Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

zoroasztrizmus

az iszlám térhódítása előtti régi iráni vallás; megmaradt hívei az Iránban és Észak-Indiában számottevő kisebbséget alkotó párszik. A vallást a Kr. e. VI. században alapította Zarathustra iráni próféta és hitújító (kb. Kr. e. 628-551). Monoteista és dualista jellegzetességeket egyaránt tartalmazó tanítása a görög közvetítésen keresztül az európai kultúra részévé vált, és nagy hatással volt a judaizmusra, a kereszténységre és az iszlámra.

A korabeli perzsa társadalmat három osztály alkotta: vezetők és papok; harcosok; valamint földművesek és állattenyésztők. Ez az osztályszerkezet visszatükröződött a vallásban, ahol bizonyos istenek segítették a három osztályt; közülük a jó szellemek, az ahurák („urak”) valószínőleg csak az első osztályba tartozók istenei voltak. Zarathustra minden isten tiszteletét elvetette, kivéve az egyik ahuráét, aki nem más, mint Ahura Mazdá („Bölcs Úr”).

A rossz eredete a zoroasztrizmusban visszanyúlik a teremtés kezdetére, és a szabad akarat gyakorlásából kövekezik. Ahura Mazdá ikerfiai örök ellenfelekké lettek: egyikük, Szpenta Mainju („szent szellem”) a jót választotta, ezért az életért volt felelős, s az igazságot, az igazságosságot és az életet testesítette meg; Angra Mainju („romboló szellem”) ezzel szemben a rosszat választotta, így a nemlétért volt felelős, s a rombolás, az igazságtalanság és a halál jellemezte. Élete során minden embernek is választania kell jó és rossz között, és a világot beborító tűzözönből csak a jó követői menekülnek meg, hogy új teremtésben részesüljenek. Amíg ez be nem következik, addig az elhunytak lelkei közül a jókat a Paradicsomba vezetik, a rosszakat pedig a pokolba.

A későbbi zoroasztrista kozmológia a világtörténelmet hatalmas drámának fogja fel, amelyet négy 3000 éves időszakra tagol. A végtelen időben Ormazd (Ahura Mazdá) az égben, a fény birodalmában, Ahriman (Angra Mainju) pedig az alvilágban, a sötétségben honolt. Az első 3000 év végén Ahriman átmerészkedett a kettőjüket elválasztó űrön, és megtámadta Ormazdot, aki egy varázsformulával elkábította őt. Ahriman visszazuhant a mélységbe, és ott maradt újabb 3000 évig. Ormazd ezalatt megteremtette a szellemi lényeket (fravasi), köztük a jóindulatú halhatatlanokat, majd az anyagi világot: az eget, a vizet, a földet, a növényeket, az ősbikát és az ősembert (Gajómart). Ezután választási lehetőséget adott a szellemi lényeknek: megmaradhatnak örökre létezés előtti állapotukban, ill. megtestesülhetnek a fizikai valójukban, hogy legyőzzék Ahrimant. Ők a születést és a harcot választották. Eközben Ahriman létrehozott hat démont és a nekik megfelelő anyagi világot.

A harmadik 3000 éves időszakban Ahriman tönkretette Ormazd teremtését; megölte Gajómartot, az emberiség ősatyját, valamint az ősbikát, amelytől az állatok és a növények származtak. Ahriman győzött ugyan az anyagi világban, de egyúttal a foglya is maradt: Ormazd csapdába ejtette, és így arra kényszerült, hogy előidézze saját pusztulását. Az utolsó 3000 év elején testet öltött Zarathustra, s megjelent a Földön a vallás; ettől kezdve Zarathustra időszakonként újjászületik a szaosjanszok („a világ megváltói”) alakjában. Az utolsó ítélet napján ők hivatottak ítélkezni: elpusztítani a rosszat, feltámasztani az igazakat. A végtelen időből létrejött véges idő tehát 12 000 év elteltével újból feloldódik a végtelenben.

A zoroasztrizmus irodalma két részből áll: eredeti szentírása, az Aveszta, óiráni (avesztai) nyelven maradt fenn; a későbbi vallási szövegek középiráni (pahlevi), ill. perzsa nyelven íródtak.

Zarathustra halála után a zoroasztrizmus fokozatosan terjedt dél, majd nyugat felé, s eközben a helyi vallások is hatottak rá. Nagy Sándor hódítása (Kr. e. 330) után Irán négyszáz éven át többé-kevésbé hellenizálódott, és elhanyagolta saját vallását, amely azután a Szászánida Birodalomban hivatalos vallássá lett.

Az iszlám hódítás elején még megtűrték a zoroasztrizmust, a VIII. és a X. század között azonban a vallásüldözés és az erőszakos iszlám térítés miatt a megmaradt hívek elhagyták Iránt, és főleg Indiában, Bombay környékén telepedtek le. A XIX. században a párszik felvették a kapcsolatot az Iránban maradt utolsó zoroasztristákkal, a gabarokkal; más országokban élő szórványaikkal ma ők gyakorolják Zarathustra vallását. Istentiszteletük legjellemzőbb vonása tűztemplomokban a szent tűz őrzése; emiatt az iszlám tűzimádóknak tartja őket.

Lásd még!
Zarathustra
Ahura Mazdá
Aveszta
párszi
Zoroaszter-hit