint nálunk. A' való, hogy ha valamelyikünk baráttá lenne, nem kellene esztendőt tölteni a noviciatusságban, mert itt mindent órára és minutára cselekesznek. Egy kis kutyám vagyon, az is már úgy tudja a rendet, valamint én. Mikor dobolnak, és misére megyek, reám sem néz, de mihent ebédre dobolnak, azonnal felugrik, s hozzám jő. A' bizonyos, én arra reá vigyáztam, hogy ez a kutya úgy tudja a rendet; csak arra vigyáz, mikor kimegyek a házból, hogy merre megyek, ha a fejdelemhez vagy a templomban megyek, meg sem mozdul, ha hínám is, már tudja, hogy arra a két helyre nincsen szabadsága. Nincsen értelmesebb oktalan állat a kutyánál; az elefántot mondják, de még nem láttam őnagyságát, de olyan kutyát láttam, aki a kártyát üsmérte, és az abécét úgy tudta, mint egy kis deákgyermek.
Jaj! édes nénékám, elfelejtettem volt, hogy nekem úrdolgára kell még mennem, és a kéd kérdésire meg kell rongyoson is felelni. Azt kérded, édes néném, hogy kik voltak a keresztes vitézek? Másodszor, hogy ha régi szokás-é a harangozás a templomokban, mert ott harangszót nem hallasz, és törököt sem látsz hintóban, és hogy miért nem esznek szentelt kenyeret a templomban nálunk, mint Franciában, és ha a' régi szokás-é. Az első kérdésre csak úgy felelek, amint olvastam. A Szentföldet a tizedik saeculum előtt sokkal a saracénusok bírták, vagy némelykor a mámertusok, ezek mindenik a Mahumet vallását követték. A saracénusoknak Damascus városában lakott a fejek, és aztot Cálifnak nevezték. A mámertusok Egyiptumot bírták, de akárki bírta a Szentföldet, de oda a keresztények minden esztendőben elmentenek, noha nagy félelemmel. A máltai szerzet és a templaristák Jeruzsálem városa és a szarándokok oltalmokra álíttatván fel a tizenegyedik saeculumban. Ez a két szerzet csak egy ebédre is kevés lett volna a feljebb megmondott kétféle ellenségnek, ha ez a két szerzet nem vett volna némelykor valamely kevés segítséget, de az igen kevés volt, és nem tartott sokáig. Ebben az időben támada Franciában egy olyan barát, aki a pápa engedelméből kezdé a városokon, falukon predikállani a Szentföldre való menetelt. Onnét Németországban ment, és a predikációja oly hathatós lett, hogy azt gondolták, ezek az országok csak az asszonyokra maradnak, a férfiak mind elmennek, aminthogy a fejdelmek, a főrendek közül igen sokan vevék fel a keresztet, mert azoknak, akik el akartak menni, nem tudom melyik vállokra, de posztóból és keresztet kelletett felvarratni. A köznép közül pedig számtalan keresztezé fel magát. Azt nem kell csudálni, mert ez új dolog lévén, az ember mindenkor kap az újságon; azonkívül a sok lelki ígéret felindította őket, még a testi haszon is felvétethette vélek a keresztet. Mert egy keresztesnek nagy privilegyiuma volt, mert mihent felvette a keresztet, már azt nem lehetett törvényben citálni mindaddig, még visszá nem jött, és le nem tette a keresztet. Az adósságát is addig meg nem fizette, akkor is még bizonyos idő után. Feleségit, cselédit még odajárt, senki semminémű okért nem mérte háborgatni. Nem kell hát csudálni, ha mindenkor feles volt a keresztes had. És ezek valának, kik legelőbbször keresztes hadnak neveztetének. Ezeknek fejek micsoda király vagy fejdelem volt, nem jut eszemben.
Elég az, hogy az a sok nép nagy bajjal és veszedelemmel a tengeren a Szentföldre érkezvén, arra sok idő kívántatott, még az ellenség megütközhetett. Az ételnémű szükséget pedig csakhamar feltalálta. Azonban a betegség, az éhség felit is a hadnak lekaszálta, és ott nem tölthetvén sok időt, minden haszonvitel nélkül visszá kelletett térni. Az ilyen keresztes hadgyűjtés és a Szentföldre való menetel egynehány ízben volt, és mindenkor szerencsétlenül. De még végtire az asszonyok is felkeresztezék magokot, ki jó szándékból, ki pedig szeretejekkel akarának együtt részt venni a lelki és testi jóban, úgyannyira, hogy számtalan sok asszony vala a keresztes táborokon. És akik erről írnak, nyilván felteszik, hogy a keresztes hadnál elfajultabb had nem lehetett mindenben, és nem kell csudálni, ha a Isten egyszer sem áldotta meg a keresztes hadat; és ha másfélszáz vagy kétszáz esztendő alatt legkisebb hasznot nem vittenek végben, addig hány százezer ember hala meg a Szentföldön. Legfelesebb keresztes had András királlyal ment a Szentföldre, mivel ő volt a fejek a francia és a német keresztes hadaknak is. Mindezeknek a görög birodalmon kelletett általmenni, a görög császárok pedig annyi vendéget nem szeretvén, azon igyekeztek, hogy fele se lássa meg Jeruzsálemet, amint leggyakrabban úgy is történt. És arra való nézve sok lisztet küldvén a táborra kételenségből, görögi hamisságból, a lisztet megelegyítették oltatlan mésszel, és amég a táboron azt észrevették, addig sokezer megholt. Csak fele érkezvén az elindult hadnak a Szentföldre; annak felét a betegség és az ellenség elfogyasztotta. Amely kevés rész azután megmaradott, annak visszá kelletett térni, és abból is kevés látta meg hazáját és még kevesebb házát. De mind ennyi szerencsétlenség és veszedelem után is a fiak elfelejtvén az apjok veszedelmeket, amidőn hadat gyűjtöttek, csak elég találkozott, aki elment. Úgy tetszik, hogy legutolszor Szent Lajos francia királlyal ment sok had Szentföldre, mert utána meg kezdett hűlni mindenekben a szarándoki buzgóság. Ezt a jó királyt is megverték, és magát rabul fogták Alexandriánál; két testvéröccsit elvesztette, de a király mind magát, mind a véle rabságban esetteket csakhamar kiváltotta. A pápák és a királyok végtire látván, hogy kevés haszna volna a keresztes hadnak, a hadgyűjtést elhagyák, és egész Európában elfelejték. Édes néném, ha rövideden írtam is, de úgy tetszik, megláthatja kéd, hogy kik és mikor voltak a keresztesek. Rövidebben is leírhattam volna, csak azt írtam volna, voltak és nincsenek, de így igen röviden lett volna. Hosszabban sem lehetett, mert levelet írok, és nem históriát.
Csakhamar megfelelek a több kérdésidre is, mert dobolnak ebédre, és ebéd után a hajó megindul a levéllel. Harangszót hallani a templomokban régi dolog, mert még az ötödik saeculumnak az elein kezdették a harangszót hallani. A hintó pedig igen ritka a kéd városában, azt nem kell csudálni, mert ritka madár a török a hintóban; ő azt nem szereti, neki ló kell. Olyan kocsit pedig, mint egy kalicka, eleget lát kéd, amelyben az asszonyok ülnek. Még más nemzeteknél is nem régen szaporodott annyira el a hintó. Egy francia király, Clovis, mikor elvette a feleségit, Szent Batildot, négyökrű szekéren vitette haza, és csak húszezer forintot adtak véle. Henricus quartus, más francia király, e' nem régi dolog, mégis azzal mentette egy úrnak magát, azért nem mehet hozzája, hogy a felesége elvitte a hintóját. Édes néném, miért nem esznek nálunk szentelt kenyeret a templomban, mint Franciában? Azért, hogy nálunk nem szokás. Ők is nevetik azt, hogy nálunk bárányt szentelnek a templomban. A kenyérszentelés pedig régi, mert még a a negyedik saeculumban kezdődött. Én pediglen a tizennyolcadikban elvégezvén ebéd előtt ezt a levelet, mindjárt iszom a kéd egészségiért, amelyre vigyázz, édes néném, és ne egyél sok cseresznyét. Polatéti!

81
Rodostó, 14. junii 1727.
Nénékám, mi itt tegnap kereszteltünk egy asinus zsidót. Vagyon már harmadnapja, egy zsidó hozzánk jött nagy titkon, és kérette a fejdelmet, hogy őtet kereszteltesse meg, mert kereszténnyé akar lenni. Vagy két nap a papok mindenkor véle voltak, és készítették a keresztségre. Tegnap megkeresztelték, a fejdelem volt a keresztapja, aki is ugyan könyvezett örömében. A zsidó pedig jól tudta magát viselni, és a keresztelés az egész ceremoniával ment végben. Tegnap a fejdelemnek izeni, hogy ő már keresztény lévén, a több atyafiai között nem lakhatik, se nem kereskedhetik, azért kéreti a fejdelmet, hogy segítse meg egynehány pénzzel. A fejdelem jó szívvel küld néki száz tallért. Ma reggel keresik a zsidót, hát nincsen; mindenütt tudakozódnak felőlle, és mondják, hogy több zsidókkal hajóra ült, és Constancinápolyban ment. Így csala meg minket az asinus zsidója, vagyis inkább magát. Itt pedig vannak olyanok, akik hogy megtudták a dolgot, mondották, hogy mint Smirnán, mint pedig másutt is követett el hasonló dolgot, s egynehányszor megkereszteltette volt már magát. Olyan jól is tudta ő magát viselni, hogy semmit nem kelletett neki mondani, hogy mit csináljon, mi azt csudáltuk. Hát az asinus, ő azt többször is próbálta volt. Csak azt akarám kédnek megírni, hogy a zsidónak nem kell hinni. Azt pedig bízvást elhiheted édes néném, hogy szeretlek. Amen.

Folytatás